Dei gloria intacta

Isten dicsősége érinthetetlen

 

„Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz.”

 

Hamvas Béla: Scientia Sacra

A legteljesebb nyilvánvalóság titka

Corpus Hermeticum, Hermész Triszmegisztosz beszéde Táthoz az általános lelkületről

 

  1. Hermész: Isten mindent körülölel és áthat, mert ő a mindenség cselekvő és elszenvedő ereje egyaránt. Emiatt egyáltalán nem nehéz Istent megérteni.
  2. Ha Istenhez gondolkodás révén akarsz közeledni, akkor szemléld a világ rendjét és e rend szépségét. Figyeld meg minden észlelt dolog szükségességét és a gondviselést, mely a múlton és a jelenen uralkodik; nézd, mennyire élettel teli az anyag, s hogyan mozgat e kimondhatatlan Istenség minden jó és szép lényt: isteneket, démonokat és embereket.
  3. Tát: De hát ezek erőhatások, Atyám!
  4. Hermész: Ha ezek csak erőhatások, fiam, akkor ki kelti őket? Egy másik istenség? Nem látod-e be, hogy miként az ég és a víz, a föld és a levegő a világ részei, úgy az élet és a halhatatlanság, a vér, a sors, az elrendeltetés, a természet, a lélek és a szellem Istennek nézetei, s hogy mindezeknek a maradandóságát nevezik jónak? Sem a jelenben, sem a múltban nincs tehát semmi olyasmi, amiben Isten ne lenne jelen.
  5. Tát: Isten tehát az anyagban van, Atyám?
  6. Hermész: Ha az anyag Istenen kívül lenne, fiam, akkor miféle helyet választanál számára? Mert mi más lenne, mielőtt működésre nem serkentették, mint zavaros tömeg? Ha pedig tevékenységre kell sarkallni, akkor ki teszi azt? Azt mondtuk ugyanis, hogy a hatóerők Isten alkotásai. Márpedig kitől kapta minden élő az életet? Kinek köszönhetik halhatatlanságukat a halhatatlanok? Ki végzi el a változtatást a változóban?
  7. Akár anyagról beszélsz, akár testről, vagy a dolgok lényegéről, tudd meg, hogy ezek is mind Isten erőhatásai! Az anyagban lévő erőhatás képezi az anyagiságot, a testekben lévő erőhatás képezi a testiséget, és a dolgok lényegében lévő erőhatás határozza meg a valódi mivoltot. Mindez Isten, a mindenség.
  8. A mindenségben semmi sincs, ami ne Isten lenne. Ezért nem lehet Istent olyan fogalmakkal körülírni, mint a méret, hely, tulajdonság, forma vagy idő. Mert Isten a mindenség, s így ott van mindenben, és mindent magába foglal. Imádd ezt az igét, fiam, és tiszteld. Csak egyetlen istentisztelet létezik, Istent egyetlen módon lehet szolgálni és tisztelni, azzal, hogy nem vagy gonosz.”

Az angyal szavai

Rainer Maria Rilke

 

Te sem vagy az Úrhoz közelebb;

mi mind távol vagyunk.

De csodákkal áldott kezed

előtt meghódolunk.

Ily éretten nem ragyogott

más asszonyi kéz soha:

hajnal vagyok, harmat vagyok,

ámde te vagy a Fa.

 

Nagy volt az út, most sápadok,

elfeledtem, amit

ő – ki aranypáncélban ott

mint napfény, úgy vakít –

üzent neked, te révedő

(zavart a tér zaja).

Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,

ámde te vagy a Fa.

 

Kiterjesztettem szárnyamat,

kitágultam nagyon;

elárasztja kis házadat

roppant ruházatom.

Alig tekint rám két szemed,

s magad vagy mint soha;

vagyok szellő liget felett,

ámde te vagy a Fa.

 

És minden angyal így borong,

s szétválnak; sohasem

volt még a vágy ilyen nagyon

s tétován végtelen.

Megtörténhet már – úgylehet -,

álmodból ismerős.

 

Légy üdvöz, lelkem van veled:

érett vagy és erős.

Hatalmas kapu életed,

s megnyílsz hamar, tudom.

Dalomnak fül, legkedvesebb,

érzem: hangom beléd veszett,

beléd, te dús vadon.

 

Így jöttem s beteljesedett

álmaid jóslata.

Az Úr rám nézett: égetett…

 

Ámde te vagy a Fa.

 

Garai Gábor fordítása

A fény az emberek élete

 

Én vagyok a Szellem, aki a lélek mélyén,

minden lényben kifürkészhetetlenként lakom,

én vagyok mindeneknek a kezdete, a közepe és a vége,

mindennek eredete, élete és megszűnése.

 

Én vagyok, aki hat az erők birodalmában,

a bölcsek bölcsessége és a szemek világossága,

a mindenség teremtője és atyja,

a mindenség eredete és a halál is,

minden dolognak a vége.

 

Én vagyok a csend,

melyben az isteni titok lakozik.

Én vagyok mindennek a vetőmagja

minden erők ősereje minden erőben,

minden létezőben a lét eredete;

mert én vagyok minden, nélkülem semmi sincsen.

 

Minden dologban egyedül Én vagyok.

Ám belőlem keletkezett az egész mindenség

önvalóm megnyilvánulásaként.

 

Én vagyok a Szellem, minden dolgok kezdete,

közepe és a vége,

minden erők ősereje minden erőben

és minden létezőben a lét eredete.

 

(Bhagavad Gita)

 

Kezdetben vala az Ige (…) Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” Fény nélkül nem lehetséges élet a Földön. És így olvashatjuk egy modern folyóiratban:

„Minden ember földből lesz, földet eszik, és halála után a földbe tér vissza. Mégis azzal táplálkozik, ami a földből az ég segítségével jön elő. Tehát a növények fotoszintézise által a fénnyel is. A fény tesz lehetővé minden életet. Minden élőt fénytér vesz körül, egy koherens, ámde rendezett fény, a biofotonok. Így hat a látható nap a látható testre, amely egy meghatározott rendnek felel meg. A napfény által kapott táplálék az anyagi testet úgy rendezi el, hogy az egészséges marad.”

Az élet vala az emberek világossága” – ez áll a Bibliában. És a modern tudomány megállapítja: „az élet fény”.

A kvantumfizika megmutatta, hogy az életet azonosítani lehet a fénnyel, avagy – másként szólva – a sejtek között végbemenő elektromágneses interakcióval, vagy virtuális fotonok, illetve energiakomplexumok cseréjével. Létezik tehát világegyetemünkben a nehézségi erő mellett az elektromágneses erő, az energia átalakításának ereje. Ez az erő határoz meg minden földi életet, tartja karban a földi rendet, és ezt az erőt hívják fénynek.

Létezik azonban a végtelenül magasabb rendű fény is, az az erő, amely az isteni rendből jön elő, és amelyről a Bhagavad Gita a következőket mondja:

„Én vagyok a Szellem, minden erők ősereje minden erőben, és minden létezőben a lét eredete.”

Max Planck, a kvantummechanika alapítója azt mondta: „Olyasmi, mint anyag magában véve nem létezik. Nem a látható és múlandó anyag a reális, a valós és a tényleges, hanem a láthatatlan, örök szellem… Ám a szellemi lények nem állhatnak önmagukból, meg kell őket teremteni. Ezért nem szégyellem ezt a rejtélyes teremtőt éppúgy nevezni, mint ahogy ezt minden régi kultúra tette: Istennek.”

Így jutunk el a modern kvantumtudományon át is minden vallások forrásához, Istenhez. Sokan elfordultak mindenfajta vallástól, „leszámoltak” a dogmákkal, melyekkel őket a vallások markukban tartották, és tárt karokkal fordultak a tudományhoz. Mérni annyi, mint tudni, és ami nem mérhető, az nem létezik – így hangzik a meggyőződésük. Róluk ír A tökéletes élet evangéliuma a 17. fejezetben:

„Akkor némelyek, akik hitetlenek voltak, odajöttek Jézushoz és így szóltak: Azt mondtad nekünk, hogy az életünk Istentől való, mi azonban sohasem láttuk Istent és nem is ismerünk Istent.

Meg tudod nekünk mutatni azt, akit te az Atya-Anyának és az egyetlen Istennek nevezel? Nem tudjuk, hogy létezik-e Isten.

