Pentagram 2016/6

Apokrif János-evangélium: Jézus tánca

 

Dicsőség véled, Atya!

Dicsőség véled, Szó! Dicsőség véled, Kegyelem!

Üdv néked, Szellem! Üdv néked, Szent! Üdv az Üdvösségednek!

Dicsérünk téged, Atya! Hála néked, Fény, kiben nem lakik sötét!

Mért adunk hálát: eldalolom.

 

Szabadulni vágyom és szabadítani vágyom.

Üdvözülni vágyom és üdvözíteni vágyom.

Oldódni vágyom és oldani vágyom.

Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.

Sebesülni vágyom és sebezni vágyom.

Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.

Mind táncoljatok!

Enni vágyom és etetni vágyom.

Hallani vágyom és szólni vágyom.

Tisztulni vágyom és tisztítani vágyom.

Értésre vágyom, mert értelem vagyok.

A Kegyelem vezeti a táncot.

Fuvolázni vágyom, mind táncoljatok.

 

Jajdulni vágyom, mind jajongjatok.

A Nyolc dicséret énekel velünk.

A Tizenkettő körtáncot jár fenn.

A Minden táncot jár fenn.

Aki nem táncol: nem ismeri meg az előtte állót.

Menekülni vágyom és maradni vágyom.

Ékeskedni vágyom és ékesíteni vágyom.

Egyesülni vágyom és egyesíteni vágyom.

Nincs hajlékom és hajlékaim vannak.

Nincs szállásom és szállásaim vannak.

Nincs templomom és templomaim vannak.

Lámpád vagyok, ha látsz engem.

Tükröd vagyok, ha gondolsz rám.

Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.

Út vagyok néked, a vándornak.

 

Ha pedig körtáncomat követed: nézd meg magad bennem,

aki beszélek, és ha látod, mit teszek: hallgasd el titkaim…

 

Weöres Sándor fordítása

A teremtő tánc

 

Az isteni teremtés alapelve a férfi és női kozmikus áramlatok „táncában” jut kifejezésre, amelyek mint örök princípiumok egymás felé mozognak, vonzzák egymást, szeretetteljesen teret adnak egymásnak, hogy végül egyesüljenek, s önátadás és önfeláldozás révén valami újat hozzanak létre.

 

A biológiai teremtőfolyamatok ennek a táncnak a ritmusát követik, azonban a természeti törvények keretein belül. Ezeken a határokon belül, amit szeretetként adni tudunk, korlátozott, s hogy a másiknak teret engedjünk, azt gyakran a másik eltaszításával azonosítjuk.

A lélekfejlődés belső folyamata is erre az ősi ritmusra bontakozik ki saját örömteli és magas rezgésszintjén. Ezen a folyamaton belül is felfedezhetünk teremtő fázisokat, melyben a régi feltörik – látszólag a férfi és női pólus közötti feszültség révén -, hogy így valami új jöhessen létre. Hiszen a két áramlat önmagát folyamatosan tisztító, emberben zajló egyesülése által, melyet „alkímiai menyegzőnek” is neveznek, valóban valami új nyilvánul meg: egy új élet kezdete, egy új tudatállapot egy magasabb spirálison.

 

Az ember keletkezése

Hogy a biológiai teremtési folyamat „táncként” valósul meg, már a pete- és hímivarsejt felépítéséből is kitűnik: a petesejt körülbelül olyan nagy, mint egy parányi homokszemcse, és szabad szemmel látható. Térfogatát a nagy mennyiségű sejtfolyadék, a citoplazma és egy nagy nyitott tér tölti ki. Minden peteleváláskor rendszerint csak egy petesejt érintett.

Ezzel ellentétben a férfi ivarsejtek milliós mennyiségben termelődnek, ám méretük csupán körülbelül egy-hatvanezred része a petesejtének. A hímivarsejtek szinte kizárólag sejtmagból állnak, amelyen egy aktív, mozgékony farkacska van. A petesejt ezzel szemben passzív. A pete- és a hímivarsejt találkozása a petevezetékben megy végbe.

A petesejtben és a petevezetékben lévő biokémiai anyag irányítja a hímivarsejteket mágneses-biokémiai úton a helyes irányba. A petesejt működése a corona radiata-ban válik láthatóvá, a tüszősejtekben, amelyek a petesejtet körülveszik. A tüszősejtek hatására a közelben lévő hímivarsejtek átalakulnak: elveszítik a legkülső burkukat. A hímivarsejtek jelenlétében, melyek csillag alakzatban körülveszik, a petesejt külső burka is megváltozik biokémiailag. Ekkor szó szerint egy órákig tartó tánc veszi kezdetét: bekerítés, visszahúzódás, vonzódás és taszítás…, mígnem eldől, hogy melyik hímivarsejt nyer bebocsátást. A hímivarsejt és a petesejt is feladja eredeti tulajdonságát, s új egységgé lesznek. Az a régi elképzelés, mely szerint a hímivarsejt behatolásának pusztán az a célja, hogy a petesejttel összeolvadjanak, nem teljesen helytálló. Itt sokkal inkább egy közös táncról van szó, melyben a női és férfi sejt mintegy lemond sajátos karakteréről, hogy azután az egybeolvadásban egy új egység jöjjön létre. A szó szoros értelmében ezzel kezdődik az inkarnáció, a mikrokozmosz új megtestesülése.

 

A hormonok hatása

Valódi csoda, ahogyan a megtermékenyített petesejt folyamatos osztódása révén létrejön a magzatburok, a köldökzsinór, a méhlepény, s végül a beágyazódási folyamatokban egy méhlepénysziget átalakulásán keresztül már néhány nap után kialakul az embrió. Míg a már megszületett ember megkezdi a kifelé irányuló mozgást – lényét kifejezi -, az embrió lénye bizonyos értelemben „befelé fejeződik ki”, s ezáltal nő a forma.

Az ötödik hét körül kezd kialakulni az ivarmirigy, amely kezdetben mindkét nemnél azonos. Csak a nyolcadik hét körül kezdenek a tesztoszteron, a férfi nemi hormon hatására kifelé növekedni a nemi szervek, melynek eredményeként egy fiúgyermek alakul ki. Ám ha ez a hormonhatás elmarad, akkor a belső nemi szervek jönnek létre. A kislányok tehát egy speciális hormon behatása nélkül alakulnak ki.

Kezdetben a külső nemi szervek is azonosan fejlődnek mindkét nemnél. A női és férfi nemi szervek elkülönülése csak a második hónap végén kezdődik. Az úgynevezett nemi hormonok (az androgén és az ösztrogén) érdekes módon, mind a férfi, mint a női testben jelen vannak. Körülbelül a nyolcadik-kilencedik évig az androgén és ösztrogén szint egyformán alacsony szinten van. Csak ezután kezd el az agyalapi mirigy lassan olyan hormonokat kiválasztani, amelyek beindítják a változási folyamatokat a testben. Az ezt követő néhány év során a hormonok hatására lassan kialakulnak a külsődleges nemi jegyek; hímivarsejtek és petesejtek érlelődnek, és az ember elnyeri a nemzőképességet.

 

A hét éves ciklusok

Az első hét életévben a fiatal gyermekben lakó szellem az anyagi testet építi. Ilyenkor szoktuk mondani: ó, milyen gyorsan nő, milyen nagy lett ez a gyerek! Ez egy ugrásszerű fejlődés, melyben a gyermek folytonosan valami újra lesz képes. A gyermek saját életteste ekkor még nem képes az egész testalakot ellátni: ehhez szüksége van a szülők és nevelők szeretetteljes környezetére. A kisgyermek elsősorban a körülötte lévő emberek étermezőjéből él mindaddig, amíg saját éterteste nem kellően érett. Tudjuk, hogy a férfi anyagteste pozitívan polarizált: több izmot fejleszt és alkalmas a dinamikus erőkifejtésekre. A női anyagtest negatívan polarizált, vagyis benne olyan erők képesek koncentrálódni, melyek révén új élet növekedhet. Az első három év során jönnek létre az agyban a meghatározó kapcsolódások. Ekkor alakulnak ki a későbbi gondolkodás alapjai.

Az étertest, amely az élet melegét és a fajfenntartási képességet adja, életerők sokaságát termeli. Ezek miután keresztülhatoltak a durva anyagi testen, a test burkáról egyenes vonalban minden irányba szétsugároznak, miként a kör középpontjából a sugarak. Ez a folyamat körülbelül a hetediktől a tizennegyedik életévig érik be.

Ebben a második hétéves periódusban az életerők már kevésbé intenzíven szükségesek az anyagtest önálló funkcióinak beindításához. A gyermek lassacskán leválasztja magát a család óvó közegétől, s egy nagyobb szociális környezetet hódít meg. Ebben az életszakaszban alakulnak ki a későbbi érzelmek alapjai. A fiatal lány életteste kezdi kifejezni pozitív polaritását, a fiúé pedig a negatívat, tehát a kezdeményezőt.

