Pentagram 2017/1

A váratlan keresése

 

Kik tulajdonképpen a rózsakeresztesek? Mivel foglalkoznak? Miképpen lehetséges az, hogy egy eszme ragadta meg őket évszázadokon át egészen a mai napig?

Egy eszme? Egy filozófia? Egy vallási áramlat? Egy életút? Mi lelkesíti tulajdonképpen a rózsakereszteseket?

Mondhatnánk úgy is, hogy a rózsakeresztesek alapgondolata, amely a mai napig nem veszített erejéből és érvényességéből, az alábbi felhívás: „…Ember, fogd fel végre nemességedet és dicsőségedet, és értsd meg, hogy miért neveznek téged mikrokozmosznak, s hogy művészeted a természetben mire képes.” Értsük meg a nemességet, dicsőséget és magasztosságot, amire felépítése és származása alapján minden ember hivatott, és hogy képes önmagát Isten-emberré – ami a valódi lénye – átalakítani…

Ez az idézet egy ismeretlenségbe burkolózó szerzet sokak által misztikusnak tartott eszmekincsének egy töredéke. Néhány tanulmány azonban olyan emberek meglepő nyomát mutatja az időben, akik többé vagy kevésbé kapcsolatban álltak a rózsakeresztesekkel – tudósok, írók, művészek, orvosok, filozófusok és mindazok, akik kevésbé közismert tagjai voltak a társadalomnak. A rózsakereszt név talán azokra a rózsakeresztes testvérekre vezethető vissza, akik 1614 körül éltek Németországban. A rózsakereszt azonban nem egy csoport neve ebben az értelemben, hanem annak az embernek a jele, aki a nagy misztériumot keresi, ami előtt áll: felfedezni, miért nevezik öt mikrokozmosznak – mit jelent az kapcsolat a kicsi és a nagy, a fent és a lent, a bent és a kint között…

A múltba vezető nyom például a régi Egyiptomra és a hermészi bölcsességre is utal. Az idő vonalának másik irányában is, egészen a mai napig, vannak olyan rózsakeresztesek, akik „a természet kikutatásától, és hogy abban meddig terjed az ember művészete”, áttértek az általuk megtanult és felismert törvények, a mágia és a művészet alkalmazására.

Gyakran asszociálják ezért a rózsakereszteseket az alkimistákkal, akik a bölcsek misztikus kövének készítésével, az aranycsinálással foglalatoskodnak.

A rózsakeresztesek mágiája mindenesetre egy egészen más síkon működik. Az ember gondos megfigyelése és tanulmányozása után – milyen a természethez való viszonyulása, a teremtésben elfoglalt helye és a mindenség forrásához, az Atya-Anyához vagy Istenhez való viszonyulása – miközben a transzformációval, az alacsonyabbnak a magasabbá, a földi embernek mikrokozmikus emberré történő átalakításával foglalkozik, végül a mindenségmegnyilvánulásban, az ember és Isten között fennálló eleven kapcsolatban él.

A rózsakereszt fogalmának a mélyebb értelme: A rózsát a keresztre tűzni. A rózsát, vagyis minden olyan magasabbat, ami az emberben el van rejtve, a saját életünkben megnyilvánítani: Ez a transzformáció folyamata. Ezért mindenkit, aki ezt teszi, rózsakeresztesnek lehet nevezni. A rózsakereszt fivéreit és nővéreit azon transzformáció élő példaképeinek láthatjuk, amit tanulmányoztak, véghezvittek, és a legapróbb részletekig éppen azon a látszólag érthetetlen vagy jelképes nyelvezeten leírtak. Hatalommal hívták fel az emberiséget arra, hogy ismerjék meg a saját lényüket és céljukat, amely mint a Rózsakereszt Szerzetének üzenete vagy hívása, a Fama Fraternitatisban van leírva. A Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzőjének történetében pedig annak az embernek a mintáját vagy beszámolóját látjuk, aki elkezdte a nagy transzformáció, az alkímiai menyegző munkáját.

Mi a különleges a rózsakeresztesek üzenetében, min alapul, mit tartalmaz ez a folyamat, mi történt a testvérek 1614-ben közzétett felhívása után, hogyan alakult a kapcsolat akkortól a mai napig? És: Talán én magam is egy „rózsakeresztes” vagyok tulajdonképpen?

Kapcsold össze a gondolkodási képességet a lélekkel

A rózsakeresztesek háromszoros mantramja – egy fenséges háromszög

 

A modern kor gyorsan változik, múlandó és ezáltal bizonytalan. Ezért látjuk, hogy sokan keresik a gyökereiket, szellemi kapcsolatot keresnek, egy szilárd pontot. Ez a keresés ebből a hívásból keletkezik, mintegy válaszként. Az írók és a filozófusok ezáltal nyernek inspirációt. Sokféle irányzat reagál erre a hívásra, mindegyik a maga sajátos módján, és ezek ugyanakkor egymással is keresik az összhangot és a kapcsolatot. A Szellem hívása hallatszik minden emberben.

 

A modem Rózsakereszt is válaszol most erre a hívásra, ahogyan 400 évvel ezelőtt az akkori Szerzet tette. A Fáma, a Rózsakereszt Szerzetének hívása 1614-ben a következő szavakkal kezdődött: „A bölcsesség az ember számára felmérhetetlen kincs, mert az isteni erő lélegzete és a Mindenható dicsőségének egy sugara, az Örök Világosság fényessége, az isteni hatalom tiszta tükre és jóságának képe. Az embereket tisztességre, belátásra, igazságosságra és erőre tanítja. Megérti a rejtett szavakat, és tudja, hogyan kell a titkokat megfejteni. Jeleket és csodákat eleve ismer, és tudja, hogy mit hoz a jövő.” A bölcsesség alapja a szív és a fej. A szellemi felébredés útja, a bölcsesség születésének helye a szívben található. Itt arról van szó, hogy „amit a szív nem ismer, az nem jut el a fejbe sem”. A „Gnózishoz jutni” a belső tudás közvetlen felszabadulását jelenti, melyet a szív ismeretének is nevezhetünk. Az Alkímiai Menyegző negyedik napján Christian Rosenkreuz ezt olvassa a kertben lévő kút tábláján:

„Hermész az Ősforrás.

Aki teheti, igyon belőlem. Aki akarja, tisztuljon meg általam. Aki elég bátor, vesse magát a mélységeimbe. Igyatok, testvérek, és éljetek!”

Hermész azt mondja a Gnózisról: „A Gnózis azon ismeretek összessége, ami Istentől származik. A Jó Gnózisa egyrészt isteni csend, másrészt minden érzék elcsendesedése.” Minden érzék elcsendesedése azt jelenti, hogy ott, ahol az ember szokásos kifelé irányuló pillantása befelé fordul, ahol az ember legyőzi a saját önérdekét, felismeri az énjét és azt a háttérbe állítja, ott isteni csend keletkezik. Ebben a csendben, a szívnek ebben a folt nélküli tükrében, visszatükröződik a Gnózis, a tudás, a bölcsesség, ami Isten ajándéka az emberek számára.

A Fama elbeszélése szerint, amint a rózsakeresztes testvérek belépnek Christian Rosenkreuz sírtemplomába, ott a következő szavakra lelnek: „Ex Deo nascimur, in Jesu morimur, per spiritum sanctum reviviscimus.” (Istenből születtünk, Jézusban meghalunk, a Szent Szellem által újjászületünk.)

Ekkor lemerülünk szívünk mélyére, ahol új erőben részesülünk, az isteni magerőben. A fenti szavak, melyeket ott felfedezünk, már nem üres beszéd többé. Ezek a szavak azt jelentik, hogy leszállunk a sírba és összekapcsoljuk magunkat az isteni háromsággal, amely onnan elősugárzik, amely megérinti, felemeli, megváltoztatja és transzfigurálja az embereket. Ez egy mély értelmű, háromszoros gnosztikus mantram.

Az isteni háromság „Atya, Fiú és Szent Szellem”, ez az isteni háromszög belénk költözik. Megérint minket és elárasztja a három szentélyt, a fej, a szív és a medence szentélyt. Visszatükröződik abban a háromszögben, melyet az ember feje, szíve és keze alkotnak, egy megújult érzés, gondolkodás és cselekvés formájában. Az „Istenből születtünk” kijelentés arra az emberre vonatkozik, aki mikrokozmoszként felismeri önmagát, és aki tudja, hogy ebben a mikrokozmoszban isteni elvként ott van a lélekújjászületés lehetősége. Ez arra az emberre vonatkozik, aki megtapasztalja, hogy az élet lényeges dolgai a nyitottá vált szívszentély csendjéből és tisztaságából születnek, aki tudja, hogy segítővé vált és felvétetett az isteni tervbe. Mindazonáltal ez az ember, aki azt mondja, hogy Istenből született, még naponta tapasztalja a hiányosságát, azt, hogy el van választva Isten világosságától és erejétől, és emiatt kétségbeesetté válik. Felfedezi, hogy a mindennapi életben hol tagadja meg isteni származását. Felfedezi magában, hogy „a világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség” – ami benne, saját magában van – „nem fogadja be azt”.

Éppen ezért a következő lépés a gondolkodási képesség és a lélek, a fej és a szív összekapcsolása, a szívből kiindulva megvilágosodottá válni a világ világossága által, azaz Jézus Krisztus által. Jézusban meghalunk. A háromszoros mantramnak ez a második része arra az emberre utal, aki a fejét megszabadította mindenféle gondolatszövevénytől, így a gondolkodása rendezetté vált, és az énjét a sírba juttatta. Igen, ha az én valahol megrögzült bennünk, akkor az biztos, hogy a gondolkodásunkban. Minden, ami ént gondol bennünk, az önkéntelenül is aláhanyatlik az új lélekké válás – Jézus – erejében. Mi lép ennek a helyébe? Egy olyan ember, aki csak azokat a dolgokat, tárgyakat és eseményeket engedi áthatolni magán, aminek az élete és a belső útja számára van értelme; egy olyan ember, aki a gondolkodását és az érzéseit összhangba hozta azzal, ami az új lélek fejlődése számára hasznos.

