Első tájékoztató levelünk egyik fő pontja az volt, hogy az emberi élet céljáról alkotott számos elképzelés egy téveszmén, egy alapvető tévhiten alapul, azon a téves elképzelésen, hogy a földi ember az igazi emberi lény, és hogy a tökéletesség megtalálható ebben a világban vagy a túlvilágon.
Elmagyaráztuk, hogy azok az elképzelések, melyekre az emberek törekszenek, nagyon gyakran az ősatomból, az emberi lény eredeti életének utolsó maradványából származnak. Ez a maradék az, ami felkelti az ősemlékezetet, valamint a konfliktusmentes élet, a szabadság, a biztonság és a jóság utáni vágyat. A halandó én-lény, mivel nem ismeri az igazságot, a tiszta emberi lény eszményképét a romlandó világban (ami magában foglalja mind az anyagi, mind a túlvilágot) próbálja megvalósítani. A romlandó világban uralkodó természeti törvények miatt azonban mindezek az eszmények végül lehetetlen álmoknak bizonyulnak.
„Ember ismerd meg önmagad!” Ez a felszólítás, amit az ókorban a kereső emberiség számára adtak, az első követelmény annak a személynek a számára, aki megszabadító tudáshoz szeretne jutni. Most, hogy egyre inkább felismerjük tudatlanságunkat, valamint azt, hogy ebben a világban lehetetlen elérni a tökéletességet, nekünk is ezt a felszólítást kell iránymutatónkul fogadnunk.
A saját létállapotunkba és az anyagi világban uralkodó helyzetbe való tényleges belátás ráébreszt minket arra, hogy az egyetlen lehetséges következő lépés a teljes, belső megfordulás, az élethez és az egész belső állapotunkhoz való hozzáállásunk teljes átalakítása. Ha elfogadjuk ennek az alapvető megfordulásnak a szükségességét, akkor az nyitottá tesz minket azok felé a segítő erők felé, amelyek képesek egész életrendszerünket átalakítani és a felszabadulás útjára vezetni.
Tehát ahhoz, hogy szükséges betekintést adjunk önöknek, szeretnénk alapvetően részletezni azokat a tényeket, amelyeket arról a világról magyaráztunk, amelyben élünk. Elengedhetetlen, hogy belelássunk ezekbe a tényekbe, ha ősi vágyakozásunkat az egyetlen lehetséges módon akarjuk kielégíteni.
Ahogy már korábban említettük, azt a világot, amelyben élünk, az állandó változékonyság jellemzi. Minden a növekedés, virulás és hanyatlás törvényének, és így a halálnak van alávetve. Ez az oka annak, hogy az emberiség egyes tanítói ezt a világot “haláltermészetnek” nevezik. Mert bármilyen értékeket is keresünk, bármit is próbálunk elérni, semmi sem biztos, semmi sem tartós. Javak, tisztelet, hatalom, egészség és boldogság – minden elmúlik. Az ember társadalmi, vallási, tudományos vagy művészi szinten a legnemesebb és leghumánusabb célokra törekedhet, de minden eredmény előbb-utóbb véget ér. Mindennek, ami ebből a világból származik, végül el kell pusztulnia. Ennek a természetnek ez a törvénye!
Tehát világunkban az “életet” mindig két egymással ellentétes pólus jellemzi: születés és halál, éjjel és nappal, háború és béke stb. Ezért nevezik világunkat az ellentétek világának, dialektikus világnak is. Minden, ami itt létrejön, már önmagában hordozza saját pusztulásának a magvait. Ezért nem létezik a mi világunkban semmi, még a legnemesebb, legműveltebb, legmagasztosabb dolog sem örökké. Ha az emberek mégis megpróbálnak örök értékeket kényszeríteni a földi életre, annak szenvedés a következménye.
Látják, mennyire logikátlan dolog megpróbálni kikerülni a természetnek ezt az elkerülhetetlen törvényét és elpusztíthatatlan, jó és harmonikus életet akarni létrehozni egy olyan világban, aminek alapvető természete a romlandóság? Látják, mennyire értelmetlen az elveszett paradicsomot keresni egy olyan életterületen, amit folyamatos változás jellemez?