Jézus felele nekik és így szólt: Hallgassátok meg a halak példázatát. Egy folyó halai egymás között tanakodtak és így szóltak: azt állítják, hogy az életünk a víztől való, ám egyszer sem láttunk vizet, és nem tudjuk mi az. Akkor közülük néhányan, akik okosabbak voltak, mint a többiek, így szóltak: azt hallottuk, hogy lakik a tengerben egy okos, tudós hal, aki minden dolgot ismer, menjünk el hozzá és kérjük meg, hogy mutassa meg nekünk a vizet.

Így néhányan közülük felkerekedtek, hogy megkeressék a nagy és bölcs halat, és végül eljutottak a tengerbe, ahol a hal élt, és megkérdezték őt. Amikor pedig meghallgatta őket, így szólott hozzájuk: ó ti buta halak! Okosak vagytok ti kevesek, akik keresnek. A vízben éltek és mozogtok, és a vízben léteztek; a vízből jöttök, és a vízhez tértek vissza újra. A vízben éltek, ám ezt nem tudjátok.

Ti éppúgy éltek Istenben és mégis arra kértek: mutasd meg nekünk Istent. Isten benne van minden dologban és minden dolog Istenben van.”

Okosak a kevesek, akik keresnek” – mondta Jézus. Arról van tehát szó, hogy az ember keressen, és ne elégedjen meg csupán azzal, hogy létezik.

A Tökéletes fény, esszék a lélek tudományáról című könyvben ez áll: „Isten és ember viszonyáról sokat írtak már. Ám Isten létének biztos tudása csak egyetlen helyen keletkezik: az ember szívében. Még ha létezik is az egész világra kiterjedő keresés, és sokan kutatnak is nagy vágyakozással egy megszabadító perspektíva után, ezt a tudást akkor is csak a szívben lehet megtalálni. Az eljövendő idő meg fogja mutatni, hogy egyre többen találják meg újra ezt a titkot.” A szívből felemelkedő benső tudás biztos tudás. Új tudatból fakad: a Gnózisból.

 

Tudat

Micsoda tulajdonképpen a tudat és mi az új tudat?

A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című könyvének 9. fejezetében így ír Jan van Rijckenborgh:

„A tudatot az emberi gondolkodás, akarás, érzés és vágyakozás összessége alkotja. És ez a totalitás az az elektromágneses elv, amelyből az ember él. Ez az elektromágneses elv fej és szív, mindkettő. Ebből az elvből keletkezik a személyiség formája. Ez az elv ugyanis uralja a négy étert, odavonzza őket, egybeilleszti és elhasítja őket. A négy étert egy bizonyos rezgésállapotba hozza. Az emberi személyiség tehát eme elv által az, ami ő a formai nézete szerint.”

Majd a továbbiakban így folytatja: „A természetember dialektikus ruhát birtokol, mely az istentelenség elektromágneses teréből ered. Ilyen ruhával azonban nem találkozhat a vőlegénnyel, a Szent Szellemmel. Ezzel az elektromágneses elvvel nem részesülhet abban az életben, amely nem ebből a világból való. Ezért el kell kezdenie, gyakorlatilag, testileg, szervileg kimutathatóan egy új elektromágneses elvből élni. Az Egyetemes Tan és valamennyi szent irat erről tanúskodik.”

Ezután a szöveg annak magyarázatát adja, hogyan tudja az ember megújítani az elektromágneses ruhát, vagy másként szólva, hogyan érheti el a lélek újjászületését:

Ha egy ember tökéletes értelemben járja az önfeláldozás jánosi útját, akkor nagy energiát hív fel: a Gnózis energiaforrását. Ez az energia egy bizonyos pillanatban az ősatomot tökéletes láncreakcióra lobbantja. Ez azt jelenti, hogy ez a láncreakció a személyiség minden atomját összhangba hozza az ősatom fajtájával. Ha egy ember meg tudja valósítani ezt a felszabadítást, akkor tűzte a rózsát a keresztre.” Ekkor lélek- testet birtokol.

Az önfeláldozás útja János útja, melyen az énnek alá kell szállnia, és a jelölt lényében, a mikrokozmoszban a Másiknak kell átvennie a vezetést. Ez az út csak a szív felismerésének alapján lehetséges. Ez egyrészt a magas értelem, másrészt pedig mély vágyakozás, üdvrevágyás.

Spinoza ezt az értelmet és a vágyakozást a következőképpen magyarázta: „Akit a középen lévő értelem megérint, csakis örömöt és vágyakozást fog tapasztalni. Miért örömöt? Mert a beteljesedés útja első alkalommal nyílik meg előtte teljes szépségében és sugárzóan. Miért intenzív vágyakozást? Mert mérhetetlen szenvedés és megannyi viszontagság után, lényének velejéig történő megsebzése után a megszabadító élet teljes igazsága oly világosan fénylik fel előtte, és nézeteit oly tágasan bontja ki, hogy az elérésére irányuló mérhetetlen vágyakozás a szívet mintegy felpattintja.”

Arról az értelemről beszélnek itt, amely középen van. Ez az az értelem, mely a szívet és a fejet egyesíti, és felismerteti az egyetemes igazságot. Erről az igazságról a következők állnak a Tökéletes Élet Evangéliumának 90. fejezetében: „Ha megtartjátok a szeretet törvényét, amit nektek adtam, akkor az igazság egyre inkább lelepleztetik előttetek, és az igazság szelleme, aki felülről jön, elvezet majd titeket […] az egész igazságba […]. Legyetek hűek a fényhez, melyet birtokoltok, míg egy magasabb fény nem adatik néktek. Keressetek több fényt, és túlcsorduló bőségben fogtok élni. Ne nyugodjatok, míg nem találtatok.

Isten, sokfokú létrához hasonlatosan, megad nektek minden igazságot a lélek megszabadulására és tökéletesedésére. És a ma igazságát elhagyjátok majd a holnap igazságáért. Fáradozzatok a tökéletességért. […]

Hagyjátok, hogy mindenki azt tartsa igaznak, amit annak ismer fel a szeretetben, tudván, hogy ahol szeretet nincsen, ott az igazság érték nélküli holt betű. [… ]

Ahogyan én kaptam az igazságot, úgy adtam azt tinéktek. Hagyjátok, hogy mindenki úgy kapja meg az igazságot, ahogyan fénye és képessége érteni engedi. […] Mert az igazság Isten hatalma, és végül uralkodni fog minden tévedés felett.

Isten sokfokú létrához hasonlatosan megad nektek minden igazságot a lélek megszabadulására és tökéletesedésére.”

Ezt a létrát kell megmásznunk. Mert „az előkészület és az előkészítés involúciónak nevezett szakasza után, az embert az elé a feladat elé állítják, amit evolúciónak jelölnek. Az általánosan elterjedt véleménnyel szemben ez az evolúció biztosan nem teljesen önműködő folyamat. Az embert nem fejlesztik, hanem önmegvalósítás révén kell önmagát fejlesztenie. Kényszer nélkül, és tökéletesen megismerő szeretetben kell Isten célját magasra tartania önmagában és önmaga által.”

 

(Jan van Rijckenborgh: A kínai Gnózis, 22-1. fejezet)

Az egy pont

 

Lassanként megszoktuk azt az eszmét, hogy a tömör anyag voltaképpen energia… A legtöbb ember számára ez az eszme csak egy gondolat, ugyanúgy, ahogy megszoktuk azt az elméletet, hogy a Föld a Nap körül kering, számunkra mégis úgy néz ki, mintha a Nap keleten feljönne, nyugaton pedig lemenne.

 

Tapasztalatunknak megfelelően a szék és a test, amelyik azon ül, egységesnek tűnik. Ez bizonyossá teszi számunkra, hogy egy eszme egy formába, egy foltra koncentrálódik. A részecske elmélet egzotikusan csengő neveivel, mint a kvark és neutrínó, de a rezgéselmélet rezgései is egy mély misztériumhoz való tudományos közeledést jelentenek, amiért feltehetően az „alapkutatás” fogalma alá tartoznak. Amit részecskének jelölnek, nem jelenti, hogy külön részecskék, inkább a fényenergiához hasonlíthatjuk őket, igaz többféle felfogás létezik ezzel kapcsolatban. Beszélnek a kvantumelméletről is és figyelemre méltó összefüggésekről és kapcsolatokról a szubatomi részecskék között. Azok számára, akik egy széken ülő test úgynevezett szilárd tömegének alapvető elképzelését túl körülhatároltnak tapasztalják, azok számára a mai fundamentális tudomány bizonyára érdekes lehet. Vajon a kvantumfizika megszünteti-e a hagyományos tudománynak, vagyis a vizsgálandó tárgynak és a vizsgáló tárgyának tudományát? Vajon ezáltal fizika nem duális jelleget kap-e?

