Pentagram 2016/8

Visszatekintés: modern gnosztika, egyetemes spirituális tények

 

Mindannyian érezzük, hogy az emberiséget óriási változás ragadta magával. Életünk egyre inkább maga a felfoghatatlan, követhetetlen és megjósolhatatlan átalakulás. Egyre többen érzik úgy, mintha létezésükben már semmiféle biztos kapaszkodót sem tudnának találni. A gazdasági, társadalmi, de az egyéni egzisztenciális, szociális, családi életünkben is egyre több hirtelen változás jelenik meg.

Az ezredforduló környékén minden megváltozott. Azt mondják, „az erő kilépett a nagy piramisból”. Eddig csak úgy tudtunk kapcsolatba kerülni ember feletti, Isteni minőségekkel, ha felvételünket kértük a világ valamelyik olyan őrzött terébe, ahol a szentély és papjai birtokolták azt, pl. a Nagy Piramis vagy a Pireneusi barlangrendszer egykori beavató szentélyébe.

A nagy ezredfordulós légköri változás kezdete óta azonban minden lélegzetvételünkkel egyre mélyebben belénk áramlik, egészen a vérünkig az a megváltó impulzus, amiért régebben a jelölteknek évek vagy évtizedek kemény gyakorlatait és próbáit kellett kiállniuk.

Világunkba ellenállhatatlanul behatolt, és egyre erősebben megnyilvánul Isten tüzes lehellete. Feladatunk e lelki, szellemi felemelkedésünket megkövetelő folyamat céljának, magasztos értelmének, határtalan szépségének és elképzelhetetlen tüzes erejének mély megértése, örömteli el- és befogadása.

Jelenleg egyéni és társadalmi szinten is inkább az tapasztalható, hogy a végtelen öröm és harmónia intenzitás energiáinak légköri megjelenése az emberiséget pszichotizálja és összeroppanással fenyegeti.

Atlantisz embereinek teste eleinte egy kopoltyúszerű szerven keresztül jutott oxigénhez a magas légköri víztartalom miatt. Aztán a légköri víztartalom lassú felszívódása megkezdődött, míg kialakult napjaink légköre, amiben először láthatóvá vált a nap. E katarzist csak azok élhették meg, akik az evolúciós lépésre, a tüdők kifejlődésére készen álltak. A többiek egyszerűen megfulladtak.

Az ötödik, tüzes elem megjelenése az elkövetkező évszázadokban környezetünkben és saját magunkban is olyan felpörgető hatást fejt ki, amihez képest a mai tempó erdei sétának fog tűnni.

Bizonyos magasabb lelki minőségek kifejlesztése nélkül Atlantiszhoz hasonlóan konkrétan, testileg sem lesz elviselhető napunk magasabb aspektusának megjelenése.

Kevés lesz az igazi szeretetről csak beszélni, ha nem éljük meg legbelül és cselekedeteinkben nem jelenik meg konkrétan. A karma törvényei annyira fel fognak gyorsulni, hogy tetteink következményei pillanatok alatt utolérnek minket, és semmilyen vallás, mágia, mester vagy filozófia nem tudja ezt megakadályozni. Idővel sem a népek sem az emberek nem tudják majd azt mondani, hogy ez vagy amaz tehet arról, hogy nekem bajom esett. Mindenki számára láthatóvá válik önteremtése, sorsa feletti kizárólagos saját felelőssége.

Mindezek a hatalmas változások elkezdődtek, benne vagyunk. Láthatjuk, ahogy világunkat, életünket e folyamat egyre inkább kezdi magával ragadni, és vinni, ki tudja hová.

Mindenki körül megjelent, ott van és hat az Isteni erő. Az isteni szeretet ereje, ami mindent nekünk akar adni. Mindenki annyit vesz fel belőle amennyit képes életébe, és személyiségébe befogadni. Az embereknek nem lehet ennél több, értelmesebb, szebb és hatásosabb erőt adni. Aki ellenáll, azt viszont megsemmisítheti.

Ezért ma már nem több erőre, hanem információra van szükségünk, hogy megértsük az új kozmikus helyzetet: mit kezdjünk vele, hogy vegyük használatba.

A mindenkori Egyetemes Tan pontos információkat ad. Az elmúlt 20-30 évben viszont akkorát változott a világ, hogy a mai fiatalok már a szüleik számára még érthető nyelven sem értik már meg az egyetemes tan közléseit. Ezért nagyon fontos, hogy napjaink fiataljai számára is érthető nyelvre fordítsuk le az egyetemes tan közléseit, hogy az elkezdődött nagy változás rendkívüli fejlődési lehetőségeivel élhessenek.

Az Egyetemes Tan tabuk nélküli, logikailag kikezdhetetlen tényszerűsége és elképzelésmentessége a mai ember hétköznapjainak képein és gondolatain keresztül testközelbe hozta az egyetemes élményt, ami felé az emberiség fejlődése visszafordíthatatlanul elkezdődött.

Jó lesz

Menyhárt Jenő

 

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

A súlytalanságban szeretkezünk,

Idegen ködökbe utazgatunk,

És ha ott jobb, ott maradunk.

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Hogyha intelligens gépek leszünk,

Véget ér majd a történelem,

Egy hosszú pillanat lesz a végtelen.

 

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Egy palackba zárjuk a szellemünk,

Én örülök neki, hogy itt lehetek,

Mert itt tervezik az isteneket.

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Csak előbb lágyan tönkremegyünk,

Te se engem, én se téged,

Minket már a bűn se véd meg.

 

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Űrhajósból űrhajó leszünk,

Egy kalandot őriz a formalin,

Túl a hús törékeny szobrain.