 

Tiszta eszmék korszaka

A tizennegyedik életévtől kezd kialakulni az érzelem- vagy vágytest. Ez a nemi érés korszaka. A fiatalok most mintákat, eszményképeket keresnek, amelyekre figyelmüket irányíthatják. Megszületik az eszményi szerelem képe és – a hormonok működésének köszönhetően – feltámadnak a másik nem iránti szexuális vágyak is. Mivel a fiúk vágyteste pozitív polaritású, ők azok, akik elsősorban képesek akaraterejüket cselekedetekre váltani. A Mars-elem, amelyen ez az akaraterő alapul, tehát a férfiban működik erősebben. A férfi vére több vörös vértestet, több vasat (Mars) tartalmaz, mint a nőé. A nő, a maga negatívan polarizált vágytestével sokkal inkább a Vénuszi befolyásokra fogékony. Az ő vére több rezet tartalmaz. A réz vezető fém, s ez segíti a nőt abban, hogy erősebb szociális készséget építsen fel magában.

Abban a fázisban, amikor az érzelemtest formálódik, erőteljesen és akaratosan fejezzük ki magunkat a környezetünkben. Ez gyakran az útra kelés korszaka, annak keresése, ami még hiányzik önmagunk megvalósításához: például egy partner. De egyszersmind ez a foglalkozás kiválasztásának, a tanulásnak és a jövő megtervezésének a korszaka is.

Körülbelül a huszonegyedik életévtől kezdve mondhatjuk, amikor önmagunkra és a világra vonatkozó felfogásunk teljes erővel kialakulóban van, hogy a mentális test létrejön. Ebben az életszakaszban történik meg legtöbbször a családalapítás és rajzolódik ki a foglalkozás.

A huszonegyedik életévtől kezdődő hét éves ciklusban az ember azt építi tovább, ami az első három életszakaszban létrejött. Számtalan személyes életkrízis kíséri ezt az időszakot, ezek azonban hatalmas lehetőséget kínálnak a tudat ébredésére, és mély belátáshoz vezethetnek.

 

Az átfordulás a bensőbe; az újragondolás időszaka

Ha ebben a szakaszban a szív nyitott marad, az eredeti életterület impulzusai egészen biztos, hogy aktív kapcsolatot keresnek az emberrel. Ebben a kapcsolatban, ebben a magasabb rendűvel való cserében tudják a szellem erői megérinteni a természet rendszerét, amitől remélhetőleg a személyiség természet-szülte nézetei egy bizonyos pillanatban alárendelik majd magukat a szelleminek.

A hetedik hétéves szakaszban, a 42. életévtől a 49.-ig megváltoznak a hormonok: a férfiaknál már 35 éves koruktól kezdve, a nőknél valamivel később, csökken a nemi hormonok szintje a vérben. Ez történhet gyorsabban vagy lassabban, s többé vagy kevésbé harmonikusan. Megkezdődik az úgynevezett változókor. S ez a férfiakat éppúgy érinti, akár a nőket.

E fázis gyakori ismertető)elei a heves krízisek. Ez mégis az újragondolás korszaka, amikor elérkezünk a kérdéshez, hogy elégedettek vagyunk-e az elért célokkal, vagy még akarunk egy másik tartalmat adni életünknek. Ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk elfogadni, hogy a fajfenntartást szolgáló nemi erők visszahúzódnak, akkor gyakran tanúi lehetünk, ahogy az öregedő emberen a hanyatlás, a feleslegesség és elveszettség érzései lesznek úrrá. Ebben a korszakban még egyszer tisztán világossá válhat számunkra, hogy nem a másikban kell keresnünk azt, ami hiányzik számunkra, hanem mindezt önmagunkban kell megvalósítanunk.

 

Tánc az isteni harmónia ritmusára

A vázolt folyamatok minden ember életében végbemennek horizontális, testi-biológiai szinten. Ennek a fejlődésnek a vége – legyen az bármilyen is – a halál.

De ezen a biológiai folyamaton felül tudunk emelkedni! Létezik egy új teremtés! Egy olyan teremtés, amelyben egy teljesen új lélekfejlődés mehet végbe.

Ez a folyamat akkor lobban lángra, amikor egy isteni-szellemi impulzus megérinti a lelket és beléhatol. Az ilyen lélek pedig mozgásba jön! – a magasabbhoz fordul, és sejtése támad isteni rendeltetéséről, tele jósággal, tiszta szépséggel és igazsággal. Ki ne szeretné ezt a rendeltetést követni? Mintha csak táncolna, lelkünk – személyes életünk sajátos dallamára – követni kezdi az isteni impulzusokat az odafordulás és a belső megvalósítás állandó váltakozásában, a térhez jutástól a belső egyesülésig.

Ebben a táncban a lélek egyre jobban megtisztul. Az alsóbb, önmagára irányuló élet dallama a háttérbe szorul. Az isteni harmónia ritmusa, amelyre a lélek rábízza magát, s amely vezérli őt, elvezeti a Világosság áldott napján az alkímiai menyegzőhöz, hogy a szellemmel egyesüljön. Ebből születik meg az új teremtés, a Világosság új embere egy új, transzfigurált testben, amely soha véget nem érő táncban bontakozik ki dicsőségesen.

—

Források:

Jan van Rijckenborgh: A modern rózsakereszt elemi filozófiája

Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője, 2. rész Kunstwerk Biografie; Pietro Archiati; Archiati Verlag 2006.

Voss-Herrlinger: Taschenbuch der Anatomie, Band 4 (Embryonale Entwicklung des Menschen). Gustav Fischer Verlag, Stuttgart www.embryo.nl – Jaap van der Wal, embriológus weboldala.

Rondó

Caj Westerberg

 

A Pokolban senki sem tudja, hogy ő kicsoda.

A Pokolban senki sem tudja, hogy ki kicsoda.

A Pokolban nincs senki.

A Pokolban csak lázas árnyak vannak.

A Pokolban senki senkit nem érint meg.

A Pokolban senki sem senki.

A Pokolban mindenki egymás és önmaga lába alatt és szorításában és kínjában leledzik.

A Pokolban nincs senki.

A Pokol végtelen.

 

A Tisztítótűzben egyedül te vagy.

A Tisztítótűzben egyedül te vagy a vendég.

A Tisztítótűzben árnyak repdesnek a falakon.

A Tisztítótűzben találkozol minden árnykorodban megismert árnyékkal.

A Tisztítótűzben csak a Pokol cselekedetei vannak, az árnyak és te.

A Tisztítótűzben egyedül vagy.

A Tisztítótűz végtelen.

 

A Menny szélén pitypangmező virágzik.

A Menny szélén mindenki minden közepén van, és annak közepén, aki ő.

A Menny szélén a kéz, amely érint, téged érint meg és az valakinek a keze.

A Menny szélén enyhet adó árnyék van.

A Menny szélén mindenki a maga útját járja.

A Menny szélén mindenki tudja, ki kicsoda.

A Menny szélén a Menny van.

A Menny széle végtelen.

 

A Menny névtelen és cselekedetek nélküli.

Menny majdnemhogy nincs is.

A Mennyben minden fényből van formálva.

A Menny árnyék nélküli.

A Mennyben a Pokol elhanyagolható.

A Mennyben mindenki ott van.

A Mennyben minden megvan.

Benned és bennem van a Menny.

A Menny szélén van a Pokol is.

 

Turczi István fordítása

A hosszútávfutó tisztessége

 

1959-ben Alan Sillitoe írt egy novellát A hosszútávfutó magányossága címmel. A mű a tisztességet és a tisztességtelenséget járja körül, két olyan viselkedési szabványt, melynek a jelentése egyáltalán nem abszolút, hanem a körülményektől függ. Amit valaki tisztességesnek tart, az mások szemében akár bűnnek is tűnhet.

 

A történet egy köztiszteletnek örvendő börtönigazgatóról és egy 17 éves, merőben tisztességtelen tolvajról, Smith-ről szól, akinek megrögzött lopási és hazudozási hajlamát csupán a hosszútávfutás terén megmutatkozó természet adta tehetsége múlja felül. Azonban ez sem mentheti meg attól, hogy elfogják, és így rács mögé kerül. Büntetése a börtönigazgató felügyelete alá utalja, akinek leghőbb vágya, hogy megnyerjék a hosszútávfutás nemzeti díját, és tisztában van vele, hogy Smith képes is erre.

Smith érzi, hogy a börtönigazgató iránta tanúsított érdeklődése nem őszinte: az valójában nem az ő lényének, hanem csakis hosszútávfutóként elért eredményeinek szól. Az edzés hosszú órái alatt Smith azon gondolkodik, vajon hogyan oldhatná meg ezt a problémát. A börtönigazgató iránti gyűlöletét csak tovább fokozza a gondolat, hogy az előtte való megalázkodás által ő is tisztességtelenné válik. Bár tudja, hogy a verseny után pontosan olyan elbánásban részesül majd, mint bármely más rab, mégsem próbálja meg kihasználni a helyzete adta ideiglenes előnyöket. Önmaga marad.

Kezdetét veszi a verseny. Smith számára nem okoz nehézséget, hogy versenyzőtársait maga mögött hagyja. Pontosan a cél előtt azonban megáll, és hagyja, hogy a többi futó megelőzze. Csak miután a többiek lehagyták, akkor lépi át ő is a célvonalat. Életében először érzi magát tisztességesnek, mert nem hagyta, hogy a börtönigazgató irányítsa.

