AZ ÉN AZ ÚJ LÉLEKHEZ BESZÉL:
Ó lélek, Te rejtélyes útitárs, ki a sóvárgás völgyében a sötétség sziklái közt születik; szívem, mint a fény felé szárnyaló madár minduntalan fellélegzik szavaid hallatán.
Csak hallgattalak és hallgattalak. Gyermekkoromtól fogva nem szűntem meg Téged hallgatni.
Így hallottam meg a hegyek sóhajait, a füvek és virágok halk könyörgéseit, az állatok siránkozásait, a szelek viszályait, a vizek panaszait és a csillagok éjszakai kórusát.
Szemeim mégis mindenütt mohón kutatták a szépséget, s fel is fedezték a hegyek fenségében, a szelek táncában, a virágok illatában és színjátékában, az állatvilág gazdagságában és a mindenség végtelen csillagfényében, még az emberiség alkotásaiban és a szüntelen mozgásban is.
A világ egy csodálatosan feldíszített terem, gazdagon terített asztalaként jelent meg előttem.
Minden érzékem készen állt befogadására.
S mégis mily különös: mikor a világ kincseiben gyönyörködtem, keserűséget ízleltem.
Miközben örömömben nevettem, mély szomorúságot éreztem.
Ha az emberek közt biztonságra leltem, végtelen magány töltött el.
Csak lassan tanultam meg Téged és sóvárgásod hangját megkülönböztetni tulajdon vágyaimtól és megállapítani: mialatt a világ kincseit mohón vontam magamhoz, Te a legnagyobb szükségben szenvedtél. Úgy érzem, hogy természeted, vágyaid teljesen más jellegűek. Ki vagy TE? Ki vagyok én? Hol van az a fény, amelyben mi magunkat felismerhetjük?
Ó hallgass meg: itt vagyok, örökké magányos énként az élet sivatagában. Te, ó lélek, társ a szívemben, Te ködbe burkolózó TE, távol vagyunk egymástól a földi világok árnyékában. De sóvárgásod sóhaja utat tört a természet sűrűjébe, és gyermekkoromtól fogva küldi követeit hozzám.
Itt állok tehát, alázatosan és meghatottan, mintha egész lényem maga volna a vágy, hogy veled, ó Lélek találkozhassak, elcsendesedve benned feloldódhassak, benned teljesen megszűnhessek, s Téged elválaszthatatlanul – Én és Te nélkül – öröknek tudjalak.
ÉS AZ ÚJ LÉLEK VÁLASZOL:
Ó igen, társam, a szabadság utáni vágyakozásom lángszavait folyamatosan, születésedtől fogva égettem szívedbe.
De valóban érted-e őket?
Nem akarsz-e visszatartani a sötétség völgyében, mikor a szeretőm szólít, hogy a szabadság kapuján átlépjek?
Nem ismersz engem és önmagadat sem ismered igazán.
Még kevésbé ismered ŐT, akit én a szeretőmnek nevezek.
Ő sóvárgásom, sóhajom oka a szívedben.
Sok neve van, és mégis: neve minden teremtmény számára kimondhatatlan.
Ő mozgatja a csillagokat, ám maga mozdulatlan marad.
Szeretetének egy szikrája új univerzumokat teremt.
Ő a FÉNY, amely szerelmemet lángra lobbantja.
Ő AZ, akiben mi magunkat és minden világot felismerünk.
Szánva szükségemet, kiválasztott téged útitársamul.
A szabadság rejtélyes kapuja fölött – ami elé végül minket elvezetett – az alábbi lángoló szavak állnak: MINDENT MEGKAPNI – MINDENT ODAADNI – ÉS EZÁLTAL MINDENT MEGÚJÍTANI.
Hogy a szabadság kapuját megnyithassam, szeretettüzében háromszorosan kovácsolt kulcsaiból nekem is birtokolnom kell egyet.
Hit, remény és szeretet jellemzi őt!
E kulcsot Eonokon át kovácsoltam.
Most beteljesedéséhez közeledhet, ha kedves társam valóban készen állsz, és nem ijedsz meg feladatodtól.
Nem kérek mást tőled, minthogy a szíved mélyéről szóló hangot hallgasd és kövesd.
Én csak egy csepp vagyok szeretetének nagy óceánjából.
Hallod-e én társam, hogyan vigasztal Ő engem?
Merülj el a csendben, s jól figyelj!
