Pentagram 2014/12

A szeretet éneke

részlet J. van Rijckenborgh: Rózsakerest Krisztián alkémiai menyegzője ötödik napjából

 

A nimfák éneke

 

1

A világon sincs nemesebb,

mint a szép-jó szeretet.

Istennel is eggyé lészen,

ki jóbarát, tettre készen.

Hogy a királynak is tetsszen,

csendüljön fel éneketek.

Kérdezünk – s ti feleljetek!

 

2

Miből lett a kezdetetek?

Szeretetből!

Mit adtak vissza a kegyelmek?

Szeretetet!

Miből születtetek?

Szeretetből!

S mi nélkül lennénk elveszettek?

Szeretet nélkül!

 

3

Mi nemzett hát mindünket?

A szeretet!

Mi szoptatott bennünket?

A szeretet!

Mivel tartozunk szülőnknek?

Szeretettel!

Miért ilyen türelmesek?

Szeretetből!

 

4

Mivel leszünk győzelmesek?

Szeretettel!

Mivel lelünk szeretetet?

Szeretettel!

Mi tűnik ki jó tettekkel?

A szeretet!

Mi egyesíti a kettőt?

A szeretet!

 

5

Énekeljünk mindannyian

szeretetet dicsőítve.

Így lesz ez is királyunknál –

királynőnknél megkettőzve.

Testük itt van. Lelkük merre?

 

6

Ha megéljük – Isten adja –

ahogy a szeretet ereje

őket elválasztotta,

úgy fogja a kettőt újra

a szeretet erős lángja

szerencsésen összehozni.

 

7

Akkor ez a szenvedés már

nagy örömre fog változni,

sok-sok ezer fiatalnak

örök valóságot hozni.

Az igaz szeretet hívása

 

Mily vigasztaló a gondolat, mily reményteljes az érzés, és milyen pompás az eszme, hogy az igazi szeretet megvalósítására vagyunk hivatottak! Vajon át tudjuk-e adni magunkat valaha is ennek a hatalmas hívásnak, ennek a mindent átölelő folyamatnak – fontolgatás, kétely vagy félelem nélkül? Képesek vagyunk-e erre? Méltóak vagyunk-e rá?

 

Létezik-e valóban, vagy csak úgy tűnik? Tévednék talán? Mit mondanak a többiek? Ez nem lehet igaz!? Szerethetek-e egyáltalán, csak úgy egyszerűen, a többiek beleegyezése nélkül, akik valószínűleg jobban tudják, hogyan lehet valóban szeretni?

Ó, milyen könnyedén tudjuk félretolni mindezeket a kétségbeejtő gondolatokat, ötleteket és elképzeléseket, mihelyst hirtelen megtapasztalhatjuk a vigasztaló, gyengéd, boldog érintést! Hogyan lehetséges, hogy eztán az én nem lesz többé, hogy a személyiség minden kínzó, küzdő, üres és poros tévelygése eltűnik, és a helyére valami alig megfogható, valami nyitott és ragyogó kerül!

 

Szeretet nélkül soha

A szerető lények, akárcsak a mesében, átalakulnak. Békákból, hernyókból és gonosz lényekből hercegnők, hercegek, nemesek lesznek. Az önző, önmagára irányuló nézetek és tettek nem találnak helyet az ily módon teljesen megváltozott lényben. Megtapasztalunk egy eleven erőt, amely eltölti és megmenti egész lényünket, mely ellenáll a bennünk oly mélyen gyökerező egoizmusnak. Ennek az erőnek az érintése képessé tesz bennünket arra, hogy önmagunkat és szeretteinket a meglévő tökéletlenségek és gyengeségek nélkül vegyük tudomásul vagy fogadjuk el őket, hogy mindent megbocsássunk és elengedjünk. Magasabb világra rendeltettünk, úgy ahogy vagyunk, anélkül hogy ítélkeznének fölöttünk, vagy hogy érdemeinket firtatnák. Rátaláltunk a szeretetre, és nem akarunk többé visszafordulni, nem tudjuk többé elviselni, hogy e szeretet nélkül létezzünk. Életünk hátralévő idejét ennek a szeretetnek a szolgálatában, a Másik szolgálatában kívánjuk eltölteni!