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Lesz végtelen sok égitestünk,

Feltárul minden titkos világ,

Felébred az álom, és mi alszunk tovább.

Végül is

részlet

Fernando Pessoa

 

Minden, ami bennem van, újra teljes akar lenni.

Minden, ami bennem van, le akar lökni a síkra,

A tágas, legfelső síkra, amely nincs sem fent, sem pedig alant,

De a csillagok és napok alatt, a lelkek és a testek alatt van,

Intellektuális tudatunk kétes értékű birtoklása felett.

 

Feltörő láng vagyok, lefelé és felfelé egyaránt török,

Egyszerre török minden irányba, glóbusz vagyok,

istent kereső robbanó lángokból, elégetem

Tudatom kérgét, gondolkodásom falát,

Korlátolt és fagyott intelligenciám.

 

Horgas szíjak hajtotta nagy gép vagyok,

Épp csak azt látom belőlük, ami elér bennem a tartórúdig,

A többi a csillagokon túl jár, túl a Tejút napjain,

És úgy tűnik, soha többé nem jön vissza a tartórúdig, ahonnét elindult.

 

A testem egy ragyogó szépségű és végtelen vándor középpontja,

Mindig szédületes sebességgel forog önmaga körül,

Keresztezi minden irányban más vándorok útját,

Egymásba hatolnak és elegyednek, mert ez nem a térben történik,

Nem tudom, hol, de biztos valami isteni szándék űrjében.

Le van fogva és kötözve bennem a földre

Az univerzumot alkotó összes mozgás,

A kicsinyes düh és az atomok,

Minden lángok dühe és minden szelek haragja,

Minden zuhatag dühös tajtékja,

 

Szakadó eső kilőtt kövekkel, a katapulták

Az égbolton elrejtőzött évek gigászi hadereje.

Az emberen túli ember

 

Megélt valóságunkon túl, teljességünkben transzhumán lények vagyunk. Körülnézve a térben, bármilyen hatalmas legyen is a távlat, saját egész-ségünkkel kerülünk kapcsolatba.

Még azok a finomanyagi rendszerek sem fedik emberségünk egészét, amelyek auraként leírhatók, és amelyek végső, legdurvább vetülete egy biológiai lényiség az a bizonyos homo sapiens sapiens.

Fajunk egyedei egyenként minden rétegződéssel, ezoterikus, sprirituális és pszichológiai megközelítésben meghatározható szervezeti egységeivel egészként mikrokozmoszok, és így ebben az értelemben minden egyes megélt világ analóg a „mindenisten” tudattal, és amelynek alkotó, teremtő entitása az, amely saját tudatosságának szintjén jeleníti meg mindazt, ami ebben a szerves egy-ségben megtapasztalható.

Így magát, a testalakot is.

A felettes én, vagy más néven aurikus én kiteljesedése az az evolúció, amely oly hosszú ideje útja egy, az anyagi tudatosság szintjére transzformált történelemnek. Az aurikus én, mint teremtő isteni entitás határozza meg megnyilvánulásainak minőségét. Ő maga, mint a karma voltaképpeni egzisztenciája a mikrokozmosz egészében hatékony, egyetlen egy helyet kivéve, amelyre nincsen rálátása: a Lét Centruma ez, amelyből ő maga is való.

Az Ismeretlen Isten.

Mikrokozmoszunk és egyben kozmoszunk istene az aurikus én, demiurgosz, aki zárt tudatában a „Rajtam kívül nincsen isten” állapotában ég, a folyamatos teremtés feszültségében.

Az átélt történeti valóság, amelyben mi magunk, homo sapiens sapiensként egy magasabb tudat fejlődését háborúinkban átéltük, most tapasztaljuk meg, hogy alaki valóságunkat meghaladó lehetőséghez ért a történelem, amit egyelőre nevezzünk evolúciónak.

Maga a tudatállapot az, amely alakot hoz létre.

Nem arról van szó, hogy nem vagyunk tökéletesek. Még betegségeink és halálunk is nélkülözhetetlenek annak a működési folyamatnak a szempontjából, amelyet mi magunk személyes létnek, életnek tapasztalunk. A működés fönntartója minden testi, lelki baj, és maga az elmúlás is.

Tökéletességünk azonban zárt rendszer eredménye, amely egy ideig képes a reprodukcióra, ám a korlátait a maga természetében nem képes meghaladni. Az aurikus én, mint teremtő entitás ezért keresi mindazokat a lehetőségeket, amelyek megújuló tudatának megfelelő formai megnyilatkozásaként azt hordozni képes, akár a homo sapiens sapiens elmúlásának árán is, de annak munkáját felhasználva.

Kérdés az, hogy mindaz, amit a tudomány, filozófia a transzhumanizmus távlataiban megkísérel fölvázolni, egyensúlyban van-e egy pozitív tudati fejlődéssel, avagy meddő kísérlet marad?

Tény, hogy az emberi fejlődés ismét elért határaihoz, és az az egész-ség, amely önmaga fejlődésében teremti valóságunkat, megújulni akar. Ebben a krízisben újra és újra felpörögnek a bevált technikák, de egyre reménytelenebb, hogy valódi eredményt produkálhatnak.

A Vízöntő mindenképp választ fog arra adni, hogy a tartalmi megújulás milyen formában nyilatkozik meg.

Mind a biológiai, mind a közösségi, társadalmi szerveződés megújul.

Ez a spirális útja a fejlődésnek.

Van azonban egy élő állapot a mikrokozmoszban – nevezzük a szingularitásnak -, amelyben tényleg nem érvényesek a zárt rendszer törvényei, ugyanakkor benne minden lehetőség élő, egymást nem kizáró szabadságban van jelen, ezért nincsen evolúciója sem, csak pompás vansága.