Ez az ember önátadása által aláveti magát a szívét besugárzó világosságnak. Önkéntelenül követi a világosságot, sőt még az értelme, az úgynevezett „Jobbik esze” ellenére is. Akkor ennek az embernek a szívéből a bölcsesség és a belátás felhatol a főszentélyébe. A zűrzavar és a nyugtalanság így lecsendesedik. Amikor az emberben nyugalom és csend keletkezik, minden érzék elcsitul, a főszentélyben éppúgy, mint a szívszentélyben, akkor tud az isteni szikra a szívben mindjobban lángra lobbanni és a Gnózis kozmikus hívására reagálni.

Akkor tud az ember a szívében helyreállított tükör, valamint a főszentélyében uralkodó bölcsesség alapján új cselekvésre szert tenni. Akkor születik újjá az ember a Szent Szellem által. Ez a mantram harmadik része. Az ember megérti, hogy a bölcsesség egy mérhetetlen kincs, mivel az isteni erő lélegzete és Isten dicsőségének sugara, amely az embert rendre, belátásra, igazságosságra és erőre tanítja.

A klasszikus rózsakeresztesek ezt a háromszoros folyamatot a következő szavakkal fejezték ki: „Nyitott szívvel, fedetlen fővel és mezítláb menni a Nap elébe.” A rózsakereszt egyedülállósága, a klasszikusé éppúgy, mint a mai, modem rózsakereszté abban nyilvánul meg, hogy mélységében elhatol a forráshoz. „Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében” dolgozik. A rózsakereszt kitart a kezdetnél, közvetítőnek tartja magát, és csak a célra tekint, amely a minden élet forrásával való kapcsolat. A rózsakereszt ismeri a legmélyebb okot, az odavezető utat, és hűséges ahhoz. Ezáltal a rózsakereszt minden életet körülölel és áthat.

Itt és most, a mi korunkban a rózsakereszt olyan határtalan, mint az égbolt. Megértéssel foglalja magába a nyugati misztériumokat, és ezáltal kapcsolatot talál minden más beavatómisztériummal. Vagy ahogy a Fama megfogalmazza: „Mélyére hatol a rejtett szavaknak és képes feltárni a titkokat.”

A páratlansága abban áll, hogy világosság- és erőterében az emberekben lévő isteni szikra felébred és ezáltal a szellemlélekélet felé vezető út feltárulhat. Szintén egyedülálló a szolgálatkészsége. Az ellentétek világában az egyik erő a másik ellen dolgozik, az Egyetlen ereje a lélekvilágban azonban az egészet képes megsokszorozni. Ez nem is lehet másképpen, mivel a rózsakereszt az Örökkévalóság erejével dolgozik. Ezért van az, hogy amikor a munka csoportban folyik, az még örömtelibbé válik. Ami mindenkié, az az egyéné is. Amit az egyén tesz, azt mindenkiért teszi. Az egyéni munka itt egyben a világért és az emberiségért végzett munkát is jelenti. Egy történetben azt kérdi a mester a tanítványától:

– Honnan tudod melyik az a pillanat, amikor az éjszaka véget ér és elkezdődik a nappal?

– Amikor meg tudsz különböztetni egy kutyát egy farkastól – válaszolja az egyik tanítvány.

– Nem ez a helyes válasz.

– Amikor már nem tévesztesz össze egy fügefát egy olajfával – mondja egy másik.

– Még ez sem a helyes válasz. – Akkor mi a helyes válasz, mester? – kérdi a tanítvány.

– Akkor lesz nappal és akkor ér véget az éjszaka, amikor egy ismeretlen embert látván felismerjük benne a testvérünket.

Testvért látni egy idegenben csak a szívben lévő isteni szikra és a fejben lévő gyöngy alapján lehetséges, amelyek olyan erőssé és sugárzóvá csiszolódnak bennünk, mint a gyémánt. Ezek rajzolják meg a bennünk lévő új ember erővonalait. Ez az új ember mindenkiben a testvérét fogja látni. Akkor az isteni háromság „Atya, Fiú és Szent Szellem” három új tulajdonságot szabadít fel abban az emberben, aki a hívásra válaszolni próbál, és aki Christian Rosenkreuz sírkamrájába belép. Ezek a tulajdonságok pedig az egység, a szabadság és a szeretet. Jan van Rijckenborgh az Alkímiai menyegzőben arról az életről beszél, amely a sírkamrába való belépése folytán az egyén számára lehetővé válik:

Könnyen elképzelhetik, hogy az az élet, amely a testvériség asztrális teréből árad, nagyon valóságos, nagyon konkrét és nagyon tökéletes, mivel ez a bölcsességből, igazságból és örökkévalóságból ered, és ezek tartják fenn; jóság, igazság és igazságosság; egység, szabadság és szeretet, teljességgel a Szellemből származnak. Egy ilyen asztrális élet egy másfajta valóságot hoz létre, mint ami itt van, az általunk ismert haláltermészet világában. „Így válhatunk eggyé.” Ez az egység létezik, mihelyt a csend állapotába kerülünk, és mihelyt ezáltal az egység által elengedjük a meggyőződéseinket, igen, minden hagyományunkat, ami minket megformált. Tökéletesen képesek vagyunk megnyílni mások számára, pusztán csak ez által az egység által, amely istenből van, amely a szívünkben él. Ez egy olyan egység, amely minden emberrel összekapcsol minket. Képesek vagyunk a másik ember mellett állni és vele mély emberi módon viselkedni, mivel mi magunk a mélységet, az egyetlen valódi emberlétünk eredetét kutatjuk.

Képesek vagyunk abban a szabadságban élni, amely az egységből adatik a számunkra, Jézus Krisztus evangéliumának szabadságában, a szabadságban, amely egy új tudat erejéből az üzenetet a mi időnknek megfelelően adja át, a szabadságban, amely minden ember számára megfelelő lesz. Akkor a szeretet ereje által dolgozunk, az új életállapot szeretete által, amely Istenből való. Az Alkímiai menyegzőben a szeretetet az alábbi hét énekben ismertetik:

Nincs szebb és fenségesebb, mint az isteni szeretet! A mindenség az isteni szeretetből keletkezik! Mivel tartozunk Istennek és a felebarátunknak? Ezzel a valóban kiáradó szeretettel! Hogyan tudjuk legyőzni a világot és a gonoszt? Csakis az isteni szeretet által! Ki énekli a fenséges szeretet énekét? Mindazok, akik a Szellem birodalmában feltámadnak! Ezért lakozik mindazoknak a szívében, akik megtapasztalták ezt a szeretetet, a kérés, hogy mindazok, aki istentől el vannak választva, ebbe az egyesítő szeretetáradatba beléphessenek, és ezáltal megismerhessék az istenemberi életállapot valóságát. Ez az a szeretet, mely a cselekedete által megszenteli a világot.

Gottfried Arnold és a Rózsakeresztesek

 

Gottfried Arnold 1700 körül kulturális sokkot okozott Nyugat-Európában. Az ő gyorsan híressé vált „Pártatlan egyházi- és eretnek-történelem” című könyvének nyilvánosságra hozatalával ez a befolyásos német egyháztörténész egy csapásra mindent a feje tetejére állított. A már évszázadok óta uralkodó egyház képviselőit olyan eretneknek nyilvánította, és állította pellengérre szó szerint, mint akik az igazságot kiárusították és merev dogmákkal megfojtották.

 

Mindezt megdöbbenve kellett tapasztalniuk. A Giesseni Egyetem mindig is előkelően öltözött professzorai már egy pillanatra sem tudták diákjaik figyelmét lekötni. Azok indoklás nélkül, csapatostól hagyták el az előadótermeket. Az 1699. év ködös őszi napja volt. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a már régóta várt „Pártatlan egyház- és eretnek-történet” megjelent nyomtatásban. Nagy igény van arra, hogy közvetlenül azonnal megismerjék.

Végre történik valami a már majdnem teljesen alvásba merült Giessenben! A tudásra szomjas diákok nem hisznek a szemüknek:

Egy nagy méretű könyv, amely két részből áll, összesen 2600 oldallal. Ezzel több mint néhány estén át tartó olvasmány! Már a tartalomjegyzékben szokatlan, igen forradalmi nevek és áramlatok tűnnek fel. Így találkoznak többek között a nesztoriánusokkal és ariánusokkal, manicheusokkal, albigensekkel és bogumilokkal. Ezután felfedezik a „híres gnosztikus, Valentinus- ról” és a gnosztikusokról szóló értekezést, valamint a Valentinus-tanítvány Ptolemaiosz szerinti teremtésmítoszt. Ezenkívül olvasnak a Rózsakeresztesek Kiáltványairól, Jákob Böhméről, Spinozáról, Paracelsusról. Felfedezik Valentinus „eretnek” iratainak és Jákob Böhme, valamint Paracelsus – „egy új teológia megalapítója” – írásainak összehasonlítását. A leendő vallástörténészek számára egy új világ tárul fel!

 

Álarc

Az eretnektörténetek iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődés a szerző személyével függ össze. Gottfried Arnold röviddel előtte hét hónapig az egyháztörténet főiskolai tanára volt Giessenben, és ez idő alatt forradalmi eszmékkel és elképzelésekkel kavart vihart a poros akadémiai légkörben. Ez már a beiktatása során latin nyelven elmondott beszédével kezdődött.

Arnold azt vetette a legtöbb történész szemére, hogy nemcsak a „keresztény tanítások alapjait, hanem azok valódi célját is elködösítették, és ezzel az utókornak igen rossz szolgálatot tettek”.

„A történetírásban részletesen olvashatunk számos, papok által végrehajtott, merésznek mondott cselekedetről” – mondta Arnold. „Ez az úgynevezett heroikus viselkedés azonban mohóságból, nagyravágyásból vagy arcátlanságból keletkezett, és az ájtatos buzgalom álarca alatt ajánlották az utókornak. Röviden – fel kell ismernünk, hogy majdnem minden egy színjáték volt, egy álarcos felvonulás, ami a legnagyobb alakoskodás, képmutatás miatt keletkezett.” Ettől a pillanattól kezdve Arnold neve körbejárt Giessenben.