Egy idő múlva azonban ez az istenihez hasonló állapot újra megválik tőlünk. Megszokott, gondterhelt kis világunk uralkodik ismét én-lényünk vele összhangban lévő gondolataival és tevékenységeivel. Nem tragikus ez? Hát nem abszolút drámai ez? Vagy inkább természetes és indokolt? Vajon túl nehéz volt a feladat számunkra, rosszul értelmeztünk, vagy ügyetlenül hajtottuk végre? Tehetetlenül, gyakran fájdalommal telve és csalódottan, azonban sok hasonló tapasztalat után megértéssel tapasztaljuk, ahogy a megszokott, régi természet ismét visszaszivárog belénk. A ragyogó hajnalcsillag (Vénusz) helyett, mely ösztökélőn és szótlanul mutatta a fáradságos, egocentrikus természetből való megmentő kiutat, most visszatérnek a szokásos kispolgári elképzelések és merev szabályok. A szeretet feladatát – a mindent vagy semmit – ismét a hétköznapok realitásának megfelelően értelmezzük, és ebből kifolyólag nyoma vész a feladat valódi értelmének. Azután már alig látunk lehetőséget arra, hogy e magasztos megbízatásnak tudatosan eleget tegyünk. Ami megmarad, az egy különleges érzés emléke, hiányzik azonban az aktuális, mindent megváltoztató erő. A szeretet olyan élménnyé fakul, amely anélkül ragad meg bennünket, hogy eltöltené legmélyebb bensőnket.

Így nem csoda, hogy a szeretet pusztulásra ítéltetik, helyesebben mondva, hatástalan lesz. Nem tudunk megfelelni neki, sőt összetévesztjük minden lehetséges polgári céllal.

 

A valódi szeretet megvalósítása

Hogyan beszélhetnénk a valódi szeretet megvalósításáról? Hol kezdődik a megvalósítás magasztos útja, mely iránti vágyakozásunk úgy éget, hogy nem hagy nyugton minket? Mindannyiunk vigasztalására ráébredhetünk arra, hogy állatias természetünk és a társadalmi-erkölcsi törvényen kívül egy magasabb princípium is működik bennünk. Ezt a szellemi, vallási vagy isteni elvet nevezzük a szeretet törvényének.

Az orosz filozófus, Vlagyimir Szolovjov, összehasonlítva az emberi nemet a valódi emberrel, az előbbinek nem sok értéket tulajdonít:

Az empirikus valóságban az ember mint olyan, egyáltalán nincs – csak egy bizonyos egyoldalúságban és korlátoltságban létezik, mint a hím- és nőnemű egyéniség (és ezen az alapon fejlődik ki minden további különbség). A valódi ember – ideális személyiségének teljességében – azonban nyilvánvalóan nem lehet pusztán férfi vagy nő, hanem a kettő magasabb egysége.

A szeretet legfontosabb feladata az, hogy a valódi ember megteremtésével megvalósítsuk ezt az új, szabad egységet. Számtalan akadály, tévedés vagy megvetés éri az erre törekvő embert. Mégsem tudja semmi sem feltartani, ha vágya a szeretet vigasztaló ösztönzésében elég erős ahhoz, hogy kövesse a hívást!

Kielégíthető-e a szeretetvágy?

 

Minden teremtmény szeretet után vágyakozik. Az az út és mód azonban, ahogyan például az ember próbálja ezt a vágyat valóra váltani, nagyon is különböző. Sokan egy partnernél keresik a beteljesedést, mások a hivatásukban vagy kedvelt foglalatosságokban. Annak okán, hogy jelenleg a „keresztény” társadalomban egyre többen utasítják el a házasságot, mivel vagy nem tudják, vagy már nem akarják megoldani az ilyen kapcsolattal mindig is együtt járó konfliktusokat, előbb-utóbb mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen állapotban is van jelenleg az ember.

A középkorban létrejött a tiszta, állati ösztönöktől mentes szerelem eszméje, az „imádott hölgy” ideálja, amelyet „lovagi szerelemnek” neveztek. Ennek lényeges vonatkozása volt, hogy akit egyszer ez a szerelem megérintett, az soha többet nem tagadhatta meg ezt az érzést. Mind Trisztán és Izolda, mind Lancelot és Ginevra számára érvényes volt, hogy sem a halál, sem pedig a földi törvények nem semmisíthették meg szerelmüket. Ez a szerelem mindent átvészelt. Az egymás számára rendelt embereknek együtt kellett maradniuk, ez volt leghőbb vágyuk. A minden felett győzedelmeskedő szerelemnek ezt a témáját számos kultúra irodalmában ezerféleképpen feldolgozták. Korábban azonban még sohasem szólították meg olyan agresszív és szervezett módon az ember alacsonyrendű vágyait, mint napjainkban. A mesebeli menyegző pedig egyre inkább veszít a hiteléből.

