A szfinxen kívül Egyiptomban van egy másik rejtélyes jelentésű építmény, a nagy piramis. Gnosztikus szempontból ennek az építménynek a valódi jelentőségét csak úgy értjük meg, ha elgondolkozunk a szfinx titkán.
A vele kapcsolatos számtalan tudományos számítás és ezoterikus magyarázat ellenére a nagy piramis örök üzenetét a természetlélek nem képes megérteni. A nagy piramis megszabadító igazságának alapját képező üzenet megértéséhez kulcsra van szükség. Ugyanez érvényes a Bibliában összefoglalt igazságokra is. Hogy birtokosa a kulcsnak, azt az ember azzal bizonyítja, hogy képes megoldani a szfinx rejtélyét. Ez a kulcs a sternum mögött rejlik. Ez az új lélek alapja és kiindulópontja. Egyszerű alap, amely azonban – a természetlélek szempontjából – mindenféle zavar forrása.
A nagy piramis nagyszerűségét nem kell ecsetelni, mert ezzel számos leírás és magyarázat foglalkozik. Esetleg az a megállapítás hathat újként, hogy a Föld egyik sivatagában a nagy piramis egy tudomány, egy ismeret, a Gnózis tanúja, ahogyan az ember is a Gnózis egy tanúja az ő élete pusztaságában. Hogy a nagy piramist az idő foga alaposan kikezdte, az ismeretes. Ugyanezt kellett a szfinxnek is elszenvednie, többször ellepte a homok, majd újra kiásták; éppen úgy, ahogyan az ember emlékezetében is homályba merülnek egyes üzenetek, hogy később aztán újra a felszínre kerüljenek. Azt is mondhatnánk, hogy a szfinx többször meghalt és életre kelt. Az utóbbi ötven év fényképfelvételei élénken tanúskodnak erről. Napjainkban a szfinx teljes dicsőségében áll előttünk, tetőtől talpig rejtélyes jelként, megoldatlan kérdésként. Aki azonban a megoldást valóban keresi, az felismeri a jelet.
Hogyan kell értenünk e szfinx-jelképet? Emberfejet látunk egy oroszlán testén, mely pillantásával a napkeltét kémleli. Elülső mancsai között álló kőoszlopra Totmesz álmát vésték, mely így szól:
„Nézz meg és ismerj fel engem. Atyád vagyok, a Napisten. Neked adom földi birodalmamat. Légy az élők legfőbbje, fehér és vörös koronával a fejeden. Tiéd a Föld, széltében és hosszában is. Mindezért pedig oltalmazz engem, mert most beteg vagyok. Megfulladok a sivatag homokjában. Gondoskodj rólam, és teljesítsd kívánságomat annak tudatában, hogy a fiam és oltalmazóm vagy. Jöjj közelebb hozzám. Én veled vagyok és vezetni foglak.” Amikor a hang elhallgatott, a királyfi felébredt. Megértette az üzenetet, és szíve elcsendesedett.
A szfinx egy homokba süllyedt isten. Az állattesten ülő gondolkodó fej saját tükörképünkként fordul hozzánk. Ez a kép a saját valóságunk, belső valónk álma. Mielőtt beléphetnénk a nagy piramisba, meg kell oldanunk a szfinx rejtélyét. Vagyis: az embernek először meg kell ismernie önmagát; meghasonlott lénynek, elfövenyesedett, homokba temetett, mégis nagy lehetőségekkel rendelkező lénynek kell felismernie magát. Ez a belátás egy új életvitel kezdete: a szfinx útja a piramishoz. A szfinx és a piramis külső jelképek a homokban. A gnosztikus misztériumok tanulója azonban tudja, hogy ezek egy belső folyamatra utalnak. Ahogyan a szfinx ismételten feltámad a homokból, úgy kell a tanulónak is egy belső folyamattal önmagát a homokból kiszabadítania. E folyamatban ébernek kell lennie, vagyis figyelmét mindig a szfinxre kell irányítania, a homokkal pedig nem kell törődnie. Mert gyakran az a helyzet, hogy az ember a homokkal foglalkozik, és nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy homokvárakat építsen.