Mondhatjuk, hogy a szétválasztás marad, de a kísérleti eredmények függenek a megfigyelő nézőpontjától. Ki lehet indulni a részecskeelméletből vagy a fényelméletből, de mindkettőből egyidejűleg nem. Vagy a misztérium az ismeretlennek még nagyobb mélységeibe űz. Növekvő mértékben feltételezzük, hogy az észlelő éppen az észlelést korlátozza, vagy határozza meg. Ám de akkor létezik-e az észlelés? És hogyan lenne elfogadható életünkben a nem-észlelés gyakorlati konzekvenciája? A következő kép biztosan segít integrálni önvizsgálatunkba.

 

A nem-részecske

Amennyire lehetséges képzeljünk el egy határozatlan ürességet. Ez nem egy téren belüli vákuum, hanem az ősalap, amint a misztériumok utalnak rá. Olyan semmi, amelyiknek a képzeletbeli közepén egy pont, vagy egy részecske van, amelynek nincsen tömege. Mivel ennek az elgondolt részecskének nincsen tömege, nem vonatkozik rá a nehézségi, a tehetetlenségi erő, vagy a fénysebesség határa. Azaz semmi sem korlátozza vagy zárja korlátok közé.

 

Az üresség forma, a forma üresség

A mi nem-részecskénk végtelen sebességgel tud előremozdulni anélkül, hogy egyetlen fizikai törvénybe ütközne. Ez azt jelenti, hogy ugyanabban a pillanatban mindenhol lehet, és sehol sem. A sebességnek nem szab határt a tér-időnkben ismert fénysebesség.

Továbbá: Ami végtelen sok részecskének tűnik – ami látszólag testünket, az univerzumot, de a széket vagy a teáscsészét is formálja -, tulajdonképpen csak egy rész, ami határtalanul gyorsan helyeződik át úgy, hogy állandóan úgy néz ki, mintha saját maga mellett tűnne fel. Úgy néz ki, mintha több, mint egy részecske volna, melyből minden felépül, miközben csak az alábbi van jelen: egy fundamentális részecske, ami az időben és tér nélküli semmiben követi szent geometriai útját. És minden megjelenő sokszínűsége egymásban tűnik fel, úgy, hogy a múlt, jelen és jövő ugyanabban az időtlen pillanatban jelenik meg. Másként szólva: minden atom, amelyekből testünk, a föld és a csillagok a fizikai univerzumban felépülnek, egy és ugyanazon részecske által tűnnek fel, tehát ugyanazon fajta által, hanem szó szerint egy egyetlen részecskén keresztül. Ez a nem-részecske azt engedi megjelentetni, aminek meg kell jelennie. Ez az élet ereje. A részecskének nincs múltja, jövője vagy szilárd helye, és a teremtésnek csak egy egyetlen látszólagos pillanata létezik. A teremtést minden látszólagos pillanatban megújítják, vagyis minden megjelenő minden pillanatban újra megteremtődik.

 

A mérhetetlen feneketlen kút

Mindezt olvasva nem lehetetlen, hogy meglepődünk s hitetlenséggel reagálunk, miközben a sorok között mégis áll valami. Kapcsoljuk be most értelmünket, hogy itt újra elmondjuk a véleményünket? Hol ismerjük fel magunkat ebben a példában? Ha a részecske példáját hatni engedjük magunkban, majd megint elengedjük, akkor elhúzunk kísérőink, értelmünk és érzésünk mellett. Ahol a szavak és képek értelemszerű felfogása nem visz tovább, felfedezzük a sorok között, hogy nem a személy, hanem ez az ismeretlen részecske a mi lényegi önvalónk. Ekkor botlunk bele éppen ebbe az önvalóba, és akkor látható, hogy minden jelenség nem valamiből jön, hanem a semmiből, mert a valami, mint tárgy, mindig jelenség, tünemény.

Az a részecske, ami nem részecske, az mint egy potenciális kreativitás forrása mindent egyetlen egy pillanatban teremt. Ha most a kút mindaz, ami megjelenik és meg fog jelenni, akkor ő lesz a személyiség is a tér-időben. A kút azonban, mint ok nélküli ok mindig kívül marad. A tér és idő tehát az abszolútban látszólag jelenik meg, s csak a mi énünk vagy személyiségünk megelevenítésével van összekötve. Ez azt jelenti, hogy mindig újat, mint egymás követőt éljük meg, és ezáltal időnek tapasztaljuk, mert a mi megelevenített énünk nem képes az új lényegi önvalónkban állni. A logikus értelem mindezt újra megtarthatja elméletként, a lényeget azonban nem foghatja fel. Ez azért logikus, mert az elmélet sohasem stimmel. A mi értelemszerű tudatunk csak minimálisan képes megváltozni, és a mindig újat lineáris tapasztalatként éli meg, tehát mint időt, miközben ez tulajdonképpen azonnali.

 

Oszcilláló Univerzum

A példában felfedezzük az Oszcilláló univerzum igen régi elméletét, mely szerint az Univerzum, és minden, amit tartalmaz minden pillanatban eltűnik és megjelenik.

Jami, a szufi költő így ír erről:

„Ez az Univerzum állandóan megújul.

Minden pillanatban, minden lélegzetvétellel.

Minden pillanatban feloszlik egy Univerzum

és egy másik, mely hozzá hasonló

elfoglalja helyét – ezt azonban a legtöbb ember

nem tapasztalja meg. E gyors egymásra következésnek

következményeként az észlelő azt hiszi,

hogy az Univerzum folyamatosan létezik.”

És ha Shabistari azt mondja? Az örök és az időszakos nem két elválasztott dolog, olyan, mint a hullámok és az óceán, megváltozhatatlanul egyek. Ha egy szikla az Óceánba esik, hullámok keletkeznek.

Az abszolútból kiemelkedik a relatív és újra visszaesik abba.

Így láthatjuk a három betűt is, az A-U-M-ot, mint teremtést, nevezetesen fenntartást és megszűntetést a végtelen óceánban”

A keresztény hagyományban így hangzik: „Belőlem-általam-hozzám”.

 

Egyszerűség

Az isteni leírhatatlan sokféleségben jelenik meg, mégsem komplikált. Csak a Most létezik. Az Egy minden, aminek lennie kell. Az Egy az, amit Hermész úgy nevez, mint „terjedelem nélküli kör olyan központtal, amelyik mindenhol van” Miközben egy megjelenő középpont a kerületéhez, egy behatároltsághoz viszonyítva áll, Hermész itt a mindenhol jelenlevőségről beszél. Ez a pont a közép, mindenben lét. Ez a mérhetetlen Egy így az élet kútja, forrása. Ez az önvaló, vagy Isten. Minden ember ez, ez a mi legmélyebb lényünk. Ezt a mélységet a szokásos értelem üresnek tapasztalja, mint határtalan szakadékot, amitől visszariad.

Az a félelem, melyet kezdetben talán az üresség alapján tapasztalunk, lényegében mégis örömnek tűnik, a szikrázó élet szeretetének, ami a saját feneketlen kutunkból folyamatosan felbuzog. Ez a félelem beteggé tevő görcs, ami távolságot tart életünktől úgy, hogy folyamatosan ellenőrizhető, és olykor-olykor még gyűlölhetjük is. Ez lesz az „én életem”-től való búcsú. Az élet túl közel van ahhoz, hogy ezen elválasztás által igazán látható legyen. Mégis ez az élet, amely a mélyből buzog fel, az az erő, amivel minden megigazult ember minden megjelenőt szeretettel hordoz. Az AUM-ból – ezotérikus kifejezéssel – hét áramlat vagy kreatív őssugár ered, melyek arany viszonyban, egy megnyilvánulásban bontakoznak ki. Ezért beszéltünk egy szent, geometrikus útról, ami a Nem Részecskét követi. Ez egy olyan jelenség, amely egyúttal számunkra is úgy nézhetne ki, mint egy tórusz, egy körformájú mező, aminek belsejéből minden rezegve buzog fel és újra visszaesik, mint isten szívének lüktetése.