Arról van szó, hogy a nemek szétválása előtt egy hímnemű és egy nőnemű lélek mindig együtt képezett egy lelket. Ha ez igaz – okoskodik az ember -, akkor mégiscsak úgy kell lennie, hogy valahol szaladgál a világban egy hozzám illő fél, akivel egységet képezek. És az ember keresi a tökéletes „másik felét” Aki viszont kizárólag a médiák révén tájékozódik, annak az a benyomása támad, hogy korunk emberének házassága szinte kivétel nélkül válásba torkollik. A tömegtájékoztatás által közvetített képet azonban eltorzítja a szenzációhajhászás. Természetesen sokan vannak, akik – vágyaik által hajtva – sebtében és meggondolatlanul kötötték össze magukat egy partnerrel. Velük szemben azonban milliók állnak, akik az élet problémáit közösen meg tudják oldani, és egymás számára kölcsönösen sokat jelentenek.

Az embereket belső és külső okok hajtják afelé, hogy megtalálják életük beteljesülését, legyen az egy másik ember iránt érzett szerelemben, a munkájukban vagy kedvelt tevékenységükben. Ezen az úton viszont sok csalódás várja őket. A mindennapok valósága ugyanis általában teljesen más, mint amit megálmodtak. Egy partner nyújthat például barátságot, rokonszenvet és biztonságot, de kisugározhat kritikát és elutasítást is. És megtörténhet, hogy egy emberpár kapcsolata fokozatosan egy olyan lehetetlen küzdelemben merül ki, amely olyasvalaminek a fenntartását erőlteti, aminek már semmi tényleges alapja nincsen. Hiszen ha valamelyikük mindig csak követel, de adni nem akar, akkor a másik fél végül már egyáltalán nem képes visszajelzést adni.

 

A saját sóvárgás kivetítése

Miért nem lehet vajon kielégíteni ezt az intenzív vágyakozást? A vágy élettörvény és mágneses képesség, erő, amely a hiányzót odavonzza. A vágyakozás következtében aztán képek teremtődnek, egy eszménykép, amely után az ember sóvárog. A hétköznapi élet tapasztalata azonban lassan megtaníthatja az embert arra, hogy egy képzeletbeli ideális partner utáni vágyakozása valójában a saját lényében lévő mennyei Másik iránt érzett vágyakozás kivetítése (akit viszont nem tud elképzelni magának). A vágy nemkielégítését az ember kegyetlenségként éli meg. A valóság viszont az, hogy vágyakozását és a vágy kielégítésére irányuló keresését szakadatlanul kiigazítják, mivel a beteljesülést ott keresi, ahol nem található. A mennyei Másik, az örök társ, aki soha nem hagyja cserben az embert, csendes, bevésett ideaként rejtőzik a szívében. Ő az eredeti lélek, ő az, aki képes arra, hogy az ember legmélyebb vágyakozását kielégítse, feltéve, hogy az keresi őt, és feltétel nélkül át tudja adni magát neki.

Akkor tehát soha nem volt a férfi és a nő egyetlen teremtmény? Az Arany Rózsakereszt tanítása kijelenti, hogy az ember egy mikrokozmosz, az atomhoz hasonló módon felépített megnyilvánulási tér. Három magja vagy lelke van: egy pozitív és egy negatív töltésű mag, amelyek nagy sebességgel keringenek egymás körül, továbbá egy semleges mag, amely nagy távolságban kering a másik kettő körül. Ez az egész rendszer a ‘középponttól eltörekvő’. Egy nagyobb egésznek ajándékozza magát. Ezáltal minden határ feloldódik, és nincsenek sem terek, sem korlátok; csak végtelenség, örökkévalóság létezik. Mihelyt azonban egy ilyen hármas megnyilvánulási tér befelé fordul, tehát középpontot keresővé válik, azonnal megváltoznak a mágneses viszonyok. Ez a folyamat játszódott le az úgynevezett bűnbeeséskor.