 

A tisztességtelenség és a becstelenség közti határ

Az értelmező szótárba pillantva az a benyomásunk támad, hogy a szerkesztők – akik pedig rendszerint a mélyére hatolnak a szavak igazi értelmének és jelentésének -, tudatosan vagy tudtukon kívül itt olyan általánosításokkal vélik elintézni a dolgot, mint „becsületes viselkedés illetve természet” vagy „igazmondás”. Akik nem felelnek meg ezeknek a kultúrnormáknak, azokat „tisztességtelennek” tartják. Az olyan fogalmakat, mint megbízható, igazságos, szavahihető, tisztességes és tisztességtelen, a kulturális normák határozzák meg. Ezek viszont a társadalom szerkezetétől függnek. Amit valaki tisztességesnek tart, azt a másik teljesen becstelennek, és fordítva.

Mi hát a különbség a tisztesség és a becstelenség között? Egy megrögzött hazudozó sohasem lehet tisztességes? És egy tisztességes ember vajon sohasem hazudik, még akkor sem, ha érveinek alátámasztása végett túloz vagy lekicsinyel, vagy például amikor „igent” mond és közben „nemre” gondol? Sohasem játssza ki a szabályokat, nem huny szemet valami fölött, nem leplez el hibát? Sohasem felejtett még el fizetni valamiért, vagy visszaadni valamit? Sohasem számít fel túl sokat, vagy fizet túl keveset? Mindig azt mondja, amit valóban gondol?

 

Saját cselekedeteink igazolása

Mindezek a kényes kérdések egy „tisztességes” embert arra indíthatnak, hogy megpróbálja igazolni tetteit, nehogy „tisztességtelennek” tartsák. Úszik az árral, hogy saját szemében „tisztességes” maradjon, és ily módon képes legyen a túlélésre. Egy „tisztességtelen” ember mindent megtesz, hogy „tisztességesnek” tartsák.

A tisztesség és a becstelenség szemmel láthatóan két olyan nézet, mely állandó mozgásban tartja, meghatározza és tartalmazza egymást. William Shakespeare Téli mese című művében a szélhámos Autolicus tesz egy nagyon őszinte kijelentést: „Bár természetemnél fogva nem vagyok tisztességes, néha véletlenül mégis az vagyok.” Céljai elérésére bárki használhat olyan eszközt, ami mások szemében tisztességtelennek tűnik. A mindennapi élet tisztessége és becstelensége tehát erősen függ a nézőponttól. Mindez nagyon világosan megmutatkozik a politikában. Az egyik párt teljes mértékben tisztességesnek tartja választási jelszavait és azok eredményét, míg az ellenzék becstelenség és csalás miatt emel szót. A választás után pedig megeshet, hogy mindkét párt ellenkező álláspontot vesz fel.

 

Kérkedés a tisztességgel

A normák egy adott nép közösségi tudatától függnek. A nép és a vezetői ugyanabból az asztrális jászolból táplálkoznak, és mindaddig együtt változnak a körülményekkel, amíg egy határhoz nem érkeznek. Ezért kulturális minták alapján nem lehet tökéletesen meghatározni a tisztességes és a tisztességtelen fogalmát. Lao-ce azt mondja:

„Aki kérkedik a tisztességgel,

az a körülmények szerint cselekszik,

és a kötelesség ruhájába öltözteti

a szellem mezítelenségét.

Mintha szőrmébe bújna,

erkölcsbe és szokásokba

burkolódzik:

kívül a ruha ragyog,

ám belül a szörnyeteg lakik.”

Egészen más a helyzet, ha valaki lelkiismerete hangjára hallgatva állapítja meg, hogy tisztességes-e vagy sem. Lelkiismereten nem a modern pszichológia meghatározását értjük, mert az a természetlélek félelmeivel és tapasztalataival függ össze. A valódi lelkiismeret a halhatatlan lélekhez kapcsolódik, és az ősi tudás maradványaira utal, melyek még sokakban megvannak.

Növénynek, állatnak és embernek egyaránt harcolnia kell a túlélésért. Az emberben ezenfelül még az önkifejezés belső kényszere is jelen van. Ez az ösztönzés minden élő sejtben megnyilatkozik. Így tehát a tudat nem más, mint mindama tapasztalatok összessége, amelyek ezen erők tevékenysége nyomán felhalmozódtak. A tudat képes feldolgozni és elraktározni a felvett információt, és cselekvésre sarkallni az embert. Ez történhet érzelmes, jól megfontolt vagy akár teljesen spontán impulzusok formájában, melyek az embert önérvényesítésre ösztönzik, még akkor is, ha lényének mélyéről valami arra serkentené, hogy más cselekvési irányt válasszon. Pál azt mondja a Rómabeliekhez írt levelében: „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok” (7:19). Ebből a szempontból pedig nincsen különbség a régi idők és a ma embere között.

A halandó ember énközpontú rendszerében három fontos fejleményre kerülhet sor az élettapasztalatok nyomán:

• emlékezés egy magasabb életre, mely a szívben lévő szellemszikra útján meg akar nyilvánulni;
• a megnyílt szív által sugallt gondolatok, melyek keresésre sarkallnak;
• az e gondolatokkal összhangban lévő cselekvés.

Mindezt azonban állandóan elnyomja az igyekezet, hogy amit már elértünk, azt tartsuk is meg. Az eredeti életre való emlékezés következtében az ember elkezdi keresni eme élet forrását. Részben mikrokozmoszának, azaz monádjának jellemvonásai vezérlik, részben pedig külső impulzusok. Számtalan megtestesülésének tapasztalatai aurikus lényében vannak elraktározva. E tapasztalatok összessége – a karma – határozza meg az illető jellemét és azt, hogy milyen impulzusok késztetik reagálásra. Ebben nincsen szabad választása. Ez a hatalmas tapasztalat- és indítékgyűjtemény a személyiségben jut kifejezésre. Működésbe hozza gondolkodását, érzését és cselekvését, és arra kényszeríti az illetőt, hogy felhalmozott múltját folytassa és gyarapítsa.

 

Lehetőség a kényszerpálya elhagyására

Mialatt a személyiség ezt az utat követi, az „eredeti élet emlékezete” is megérinti. Újra és újra felajánlják neki annak lehetőségét, hogy a szabadság és megújulás útjára térve elhagyja a karma által meghatározott utat. Ha reagál ezekre a sugallatokra, akkor fogékonnyá válik az új lehetőségekre. Gondolatai is erre irányulnak majd, s útját a halandó lét és a halhatatlan élet határán folytatja. Eddig a pillanatig aurikus lénye diktálta gondolatait, érzelmeit és cselekedeteit, most azonban új belátás tör felszínre benne, és keresővé válik. Kezdetben összefüggéstelen gondolatgubancokba bonyolódik, melyek minduntalan eltérítik. Ám ezek a gondolatok fokozatosan letisztulnak, megtelnek valódi tartalommal, és a kereső lassan kezdi sejteni az utat, mely kivezetheti a lejtmenetből. Aurikus lénye nemigen örül e fordulatnak, és önfenntartási kényszerében megpróbál csírájában elfojtani mindenfajta új fejlődést, mivel az egyszerűen a létét veszélyezteti. Mindazonáltal, amíg a kereső nincs igazán tudatában annak, hogy mit is keres, az aurikus lény együttműködik vele.

Az eredeti forrásból, mikrokozmosza eredeti magjából a kereső képes olyan gondolatokat alkotni, melyek aurikus lénye érdekeivel ellenkeznek. Tudatában így fokozatosan kialakul a magasztos terv képe, mely az emberiséget visszavezeti az eredeti életbe. Más szemmel kezdi látni a világot és teremtménytársait. Most, hogy kezd ráébredni isteni eredetére, fokozatosan felfedezi azt is, mennyire eltévelyedett attól.

Ha a visszatérés vágya növekszik benne, akkor a belső nyugtalanság vezeti majd a keresésben. Egyre inkább felismeri, hogy minden földi érdeket el kell vetnie, hogy elnyerje az isteni életet. „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt.” (Lukács 9:24)

 

Mindenkinek a saját rejtélyét kell megfejtenie

Hogyan lehet a halál befolyását megtörni? Azzal, amit Pál „naponta meghalásnak” nevez, a katárok pedig „endúraként” ismertek. Ez intelligens lemondást jelent mindarról, ami a lélek fejlődését akadályozhatja. Az egyik ember számára ez nehezebbnek tűnhet, mint a másiknak, ám ebből a szempontból mindenkinek a saját rejtélyét kell megfejtenie. Ez a lemondás időnként nagy belső nyugtalanságot okozhat, de kiválthat külső támadásokat is. Sem belsőleg, sem külsőleg nem reagálva – az eredeti taoizmus „vu-vej” elve alapján – el lehet érni azt a pontot, ahol minden ellenállás erejét veszti.