A szfinx mondanivalója nagyon egyszerű. Megértéséhez a tudatnak csak egy másodpercre van szüksége. Ha Totmesz, azaz a személyiség alszik, tehát elcsendesül, akkor az elsüllyedt Isten és szolgálójának párbeszédét álmodja. „Ember – sürgeti a szfinx -, ismerd meg magad!” A tanulónak meg kell értenie saját létállapotát. Be kell látnia, hogy élete alapjai homokra épültek, s lényeges változást ebben nem képes véghezvinni. Az a lényeg, hogy ezt a létállapotot őszintén bevallja magának. A szfinx nagy piramishoz vezető útja szüntelen figyelmet követel a tanulótól, a belső állapota szakadatlan vigyázását, miközben most már nem irányul a külsőre.
Néhány író föld alatti járatról beszél, mely a szfinxnél kezdődik és a nagy piramishoz vezet. Ez a beavatottak útja, ám kizárólag azoknak való, akik a szfinx követelményét megértik. Az ilyeneket régi természetük nem akadályozza már a templompiramis folyosóin és kamráin át vezető úton. Eddigi, régi természetük meghalt, és elkezdődhet az új élet, a mikrokozmosz tudatossá válása. Ez az új élet olyan, mint a templom, mely korszakok óta arra vár, hogy az új lélek világosságában felismertessen.
Végül vessünk egy pillantást magára a piramisra. Benne három kamra, három szentély található. A földalatti kamra a medenceszentélyt, a királynő kamrája a szívszentélyt, a királykamra pedig a főszentélyt jelképezi. A piramis belsejébe való belépés befelé irányulást, ugyanakkor elválasztást jelent, mely három szinten megy végbe. Elválasztják „a csontokat az ízektől”, vagyis az alakuló lélek megválik burkától, amelybe ágyazódott. Ez a folyamat a szentélyeket összekötő járatokban és termekben megy végbe. A világosság kiszabadul a sötétségből. A tanulónak tudatossá válik a lényében lévő világosság és sötétség. Ám anélkül halad át e sötétségen, hogy annak léte miatt önmagának szemrehányásokat tenne. Sőt, képes felkeresni saját asztrál-szférájának sírkamráját. Saját szemével vizsgálhatja az őt fogságban tartó karmikus szálak szövevényes hálóját, amelyet most a világosság feloszlat.
Aki elhagyja a piramist, és csúcsára felteszi a hiányzó fedőkövet, az a világosság tanúbizonysága lesz. Őbenne minden régi elmúlt. A szfinxnél felismerte lénye kettősségét. A szfinxtől a piramishoz vezető útja abból az elhatározásából eredt, hogy a kettőt haladéktalanul elválassza. Műve pedig a piramisban teljesedik be.
A Mozdíthatatlan Birodalom örök valósága nem ábrázolható. A dialektika világában sem forma, sem hang, sem szín, sem érzelem, de semmilyen gondolat sem tud használható hasonlatot teremteni.
Emiatt az örök igazságot sem lehet soha tökéletesen szavakba foglalni. Szó nem suttoghatja fülbe, toll nem róhatja papírra, még ha a legnagyobb beavatott próbálkozna is ezzel. Az egyetlen lehetőség az ember számára a saját szíve szentélyében, az isteni megérintettség legbensőségesebb mélységeiben rejlik. Ott kell megtalálnia a választ léte nyomasztó kérdéseire. Ehhez viszont előbb saját önző énjét el kell hantolnia.
Az elhagyott atyai hon igazságát és valóságát emiatt szintén mindig az úgynevezett hetedik pecsét takarta. Aki az örök titkot emberivé próbálja tenni és a dialektika kényszerzubbonyába akarja szorítani, az meggyalázza, s ez akkor elmenekül tőle. Ami az ilyen embernek megmarad belőle, azzal nem tud erőt kifejteni, az legfeljebb a nagy ámítás kerekéhez láncolja az illetőt.