Amikor ez a katasztrófa bekövetkezett – írja Jan van Rijckenborgh az Élet és halál rejtélye c. művében -, az említett atomot a hőség elhasította, mégpedig úgy, hogy a mikrokozmosz középpontjában egymás körül keringő két lélekmag egyike kivetődött a rendszerből, és eltűnt a térben. Az egyik mikrokozmoszból a pozitív, a másikból a negatív mag vetődött ki. Ez az igazság a nemek elválasztásáról. Azok a mikrokozmoszok, amelyeknél ez a katasztrófa kitört, attól kezdve már nem voltak hármasegységek, hanem csak két-egységek, kétségek.

 

Az ember tehát egy meggyalázott lény

Ha a pozitív, hímnemű mag vetődött ki, akkor a jelenlegi mikrokozmosz nőnemű lelket tartalmaz, ha pedig a negatív, nőnemű mag tűnt el, akkor a mikrokozmoszban hímnemű lélek lakik. A nő a hiányzó hímnemű elv után vágyakozik, a férfinak pedig a nőnemű elv hiányzik ahhoz, hogy az eredeti egységet helyre lehessen állítani. Az ember tehát egy meggyalázott lény. Nem egész-séges. Ennek a belátása azért fontos, mert a helyreállítás nem két partner egymásra találásának a kérdése, hanem egy fejlődési folyamat, amely az emberi szívben lévő isteni szikrán alapul. Ebben az utolsó isteni elvben rejlik az a képesség, melynek segítségével a mikrokozmosz újra egyensúlyba hozható. Ha ez egyszer megtörténik, akkor a szeretet utáni örökös vágyakozás is kielégíthető. A királyfi és a királylány menyegzője, amelyet oly sok mesében megünnepelnek, tehát nem a földi emberre és földi társára vonatkozik, hanem a lélek és az isteni szellemmag közötti kapcsolatra. Az ember mindaddig kifelé vetíti az erre a kapcsolatra irányuló vágyakozását, amíg nincs tudomása a megújulás és helyreállítás belső forrásáról. Addig abban reménykedik és arra vár, hogy egy másik ember megajándékozza ezzel a beteljesüléssel; de minden egyes lépés, amellyel Istentől távolodik, tévútra vezeti, el az örök szeretet forrásától. Jakob Böhme írja A hajcsár ostora eltörött c. művében: A bűn nem önmagából keletkezik, hanem az akarat hozza létre. Mindaz bűnnek számít, ami kifelé a világba, és Istentől elfelé törekszik. Az akaratnak nem szabad mást kívánnia, mint Istent és az Ő szeretetét, úgy, mintha önmaga semmi sem lenne és meghalt volna; vágyakoznia kell az Istentől való életre ahhoz, hogy Isten ezt megteremthesse benne.

 

A dolgok külső oldalára való irányulás

Sajnos nagyon sokan vannak, akik hagyják magukat tévútra vezetni, és nem is tudják, hogy valójában mit is keresnek. Ezért a külső világ felé fordulnak, a dolgok külső oldalára irányulnak, és elfelejtik, hogy a titok és a megoldás saját magukban található. Itt kell keresniük.

A házasság, a társkapcsolat, ahogy erre a mindennapos életben törekszenek, sokaknak boldogságot és beteljesülést ajándékoz. Mások számára viszont folyamatos szomorúság, félelmek, fájdalmak és gondok forrása.

A szeretet utáni vágyódás valódi kielégítését, mint megállapítottuk, nem a dolgok vízszintes síkján, két földi ember kapcsolatában lehet megtalálni. Ha az ilyen jellegű kapcsolat létrehozásánál az egyetlen kiindulási pont a földi szerelem volt, akkor ez bizonyára keserű tapasztalattá válik. Az ember azonban e tapasztalat révén felfedezheti, hogy milyen szegényes az élete az isteni szeretet nélkül. Hiszen mindenki a saját magánya ellen küzd, és utána megtapasztalja, hogy tulajdonképpen csak önmagát, az igazi énjét keresi.