„Isten létezést akar, és ő a létezés.” Ezzel a kijelentéssel összefüggésben mondja Hermész azt is: „Helyesebb azt mondani, hogy nem Istenben van minden teremtmény, hanem hogy valójában őbennük van Isten. Nem kívülről illeszti magához őket, hanem saját lényéből teremti elő őket, és saját magából nyilvánítja meg őket. És ez isten gondviselése és gondolattevékenysége: A Mindenség állandó folytonos mozgása, és soha nem lesz idő, hogy abból, ami létezik, ami azt jelenti, hogy Istennek valamilyen része, el fog veszni. Mert Isten mindent magában foglal, semmi sincs rajta kívül, és Ő mindenben benne van.” (Corpus Hermeticum, 11.Könyv, 23-24 vers.)

Így tanítja Hermész, hogy a kút nem „valami”, amiből valami más keletkezik, vagy amiben megjelenik valami. Mert akkor a létezés egyetlen dualizmus lenne, amire az értelemszerű tudat őt korlátozni akarja.

 

Én-részecske

Mindeközben a személy értelemszerű tudatával úgy viselkedik, mint egy részecske – de nem az. Amit látunk, csak egy kifigurázott Én-részecskének önkéntelenül megjelent játéka. Nos, minden megjelenő személy egyedülálló, a semmi látszólag egy valami lesz személyek sokaságában, akik a „valaminek” rabszolgái. A valami rabszolgájának lenni egyéni dolog. Közülünk mindenki elengedheti rabszolgaságát. Az elengedést nem háríthatjuk át egy vélt egységre, aki ezután felelős lenne azért a kivetítésért, hogy valamik vagyunk. Hogyan látható nagyban és egészben ez az én-jelenség? Hermész mondja: „A világ az első teremtés, az ember a világ után a második élőlény, de a halandók között az első. Az emberben ugyanaz a lelkesítő elem van, mint a többi élő lényben.”

„Van közössége a lelkeknek, az isteneknek, embereknek és az értelem nélküli életformáknak.” (Corpus Hermeticum, 12. Könyv, 35. és 64. sor.)

Egyszerűbben szólva, két jelenség létezik: a természet és az ember, és mindkettő lelkesített. A természetnek és megjelenési formái minden csoportjának egy központi lelke van. Ezért beszélnek csoportlélekről. Minden embernek azonban saját lelke van. Ha követjük a részecskével kapcsolatos példánkat, a részecske egy szikrát, egy önmagától való lehasadást idéz elő, miközben ez a szikra mégis eloldhatatlanul a részecske és az is marad. A részecske látszólag egy sokrétűségbe hasad, amit mi emberiségnek nevezünk, miközben minden ember birtokol egy ős-szikrát. Ezáltal minden embernek egy isteniteremtő potenciálja van, és saját belső lénye szerint halhatatlan. Ez a szikra egy tudat tüzet lobbant lángra. Ha már most azt mondjuk, hogy a részecske az abszolút kikutathatatlan „ÉN”, akkor ez a tudattűz az „Én vagyok”. A belső keresztény hagyományban a szellemlélekről beszélnek vagy az Atya Fiáról. A kifürkészhetetlen Atya a Fiú által nyilvánul meg.

 

Részecskeenergia

Ha a szikra tudattűzzé lesz, akkor az egy személyiséget lelkesítő lélektüzet keletkeztet. Követve példánkat, ezt a tüzet részecskeenergiának nevezhetnénk, melyben nevezett aranyszabály mindent megjelentet. Ez egy megújító szellem, mivel a Közvetlenből jön. Hagyományosan ezt a Megújítót „Szent Szellem”-nek nevezik.

Krisztus így mondja: „Lásd, újjá teszek mindent”, és mindenkit meghív, hogy beengedje ezt a szellemet, és hogy tudatosan jöjjön ebbe a közvetlen Újba. Ez a szellem a megvalósított emberben nyilvánítja meg magát, abban a megvalósított emberben, aki szellem, lélek és test szerint tiszta lett. Az önvaló elváltozik, az élet valóban él. Egy olyan lélekben azonban, aki a személlyel azonosította magát, a tudati tűz a lelket már nem tudja közvetlenül meggyújtani, ami által a természetlelkesülés veszi át a funkciót. Mint személyek, vele fejlesztettünk ki egy értelemszerű tudatot, amivel a világot csak korlátozottan tudjuk észlelni. Így jelenik meg egy látszólag elválasztott Én-részecske, az én egy éltetője. Ezúttal keletkezik egy tudattalan félelem a mibennünk található közvetlen élettől. A világ megtapasztalása azonban nem egyéni ügy.

Egyetemleges.

A tiszta tudatban a megtapasztalt tárgyak előkészítetlenül kerülnek a tudatba, és veszik fel annak minőségét. A tapasztalat és a tárgy nyitottá válik, vagyis nem az értelemtől behatárolt, hanem mindig új, egy egyedülálló közvetlen jelenés!

Így tovább már nem a személy, hanem a tiszta tudat gondoskodik minderről. Ha ez az egy tudat itt van, akkor az tartalmazza a világ megtapasztalását. Ezen keresztül, ezáltal jól érthető, hogy nem létezik intelligencia, amely mindent kívülről irányít, mert intelligencia mindenben van.

A modern fizika szerint az „energia azonos az intelligenciával, intelligencia egyenlő energia.” Ez figyelmünket arra irányítja, hogy a test, de a lélek is, önszabályozó és öngyógyító. Ebben bízhatunk.

 

Az egység elkerülhetetlen

Ha minden részecske egymásban van, akkor az Egység tehát nem összeillesztés. Akkor az emberiség is csak Istenrészecskék egy kötege. Még ha a tudatosság azt gondolja is, hogy két világ van, az itteni és az isteni, vagy ha rengeteg világot vetít is ki, ez akkor is csak egyetlen egy jelenségben történik. Ezért a párhuzamos világok eszméje vagy matricájának elve abszolút értelemben valószínűleg nem megfelelő.

A személy szemszögéből a téridőben való elválasztottság mégis egy kézzelfogható valóság – de abszolút értelemben nem az. Azt lehet mondani, hogy nem látjuk valamennyi égitestet, mert egy bizonyos dimenzióban tapasztalunk. Azzal vagyunk összekötve, aminek tudatában vagyunk; ez egy intim jellegű családi kapcsolat. Ha nem engedjük magunkat a logika, az értelem kalodájába zárni, és nem hiszünk a szavaknak: ha a semmi már nem takar el, hol van akkor az ellentmondás? Hol van akkor a gondolat, hogy egy elválasztott én vagyok, hol van akkor a szűzies energia? A mag különbségtétel nélkül éltet, keletkeztet, és az élet szeretet, és ez hozza össze újra azt, ami szemmel láthatóan el van választva.

És mivel az egységben való összehozatal lényegében lehetetlen, világos, hogy a határozatlan részecske az abszolút Én mindenben.

Ezzel az előbbiekben feltételezett kép az énben való visszaesésről csak egy kép, mert hová is kellene visszaesni, saját magunk magunkba?

Az Abszolút és a megjelenő felfoghatatlan szeretettáncot lejt, ahol nem létezik két szerelmes… csak a szeretet.

Valar Morghulis – Valar Dohaeris

Barbelo

 

Mindenkinek meg kell halnia! Mindenkinek szolgálnia kell!

Igen ez a jelmondata az Arcnélkülieknek, a Trónok harcában. Triviális, vitathatatlan, egyszerű, húsbavágó, lélekszaggató igazságok ezek. Azt hiszem, ha az olvasók, filmnézők értenék, a történetből is több minden kapna értelmet.

Mindenesetre ettől függetlenül nem a film/regény előtt szeretnék most fejet hajtani, ez inkább csak legyen mondjuk egy kiindulópont, mely tovább haladhat egy egyszerű felismerés irányába.

Mindenkinek meg kell halnia! Mindenkinek szolgálnia kell!

Igen, nekem is, neked is, másnak is. (ez a felismerés)

Ha az életünkkel nem tudunk eljutni odáig, hogy szolgáljunk, (a szolgálat itt nem alárendeltséget, hanem belső szükségletből hozott áldozatot jelent.) azaz szeretetből adom, amim van. Szóval, ha ez nem jön össze, mert egónk erős, vágyaink önzőek, figyelmünk magunkra irányul, inkább kapni, mint adni szeretünk (stb.), akkor a halálunk lesz az, ami pótolja mindazt, mit elmulasztottunk megtenni.

A hogyant nem tudom, a sors intézi az efféle kérdéseket. Ellenben a pontos időzítésről nem lehet kétségünk, minden a megfelelő helyen, a megfelelő időben, és a megfelelő módon történik. Akkor is, ha felismerjük és tesszük magunk is az élő jelenben a dolgunkat, és akkor is ha nem.