Az igazságot példamutatással lehet közvetíteni bizonyos mértékig. Aki meg akar ismerkedni vele, annak az élete irányát kell arra fordítania. Nem úgy megy az, hogy valaki kérheti: „Mesélj nekem valamit az igazságról, s majd eldöntöm, hogy akarok-e közelebb kerülni hozzá, vagy sem”. Aki az igazsággal meg akar ismerkedni, annak magának kell cselekednie.
Az igazság megközelítése az első pillanattól kezdve zarándokút. Ha az egyetemes bölcsesség egy sugara megérint egy vándort, akkor csakis arra akarja késztetni, hogy a bölcsesség alkalmazásával ez a megérintett ember hívjon, mentsen és segítsen. Ez az ösvény titka. Isten szeretet.
Az ilyen tanuló egy adott pillanattól kezdve csaknem lehetetlen helyzetben van. Szinte a hasadtság egy formája keletkezik benne: egyrészt a világosság ismeretének abszolút lehetetlensége, másrészt a kötelesség és törekvés, hogy tanúskodjék róla. Ez a két dolog majdnem kizárja egymást.
Az ilyen helyzetet a régi, egyetemes érvényű jelképes ábrázolás egy emberállat formájával fejezte ki. Ilyen például a Szfinx, egy isteninek látszó lény, mely pillantását a pirkadat kifürkészhetetlen messzeségeire szegezi. Egyébként azonban a sivataghoz kötött állat, mely karmait a homokba vájta.
Emiatt a Szfinxet nem lehet a Piramistól és annak titkától függetlenül vizsgálni. A régi királyokhoz az ókori Egyiptomban az a cím tapadt, hogy „a világmindenség urának élő Szfinx-szobra”. Az ilyen egy napkirály, aki leszállt az anyagba.
Talán értik ezt a jelképességet. Az ember egy bukott angyal, akit a hasadtság állapotába helyeztek: mikrokozmoszának egyik része az eredetiség foglya, semmilyen tevékenységre nem képes. Másik részét beledobták a dialektikus életösztönbe. Az ember a Szfinx!
Ennek a tudata gyakran ment veszendőbe. A Szentírás sem említi egy szóval sem. Ez a tudás elveszett, mint a Szfinx, melyet már többször betemetett a sivatag homokja. Ezt a korszakokat átvészelt, kőből készült emlékművet most kirándulók bámulják, akik tiszteletet éreznek ugyan, de semmit sem értenek.
Akkor azonban talán sokan eszmélnek majd fel, amikor létrögeszméiket cafatokra tépik a világfejlemények. Akkor talán emlékezni fognak a Szfinx mancsai között álló oszlopra, melynek története a következő:
Az egyiptomi királyfi, Totmesz herceg a Szfinxet kiásatta a homokból. A herceg sokat lovagolt és vadászgatott a sivatagban. Egy szép napon, déltájt a Szfinx árnyékában pihent meg, és álomba merült. A Szfinx beszélni kezdett hozzá:
„Nézz reám, fiam, Totmesz, az apád vagyok. Szívem rád néz, és arcom feléd fordul, mert a hozzátartozóm vagy. Nézd, milyen állapotban vagyok, mint akit körülfogtak, s a homok is, amelyen fekszem, elnyeléssel fenyeget. Vártam, hogy azt teszed, ami a szívembe zártan él, mert tudtam, hogy fiam és oltalmazóm vagy.”
Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája tanulójaként Önök értik ezt a beszédet. Önök is kiásták a Szfinxet, s Önökhöz is beszél, egyre érthetőbben.
A transzfigurizmus ősi, elveszettnek hitt ismerete a korszakoknak ezen a fordulópontján ismét felbukkant. Megtalálása azonban nem könyvek tanulmányozásának, hanem az élet folyamatain át vivő zarándokútnak az eredménye, a mágneses erőtér sugárzásának hatása, és az ösvény bejárásán való fáradozás következménye.
Önök jól ismerik a dialektikus ember állapotát: egy körülzárt lény. Ez a természet folyton a betemetésén munkálkodik. Az ember egy Isten, aki egy dialektikus-emberi állapotba esett. Az ember egy Isten, aki – a természet szerinti értelemben vett – emberré vált.