Az ezt követő nyugalomban a bölcsesség keresője képes lesz meghallani az Élet forrásából szóló hangot. Új gondolkodás keletkezik, melynek már sem az önfenntartáshoz, sem az önérvényesítéshez nincs köze. Gondolatai, érzelmei és cselekedetei akkor erre a Forrásra hangolódnak, és teljesen tisztességesek lesznek! Elérkeztünk tehát annak az alapjához, amit Pál „gyűlöletet nem ismerő szeretetként” említ a Korinthusiakhoz írt első levelében (13:1-10):

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.”

 

Az önfenntartás és önértékelés rabszolgája

Amire általában mint „tisztességes emberi viselkedésre” hivatkozunk, az a mindennapi életünkben nagyon fontos és értékes. A Pál által ábrázolt szeretet fényében azonban nyilvánvalóvá válik, hogy hiába tartózkodik valaki a hazugságtól, csalástól és lopástól, mégis az önfenntartás és önérvényesítés rabszolgája marad.

Smith, a hosszútávfutó, a sajátját felülmúló tisztességtelenséggel került szembe. Az egyik állapoton aratott győzelme azonban korántsem jelenti, hogy egyúttal a másikat elérte volna. Belső győzelmének érzése és átélése az öröm könnyeit csalja szemébe. E tapasztalat olyasvalamit vésett a lényébe, amit nem felejt el egyhamar – azoktól az eseményektől eltérően, melyek máskor szomorúságot és bánatot okoztak neki. Az ilyen tapasztalatok vezethetik el végül a személyiséget szenvedésének határáig, hogy azután maga mögött hagyhassa őket a magasabb élet felé vezető úton.

„Aki nagy akar lenni, magát teljesen oda kell adnia.

Ne tagadd meg, se le ne alacsonyítsd, ami hozzád tartozik!

Légy mindig tökéletes a munkában, teljes szívvel végezd legkisebb cselekedeteidet is. A Hold is azért fénylik minden tóban, mert a magasságokban áll.”

Fernando Pessoa

 

Fernando Pessoa portugál költőt (1881-1935) főként ezoterikus, szimbolista és futurista versei miatt ismerik. Naggyá akkor leszel, ha mindenben az leszel című idézett költeménye Ricardo Reis versei nevű ciklusának a része. (Ricardo Reis a költőnek egy további álneve.) Az írott szó sokféleképpen érthető, ha mindennapi jelentésétől elvonatkoztatunk. Az élet külső oldalán csüggő olvasó viselkedésének igazolását láthatja a költő Fernando Pessoa szavaiban, aki azonban megpróbál a belső jelentésekig eljutni, az egy kielégítetlen vágyakozás finom visszhangjait is meghallja benne, egy érzékeny húr rezgését, válaszként annak a legmagasabbnak a keresésére, amit csak emberi lény elérhet.

Márpedig kit ne hívnának, hogy forduljon el a dolgok felszíni oldalától, és önnön belsejébe nézzen? Hogy megfeleljen ennek a hívásnak, amely ifjúkortól kezdve visszhangzik a szívben, hogy beteljesítse örök küldetését? Ahogy hallja valaki ezt a hangot és reagál rá, végül megérti, hogy a legfelsőbb célt csak úgy éri el, ha az örök Fény által benne életre keltett gnosztikus képességek segítségével minden cselekedete pontosan tükrözi vágyakozását. Hogyha így él, akkor biztosan nem a békés konformista típushoz tartozik, aki a fennálló elveket és a tisztségükben lévő hatalmakat követi!

 

„Aki nagy akar lenni, magát teljesen oda kell adnia”

Lényének mélyéből kell szóljon évszázados vágya, és erősen, meggyőződéssel, gyengeség, tétovázás nélkül. Nagy célja megköveteli tőle gondolatai, érzései, akarata és cselekedetei teljes feladását. Nem azt kérik tőle, hogy az emberi jóságot gyakorolja, hanem lelkének odaadását, hogy újjászülethessen. Lehet, hogy ez önellentmondásnak tűnik, de ha az örökkévalóságot földi érzékeinkkel akarjuk elérni, a szakadékok csak egyre nagyobbak lesznek. Ezért meg kell hát tanulni felhagyni azzal, amit a földi létezés valóságának hívunk, hogy megállapodjunk az örök élet valóságában. Ez a két valóság ugyanis egymásnak teljesen ellentmond.

Semmi értelme annak, hogy valami enciklopédikus tudás megszerzése érdekében tanulmányozzuk és elemezzük az Egyetemes Tant. A birtoklás, csakúgy, mint a dogmatizmus, a belső értékek lanyhulását, stagnálását és megkövesedését eredményezi. Aki lemond a külső és belső birtoklásról, az meg fogja érezni, hogy a Gnózisnak semmi köze sincs az észbeli megértéshez. Az igazi élet ősforrásából áramló megújító erő nem az énhez szól.

Az öröklétet kereső minden erejével azon van tehát, hogy megértse az örökkévalóság hangját, s lelke központi elvéhez fordul, mely szívében rejlik. Mert a szív által képes őt elérni a hívás. A szív a közvetítő elv, amely lehetővé teszi a kapcsolatot az újraalkotó és szentelő Hétszellemmel. Egy belső érési folyamat során egyszer csak megjön a felismerés, és a kereső tudatosan tapasztalja az őt hívó világosságot.

 

„Ne tagadd meg, se le ne alacsonyítsd, ami hozzád tartozik”

Az Egyetemes Tan rámutat arra, hogy az emberiséget földi fejlődése során mindig is vezették a világosság küldöttei. Ezt a tant mindig az élet változó körülményeihez igazították, hogy a visszavezető utat minden igazságkereső számára nyitva tartsák. Ezekben, lényük legmélyén értékes kincs rejlik, ám a feltárt bölcsességet gyakran megtagadják és lealacsonyítják a megértés vagy a hit hiánya miatt, a lustaság vagy esetleg a következményektől való félelem miatt. Az egyik jól ismert mentség, hogy még sok egyéb tennivalójuk van. A mindennapi gondok így elemésztik az élet valódi céljának eléréséhez kapott energiát.

A kínai bölcs, Lao Ce ekként szólt kortársaihoz:

„Tartsátok távol magatokat a dolgoktól, ne leljetek örömöt a látszatban.”

 

„Légy mindig tökéletes a munkában’

Eltávolodni a dolgoktól és mégis „teljesen jelen lenni minden munkánkban”? Megint egy feloldhatatlan ellentmondás?

Aki a meghallott belső hívást követni akarja, annak tartania kell magát az alapelvekhez. Az új elvárásoknak kell szentelnie magát, melyek vágyakozása erejével és a beteljesedés akarásának hevével vannak kapcsolatban.

Elhagyva a dialektikus természet dolgainak sokaságát, a kereső a hívás felé irányítja vágyakozását. Ehhez szabja gondolatait és cselekedeteit, felmutatván élete tökéletes megfordulását. Az így elnyert egyensúly meghozza számára a belső békét, és oly mértékben teszi alkalmassá a cselekvésre, amennyire valódi emberi állapotától telik; kicsiben csakúgy, mint nagyban. És ezt nem óvatosságból vagy magasabb érzelmek miatt teszi, hanem mert teljes alázattal felismerte helyét a teremtésben. Nagy feladat várja. Megtisztult szíve egyre inkább a megújulás gnosztikus áramlatai felé irányul, és ebben a folyamatban olyan, mint a nyugalom és béke kis szigete az ellentétes erők tengerében.

 

„Teljes szívvel végezd legkisebb cselekedeteidet is”

„Az igaz viselkedés hasonlatos a vízhez. A víz mindenütt ott van, és mindenhol megmarad. Ott van az emberektől megvetett helyeken is – mondja Lao Ce, s folytatja: – íme, ezért közeledik a bölcs a Taóhoz. A megfelelő helyet foglalja el. Szíve mély, mint egy örvény. Szeretete tökéletes. Az igazságban áll, beteljesíti az igazságot. Ha kormányzásra hívják, fenntartja a rendet. Helyesen cselekszik. A megfelelő pillanatban cselekszik. Mivel nem pöröl és nem harcol, semmit nem lehet szemére vetni.” (Tao Te King, 8. szakasz.)

Ím, ezek világos szavak, melyeket lehetetlen meg nem érteni. Aki a belső utat követi, óvakodik az önmagát fenntartani próbáló régi tudat és a megjelenő lélekember új tudata közti összes megalkuvástól. Őrt állít gondolatai mellé, mert az énközpontúság a gondolatokkal kezdődik!

 

„A Hold is azért fénylik minden tóban, mert a magasságokban áll”

Íme, egy szép kép! Az éj csendjében, távol a mindennapok kavargó és lármás életétől a tó vize szétterül csillogón, nyugodtan, egyenletesen, s tökéletes tükörként veri vissza a fényt anélkül, hogy megváltoztatná. A hold nem is akar, s nem is tud nap lenni. A nap fénye nélkül csak a föld holdja, élet nélküli kísérő. De a nap fényét felfogva ugyanakkor végtelenül finoman és jótékonyan szét is árasztja az élet javára.

