Pentagram 2016/3

Karinthy Frigyes

Előszó

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

 

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

 

A titkot, ami úgyis egyre megy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

 

A titkot, amiért egykor titokban

Világra jöttem vérben és mocsokban,

 

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a félúton.

 

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

 

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itt hagyott.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

A harmadik csak rám nézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

 

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

 

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben.

 

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

 

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

 

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

 

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloé virág.

 

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

 

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

 

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

 

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

 

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

 

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

 

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

 

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

 

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván látott szemmel, csodára várván.

 

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Egy jó beszélgetés

 

Korunkban, amelyben a kommunikáció afféle varázsszónak számít, a beszélgetés már minden, csak nem természetes. Mintha általában hiányozna az érdeklődés a valódi eszmecsere iránt, hiszen egyre inkább e-maileken, SMS-eken, illetve Facebookon át érintkezünk. A tömegtájékoztatási eszközök uralják az életünket, és információk áradatával öntenek el bennünket.

 

Társalgásainkban egyre több a hírcsatornákból szerzett ismeret, és mind kevesebb az olyasmi, amit mi magunktól szerettünk volna elmesélni. Manapság kimondatlanul elvárják mindenkitől, hogy naprakészen tájékozott legyen mindenről. Aki nem az, az nem tud hozzászólni semmihez, úgyhogy inkább hallgasson.

Személyes beszélgetési szokásaink formája jól tükrözi, hogyan működik a mi „globális közösségünk”. Mindenkinek egyértelmű véleménnyel kell rendelkeznie mindenről, és azt legyen képes jó érvekkel megtámogatni, no meg kellő határozottsággal védelmezni. A New York-i Columbia Egyetemen kitört diákzavargások idején néhány újságíró az intézmény bejáratához vezető lépcsőn megkérdezte Jacob Needleman filozófust, az Elveszett kereszténység szerzőjét, az egyetem docensét, hogy mi a véleménye a megmozdulásról. „Nem tudom” – felelte Needleman nyugodtan. Mivel a riportereket a semmitmondó válasz nem elégítette ki és tovább firtatták a véleményét, ő megismételte a szavait, mert tényleg nem tudta, mit kellene a forrongásról gondolnia. Amikor pedig a további nyomásgyakorlás ellenére sem foglalt állást, a tudósítók teljesen elképedve bámultak rá: „Ez azt jelenti, hogy nincs véleménye?!” Needleman úgy érezte, ez rosszabb lenne, mintha súlyos bűncselekményt követett volna el.

Információközpontú világunk azzal fenyeget, hogy pártoskodásra, állásfoglalásra kényszerít minket: úgy érezzük, egyszerűen muszáj az egyik álláspontot helyeselni, a másikat pedig elutasítani. Hogy világos legyen, mi mellett teszi le a garast, az ember gyakran szélsőséges elvekhez nyúl vissza. A véleményalkotáskor minden kétség és tétovaság mellőzendő. Határozott álláspontot és meggyőző érveket várnak el. Kézenfekvő, hogy az ilyen beszélgetés előbb-utóbb vitává, szóváltássá, végül pedig civakodássá fajul. Az ember elvész a másik túlkiabálásában kimerülő, szószaporító vetélkedésben.

Fennáll annak a veszélye, hogy az veszi át az igazság helyét, amit nagyobb makacssággal, hosszabb ideig ismételgetnek. Az ókori Görögországban a szofisták által alkalmazott beszélgetős vitamódszer során ugyanez történt, akár fizetség ellenében is: az lett a győztes, aki az utolsó szót kimondhatta.

De kire tudnánk jobban támaszkodni fáradozásunkban, hogy meghatározzuk, mit is értünk a „jó kis beszélgetés” alatt, mint a görög filozófusra, Szókratészre? Ő a „szókratészi párbeszéd” atyja, amivel kivívta a szofisták ellenszenvét. Ő aztán nem csevegett habkönnyű semmiségekről.

Senkire nem akarta ráerőszakolni a saját meggyőződését, inkább beszélgetőpartnerét vezette rá, hogy elképzelései gyenge lábakon állnak.