Tegyük fel a kézenfekvő, logikus kérdést: „A bukott ember hogyan lesz ismét Isten? Hogyan kerülhet haza Totmesz, az elkóborolt fiú?”
Minden egyetemes bölcselet e probléma megoldásának az útját és módját fejtegeti: Emberek vagyunk, akiknek ismét Istenekké kell válniuk. Az emberiséghez eljött nagy küldöttek istenek voltak, akik emberekké lettek, hogy életük példájával megmutassák nekünk, hogyan kell az embernek újra Istenné válnia.
Ha életüknek már ez a középponti problémája, akkor tudják, hogy ez „küzdelemben” keletkezett, s ennek az útja fáradalom és aggály volt. Szfinxüket, tulajdon problémájukat – Totmesz herceghez hasonlóan – ki kell ásniuk a sivatag homokjából. Ha ezt a munkát csak egy pillanatra is megszakítják, akkor azonnal visszasüllyednek ennek a természetnek a feneketlen mélységeibe. Akkor egynek érzik magukat ezzel a természettel, és újra hozzászoknak. Meg kell érteniük, hogy a megtört lélek kérdezősködése: „Hogyan lesz az ember újra isten?”, elég energiát termel ahhoz, hogy a zarándok útnak indulhasson, és tisztázza ezt a kérdést.
Azt lehet mondani tehát, hogy aki meglátta a Szfinxet, az belép a Piramisba.
A Piramis nem imaház, sem istentiszteletek vagy jelképes szertartások helye, hanem a feltámadás temploma, az oktatás helye, egy sírbolt. Erről a templomról a közérthetőség kedvéért lehet felületes és sejtelmes elképzeléseket terjeszteni, de mivel kőből épült, mondanivalójának lényegét nem olyan egyszerű meghamisítani.
Véleményünk szerint mindenki, aki a Szfinxet belül megpillantotta, s akinek a Szfinx megszólalt, az Totmesz herceghez hasonlóan megérti a Szfinx kőbeszédét. Próbáljunk közelebb kerülni ennek a beszédnek a megértéséhez.
A Piramis egy lenyűgöző, hatalmas építmény. Egykor csaknem 147 méter magas volt, s oldalai 230 méteresek. Ez óriási felület. Belső elrendezése – amennyire ismeretes, mert vannak még ismeretlen részei is – szerfölött különös. Egészében a mikrokozmoszt ábrázolja, amelynek rá kell térnie a transzfigurációra. Ezenkívül annak a módját is mutatja, hogyan kell a folyamatot tökéletes ön-szabadkőművességben vezetni és véghez vinni.
A nagy Piramist eredetileg „Kufu láthatárának” nevezték. Ezt a jelölést úgy is fordíthatjuk, hogy az ösvény teljes távlata, amelyet a Piramis belseje mutat.
Ezt úgy fogjuk megérteni, ha valamelyest megvizsgáljuk az egyiptomi Kuf vagy Kufu fogalmát. Ez ugyanis a dialektikát jelöli, valamint annak tényét, hogy a világ és az eredeti birodalom között áthidalhatatlan szakadék tátong. Kufu ezenkívül a megszabadulás útjára is utal, amely a jelöltet felemeli a lélekéletbe. Mi a Szent Szellem sugárzásáról beszélnénk, mely belép a mikrokozmikus lénybe, hogy a jelöltnek az ösvényt ne csak megmutassa, hanem segédkezzen is a bejárásánál.
Az ókori eszmevilágban úgy képzelték, hogy Kufu keleten, a napkelet országaiban hat. A jelölt a nap fia volt, aki új napja felé vándorolt. Kufu segítségével felemeltetett Ré isten aloé-mezejére. Ré a napisten, a Krisztus. Az aloé-jelkép is érthető. Ez egy illatos fa, a legelterjedtebb füstölő keleten. Így vezették be a jelöltet a romolhatatlan eledellel tápláló országokba, amelyekről a Halottak könyve beszél. Bizonyára hallottak már az Egyiptomi halottas könyvről; mindenesetre ez a jelenlegi megnevezése. Régmúlt időkben azonban ezt a csodás könyvet A szertartásnak nevezték. Azt is lehetne mondani: A folyamat.