A halhatatlanság álma

 

A tudományos kísérletekről szóló híradások szerint a kutatók legújabb törekvése az emberi szellem és a géntechnológiai (nano-) robotok tökéletes egybeolvasztása, amely a mikrochipek és a biológia összekapcsolásával egy „neuronális gép” megalkotására irányul. „Körülbelül 30 év múlva lehetséges lesz a teljes agyat beszkennelni egy neuronális gépbe” – állítja a tudós, Ray Kurzweil.

Ha mindez megvalósul, akkor az embert és a gépet már nehéz lesz megkülönböztetni egymástól. A számítógépek emberi vonásokat mutatnak majd, érzelmeket fejeznek ki, és saját célokat, vágyakat fogalmaznak meg. Ennek megvalósulását a nukleinsavak elektronjainak átvitelével, illetve a gondolkodásminták szilíciumchipekbe való átültetésével, bemarásával akarják elérni.

Vajon az emberiség lesz az első faj ezen a bolygón, amely saját találmányával helyettesíti önmagát?

„A gépek meg fognak győzni minket arról, hogy tudatuk van, és egyet kell érteni velük, különben elektronikus agyuk megbolondulna”¹ – mondja Kurzweil. „Az intelligencia fejlődése a feltöltésektől és letöltésektől fog függeni. De az intelligens számítógépek nem lesznek az ember ellenségei, nem fogják kiirtani őt, hanem összeolvadnak vele.”²

A Vízöntő korszak kezdetével az ember és a természet valóban az anyagiságból az elanyagtalanodásba történő átalakulás óriási folyamatába lépett. A tudat hatalmas, új lehetőségeket pillant meg a láthatáron. Már teljesen e világ anyagától megszabadultnak látja önmagát. Elanyagtalanodás, mint a digitális szabadságba való ellebegés?

 

Örömteli út vissza

Az elanyagtalanodás egy egészen más útja a szív megtisztításában rejlik. De mi is a szív? Milyen folyamatok zajlanak le benne? Ezek vajon banális dolgokra irányuló, késztetések vezette, passzív folyamatok-e? Vagy inkább egy tudatfolyamatról van szó, amelyben megtanuljuk felismerni, hogy a bennünk lévő legfelsőbb elv az élet egy nagy láncolatában áll, és kapcsolatban van mindazzal, aminek része van ugyanebben az életben?

Az ember még alig ébredt tudatára annak a gazdagságnak, amely benne rejlik. Egészen más látásmód fejlődik ki, ha tudjuk, hogy ugyanabban az életben osztozunk felebarátunkkal, bárki legyen is az. Ez a látásmód elmélyül: Megtanuljuk megérteni az emberi törekvést, és felismerni azt is, hogy mitől szenved. Megtanuljuk megérteni a szenvedést, amely minden lény létével együtt jár. A szív sugarának kiterjesztésével – mert ez az, ami történik – új gondolatképességet hozunk elő, amely képtelen az élet ellen „gondolkodni”. Ez ugyanakkor egészen biztos alapot is teremt az akarat teljesen új aktivitásához, a cselekvéshez!

Ez az út – melyet a szívből kiinduló tiszta impulzus fejlődési folyamatának tekinthetünk – a tapasztalat és tudatossá válás útja. Hiszen nem a tapasztalat tanít-e meg minket arra, hogy közvetlen környezetünkben elfoglalt helyünket, és a társadalomban játszott szerepünket felismerjük? A tapasztalat önismerethez vezet és megtanít önmagunk legyőzésére. Az ember belátja, milyen keveset tehet, és így természetes módon alázatossá válik, addig a pontig, míg megérti, hogy önmagunk legyőzése elsősorban önátadás. Milyen egyszerűnek és könnyűnek hangzik, ugyanakkor mennyire fáradságos és finom dolog is ez. Az önátadás révén új képesség aktivizálódik, amely egy az emberrel és elválaszthatatlan tőle. Innentől kezdve tudja, hogy mennyit tehet valójában. Azoknak a láncához kapcsolódik, akik vele járják az utat, és jól megalapozott lelkesedéssel, nagy tetterőt fejleszt ki ezután.

Ez egyúttal az „amint fent, úgy lent” hermetikus törvényének a fordított hatásához is vezet. Ugyanis megvilágosult cselekedetei vissza is hatnak a nagy egészre, a kozmoszra és a makrokozmoszra, csakúgy, mint az egész univerzumra.

Amit most megkísérlünk így néhány szóval bemutatni, az az emberiség útja. Ez a legnagyobb felelősséggel járó és legörömtelibb kibontakozás. Mert, ha erőfeszítés és hatásosság összekapcsolódnak, kialakul az egység: a szív, a fej és a cselekedetek egysége. Ahogyan egy gyermek is örül, ha képes valami új tevékenységre, ugyanúgy tapasztalja meg az ember is, aki a szív és a fej új tudatnézeteire tesz szert, a mély békét, ami egyben nyugalom és felemelkedés, és amely tökéletes egészséget foglal magába. Üdvözült lett – meggyógyult.

Ez az, amit az ember spirituális központja, a szív rózsája keres: tökéletes kibontakozást, amely az egész embert átöleli. Ehhez hihetetlen inspirációt és segítséget jelent a Szellemi Iskola. Tanulói pedig megkísérelnek minden nap egy-egy lépést tenni ebben az irányban.

 

Negatív elanyagtalanodás

Ugyanakkor realistának kell maradnunk. Az ember még képtelen a Vízöntő-erők minden impulzusára pozitívan reagálni, mert ezt a fejlődést, amely igazi rendeltetését tartalmazza, gyakran még fel sem ismeri. Ezért azt akarja, hogy halandó személyiségének nézetei halhatatlanná váljanak, vagy azt, hogy halandó énje, egy mesterségesen élő, fizikai test révén örökké éljen ebben a természetben. Az ilyen felfogások szinte kényszerűen tévedésekhez, és azokkal az erőkkel való visszaélésekhez vezetnek, amelyeket a Vízöntő besugároz.