Egy főiskolai tanár, aki ilyen durva hangnemben meri az egyház fennálló rendjét támadni, nagy számú hallgatóságot kellett, hogy bevonzzon. Ennek ellenére Arnold nem bírja ki sokáig Giessenben. Harminckét éves, amikor eltökélten kiszakítja magát a „dohos”, kicsi, akadémiai világból. Feladja professzorságát „a fennhéjázó és nagyravágyó nagyképűsködéstől való undora miatt”! Mindeközben azonban felébredt az eszméi iránti érdeklődés, és ő teljesen az „eretnek-történet” írásának tudja magát szentelni, amely egy évvel később fog megjelenni.

 

Az élő ige

Mély benyomást keltő „Pártatlan egyházi- és eretnek-története” igen egyértelművé teszi, hogy Arnold számára az egyetemi környezet mennyire nyomasztó volt. Előszavában írja, hogy nincs kedve már „szópárbajokra” így Arnold „A szív teológiáját” használva véglegesen leszámol minden akadémiai szűklátókörűséggel!

A „Szív teológiája nem fogalmakról vitázik, nem tesz fel ostoba és haszontalan kérdéseket. Senkit nem bélyegez meg eretnekséggel, nem kelt lelkiismeret furdalást, nem nyújt jövedelmet, sem élvezeteket, sem tiszteletet, sem Címeket, és ezért a tudósok kivetik és üldözik!” „A szív az, amely Istent érzi, és nem az értelem” – állapítja meg Arnold. Ez a kereszténységről szóló monumentális történeti munkájának a mottója. Ez a történetírás „az állandóan tovább pusztuló egyház” ellenfényében áll. A józan tényeket akarja megszólaltatni, és mindenekelőtt az Élő Ige erejét, amely az állandóan jelenlévő áramlatok tényeiben jelen van, és aminek – véleménye szerint – a legtisztábban az „eretnekek” adtak hangot.

Arnold misztikus-pietista irányultságú keresztény emberként életinspirációját az „örök bölcsesség” Sophia-tapasztalatából kölcsönzi, amely nem más, mint „lágy, szeretetteljes lélegzet sóhaja és suttogás, olyan, ami nem keresve és váratlanul vonul át a lelken akkor, ha az elcsendesült”. Simon Mágusra és az őt állandóan inspiráló Helenához írt költeményeire hivatkozik.

Arnold szerint Helena utalás egy isteni misztériumra. Ő – alkímiai tekintetben – a prima matéria, minden dolgok ősoka és az isteni lelkület első kihatása. Ő Sophia, az isteni bölcsesség, „aki megcsókolja az emberi lelket” és követelmények elé is állítja: „Hacsak nem bizonyítja be az ember, hogy megszabadult minden teremtménytől és önszeretetétől, nem tapasztalhatja meg dicsőségének új és magasabb fokozatait”. A szellemi úton e Sophiával való szellemi házasságról, menyegzőről van szó. Ez az „Isteni ruha” Arnold szerint inkább megtapasztalható, mint megnevezhető. „Ezért helyénvaló hallgatni róla”, mivel csak „néma szavakkal adható vissza”! Arnold könyvét egy olyan kívülálló szemével írja, aki pártok felett áll. Olyan, mint egy szeparatista, aki Sophia inspirációi által nem szolgáltatja ki magát a hagyományos megítélésnek.

Ez a „pártatlan” cím jelentése. Azt jelenti, hogy történetét anélkül írja, hogy előítéleteknek vetné alá magát, olyan megbélyegzések és klisék nélkül, melyek már ősidők óta érvényesek. Radikálisan mindent a feje tetejére állít. Az ortodoxok a tulajdonképpeni eretnekek, és a korábbi eretnekek az „igaz keresztények”. A végtelen vitákat folytató történelmi kereszténység lehangoló képével Arnold egy történelem feletti elvet, vagy egy közvetlen vallási tapasztalatot állít szembe. Meg van győződve arról, hogy csak olyan történész képes arra, hogy helyesen fogalmazza meg a kereszténység történetét, aki személyesen élte át a „belső megvilágosodást”. Különben hiányozna neki a valóság felismerésének legfontosabb kritériuma. Ezért eretnektörténeteiben csak olyan emberek számára van hely, akik megfelelnek az egyetlen kikötésnek, amit Arnold elfogad: Bizonyítja-e egy szerző műve az alázatban való hitet és a gyakorlati jámborságot? Ő, legyen az férfi vagy nő, tévedhet egyszer-egyszer, elég, ha „szíve állandóan a mennyei Jeruzsálemben található”.

 

Johann Valentin Andreae

Ilyen „alázattal és jámborsággal” teljes ember Johann Valentin Andreae, a Rózsakeresztesek Kiáltványainak szerzője. Arnold egy „rendkívül bölcs embernek, és az elnyomott igazság egyedülálló ügyvédjének” mutatja be őt! Arnoldot egy Hollandiából küldött levél győzte meg arról, hogy Andreae már régóta „titokban tartott könyvek szerzője, mellyel a Rózsakeresztes-testvérek híres szektája nyilvánosságot kapott”. Arnold tizenhét oldalt szentel a Rózsakereszteseknek és Kiáltványaiknak. Ebben többek között megírja az iratok származását, keletkezését, a szerző vitathatóságát, az iratok sikerét és az arra keletkező ellenséges reagálásokat – mindent részletes forrásadatokkal alátámasztva. Arnold mély együttérzéssel jelenti azt is, hogy Andreae mennyire kényszerítve látta magát, hogy eredeti programjától (biztonsági okokból) eltávolodjon, hogy formát adjon egy új célnak:

„Bár fel kell adjam most e testvériséget, de sohasem azt az igazi, valódi keresztényi küldetést, amely rózsaillatot áraszt a kereszt alatt és szilárd elhatározással fordul el a világ gonoszságától, annak tévedéseitől, bolondságaitól és hiúságaitól. Minden időkben kész vagyok minden jámbor, értelmes és teremtő emberrel ilyen testvériségre elhatározni magam. (….) Vinni akarom a keresztények keresztjét, megvédeni az ő rendjüket és követni életszabályaikat. Keresztényként akarok élni és meghalni.”

Gottfried Arnold eretnek-történetét német nyelven írja, országának polgáraihoz fordul. Mindenkinek szánt könyvként hozza azt nyilvánosságra – mindenki nyelvén. Egyúttal összeállítja „az igazság legjobb és majdnem ismeretlen 180 tanújának” listáját. Számos kirándulás és utazás során, valamint részben iratokból ismerte meg ezeket a tanúkat, mint „Isten rejtett barátait”. Nem meglepő, hogy közöttük megnevezi Johann Valentin Andreae-t, valamint Dirck Volckertszoon Coornhert, Johann Amos Comeniust és az Utrechtből származó pietista költőt, Jodocus von Lodensteint is. Olyan emberek is vannak köztük, mint Doktor Brellerus Hamburgból, aki Johann Arndt iratait „áhítatosan és buzgón védelmezte”, vagy Flensburgból Mollerus prédikátor, aki odaadóan „állt ki a szegényekért” és aki gyülekezetének „egyedülálló példaképe” volt. Arnold listáján tizenhét asszony is található, „asszonyok, akik az igazságért sokat szenvedtek, isteni adottságaik voltak, vagy akiket Isten világosított meg és vezetett”. A női névsorban másodikként Tanneke Denys áll, a Haarlem melletti Bloemendaal egyik kelmefestőjének leánya, „akit Isten már kora ifjúságától vezetett csodálatos módon, úgy, hogy képes volt mély értelmű értekezést írni az egyház jelenlegi pusztulásáról és széthullásáról”. Gondolatai Jákob Böhme írásaira emlékeztetnek. Még könyvet is adott ki A keresztény liliomvirágzás címmel, amire aztán minden oldalról igen kritikus kommentárokat kellett elkönyvelnie. A lista Gottfried Arnold „Szent demokráciájáról” közvetít átfogó benyomást, és arról, ahogy ő a gyakorlatban a szív teológiáját valóban minden egyes ember szíve teológiájának látja.

Nehéz Gottfried Arnoldnak az emberiség szellemi fejlődéséhez való hozzájárulását szavakba foglalni. Gilles Quispel „Minden idők egyik legjobb történészének” nevezte őt. Gyakori megjelölése „az eretnekek védelmezője”, megint mások inkább radikális pietistának látják. Legjobban talán úgy jellemezhető, hogy helye van az általa összeállított galériában, „az igazság tanúiban”. A magyarázat akkor így hangozhatna:

„Szenvedélyesen érvelt a közel kétezer éven át irányadó egyháztörténet új megközelítése mellett. Egyengette az utat ahhoz, hogy új módon tekintsünk a Gnózisra. Ismert filozófusok és költők – közöttük Goethe – ismerték meg általa a Gnózist, és ismerték fel magukat az ő Gnózisról való írásaiban: „Az ember igaz beteljesülése az isteni dolgokban rejlő bölcsesség által”.”

A Világlélek és a tüzes Monád nyomában

 

A hatalmas kozmikus világ és a modern társadalom, amilyennek jelenleg mutatkozik, két egymástól végtelenül távolinak tűnő valóságot képeznek. Mégis, egy minden jelenség mögött meghúzódó közös pontból kiindulva, visszatérhetnek egy harmonikus egységhez.

 

„A bölcsesség” – mondja Salamon – „mérhetetlen kincs az ember számára, mert az isteni erő lélegzete és a Mindenható dicsőségének egy sugara. Az örök Világosság fényessége, az isteni hatalom tiszta tükre és jóságának képe. Az embereket tisztességre, belátásra, kegyességre és erőre tanítja. Megérti a rejtett szavakat, és tudja, hogyan kell titkokat megfejteni. Jeleket és csodákat eleve ismer, és tudja, mit hoz a jövő.” Ezt olvashatjuk az 1615-ben megjelent Fama és Confessio előszavában, melyet a Szerzet a hivatalos kiadás élére állított. Azt is megtudhatjuk belőle, hogy ez a kincs a bukás előtt teljes mértékben első atyánk, Ádám részét képezte: „Noha az eredeti ember sajnálatos bukása miatt a bölcsesség e csodálatos kincse veszendőbe ment, és már csak sötétség és értetlenség jött a világra, az Úr-Isten ezt a bölcsességet néhány barátjának időnként mégis kinyilatkoztatta. Alig hiszem, hogy lenne, aki nem kívánná szívből e nemes kincs birtoklását. Mindez azonban senkinek sem pottyan az ölébe, hacsak nem maga Isten ajándékozza neki, s küldi le a magasságból Szent Szellemét. Ezért szorgos olvasás céljából mindenki számára nyomtatásban megjelentetjük a Rózsakereszt dicséretes Rendjének Fama és Confessio című értekezéseit, hogy bárki, amennyiben nem teljesen tudatlan, könnyűszerrel beláthassa és megérthesse, hogy korunkban pillanatnyilag mit kell kezdeni vele.”