Sokan árnyékokat kergetnek csupán. Ezek az árnyak jönnek, aztán előbb vagy utóbb elmúlnak, visszatérnek a kiindulási pontjukhoz. Ez a földi élet rendje. És az egészben az a tragédia, hogy az embereknek oly kevés a tudásuk, hogy a hatalmas honvágyérzés által vezérelve összetévesztik magukat az igazi Emberi Lénnyel és romlandó dolgok kedvéért dolgozzák agyon magukat. Végül aztán mit tudnak felmutatni? Semmit. Ez a világ a téveszmék világa, egy képzeletbeli létezés, aminek alapján az ember azt hiszi, hogy “él”. Nem ismer ennél semmi jobbat. Ez vált a szokásává.
Tehát, ha valaki elfogadja, hogy a látható anyagnak ez a világa a téveszmék világa, akkor alapvető vágyakozásának beteljesedése érdekében vajon tekinthet-e a láthatatlan anyag világára? Vajon találhatunk-e örök, boldog életet azon a helyen, amit oly sok vallás helyez kilátásba az ember számára?
Talán ön is hisz a halál utáni örök életben, a mennyben vagy a pokolban. De ha az Igazságot keresi, akkor rá fog jönni, hogy a túlvilágon való örök életbe vetett hit csak téveszme lehet. Amit “a másik oldalon” örök életnek tartanak, az valójában csak átmeneti lét. Ott sincs tartós paradicsom, sem örökkévalóság.
A túlvilág egy olyan terület, ahol az emberi lény anyagi testének halála után a finomanyagi testei is felbomlanak. Ezért nevezik a túlvilágot más néven “tükörszférának”. Ami itt van, az ott tükröződik. Az az élet, amire az emberek a halál után számítanak, és amiről a kifinomult érzékekkel rendelkezők, valamint azok mesélnek, akik “halál közeli élményen” mentek keresztül, éppúgy átmeneti, mint az e világi élet, és az emberi élet újjászületésének előkészítésére szolgál.
Tehát a halál előtti és utáni életterület egy és ugyanazon természeti rendnek a két felét képezi. Ez egy kettős természetrend, melynek egyik felében sem található meg a valós élet. A létezés csupán az egyik feléről a másikra való átmenetnek, majd az onnan való visszatérésnek tekinthető, a születés és halál végtelen körforgása szerint.
Ezzel elérkeztünk a reinkarnáció fogalmához, amivel majd később foglalkozunk. A lényeg, amit itt el akarunk mondani, az, hogy az emberi élet egy körforgásszerű utat követ, ami az idő birodalmán belül marad, ahol az élet valótlan és mulandó. Ez a körpálya a bölcsőtől a sírig és a sírtól a bölcsőig tart. A szent nyelvben a kettősség földi világát mindig bukott, elsüllyedt világnak nevezik. Ezért mondta Jézus: “Az én országom nem ebből a világból való.” Az emberi lény ebben az elsüllyedt világban, a létezés körforgásába zárva kutat. De akkor mit keres?
Egy olyan életet keres, amit a valódi Emberi Lény valaha, egy időtlen múltban elveszített. A földi személyiség azonban nem ismeri ezt az életet. Nincs tudatában ennek az életnek, mivel saját tudata csak az atomok egy bizonyos összetételének az eredménye. Ezért marad az élete és a tudata az anyagra korlátozva. Semmi mást nem képes érzékelni.
Ez tehát az az állapot, amelyben a jelenlegi emberi lény létezik, isteni eredetétől teljesen elválasztva. Mindazonáltal a benne lévő istenemberi élet utolsó maradványa állandóan nyugtalanítja és továbbhaladásra ösztönzi őt. Az “alapvető vágyakozás”, illetve “ősemlékezés” érzése nem más, mint a Szellem-szikra, az ősatom kísérlete arra, hogy az én-lénnyel kapcsolatba lépjen. Most már talán megértik mennyire fontos, hogy a személyiség megértse, hogy nem ő maga az eredeti, isteni Ember.