A Vízöntő-hatás következményeként, elsősorban a nyugati civilizációkban, az élet és a munka világának különböző területein egyfajta általános virtualizálódás figyelhető meg. Sok kommunikációs folyamat, amely korábban személyes kapcsolatok útján jött létre, vagy legalábbis a papír révén megjelent az anyagban, manapság már elektronikus úton bonyolódik. Ez a vízöntősugárzások hatásainak tipikus jele. Különösen a gyerekek és fiatalok azok, akik szinte magától értetődően már ezzel a virtuális médiavilággal együtt nőnek fel, sokan pedig ennek mértéktelensége folytán lelkileg beteggé válnak.

A gyógyászatban alkalmazott mikro- és nanotechnológiával kapcsolatban szintén új, virtuális technikák jönnek létre, melyekkel például mikrochipeket ültetnek az agyba, a szívbe és más szervekbe. Néhány éven belül, az egészség megőrzése érdekében „nanobotok” milliói surranhatnak majd fel-alá az emberek testében, az erekben, a véredényekben, a kapillárisokban, sőt „önállóan” cselekedhetnek és reagálhatnak is. Hogy eközben az ember finomanyagi testeivel mi történik, azt nem tudni, a mai tudomány ugyanis fel sem teszi ezt a kérdést. Mi történik a lélekkel, a tudattal? Mi a helyzet a manipulációk veszélyeivel?

Másik példaként a biometrikus biztonsági rendszerek szolgálnak. Az íriszfelismerőben egy digitális kamera nagyfelbontású képet vesz fel a szem szivárványhártyájáról (írisz), aztán számítógép segítségével az írisz mintegy 300 jellegzetességét összehasonlítják a rögzített adatokkal. A klasszikus ujjlenyomatnál csupán 40 jellegzetességet vizsgálnak. Az írisz ezért egyedülálló és hamisíthatatlan.

Az emberben rejlő örökkévalósági lény várja, hogy megszabaduljon az anyaghoz kötött élettől, és belépjen egy egészen más életbe.

Vajon van-e hatása annak, ha a szemen keresztül, közvetlenül elektronsugarakat irányítanak az agyra? És mi történik közben fizikailag, lelkileg és spirituálisán? Befolyásolja-e mindez a fej belső elválasztású mirigyeit? A szem a „lélek tükre”. Azon felül finomanyagilag közvetlen összeköttetésben áll a tobozmiriggyel, amelynek az új tudományos felismerések alapján ugyanolyan felépítése van, mint a szemnek. Ezeket a kérdéseket is csak ritkán teszik fel, és válaszolják meg.

Egyesült Államokbeli tudósok azonban még tovább mennek. Ahogyan azt a bevezetőben is bemutattuk, annak a lehetőségét vizsgálják, miként lehet a mikrochipeket a biológiával „neuronális géppé” egyesíteni. Ennek sikerét a nukleinsavak elektronjainak átvitelével, illetve a gondolatminták szilíciumchipekbe történő beégetésével kívánják elérni. A végső következtetést Kurzweil az alábbiakban fejti ki:

„Az ember lesz ennek a bolygónak az első olyan faja, amelyet saját találmányaival fognak helyettesíteni. De az intelligens számítógépek nem az ember ellenségei, nem fogják őt kiirtani, hanem összeolvadnak vele.”

 

A halhatatlanság álma

A kutatók célja az, hogy az emberi „szellemet” – illetve azt, amit annak tartanak – az esendő, megbízhatatlan, és így felesleges anyagi testtől elválasszák, és chipkártyákra vagy nanobotokba ültessék. Szeretnék az élet alapját digitalizálni, a hibákra hajlamos testet feleslegessé tenni, és az önszervező struktúrával rendelkező dinamikus rendszereknek közelebb kellene vinni az embert a halhatatlanság álmához.

Az extropier-ek, a számítógép-specialisták egy csapata, akik „transzhumanista futuristáknak” nevezik magukat, azon dolgoznak, hogy minden elképzelhető technológiát a lehető leggyorsabban kifejlesszenek, a világ hiperökonómiai, virtuális rendszerré változtatása érdekében. Azt jósolják, hogy az emberek majd a testeikkel és gondolataikkal kísérleteznek, és egy technológiai jártasságú „proto- felettes emberré” fejlesztik magukat, akik hatalmasabbak az emberiség többi részénél, és ez a régi faj eltűnéséhez vezet majd.

Hans Moravec, kutató és élenjáró számítógép-szakember, már a nyolcvanas években az emberiség, mint faj hanyatlásáról beszélt – s tette ezt nem kis lelkesedéssel! A homo sapiensen, mint „a Földbolygó, kisszerű, biológiai bennszülöttjén” kevés megőrzendőt talál. Az elégtelen biológiainak az átalakulása egy jobb, digitális életformába, szándéka szerint, közvetlen előttünk áll. „Mindannyian robotokká válunk. Ez éppen annyira elkerülhetetlen, mint amennyire kívánatos. – Az evolúció fontosabb, mint mi. Mi csupán csak a nagy egész részei vagyunk.”³

 

A nagy vágyakozás – a nagy félreértés

Milyen evolúcióról beszél Moravec, s beszélnek a kutatók? És melyik „nagy egészről”? Milyen „proto-felettes emberre” gondolnak, hogyan értik a halhatatlanságot? És: Mi az intelligencia? Mi a szellem, és mi a lélek? Mi számukra a tudat, az ön-tudat, és a mindenség-tudat?