 

Anyag és szellem

A Pentagramban közölt gondolatok legtöbbször a személyes vagy kollektív tudati fejlődés eseményeire vonatkoznak. Ez azért helyes és lényeges, mert nemcsak személyes emberi tehetetlenségünknek, hanem az egész világprobléma megváltásának is itt van a kezdete. Ezen kívül rendszeresen nagy vonalakban vázoljuk a hatalmas kozmikus világ és az együttélés képét. A világ és a társadalom két teljesen különböző dolgot képvisel. A világ, mint az együttélés, mint az életútját járó ember társadalmi érintkezéseinek színtere, fáradságos egységet képez. Azonban, ha a világot, mint teremtést, mint az Ismerhetetlen alkotását szemléljük, akkor az valami egészen mást jelent! Elsősorban a Logoszból kiáramló felfelé törekvő és aláhanyatló hatalmak hierarchiáját. A világot, mint alkotást, lélek hatja át. Örök elveknek megfelelően, mérhetetlen bölcsességgel tervezték és alakították. Feloszthatatlan szellemi egységnek, egy pontnak mutatkozik. Honnan és ki által keletkezett? Csak az remélheti, hogy közeledhet e kérdés megválaszolásához, aki a pontnak lehetőséget ad arra, hogy az Egészet belsőleg magába foglalva kibontakozhasson. A világ kiterjedt kozmikus anyag, ősszubsztancia. Aztán ott van egy tüzes „forgószél”, amely az Ismerhetetlen gondolatának ebből a pontjából villámként tör elő. A mélységes kozmikus sötétség vibráló ragyogássá változik. Ebből jön létre a világ.

A világ tüzes ÉTERBE ágyazódik. Ebből jön létre a központi szellemi Nap, minden élet elektromos tüze. A Nap-mindenségben ő az életadó Nap, a természet szelleme. És a Földben, a Földön és a Föld körül ő a tüzes szellem, melyből a levegő, elektromos tűz, a víz, folyékony tűz, a Föld, megszilárdult tűz. A maga végtelen minőségében minden tűz – tanítja Salamon bölcsessége. A tűzből van a láng, a lángból a mater, a materből a természet. Ignis Flamma Materia Mater. Minden létező fátylat képez, mely elrejti ezt a tüzes Monádot. De nem azért, hogy rejtve maradjon, hanem hogy az embernek lehetőséget adjon arra, hogy ennek a Monádnak a lényegét saját vágya és akarata szerint megnyilváníthassa!

 

A tüzes Monád

Ez a tüzes Monád az emberben is megtalálható – „az emberben is ő az, ami lehetővé teszi, hogy a Makrokozmoszból, azaz a hatalmas világmindenségből létre jöhessen a Mikrokozmosz!” Nem agyagból alkották Ádámot? Nem fújta az Istenség Ádám orrlyukaiba tüzes lélegzetét?

Isten – kozmosz – ember.

A természet – a teremtett világ, tele van titkokkal, misztériumokkal és lehetőségekkel. A megoszthatatlan Monád – melynek középpontja mindenütt jelen van, de nincsenek kontúrjai, melyek lehatárolhatnák. Ez a Monád felismerhetetlen marad mindaddig, amíg Szellem és anyag – a világegyetem két eredeti és örök alapelve – ki nem békül egymással, a tudatban, egy igében, egy névben, egy hangban. Szellem és anyag azonban csak egyetlen módon békülhet ki egymással: a lélek által. A Világlélek, az egész világot átható, dicsőséges, ragyogó éterterület, kibékíti a Földet az univerzum szellemével. Az egyetemes Krisztus-fény-energiával feltöltődve, ez az anima mundi minden anyagot lélekkel jár át, elhatol egészen az emberi lelkünkig, biológia értelemben „animálja” az embert, és arra ösztönzi, hogy e lélek és szellem által tudatosan hagyja magát felébreszteni. Platón ezt a két alapelvet „az (isteni) gondolkodási képességnek” és „az anyagnak” nevezi. E kettő – Theosz és Káosz – egyesüléséből keletkezik az egyetemes világ. Abból pedig a kis világ. Káosz – Theosz – Kozmosz. Anyag – Istenség – világ – egy ragyogó világ, mely teljes joggal egy kozmikus Fiú!

Istenből az örök,

az örökből a világ,

a világ viseli az idejét,

ez meg nemzedékek áradatát,

lények miriádjainak

tarka nyüzsgését

a sok sugár pályáján.

(RM 19)

Ez azt jelenti, hogy minden, ami él, a világegyetem magasztos rezgéseit követi.

 

A tévút

Csak egy dolog zavarja ezt a gyönyörű egységet. A kis világ, az ember, már jó ideje nem követi „a sok sugár pályáját”. Jobban mondva, nagyrészt elveszítette ezt a nyomot. Nem mondhatjuk, hogy a hatalmas kozmikus óraszerkezettel összhangban élünk. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy a földi elemekkel harmóniában vagyunk. Tűz, levegő, víz és föld – a földi ember ezen elemek saját használatbavételét tervezi, de úgy tűnik, azok ellene fordulnak.

Nem kellene inkább szorosabban kapcsolódnunk a mindennapok eseményeihez? Inkább más lángoló tüzeknél megállnunk, például a Krim és Ukrajna között dúló közelharcoknál? Vagy a levegőből érkező veszélyeknél: az őrületes drón-támadásoknál, melyek nem csak az áldozatokat, hanem a dolgokat egy távoli irodából irányító embereket is sokkolják és megrázkódtatják? Vagy a menekültek ezreinél, akik csónakjaikban kétségbeesett és életveszélyes módon próbálnak átkelni a vízen, az egyik poklot a másikra cserélve? Esetleg a Bosznia-Hercegovinai áradásoknál, ahol az embereknek több mint tíz éves háborúskodás után már nem volt pénzük arra, hogy rendbe hozzák a gátjaikat? A szíriai menekültek irakiak általi lemészárlásánál? Ezek a menekültek százezrével hagyják el szülőföldjüket, melyet saját elnökük döntött romokba. Eközben nem szabad elfelejtenünk, hogy a túlélési ösztön minden embernél ugyanolyan erővel működik. Valószínűleg valamennyien csónakba szállnánk, ha ez lenne az egyetlen esélyünk az életben maradásra.

A viszonyokat az egyes területeken és az adott népben uralkodó rezgések határozzák meg, és az emberek lelke ezekre hangolódik. Csak az nem válik a viszonyok áldozatává, aki képes arra, hogy lelki életét, alaprezgését egy magasabb szintre emelje.

Így azt se nehéz elképzelni, hogy a Szellemi Iskola és az Élő Test rezgési tere, mint egy atya-anyaterület ebből a szempontból hatalmas, kegyelemmel teljes lehetőségeket biztosít!

A Föld négy világtáján a tűz, a levegő és a víz – maguk az elemek, úgy tűnik, háborogni kezdtek. Európa bármennyire is a határok zárva tartásán fáradozik, a Föld új mágneses viszonyai ezt nem fogják megengedni, és az együttélés meg az egymással való bánásmód új formái jelentkeznek.

A társadalmi forma és az emberek közötti érintkezés a változás folyamatában van. E változások hatalmas tengeráramlatként fognak érvényesülni – és mindez már zajlik körülöttünk. Létünk szférájába, ahol lelkületünk lakozik, új értékek sugárzódnak, és gondolkodásunk tüzében felfedezzük az elemek közötti összefüggéseket, az élet és a minden mindennel való összekapcsolódásainak összefüggéseit. Ha ezt a folyamatot nem a szívünk és fejünk vágyakozása által tesszük magunkévá, akkor az élet azt így vagy úgy az értésünkre fogja adni. Így minden lehetőséget kap, azért, hogy erősebbé és tudatosabbá váljon. Mert csak az erős tud tovább létezni – a nyugalmi állapot ebben az értelemben is visszalépést jelent.

 

Visszatérés a harmóniához

Igen, a világ és a társadalom két teljesen különböző dolog. Míg a határtalan kozmosz, az elképzelhetetlenül hatalmas univerzum, lassan halad örökké tartó fejlődési folyamatában, az együttélés egy komplex valóságot mutat – egy megtört valóságot, egy zavart életet. Nyilvánvaló, hogy bolygónk, a Föld, jelenleg nem képes egy olyan élethullámnak szállást adni, amely ugyanolyan nyugalom és egyenletes progresszív fejlődés bejárására képes.