Egyre újabb és mélyrehatóbb kérdésekkel vezette el az illetőt a felismerésig, hogy véleménye badarság – így leplezte le az ostoba, önhitt fecsegést. Szókratész persze azt sem állította, hogy ő bármit tudna: saját magáról is világossá tette, hogy semmit sem tud („Tudom, hogy nem tudok semmit.”) Ezért volt bölcsebb, mint a többiek.

Célszerűként utal a szókratészi technikára Karen Armstrong, az ismert valláskutató is legújabb sikerkönyvében (Az Isten-ügyirat). Bevallása szerint ez a módszer tanította meg arra, hogy nemcsak meddő próbálkozás a nagy létkérdéseket perpatvarral megoldani, de a viszálykodás lehetetlenné is teszi a valódi szellemi ébredést és megvilágosodást.

Egy jó beszélgetés azzal jár, hogy összemérjük a véleményünket másokéval, és rájövünk: nem sajátíthatjuk ki az igazságot. Ez nem mindig sikerül azonnal, csak akkor, ha tudatosan törekszünk rá. Akkor viszont termékeny tárgyalási alappá válik, amelyen a felek nyitottan, elfogulatlanul hallgatják egymást és elfogadják, hogy álláspontjaik eltérhetnek. Az ilyen beszélgetés kipenderít bennünket vélt biztonságunkból és megszabadít önhittségünk falaitól. A jó vita rádöbbent minket emberi képességeink viszonylagosságára. Egyetlen normális beszélgetőpartner sem fogja magát emiatt feljogosítva érezni arra, hogy abszolút és megcáfolhatatlannak vélt kijelentéseket tegyen, vagy olyan lapos közhelyeket nyilatkoztasson ki, amelyeket nem lehet kétségbe vonni.

A jó beszélgetés során nem csak egymásra válunk nyitottá, hanem a máskülönben nem hallható Harmadik misztériumára is, aki a szavak közti csendet tölti be, az egészen Másra, amelyről a beszélgetés szüneteiben sejthetünk meg valamit. Ő felülmúl mindent, és nem azonosítható semmilyen külsőleg körülhatárolt, leírható igazsággal. Ő az, ami megmarad, amikor már mindent elmondtunk. Ezért is mutatkozhat meg bennünk kizárólag a csenden keresztül – ha hallgat a száj, és mindenekelőtt a szív; amikor a beszélgetés eléri azt a pontot, ahol a szavak már nem elegendőek.

Ez nem annak a hallgatása, aki dacosan bezárkózik, mert partnere már nem akar figyelni rá, hanem a csendes várakozás a megszabadító igére, amelyet csak a Megnevezhetetlen jelenthet ki – s amely a saját bensőnkben csendül majd fel.

Ez a hallgatás, ez a csend akkor ereszkedhet belénk, amikor a tudatunkban zajló vég nélküli mérlegelés és belső párbeszéd – a folytonos fontolgatás, amelyet az ismert író, James Joyce a „tudatfolyam” szóval írt körül – egyszer véget ér.

Nemcsak másokkal szoktunk ugyanis vitázni: igen gyakori, hogy a patália végeztével a képzeletünkben – vitapartnerünk vonásaival – alkotunk egy fantomot, és azzal folytatjuk a zsörtölődést. Mint egy ellenséget, mindenképpen meg akarjuk győzni arról, hogy igenis nekünk van igazunk. Hányszor fárasztottuk már ki magunkat az érvek végtelen sorának kigondolásával, amelyekkel valakivel vitába akartunk szállni, vagy amelyeket tulajdonképpen be kellett volna vetnünk, amikor ismét csak megnémultan álltunk ott!

Milyen következményekkel jár, ha folyton csak bírálunk, és mindent jobban akarunk tudni a másiknál? A vallástörténetben számos példát találhatunk arra, amikor az emberek ehhez hasonló házsártos, izgága „párbeszédet” folytattak Istenükkel, majd váltakozó sikerrel harcot vívtak saját elmeszüleményükkel. Ez a démoni teremtés gyakran kényszerítette őket ellentmondást nem tűrően alázatos hódolatra és néma engedelmességre, s végül istentagadókként hagyta őket oda.