Az ember szíve mélyéből akarja a szeretetet, sóvárog a szeretet után. Sokan azonban tudatlanságból több könnyet aratnak, mint boldogságot. És mégis ott van bennük a szakadatlan nyugtalanság, amely továbbhajtja őket, amely vádol és nem enged. Ez a lélek hangja, amely lelkiismeretként működik. A hús-vér ember vágyakozásától teljesen eltérő fajta vágyódást hoz felszínre. Az emberi szeretet és az isteni szeretet egymással ellentétesek, viaskodnak egymással. Minden mikrokozmoszban megtalálható az új élet már említett magja. Ebből a magból ered az a sugárzás, amely ezt a hatalmas megindultságot okozza, amely az embert felrázza álmából, és reagálásra készteti. Mivel azonban ez a sugárzás teljesen más, mint a földi ember törekvése, ebből a belső érintésből jelentős konfliktus fejlődik ki. Még ha valaki inkább a menekülést vagy az elrejtőzést választaná is – ez elől az önnön szívében lévő sugárzás elől nem térhet ki. A legtöbb, amit tehet, hogy eltakarja vagy elfojtja. Ennek aztán az az eredménye, hogy a léleknek tovább kell szenvednie, és így a személyiség is szenved, mert ki lett billentve egyensúlyából.

 

Megtisztítás és magasabb célhoz emelés

A személyiségre nagy feladat vár. Az a megbízatása, hogy megtisztítsa magát és felemelkedjen, hogy így a lélek szolgálójává válhasson. Ezután válhat a lélek azzá a menyasszonnyá, aki a szellemmel való menyegzőjét ünnepli. Ez a klasszikus rózsakeresztesek alkímiai menyegzője. E menyegző képe mindenki szívébe bele van vésve. De vajon fog-e az ember erre a képre irányulni? Mielőtt ezt megtehetné, sok illúziót kell lerombolnia, és tapasztalatokat kell gyűjtenie.

Ha a gondolkodás már nem raboskodik többé a rögeszmék fogságában, és elcsendesedik, akkor Isten valódi életet ajándékoz az embernek. Akkor körülveszi és áthatja őt az a szeretet, amely a léleknek megszerzi a szükséges tapasztalatokat a személyiség minden tisztátalanságtól történő további megszabadításához. A szeretet olyan módon viszi át a személyiséget minden nehézségen, amelyet a földi tudat szinte el se tud képzelni magának. Ezután már nem a szakadatlanul szeretet után sóvárgó személyiségről van szó. A szenvedésnek és az illúziónak ez a forrása megszűnt csörgedezni. A személyiség egybeolvad a lélekkel, amely összeköttetésben áll a szellemmel. A szeretet utáni vágy ekkor beteljesült.

Az a férfi, aki ilyen sugárerőt tud személytelenül kiáramoltatni a szívszentélyéből, az József, az ács. Ő az építő, a kőműves, aki ösztökél, hív és ébreszt. Ő a pokolra törő, aki nem erőlteti önmagát és másokat hevesen szenvedélyesen, hanem minden szerszámát teljesen egyenletesen kezeli, hogy a Gnózisnak, tehát az örökkévalóságnak bejáratot készítsen az időbe. Nem restelli magához venni Máriát, mint feleséget, mint társat időre és örökre: mert ami Máriában keletkezett, az nem a férfiúnak akaratából lett, hanem a Szent Szellemből. Önzés és önfejűség itt semmivé foszlik. Isten minden észt felülmúló szeretete alakítja Józsefet, árnyékolja be Máriát.

Mária és József

Jan van Rijckenborgh – Catharose de Petri: Az egyetemes Gnózis című művéből

 

Amikor a Szent Szellem eljön Máriához, hogy neki, a megfordultnak, „megtértnek”, a világosság felé fordult léleknek átnyújtsa az üdvözítő szintézist, akkor azt mondják: „és Mária megőrizte e szavakat a szívében”. A szívben való megőrzés Isten tökéletes szeretésének állapotára utal: azt jelenti, hogy megvan a drágakő, mint szívkisugárzás, mely mindenhová és mindenkihez kimegy.

Az az asszony, aki személytelenül, személyt nem nézve tud ilyen sugárerőt kiküldeni a szívszentélyéből, az egy Isten-anyja, egy Mária, egy Ízisz. Mert birtokában van az üdvhozó világosság, s azt a megfelelő időpontban kisugározza a világra és emberiségre. Odaviszi mindenkihez a Gnózist, aki vágyik erre a világosságra. Amikor az öreg Simeon a legbensőbbje templomában észreveszi a szívnek ezt a világosságát, azt mondja: „Íme ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására”.