Mindenkinek meg kell halnia! Mindenkinek szolgálnia kell!

Túl-Istenen

Fernando Pessoa

 

I./  A mélységből

Nézem a Tejo-t, s eközben

Nézve nézni elfelejtek,

És ez megüt, visszadöbbent,

Tükröt tart tűnődésemnek –

Mi az, hogy folyó és folyik?

S ki nézi és gondolkodik?

 

Semmivé szakad hirtelen,

Üres lesz hely és pillanat

Összezuhan e semmiben,

Lyuk lesz bennem a gondolat.

Minden – én s az egész világ –

Így lesz önmagából kizárt.

 

Így veszik el lét és jelenlét,

Ha a tudat egyberakja.

Nem lélegezhetem lelkét

Névnek, eszméknek magamba,

Sem a földbe és egekbe.

 

És rádöbbenek Istenre.

 

II. / Túl van

Túl van Mikoron, Miérten,

Eltűnt túl az Eltűnésen…

 

Hullámzik az Ismeretlen:

Mozdulatlan, meg se rezzen…

 

Csordultig telt Hiány – soha

El nem felejti, hogy nincsen…

A világ az ő lábnyoma…

Az ő árnyéka az Isten…

 

III. / Isten hangja

Egy éjben csillogó hang,

A Kint mélyén hallgatom…

Mindenség: én magam…

Oh, öröm és borzalom

Hogy a lámpás kilobban,

Mely vezetett utamon!

 

Belül név- és gondolat –

hamu, s a hang: Ó, világ,

Benned nézem arcomat…

Visszhang vagyok, önmagát

Szorzó – sötét fénykutak

Mélyén Isten maga vár.

 

IV. / A mélybehullás

A világról szőtt ideákból

Kiestem…

A semmi fénylik odaátról,

Hol nincs Én, s nincsen Odaát sem…

 

Káosz – a puszta semmi héja,

Fogalmak között üres hely…

Fokok nélküli Tökéletes Létra…

Látomás, nem látszó színekkel…

 

Túl-lstenen! Túl-lstenen!

Fekete csend…

Az Ismeretlen villanása…

Lélek, minden mást jelent,

S még az is csupán célzás másra…

 

V. / Testetlen kéz magasba emel egy kardot

A fa között, és hogy látom a fát,

Hol van hát az álom?

És a hídnak melyik oldalát

Őrzi Isten?… Rámhull szomorúságom,

Mert a híd íve, nem tudom,

Nem a láthatár-e vajon…

 

Az élő és az élet között

A folyó mely irányba folyik?

Itt egy fa, levelekbe öltözött,

A Fához mily gyökérrel kapaszkodik?

Galambok röpülnek a galambdúc körül,

Van-e, mit a csapat mindig jobbról kerül?

 

A nagy Térköz, Intervallum: Isten,

De mi és mi között tehát?

Szavam között, s miről nem szólok mit sem,

Ki vagyok? Ki az, ki életemre lát?

Tévelygek… S a dúc ott, a magasba lökve,

A galamb mellett van, vagy körülötte?

A tűzből és vízből épült híd, mely a fényhez vezet

Történet egy öregemberről és a tengerről, az őserdőkről, az eonokról és a Fény mélységeiről

 

Román a tengernél áll és a távoli horizontot kémleli, azt a megfoghatatlan helyet, ahol az ég és a tenger egymásba olvad. Egy hete minden este kijár ide. Ma szeles idő van, s a tenger erre fehér tajtékos hullámokkal felel. A belső nyugtalanság, melyet már gyerekkora óta ismer, az utóbbi hetekben ismét fölerősödött benne. Állandó kísérője ez a nyugtalanság, különösen az életében bekövetkezett nagyobb változások előtt. A mai este azonban valahogy másmilyen…

Román érzi: figyelik. Pillantása újra és újra egy idős férfira esik, aki tőle kissé távolabb ülve szintén a tengert kémleli. Hirtelen az az érzése támad, hogy gondolatai valahogy egyesülnek az öregével. Ebben a pillanatban azt éli át, mintha gondolatai szabadság iránti határtalan vágyódásában messzire szárnyalnának a széllel. S ekkor hirtelen minden elcsendesedik körülötte: gondolatai áthúznak a látóhatáron, és ott a semmibe olvadnak.

 

Kozmikus tánc

Román nem tudja, mennyi ideig ült így. Arra riadt fel gondolataiból, hogy az öreg áll mellette. „Hát nem szépek ma este a hullámok? Gyakran üldögélek itt, és arra gondolok, hogy vajon honnan jöttek?” Az öreg leül Román mellé, és a tengert nézi.

Ez az egyszerű kérdés váratlan képsort indít el Román belső szemei előtt. Mintha múltjának olyan régi ajtói tárulnának fel hirtelen, melyek még pillanatokkal ezelőtt is szorosan zárva voltak. Az emlékezés hullámai csapnak át rajta. Felvillan agyában, amit a fizikai világ erőiről tud. A hullám: mozgás. Ennek a hullámmozgásnak a fentjeit és lentjeit saját életéből is ismeri.A következő pillanatban a kozmoszban találja magát, és látja minden egyes atom hullámmozgását. Atomcsoportok mozognak ritmikus összhangban. Ahhoz a ponthoz közeledik, ahol az egész kozmikus teremtés mögött álló két őserő találkozik: a Tűz és a Víz.

A Tűz indítja el az atomi szubsztancia szakadatlan mozgását, és alakítja azt folyton újjá. A Víz képezi a szubsztanciát, mindig új formát adva neki. Amint követi a mozgásokat, a Tűz és a Víz elválik, s a hullámmozgás teljesen elcsendesedik. Román nem tudja mennyi ideig ültek így egymás mellett, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Egyszer csak megszólal az öreg: „Itt az idő.” Fejét még egyszer megbiccenti Román felé, és eltávozik. Román is elgondolkodva tér haza.

Másnap olyan gyorsan végzi el a munkáját, amennyire csak lehet, hogy ismét a partra mehessen. Az öreg megint ott ül, s már várja. Román nyíltan a szemébe néz. Előző esti élménye, mint valami háttérzene kísérte egész nap. Tengernyi kép, látomás, benyomás és emlék támadt fel benne, újfajta tudássá egyesülve. Csak most tűnik fel neki az öregember időjárástól cserzett bőre, melybe mély barázdákat szántott a változás. Minden egyes redőnek meg van a saját története. Az öreg szemei nyugodtan pásztázzák a horizontot. Román leül melléje, és ugyanabba az irányba pillant. Megint azon a rejtélyes módon kapcsolódnak össze gondolataik és tűnnek el a horizont mögött. Román látja, hogyan habzik a szél-korbácsolta tenger.

A horizontot nézi, melyhez fokozatosan közeledik a nap. Hirtelen ismét a tegnapi panoráma nyílik meg előtte, lenyűgözve bámulja a természeti erők színjátékát. Ekkor egy szüntelenül változó formákat felvevő tánc ragadja magával, s ezeket a formákat anyag tölti ki. Megtapasztalja, hogyan keletkeznek ezáltal a terek, melyekben megnyilvánulnak a formák. Ezek azután az idő múlásával továbbváltoznak.

Az idő ma egészen tiszta. A horizonton világosan látható a keskeny csík, amely lassan szélesedik. Erős vonalat képez, mely ebben a színjátékban minden erőnek a forgáspontja. Választóvonal ez a látóhatár fölötti finomabb szerkezetű erők, és a lenti durvább anyag-erők között: választóvonal Ég és Föld között. Román látja magát a horizontra helyezve és a világító erővonalakkal összekötve. Olyanok ezek, mint a ragyogó szalagok, amelyek összekapcsolják őt a látóhatár feletti és alatti erőkkel. Érzi, ahogy e világító szalagok százai egy kerékre feszítik őt, amely ide-oda gurul a térben és időben. Látja, hogyan tartják és vezetik őt élete útján ezek a szalagok, amelyek tizenkét nagy erőösszpontosulásban végződnek, amelyek körül e szalagok, mint a kerék küllői a kerékagy körül forognak. Eszébe jutnak azok az emberek, akiket napközben megfigyelt. Őket is látja most, ahogy bábuként függenek e szalagokon.