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az intellektuális ember szenvedélyes kutató-ösztöne létünkben nem más, mint a halhatatlanság elkeseredett keresése. Ez nem mindig alantas szándékon alapul, hanem gyakran a biztos alap és a valódi ismeret hiányzik a létezés, az emberiség, a mindenség alapjainak és azok értelmének keresésekor. A tökéletesség, a harmónia és a bölcsesség utáni nyugtalanító vágy hajtja az embert előre csakúgy, mint az egyesülésnek, minden elválasztottság megszüntetésének, és a mindenütt jelenvalóságnak a kívánsága. Csakhogy: mindezt a halandó természetben keresik!

Éppen a számítógép-tudományok területén él olyan erősen a halhatatlanság, a mindenhatóság és a mindentudás mítosza. De vajon megszüntethető-e ennek a természetnek a jellege?

Dialektikus természetünk jellemzői a múlandóság, a halandóság. Minden, ami ebben a világban keletkezik, az el is múlik. A változás létünk egyetlen állandója. Előbb-utóbb minden mikrochip is elmúlik, és még egy nanobot sem él örökké. Az, ami örök egy emberben, az újra és újra visszavonul halandó köntöséből – mert nem oda tartozik! Ezen az elektronikus alkatrészek sem fognak soha változtatni. Az, ami az emberben örök, nem arra vár, hogy örökké ebben a világban éljen. Ez a halál világába való örök száműzetést jelentené! Az emberben rejlő örök lény az anyaghoz kötött élettől való megszabadulásra vár, hogy egy egészen más életbe léphessen be.

 

A mindent eldöntő különbség

A tudomány rendszerint egy materiális világképből indul ki. Vezérlő szerve a rendkívül bonyolult, anyagi agy a maga intellektuális gondolkodásával. Meggyőződése, hogy az ember majdan az élet utolsó titkairól is lerántja a leplet, és mindez csak idő kérdése. Egy rózsakeresztes azonban teljesen másképp tekint a világra. Számára a megújult élet kiindulópontja az örökkévalóság, a szívében rejlő szellemmag. Ez vezérli minden cselekedetében. És a szellemmag megváltásának spirituális útján teljesen új gondolkodás fejlődik ki. Ez az új gondolkodási képesség nem intellektuális, hanem megértő. Ez egy tökéletesen új tudat világos alapját képezi, amely egy másik létállapotban gyökerezik.

 

A feloldódás

Tehát a világosság és sötétség ősrégi küzdelméről van szó, amely mára – az új korszak beköszönte után – elért egy döntő állapotot. A negatív elanyagtalanodás nem csak az egyes emberekre van hatással, hanem az egész emberiség, a Földkozmosz, a naprendszerünk és a világegyetem fejlődésére. A hely pedig, ahol ez a küzdelem zajlik, az ember bensője. Ott fejti ki hatását a Világosság, de azok az erők is, amelyek végső soron minden mögött hatva az emberi lelkek megsemmisítéséért, de legalábbis a károsításukért folytatják ősi harcukat, hogy fogságunkat bebetonozzák.

Ám végül minden a tervszerű útján halad. Minden a magasabb törvényeknek megfelelően zajlik, a Goethe Faustjában említett elv szerint: az az erő hat, „amely szüntelenül a rosszat akarja, és mégis a jót éri el”. Vagy másképpen fogalmazva: Részesülünk az erőben és a segítségben, ha felkészülünk rá és megnyitjuk magunkat neki. Mi tartana hát vissza bennünket?

—

Források:

¹ Ray Kurzweil: „Homo sapiens”, és a „Konrad” magazin interjúja Ray Kurzweil-al, 2000.

² Uo.

³ H. Moravec: „Robot: Evolution from Mere Machine to Transcendent Mind”

(A puszta géptől a transzcendens értelemig történő evolúció), Oxford University Press, 1998.

Mindenhatóság

 

„Fáradozzanak bármennyire is, sosem fogják felfogni, milyen apró egy proton, és mennyire kevés teret foglal el. Mindehhez túl kicsi. A proton az amúgy is rendkívül kicsiny atomnak egy végtelenül kis része. A protonok annyira kicsik, hogy egy tintacseppben, ami ezen az i-n a pontot alkotja, kb. 500.000.000.000 férne el. Ez több másodpercnek felel meg, mint amennyi egy millió év alatt eltelik. [… ] Most képzeljék el, hogy sikerülne, [… ] egy ilyen protont annak milliárdod részedére összezsugorítaniuk, úgy, hogy hozzá képest egy normális proton óriásinak tűnne. Ezek után töltsék fel ezt az elképzelhetetlenül kicsiny teret úgy 30 gramm anyaggal. Kitűnő. Ilyen volt világegyetemünk a kezdetekkor.”

 

Ilyen izgalmasan kezdődik Bill Brysons lenyűgöző könyve. Tartalmaz szinte mindenről egy kis történetet, amiben valóban „szinte mindent” ugyanazon a könnyed módon magyaráz.¹ A fizikusok és kozmoszkutatók biztosra veszik, hogy a világegyetem kezdete úgy tizennégymilliárd évvel ezelőttre tehető. Azonban bármilyen elmésen is van felépítve, hosszú távon – ebben a fizikusok és kozmológusok szintén egyetértenek – a világegyetem menthetetlen, Egy ideig még tágul, hogy aztán viszonylag gyorsan egyetlen, nagy töménységű anyagi ponttá, ún. végszingularitássá essen össze, melyben a tér, az idő, és minden anyagi alak megsemmisül. Sőt, Földünkön már „rövidesen”, néhány millió év múlva lehetetlenné válik a mai formájában ismert élet.