Tűz, víz, szeretet

 

Modern kutatóink elmondhatatlanul magas hőfokokat, és ugyanakkor elképzelhetetlen hideget észlelnek párhuzamosan az univerzumban. A tűz eleme mindig a középponttól távolodó, a hideg viszont a középpontot kereső, összehúzó hatást kelt. A tűz következtében előáll a táguló Világmindenség, az intenzív hideg következtében pedig az összezsugorodó Világmindenség. A hideg megkövesedést és kristályosodást idéz elő. E kettő jelenti az életterületünkön egyértelműen felismerhető iker-erőket.

 

Élet a hőség és a hideg között

Az élet világunkban azt jelenti, hogy két erőközpont között mozgunk: egyrészről a pozitív, forró és tüzes, másrészről a negatív, hideg és vizes pólusok között. Ha ehhez a két pólushoz hozzárendeljük a férfi és a női jelleget, felismerhetővé válik a feszültségi viszony: a befogadás – a nőies -, és a teremtés – a férfias – jelleg között. E dinamizmusban nyílik lehetőségünk az élet megtapasztalására. Megtapasztaljuk egyrészt a teremtő energiát, amely aktív cselekvésben jelenik meg, másrészt pedig a nyugalomra és kontemplációra való vágyakozást. Így egy olyan vízszintes vonalat látunk, melynek végpontjain a duális energiák állnak. Az élet ezen a horizontális mozgásvonalon zajlik. A Földön az élet azt jelenti, hogy anyagunkban össze vagyunk kötve a Földdel, és hogy ezt az életet testileg is megtapasztaljuk. Testünk szerint nemekre vagyunk szétválasztva, és férfiként vagy nőként tapasztaljuk meg önmagunkat. Mégis, minden emberben zajlanak olyan folyamatok is, amelyekben mind a két nézet hatásos. Az egyetemes tanítások rámutatnak, hogy az emberi rendszer négy testből áll, amelyek egymáshoz képest ellentétesen polarizáltak. A nő négy testéből – és a férfiak esetében ugyanez a helyzet – két test pozitívan, kettő pedig negatívan polarizált. A pozitív megjelölés – a nemek tekintetében is – dinamikus, kisugárzó és teremtő jelleget jelent, ezzel szemben a negatív befogadó és megnyilvánító jelleget.

 

A nő testeinek polarizáltsága

Hogyan működik a pozitív polarizáció, tehát a kisugárzás és teremtés a nő esetében? Milyen területen nyilvánul meg a nőben a negatív polarizáltság, tehát a befogadás és a megnyilvánítás? A negatív polarizáltságot a legnyilvánvalóbb módon a nők látható teste mutatja. A befogadó, megnyilvánító, szülő elv minden gyermekszülésnél nyilvánvalóvá válik. A nők asztrálteste (vágyteste) ugyancsak negatívan polarizált. Emiatt erős fogékonyság keletkezik az érzésbeli és érzékszervi benyomásokra és befolyásokra. A nők gondolatteste pozitívan polarizált, tehát kisugárzóan és teremtő módon működik. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy a nők erős gondolati impulzusokat tudnak adni, míg a férfiak nyugodtan és irányt adóan működnek az emberi érzelemvilág nagy területén. Különleges esetekben a férfi felfoghatja a nő gondolati impulzusait és megvalósíthatja azokat. A női étertest – vagy élettest – is pozitívan polarizált, tehát dinamizáló, erőt adó, következésképpen a nők az élet légkörére fejtenek ki hatást. A nők teremtik meg a teret, és ők építik fel azt az energiát, melyből a közvetlen környezetükben lévő emberek élnek.

 

A férfi testeinek polarizáltsága

Mit sugároz ki a férfi? Milyen vonatkozásokban befogadó és megnyilvánító? A férfi anyagi, látható teste pozitívan polarizált. Ez azt jelenti, hogy a férfi alkot, nemz és létrehoz. Dinamikus: tehát erőt és dinamikát sugároz. A férfiak vágy- ill. asztrálteste ugyancsak pozitívan polarizált, tehát a kívánságokat és a vágyakat erőteljesebben tudják kifelé sugározni, mint befogadni. A férfiak éterteste ezzel szemben elsősorban befogadó és felvevő – tehát negatívan polarizált. A férfiak gondolkozási képessége is negatívan polarizált – nyílt, felvevő és befogadó – képes arra, hogy a „levegőben lévő” ideákat megragadja.

