Barátaink!
a Vízöntő korszak intenzív változásait mindannyian észleljük, ezért szellemi utunkon folyamatosan keressük a lehetőségeket
egymás támogatására.
Megvan a szabadságunk arra, hogy a szellem-lélek általi inspirációinkat bizalommal odaajándékozzuk egymásnak.
Mostani szolgálatunk is egy ilyen tanulói inspirációból született.
Együttlétünk alkalmával támogassuk egymást az inspirációnak ebben a terében, hogy ezáltal valamennyi odaforduló számára megmutatkozzék a benne rejlő igazság.
Szellemi utunkon előbb vagy utóbb megszületik az a belső szükséglet, hogy tanúságot tegyünk az új létállapot eleven valóságáról
az életünkben.
A jelen korszak teljesen új életvitelt igényel, az új étersugárzások alapján.
Nyitott szív, őszinteség és teljes odafordulás az Egyetemes Hétszellemből áradó erőhöz, mely mindenkit felkarol.
Így az elmélyülés szellemi terében megnyílva – az inspiráció az, ami megragadhatóvá teszi ezt a folyamatot.
Bizonyára sokunk közös gyermekkori élménye, hogy noha biztonság, szeretet és gondoskodás vesz bennünket körül,
mégis mélyen hordozunk magunkban egy elvágyódást, egy érzést: ”haza kellene menni”
Az évek során ez az érzés, és vele együtt ez a konkrét kép is eltűnhet. De ennek ellenére ez a kép, mint egy láthatatlan fonál végigkíséri életünket.
Valamennyiünk életútján elérkezik a pillanat, amikor szívünkbe hasít egy fájdalommal teli sóvárgás, a vágy a távoli hazába.
Mi volt ez? – tesszük fel ilyenkor a kérdést, melyre a válasz előbb-utóbb bizonyosan megérkezik.
Az igazi hazavezető utazás egy óriás léptékű folyamat sok-sok életen keresztül.
Most, az élő jelenben mindannyiunk számára adott a lehetőség ebbe az erőláncba bekapcsolódni, melyhez az iskola Élő Teste minden segítséget megad.
Ez a hatalmas lehetőség azonban önmagában mégis kevés, amennyiben a létezésünket minden pillanatban átható munkánk
ebbe az áramlásba nem érkezik meg.
Az iskola által ajánlott napi három szolgálat megtartása óriási lehetőség a kapcsolódásra,
viszont tény, hogy életünk külsőleg aktívabb éveiben ez a ritmus sokszor nem tartható.
Ilyenkor felmerül a kérdés, hogyan lehet mégis életben tartani a kapcsolódást.
Hiszen az erőtér folyamatosan körülvesz és áthat.
Igen, de hogyan tudunk kapcsolódni a környezetünk hatásainak sokaságában?
Hogyan végezhetjük el úgy napi feladatainkat, hogy az érzelmi, gondolati erőinket a kapcsolódás folyamatos tüze táplálja?
Hogy a napközben érzett fáradtság és kimerültség ne tartson minket a távolság tompaságában,
és igazán tudjunk kapcsolódni a szolgálattartás során az erőtérhez.
Gondolkodunk, megoldásokat keresünk, belső választ várva kérdéseinkre.
Vajon miből vegyünk el, és mit halasszunk el?
Keressük a lehetőséget a külső-belső egyensúly megteremtésére a valódi jelenlét erejében.
A napi rutin megszakításával, az automatizmusok felismerésével, megteremthetjük az időt arra, hogy kiléphessünk a feladatok sodrásából.
Nem is gondolnánk, hogy a leghétköznapibb cselekvések milyen hatalmas lehetőségeket rejtenek magukban.
Megyünk az utcán, várakozunk a tömegközlekedési eszközre, állunk a lámpánál, miközben gondolataink szokásos köreiket futják, melyben nélkülözzük a magasabb tudatosságot…
pedig valójában milyen értékes percek lehetnének ezek.
Hiszen, ha ekkor megszületik bennünk az éberség a befelé fordulásra, és nem azon gondolkodunk, hogy mit hagytunk otthon,
mi vár a munkahelyen, akkor ebben a pillanatban megtörténik.
Amit személyiségemberként ilyenkor érzékelhetünk, az egyfajta természetes könnyedség,
melyben dialektikus életünk nehézségi erői elveszítik lehúzó hatásukat.
Azt érzékelhetjük, hogy cselekvéseink közben, amikor például takarítunk, mosogatunk, vagy csak séta közben egyik lábunkat tesszük a másik elé, ránézve az adott pillanatra, az éppen aktuális helyzetünkre, rátalálhatunk legbensőbb önmagunkra.
Miközben így megérkezünk a jelenbe, lassan elcsendesedünk, asztrális terünkbe már nem hatolnak be hullámzó érzelmek és csapongó gondolatok.
Így, ebben a lecsendesedett állapotban – a fizikai test esetleges fáradtsága ellenére – napunk végére is megmarad a lélek könnyedsége
és a szellem fényessége.
Ebben a csendben megjelenik az élet áramlása, észrevesszük a természet kincseit, a bennünket körülvevő növények, virágok, állatok birodalmának bölcsességében.
Embertársainkkal való találkozásaink során, egy-egy őszinte tekintetben, egy mosolyban megjelenő kapcsolódás is mély felismeréseket hozhat legbelül.