A forgatókönyv változik, és hatalmas lény jelenik meg, amely ezt a tizenkét erőösszpontosulást mozgatja. Ez az Uralkodó tüzből és vízből, vagyis az egész kozmoszt kitöltő őserőkből áll. Mindig új módon mozgatja és keveri ezeket az őserőket, és a tizenkét nagy erő összpontosulásban így miriárdnyi formát teremt. Szüntelen gondolatfolyam árad ki belőle, aki tűzbe öltözve, egyre újabb lehetőségeket csal ki a vízből. Hosszabb-rövidebb ideig fennálló szilárd, összetett formák jönnek létre. Minden mozog a térben és időben.

Románban felmerül a kérdés: vajon mi ad e lénynek uralkodói hatalmat? A világ erői alkotják, amelyeken uralkodik, és Román mégis érzi, hogy minden más lény alatta áll. Az Uralkodó Románhoz fordul és kinyitja a szemeit, melynek mintha csak két nagy tűzkerékből állnának. Ugyanebben a pillanatban Román egész saját lényében észreveszi ezt a tüzet. Úgy érzi, hogy el fog égni. Figyelmét megkísérli elterelni, de valami megigézi. Román érzi azokat a határtalan lehetőségeket, amelyek ezzel a lénnyel kapcsolatosak, amelynek hatalma és szabadsága lebilincseli. Saját lényének minden porcikája most már csak ezzel az erővel szeretne kapcsolatba kerülni.

„Én az Úr vagyok a te Istened. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!” Ez a felszólítás szüntelenül hangzik a hatalmas Uralkodó szájából, és minden engedelmeskedik neki.

 

Két tűz

Hazafelé vezető útján Román még teljesen fel van zaklatva. Az idős ember valamikor felállt, hogy távozzon, a ma este képei pedig ugyanabban a pillanatban elillantak. Visszatér saját világába, anélkül, hogy az élménnyel elveszítené a kapcsolatot. De valami más is foglalkoztatja: ki ez az idős ember, aki minden este társául szegődik? Egyetlen szót sem szól egész idő alatt, csak kíséri őt. Román ezen az estén sokáig nem alszik el, és a tetőablakon át az éjszakai eget kémleli.

Alig tudja kivárni, hogy ma este ismét a parton legyen. Nap közben újra és újra tapasztalja, ahogy a különböző érzések küzdenek benne a hegemóniáért. Egy idő után a Világosság és a sötétség küzdelmének nevezi ezt, mert éppen ez a kép fejezi ki legjobban az érzéseit. Újra és újra eszébe ötlik az a mondat, amit tegnap este hallott: „Én az Úr vagyok a te Istened, ne legyen néked idegen isteneid én előttem” Ez a mondat, mint valami sötét szakadék nyílik meg előtte. Azonban minden egyes alkalommal, amikor Román ebbe a szakadékba esne, megjelenik egy másik erő, egy hatalmas vágyakozás, amely megóvja őt attól, hogy az erő, ez a szakadék magához vonzza. Olyan vágy ég a szívében, amely erősebb e világ minden őserejénél. Tudatára ébred annak, hogy a benne lévő sötétség, a szakadék ereje és az Uralkodó ugyanabból a forrásból származik. A szívében lévő Világosság azonban valami más. Román érzi, hogy ez a tegnap esti hatalmas lény fél a szívében kelt vágyakozástól.

A partra siet. Ma teljes szélcsend van, és a tenger tükörsimán csillog. Látja, hogy az öreg már ott ül, és ez megnyugtatja. Egyenesen hozzá megy, üdvözlik egymást, és általánosságokról váltanak néhány mondatot. Az idős ember egyszer csak elfordul, és ismét a tenger felé pillant. Román melléje telepedik, és a biztonság ismert érzése tölti el. A víz felszíne minden reá eső képet visszatükröz. A víz felszínének csendes, teljesen semleges atmoszférája mintha átköltözne a saját bensőjébe is. Ismét maga előtt látja a tegnap esti képet. Most minden erővonal az Uralkodóban sűrűsödik össze. A víz felett lebeg, és gondolatáram indul ki belőle, amely szünet nélkül hat a vízre, a korlátlan lehetőségek és a végtelen sötétség vízére.

Román a bensőjében uralkodó csendre összpontosít, és ugyanabban a pillanatban egy új alakot ismer fel, amely csupa fényből áll. Ez a világosság leírhatatlan, mert békét és összhangot teremt őbenne. Nincs olyan tér, melyet ez a világosság ne hatna át. Az Uralkodó azonban nem észleli ezt a világosságot. Ez a fényből álló lény azonban mégis kíséri és átjárja e világ Uralkodóját. Ebben a pillanatban világossá válik Román előtt, hogy ez a fénylény anyaként áll az Uralkodó mögött, és erőt kölcsönöz neki, hogy mindenek felett álljon, ami a világához tartozik.

A fénylény maga mintha egy fátyolon át gyakorolna hatást az Uralkodóra. Amikor a fátyol túlságosan elvékonyodik, akkor az Uralkodó tombolni kezd, és az egész teremtés felbolydul. Az Uralkodó újra és újra Románra szegezi a tekintetét. És ezeknek a szemeknek a tüzét ő a fénylény megváltozott tevékenységének tapasztalja.

Román a Világosság közvetlen hatását is észreveszi. Ez, mint vágyakozás ég a szívében, és megnyugtatja őt. Tudatára ébred annak a harcnak, amely ma tombolt a lényében. E két erő újra és újra egymás ellen támad, és hegemóniáért küzd őbenne.

 

Minden istennél hatalmasabb

Románnak ma szabadnapja van. Elhatározza, hogy a városi parkba megy. Ez az első napfényes tavaszi nap, és sokan vannak a parkban. Alig méltatja figyelemre őket, mivel még a tegnapi képekről gondolkodik. A fénylény lényének olyan mélységét érinti, amely teljesen idegen és új a számára. Román nem tudja megérteni, hogy ez a fényből álló lény úgy vesz részt az egész panoráma kialakításában, hogy észre sem veszik. Érzékeli a fény hullámait, és látja a többi embert, akiken ezek észrevétlenül haladnak át. Az az érzése, hogy ő egy egészen más ember, akit valami rendkívülivel ajándékoztak meg. Legszívesebben az egész világgal közölné a felismeréseit, de egyetlen járókelő sem veszi észre, hogy mi foglalkoztatja őt. Gondolataival visszatér a fénylényhez. Környezete rögtön megváltozik. Mindazt, ami körülötte lejátszódik, egyfajta filmnek látja, melyet egy vászonra vetítenek, ő maga pedig nézővé válik. A szívéből kiinduló leírhatatlan nyugalom szállja meg. Olyan érzése van, hogy a vásznon zajló játékban ő már nem vesz részt. Mintha eltűnt volna. Ez a fény nagyobb és hatalmasabb mindannál, amiről eddig tudomása volt. Létezik egy viszály, félelem és sötétség nélküli világ, amely bizonyára mindenhol jelen van, ám senki nem észleli. Ez a lény az istenek Istene, hatalmasabb, mint a leghatalmasabb és teljesen láthatatlan a látható világban. Román szédülni kezd, és érzését ismét le kell tompítania, hogy ne zuhanjon valami elképzelhetetlen „semmibe”. Amikor újból magához tér, még egy kérdés lebeg előtte: Van e olyan ajtó, amely összeköti az elképzelhetetlent az elképzelhetővel? A szívét megérintő lény az egész világot kifordítja a sarkaiból. Korábban mindig azt hitte, hogy a teremtés, ahogyan a bibliai Genezisből ismeri, a Szellemmel kezdődik, amely a vizek felett lebeg. Most arra kell rádöbbennie, hogy létezik egy elképzelhetetlen teremtés, amely már korábban fennállt, és magába zárja és áthatja a Genezis teremtését. Ennek az elképzelhetetlennek a tudatára ébred, és – mint egy ablakon át – beletekinthet egy másik világba. Ahol ablak van, ott ajtónak is kell lennie, és ahol ajtók vannak, ott útnak is kell lennie. Ezekkel a gondolatokkal megy a tengerpartra.

 

A Világosság vize

Román megkönnyebbül, amint a homokbuckákon áthalad, és az idős ember már ott ül. Ma beszélnie kell vele. Leül melléje, és vár, amíg az öreg odafordul hozzá. Ekkor így szól.:

„Az elmúlt napok tapasztalatai alapján úgy érzem magam, mintha moziban lennék. Amikor a vászonra nézek, olyan film forog előttem, amelyben én már nem szerepelek. Amikor megfordulok, akkor csak a sötétséget látom, és egy kicsiny lencsét, és mintha ebből indulna ki minden. Én magam egy elképzelhetetlen semmiben vagyok, amelyben nincs sem előre, sem hátra. Egyedül ülök a moziban, és azt veszem észre, hogy valami megfogalmazhatatlan vesz körül”

Az idős ember bólint, mint aki jól érti őt.