Miért fulladnak kudarcba az együttélés harmonikus irányba terelésére irányuló kísérletek? Miért nem sikerül mindenki számára békét teremteni? Talán mert teljesen megfeledkeztünk a bennünk és rajtunk kívül létező megoszthatatlan pontról? Mert a Másikat nem „úgy szeretjük, mint önmagunkat”? Vagy talán azért, mert már nem vagyunk képesek az elemeket egymástól különválasztani? A lényünk legmélyéből fakadó igazság kristálytiszta vizét, egy tisztább értelem levegőjét, melyben újra kibontakozhatnak egy tisztább alkotás csodálatos gondolatképei. És kibontakozhat a szeretet, mint kapcsolat, mint a magasabb inspirációt és intuíciót hordozó hullám. Az égbolton áthaladó minden forgalom, a kozmikus óraszerkezet minden elütött órája új lehetőséget nyújt ahhoz, hogy egyre mélyebben elhatoljunk a világlélekhez. Lehet, hogy apró pontokként csak keveset tudunk változtatni az aktuális körülményeken: de arra igenis megvan a lehetőségünk, hogy jobb állapotokat készítsünk elő! És a magát rózsakeresztesnek nevező ember, vagy az, aki arra törekszik, hogy rózsakeresztessé váljon, pontosan e cél elérése érdekében veti latba minden erejét. Hogyan teheti ezt a legjobb módon? Ennek érdekében először egy tüzet kell meggyújtani. Meg kell találni a felismerhetetlen pontot. Ahhoz azonban először fel kell ismerni, hogy miből állnak az oly gyakran szenvedélyesen megvitatott emberi lét valódi értékei. Ezzel kezdődik minden, ez képezi azt az alapot, melyre építeni lehet. A rózsakeresztes-élet csak akkor veheti kezdetét, ha ezt „a fedélzetre vettük”. Így volt ez már a klasszikus ókorban is, például Pitagorasz és Platón iskoláiban. Az akadémiák tanulóinak minden célja és törekvése arra irányult, hogy a lehető legnagyobb mértékben hasonlóvá váljanak az istenekhez. Az előírások betartása azonban egyáltalán nem nyújtott garanciát arra, hogy egy lélek az istenekkel, az istenivel kapcsolatba kerülhessen. A kozmoszon uralkodó harmóniát illető belátáshoz is el kellett jutniuk, és azt saját életükkel összeegyeztetniük. Ezért követ a mi iskolánk is egy háromszoros utat: a megfordulás útját: ez a személyiség előkészítése és alkalmassá tétele; a növekedés és az új lelkesültség megerősödésének útját; és a Rózsakereszt útját: melynél a szívet, a fejet és a cselekedeteket azoknak a kozmikus folyamatoknak a szolgálatába állítják, melyeknek az a rendeltetése, hogy a világot és a társadalmat egy új terv szerint, az élet és az irányulás új szintjére emeljék. Az iskola évtizedeken keresztül mindent latba vetett azért, hogy az első két fázist tanulóiban tudatossá tegye, és megvalósuláshoz vezesse. Most minden attól függ, hogy elegendő munkatárs legyen, akik a harmadik fázist, az aratást hordozni tudják.

Egy iskola önmagában még nem cél. Egy iskola célja sikeres tanulók kiművelése, akik tudják, hogyan dolgozzanak embertársaik, a világ és a társadalom érdekében – akik lélekkel rendelkeznek, akik lélek által eltöltött mesterek. A kétszeres élet mesterei: akik a jelenen és az önvalón uralkodnak, tehát képesek arra, hogy személyes fellépésükben a világlélek által inspirálva egy új gondolkodás sugallatainak alakot adjanak.

A tiszta lelkesültség impulzusai a hatalmas kozmikus életből, a világlélekből, Krisztus napszférájából indulnak ki, amely folyamatosan menti, hordozza és a Nap fényével árasztja el a Földet, és ennek analógiájaként a mikrokozmosz megmentésén is munkálkodik. E szellem hatására történik, hogy a Szellemi Iskolából a világ számos pontjára áradnak ki a kezdeményezések.

 

A szerzet új üzenete

Miután jelenleg a tanulók többsége a lelki tudatosság növelésével foglalkozik, ezek a gondolatok egy támogató, de szigorú szeretethez kapcsolódnak, és nem emóciókhoz, nem személyes megrováshoz vagy dicsérethez. Mert szolgálataink, konferenciáink és összejöveteleink titka abban rejlik, hogy mindaz, amit az erőtérben összehordunk, szeretet-potenciállá, étererővé alakul.

Amikor az iskola szívéből kezdeményezések indulnak ki, akkor azok ezekkel az erőkkel állnak kapcsolatban. Ezek átjárják a munkát, és néha szárnyakat adnak neki. Így történhet meg, hogy sok ilyen kezdeményezés, a látogatók számától függetlenül, sikeresnek bizonyul. Hívásunk messze hangzik, programjaink számos látogatót vonzanak, és sokféle örömet okoznak.

Szellemi Iskolaként tanulmányozzuk a hatalmas életkerék rotáját, ügyelünk a befolyások periodicitására. Ahol csak lehetőség kínálkozik rá, az iskola minden erejével reagál a kínálkozó lehetőségekre. És így történt meg, hogy újra felhangzik az ősrégi Fama hívó szava, és felkészülésre buzdít bennünket.

„Nagy örömmel és az új impulzus hatalmas belső bizonyosságával, mely 2014 szeptemberének első heteiben fog utat törni magának, meg akarjuk hallani a Szerzet új hívását, és ez által egy belső meghívót akarunk a világ valamennyi kereső és vágyakozó lelkének közvetíteni: Ismét fogjatok össze, hogy közös irányulással egy hatalmas szent csoportot képezzetek, melybe fel lehet venni az Élet Szerzetének egy új impulzusát, hogy az transzformáló erőként szívünkön, szellemi erőnkön és törekvő személyiségünkön keresztül fényt, örömet és szabadságot sugározzon a világba – hogy az gyalázatos rejtekéből és a téveszmék pólyáiból végre megszabadítsa magát, képes legyen érzékelni valódi szellemi dimenzióinak kontúrjait, felismerje a naptest hatalmas fejlődési területével való kapcsolatát és szellemi létének szépségeit végre kisugározza a világmindenségbe.” Ezért dolgozik az Iskola nemzetközi kapcsolatokban és minden erejét latba vetve, hogy a Fama-t, Szerzetünk forrását méltó és ésszerű módon a 2014-es évre és az azt követő időszakra újra kinyilvánítsa.

Johann Valentin Andreae Bebenhausenben

 

Johann Valentin Andreae (1586-1654) igen fontos személye volt a Tübingi Körnek, ahonnan a Rózsakeresztesek Kiáltványa is származik. Fiatal kora ellenére a szerzők egyikének tekintették. A legújabb kutatások azonban arra engednek következtetni, hogy valószínűleg Tobias Hess lehetett a Fama megalkotója.

Andreae később vált a legfontosabb lutheri teológusok egyikévé. Továbbra is rejtély, hogy miért határolódott el a Rózsakeresztes Kiáltványok körül kialakult vitától. Mert minden ellenállás ellenére, melyekkel szembe kellett néznie, keresztény utópiára irányuló törekvése nem hagyott alább, melyet élete végén azonban teljesítetlenül hagyott ránk.

 

Andreae-t mindig az érdekelte, mi lenne, ha a társadalom egésze keresztény, valóban keresztény lenne? Mi lenne, ha az egyház a mindennapi életben is gyakorolná azt, amiben hisz? Johann Valentin Andreae-nek igen fontos látomása volt: felszállt fantáziájának hajójára és a társadalom vizein vitorlázott. Egyszerre csak orkán kerekedik. Egy zátonyon szétesik a hajó és teljes legénységévei elsüllyed. Csak ő éli túl egyedül. A víz egy szigetre sodorja. Amint magához tér, nem hisz a szemének. „Azt hinné az ember, hogy itt Ég és Föld tartós békét kötött egymással.” Egy szigetlakó megtalálja, és a városba vezeti, melynek neve Christianopolis. Nemsokára felkiált Andreae: „Miféle város ez, ahol az igazság, a jámborság, a jótétemény mind otthonra és biztos menedékre lel?” Keresztülsétál a városon és mindent részletesen leír: a szántóföldektől kezdve a büntetőjogi ügyeken, a kormányzáson, lakásépítésen és oktatáson át egészen a gyógyászatig. Ez a Christianopolis az ideális keresztény társadalmat jeleníti meg, a helyes élet és életvitel megtestesülését. Egy eszme, utópia formájában, ahogy azt 100 évvel korábban (1516) Thomas Morus „Utópia” című fő művében eltervezte. Christianopolis egyúttal az első és egyetlen német utópia – és ehhez még lutheránus is, ahogy Andreae is megállapítja: „Itt nem láttam semmi olyat, ami a mi lutheri Augsburgi Confessiónktól eltérne, hiszen itt sem a vallásunkat tagadják, hanem a szokásainkat.” Épp ez a témája: Az élet és a tan elválaszthatatlanok, össze kell csengeniük. Ez az „Igaz Kereszténység” (J. Amdts széles körben ismert emlékkönyvének a címe 1607-ből). Ez nem más, mint amit az igazi Rózsakeresztesek elképzeltek: egy általános világreformáció. Mi hát a különbség? Miért találta Andreae olyan fontosnak, hogy nyilvánosan tagadja, hogy köze volna hozzá?

A Christianopolisban az ideát realista-utópista módon formálja meg. Talán több ember is akad, akik ilyen várost szeretnének építeni? Ezt kívánja magában Andreae. Itt valóban krisztusi életet lehetne gyakorolni. Így talán meg lehetne reformálni az egyházat és az egész társadalmat kereszténnyé tenni. Andreae számára világos, hogy az uralkodó körülményekben tényleges javulás csak akkor lehetséges, ha a társadalom keresztény szemléletű életet él. Egy ilyen istennek tetsző társadalom tapasztalhatja meg a jólétet, hírnevet és rendet. Nem valamikor, hanem most.

Az igazi keresztény élet és az evangélikus egyház helyes felépítése – Andreae életének fő témái. A dolog természetében rejlik, hogy ezek Andreae-t kritikussá tették minden fennálló dologgal szemben, és nem csupán a vallási harcok borzalmai miatt, melyeket kortársaihoz hasonlóan saját maga is megtapasztalt. Makacssága miatt nem volt közkedvelt. Ekkor mérlegelte, hogy mit is ért el, és azt érezte, hogy szinte semmit. Hatalmába kerítette az érzés, hogy minden hiába volt, minden fáradozása eredménytelen maradt. Itt felmerül a kérdés, hogy vajon nem arra törekedett-e, nem az volt-e vágya, hogy a keresztény életvitelt – meggyőződése ellenére – összhangba hozza a lutheránus egyházon belül elfoglalt pozíciójával. Miért kapaszkodott ebbe, mikor ő maga is elcsüggedt egy idő után. Igen csüggedt volt, miután hosszú ideig Stuttgartban udvari prédikátor és az egyház-tanács tagja volt, nyomasztotta a tapasztalat, hogy sikertelen marad, ezen felül a hivatalával járó fáradtság testi betegséggel is járt. Fáradt volt a sok ellenállástól, melyek prédikátorként érték, mivel sosem rejtette véka alá a véleményét.