A nap aranyát, mely az egyetemes Krisztus-szellem szimbóluma, ezüstös fénnyé alakítja – ez a lélek ragyogása -, lágy fénnyé, mely a bukott mikrokozmoszokat vissza akarja vinni eredeti hazájukba, csakúgy, mint az egész, istentelenségben leledző emberiséget.

Ezért, ha halljátok a belső hangot, ne tagadjátok meg, se le ne alacsonyítsátok! Legyetek mindig tökéletesen jelen a munkátokban! Újszülött lelketek irányítsa legcsekélyebb cselekedeteiteket is!

Amiként a hold betölti feladatát visszatükröződvén lelketek tavában, akként hívnak benneteket is, hogy váljatok az egyetemes megnyilvánulás építőkövévé magatok boldog és határozott önátadásával. Ha nagyok vagytok törekvésetekben, nagyok lesztek a megvalósításban is.

Szerencsés János

 

Van egy régi mese egy bizonyos Jánosról, aki a mesterénél töltött tanoncidejéért egy fej nagyságú aranyrögöt kap fizetségként, és miután véget ér a szolgálata, haza akar térni az édesanyjához. Hazafelé az aranyrögöt először elcseréli egy lóra. A lovat egy tehénre – a tehenet egy disznóra – a disznót egy lúdra – a ludat pedig egy köszörűkőre… A végén a köszörűkövet beleejti a kútba. Ekkor nem ismer többé határokat a szerencséje…

 

Ki ne ismerné ezt a huncutkás mesét? Mégis ki gondolná, hogy hátterében mély bölcsesség rejlik? Ez Tao bölcsessége, az elengedés csodájának bölcsessége, amelyet itt kevés szóképpel – mint egy napnyugati Lao-Ce – fejeznek ki.

„Szerencsés Jánost” – a látszólag bolondot – olyan embernek lehet látni, aki az igazi emberré válás nagy feladatának szenteli magát.

 

Mit jelent az, hogy igazi emberré-válás?
Hogyan ábrázolhatnánk az igazi emberré-válás céljának az útját?

Aki tanítómesterétől fizetségként a világ tapasztalati iskolájában eltöltött tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kap, nyilvánvalóan jól dolgozott.

Munkaeszközeit – a gondolkodást, az akarást és a cselekedetet – értelmi képességét – okosan használta, hogy munkadarabját, a tudatossá válást a mester megelégedésére készítse el. Egy ilyen ember kiemelkedik a tömegből: szerencséje van. „Szerencsés János” – ura szerencsés szolgája. Most pedig, hogy Szerencsés Jánost a világ tanítómestere – a sors – a megszerzett tapasztalati kincsével, az aranyröggel elbocsátotta, haza vágyik! Érzi, hogy értékes tapasztalati kincsével megkezdheti hazautazását.

Eddigi tanoncidejéért, melynek a szükséges felkészülési alapot kellett nyújtania ehhez a feladathoz, a mestertől, az emberiségfejlődést irányító kozmikus intelligenciáktól egy „fejnagyságú aranyrögöt” kapott. Ennek révén jól működő egyéniséggel, tökéletes személyiség-eszközzel, erős Énnel rendelkezik. Tehát, ez az a fizetség, amelyet János földi munkahelyén – sok élet alatt – az anyagi világban szerzett számtalan tapasztalatával megkapott: az „aranyrög” akkora, mint a feje. Ezzel János intelligensen érzékelheti a világot, megkülönböztetheti a jót és a gonoszt, (tényleg meg tudja tenni?), újabb és újabb tapasztalatokat gyűjthet, és szabadon dönthet útja mellett.

És most, hogy János megkapta az „aranyrögöt”, haza akar térni. Haza akar térni az „Anyjához”, minden létezés ősforrásához, Taohoz. Mert az anyjához való hazatérés az az út, amelyen az igazi emberré válás feladata majd teljesül. Ezt a bölcsességet ismerte meg végül János a világban szerzett minden tapasztalata után. Igen, tanoncidejének fizetségével – énközpontú értelme aranyrögével – akar az anyag külső világából az istenrend ölébe, az eredet birodalmába visszatérni.

Ezzel az igazi rendeltetése tervének, azaz egy önálló, teremtő, az istentervet teljesítő gondolkodó ember értelmében vett emberré-válásnak szenteli magát. Hiszen most már az „aranyrög”, egy tapasztalatok által megérett egyéniség birtokában van, amellyel szabadon dönthet célja mellett! János nagyon boldog emiatt! Hazafelé vezető útján persze teljesen váratlan új tapasztalatokat szerez, amelyek az úttal kapcsolatos elképzelésével egyáltalán nincsenek összhangban.

Az ember számára az „Anyához – Taohoz – hazavezető úton”, egy tiszta egyéniség „aranyrögére” szert téve, valami tökéletesen új kezdődik. Mintha nagyon-nagyon régen egy kozmikus hegyről, a szilárd anyag mély völgyébe szállt volna alá, ahol tanoncidejét megszámlálhatatlanul sok tapasztalatot szerezve töltötte, most pedig újra fel akarna mászni a kozmikus hegyre, vissza eredetéhez. Talán el tudjuk képzelni, hogy egy ilyen „hegymászással” az összes érték az ellenkezőjére vált. Közben az ember teljesen váratlan feladatokkal szembesül. Mert hát Jánosnak be kell bizonyítania, hogy az „anyag völgyében” töltött tanoncideje alatt megtanulta-e az anyagi élet valóságában szerzett tapasztalataival szemben értelmét, gondolkodását, énjét eléggé próbára is tenni, hogy megismerje az anyag korlátozottságát, az anyag elkerülhetetlen felbomlását, minden dolog törvényszerű végét az okát illetően is.

Miért van felbomlás? Miért van halál? Miért van félelem és szenvedés?

Miért ismétlődik vég nélkül ugyanaz a tananyag?

Szembenézett-e ezzel valaha is? Szerencsés János tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kapott. Ez azt jelenti, hogy énje valóban meg van áldva értelemmel és tudattal, és képes a világot úgy nézni, ahogyan az van. Minden szépségével együtt nem egy hétosztályos iskola-e, ahol vég nélkül ismételhetünk – kisegítő-iskola – hatalmas kórház – börtön – csatatér – temető – igen, kísérleti terület, ahol az ember újra meg újra becsapja magát – egy katasztrófa sújtotta táj… és ezzel egyidejűleg természeti csodáktól hemzsegő világ?

Hej, ez feloldhatatlannak tűnő ellentmondás! Ez az ellentétek folytonosan váltakozó játéka! Mi a mélyebb értelme mindennek?

Nem kell-e emögött egy örök igazságnak működnie, amelyben feloldódik minden ellentét? Szerencsés Jánost, aki mindezt az éntudatával megfontolta, szíve hazahúzza „anyjához”. Ezért lép rá a megfordulás, az isteni eredethez – minden élet anyjához – vezető belső kozmikus hegymászás útjára. És most megmutatkozik, hogy új útján az aranyrög már hamarosan nyomni kezdi. Megszerzett énjének, számtalan tapasztalattal bíró összetett személyiségének egész súlya, ez a lomha, anyagban gyökerező én-központú értelem, bénítóan hat lépéseire. Vágyakozó lelke nem halad. Én-központú értelme újra és újra kérdésekkel tartja fel, kétségekkel tokozza be, bűntudattal és szemrehányásokkal gyötri… János felfedezi, hogy a nehéz aranyröggel együtt a célt nem érheti el. Ekkor egy lovas tüzes lovon jön vele szembe. Micsoda szerencse!

A ló János számára a dinamizmus, a mentális energia, az akaraterő és az eszményiség kifejeződése. Egy ilyen lóval biztos, hogy gyorsan célba érne. Ez most egy olyan magasabb elv, amely számára sokkal jobban megfelel. Így történik meg, hogy örömmel adja oda a nehéz „aranyrögöt” a lóért. Ebben a jelenetben János elvileg lemond összetett személyiségének természet-énjéről egy eszményi képzeletvilág magasabb elve, a dinamizmus, az akaraterő, az inspiráció javára – ezek célba juttatnak! Hopp, hopp, hopp! – kiáltja el magát Szerencsés János, ezzel próbálja meg az időt és a teret leküzdeni. De lám! Türelmetlensége miatt nemsokára elveszti uralmát a ló fölött. A féktelen akarat dinamizmusa és egy elhamarkodott sugallat hamar kiveti Jánost a nyeregből! Keményen megüti magát a valóság talaján. „Szerencsés János” elhamarkodta a dolgot. Ilyen „lóra” többé nem ülök fel, gondolja János, és örül az ebből az új tapasztalatból szerzett önismeretnek.

Nem sokára szembe jön vele egy paraszt egy tehénnel. Ami most hiányzik nekem, gondolja János tűnődve, az a magamba-szállás, a szelíd lélek, a nyugalom, a béke, a belső szemlélődés és a hallgatás. Hisz mindez ebben a tehénben rejlik! Ezen kívül tejet ad – a bölcsesség finom nedűjét -, amelyre bizony az anyámhoz hazavezető úton szükségem van. Csodálatos! János örömmel cseréli el a lovát a tehénre, és ráérősen, önmagával megelégedve és nagy lelki nyugalommal gyalogol tovább a tehén mögött. Közben az örökkévalóságról elmélkedik, és anyjára, Taora emlékszik. Igen, még a tehénlepénynek is örül, melyet a tehén – mint a magasabb bölcsesség jele – az úton hátrahagy. De miért nem ad ez a tehén egy csepp tejet sem? Miért kólintja fejéskor mindig fejbe?