„Ezt az állapotot nevezik a „világ végének.” Abban a pillanatban, amikor ez a világossá válik számodra, tudod, hogy létezik egy új kezdet. Ezen a világon minden ember egy gömbben szalad körbe-körbe. A gömbnek se kezdete, se vége nincs. Olyan pontra érkeztél, ahonnan már kívülről szemléled a gömböt.”

„Alig tudom elképzelni azt, amit itt mondasz. Miért kellene éppen nekem kapcsolatot teremtenem az elképzelhetetlen és elképzelhető között, ha még ennek a világnak a leghatalmasabb istene sem képes erre? Miért vagyok alkalmas erre egyáltalán?”

„Román, azért vagy rá képes, mert ember vagy.” és Román tudja, hogy a beszélgetésnek keresi azt a finom vonalat, amely az Eget pillanatban egy ajtó nyílik a láthatáron.

Azt azonban nem tudja megmondani, hogy a horizont távol van-e tőle, vagy pedig közvetlenül a testén halad keresztül. Ott van e az ajtó a horizonton, vagy az ő szívében?

Ekkor ismét változik előtte a kép. Újra a látóhatáron áll. Átmegy az ajtón, és rögtön egy sok ajtóval ellátott ismeretlen teremben találja magát. Középső részén, amelyet felül egy magas kupola zár le, szökőkút vize csobog. Ennek a teremnek tulajdonképpen sötétnek kellene lennie. Semmilyen fényforrást nem fedez fel. Az észlelt fénynek nincsen középpontja. Amire csak néz ebben a teremben, az világít. A legerősebben a szökőkút ragyog. Úgy tűnik, mintha az egyes vízsugarak a fényesség sugarai is lennének egyben. Érzi, hogy a fényvíz eléri a belső lényét, és érzékelése ezáltal mintha a feje tetejére állott volna. Mindent megfigyelve körbejárja a szökőkutat, amely minden lépésével változik. Az egyik helyen egy középről jövő sugarat lát buzogni, azután, ahogy továbbmegy kettő, majd három lesz belőle, mígnem végezetül hét sugárban ömlik a fény. Többször körbejárja a kutat, hogy újra és újra megélje a sugarak színjátékát.

Román végül odalép a kúthoz, és belenéz a tálba, amely a vizet fogja fel. Mögötte teljes dicsőségében becsukódik az ajtó, így vissza zárva az út. Mindaz tehát, ami a múlttal kapcsolatos, feloldódik a Világosság mélyén.

A vízfelület csendjét elérő első gondolata hullámot kelt, amely egy lényt formál: első gondolata élni kezd.

Ámen”

A cselekvések közötti szent tér

Charles Eisenstein

 

Mielőtt a legtöbb ember képes lenne új történetét elkezdeni, ahogy a közösségre is igaz ez, a régit el kell hagynia. A régi és az új között egy üres tér található, egyben idő, amelyben a régi történet tanítását, és a belőle megtanultat asszimilálják.

 

Csak akkor zárható le az, ami már nem tud tovább lépni önmaga lehetőségein, ha az asszimilációt elvégezték. Ezután nincs semmi, csak terhes üresség, melyből aztán minden létező fölszállhat. Visszatérve az esszenciálishoz, újra megkapjuk annak lehetőségét, hogy ebből építkezve cselekedjünk.

Visszatérve a történetek közötti térbe, a megszokás helyett választhatjuk a szabadságot is. Jó alkalom ez arra, hogy semmit se tegyél, amikor azt érzed, hogy megrekedtél. Ne félj az üres tértől! A kút az, amelyhez vissza kell térnünk, ha a történetektől és a minket fogva tartó megszokásoktól meg akarunk szabadulni. Ha megrekedünk, de nem akarunk még bemenni ebbe az üres térbe, akkor legvégül mégis csak oda fogunk érni. Talán felismerik ezt a folyamatot.

A régi világ szétesik, de az új még nem jelent meg. Még a képzet szintjén sem, csakis a hiánya érzékelhető. Minden, ami valamikor maradandónak és igaznak tűnt, rögeszmeként lepleződik le.

Az ember nem tudja, hogy mit gondoljon, mit tegyen, nem tudjuk már, hogy mit jelent mindez. Életösvényünk, amit elkezdtünk, értelmetlennek tűnik, de nem is vagyunk képesek másikat elképzelni.

Minden bizonytalan.

Időérzékelésünk erre a hónapra, erre a hétre, mára, talán csak egy pillanatra zsugorodik.

A minket egykor megóvni, és a valóságot megszűrni látszó rendnek e délibábjai nélkül meztelennek és sérülékenynek érezzük magunkat, holott egyúttal megtapasztaljuk a szabadság egy nézetét is.

A régi rendszerben nem létező lehetőségek átragyognak, átlátszóak lettek, érthetőek, és elérhetőek, még akkor is, ha nem tudjuk, hogyan alkalmazzuk azokat.

Kultúránk kihívása az, hogy megengedjük magunknak, hogy ebben a térben vagyunk. Bízzunk benne, hogy biztosan eljő a következő történet, akkor, ha a köztes idő véget ér… és abban is, hogy felismerjük!

Engedjék meg maguknak tehát a történések közötti szent teret, engedjék meg maguknak, hogy ott legyenek!

Félelmet keltő, ha az ember elveszíti a biztonság régi szerkezeteit, azt a rendszert, amit a világ, a társadalom kínál neki. Meg fogják látni, hogy mégis jól érezhetik magukat, ha elveszítik azokat a dolgokat, amelyek elvesztését el sem tudták képzelni. A kegyelemnek egy formája az, ami a történések közötti térben megvédelmez minket. Nem mintha nem veszíthetnénk el házasságunkat, pénzünket, karrierünket, egészségünket, sőt, hitünket, elveinket, céljainkat. Viszont egyre szorosabb kapcsolat alakul ki olyasmivel, ami sokkal értékesebb, valamivel, ami tűz által nem ég el, nem lophatja el tőlünk senki, el nem veszíthető. Hogy néha látókörünkből el-el tűnik, nem jelenti, hogy nem vár ránk mindig, nincsen jelen állandóan az életünkben.

Ez a nyugalom helye, ahová megtérünk, ha a régi történet a végére ér. Ha a köd feloszlik, igazi látást nyerünk a következő világra és egy új életre, amelynek pompája minden addigi ismertet felülmúl. A víziónak és ürességnek ennek az együtt hatásából óriási erők bontakoznak ki. Ez egy olyan hely, ahová közösen elindultunk, és ahová úton vagyunk. Azok lesznek a kollektív emberi test új érzékszervei, akik elbúcsúztak a régi történetüktől.

Ha a társadalom egységben lép a történések közti térbe, akkor lesz kész arra, hogy az együttlétnek ezen vízióit, technológiáit és szociális formáit befogadja. Biztos, hogy erre még nem érett az emberek közössége.

Jelenleg az emberek többsége a régi megoldásokat szánja működtetni. De a rendszer nem tudja meghaladni önmagát. Működnek is… ideig-óráig. Új elnököt, kormányt választanak, egy új felfedezést, vagy a gazdaságnak egy újabb fellendülését jelentik be, és a remény tovább él…gyakorta olyan hazugságok árán, amelyek leplezni kívánják az eredmények másik oldalát, a negatívumokat.

Még nem esik nehezünkre azzal áltatni magunkat, hogy az átélt időszak, csak egy nehéz periódus, de máris látjuk az alagút végén a fényt… ami legtöbbször az érkező szerelvény…

Át fogunk vészelni mindent, ha új kőolaj forrásokat találunk, ha nagyobb atomerőművet építünk, ha több infrastruktúrát telepítünk, ha fokozzuk a gazdasági növekedést, ha az autoimmun betegségek molekuláris rejtélyeit megoldjuk, ha a bűnözés és terrorizmus ellen egyre hatékonyabb erőszakszervezeteket állítunk fel, amelyek terrorizálják az emberiséget, és amelyek önmagától védik meg azt.

E kísérletek többsége beláthatatlan következményekkel járnak, amelyek még rosszabbak, mint azok, amelyek inspirálták őket.

A nem-cselekvés bölcsességét már nem annyira nehéz belátni.

A nem-cselekvés természetes módon jön létre a véget érő régi történésekből, mely egy beszabályozott, ciklikusan visszatérő, standart cselekvésmódot írt elő.