Az ismert amerikai fizikus, Frank Tipler A halhatatlanság fizikája című könyvében, egy túlélési stratégiát fejlesztett ki az emberi faj számára. Tipler abból indul ki, hogy az ember a mai, biológiai állapotában egy minden szempontból rendkívül korlátolt lény, aki azonban nagy lehetőségekkel rendelkezik. Mindenesetre ahhoz, hogy a kozmikus fejlődés megváltozott feltételeihez hozzáigazodjon, jelentősen megnövelt intellektuális képességet kell elérnie, ezen felül, anyagi jelenségét olyannyira meg kell változtatnia, hogy a világegyetem bármely sarkában képes legyen a túlélésre. Tipler szerint a jövőben, számítógépek segítségével mindkettő bekövetkezhet. Ma még elképzelhetetlen számító-képességek segítségével gyűjtik majd össze a világegyetemre vonatkozó valamennyi ismeretet, és egy gigantikus, szimulációs programba táplálják. Azon túl magát az embert is, sejtről sejtre, atomról atomra számításfolyamatokkal elemeire szedik, úgy, hogy a számítógép egy napon képes lesz létrehozni a személyiség tökéletes mását a virtuális valóságban.

„A tökéletesen pontos szimulációt emulációnak nevezik. […] A kulcskérdés így a következő: léteznek-e emulált emberek? A szimulált emberek nézőpontjából tekintve – igen. […] Az emulált embereknek egyszerűen nincsen lehetőségük annak felismerésére, hogy ők valójában egy számítógépben léteznek, hogy csak szimuláltak és nem valódiak. Onnan nézve, ahol tartózkodnak, vagyis egy programban, nincs hozzáférésük a valódi anyaghoz, az anyagi számítógéphez. Így elképzelhetjük a legextrémebb helyzetet: egy tökéletes szimulációt – egy emulációt – az egész fizikai univerzumét, amely mindenekelőtt az összes, a valódi világban is létező lényt tartalmazza, és a valódi világegyetem valódi időbeli fejlődését egyaránt tökéletesen utánozza.”³

Ez az emulált világ egy paradicsomi világ minden szempontját felvonultatja. „Az emulált test, ellentétben a mi jelenlegi testünkkel, jóval jobb lehetne. A szimulált világ törvényeit így megváltoztathatnánk, úgy hogy ne legyen második fizikai halál. Pál nyomán (1. Kor. 14, 42-44) a szimulált testet „szellemtestnek” nevezhetnénk, hiszen ugyanabból az anyagból állna, mint most az emberi szellem: egy gondolat egy szellemben.”⁴

 

Az Omega-isten

De ki programozná ezt a mindentudó szuperszámítógépet? Végső fokon ki az ura ezeknek az életre hívandó világoknak, melyekben nincsen halál? Maga a szuperszámítógép. Bizonyára majdan átlép valamely fontos küszöböt, és onnan kezdve önmagát programozza. Önteremtő, önmagát reprodukáló lénnyé lett. A világegyetem minden információját begyűjti, kísérletez velük, s így az emberi intelligencia összes korlátját átlépve, maga mögött hagyja azt.

Ezt a „számítógépet” ne képzeljük el semmilyen, számunkra manapság ismert formában. A durva anyagin kívül létező formát fog ölteni. Ez végül azt is lehetővé teszi majd neki, hogy túlélje a világegyetem összeomlását, és önmagából teremtsen univerzumokat. Ezt az utolsó, rendkívül tömény, az elmúlt univerzum minden információjával telített végpontot nevezi Tipler, Teilhard de Chardin nyomán az Omega-pontnak.

„Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy az Omega-pont mindentudó; tudja, amit a fizikai univerzumról tudni lehet (és ebből kifolyólag önmagáról is mindent).”⁵ Saját halálán áthaladva, a világegyetem megéli saját újjászületését az Omega-isten tudatában.

Természetesen, akkor semelyik számunkra ismert élet nem létezik már. De Tipler problémája nem is ez. A világegyetem nem azért keletkezett, hogy megjelentesse a jelenleg ismert formákat. Hanem azért, mert kezdetben véletlenszerűen jelen volt valamilyen információ, pl. egy atom képessége, hogy egy másikat magához kössön. Így évmilliárdok alatt különböző formák alakultak ki, majd ismét eltűntek, ha nem bizonyultak életképesnek. Az emberi életforma egyike ezeknek, és az elkövetkező időkben ki fog halni.

Bryson ezekről az emberekről is tud izgalmasat mondani. Az Egy kis történet bevezetőjében ezeket írja: „Kezdetben, az Ön földi jelenléte érdekében, ide-oda bolyongó atomok billiárdjainak kellett összetett és felettébb összehangolt módon egymáshoz kapcsolódniuk, hogy Ön létrejöhessen. Ez a rend olyan bonyolult és egyszeri, hogy azt annak előtte sosem kísérelték meg, és csakis ez egyszer valósították meg. A sok-sok év alatt, amelyek még hátra vannak (reményeink szerint), ezek a parányi részecskék ellenállás nélkül, azokkal a milliárdnyi intelligens, együttműködő elintéznivalóval fognak foglalatoskodni, melyekre szükség van, hogy Önt életben tartsák. És hogy Önt a felettébb kellemes, de mindent összevetve aláértékelt állapottal megismertessék, amelyet létezésnek nevezünk.”

