,,Az Öröm és a félelem együtt sétálgatott. A Félelem így szólt az Örömhöz:,, Kérlek, mondd el, mi a legnagyobb öröm egy ember számára!”
Az Öröm így válaszolt:,,A legnagyobb öröm az, amikor egy ember elveszíti saját magát, így énjének határai eltűnnek és ő feloldódik a Megnevezhetetlenben.”
A Félelem megértően bólogatott.
Kis idő múlva az Öröm megkérdezte a Félelemtől:,,Mi a legnagyobb félelem egy ember számára?
A Félelem így válaszolt:,,Az, amikor egy ember elveszíti saját magát, így énjének határai eltűnnek és ö feloldódik a Megnevezhetetlenben.”
Az Öröm és a félelem nevetve sétált tovább.
Aki a fent említett vonatkozásokban újra felismeri önmagát, az az egyetemes ösvényen halad. Az ilyen emberben mély vágyakozás él egy megnevezhetetlen, időtlen,,valami” után- másrészt viszont, eleget kell tennie azoknak a követelményeknek, amelyeket az idő világa támaszt vele szemben.
Úgy tűnik, hogy ez a két vonatkozás ellentmondásban áll egymással.
Az ilyen ember helyzete azért sem egyszerű, mert erősen érzi, hogy szüksége lenne támogatásra és vezetésre is.
Szerencsére mind a támogatás, mind a vezetés bőségesen rendelkezésre áll- mégpedig a saját lényében: belső nyugalomként és csendként.
E kettőből ered a ,,hangtalan” tanítás, amelyet most már képes megérteni.
Ez a tanítás lesz ezután a vándor vezetője és ugyanakkor a társa is.
A csendnek két fajtája van: az időbeli csend és az időtlen csend.
A polaritások világában a nyugalom és a csend időszakos, mulandó – és mindig az ellentétével együtt fordul elő, ami a nyugtalanság és a zaj.
Az ellentétek folyamatosan váltják egymást és ezáltal teszik lehetővé a téridőrendi világ létezését.
Az időtlen csend nem polarizált, nem ismer ellentétet és fajtájára nézve maradandó. Az időtlen csend mindig az aktuális jelenben létezik, mindenütt jelenvaló. Áthatja a teljes létezést, ezért az erre vágyakozó ember számára bármikor hozzáférhető. Az időtlen csend az ember szívében lévő isteni maggal áll kapcsolatban.
Ha egy ember a legmagasabb szintű, időtlen örömre vágyakozik, akkor foglalkoznia kell az idő világából hozzá érkező minden benyomással. Hiszen ő, saját maga is ehhez a világhoz tartozik! Az ember- önmagából adódóan- elsősorban azokkal a dolgokkal foglalkozik, melyek felkeltik az érdeklődését.
És nemcsak azon benyomások tartoznak ide, amelyek kívülről érkeznek hozzá, hanem az összes, az ember benső világában lejátszódó folyamat is.
Valamikor végül mindezek a dolgok az ellentétükbe alakulnak át. Ezek a folyamatok nyugtalanságot okoznak – és ez eltölti az ember szívét. Így azután a spirituális út vándora saját magát tartja a téridőrend fogságában – pedig oly intenzíven sóvárog a nagy, csendes öröm után!
A szívben lévő örök magból megjelenik a lélek, és érzékelteti az időtlen csend utáni sürgető igényét: a lélek olyan csendre vágyik, amely nem ebből a világból való, és ezért leírhatatlan, üdvözült érzés kíséri.
A Csend Hangja így ír erről: ,,Édes a pihenés annak szárnyai között, amely sem nem született, sem meg nem hal.”
Ez az édes pihenés azt kéri az ösvény minden vándorától, hogy csendesedjen el.
Az ösvényen járó embertől a viszálymentességet követelik meg. Hiszen a lényben a legnagyobb zajt az okozza, ha az élet ellentéteivel mozog együtt.
Csuang Ce ezt a következőképpen fejezi ki:
A bölcs csendes. Nem azért, mert az emberek azt mondják. hogy csendesnek lenni jó, hanem azért, mert tízezer dologból egy sincs jelen, hogy megérintse a szívét.
A bölcs ezért csendes.
Amikor a víz csendes, mindent visszatükröz, még a szakállt és a szemöldököt is. – a víz felszíne oly vízszintes, olyan sima, hogy a nagy ácsok ezt a képet választják modellnek.
Ha a csendes víz ilyen tiszta – mennyivel tisztább akkor a szellem?
Minden ember, aki képes önmagát feladni, közvetlen összeköttetésbe kerül a ,,csend időtlen hangjával.” Ebből a hangból olyan szeretet-erő indul ki, amely sohasem fordul át az ellentétébe.
Az ösvény vándorának szívét ez az erő tisztítja meg és ez a hang lesz a lélek vezetője is.