Ma azért beszélnek „halottas könyvről”, mert ez az irat látszatra a halottak útját írja le az átmeneti területeken, majd bejutásukat a másvilág mennyei területeire. Ha sok egyiptológussal együtt Önök is ezen a véleményen vannak, akkor nagyon tévednek.
Ahogyan a modern, vallásos ember a mennyeket a fátyol mögött lévő szférákban képzelte el, úgy a régi egyiptomi kultuszok utódai is ennek az elképzelésnek hódoltak. Ahogyan itt manapság az Egyetemes Tan ismerete hiányzik, úgy volt ez akkoriban ott is. Ahogyan viszont számunkra is megvannak az Egyetemes Tan eltörölhetetlen nyomai, és a transzfigurisztikus tanúk mindenen keresztül beszélnek hozzánk – legalábbis, ha hajlandók vagyunk odahallgatni -, úgy volt ez a Nílus vidékén is, egy letűnt korszak régi, dicső kultúráiban. És annak a kornak, de a mainak is az egyik örök tanúbizonysága A szertartás, A folyamat, vagy A halottak könyve.
A halottak könyve nem egyiptomi eredetű, mert már megvolt, mielőtt egyiptomiakról szó lehetett. Ez az Egyetemes Tannak egy csodásan jól megmaradt fejezete. Hieroglifákban íródott, és annyira fátyolos, annyira csak azok számára érthető, akiknek van szemük a látáshoz, és van fülük a halláshoz, hogy a papságok nem tartották szükségesnek a megcsonkítását. Még fel is használták mindenféle, ebből a természetből való olyan kultusz teremtéséhez, amelyhez aztán más iratokban további magyarázatokat fűztek. Ezért azt mondhatjuk, hogy az ókor egyiptomi kultúráját három tanúság élte messze túl:
1. A Szfinx,
2. a Piramis, avagy Kufu láthatára, és
3. a szertartás vagy a folyamat.
És, ó csoda, ez a három egységet képez. Szorosan összetartoznak. Említettük, hogy a Szfinx a hívást, a Piramis az ösvényt ábrázolja. A szertartás pedig arra a folyamatra tanít meg, hogy miként kell az ösvényen járni.
Azt lehet mondani, hogy a Piramis a folyamat kőből készült műemléke. Minden, amit a szertartás leír, az a Piramisban alakot ölt. Minden, amit a Piramis kifejezésre juttatott, azt a szertartás megmagyarázza. Amire a Szfinx meghív vagy felhív – ez a mennyei ember felszabadítása -, azt a szertartás és a Piramis megmagyarázza és ábrázolja. Lépésről lépésre, az elejétől a végéig minden hajszálpontos magyarázatot nyer.
Közöltük, hogy a Szfinx kelet felé néz, a láthatárt kémleli, Kufu látóhatárát, Ré aloé-mezejét. A Piramis királykamráját pedig, az ösvény végcélját, a jelölt hazaérkezését. A szertartás a nagy Kelet kamrájának nevezi. Amire a Szfinx ráébreszt, az a nagy Keleten valósul meg.
Ha megismerkedik a régi szertartással, s ezzel az útikalauzzal lép be a piramisba, akkor Önnek – a Szellemi Iskola tanulójának – nagyon ismerősnek, megszokott dolognak tűnik minden. Váratlanul kiderül, hogy az Iskola már évek óta az ösvényen akar járni Önökkel, azon az ösvényen, mely tegnap is és ma is ugyanaz. Ezen az ösvényen jártak évezredekkel ezelőtt elődeink, kőbe is vésték, és írásba foglalták egy szertartásban. Így maradt ránk ez az örökség mind a mai napig, és Iskolánk nemzetközi művében másoknak is szolgálatára lehetünk vele.