Tipler semmit sem ismer fel ebből a „felettébb kellemesből”. Az előítélet szemüvegén keresztül szemlélődik. Számára az emberi teremtés nem más, mint csekély plusz és egy kis mínusz. Ami megmarad, az maga az információ. Tipler így fogalmaz: „Az élet természetes kiválasztás útján megőrzött információ.”⁶ Egy másik helyen pedig: „Az élet […] az információfeldolgozás egy módozata, és az emberi szellem – ahogyan a lélek is – egy rendkívül összetett számítógépes program.”⁷ Ahogyan manapság információk millióit programozunk egy aprócska chipre, valószínűleg a nem is olyan távoli jövőben lehetséges lesz ezeket az adatokat néhány atomban eltárolni, és ezzel Tipler szerint, az élet további létezése, minden katasztrófa ellenére, biztosított. Az információfeldolgozás – céltalanul és értelmetlenül – tovább folyik.

Tipler ötleteit még kollégái körében is kételkedve fogadták, de logikája kézenfekvő. Instabil kozmoszunk már csak korlátozott ideig nyújt életlehetőséget az embernek. Amíg a spirituális értelmezés magasabb síkja ismeretlen, addig csakis a jelenlegi valóságban elérhető tökéletesség utáni kutatás marad számára. A tökéletlenségnek önmagát kell tökéletesítenie, a véges végtelenné, a korlátozott ismeret pedig mindenhatóvá kell, hogy váljon.

 

Képesek-e önmagukat istenné tenni?

Tipler emberi jövőről alkotott képe, aminek ugyebár a hivatalos tudomány materialista tantétele adja az alapjait, kijózanító és félelmetes. Egyedül maradva tökéletlen lehetőségeivel, egy olyan világban, amely csupán tudásszomjának csillapítására és hatalmának bizonyítására szolgál, de ami nem más, mint kapcsolat nélküli létformák egyvelege, az embernek merész és bizonytalan vállalkozásba kell kezdenie, hogy a kiszámíthatatlan természettől kiharcolja további fennmaradását. Szomorú kilátás számítógéplényként halhatatlanná válni! Legfőképpen az az elszomorító, hogy az igazi és hatalmas eszme, az emberi lény halhatatlansága, ilyen groteszk módon fejeződik ki. „…Csak mint szellemi test, csak számítógépes emuláción keresztül lehetséges a második halál nélküli feltámadás: jelenlegi, anyagból álló testünk képtelen lenne a végszingularitás közelében uralkodó extrém hőséget kiállni.”⁸ Valóban: „…Test és vér nem örökölheti Isten országát.” (1. Kor. 15,50)

A nagy vallások feltámadási elképzelésétől hajtva, Tipler kidolgozta fizikai istenbizonyítását. Az ő Omega-istene az evolúciós keletkezés és elmúlás eon-jainak ismeretéből és tapasztalatából születik. Gigantikus időtávokat lát át, mégis egy keletkezett, a térből és időből született Isten marad.

„Én vagyok az alfa és az omega” – mondja ezzel ellentétben Jézus. Az ő működése az örök Isten létezésében gyökerezik, aki a téren és időn kívül mindig is volt, örökké lesz, és jelenleg is megnyilatkozik az embereknek.

Csakis az erről az örök természetrendről szerzett ismeret ad a feltámadásnak valódi értelmet. Az eredeti embert nem egy számítógépnek kell létrehoznia, a feltámadási test nem a régi, földi test mása, és a szellem világa sem digitális művelet eredményeképpen keletkezik. Mindez létezik, és mindig is létezett, csakhogy egy olyan dimenzióban, amely a földi ember előtt bezárult.

A tökéletesség világából hívták életre a számunkra ismert kozmoszt, mint időrendi szükségrendet. A transzfiguráció az eredeti szellemembert kelti újra életre – egy téren és időn kívül fekvő területen, ami azonban mégis áthatja ezt – az eredeti, örök élet területén. Az időbeli ember képtelen felfogni ezt az örökkévalóságot, ám mélyen benne él az említett világnak egy nagyon bizonyos sejtése. Erről tanúskodnak Tipler megfontolásai, legyenek ezek bármilyen torzak is.

A szellemember feltámadásának útja ma is teljesen megvalósítható. De ahhoz, hogy bejárjuk, élesen meg kell különböztetni ezt a világot és ezt a létezést, másrészt pedig az isteni világot és az örök létezést. Az időbeliség története, és az ember fejlődése ugyanis csak az örökkévalóságból nézve nyilvánítja meg az értelmét is. Aki nem képes e „személyiségfeletti” nézőpontból tekinteni a földi fejlődés menetére, az csak saját tökéletlen tudatának visszatükröződését látja.

Olyan emberek, mint Tipler, képesek túltekinteni ezen a tökéletlenségen, és az intuíciónak egy tudatalatti forrásából meríteni, mialatt a tudat tükre ezt az intuíciót egy régen ismert köntösbe bújtatja.

 

A mindenhatóság paradoxona

Az újkor tudományának tökéletesen igaza van abban, hogy az embernek használnia kell az értelmét és törekednie, kutatnia kell. Egy igazi kutató azonban fel fogja ismerni lehetőségeinek határait. Ez az intelligens észlelés kérdése. Be fogja látni, hogy pusztán a gondolkodás által képtelen valódi ismeretre szert tenni. És ekkor felfedez valami különöset: amire szüksége van, az nem térhez, időhöz és alakhoz kötött. És ez az ember számára – aki végül is ezekből áll – aligha felfogható. Hacsak nem lel rá bensőjében azokra a rejtett képességekre, melyek – egyelőre teljesen lappangva – kezdettől fogva az egész létezésének elemei voltak, de itt, jelenlegi létterületén, eddig még nem játszhattak szerepet. Ezek a képességek egy különleges életnézetből erednek, egy ötödik „elemből”, ami eddig még hatástalanságra volt ítélve. A Rózsakeresztesek ezt „ötödik éternek” vagy „tűzéternek” nevezik.