1650: Ekkor 64 éves, és a változtatáshoz kérelmet nyújt be. A herceg végül Bebenhausen apátjává nevezi ki. A herceg becsülte őt és emiatt osztotta rá ezt a nyugodt, ám mégis megtisztelő pozíciót. Bebenhausen egy kolostor volt, amely a westfáliai békekötés után a protestánsok kezére került. Valójában Andreae itt minden egyházvezetői poszttól vissza akart vonulni. Azonban nagyot tévedett az új hivatalával járó felelősség kérdésében. Nemcsak a kolostori iskola főfelügyeletét kellett ellátnia. Andreae-t tehermentesítik ugyan, ahol lehet: a prédikátori tevékenységet megosztja két másik kolostori preceptorral. Mint általános szuperintendáns nem kell ellenőriznie, és oktatnia is csak alig, azonban mint főpap elvárják tőle, hogy a zsinaton és az országgyűlésen részt vegyen. Ez azonban egyébként is gyenge egészségi állapota miatt károsan hat rá.

Mikor Andreae megkezdte apátként munkáját, nyomorúságos állapotban volt a kolostor, „a bent tartózkodás életveszélyes volt”. A templom ugyanígy le volt romolva. Az ablakok betörve, a szél befütyült rajtuk. Andreae-nak úgy tűnt, mintha valami távoli múltba röpítették volna: dédapja épp a templom északi oldalhajójának keleti részén volt eltemetve. Egy homokkőből készült sírkő tanúskodott erről, melybe a család címere volt belegravírozva (Andráskereszt és rózsa) és a felirat: Itt nyugszik a „derék Jacob Endris”. Endris – így hívták régebben az Andreae családot. Jacob Endris kovács volt Waiblingenben. 1566- ban meglátogatta híres fiát Tübingenben, aki a latin Andreae nevet vette fel, Jakob Andreae-t. Ez alatt a látogatása alatt hunyt el. Ezért temették ide a kolostortemplomba. Valójában a kovács Endrist nem is nevezhették volna „deréknek, tiszteletreméltónak”, és a címert sem viselhette volna, mivel azt a fiának adományozták, így azonban a templomban már három generáció képviseltette magát: dédunoka, nagyapa és dédapa. Így Andreae-t ismét emlékeztették a családi múltra, amely valójában hírnevet is hozott neki, ahogyan persze sebet is ejtett rajta, amiből még nem gyógyult ki teljesen. Híres apai nagyapja ugyanis fontos egyházi hivatalt látott el, melyet Andreae nézeteivel csak nehezen lehetett összeegyeztetni.

Új lakóhelyének klímája jót tett az egészségének. Azonban hamarosan újra kiújultak a régi panaszok. A későbbi gyászbeszéd szerint: amint evett valamit, éles fájdalmat érzett a gyomrában, és azonnal le kellett feküdnie. Az állapota láthatóan romlott, míg végül jobban hasonlított egy csontvázra, mint élő emberre. „Erre emlékeznünk kell, amikor kimondhatatlanul keserű hangulatát meg akarjuk érteni, amelybe Andreae egyre inkább került” – közli egy életrajzírója. Ezt a „kimondhatatlanul keserű hangulatot” érezzük önéletrajzában, annak minden sorában. A csalódást okozó utópista mellett ismét előtérbe kerül a rózsakeresztes is Andreae-nál. Ismét kitör belőle az egyházi hit-gyakorlat miatti csalódottsága: „Mit mondhatnék még vagy mit sem a mi evangélikus vagy lutheránus vallásunkról? Arról, melynek tana a legvilágosabb, gyakorlati élete azonban a legcsalárdabb, igéi tiszták, élete azonban különösen romlott?”

A hangulata nem javult. Életrajzában az 1652-es év „mind testi mind lelki értelemben igen szomorú”. A pesszimista-melankolikus vonulat tovább tart. 1653-ban így ír az öreg Andreae:

„Ó, milyen ellenérzéssel fogok hozzá a sok szenvedés ecseteléséhez, melyeket fogságom negyedik évében álltam ki. Igen, ekkor szenvedtem testi és lelki kínokat, melyeket csak az érthet meg, aki egy szigeten leli vesztét, vagy a bányában, vagy az evezőlapátok terhe alatt nyög, vagy vadállatokkal harcol, csak az érezheti át szenvedésemet.”

Mi történhetett még ott Bebenhausenben testi szenvedései mellett? Sajnos ezt Andreae nem fejti ki.

„Eltűrtem az újonnan feltört emberek féktelenségét, a vetélytársak haragját, a barátok menekülését, a segítőtársak hűtlenségét, az ügyfelek hálátlanságát, a szolgák csalásait és mindezek felett egy galád ember zabolátlan hatalomvágyát.”

Kire gondol? Egyetlen történetet ismerünk: Andreae éppen szónoklatot tart. A két kolostori nevelő is ott ül a hallgatóság soraiban. Ők eretneki tévelygést hallanak ki a szónoklatból, megbeszélik, mi a teendő, és elhatározzák, hogy a szószékről a főpap tévtanai ellen szólalnak fel. És ezt éppen, abban a templomban, ahol nagyapja, Jakob Andreae is prédikált, aki döntő munkát vállalt a különböző lutheri megyei egyházakat összekötő „Egység-formula” kidolgozásában! Itt érkezünk el valószínűleg Andreae lelkiismereti gondjainak a magjához. Mert a lutheránus tanokban a belátás áll a középpontban, mégpedig, hogy a megváltás és így az örök boldogság csakis a Jézus Krisztusba vetett hit által lehetséges: ez a sola fide. Ez alapján nagyapja személyesen volt felelős azért, hogy a württembergi herceg szigorúan lépjen fel az olyan eretnekek, mint Kaspar Schwenckfeld és Michel Servet követői, vagy Sebastian Franek és más anabaptisták, újrakeresztelők ellen. Andreae-nek erről tudnia kellett és e családi sors részesének kellett tekintenie magát. Épp ő, aki olyan nagyra tartotta a keresztény életvitelt és a rózsakeresztes kiáltványokban oly hevesen támadta az egyházi tanítás túlzásait. Emiatt igen mélyen érinthette, hogy a két nevelő megvádolta őt, hogy Georg Major (1502-1574) utódaként azt állította, hogy jó cselekedetek nélkül senki sem üdvözülhet. Kritikus hallgatói eltalálták az Achilles-sarkát! A keresztény életfordulat és a belső reformáció melletti védőbeszédével az unoka most szabályosan a nagyapai örökség ellen fordult. Jóérzésű emberként nem szeretné már családi nevét még jobban megterhelni. Fiatal teológustanulóként félbe kellett szakítania tanulmányait, mert keresztény vitairatával a pfalzi grófok ellen fordult, s mint fiatal ember megírta az „Alkímiai menyegző” jelképes történetét, és névtelenül ő is ott állott a Fama és a Confessio Fraternitatis bölcsőjénél. Ez részben megmagyarázza, miért törekszik annyira az idős Andreae tisztára mosni a nevét és ezért még pert is indít a konzisztóriumnál, az egyházi elöljáróságnál. 1651. november 26-án mindhárman megjelennek a legfelsőbb egyházi-állami hatóságnál. Andreae a leghatározottabban cáfolja, hogy használta volna a kifogásolt szavakat. A konzisztóriumnak nincs semmi oka kételkedni benne. A két nevelőt megfeddik. A két preceptor megígéri, hogy elismerik a döntést. Andreae a maga részéről megköszöni a konzisztórium „fáradozását”. A további jó együttműködésre azonban már nem lehetett gondolni, Andreae-nek minden napja kínnal teli lett. A helyzet elviselhetetlenné vált számára, mert éppen ott történt minden, ahol a családi titkok is rejtőztek. Betegsége miatt fel kellett hagynia bebenhauseni munkájával. Csak néhány órája maradt naponta, amikor nem fájdalmak között, ágyban vergődött. Arra vágyott, hogy elhagyhassa Bebenhausent. Andreae emlékezteti a herceget, hogy jelenlegi hivatalának megkezdésekor azzal kecsegtették, hogy ha ez a hivatal sok vesződséggel járna, akkor egy kellemesebb, nyugodtabb hellyel cserélheti el. Február 25-én végül úgy döntött a herceg, hogy Andreae elhagyhatja bebenhauseni hivatalát és a Göppingen melletti Adelberg apátjává nevezte ki. Megengedte neki, hogy Stuttgartban lakjon, saját házában.

1654. március 22-én érkezik Stuttgartba. Tudja, hogy nem él már sokáig. Amint érzi, hogy a végét járja, még felveszi az oltáriszentséget, és azt állítja, hogy „egészen nyugodt, és sem testileg, sem szellemileg nincs kitéve sem fájdalomnak, sem bánatnak”. A kérdésre, hogy milyen módon temessék el, azt válaszolta, hogy a holttestét a temetőn kívül más keresztények mellé temessék és temetése körül ne legyen semmilyen felhajtás. Június 27-én végleg megszabadul szenvedéseitől, és a kórházi templom temetőjében helyezik nyugalomra.

Négyszáz évvel a Fama Fraternitatis megjelenése után, most már tudjuk, hogy Andreae élete minden volt, csak nem rosszul sikerült. Nem kisebb személyiség, mint Philipp Jákob Spener (1635-1705) a pietizmus atyja legszívesebben visszahívta volna a halálból Andreae-t – aki a kereszténység gyakorlatát olyannyira a szívén viselte: „Mert senki más nem látta az egyház sebeit oly tisztán, mint Andreae”. És amit meg sem említ, hogy ez az ember volt fiatal éveiben az, aki az oly lelkes és szenvedélyes szerzője volt azon írásoknak, melyek oly erősen meghatározták Európa arculatát. Halálakor saját szellemi megbízatásának magja már régen el volt vetve, kétségtelen, hogy azt véres vallási háborúk szele fújta ide-oda, mert Európa földje még nem volt érett eléggé, és Andreae maga sem volt még teljesen tudatában küldetése horderejének, és mert rendkívüli módon kínozta őt a kérdés, hogy a rózsakeresztes mozgalom tényleg az igazi felelet-e az általános világreformációra. Ezeknek az ideje el kell, hogy érkezzen. Vagy ahogy a Fama-ban maga is mondja: „Európa erős gyermeket szül majd”.

