Réges-régen kezdődött, a fiatal éveimben. Akkoriban az őszt találtam a legszebbnek, mivel olyankor az élet a Földdel rokon, és arra irányul. Újra felderengett bennem az elmúlás érzése. Az utcánk kövei között kinövő fű tudatosította bennem, hogy ez az élet, a kultúra, és az ember minden alkotása mulandó. A természet áthatol még a legkeményebb kövek között is! Miért kellene bármit is felépíteni? Mire való a kezdeti virágzás, ha aztán mindennek vége szakad?
Nem messze, az erdőben volt egy hely, melyet „a hét kútnak” neveztek. Még éjjel is csak ott szerettem volna lenni. Azon tűnődtem, hogy a csillag, melyet esténként az égen láttam ragyogni, egy távoli ország küldötte-e? Gyakran pillantottam fel rá, és olyan volt, mint egy barát – éppen úgy, akár a naplemente.
Énekeltem a barátomról, bár nem tudtam, hogy ki ő. Ez olyan érzés volt, mint egy álom, vagy mint egy érthetetlen és megfoghatatlan vágy. Ez a földi élet idegen volt számomra, és nem akartam ezen az „ismeretlen baráton” kívül semmi mást. Inkább a halál, mint hogy ne tudhassam őt a barátomnak.
Egyszer az éjszaka közepén felébredtem álmomból. Egy nyitott ajtó látványa tárult elém, s ez a kép mélyen érintett. Felszólítás lenne az indulásra? De merre? A nyugtalanság, igen, a szüntelen nyughatatlanságom űzött tovább. Erősen Istenre és a világra gondoltam. Hiszen nem lehet, hogy semmi más nincs ezen az életen kívül!
Egy meghatározhatatlan vágy terhét hordtam magamban. Különös, hogy egy bizonyos idő után, mindig ugyanabban az időben néztem az órámra. Tizenkét óra – vajon mit jelentett ez? És mi lehetett a belső szemeim elé táruló barlangkijárat képe? Talán emlékezés?
És ha igen, akkor mire?
Egyszer fehér rózsa keresésébe fogtam, mivel olyan érzésem volt, hogy a rózsának valami különös jelentése van számomra. Egyik üzletből a másikba mentem, ám abban az időben nem volt olyan egyszerű fehér rózsát találni.
Így font a „másik” egy szálat az életembe, bár én semmit sem értettem belőle. Egy arany fonál volt ez, melyet megragadtam. Olyan volt, mintha valami kísérne, és üvegfalak mögött mellettem élne. Mit kellett volna kezdenem vele? Mi volt az ő célja velem?
Tovább szőttem hát sorsom hálóját, de a szálak nem voltak aranyból, és egyre inkább belegabalyodtam. Olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy darabka hordalékfa a végtelen tengeren. A megfoghatatlan vágy azonban újra visszatért, és eltépte a fojtogató hálót.
Olyan helyre vezettek, ahol a fény és erő le van horgonyozva az időben és térben. Vannak ilyen helyek! Ekkor egy visszhangra, egy rezgésre lettem figyelmes. Ez a mély, belső érzés azt súgta nekem, hogy jó helyen vagyok, és itt kell maradnom. Ez még nem a cél, vagy a hazába való visszatérés ismerete volt. Hanem mintha egy hídon álltam volna, amely az abszolút igazságba vezetett.
Új életszakasz kezdődött el. Azt azonban még nem tudtam, hogy valójában mit is kellene tennem, vagy melyik úton kéne haladnom. Kezdetben még aggódtam, hogy a „másik” valóban létezik-e, és nem csak a fantáziám szüleménye-e. Kétségbeesésemben gyakran gondoltam erre. Aztán egyszerre úgy alakult, hogy azt éreztem, ő jelenti számomra a legtöbbet, akár magát a teremtés célját is. Milyen apró és senki voltam hozzá képest a hitetlenségemmel? Nagyon szégyelltem magam – és a „másikban” barátra leltem. Te voltál a barátom. Miért is nem ismertelek fel korábban?