A SZERETET SZELLEME AZ ÚJ LÉLEKHEZ SZÓL:
Sóhajodnak kedvesem, örömódává, láncaidnak szabadsággá, a földi sötétség gyermekei között töltött magányodnak a Fény Fiaival való testvéri kapcsolattá kell változnia.
Hangom betölti a minden világot átható étert.
Aki hallja e hangot, hallja a szabadság dalát, érzi a hegyek örömteli remegését, a tűz sercegését a levegőben.
Érzi, ahogyan a vasláncok összetörnek, és tüzes szárnyakra vágyik, amelyek ismét elrepítik távoli egeimhez.
Szerelmem, hogyan tudnád az ég kincseit elfogadni, ha a földi kincseket nem áldoznád fel?
Az új, mennyei ruhát csak akkor tudod felölteni, ha a régi földit elhagytad.
Óvakodjál!
A fény és sötétség e világ ikererői, amelyből földi útitársad hat és él.
Ne hagyd, hogy újra tévútra vezessenek.
Félelem, aggodalom és gyűlölet, útitársad ereinek útjaiban, agytekervényeiben és minden egyes sejtjében útonállóként van jelen.
Mindig harcra készek.
Aggódva látod majd, hogy érzéseinek és gondolatainak csataterén a jó és a rossz seregeivel állsz szemben, mivel úgy érzed, hogy össze vagy kötve velük földi vándorlásod hosszú tévútján.
Tartsd magad a fényemhez – a szeretethez – s valamennyi az árnyékvilág fantomjának fog tűnni számodra!
Világosságom új, lángoló szárnyakat ajándékoz neked!
AZ ÚJ LÉLEK A SZERETET SZELLEMÉHEZ SZÓL:
Érzem erődet, hatalmad bizalommal tölt el.
Máris végtelenül távoli szívedben nyugodom.
A SZERETET SZELLEME SZÓL:
Vigyázz, ne ragadjanak el belőle többé tőled semmit!
AZ ÚJ LÉLEK AZ ÉNHEZ SZÓL:
Ó útitársam, hallod az Ő hívását?
Tüze hevíti szívedet oly forróvá, és szeretetével vonz engem magához.
Társam, kérlek ne lázadj az igazság ellen, és ne harcolj a szeretettel szemben, mely sokkalta erősebb annál a szikránál, mely benned izzik a hozzá fűződő kapcsolatom által!
Ne félj a benned lévő szeretettől!
AZ ÉN VÁLASZOL AZ ÚJ LÉLEKNEK:
Nem én, hanem Te vagy a fény gyermeke.
De lényemben mily ellentétek feszülnek: bár szívemben feléd hajlok, be kell ismernem: egész lényem megborzad hatalmas üdvre vágyásodtól, mivel szabadságod az én nem-létemet jelenti.
Hirtelen úgy tűnt fel, mintha fel szerettem volna lázadni ellened és szereteted ellen.
Hangok orkánja rohanta meg érzéseimet és gondolataimat.
Azoknak a hangja volt, akik az idők kezdetétől fogva színpaduknak tekintik a világot.
Általuk vagyok az, ami és ahogyan vagyok.
Mikor suttognak és susognak, hangjuk édes mézként csilingel:
„A föld és a menny királyává teszünk téged.
Csak abban higgy, amit látsz, és mindabban kételkedj, amit nem látsz.
A látható a teljesség, amely kezeid által nyilvánul meg, és tartást ad.
Ez a tükör, amelyben felismered nagyságod fényét.”
Amint egy időre a nyugalmat választottam, szívem csöndjébe szavai ostorcsapásként hatoltak be:
„A csend a világ számára elcsendesít.
Ha gondolataid hallgatnak, mindent elveszítesz, ami neked értékes volt: munkádat, családodat, mindennapi kenyeredet… az életedet!
A láthatatlan az üresség.
Mutasd meg nekünk Istent, kiről útitársad beszél, és mi leborulunk előtte. De nem ismered.
Te élni, létezni akarsz, tehát éljél a föld minden kincsével.
Ezért van az intelligenciád és egy hatalmas eszköz: az akaratod.”
Ó lélek, Te szívemben rejlő titokzatos útitársam, még bennem vagy, még nálam vagy?
Te is hallod a megkísértő hozzám intézett szavait?
A csábítás nagy, mivel az ürességtől és a nem-léttől való félelem gyötör.
De fülem meghallotta halk hangodat.
Vágyakozásod a nagy szeretet egy fénysugarát felfogta, amely egész lényemet beragyogja.