A bukott, istenemberi Lény jelen pillanatban már nem rendelkezik eredeti jellemvonásaival és képességeivel. Elvesztette Teremtőjével való tudatos kapcsolatát, valamint eredeti, isteni személyiségének tudatát. A földi személyiség formájában mindössze egy sérült eszköz marad számára, amelyik anyagi értelemmel és lélekkel van ellátva. Ez a korlátozott állapot az az ablak, amin keresztül az egész emberi érzékelés folyik, egy olyan tudat által, amit az “én” határoz meg. Az eredmény egy kizárólagosan én-központú létállapot, ami teljesen el van vágva az első kézből származó tudástól, az isteni világnak, az egész Mindenséget kitöltő Világosság világának bármilyen módon való közvetlen érzékelésétől.
Most már talán fogalmat alkothatnak a mai emberiség tragikus helyzetéről. Az emberek arra vágynak, hogy áthidalják azt a szakadékot, ami az Igazságtól és az eredeti élettől elválasztja őket, ezért próbálják helyreállítani a sérült eszközüket, de az egyetlen eszköz, amivel ezt megtehetik, az én-személyiségük, amelyik aztán annyira uralkodóvá válik, hogy az egész emberi rendszert egyre szorosabban a téveszméhez és a sötétséghez köti.
Másrészt az egó létezését csak a Teremtő életereje tarthatja fenn. Az egó azonban visszaél ezzel az életerővel, hogy saját egocentrikus céljait szolgálja vele. Ez a halál, az összes inkarnáció és keserű tapasztalat végső oka. Az emberi lény csak akkor tud földi eszközével az isteni tervhez igazodni, amikor az egó, oly sok keserű tapasztalat után azt kérdezi a Teremtőjétől: “Uram, mit akarsz, mit tegyek?” Csak ekkor van lehetőség arra, hogy megszüntessük az igaz, eredeti Emberi Lény és az Abszolút elválasztottságát. Csak ekkor, amikor a Teremtő életerejét ismét a teremtés isteni tervének beteljesedésére használják, merül fel a lehetőség a haláltermészet legyőzésére és hátrahagyására.
Ha a sok keserű és édes tapasztalat összességeként ez a sóvárgás felébred önben, akkor az Arany Rózsakereszt Iskolája által javasolt fejlődési út elején áll. Akkor képes lesz követni azt az utat, ami lehetővé teszi saját lényének radikális forradalmát; egy olyan utat, ami teret enged annak az eredeti életnek, ami a bukás előtt létezett. Mert amikor belép egy szellemi iskola hatókörébe és élő, együttműködő sejtként vesz részt benne, akkor élete egy egyetemes, isteni erő védelme alá kerül. Ez az erő a tapasztalat belső útján fogja vezetni önt, aminek során az életének és lényének átalakításához szükséges önismerethez juthat és a lényét újra összehangolhatja a teremtés isteni tervével. Következő értekezésünk egyikében mélyebben fogunk foglalkozni ezzel a témával.
Ez az a “világismeret”, amit át akartunk adni önöknek ebben a tájékoztatóban. Most pedig mi a helyzet az “önismerettel”? Mi a helyzet azzal a sok kérdéssel, melyek a keresés kezdete óta kétségtelenül foglalkoztatják az önök elméjét? Olyan kérdések, mint például: honnan származom? Miért vagyok a földön? Mi lesz velem a halálom után? Mi a rendeltetésem? A kereső bizonyos benne, hogy ezekre a kérdésekre léteznie kell tényleges válasznak. Ilyen jellegű válaszok azonban csak azok számára érhetők el, akik megnyílnak az élő, átalakító Igazság előtt. Ez az élő igazság pedig nem olyasmi, amit egyszer egy filozófus vagy egy teológus mondott. Sem valamiféle ősi kéziratban nincs elrejtve. Nem is kell az otthonuktól távol keresniük, mert önökben, saját magukban rejlik, csak fel kell ébreszteniük és hagyniuk kell, hogy érvényesüljön. Valójában kérdéses, hogy ha ez az Igazság elvileg nem lenne jelen az önök saját lényében, akkor képesek lennének-e a keresésére, vagy akár létezésének a sejtésére. Azzal a belső bizonyossággal sem rendelkeznének, hogy lennie kell válasznak az itt feltett kérdésekre.