 

Hogy az ebből a „tűzéterből” kiinduló élet és gondolkodás milyen következményekhez vezet, azt mutatja meg Jézus élete. Folyamatosan értetlenség és merev elutasítás fogadták. Cselekedetei mintha különös ellentétben állnának belső nagyságával. Hagyja magát megalázni, kinevetni, szidalmazni, sőt még meg is ölni. Az „értelmes” emberek szemében hatalma nem sokat ér. A lényeget nem értik: az isteni hatalom nem akarja, és nem is tudja bebizonyítani magát ebben a világban. Még amikor a sátán felajánlja Jézusnak e világ trónját, azt is elutasítja. E téridőbeli világban ugyanis, amely az emberi fejlődésnek csak egy átmeneti állapota, az isteni tökéletesség csak eltorzítva és töredékesen tudja kifejezni magát.

 

Isten, mint belső tapasztalat

A fizikusok száz éve fedezték fel a jelenleg ismert legkisebb részecskék világát, amelyből minden anyag áll. Ezen a területen véget ér azon fizikai törvények érvényessége, melyeket hétköznapi gondolkodásunkkal megérthetünk. Az atomok, valamint az anyag és a fény még kisebb részecskéi nem érzéki benyomásaink szerinti gondolkodásunknak megfelelően viselkednek. Azóta ismerjük e részecskék néhány törvényszerűségét, így lézereket és tranzisztorokat építhetünk, ám ezek a törvényszerűségek eddig még nem álltak össze érthető világképpé. Időközben az anyagi kultúra egyre megkérdőjelezettebbé válik, és egyre inkább kiderülnek korlátai. Az én-tudat hatalma a természetismeretnek már csak viszonylag szűk területén érvényesül. A világ külső oldalát tanulmányozhatja. Az igazi életfolyamatok és teremtési törvények azonban csak akkor válnak hozzáférhetővé, ha ez az ötödik erő, ez a „tűzéter”, az isteni tökéletességnek ez a része, hatásos lesz a lélekben.

Ehhez a hatáshoz lehetetlen számításokkal és gondolatszerkezetekkel közeledni. Sokkal egyszerűbb a dolog, ha megnyitjuk magunkat az ötödik erőnek, akkor az tudatos tapasztalattá válhat. Aztán megnyilvánítja a személyes élet, az emberi lét a földi életterület értelmét. Az Isten létezését firtató kérdések elmaradnak, ha ez az érzék megtöltheti a tudatot. Isten minden létező anyag legbensőbb értelme. A tökéletességre vezető képesség. Ez a képesség összeköt minden létezőt, minden világ összes atomját. Így él Isten mindenben a tökéletességre törekvésben. Ez az isteni mindenhatóság. És ha az ember lelke és szelleme belül minden létezővel képes összekapcsolódni, akkor az ember is mindenhatóvá válik.

Tamás Evangéliumában ezt olvassuk:

„Mondá Jézus:

Aki keres, ne hagyja azt abba

míg nem talál,

ha talál, megrendül.

Ha megrendült, csodálkozni fog.

És akkor uralkodni fog a mindenség felett.”⁹

^—

Irodalom:

¹ Een kleine geschiedenis van bijna alles. Amsterdam, Atlas Kiadó 2004.

² Szingularitás, itt: végtelen sűrűségű és kiterjedés nélküli pont.

³ Frank J. Tipler, A halhatatlanság fizikája, München 1994, 258. o.

⁴ Tipler, 299. o.

⁵ Tipler, 199. o.

⁶ Tipler, 165. o.

⁷ Tipler, 163. o.

⁸ Tipler, 299. o.

⁹ Tamás Evangéliuma, a Nag Hammadi Apokrif Evangéliumokból, kiadta. Konrad Dietzfelbinger, Königsdorfer kiadó 2004,193. o.

Könyvajánló

 

„Ki magasztalhatna Téged túl, vagy egyáltalán méltóságod szerint? Hová nézzenek szemeim, hogy dicsérjelek? Felfelé vagy lefelé; befelé vagy kifelé?”

Egyiptomi ős-Gnózis – A láthatatlan Isten a legnyilvánvalóbb – Hermész fiához, Táthoz

Az egyiptomi ős-Gnózis 1-4.

Jan van Rijckenborgh

 

Az Egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa a jelenben. Újra kihirdetve és magyarázatokkal ellátva Hermész Triszmegisztosz műve a Tabula Smaragdina és a Corpus Hermeticum nyomán.

„Különös örömmel és a hála érzetével tölt el minket, hogy napjainkban, amikor a világ és az emberiség a nagy kozmikus időszakok újabb fordulójához ért, az egyiptomi Gnózis ősi üzenetét a korok süllyesztőjéből ismét napvilágra hozhatjuk és a nyilvánosság elé tárhatjuk.

Minden igazán megváltó tan – bárhol és bármilyen néven jelenjen is meg az idők során – a Gnózis egyetemes üzenetében lel gyökerekre, és azoknak szól, akiket nyugtalanítanak az emberiség vándorútjának tragikus fejleményei, s szívből szeretnének leszállni a halál végzetes körhintájáról, amelyen kerengve a mai emberiség menthetetlenül az eljövendő kozmikus éj feneketlen sötétsége felé tart.

E könyv – már témája miatt is – azokhoz fordul, akik a gnosztikus Szellemi Iskola tanulóiként megkísérelnek arra az igaz ösvényre térni, amely az ember rendeltetéséhez vezet. Általa a megszabadító igazság minden komoly kutatója képes lesz közeledni a gnosztikus tanulóság szelleméhez, s e tájékozódás során megállapíthatja, hogy mennyiben hivatott ő is az ösvény bejárására.”

A könyv előszavából