 

A kapcsolat

Ha az ismertetett erőviszonyokat egyszer – csak rövid időre is – hatni engedjük önmagunkra, felismerhetővé válik, hogy mennyire össze vannak kötve a nemek a valóságban. A nemekre ható befolyás főleg atmoszférikusan működik. Minden ember megtapasztalja ezeket az „összeköttetéseket”, ezeket a kapcsolatokat, függetlenül attól, hogy az illető egyedül vagy másokkal együtt él.

Itt az adásról és az elfogadásról van szó. Minden kapcsolatban van mindennel – és minden a két pólus közötti intenzív cserét mutatja, minden szinten, melyek úgy vannak összekapcsolva, mint egy erőkből álló mágneses gömb két fele. És ez az egység mégsem tökéletes. Mint egy belsőleg kiegyensúlyozatlan gömb, ez az egység mindig kiesik a saját középpontjából, egyszer balra, máskor jobbra gurulva. Hiányzik az összekötő erő, a zsinór, a dróthuzal, amire a gömböket gyöngyökként lehetne felfűzni! Teljesen mindegy, hogy az ember egy kapcsolatban az élet mellett vagy ellen hozza meg döntését, konzekvensen végiggondolva – minden életállapotnak szükségszerűen egy bizonyos hiányt kell mutatnia.

A belső nyugtalanság vagy kiegyensúlyozatlanság arra enged következtetni, hogy még mindig keressük azt a valódi, harmonikus kapcsolatot, amely a két pólus között minden szinten működhet. Itt tulajdonképpen egy erő, az univerzális szeretet akar megnyilatkozni, mely egy gigantikus teremtési tervet követ. Ez a dinamikus teremtő energia, amely latensen a szívben nyugszik, meg tud nyilatkozni az emberben. És logikus, hogy ez a szívben, minden egyes ember középpontjában kezdődik. E folyamat abban a nagyon személyes, testi tapasztalatban veheti kezdetét, hogy az ember önmagát férfiként vagy nőként éli meg.

 

A függőleges energia áramlása

Ez az érintés a testben kezdődik, az anyagi létezés világainak idősíkján; mivel az élet testi megnyilvánulási szintjén végbemenő teremtő és fogamzási folyamat a test, a lélek és a szellem között végbemenő folyamatnak egy tükörképe. Ezt a három megnyilvánulási szintet nagyon tudatosan el kell különítenünk egymástól. Mint ahogy a test és a lélek esetében is igaz, a szellem is saját megnyilvánulásokkal rendelkezik. Ezzel párhuzamosan nagyon szoros kapcsolat áll fenn a három között. Egymás nélkül nem létezhetnek – és a három különböző nézet között hihetetlenül intenzív kölcsönhatás áll fenn, amit függőleges mozgásvonalnak nevezhetünk. Itt is fogamzás és teremtés, odaadás és elfogadás történik. Ennek során azonban egy alapvetően más mozgási irányt fedezünk fel, egy olyan mozgást, amely nem marad csupán a Földhöz kötve, hanem a Földtől eltörekedve, valami egészen máshoz vezet. A folyamatot a legmagasabb pontjáról vizsgálva, azt mondhatjuk, hogy az isteni szellem a tüzes elv, amely teremtő energiáját átruházza az erre nyitott lélekre. A lélek fogantatása tűzerővé válik, és a „test” matricája lesz. A „test” alatt jelen összefüggésben a személyiséget értjük, az ő tudatával. A személyiség a megkapott energiát a létezésére viszi át. Magától értetődik, hogy ez az együttműködés állandó, megszakítás nélküli folyamatban történik.

Ha megfigyeljük az említett két mozgási vonalat, akkor látjuk, hogy ezek keresztet képeznek. A földi mozgás vízszintes vonalát keresztezi a szellemi energiából induló függőleges mozgás. A függőleges vonal a Szent Szellem erejének kitöltése, olyan energiaáram, amely a szellem-lélek-test megnyilvánulási szintekre lépcsőzetesen árad ki.

Itt a következő kérdés adódik: mit kezdünk ezzel mi, emberek? Hiszen ezt az energiát működővé tesszük! Felismerjük vajon ezt az erőt, van-e megfelelő tudatunk ehhez? És ha igen, hogyan reagálunk rá? Készek vagyunk-e arra, hogy ezt a keresztet felállítsuk? A mi létezésünk a vízszintes gerenda, és az egyetemes szeretetáramlás jelképezi a függőleges gerendát. Kifejlesztjük-e vajon a minket elérő legmagasabb energia felvételéhez szükséges képességet? Hiszen, ha nem reagálunk erre az áramlásra, akkor nem élő oszlop vagyunk, hanem az energia áramlásának útját elzáró lámpa, és az energia így nem tud regenerálóan hatni. Mintegy halotti álomban létezünk: az áramlás ugyan megérint minket, de nem vagyunk képesek reagálni rá, ezért nem történik meg a tudatos befogadás, és teremtésre sem kerülhet sor.