Ó, a tehened túlságosan sovány és túl öreg! – magyarázza neki egy talicskában fekvő kövér malaccal arra vándorló paraszt. János sejti, mire céloz a paraszt. Bizony, mégiscsak túl sokat várt a tehéntől és a misztikus magába-szállás elvétől. Az összes meditáció, a jógaülésben végzett lélegző-gyakorlatok, a semmibe mélyedés és az aszkézis, az aszkézis – olyan sovánnyá tették, mint egy madzag. Talán ez mind túl távol áll tőlem, és nem egészen felel meg igazi természetemnek, gondolja János. Valahogy az a gondolata támad, hogy ismét inkább a tényleges valóságban kell élnie, és a szellemi hegymászás ellenére a természettel való egészséges kapcsolatát és testi jólétét sem szabad figyelmen kívül hagynia. Bizony, így van! – mondja a paraszt és csettint egyet a nyelvével, majd felkínálja Jánosnak cserébe kövér malacát.

Nagyszerű! János kezet ráz, és megválik az öreg tehéntől. Milyen jó, hogy a jelenben élek és újra meg újra el tudom hagyni a régi dolgokat, gondolja János boldogan. Bizakodva vándorol kövér malacával a karjaiban tovább. Nem akarom a testi egészségemet, a lelkem és a természet összhangját – a sertéssültet – szemem elől téveszteni. Valóban nem szabad rugalmatlannak és a világtól elzárkózottnak lennem. Egészséges, természetes életelvet akarok ápolni, az egyszerű dolgokat szeretni, a természetnek örülni, szabadon, mindent utam céljával összhangban: haza anyámhoz. Egész jól megy így ez egy darabig. Mégse tart sokáig, ekkor arra jön egy paraszt egy lúddal. Arról értesül tőle János, hogy malacát a szomszéd falu polgármesterétől lopták el, ami miatt ő a lopott holmival kóborol. Ó! – fogja a fejét János. Ez nem annak a jele-e, hogy itt valami rossz irányba haladt? A természettel összhangban levő kellemes érzése talán mégis illúzió volt? A legújabb irányzathoz igazított egészség-stratégiája mégis veszélyekkel járt együtt? A kellemes érzésnek ez az elve rátukmálta a lopott „szerencsemalacot” ?

A paraszt ekkor megmutatja Jánosnak a hófehér ludat, és azt tanácsolja neki, hogy disznóját cserélje el érte, ha el akarja kerülni annak veszélyét, hogy mint tolvajt lecsukják. János azonnal belátja ennek az ésszerűségét. Igen, valóban hálás a parasztnak. Mert most megsejti, hogy alapjában véve mi hiányzik még neki! Lelke vágyik a hófehér tisztaság, az önzetlenség, a szellemi szárnyak után, amelyek őt vidáman és gond nélkül vinnék haza anyjához.

A tiszta érosz, az önzetlen szeretet, a földtől való eloldozottság elve azonnal fellelkesíti, és magasabb intuícióval látja el, amikor csak a ludat figyeli. János nem habozik. Örömmel cseréli el malacát a hófehér lúdra.

Így engedett el „Szerencsés János” – az ember eredetéhez, a Taohoz hazavezető útján – már rengeteget régi lényéből: az aranyrögöt mint én-elvét – a lovat mint dinamikus gondolkodásának, eszményiségének és akaraterejének elvét – a tehenet mint a misztikus meditáció és köldöknézés elvét – a malacot mint a természetes, egészséges életre törekvő egészség-stratégiájának elvét. Mindig örömmel cserélte le régi elképzeléseit és állapotait új tapasztalatokra.

Most vidáman vándorol a lúddal – a tiszta érosz és a magasabb intuíció elvével – tovább. Az egész létezés ősforrása után vágyakozó tiszta sóvárgás tényleg szárnyakat ad lépteinek. Céljának – Taonak – történő odaadása csaknem tökéletes. De a régóta vágyott cél miért maradozik még mindig el? Miért tart az „anyjához hazavezető út” ennyire végtelenül hosszú ideig?

Egy köszörűs állítja meg Jánost, és elmesélteti vele történetét. Most minden újra szerephez jut. A „köszörűsben” a sors lép fel, és az élet anyjához visszatérni akaró vándort próbára teszi. Az ember legérzékenyebb pontja – Istenbe vetett bizalma – tétetik most próbára. A köszörűs ezt mondja Jánosnak: Az egyetlen dolog, amit most még hiányolsz, az a bizonyosság abban, hogy a célod valóban el is éred. Ha a bizonyosságod a tarisznyádban van, akkor minden kétségedtől és gondodtól megszabadulsz. Nézd, a bizonyosság itt van a köszörűkövemben. Ezzel mindenkor meg tudod élesíteni az életlent, és a görbe szögeket egyenesre tudod kalapálni. Ezzel a kővel igazi varázskő van a birtokodban, igen, a „bölcsek köve” van a kezedben – a teljesen biztos módszer, amellyel kétségtelenül eléred a célodat. János mosolyog.

Alapjában véve el sem tudott volna indulni az anyjához vissza haza, ha már kezdettől fogva nem adatott volna meg neki az Istenbe vetett szilárd bizalom. Hát jó. Az út mégis túlságosan hosszúnak tűnik fel a számára. Talán igaza van a köszörűsnek ezzel a „kővel” kapcsolatban. Hiszen nem okozhat kárt, ha a varázskövet a tarisznyájában hordja… Így sikerül a köszörűsnek – a sorsnak – rábeszélnie Jánost, hogy engedje át neki a ludat a köszörűkőért cserébe.

János vidáman vándorol útján az elcserélt darabbal – a bizonyosság elvével. Nem hallja meg a „köpönyegforgató” köszörűs, a sors huncut énekét. János meg van győződve arról, hogy a „bölcsek köve” van nála a tarisznyájában, ami szavatolja számára a megérkezés bizonyosságát. Minden életlen és elkopott dolgot újra meg tud élezni és vágásra alkalmassá tenni. Ezzel elsajátított néhány olyan technikát, amelyekkel magasabb tudatállapotba juthat. Így halad János útján tovább. Már nem tudja, hogyan száll az idő. Megy, mendegél hegyre fel és le a sors köszörűkövével együtt. Csiszolgatja magát néhány a számára megérkezés bizonyosságát adó fitness gyakorlattal…

Az egyetlen dolog, ami mindinkább gyötri, az a szomjúsága. Ó, mennyire szomjazik a friss vízre! Mint egy forrás után epekedő szomjan halni készülő szarvas, úgy vágyakozik a friss víz után…

Ekkor holtfáradtan és kimerülve egy mezei kúthoz ér. Leteszi a követ a kút kávájára, hiszen szörnyen elkezdte nyomni, és iszik és iszik…

Micsoda megkönnyebbülés! Az örök igazság forrásából az élet vizét issza. Közben váratlanul belepottyan a kő a kútba, és elmerül a feneketlen mélységben. Micsoda szerencse! János hálát ad Istennek, hogy még ez a számára utolsó kő is – mintegy magától – elvétetik.

Most szabad mindazoktól az elképzelésektől, amelyekkel haza akart jutni. A hirtelen öncéllá fajuló sok hamis reményt és ábrándot szélnek eresztette útján. Még ha a látszólag értékest egy csekélyebb értékűre is cserélte el, a végén ezzel így az igazi elengedés arany tapasztalati kincsét szerezte meg! Az én-személyiség aranyrögének a régi képzeletvilág elengedésének tapasztalata révén kellett az önmegismerés szellemi aranyává átváltoznia. Szerencsés János most az egyetlennek történő önfeláldozásban, és ezért a szabadságban áll. A legbelsőbb forrással, a minden létezés eredetével újra összeköttetésben tudja magát. Átadja magát Taonak, minden élet Anyjának. Betölti az Isten és az Ő teremtése iránti tiszta szeretet misztériumát. Így van ez jól. Az igazi emberré-válás célja valóra válik. „Szerencsés János” hazatért az Élet kútjához. Aki odanéz éppen, felfedezi, hogy a kútnál egy rózsabokor virul…

Krisztus-központú élet

 

„Aki egyik arcodat megüti, fordítsd néki a másikat is; és attól, aki felsőruhádat elveszi, ne vond meg alsóruhádat se.”

Lukács evangéliumának kijelentését különböző módon lehet értelmezni és átélni.

 

Aki lénye mélyén fölkészül, és megnyílik a gnosztikus tudatossá válás számára, annak ez nem csupán valamiféle viselkedést szabályozó utasítás. Egy pofon, vagy akár a hátbavágás, mint Rózsakereszt Keresztélynél, fölébresztést jelent; valakit álmából fölráznak.