—

Források:

Alexander Köhrer

J.V. Andreae, Christianopolis, kiadta Richard van Dülmen, Stuttgart, 1972 (Első kiadás 1619) loannis Valentini Andreae theologi q. Württembergensis. Vita, ab ipso conscripta. Johann Valentin Andreae, Egy sváb lelkész a harmincéves háborúban, bew. Paul Anthony.

Hermelink, Heinrich: A Württembergi evangélikus Egyház története, 1949

S. Fritz: Valentin Andreae tevékenysége a württembergi egyház szolgálatában, 1928 Pfaff: A Bebenhauseni kolostor története, Württ-i Évkönyv 1846

A Fama titkai

 

A „semmi” az ember számára absztrakt fogalom, sem értelmünkkel, sem érzelmileg nem tudunk hozzá közeledni. Az is lehet azonban, hogy túlságosan közeli, túl közismert és egyszerű ahhoz, hogy érzékelhessük. Túl könnyen kicsúszik felfogóképességünk hálójából.

 

Ha mégis el akarunk képzelni valami absztrakt dolgot, gondoljunk például a gizehi piramis nyitott sírhelyére. Az egyetemes tanok szerint e sír ürességében transzformálni lehet egy embert. Ez a piramis négy háromszögével egy négyszögletű alapon nyugszik. Ezt a négyszöget saját lényünknek tekinthetjük, míg a sír üressége egy nyitott és fogékony szívet szimbolizálhat. A felismerhetetlen belső lény ebbe a mágikus ürességbe sugározza energiáját, amely körül a piramis formálódik.

Bensőnkben, melyet ürességnek tapasztalunk meg, sugárzik a központi lény, habár legtöbbször látens, alvó állapotban. Ezért beszélünk az ébredés és az újra élővé válás folyamatáról.

A sírkamra ezen üres terében támad fel újra Christian Rosenkreuz, a bennünk szunnyadó eredeti ember szimbóluma. Azért beszélünk szunnyadásról, mert nem valami új dologról van szó, hanem arról, hogy az egó e belső fénytől elkülönült, s ezáltal bennünket is elválaszt tőle. Amikor a transzformáció útjára lépünk lassanként feloszlik a köd, és újra képesek leszünk érzékelni az eredeti lényt, és az is megnyilvánulhat bennünk. Közelebbről szemlélve e tér összességében nem is üres – de az, ami benne található, kizárólag a szellemi lény, az ember, mint mikrokozmosz számára van fenntartva. E nyitott tér, e sírbolt és az azzal kapcsolatos erő ismerete képezik a Szerzet által örökségül hátrahagyott kincseket. Ez az igazság nem egyesek számára van fenntartva, hiszen a központi lény valamennyiünkben ott rejlik. Ennek újra felfedezésének folyamatában nagy segítséget nyújthat egy szerzet vagy egy szellemi iskola, de ezeket akkor sem tekinthetjük: a bennünket és a „nagy titkot” összekapcsoló „köztes személynek”. A titkot nekünk kell önmagunkban feltárnunk és megtapasztalnunk, mert csak ekkor kel életre bennünk. Nem mások által elméletként ránk ruházható igazságról vagy misztikus érzésről van szó. Az ilyesmi még akadály is lehetne, mely ballasztként terhelné meg fejünket vagy elszorítaná a szívünket. Az igazság mindenki által felhívható élő potenciálként szabadul fel a világ terében.

Ezen légköri állapot következtében annak, aki akarja, egyszerűbbé válik saját belsőjének feltárása. Ezt az igazságot ugyanakkor paradox módon egy meglehetősen lefátyolozott történet közvetíti nekünk. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e meglelni magunkban azt az egyszerűséget, amely újra felismeri az e történet mögött meghúzódó egyszerűséget. Felismerjük, hogy az élet hogyan valósítja meg bennünk az új rendet? Más szavakkal: nem szükséges azzal próbálkoznunk, hogy fáradságos módon transzformáljuk magunkat, egyszerűen rábízhatjuk magunkat az élet forrására, mely bennünk is jelen van. Ha megnyitjuk magunkat a belső forrásnak, akkor a szövegekben aprólékos pontossággal ábrázolt csodálatos átváltozási folyamat megtalálja bennünk saját rendjét.

 

A bronz tábla

„Az igaz és eredeti beszámoló Isten nagyon megvilágosult emberének, C.R.C. testvérnek a felfedezéséről pedig a következőképpen hangzik: Miután A. békében elhunyt, helyére szeretett testvérünk, N.N. került. Miután csatlakozott hozzánk, és letette a hűség és titoktartás esküjét, azt közölte velünk bizalmasan, hogy A. biztosította őt arról, hogy a Szerzet nem marad sokáig ennyire titkos. A következő évben, amikor tanulóidején túljutott, és alkalmat kapott, meg jelentős úti pénzt (vagyis Fortuna erszényét) s útra akart kelni, jó építészként elhatározta, hogy ezen az épületen változtat valamit, s célszerűbben rendezi be. E megújító tevékenység közepette találta meg a sárgarézből öntött emléktáblát, amelyen a Szerzet minden tagjának a neve rajta volt, s még néhány más dolog is. Ezt az emléktáblát akarta átvinni egy másik, alkalmasabb boltozatba; ugyanis hogy mikor és hol halt meg C. barát, azt a régiek elhallgatták, mi tehát nem tudtuk. Az emléktáblából egy nagy szeg állt ki, s amikor ezt kirántották, a vékony falnak vagy vakolatnak, mely a rejtett ajtót takarta, egy nagy darabja szintén kiesett. Ekkor váratlanul előtűnt az ajtó. Örömmel és vágyakozva bontottuk le a fal maradékát, és tisztítottuk le az ajtót, melyen egészen nagy betűkkel ez állt: „százhúsz év múlva megnyílók”, alatta pedig a régi évszám.”

 

Az ajtó

„Megköszöntük Istennek ezt a leletet, s ezen az estén mindent úgy hagytunk, ahogyan volt, mert először meg akartuk nézni a rotánkat. Még egyszer, harmadszor is utalunk a Confessiora, mert amit itt kinyilvánítunk, azt azokért tesszük, akik méltók erre. A méltatlanoknak azonban, ha Isten is úgy akarja, nem sokat használ. Mert ahogyan a mi ajtónk is annyi év után csodás módon megnyílt, a falak eltűntével Európa számára is megnyílik egy ajtó, mely már kezd megjelenni, és amelyre sokan vágyakozva várnak.”

A szerzetesek, mielőtt kinyithatnák az ajtót, először megkérdezik rotájukat: a mennybolt jeleit. Megtekintik magukat a hatalmas életcél fényében, de nem személyes megnyilvánulásukat az állatövi jegyek vizsgálatával. Ha megértik a téridő világában szerzett személyes tapasztalataikat, meg lehet nyitni az ajtót. A szív tiszta tudati állapota azonban nem kapcsolódik az asztrológiai zodiákushoz. A saját rota olvasása belső érzékelést jelent, belső átélést a tudat kifinomult intuíciója által. Ehhez valamennyi előző inkarnáció tapasztalati kincseiből meríthetünk.

A régi zodiákus megtette a magáét, helyet ad egy új zodiákus, egy tizenkét csillag által beragyogott új menny számára, melyből egy új föld és egy új ember nyilvánulhat meg. Így lesz a százhúszas szám a tökéletesedés száma.

 

A belső tér

„Reggel kinyitottuk az ajtót, amely mögött boltozat volt hét oldallal és hét sarokkal, minden oldal öt láb széles és nyolc láb magas. Bár ebbe a boltozatba sohasem sütött be a Nap, ragyogóan megvilágította egy másik Nap, mely ezt a képességét a Naptól tanulta, s fent volt a tetőzet közepén.” Már korábban is utaltunk rá, hogy a belső terem már létezik. A hozzá vezető ajtó pedig lényegében nincs is bezárva. Azonban azáltal, hogy kizárólag külső identitásunkkal foglalkozunk, átmenetileg elfeledkeztünk valódi lényünkről. A külső léttel való azonosulásunk következtében elveszítettük szem elől. Azt hisszük, hogy egy személy vagyunk, és hitelt adunk minden bennünk felmerülő gondolatnak. Amikor ez a külsőségekkel való azonosulás feloszlik a végtelen belső terem csendjében, tudni fogjuk, hogy ez a terem lényünk legmélyében fekszik eltemetve.

Mikrokozmoszunk magja makrokozmoszunk hűséges másolata, tökéletesen egy vele. A kozmikus belső termet az elbeszélés hétoldalú boltozatnak ábrázolja. Ezt a termet egy, a mennyezet közepéről leragyogó másik Nap világítja meg. A továbbiakban ezt olvashatjuk:

„Középen sírkő helyett kerek oltár feküdt sárgaréz lappal, melyen ez állt: A.C.R.C. A mindenségnek ezt az összefoglalását életemben sírommá tettem.

Az első kör körül ez állt:

Jesus mihi omnia (Jézus mindenem)

Középen négy ábra volt, melyet körök zártak körül. Ezek felirata pedig így szólt:

1. Nincs üres tér.
2. A törvény igája.
3. Az evangélium szabadsága.
4. Isten dicsősége érinthetetlen.”

A mikrokozmosz hét nézetét egy szellemi nap világítja meg. A szellemi ember tiszta tudatában megnyilvánulhat az ismeret fénye. így történhet meg, hogy a külső önvaló elmúlik, és a valódi lény kiemelkedik a sírból, mint egy tűzmadár, mint egy fónix, mint egy Krisztusban lévő ember. Christian Rosenkreuz élete is erről a feltámadásról tanúskodik. Élete példakép erejű a számunkra, mert a természet sírjából való feltámadás minden ember számára adott lehetőség. Vizsgáljuk meg, hogy mi állt az oltárra írva:

1. Nincs üres tér.

Egy olyan embernek, mint Christian Rosenkreuz térben és időben már nincsenek korlátái. A halandó ember a mindenség-tudatnak csupán egy látható manifesztációja. A mindenség-tudatban minden világ érzékelhetővé válik. És ami a normális tudat számára üres térnek tűnik, az Christian Rosenkreuz számára egy élettel teli tér, ahol a minden mindennel való egysége átélhetővé válik. Számára a „semmi” minden, csak nem üres!