A Földben mélyen nyugvó magok vagyunk, melyek ugyan magukban hordozzák a növekedéshez szükséges információkat, de nem jutnak sem vízhez, sem fényhez – így a magok zárva maradnak. A növény kifejlődéséhez szükséges információk bezárva maradnak a mag kemény héján belül, és nem valósulhatnak meg. Ha tudatunkat a keresztre irányítjuk, akkor a felvett erőt alkalmaznunk kell. Itt egy teremtő cselekedetnek kellene következnie, és amennyiben ez nem valósul meg, akkor blokk, torlódás következik be, amely vagy kristályosodáshoz (túlzott lehűlés), vagy robbanáshoz (túlzott felhevülés) vezet.

Felmerül a kérdés: Mit tehetünk mi, személyiség-emberek? Ehhez a teremtési folyamathoz mi a fizikai test síkján közeledünk, nagyon egyéni módon, férfiként vagy nőként. De bármelyik nemhez tartozunk is, mint személyiségemberek, a lélekhez – és ezen túl a szellemhez – való viszonyulásunk tekintetében mindig „befogadók” vagyunk, sohasem teremtünk önállóan, önmagunkból. Tudatunkat tekintve elüldözzük magunkat a külső, testi formától, és a minket megérintő legmagasabb elv után kutatunk.

Ez az érintés feladatot tartalmaz, ezért nem szabad megállnunk a puszta szemlélődésnél. A kereső embernek ezt az érintést a testi szinten használatba kell vennie, látható cselekedetté kell változtatnia, ellenkező esetben az érintés elhagy bennünket! Az ilyen cselekedet pedig mindig is emberszolgálatot jelent, azt, hogy nagyon bölcs módon valamit megteszünk a felebarátunkért, embertársunkért. A teremtési terv csakis így válik láthatóvá az idő világában: azáltal ugyanis, amit a tudatos lélekember véghezvisz.

Ennek során azonban jól meg kell gondolnunk, hogy az időnek és a testnek is megvannak a saját törvényei. A vízszintes síkon ott áll a halál ténye. A függőleges vonalon azonban az örök élet pulzál. Ha pedig a lélek és a szellem találkozik, és új egységet képez, akkor megszületik a szellemlélek-ember, aki ráléphet a függőleges pályára.

 

A visszatérés

Ahogy a Genezisben olvashatjuk, a Paradicsom bejáratát a kerubok őrzik. Ádám (eredetileg a szellemi nézet) és Éva (eredetileg a lelki nézet) már nem léphet be ebbe a kertbe. A belőlük keletkezett test, a jelenlegi ember számára egyszerűen lehetetlen, hogy a paradicsomi életállapotban létezhessen. Ezért Ádámot és Évát mindaddig lökdösi ide-oda a két pólus közötti mozgás, amíg felismerik, hogy milyen élet volt és van a kis világukban – a mikrokozmoszukban -, és milyennek kell megjelennie benne. Ez maga a Krisztus, az Atyához vezető Út. A Krisztus az emberben megnyilvánuló új lélegzőtér, amely ugyanakkor Isten szeretetcselekedete az emberben. Isten szeretetcselekedetének felismerése azt jelenti, hogy az ember rá tud lépni az ösvényre. Az én-tudat emésztő tüze meghódol a lélek szelíd, melengető tüze előtt. Amikor az embert Krisztus megvilágosítja, ez a környezetének igencsak a javára válik. Ez a valódi emberszolgálat, melyből olyan erő keletkezik, mely egyesíti a befogadást és a teremtést. Az új teremtés, „Isten gyermeke” a tűzerő révén születik meg az emberben, és ez az isteni tűz-gyermek az, aki a város kapuit feltárva találja, úgy, ahogy azt János Jelenéseiben olvashatjuk:

„És annak kapui be nem záratnak nappal, éjszaka ugyanis ott nem lesz.”¹

„És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki.”²

—

Irodalom

¹ János Jelenésekről, 21,25

² János Jelenésekről, 22.1