A Szeretet Egyetemes Szerzeteként ismert megvilágosult és megszabadult lények szemében ugyanis az ember alszik. Álmainak foglya, és ezeket az álmokat az én kivetíti az anyagba. Ha reggel felébred, álmai csak más formát öltenek, mint éjjel. Az énember sohasem lehet igazán éber, megvilágosult, tájékozott és lélekben tudatos. Az énállapotot korlátozottság, tudatlanság, beszűkült tudat jellemzi, azaz alvás és álom.

 

Az én természete

Az éntudat sohasem válhat igazán szellemtudattá. Valóságos tudatról csak az énlét legyőzése után lehet szó. Az én számára nincs szabadulás, csak az éntől való megszabadulás létezik. Mivel az én evilági, múlandó jelenség, úgy véli, léte szüntelenül veszélyben forog. Oltalmaznia kell önmagát, védekeznie kell, hogy fennmaradhasson. Az én természete az önérvényesítés. Tudatunkat érő pofont események vagy emberek, barátok, ismerősök, családtagok vagy vélt ellenségek által kaphatunk.

Istennek sok szolgája van, még ha ezek nem is tudják, kinek a szolgálatában állnak. A Világosság sokféle alakban küldi el követeit; nem azért, hogy próbára tegyen minket, amint azt természetvallásos körökben hiszik, hanem, hogy az én álompalotáját lebontsa, ily módon földi álmunk fátylai szétnyíljanak, és a határtalan szeretet, bölcsesség és energia eltölthessen bennünket.

Azért kapunk ilyenfajta ütést, hogy kisegítsen minket az álomból, áttörje azt a viselkedési szabványt, amelynek jelenleg foglyai vagyunk. Csak az a kérdés, megértjük-e ezt az üzenetet, és milyen szinten.

 

Védekezés

A gnosztikus tudatossá válás útján az embernek belülről el kell búcsúznia az énléttől, hogy feladja a védekezést. Mert mit is kell tulajdonképpen megvédeni?

Az ént-e, mely úgyis múlandó jelenség? Vagy igazi, isteni lényünket, azt, ami az ember valóban az őskezdet óta? Sem a mulandót nem kell megvédeni, mert hiszen az az idő és a változás áramlatához tartozik, sem pedig a határtalant és istenit, mivel az érinthetetlen. Az énember természetesen védekezik és érvényre juttatja önmagát, mert nem tud jobbat. De a Szellemi Iskola a gnosztikus tudatossá válás útján járókhoz fordul. Nekik szól a kérdés:

Mire jó a védekezés, a védelem, az óvintézkedés? Minek a szívósan fenntartott korlátoltság, a tudat behatároltsága?

Cselekedeteink a következő történet szereplőjére emlékeztetnek.

Élt egyszer egy ember erdei tisztáson álló házában, melynek ajtaja, ablaka állandóan zárva volt. Emberünk bent ült, és panaszosan kiáltozott: „Olyan sötét van a kunyhómban!” A Nap meghallotta a jajveszékelést, és azt kérdezte: „Mit akarsz azzal mondani, hogy sötét?” A bent ülő azonban egyre csak hajtogatta:

„Olyan sötét van, oly sötét!” Ekkor a Nap azt mondta: „Nem értelek, hadd lássam mit jelent ez.” Az ember kinyitotta az ablakokat és ajtókat, a Nap bement, és azt mondta: „Jóember, még mindig nem értem, mi az, hogy sötét.”

 

Az élet törvényeinek eleget tenni

A Nap maga világosság, csupa világosság. Hogyan is észlelhetné a sötétséget? Minden tevékenysége világosság. Amit bárhogyan is észlel, az mind azonnal világos lesz. Az emberek azonban jól zárva tartják házikóikat. Védekeznek, szeretnék magukat biztonságban tudni. Sok megtestesülés során vastag védőrétegeket emeltek, és most elszigetelten ülnek saját egojuk árnyékában. Az ember lélegzőterében nem csak egyetlen, hanem sok ilyen réteg van. Benne vannak gondolkodásunkban, érzéseinkben és cselekvésünkben. Ha aztán jön valaki, aki igazán levenné ezt a kabátot, aki megpróbálja levenni az egyik védőréteget, annak add oda mindjárt az alsóruhádat, az ingedet is! Élj az alkalommal, és kezd el a régi beidegződéseknél! Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy az ember ne gondoskodjék alapvető szükségleteiről. Mindenkinek vannak alapvető szükségletei, és figyelembe kell vennie a földi élet szabályait. De ebben az esetben olyan beidegződésekkel, szokásokkal és gépiessé vált viselkedésmintákkal van dolgunk, amelyek egyáltalán nem alapvető szükségletekhez fűződnek. Naponta hányszor van életünk igazán veszélyben? És milyen gyakran védekezünk, vagy támadunk? Néha már a legcsekélyebb dolog is okot ad erre, ha úgy látjuk, valami keresztezi utunkat. Az énlét velejárója, hogy karmát szerzünk, és így mozgásban tartjuk a születés és halál kerekét. Ablaktábláink és ajtóink mindaddig zárva maradnak, míg egy kivételes pillanatban fel nem kiáltunk: „Sötét van régi kunyhómban!”

Ez a kiáltás a mélyen bennünk gyökerező tudásból és érzésből ered, ami szerint a világosságnak kell uralkodnia bennünk, sőt, lényegében világosság vagyunk. Nem mint énember, hanem mint ember, mint mikrokozmikus lény, mint az isteni makrokozmosz kifejeződése. Ekkor érezzük az én által fölhalmozott védőrétegek és korlátok elviselhetetlen feketeségét. És amikor a világosság azt mondja, hadd lássam, mit jelent ez, akkor ennek ára kabátunk, ingünk és minden ruhadarabunk lehet, szóval mindazok a beidegződések, melyeknek célja az én létének a meghosszabbítása.

 

Ébredés az új életszinten

Aki igazán fel akar ébredni a gnosztikus életben, aki a határtalanban, a mindenütt jelenvaló létben, az isteni szeretetben, bölcsességben és erőben akar feloldódni, annak szól a következő: Add oda a kabátodat, az ingedet, az énedet!

A Szellemi Iskola a Világosság küldötte és eszköze. Megüti a jobb arcunkat, és el akarja venni régi kabátunkat. Nem lehet előre megmondani, ez hogyan történik. Váratlanul következik be, minden előrejelzés nélkül. Előrejelzésre nincs is szükség, mert akit előre figyelmeztetnek, az kettőnek számít. Az ilyen előre figyelmeztetett szinte két énlény; a védekezési szerkezet azonnal működni kezd. Az ütés mindig váratlan. De aki megérti, miről van szó, minden pillanatban kész a másik orcáját is odatartani, sőt még az ingét is odaadja.

A Szellemi Iskola szóban, emberek és események által, és közvetlen energiával közeledik az igazságot kutatóhoz. Esetleg villámszerűen megérint bennünket a belátás, és leveszi lényünkről a régi ruhákat. Bárhogyan is, mindig energiáról, világosságerőről van szó, amely többféle módon hatja át és világítja meg lényünket.

A kívülről jövő világosságenergia élénkíti és ösztönzi, megindítja a bennünk szunnyadó világosságot. Persze a világosság előtt nem létezik kívül és belül. A világosságban felébredt ember számára nincsenek válaszfalak. Sem a belső, sem a külső nem valóságos, nincs megosztottság vagy kettősség.

 

Kettősség csak az emberben van

Csak az én választ el. Már említettük, hogy az én alapvető beidegződése a védelem, a védekezés, a túlélés. Hogy önmagát megvédje, az én a világot különféle elképzelésekre osztja fel, mint például enyém vagy tiéd, fenyegető vagy nem fenyegető, megszerezni vagy elutasítani, vágy és gyűlölet, előny és hátrány, igen és nem, pozitív és negatív, birtokolni és elveszíteni, élni és meghalni. Az én jellemzője a felosztás és szétbontás: az én alapja a dialektika.

A fogva tartás és elutasítás mindig megosztottsággal jár. A szétbontás az energia rezgési szintjének csökkenését jelenti. A pozitív és negatív elektromosságra való szétbontás pl. olyan alacsonyabb energiaformát eredményez, amely osztatlan állapotban magasabb rezgésű fény. Széthasadáskor a rezgés alacsonyabb lesz, szilárd anyaggá alakul, kristályosodás és betokosodás jön létre.

 

Ne ítélj

Az igazságot kereső embernek valószínűleg legfontosabb feladata így hangzik: Ne válassz szét, ne ítélj! ítélni annyi, mint tagadni a mindenség fennállásának egységességét. A Szellem végtelen térségében minden meg van engedve, még az az emberi viselkedés is, amely szörnyű szenvedést és leírhatatlan fájdalmat okoz. Az ember egyre újabb lehetőségeket kap, a dolgok ismétlődnek, hogy teljesen eltérő életkörülmények között, más feltételek mellett új kísérletet tehessen. Már ez a tény is bizonyítja, hogy az isteni Szellem milyen határtalan szeretettel tölti be a mindenséget.