A központi bankok, a hatóságok új fajta irányítására maguk sem tudják elszánni magukat, inkább kamatcsökkentésekkel, több pénz kibocsájtásával akarják megmenteni a bankokat, azért, hogy a gazdaság növekedése ismét beinduljon. Evidens, hogy bármilyen szigorú intézkedést hoz az állam a banki tevékenység korlátozására és felügyeletére, létük egymástól elválaszthatatlan, és a pénzügyi válságért egyformán felel mind a bank, mind az állam, így sem az államreformmal, sem a pénzügyi reformmal alapjában nem változik meg semmi… a változás lehetősége bennünk rejlik.

Egy bizonyos ponton abba kell hagyni a régi történetet.

Abba kell hagyni, akár annak elképzelése nélkül, mi fog történni ezután. Céltalanul követtünk egy olyan térképet, amely körbe-körbe vitt minket anélkül, hogy valaha is megmutatta volna a kijáratot.

Ahhoz, hogy kilépjünk ebből a rendszerből… a térképet össze kell gyűrnünk, és el kell felejtenünk.

Nézzünk körül! A halasztások, a lustaság, a különösebb lelkesedés nélküli kísérletek arra, hogy összeszedjük magunkat, mindez azt jelzi, hogy a régiben már nincsen potenciál, a befásult történelem már nem tud minket tűzbe hozni. Fokozatosan húzódjunk vissza hát ettől a világtól, természetesen magunkban kezdve ezt a munkát.

A társadalom természetesen minden erővel meggyőzné Önöket, hogy álljanak ellen a visszavonulás kísértésének, és ha ellenállnak, rendszerint depresszióban nyilvánul meg. Egyre erősebben motiváló vegyi szerekre van szükség, olyan létállapot fenntartásához, amellyel voltaképpen már nem akarunk foglalkozni, és jelentéktelenné vált számunkra.

Ha már nem használ a szegénység miatti félelem, akkor talán a pszichiátriai gyógykezelés, vagy gyógyszer segít. Minden lehetségest elkövetnek azért, hogy a „business as usual”-ban, a szokás szerinti üzletben feltétel nélkül részt vegyünk. Kollektíven is kifejeződik az a melankólia, ami lehetetlenné teszi azt, hogy továbbra is olyan energikusan vegyünk részt az életben, ahogy azt elébünk tálalják. Meggyőző értelem nélkül téblábol társadalmunk, és meggyőződés nélkül forgatjuk a kereket.

A depresszió gazdasági értelemben is manifesztálódik, ha kollektív akaratunk eszköze, a pénz, már nem cirkulál. Már nincsen elég belőle ahhoz, hogy igazán nagyot lehessen alkotni. Ahogy az inzulin-rezisztens betegbe pumpálják az inzulint, úgy pumpálnak egyre több pénzt a rendszerbe a parancsolók, aki teljesen mindegy, hogy magán- vagy nemzeti bankok, a céljuk ugyanaz. A hatásuk viszont egyre csekélyebb.

Ami valamikor felélesztette a gazdasági konjunktúrát, most már csak éppen elég arra, hogy elkerüljék a leállást… még egy darabig. Pedig a leállás, a nyugalmi állapot lehetne az az állapot, hogy egy új történetet kezdjünk el, közösségi szinten is. Félünk azonban az összeomlástól, ami akár lehetne feloldódás, felszabadulás is.

A nem-cselekvés nem egyetemes sugallat. Arra az időre jellemző, amelyben a végére ér egy történet, és amikor mi a köztes helyre érünk. A tao elve, a wu-wei kiválóan illik megnevezni a nem-cselekvést, viszont a megfelelő fordítása mégis az lenne: „ne avatkozz közbe”, „semmi kétely, semmi csalárdság”, „semmit ne erőltess”.

Akaratlan, önkéntelen, cselekedetektől való szabadságot jelent: tenni valamit, ha ideje van, nem cselekedni, ha nem megfelelő az idő. Olyan cselekedet tehát, amely az Univerzum, a természet mozgásaira van hangolva, annak szolgálatában, ami meg akar születni.

„A te Istened – az én Istenem”

Esszé az egységről és a sokféleségről

 

A rózsakeresztesek számára egy templom az egyetlen nagy „középső templom” sugara is egyben, az isteni nap sugara, amely mindent és mindenkit körülölel. Aki a templomban megtalálja a fényt, az felemelkedhet. Mintegy a sugarak által felemelve észlelni tudja, amit a saját lényében megvilágítanak. Ahogy a Nap az élet középpontja, és mindennek forrása, ami a minket körülölelő univerzumban létezik, úgy Isten a forrás, amelyből minden univerzum keletkezett. Ő a forrás, ami mindent megvilágít, amelyből és ami által minden keletkezett és amihez minden visszatér.

A kínai bölcs, Lao Ce írta egykor:

A dolgok, amik valaha a Taoból lettek,

az Ég, ami a Taotól tiszta,

a Föld, ami a Taotól van nyugalomban,

a szellemek, amik a Tao által spirituálisak,

a völgyek, melyeket a Tao tölt meg,

a tízezer dolog, amiket a Tao hívott életre,

[…] mind a Taoból, az Egyből keletkeztek.

(Lao Ce, Tao Te King, 39. fejezet)

 

A valóság keresése

Előbb-utóbb elérkezik az életben a pillanat, amikor az ember elkezd azon gondolkodni, hogy mi is a valóság, hogyan lelhetné meg, és elmereng Istenen és a teremtés célján; az emberen itt a Földön. Némelyek azt gondolják, hogy a minket körülvevő valóságon kívül nincs másik valóság, hogy a világon nincsen semmi maradandó, és a világ számunkra csak rövid ideig tartó tapasztalattal szolgálhat. Minden, amit látunk, egy természetes folyamat véletlen terméke.

Mások úgy vélik, hogy a világot isteni lény teremtette, aki az ember körül szorgoskodik, és megjutalmazza vagy megbünteti. Ezt hirdetik az ortodox vallások.

Aki ezt nem fogadja el, az tovább keresi a kérdésre a választ: Vajon miért van zűrzavar a Földön? Miért van annyi káosz harmónia helyett? Miért a folytonos szenvedés? Miért virágzik mindenütt ennyire az istentelen?

Ezzel veszi kezdetét a valóság keresése. Ha körültekintünk a világban, a formák végtelen sokféleségét látjuk. Nézzük meg például a ló formáját. Sok ezer különböző ló létezik, de mind megfelel egy típusnak, a ló típusának. Ez ugyanígy igaz egy rózsára vagy egy tölgyfalevélre. Ezek is nagyon változatos formákban fordulnak elő, de mindegyik felismerhető, mint rózsa vagy tölgyfalevél. Nincs két ugyanolyan, de mindegyik egy bizonyos típus végterméke, amely a többihez képest kicsit másképpen néz ki. Ebben felfedezhetjük az egyet és a sokfélét. A probléma most az, hogy a dolgok a sokféleségben megvizsgálhatóak, mert láthatóak. Az egyetlen azonban láthatatlan. Létezése csak a sokféleségből vezethető le. Mégis az Egy paradox módon valósabb, mint a sokféle.

„Egy új fejlődés nem az ősállapottal kezdődik valahol az őskor hajnalán, hanem mindig egy már létező eredményhez kapcsolódik. Minden továbbfejlődés alapja mindig a múltban szerzett anyagi tapasztalatok esszenciája. Ebbe az esszenciába hatol bele a függőleges áramként a szellemi impulzus, melyre a vízszintes kibontakozás és terjeszkedés a reakció. A két áramlat együtt egy keresztet képez, melynek metszéspontjában a közvetítő elv található.”

Pentagram szerk.

Jorge Luis Borges

A tenger

 

Az álmok és (ó a rémület) előtt kanyargott,

Mitológiák és világmagyarázatok szőtt

Ideje előtt, megelőzve a naptestű időt.

A tenger, az örök tenger már itt hullámzott.

Ki vagy te tenger? Ki az, aki ennyire mély

És ősi, aki egy és aki tízezer,

Aki a föld oszlopait falja fel,

És csillogás és ék, kockázat és szél?

Aki tényleg lát – mindig először néz

Igazán. Ez az ámuló rácsodálkozás

Az elemek erején. Látni a harmóniát

Délután, a Holdat, az örömök tüzét.

Ki vagy tenger? Ki vagyok én? Érik a tudás,

Mely hátrahagy minden agóniát.

 

fordította: Weiner Sennyey Tibor