Ijedten állapítom meg: így csak ellenséged vagyok!
Világosíts fel:
Hogy válhatnék használható eszközöddé?
Hogyan zárhatom el fülem e világ minden hangjától?
AZ ÚJ LÉLEK AZ ÉNNEK VÁLASZOL:
Az út egy részén együtt vándorolunk, olykor viszályban, majd egyetértésben, egészen addig, míg az igazság fényében fel nem ismerjük egymást.
EZ új erővel és mély belátással frissít fel téged.
Teremtőd és teremtményeid fantomjait leleplezed, és megállapítod: csak vágyam orkánjában duzzadtak fel.
Az új belátás fényében hangjukat elcsendesíted.
Útitársam, kérlek, ne tarts az ürességtől, mert számomra ez magát az életet jelenti.
Ne kételkedj abban, ami számodra nem látható.
Bízzál ŐBENNE, ki alvó szemeimet gazdagságának ragyogására, szeretőm világára ismét felnyitotta.
AZ ÉN AZ ÚJ LÉLEKHEZ BESZÉL:
Útitársam, tudom jól: habozásom és kételyeim hatására lesz világos és sötét, forró és hideg, száraz és nedves.
Ekkor a világ ezernyi hangjával és elvakult őrjöngésével máris villámgyorsan kiszakít a felismerés öleléséből.
Ismét itt vagyok, a magányba veszett én – s Te ködbe burkolózó Te ismét távol vagy.
De sóvárgó emlékeimben vibrálva feltörnek – megújulva és hatalmasabban, mint valaha – üdvre vágyásod sóhajai és hívása.
Végre valóban készen állok arra, hogy egybeforrjunk, és benned teljesen megszűnhessek!
Mitől is kellene még szívemnek megijednie: hiszen ott laksz benne Te, aki a nagy szeretet igazgyöngye vagy; én magam sosem voltam képes az igaz szeretetre.
Általad felragyog előttem a szeretetnek egy új formája.
Szereteted megszelídíti érzelmeimet és gondolataimat.
Meg akarok tanulni hallgatni, hogy már csak némaság legyek.
E tökéletes hallgatásban a csillagok dalát ismét hallhatod.
Minden mi él, veled hallgat, s cselekedetem a te szereteted bizonyítéka lesz.
Ó én édes drágaságom, örömöd arany virágokat fakaszt szívemben és minden teret fénybe borít.
A fényhez csak az térhet vissza, mi maga is fény!
A SZERETET SZELLEME AZ ÚJ LÉLEKHEZ SZÓL:
Kedvesem, ne szédülj meg elhamarkodottan a boldogságtól, ha társad így szól hozzád.
Ereszd fényemet béna lábai elé, s így megtapasztalja, hogyan kell lépéseit hozzád igazítania.
Mert nélkülem semmit sem tehettek.
Semmit se tarts meg magadnak, áraszd szét fényedet!
Amit tőlem kapsz, azt folyton add tovább.
Így vágytüzeddel minden sötétséget felemésztesz magad körül, és minden teret az én fényemmel töltesz be.
A tér határtalanná, az idő időtlenné válik.
Lélegzetem a te lélegzeted, életem a te örökléted lesz.
Egészen addig, míg útitársaddal össze vagy kötve: határozottan tartsd magad a célhoz!
Ne engedd eltéríteni magad választásodtól, mikor hangom hívó szavát hallottad:
„Két életterületet látsz magad előtt, ó lélek: az egyik terület az érzékek, a másik a szellem által észlelhető.
Mindkét világot bemutatták neked. Mindkettőben tapasztalatokat gyűjtöttél, és mindkettőt láttad saját szemeiddel.
Válassz tehát.”
(Idézet: Hermész Triszmegisztosz)
AZ ÉN AZ ÚJ LÉLEKHEZ BESZÉL:
Kövesd, ó lélek, drága barátnőm, a fényt, mely a világba jött azokért, kik hisznek benne, hogy többé már ne kelljen sötétségben élniük.
E természet keresztjéhez fűztelek, én magam is sírrá váltam számodra, hogy leszállj és felemelkedj, és szereteted által minden megújulhasson.
Szereteted lángjeleit írd állandóan szívembe, s tűzjeled izzítsd homlokomra.
Segíts, hogy új társad már ne csak a szerelmes szavakat értse, hanem maga váljon élő Igévé.
Pentagram2003/ 6
Kép: Kelta holló- a két világ közötti összekötő