Tapostam hát tovább azt az egyetlen utat, melyet magam előtt láttam, és amelyen járnom kellett, mivel a világ még nem vált sivataggá számomra. Igenis megpróbáltam járni az utat, bármit is akart jelenteni számomra. De mindebből az erőfeszítésből, viaskodásból és vágyból csupán a „beteljesületlenség” maradt meg, és az az érzés, hogy Téged egyszer meg kell találnom valahol. Csupán a meghatározhatatlan vágy maradt meg. Minden más elvesztette jelentőségét, üresnek és semmisnek bizonyult.
Végül emiatt mélypontra jutottam. Nincs a világon nálam magányosabb és elhagyatottabb ember – gondoltam. Minden kívánságom és célom jelentéktelenné vált, és minden reményem elveszett. Minden alkalommal, amikor újra az egymást követő mélypontok egyikét éltem át, valami összetört bennem, valami, amit semmilyen más néven nem ismerek, csak úgy, hogy „én”. Az önzőség, az akaratosság, a hamis elképzelések, a fontos és értékes dolgok álmai, a vágy, hogy mások elfogadjanak, a féltékenység és kicsinyesség állandóan feltódultak bennem és meghatározták életemet, igen, általuk éltem. Milyen nyomorult és borzalmas élet ez.
Te minden mélypont után közel voltál hozzám. Éreztem vigaszod, amely jelenlétedből, örömedből, erődből és tartásodból áradt. Ekkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy helyet kell teremtenem neked az életemben. Élned kell, és nekem egy-egy lépéssel mindig vissza kell húzódnom. Mert Te vagy minden, ami lenni akartam. Amint – akár egy kis időre is – elengedtem félrevezető képzeteimet, mindig ott voltál. A közted és köztem lévő különbséget azonban újra és újra elfelejtettem. Gyakran azt gondoltam: Te vagy én és én vagyok Te. Ez a tévedés sokáig eltartott és sok bajt okozott – és okoz még most is.
A megszerzett ismeret és belátás újra meg újra eltűnt, kaotikus gondolatokat és érzéseket hagyva hátra. A belső tartásnak és irányulásnak éppúgy nyoma veszett, amíg csak újból fel nem támadt az intenzív vágyakozás, és meg nem töltötte szívemet boldogsággal, örömmel és békével. Így gyorsan bejártam a legbelsőmet: ég és föld ott volt bennem. Egy napon aztán áttört és felragyogott bennem a fény.
Ekkor láttam be végre, hogy ami eddig történt velem, abból semmi sem volt hiába. Minden lépésnek, minden dolognak és minden eseménynek, mindennek megvolt a maga értelme. Az életem olyan volt, mint egy élő fonálból szőtt ruha. Múltat, jelent és jövőt, mindent megvilágított a ragyogásod. Hirtelen értelme lett az életnek és egy ősi terv részévé vált. Most úgy éreztem, szeretnek és vezetnek. Azonban nem az „én” volt az, hanem belső lényem, a bennem rejlő mag, amivé oly szívesen váltam volna.
Ettől a naptól kezdve újként, újdonságként élsz bennem. Olyan, mintha energiád forrása áradni kezdett volna. Lépésről lépésre leplezed le a tervet, melyet egykor, egy megvilágosodás alkalmával láttam magam előtt. Egy megbízás volt ez, egy életfeladat, melyet saját kezűleg adtál át. Azóta általam valósulsz meg, ha a még mindig bennem lévő balgaságommal ellen nem állok neked, vagy nem akadályozlak. De egyre többször adom át a vezetést neked, és próbálom az útmutatásaidat követni.
Én voltam a hitetlen Tamás, az állandó kétkedő. Habár megmutattad a kegyedet, minden alkalommal, amikor elhagytalak, a fény után kiáltottam. Csodálkozva tudatosodott bennem, hogy úgy tűnik, a te kívánságod az enyém is! A te akaratod az enyém is. Követni foglak és azt teszem, amit kívánsz tőlem. És nemcsak azért, mert a mesterem vagy és én a tanítványod vagyok, hanem mert barátok vagyunk.
/ Tanulói gondolatok/
