Túl sokáig ragaszkodunk ahhoz, hogy felnézzünk vezető személyiségekre, és ezalatt feltartjuk a fejlődést. Mi annyira különleges egy ilyen tekintélyben? Ezenkívül a vezetésnek az effajta felfogása, miszerint minden felelősség és kezdeményezés másoknál van, teljesen idejétmúlt. Egy igazi válság azonban kiránt bennünket a szokásainkból és lehetőséget ad valami valóban másra.
Nos, egy válság és az uralkodó hatalmi struktúrákba vetett bizalom elvesztése azt a veszélyt rejti magában, hogy az ember nem veszi már olyan komolyan a saját felelősségeit és kötelességeit, és a nagyobb összefüggés figyelmen kívül hagyásával fontosabbnak tartja, hogy az adott cselekedet szórakoztatja-e. Belenyugszunk abba, hogy ennek során a közöttünk és a nagy kozmikus egész között fennálló mély kapcsolatot elfeledjük, és másoknak, a felebarátainknak az érdekeit szem elől tévesztjük – már ha valaha is tudatában voltunk annak.
Ekkor cselekvésünket jóllehet már nem az átvett vagy előírt korábbi eszmék határozzák meg – ahogy mindig is volt – ám még messze nem a saját értékeink szerint cselekszünk, ahogyan az a legmélyebb, benső önmagunknak megfelelne. Hiszen ahhoz szükséges lenne tudni, hogy mit akar az ember valójában. Itt azonban mindenki keres és kételkedik. És mégis mindenki bízik valamiben, hisznek a keresésükben.
Nagyon csábító az ötlet, hogy minden megvásárolható. Ezzel egy másik valóságba lépünk, melyet a fogyasztás törvényei határoznak meg. Ezek azt akarják bebeszélni nekünk, hogy az ember csak akkor szabadul meg a vágyaitól, ha azonnal és teljesen kielégíti őket. E vágyakozás eredetének feltárása helyett az ember az életének ezt a részét kioldotta a nagyobb egészből és kiürített belőle minden mélyebb értelmet.
Most azonban,hogy utolérnek bennünket az elkerülhetetlen változások, ama kérdés előtt állunk, hogy milyen valóságot, milyen jövőt választunk mi magunk. Hagyjuk-e például a végidő, Armageddon, a mindenkinek mindenki ellen vívott csatájának gondolatától vezettetni magunkat? Egy életválság esetén az új remény nélkül zajló végső szakaszra gondolunk-e, vagy fennáll-e az abba vetett hit, hogy ez egy kritikus fordulópont, egyfajta elválasztás és kiválogatás, egy új lehetőségekkel terhes átmeneti időszak? Újat hozó válság kilátásba helyezéséről szól-e mindez nekünk, mint amikor az időjárás-jelentés esőt helyez kilátásba, vagy egy válság által személyesen nekünk kínált esélyekről?
MEGENGEDJÜK A VÁLTOZÁST?
Minden természetes változás folyamán a tehetetlenség törvényével van dolgunk, egy legyőzendő ellenállással. Ezen nem a változásokkal szembeni esetleges értetlenséget, vagy lázadást értjük. Egy igazi életválság sokkal inkább a tudatos élethez tartozik. Egy ilyen válság kiszakít bennünket a szokásainkból és arra sarkall, hogy valódi fordulópontot csináljunk belőle, hogy önmagunk váljunk a fordulóponttá!
Azonban megszokássá is tehetjük a válságmozzanatból történő menekülést, ha csupán a múlt és a jövő, az emlékek és az elvárások összefüggésében látjuk. Akkor a lebontás és a megtartás reakcióira korlátozódunk.
Egy igazi válságban az az ember érzése, hogy elveszti az ellenőrzést a dolgok folyása felett. Tudatával brutális módon a jelenbe taszíttatik, az egyetlen pillanatba, melyet valóban megtapasztalhat. Ám azáltal, hogy minden ellenőrzést kivesznek a kezünkből, nyitottság is létrejön. És ebben újra helyreállhat a természetes rend, nélkülünk! Állandóan zavarjuk a természetes egyensúlyt, mialatt a természet megkísérli újra helyreállítani azt. Hanem ez a lehetséges újra helyreállítás vajon olyasmi-e, amiben tudatosan bízunk? Egynek tudjuk magunkat ezzel a természettel, vagy a félelem az, ami hajt bennünket? Átfogóbb síkon szemlélve: Egy zavarnak a bolygónk testéből, életterületünkről történő eltávolítására úgy reagálunk-e, hogy a lehető leggyorsabban megint egy másik rendet hozunk létre, ismét egy másik társadalmi rendszert, egy másik kultúrát? Min alapul egy ilyen rend vagy kultúra? És egyáltalán, mi az a kulturált ember?