Most pedig, amikor világosan tudjuk és bizonyosak vagyunk benne, hogy mit kell tennünk, ennek az eredménye is annál hatalmasabb lesz. A tanulói feladatuk is az lesz, hogy egyre inkább ez a tudatosság és bizonyosság vezesse Önöket.
Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája azt tanítja, hogy a piramis időszámítása a segítő Szerzet földi fellépésére vonatkozik. Ennek a Szerzetnek a munkássága az óramű pontosságával halad egy határozott terv szerint, korszakról korszakra, akadályt nem ismerve. És látjuk, hogy a dialektikus emberiség reflexszerűen reagál is erre minden korszakban.
Egy új korszak kibontakozása már 1953 augusztusában elkezdődött, és a 2000-es év táján rajzolódik ki pontosan. Azt azonban, hogy ez az időszak azt hozza meg, amit várnak tőle, kénytelenek vagyunk kétségbe vonni, habár sokan éljeneznek már neki.
Készüljünk fel, hogy Szellemi Iskolánk képes legyen elvégezni az eljövendő, sürgős munkát!
AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJÁNAK HÉTSZERES ERŐTERE KAPCSOLATBAN ÁLL A FELETTES TERMÉSZET HÉT ALAPVETŐ SUGARÁVAL. HÉTSZERES VILÁGOSSÁGMEZŐNEK IS LEHET NEVEZNI.
ď Echnaton – Aton-Ra dicsősége – és hitvese, Nofretete, áldozatot mutatnak be az életet adományozó Ra Napistennek, akit az oltalmazó kezekben végződő sugarak jelképeznek.
Dombormű Echnaton palotájában, Tel-el Amarna-ban. Kr.e. XIV. sz.
Az Egyetemes Szerzetlánc klasszikus feljegyzéseiben ezt az erőteret olykor egy mindent magában foglaló és mindent átható sugártérnek mondják, egy isteni menny-földnek. A hermétikus bölcsességtanban ez áll: Isten egy végtelen gömb: középpontja mindenütt, határa pedig sehol sem található. Egy Krisztus-központú maggal rendelkező élettér, amelyben és amely által az egyetlen, múlhatatlan élet hét sugara megnyilvánul. Egyiptomból hívtam ki az én fiamat – ezekkel a szavakkal szólítják fel az embert, hogy lépjen be a világosságmezőbe, amely a klasszikus beavatási útként nyilatkozik meg előtte. Minden keresőt kihívnak tehát Egyiptomból, hogy a legmélyebb mélységből, a dialektikus élet legnagyobb sötétségéből térjen vissza az egyetlen világossághoz.
Echnaton fáraó, a régi Egyiptom egyik legnagyobb papkirálya a napelvet állította élete középpontjába. Gondolatait híven tükrözi az itt következő Nap-himnusz:
Gyönyörűen tűnsz fel, ó élő Nap, az ég világossághegyében,
Te, aki kezdettől fogva létezel,
Kelet világossághegyéből sugárzol,
és betöltöd a Föld országait szépségeddel.
Sugaraid átölelik az összes országot,
és átfognak mindent,amit megteremtettél.
Bár messze vagy, sugaraid mégis a Földön vannak.
Ha megpillantunk is, utadat mégsem kutathatja ki senki sem.
Mikor a nyugati világosság-hegyben alászállsz,
a világ sötétségbe borul, mintha halott lenne.
Az emberek imára emelik kezeiket, ha megjelensz.
A Te sugaraid táplálnak minden növényt.
Ragyogsz, és Érted él és növekszik minden.
A világ a Te kezedben van, mivel Te alkottad.
Az emberek a Te sugaraidban élnek, és ha nyugovóra térsz, meghalnak.
Az élet az időben van, és az idő Benned,
Belőled élünk és létezünk.
Ezt az Echnaton által megénekelt tüzet a klasszikus hierofánsok egy naperővel azonosították. Szimbolikusan egy körrel és a közepén egy ponttal ábrázolták. A pont a magelv, a magát megnyilvánító létezés, amely azonban nem marad magában, hanem létrehoz valamit. Így válik a pont vonallá, a vonalból pedig mértani alakzatok lesznek, mint pl. kör, háromszög, négyszög stb. A magból keletkezik az első szám, az egy, melyet a többi szám követ, egészen kilencig. A sor az új kezdet egyesével és egy nullával végződik.