Ne ítélj! Az énembernek – mivel szétbontó tudat – ez betölthetetlen feladat. Aki viszont régi kunyhójában észrevette a sötétséget, mert a világosság megérintette, annál ez a feladat igazi belátássá válhat. Akkor pedig nem feladat többé, hanem átélt igazság, mely megeleveníti őt. A megosztás és az ítélkezés mindig szélsőségekhez vezet. Világunk tele van velük, a szélsőséges magatartásformákat állandóan tapasztaljuk. A megszabadulás ösvényén a tanuló a következő figyelmeztetést kapja: Kerüld a szélsőségeket, ne ítélj, járj az arany középúton! Annak az útján haladj, ami lényed közepén, a Te középpontodban van! Szenteld magadat a világosság útjának! Válaszd a szívedben rejlő isteni arany útját!

 

A kezdet nélküli szeretet

Létezik olyan szeretet, mely nem szétbontással keletkezett, amely egyáltalán nem keletkezett, hanem végtelen, örök, osztatlan. Ő minden létezőnek az ősalapja – tiszta arany, legmagasabb rezgésfok. Szétválás, ellentétek és szélsőségek rezgéscsökkentés következtében jönnek létre, a rezgésgátló tudat által. Az isteni szeretet mindent átkarol, mindent megenged. Végső soron semmi és senki nem létezhet az isteni mindenség terén kívül.

Ha az ember ítél, akkor leszállítja saját tudatának rezgésszintjét, és félreismeri az oszthatatlanságot, mely mindennek az alapja. Aztán a dialektikát okolja. Pedig mi vagyunk a hibásak. Valakit vagy valamit okolni annyi, mint ítélni. Akkor is ítélünk, ha saját magunkat hibáztatjuk, mert akkor leszállítjuk saját tudatunk rezgésszintjét, és belső ellenállásokat idézünk fel.

 

Járj az arany középúton

A nagyszerű kiút ez: járj az arany középúton! Hajts fejet a szívedben lévő isteni arany energiaszintje előtt! Tarts ki, míg az energiák össze nem olvadnak, akkor a fej a szeretet belső világosságának ereje révén, Krisztus által újra felegyenesedik.

 

Krisztus-központúan élni

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája Krisztusközéppontú Iskola. Nem az a cél, hogy ezt csupán megállapítsuk, hanem, hogy eszerint éljünk. A Krisztusközéppontú élet a fontos. A Szellemi Iskola minden tanulót erre akar ösztönözni, szóval és erővel, energiával és tettekkel, mozgatással és csönddel. Minden tanulónak saját magának kell megtanulnia, hogy fejet hajtson a középpontból jövő felemelő energia előtt. Aki nem képes fejet hajtani, azt nem is lehet felegyenesíteni. A Szellemi Iskola arra tanítja tanulóit, hogy alázattal és örömmel fogadják, ha az isteni energia fejbe csapja őket, hogy fejüket meghajtván, végül fogadhassák a szeretet érintését. Ezáltal egészen új módon fognak felegyenesedni. Az Iskola megmutatja annak az útját, a tanulók hogyan fogadhatják a transzfiguráló szereteterőt testük minden sejtjében, látható és láthatatlan lényük minden atomjában. A régi ruhákat elveszik tőlünk, és mi kimondhatatlan örömmel és mély hálával megengedjük ezt.

Megdönthetetlen törvény, hogy az ember visszakapja, amit kisugároz. Visszatükröző tulajdonságú atomok óceánjába vagyunk beágyazva. Ami minket körülvesz – akár látható, akár láthatatlan -, az visszatükröző atomokból áll. Amit kisugárzunk, az visszatükröződik, visszahat ránk. Mi határozzuk meg a környezetünk minőségét, és ez a minőség visszajár hozzánk. Mivel az atomok egyidejűleg sokféle tulajdonságot tudnak tükrözni, a környezet az egyik ember számára egészen másnak tűnhet, mint a másiknak. Aki Krisztusközpontúan él, aki kisugározza a szeretetet, mert legmélyebb lényében szeretet, az ezerszeresen kapja azt vissza. Természetesen ez csak utalás, mert az igaz szeretet nem fejezhető ki szavakkal, és semmiféle gondolati elképzeléssel sem lehet meghatározni vagy felismerni. A szeretet közelebb van hozzánk, mint ruháink, amiket hordunk, mert ő a mi igazi lényünk lényege.

Hazatérés

Uroš Zupan

 

Poros utak, hang, mely a torokból felfakad és

a sivatagban szétolvad, egy szeptemberi reggelen

fényezett parketta szag, árnyék és fény

dialógusa, mit elfelejtettünk feljegyezni, a létezésnek

 

egy másik helyen való lehetősége, jóllehet kétségtelen,

hogy a lábak ebbe az aszfaltba nyomódtak bele és az idő,

mint a higany az ereken visszaverődött. Ide

menekülünk, ezekbe a menedékekbe, amikor hazatérünk.

 

Fejünk felett az égbolt összeráncolódott és alatta, valahol

jobbra hallatszik a higgadt folyó reszketése, melybe sohase

léphetsz kétszer bele. Valahol, valaki számára ez adatott

meg, mindig így. Otthon várnak a hallgatásba félretolt

 

tárgyak, s néha olyan érzésünk támad, hogy

egy elfeledett madár rebbent elő a kora hajnali

ködből, a várakozás határa felé vette útját,

hiszen az élet most áll össze, mikor orcája sincsen már,

 

mely az üvegben szemlélhetné tükörképét,

se karja, mely ezerszer érinthetné meg az éjjel az arcát,

hogy megvizsgálja valaki életkorát, aki kitartóan várakozik

ránk. Nyugodtan visszhangzanak a léptek, másznak az éj

 

nedves falán, csendesen folyik az a sötét folyó,

mely reggelre majd ezüstös lesz, és nyugodtan

távolodik el, amit lemérhet az emlékezet, egyre távolabb,

lassan, mint ezek a léptek, bizonytalan kanyarog a jövő ölére.

 

Lukács Zsolt fordítása

A háromságok értelmezése

 

Antonin Gadal: A druidák öröksége – részlet

 

Az ember három dolgot kap vissza a Gwynfyd körében:

eredeti szellemét,

eredeti szeretetét,

eredeti emlékezetét.

 

Ne felejtsük el, mit mond ez a háromság:

„Három dolog eredetileg egykorú:

az ember,

a szabadság,

a világosság.”

 

Gwynfyd három bősége:

részt venni minden életállapotban,

megkapni az Egy bőségét,

szeretni minden élőt és minden életet, Istent szeretve mindenek felett.

Jelentés Greconak

Nikosz Kazantzakisz

 

„-Aki nem tud táncolni – mondotta – imádkozni sem tud. Az angyaloknak van szájuk, de a beszéd adományától meg vannak fosztva; táncukkal szólnak Istenhez.

– Milyen névvel nevezitek az Istent? – tudakolta az abbé.

– Az Istennek nincs neve – válaszolta a dervis. – Névbe nem foglalható. A név börtön, Isten pedig szabad.

– Mégis, ha szólni akartok hozzá, ha föltétlenül szükséges, akkor hogyan kiáltotok hozzá? – ma- kacskodott az abbé.

A dervis lehajtotta fejét, kis ideig gondolkozott, végül így válaszolt:

– Azt mondom: Ó! Nem azt, hogy Allah, elég ennyi: Ó!

Az abbé megdöbbent.

– Igaza van…- mormolta magában.

…

– Milyen boldogok! – suttogta az abbé. – Hogy sugárzik az arcuk mögött az Isten arca! – Kérően megérintette vállamat: – Légy szíves, kérdezd meg tőlük, milyen szabályok szerint él a rendjük?

A legöregebbik dervis a térdére támasztotta a csibukját, úgy válaszolt:

– A szegénység a legfőbb fogadalmunk, hogy ne legyen semmink, ne terheljen semmi, hogy virágos ösvényen haladjunk Isten felé: a nevetés, a tánc, az öröm, ez a három arkangyal, aki kezünket fogja, s úgy vezet utunkon.

– Kérdezd meg tőlük – kérte ismét az abbé hogyan készülnek az Isten színe előtt való megjelenésre? Böjtöléssel?

– Ó nem! – felelte nevetve egy fiatal dervis. – Eszünk, iszunk kedvünkre, és hálát adunk Istennek, amiért ételt, italt adott.

– Tehát akkor hogyan készültök fel? – ismételte meg kérdését az abbé.

– Tánccal – felelte a legöregebb dervis, a hosszú fehér szakállas.

– Tánccal? És ugyan miért? – kérdezte az abbé.

– Azért – válaszolta az öreg -, mert a tánc megöli az ént, és ha az én elpusztul, nincsen akadálya az Istennel való egyesülésnek. Az abbé szeme felragyogott:

– Szent Ferenc is ugyanígy rendeli! – kiáltott fel, és megszorongatta a dervis kezét. – Szent Ferenc is táncolva vonul végig a földön, és így jut fel a mennyekbe. Mert mi nem vagyunk mások, azt mondta, mint a Jó Isten bohócai, azért születtünk, hogy megörvendeztessük az emberek szívét! Látod, kis barátom? Újra meg újra ugyanaz az Isten!”