Tehát önökben rejtve lennie kell valaminek, ami arra készteti önöket, hogy az Igazságot keressék – egyfajta “magot”, amelyben az Igazság, legalábbis csíraállapotban, már megtalálható. Ezért mondják az evangéliumok: “Isten országa bennetek van”. Minden vallás egy olyan útról beszél, ami ebbe a magba vezet. Ez a keleti vallások számára “a lótuszban lévő drágakő”. Ezt nevezik a teozófusok “az eredeti állapot utolsó maradványának”, illetve “Jézus vetőmagjának”, vagy a középkori rózsakeresztesek szóhasználatával “Rózsabimbónak”. Az Arany Rózsakereszt iskolájában gyakran a modern “ősatom” vagy “Szellem-szikra atom” kifejezést használjuk, amikor az emberi rendszer szívében jelen lévő magra utalunk. Ebben az elpusztíthatatlan “Valamiben” éppúgy, mint egy magban, minden megtalálható, ami az eredeti, isteni Ember helyreállításához szükséges. És csakúgy, ahogy egy mag csírázni kezd, ennek az igazi Emberi Lénynek is újra fel kell ébrednie.
Tehát lehetséges a számunkra, hogy megtanuljuk meghallgatni az ősatom hangját és elhallgattatni az egó hangját. Ezután azt fogjuk tapasztalni, hogy a kérdéseinkre adott válaszok valóban megtalálhatók. Ily módon egy felfedező útra indulunk, melynek az a célja, hogy lehetővé tegyük a valódi Emberi Lény tudatossá válását.
Ezt az új tudatot nem lehet tanulással vagy gyakorlatokkal kifejleszteni, sem pedig „mesterek” útján elsajátítani. Az embernek önmagának kell megkeresnie és megtapasztalnia az utat saját ősatomja útmutatásával, miközben a mindennapi élet talaján áll. Senki más nem teheti ezt meg helyettünk. Ezt magunknak kell elvégeznünk! A Rózsakereszt Szellemi Iskolája azonban azért van, hogy önök és embertársaik mellé álljon ezen a felfedező úton. Az iskola ezt nem csak információk átadásával teszi, hanem, ami sokkal fontosabb, az erőtere, az úgynevezett Élő Test segítségével, amiről egy másik feltárás során fogunk beszélni.
Az emberi lét központi célja tehát egy folyamat. Az Arany Rózsakereszt Iskolája arra hívja fel az emberiséget, hogy kövesse ezt a folyamatot és járja be az utat. Minél több ember teszi ezt meg, annál több erő áll majd azoknak a keresőknek a rendelkezésére, akik készen állnak arra, hogy meglássák és megtegyék azt, ami szükséges. Így az utat járó zarándok mindenkinek segít abban, hogy egy belső változást érjen el. Mert az az erő, amit ily módon felszabadít, mások számára is hasznos lesz majd. Így működik az egyetemes Szeretet törvénye, segítve az üdvösség tervének megvalósítását.
Most már megértik, hogy a Szellemi Iskola miért hívja meg azokat, akikben a szellemi mag felébredt, hogy egymással hatékonyabban világíthassák meg a szenvedő emberiség útját. Mert ily módon a megszabadulás új lehetősége teremthető meg mindazok számára, akiknek a lelke vágyakozik, és akik az ősemlékezés által vezérelve az oly régen elveszett igaz életet keresik. Akkor mindenki, aki átéli az isteni eredettel való egyesülés belső sürgetését, segítséget kaphat.
Ezt az értekezést a Szellemi Iskola irodalmából vett idézettel szeretnénk zárni. A modern rózsakereszt elemi filozófiájában (első magyar kiadás, 102. oldal) Jan van Rijckenborgh azt írja:
„Az ember csak akkor válhat szabaddá, ha saját belsejében birtokolja a világosságot, vagyis ha önmagában szabaddá tette a világosság útját. Így alulról felfelé elegendő embernek kell eljutnia odáig, hogy vágyjon a világosságra, kérje és keresse azt, igazán emberszerető legyen, belsőleg felismerje a helyes utat, és kész legyen arra, hogy feladja az elkülönült ént, minden sötétség okát.”