A KOCKA A KÖRBEN
A kör vagy gömb egy zárt térre utal, amelyben egy folyamat kifejlődik. Eléggé ismert dolog, hogy minden térben folyamatszerű változások mennek végbe: hasadás, osztódás, szaporodás. A régi bölcsek a körbe helyezett kockával utaltak a benne lévő életre. Az életre kelthető tartalom egy olyan lény, amely a tüzes kezdet erőterének belsejében van, és „életnek” nevezhető. Ez az élet önmagában szemlélve nem lenne teljes, ha puszta megnyilvánulása mellett nem állna fenn megújulásának és beteljesülésének a lehetősége is. Ezt a folyamatot a klasszikusok szimbolikusan a háromszöggel vagy a piramissal ábrázolták.
Ebben az erőtérről szóló klasszikus leírásban világosan megmutatkoznak a kör, háromszög és négyszög jelképek, melyek az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának a jelét alkotják. A Szellemi Iskola arra utal ezzel a szimbólummal, hogy tanulóit eme három nézet elé állítja, és hogy ez a három nézet tökéletes egységet képez az erőterében. A kör, a háromszög és a négyszög így a teljes, tökéletes erőteret ábrázolja azzal a magelvvel, amelyből a megnyilvánulási terv kifejlődik. Az építmény négyszöge megvalósul, és kiemelkedik belőle az új életterület tüzes háromszöge.
Az erőtér jelképe arról az isteni erőről tanúskodik, amely leszáll a szentségtelen dialektikába mint hétszeres kozmikus területbe. Így támadja meg a világosság a romlott dialektikát. Így lesz áttörve a tizenkétszeres állatöv, hogy kirajzolódjon egy új mágneses égbolt, egy új Ég és egy új Föld.
A klasszikus rózsakeresztesek azt mondták, hogy ez az erőtér minden 700 évben megnyilvánul egyszer, hogy keresőket vezessen a világosság birodalmába.
Hogy akaratát kinyilatkoztassa, Isten már követeket küldött előre, mégpedig csillagokat, melyek megjelentek a Serpentariusban és a Cygnusban, a Kígyó és a Hattyú csillagképben, hogy magasztos isteni akaratának valóban hatalmas jeleiként tanítsanak meg rá minket, hogyan szolgálja minden az Ő rejtett írását, ha az ember szelleme majd mindent felfedez és összehoz. Ezáltal a természet könyve, a Liber Naturae nyitva és leplezetlenül áll mindenki előtt, bár csupán kevesen képesek egyáltalán olvasni, s még kevesebben megérteni.
Ahogyan az emberi főben két szerv szolgál a hallásra, kettő a látásra, kettő a szaglásra és egy a beszédre, és hiába követelnénk a fültől, hogy beszéljen, hiába kívánnánk meg a szemtől a hallást, úgy voltak időszakai a látásnak, a hallásnak és a szaglásnak is. Már csak az van hátra, hogy egy gyors léptekkel közelgő időszakban a nyelv is megtiszteltessék, hogy amit a világ egykor látott, hallott és szagolt, most végre ki is legyen mondva, s miután a világ kialudta a mérgezett és kábító serleg bódulatát, kora reggel vidáman és ujjongva, nyílt szívvel, fedetlen fővel és mezítláb köszöntse a felkelő Napot.
Ez a prófécia a ma megnyilvánuló Szellemi Iskola világot átfogó munkájára vonatkozik, amely egy alapvető, háromszoros újjászületés elé állítja az emberiséget. Ahhoz, hogy ezt a folyamatot valaki megvalósíthassa, el kell határoznia, hogy megszabadítja magát tértől és időtől; születéstől, élettől és haláltól. Ez a folyamat a Gnózis öt tevékenysége alapján megy végbe, amelyek manapság sokkal erősebben észlelhetők, mint valaha.