2. A törvény igája.

Christian Rosenkreuz számára a törvény igája, a karma és az ok és okozat törvénye már nem érvényesül. Nem azért, mintha minden karmát levezekelt volna, hanem mert a tudat egyszerűen kikerült a karma és a tapasztalatok világának területéről.

3. Az evangélium szabadsága.

A saját evangélium egy tanúsítvány és élő bizonyítéka annak, hogy részesül a szabadságban.

4. Isten dicsősége érinthetetlen.

Az igazi önvaló érinthetetlen, mert minden dolog benne történik és létezik, mégis önmagában mozdulatlan marad. Minden élet belőle indul ki, és hozzá tér vissza. Ez minden lét forrása.

 

Kör, háromszög, négyzet

„Mindez világos és érthető, éppúgy a hetedik oldal és a két, hétszeresen megnyilvánuló háromszög jelentése. A sírboltot három részre osztottuk: a felső részre vagy a mennyre, a falra vagy oldalakra, és a padlóra vagy alapzatra. A mennyről itt nem hallotok többet tőlünk, csak annyit, hogy ez a Világító Közép hét oldala felé háromszögekre oszlott. Ami viszont benne volt, azt ti, akik az üdvre vártok, a saját szemetekkel fogjátok látni, ha Isten is úgy akarja. Minden oldal tíz, négyzet alakú térségre oszlott; mindben külön ábrákkal és feliratokkal. Minden oldalon egy ajtó mögött szekrény volt különböző dolgokkal. Itt volt például minden könyvünk.”

Christian Rosenkreuz sírkamrájának boltozata alatt egy világító háromszöget rögzítettek, melyből hét ragyogó sugár áramlott kifelé. A boltozat hét oldallal és sarokkal rendelkezik. A következő számok: három (háromszög), négy (négyszög) és hét (oldalak) fordulnak elő benne. Első pillantásra ez talán feleslegesen bonyolultnak tűnik, és talán legszívesebben elfordulnánk tőle. Ha azonban e belső termeket virágnak, egy rózsának vagy lótusznak képzeljük el, akkor a kép egyszerűbbé válik. Egy hét szirmú kinyílt rózsa, melynek illata a szeretet. Vannak, akik a képen keresztül értik meg a szimbólumot, akkor ezt hagyni is kell. A rózsakeresztesek azonban az értelemmel kapcsolják össze ezt a szimbólumot, a szív ismeretét, s így szív és fej e szintéziséből egy új élő világos tudás keletkezik. A számok ily módon nem csupán mentális dolgot jelentenek. Nem arról van szó, hogy még több mentális ballasztot hozzunk létre.

Lazuljunk el tehát amennyire csak lehet, mind a szívünkben, mind pedig a fejünkben, és ebben az állapotban irányuljunk a középen lévő kör, háromszög és a négyszög szimbólumára. Próbáljuk meg felfedezni, hogy milyen ajándékot rejt magában számunkra ez az egyetemes jelkép. Ezt a jelképet a rózsakeresztesek használják, mert ez a központi lény összefoglalása, valamint röviden ábrázolja azt az utat is, melyet Christian Rosenkreuz a sírtól a feltámadásig tett meg.

A Nulla vagy kör az örökkévalóság jele. A megnyilvánulás gömbje és magja is kör alakú. Amikor megnyitjuk magunkat a bennünket körbefogó örök számára, az örökkévalóság megérint bennünket a szívünkben.

A hármas szám. Az így megérintett emberben rezgő sugár nem egymagában, egy magas és felismerhetetlen absztrakcióban nyilvánul meg, hanem három segítő sugárrá, egy ragyogó háromszöggé bontja ki magát. Oldalai a bennünk lévő örök érintését, alkalmazását és megvalósítását jelképezik.

A négyes szám. Amikor a sugárzó háromszög tudatunkban felragyog, csodálatos megvilágosodást élünk át. Ha ez a megvilágosodás stabillá válik, négy éter-szubsztancia szabadul fel, melyek megváltoztatják az embert. Ez a négy éter az ember négy anyagi nézetének, a gondolattestének, érzelem testének, élettestének és anyagi testének felel meg. Együtt alkotják az épület négyzetét, amely N.N. testvér csodálatos átalakító munkálatai folyamán lebomlott, és újra felépült.

A hetes szám. A bennünket körülvevő örökkévalóságból megpillantjuk a középről előretörő három sugár kegyelmét, melyből hét sugár árad ki a boltozat hét oldala mentén, és azokat egy transzmutáló tűzbe helyezi. Minden oldalhoz tartozik egy ajtó, mely a mikrokozmosz titkához szabaddá teszi a bejáratot. Felismerjük, hogy az ember egy csodálatos, hétszeres összekapcsolódás.

A már említett négy emberi testen kívül a továbbiakban létezik még a lélek, a szellemlélek és a szellem. A lélek a szellemlélek tiszta tudatának egy dinamikus nézete, amely a maga módján a felismerhetetlen önvaló, a szellem egy kifejeződése. Az embernek tehát nem négy, hanem hét nézete van. E hét nézetet belső vizsgálódással fedezheti fel anélkül, hogy fáradságos tanulmányokat kellene folytatnia.

A három rejtett nézet transzformálja a négy külső nézetet, s így azok megtisztulnak a háromszög szent tüzében. A tüzes háromszögre korábban az Atya, Fiú és Szent Szellem kifejezésekkel utaltunk. Ezzel a hármas-egységgel különféle elnevezéssel az egész világon mindenütt találkozhatunk. Létezik például a Krisztus, Jézus, ember hármas egysége. Beszélünk szellem, lélek és négyszeres test egységéről. De gondolhatunk Hóruszra is, aki Ozirisz és Ízisz alkímiai menyegzőjéből származik.

Ezek a példák valamennyien egy bennünk is kibontakoztatható hármasegység különféle nézeteire világítanak rá. Ha intuíciónk érettebbé válik, a csodálatos történet nagy mélységeket tár fel nekünk.

Megtapasztaljuk, hogy minden egységet képez. Itt már nem elmélkedésről vagy gyanításról van szó. A megnyilvánulás minden száma valóban a nullából jön elő, de oda is térnek vissza valamennyien. Minden Istenből és Isten által létezik, és minden Istenhez tér vissza. A teljes hét sugár feloldhatatlanul egyetlen forrásból tör elő. Ezekkel a fényerőkkel munkálkodnak az épület négyszögén, és nem személyes erőkkel vagy személyes beavatkozásokkal. Ez az egyetlen erő kétszeres módon hat bennünk: lebontja a régit, és ugyanakkor felépíti az újat. Beszéltünk a sírkamra menny-boltozatáról és lényünk lényegének három nézetéről, a hármas-egységről, mely megújító hatást fejt ki bennünk. Mindezekkel nem csak a mikrokozmoszban, hanem a makrokozmoszban és a háromszoros Nap-logoszban is találkozhatunk. A boltozaton és az oldalakon kívül létezik még egy alap is, amelyen az egész építmény áll. Ez az alap az anyagi ember szimbóluma. A felülről áramló fény az alapot is bevilágítja. Ez a „mint fent, úgy lent” szeretetalkotása. A Nap-logosz tökéletességéből a ragyogó háromszögön keresztül lényünk hét oldalába beáramló erők most az anyagot is transzformálják.

 

T könyve

„Gondos és bölcs atyánk holttestét még nem láttuk. Ezért félretoltuk az oltárt, így fel tudtuk emelni a nehéz sárgaréz lapot, ami alatt egy szép és nemes test feküdt, sértetlenül, a legcsekélyebb feloszlási jelenség nélkül, teljes díszben és minden ékességével együtt, ahogyan itt a kép ábrázolja. Kezében arany betűkkel pergamenre írt könyvet tartott, T könyvét, mely most a biblia után a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem tehetünk ki könnyelműen a világ ítéletének.” Miután félretolták az oltárt egy nehéz sárgaréz lap tűnt elő, amit felemeltek. A nehéz lap külső én-tudatunkat jelképezi, mely fel fog oldódni. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, a Christian Rosenkreuz sírjában talált megbízatást be kell teljesíteni. Ez a kereszt megbízása. Ha a külső éntudatot jelképező nehéz lapot egykereszt vízszintes gerendájának tekintjük, akkor ezt az ál-valóságot átmetszi a központi lény függőleges sugara. Ezek a szívben kereszteződnek. A lap eltűnik, és egy új ragyogó kereszt áll a helyén.

A vízszintes gerendát, mely a központi lény életétől való elválásra törekszik, egy új függőleges gerenda váltja fel, mely az abszolút lényeget jeleníti meg. A kereszt szívében lévő rózsa, a bennünk lévő központi lény most már tökéletesen kibontakozhat. Az élet ekkor már nem fáradságos út a számunkra. Ettől kezdve az élet saját magát éli. Christian Rosenkreuz ragyogó alakként, egy arany keresztként áll előttünk. Nevéből megérthetjük a Krisztus, rózsa és kereszt szavak jelentését. A kereszt arany fényként ragyog, és a függőleges és vízszintes gerendák metszéspontjában ott virul a rózsa. Titokzatos rózsa ez, amely mennyei illatot, a feltétel nélküli szeretet illatát árasztja. Ezt az illatot nem kell szétszórni, mert magától értetődően mindenért és mindenkiért jelen van.

És Christian Rosenkreuz kezében ott fekszik T könyve, Theos, azaz Isten könyve. Ez a könyv a legnagyobb kincsünk, mert ebben jegyezték fel a Szerzet valóságát, azt az igazságot, mely az egyetlen önvaló megvalósítására inspirál és ösztönöz bennünket. Az isteni önvaló közelebb van hozzánk, mint kezeink és lábaink, túl időn, helyen és egyéniségen. Belőle születik meg minden, és minden újra hozzá tér vissza.

Ez az igazság misztériuma, mely a „mindenben jelenlévő önvaló”. A megvilágosultak közössége ebből az egységből szólít haza bennünket.