ÖNMAGUNKBAN LÁSSUK A KERESZTEZŐDÉSI PONTOT
„Akik birtokolják Taot, nem tartják fel magukat a kultúrával.” Ez a kijelentés viszonylagossá tesz minden kultúrát, és egy nagyobb egész, nagyobb valóság távlatából szemléli azt, olyan egésznek a perspektívájából, mely nem hagyja el az emberiséget egyetlen kultúr-korszakában sem. Ez az egész az emberiséget egy másik életsíkra viszi, melyből szokatlan számára élni. Ez az életsík túl van minden válságot és káoszt magyarázó magánvéleményen és kísérleten, túl a kritika és a szembenállás minden formáján, melyek az emberiséget még inkább ehhez a válsághoz és ehhez a káoszhoz kötik.
Ha azonban ráhangoljuk magunkat erre a magasabb valóságra, akkor ez önmagunkra vet vissza bennünket. Egy lehetőség, egy szabad esély elé állít bennünket, mely végül is mindenki számára fennáll. Az önmagunkban és a társadalomban zajló válságot akkor megtanuljuk egy olyan elektromágneses tér zavarának látni, mely lelki szemeink előtt a saját magunk által létrehozott rendként lepleződik le.
Egy magasabb valóságnak a mienktől eltérő mágneses tere rejtett hatást gyakorol rá. A természetes egyensúly visszaállítása mellett a kozmikus feltételek bekövetkező változásától támogatva ez a mágneses tér a mi egyéni terünkben is pólusváltásra sürget. A valóságnak egy olyan megváltoztatására, mely egy lábbal egy másik dimenzióba helyez bennünket.
E magasabb valóság fényében világos, hogy nem mutogathatunk ujjal külső hatalmi központokra. Ezek többé-kevésbé a személyes valóságunkat tükrözik. Ha az ember ezt belátja, akkor definitív módon maga mögött hagyhatja kritikáját és felháborodását. Együtt élő emberekként ugyanabban a légkörben élünk, mi vagyunk ez a légkör, ugyanabból a levegőből lélegzünk. Egy test vagyunk, s ennek a testnek minden atomja hozzájárul ehhez a testhez a fejlődésével.
MI MAGUNK VAGYUNK AZ IDŐK
Ideje hozzászoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy egy válság nem csak elvesz tőlünk valamit, hanem meg is ajándékoz néhány dologgal. Saját cselekedeteinkkel határozzuk meg tapasztalatainkat. És szüntelenül valóságot teremtünk. De mivel az, amit megteremtünk, mindig nagyon közel marad az előző valóságunkhoz, ezért csak részben vagyunk tudatában. Hogy mennyire tudatosan teremtjük meg a saját körülményeinket, az tökéletesen a kiindulópontunktól függ, tehát attól, hogy milyen irányba fejlődik számunkra az átmeneti időszak. Ismét egy másik időszakot választunk, vagy odajárulunk a maghoz, a dolgok lényéhez, és megnyitjuk magunkat Tao időtlen létének?
Most mindannyian megtapasztaljuk az aktuális társadalmi változásokat, ám a valódi önmagunk tér-idő feletti létezéséhez vezető belső transzformáció minden korban éppoly időszerű. És a nagy kérdés, amely előtt most állunk, így hangzik: át tudjuk-e adni magunkat, a dimenziók rejtelmes kereszteződési pontjának és át tudunk-e lépni a látszat-valóság határán az igazság valóságába? Az ember élhet saját projekciók és saját elvárások nélküli életet. Lehetséges számunkra, hogy bemenjünk a nagy csendbe és benső nyugalomba, amelyben valódi önmagunk lakozik. Ha már nincs szükségünk arra, hogy az ellenőrzés elengedését természetellenesnek tekintsük, akkor megmutatkozik, hogy ez nem vezet kaotikus válságba és nem fenyegeti az életet, hanem nagyon természetes és magától értetődő.
Mert ebben az általunk megengedett csendben közvetlenül egy másik valóságba megyünk át, olyan valóságba, melyet nem mi áhítunk, várunk vagy teremtünk, hanem Ő, Tao. Mert Ő minden és mindent újra teremt. És határtalan a nyugalom, amely belénk árad, amelyben a megszokott önmagunk már nem foglal el mindent uraló pozíciót, és amely által végül magától áll az őt megillető helyre: a készséges szolgálóéra egy nagy, soha véget nem érő változási folyamatban.