Felismerjük, hogy éber tudattal, odafigyeléssel egyre inkább megtalálhatjuk a lehetőségeket arra, hogy a mindennapi rutin közben átéljük a befelé fordulás állapotát.
A kontemplációban, a befelé fordulás állapotában megnyílhat a csend tere, beléphetünk a szívszentélybe.
Ekkor tiszta elmével, nyitott szívvel látunk rá az adott helyzetre.
Az így megszülető belső béke állapotában láthatunk rá annak a valóságára, ami körülöttünk és bennünk zajlik.
A kontempláció lehetőség a külső és belső egyensúly megteremtésére, és ez történhet bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben.
Ennek a szemlélődésnek, ennek a megfigyelésnek, tiszta odafordulásunknak a fénye áthatja személyiségünk valamennyi árnyékát.
A megfigyelésnek ebben az állapotában lélekszinten felismerhetővé válnak lényünkben az érzékeltek.
Csodálatos a folyamat, amikor beárad a fény a szívszentélybe és elevenségében érzékeljük a világot.
A külső aktivitás ellenére ez egy belső megállás, tudatos jelenlét, ami a személyiség gondolati, érzelmi, akarati erőit egy másik dimenzióba helyezi.
Észrevehetjük, ahogyan az események, amelyek korábban bántottak, vagy félelemmel töltöttek el minket, kevésbé zaklatnak fel.
Egyre többször ismerjük fel a bennünk kialakult mechanizmusokat. Ezeket beemelhetjük a fénnyel teli térbe, ahol a Szellem tüzében transzformálódnak, elveszítik lehúzó erejüket és visszanyerik eredeti, tiszta szubsztanciájukat.
Ezáltal egyre könnyedebbé válhatunk, szelídebbé önmagunkkal és másokkal szemben is.
A szív rózsájának a növekvő terében a lelkünket átjárja a béke, a mindent feloldó mély megértés és szeretet érzése.
Persze az élet továbbra is hoz olyan érzelmeket és helyzeteket, melyek feloldásra várnak.
Ilyenkor a belső kontemplációs térbe helyezkedve megnézhetjük, hogy mik okozzák a fájdalmat, nehézséget.
Néha ez igen nehéz.
Vajon képesek vagyunk-e teljesen átadni magunkat a pillanatban és legmélyebb bizalommal lenni az élet iránt?
Így enyhül a szorítás, elindul az oldódás, csökken a nehézség, az árnyék feloszlik a szeretet terében és beárad lényünkbe a fény.
Beleolvadás a mindenségbe, részei vagyunk a teljességnek!
De ennek megélése is elmúlik, ami marad, hogy legközelebb újból közel engedjük magunkhoz az életet, és annak átváltoztató képességét.
Ezt nevezzük szellemi bátorságnak.
Van bátorságunk elengedni a régi mechanizmusokat, kilépünk azok folyamatos újrateremtésének körforgásából.
A kontemplációs folyamatban ítélkezés nélkül tekintünk vissza korábbi tetteinkre, így azok helyükre kerülnek és nem rombolják többé mikrokozmikus rendszerünket.
Együttérzés alakul ki saját magunkkal és embertársainkkal szemben is.
Megmutatkozik az igazság fénnyel teli tiszta tükre.
Azután ismét elhomályosul, de lényege, finom esszenciaként velünk, bennünk marad, és segít újabb tereket nyitni.
Ez a lényünkben megmaradó finom esszencia szinergikus kapcsolatban áll mások mikrokozmikus terével, akik ezt felvehetik anélkül, hogy tudnának ennek a forrásáról.
Ez mások finom lélek-éterekkel történő „megvendégelése”.
Ennek a mágikus cselekedetnek mindannyian részesei vagyunk együtt és külön-külön is.
Ebben a gyógyító folyamatban a Szellem kenyerét és az Élet vizét egymásnak ajándékozva, valamennyiünk számára könnyűvé válhatnak a terhek.
A terhek továbbra is megmaradnak, sőt egyre inkább átérezzük mások helyzetét, látjuk a világ szenvedését, és mégis mindezek ellenére,
ezek már nem bénítóan hatnak ránk, hanem a transzformáció folyamatába állítanak minket.
Mindez nem egyszeri történés, hanem a tanulói út folyton változó, folyamatosan alakuló, emelkedő spirálja.
A kontempláció természetes, és szükséges eszközként napról-napra, egyre inkább létállapotunkká válik, melyben megszűnik
minden elválasztottság és megjelenik a szabadság.
És Rosa Mysticánkból halljuk a hívást:
“MENJETEK BE A SZERETETTEL HÍVOGATÓ SZABADSÁGBA!
A szabadság és teljesülés tágas terei nem a messzeségben vannak, és nem végeláthatatlan utak vezetnek hozzájuk.
E terek belső állapotot jelentenek. …Az új élet… minden oldalról körülvesz titeket, tibennetek van.”
Mint minden, az életünk is változóban van. Ebben a változásban egyfajta belső erő vezet, és most erről az erőről beszélünk.
Életünknek arról a vezérelvéről, amikor a Kozmosz erejével összhangban cselekszünk.
Ez az erő hatja át lényünket, és ellenállás helyett Krisztus tiszta szeretetereje születik meg bennünk.
Megérkezünk a végtelen és határtalan szeretet terébe.
Betlehem csillaga felragyog.
