Létezik egy ősi labirintus, olyan ősi, hogy mára csak a legendák őrzik az emlékét. Mégis vannak olyanok, akik úgy mesélnek róla, mintha ők maguk is jártak volna ott.
A történetek szerint, aki egyszer bejut a közepébe, egy fenséges lénnyel találkozhat, olyan lénnyel, akinek számos kultúra próbálta elbeszéléseiben átadni a lényegét, és jelentőségét.
Egy olyan lénnyel, akit ha az ember megpillanthat, életében legalább egyszer, az egész élete megváltozik. Többé semmi nem lesz ugyanaz, hiszen ő maga is részesülhet ennek a pompás naplénynek a bölcsességéből.
Ez a lény nem más, mint az aranyló tekintetű, lángoló tollazatú Főnix madár.
Azt mondják, hogy mikor a főnix repül, mintha maga a Nap kelne útra; a tollai fénye bevilágítja az égboltot, és szinte hallani lehet a lángok halk sercegését is.
Na és az éneke… Az semmihez sem fogható.
Varázslatos és megkapó, olyan hang, amely egyszerre képes megnyugtatni és felkavarni a lelket.
Amikor Solara hallott a főnix legendájáról, elhatározta, hogy megkeresi a labirintus közepén rejlő bölcsességet és az újjászületés titkát.
Tudta, hogy nem kis feladatra vállalkozik, de amikor sok-sok próbatétel után végül megtalálta a labirintus bejáratát, amit ott talált, az minden képzeletét felülmúlta.
Tanult ő filozófiát, és misztikus praktikákat, de elsőre még csak rálépnie sem sikerült az áhított útra. Nagy tudása, még nagyobb káoszt teremtett benne, így lassan a bejáratot is szem elől vesztette újra.
Majd egy évtizednyi bolyongás után rá kellett jönnie, hogy nincs az az emberi okoskodás, mágia vagy találékonyság ezen a világon, ami átsegíthetné a labirintuson, bármennyire is erőlködik. Más törvények uralkodtak ott. Nem használhatta többé a hétköznapi ember eszközeit, ezt már tudta. Mégsem vágyott semmi másra, mint a Főnixszel találkozni.
Egyszer. Csak egyetlen egyszer. Mindennél jobban vágyta ezt. Bármit oda adott volna érte, és bármilyen következménnyel kész volt szembe nézni.
Ekkor csodák csodájára, – és hát nyilván tudjuk, hogy egészen véletlenül – ismét ott találta magát a labirintus szájánál. Másodjára kapta meg azt az esélyt, amihez mások talán csak életekkel később juthatnak először.
Végtelen hálát érzett, alázattal nézett az útra maga előtt, ami most végre engedett.
Szinte eufória kerítette hatalmába. Minden egyes lépéssel érezte, ahogy közeledik valamihez. Valamihez, ami nála több. A távolból hallott valami édes hangot, hol erősebben, hol gyengébben, ahogy a labirintus folyosói hol közelebb, hol távolabb térítették céljától, de mindig ott volt körülötte, ott élt benne.
Idővel azonban már azt sem tudta, mikor kelt útra. Egy napja, egy hónapja, két éve?
A léptei elnehezültek. A labirintus körbe zárta. Úgy érezte, hogy egyre távolabb kerül a középponttól, hiába nézett szembe az összes illúzióval, fájdalommal és önmaga legrejtettebb részeivel, mégis egyre hidegebb van.
A térde remegett már, de a főnix utáni vágyakozás egy pillanatra sem szűnt meg. Ez volt az, ami képessé tette erre az utazásra.
Néha egy – egy meleg fuvallat, és kósza fénysugár érte el a szívét, ami erővel töltötte el. Hogy honnan érkezett ez az éltető energia? Ki tudja.
Már nem is próbálta megfejteni. Csak engedte, hogy átjárja, és örült neki, amíg tartott.
Ekkor – így gondolta – talán egy lépéssel közelebb került a fenséges naplényhez. Majd ismét jött a hideg.
Remény és csüggedés így váltogatták egymást útján, míg egészen átjárta a bizonyosság, hogy soha nem találja meg a labirintus közepét. Sosem válik méltóvá rá, hogy megpillanthassa a Főnixet, vagy meghallhassa az énekét.
Feladta. Úgy érezte teljesen összetört
Belátással és alázattal haladt tovább a beláthatatlan utakon, de már nem érdekelte eléri e a közepét. Csak a hite maradt, az és az elszántsága. Tudta, hogy ami felé halad, az nála több, és ez elég volt neki. A vágyakozás mindennél erősebb volt. Érzései és gondolatai elcsendesedtek. Közben észre sem vette, hogy az út előtte egyre szélesedik, és világosabbá válik.
Egyszer csak egy varázslatos és megkapó, tiszta dallam ütötte meg a fülét. A hang olyan volt, mintha egy másik világból szólna, egyszerre volt gyönyörű és fájdalmas. Egész lényét melegség járta át, és tudta, hogy bár azért indult el, hogy minden megváltozzon az életében, most ő maga fog végérvényesen megváltozni. Feloldódni valamiben, ami több mindennél.
És nem bánta.
Tudta, hogy bármilyen vágya, önzése, akarata, boldogsága vagy félelme van ebben az életben, az semmi ahhoz képest, ami felé közeledik.
Minden lépéssel kicsit távolabbról látta ezeket a sorserőket, amikről eddig úgy gondolta, hogy őt magát jelentik, őt magát határozzák meg, amikkel egész életében azonosította magát, és szépen lassan azt is meglátta, hogy úgy fonják körbe szorosan, mint sűrű, áthatolhatatlan inda köteg, vagy mint megannyi rablánc, ami kezeit, lábait, törzsét, és egész testét körbefogták, és minél inkább rángatta, azok annál inkább húsába vágtak.
Mindennél jobban vágyott a szabadságra, és ezért már arra is készen állt, hogy ezt az illúziót, amit énjének hitt, elengedje. Tudta már, hogy valódi lénye nem azonos ezzel az énnel. A láncok egyesével engedtek és hulltak le róla.
Még egy lépés, és még egy…
Csönd, fény, béke…
***
A történetek szerint Solara hátrahagyva énjét, végül belépett a labirintus közepébe, ahol már a labirintusban való bolyongás és a megpróbáltatások alatt megtisztult lényével az aranyló szemekbe nézve, magába fogadta annak minden bölcsességét és szeretetét, szinte eggyé váltak.
Majd mikor a főnix befejezte az énekét, a tollai lángra kaptak, a lángok arany és vörös színekben táncoltak, miközben a főnix teste lassan hamuvá vált. A hamuból aztán új élet fakadt, és Solara végignézte, ahogy a főnix, minden addiginál erősebben és pompásabban újjá születik.
Ekkor megértette, hogy nem maradhat.
Megértette, hogy másoknak is látniuk kell ezt a csodát, hogy a főnix fénye egyre erősebbé válhasson, és neki ebben segítenie kell.
Ezt viszont a labirintus közepéből nem tudja megtenni.
Így hát visszatért a világba, a valódi boldogságot már önmagában hordozta. Ott volt benne egyfajta csendes derűként, hiszen megadatott neki, hogy annak szentelheti életét, hogy másoknak is segítsen megtalálni az utat a saját labirintusukon keresztül.
