Kísérjünk most el egy vándort útja egy szakaszán, ki belépett önnön lénye labirintusába.
Az útvesztőkben való bolyongás tapasztalataival a hátizsákjában a vándor új cél irányába indul. Keresése során a hiábavalóság érzése mélyen belé égett és tanácstalanná is tette. A tanácstalanságának ebben a mozdulatlanságában elérhetővé vált az Isteni érintés számára és erre az érintésre reagálva pillantása egy labirintus bejáratát fedezi fel. Bár némi szorongást érez belül, de elindul a bejárat felé.
A labirintusba belépve egy teljesen más közegbe kerül, mint volt eddigi élete során. Minden ismeretlen és felfedezésre vár.
Más életközeg, amihez alkalmazkodnia kell, ha életben akar maradni. Idegen földre lépett, ahol az érzékszervei is becsaphatják. A megszokottól teljesen más, ezért neki is mássá kell válnia, hogy harmóniába kerülhessen vele.
Amíg nem alakulnak ki az új érzékelések, addig sok horzsolást, sérülést szerez a falaknak ütközve.
Kezével tapogatózva és óvatosan lépdelve próbál haladni a falak mentén. Új benyomások érik, és tapasztalatai segítőivé válnak a labirintussal való ismerkedésében.
Minél régebb óta tartózkodik bent, annál jobban megérti a labirintus üzenetét. Minden lépés az előzőt hátrahagyva a jelent eleveníti meg. Minden egyes lépés, minden újabb kanyar új perspektívával ajándékozza meg. Minden megtett lépéssel elveszít valamit a régi énjéből és felizzik az új szikrája.
Ez a kis szikra még szinte nem is érzékelhető, de vezeti őt. Láthatatlan és megmagyarázhatatlan vezetőként további lépésekre sarkallja.
De az út nehéz, mert a régi élet hatásai erősen hatnak még benne és az anyag szorító hatása szinte megdermeszti.
Ha nem meri rábízni magát erre a szikrára, akkor a lábai kövekbe ütköznek, a kezei lehorzsolódnak és fájdalom, félelem lesz úrrá rajta.
Amikor megtorpan a visszafordulás gondolata is felmerül, de van valami benne mélyen legbelül, ami szilárdan áll és vár rá.
Ez a szilárdság erőt ad, megtartja, mint egy oszlop, ha fáradtan neki dől.
Újra elindul és a szikra mintha fényesebben ragyogna, és jobban megvilágítaná előtte az utat.
Azután észre veszi, hogy csendesebb lett minden.
A félelem üvöltése, az izgalom dobogása, a gondolatok ricsaja kevésbé hallhatók.
Mintha a szikra csendre intette volna a világot.
A csend felfedezése könnyed örömként árad szét benne és a lépései is könnyedebbé válnak. Az örömnek ezekben a pillanataiban szíve hevesebben dobog és valami határtalannak az ölelését érzi magán. Felkacag, és bár hihetetlennek tűnik, de rózsaillatot érez a levegőben.
Így halad az örömtől vezérelve, de egyszer csak megint elfogy a lendület és egyre nehezebben emeli a lábait.
Furcsa melankólia telepedig rá. Mintha valami permet terült volna szét a levegőben és szitálva reá hullva, elmosta volna az örömöt.
Váratlanul érkezett, mint a hívatlan vendég. Nem tudni honnan, nem tudni miért jött és nem tudni, hogy meddig marad.
Mintha lelassult volna minden.
Tétován a távolba néz, de onnan nem jön válasz.
Leül egy kőre és hátát a falnak támasztja.
Pillantása ide-oda cikázik és szívét valami megnevezhetetlen szomorúság árnyéka takarja be.
Olyan súllyal nehezedik rá, hogy alig bírja elviselni. A teher szinte összeroppantja.
Szemei fáradtan, csendes szemlélődőként fogadja be környezetét.
Minden mozdulatlan és nagyon csendes. Mintha megállt volna a világ.
Majd lassan lecsukódnak szemei és lehunyt szemei sötétjében várakozik.
Aztán elindul valamiféle lüktetés a szívéből, pici hullámokat gerjesztve.
Majd a lüktetés egyre jobban erősödve egyre nagyobb hullámokat kavar.
Már a fejében érzi a lüktetést, és mintha egy láthatatlan dinamót indítana be, egyszerre világos lesz.
A világosság elhessentette a szomorúságot mintha ott sem lett volna.
Feláll és nyitott szemei világosságában újra elindul.
/ tanulói gondolatok/