Az efféle ateizmusnak azonban tisztító hatása is lehet. A tudatlanságot érő sokk az élet kimondhatatlan misztériumához való belső odaadásig vezethet, mint az a Bibliában Jóbról olvasható. Ezután a belső csend már a tudatos hallgatás táptalaja lehet, amelyben az ember meghallhatja az isteni igét.

Ebből ered a sóvárgó vágyakozás az egyetlen igazán szóló ige megismerésére, amely a „Beszélj, és én egész leszek”. Ekkor ez már nem pusztán tájékoztató vagy leíró beszéd, hanem transzformáló, átalakító nyelv, az ige, amely mélyrehatóan, alapvetően változtat meg bennünket. Amikor minden vita elnémult bennünk, akkor hangozhat fel bennünk az egyetlen isteni ige, és újíthat meg minket teljesen, az ő mintájára.

A gnosztikus-keresztény hagyományban teremtő Logoszról beszélnek, az Igéről, amely kezdetben Istennél volt, és maga Isten volt az egyetlen igazság, amely nem nevezhető néven, hanem csak mint hatás tapasztalható meg.

Ez az ige szól a cselekvésből, az életvitelből, és bírja rá az összes többi szót az elcsendesülésre. Aztán már „Ő” szól bennünk és általunk, mi magunk pedig csak csendben hallgatjuk és átéljük.

Lehet-e valami magasztosabb és beteljesültebb, mint az, amikor a Másik isteni beszéde viszi a szót bennünk, és ez az ige az emberekkel folytatott beszélgetéseinkkel is egybecseng? Akkor már nem meggyőzni vagy rábeszélni akarjuk a másikat, ellentmondást nem tűrve. Hanem meghívjuk egymást, nem szavakra hagyatkozva, hanem hogy felfedezzük a transzcendens igazságot, amely a szavakon túl van. A kommunikáció akkor már nem különbségeink csereberéje többé, hanem a szó igazi értelmében vett eggyéválás.

Minden információ

 

Különös megállapítani, hogy a látszólag teljesen eltérő állásponton lévő elméletek kölcsönösen megerősíthetik egymást. Itt vannak például a különböző többé-kevésbé tudományos világképek. Néhány tudós kijelenti: „minden anyag”. Mások azt állítják: „minden rezgés” vagy „minden energia”.

 

Elképzelhető még több ilyen „minden…”-elmélet, de az itt említettekben közös a fizikai látásmód. Egy ideje azonban megjelent egy új elmélet, amely szerint: „minden információ”. Ennek tükrében válnak igazán érdekessé a fenti sorok. Nemcsak azért, mert az információk korában élünk, hanem mert itt egy mélyen vallásos és ugyanakkor ősi keresztény képet fedezhetünk fel. Hiszen csak egy kis lépés szükséges ahhoz, hogy meglássuk a „minden rezgés” hasonlóságát a „Kezdet Igéjével”, tehát az Atyával. A „minden energia” ugyanakkor a Fiú erejére emlékeztet, a „minden információ” pedig nem más, mint a Szent Szellem ismerete. Az ősanyag pedig, melyből az összes formát kapjuk, a „minden anyag” elmélettel kapcsolható össze.

 

Az elmélet

A „minden információ” kijelentés már ezek miatt a párhuzamok miatt is további vizsgálódást érdemel. Ezen elmélet szerint minden létező alapja a tiszta absztrakt információ, amely megismerésre vár. Számtalan forma van ebben az állapotban, melyben az információ kifejezésre juthatna. Az információ átalakul, hogy megismerhetővé váljon. Sűrűsödik, és létrejön valami, amit „valószínűségnek” nevezünk. A kifejeződési formák végtelen száma most ugyan végessé válik, de még mindig igen nagy marad.

A sűrűsödés átalakító folyamata tovább halad, és a sok valószínűségből létrejön egy kisszámú „virtualitás”, amely végül azzá sűrűsödik, amit anyagi valóságnak nevezünk. Ezt az átalakulási folyamatot a tiszta információtól a realitásig aztán „életnek” nevezzük. E valóságban azonban végeredményben a tiszta információ semmilyen további átalakulása nem megy már végbe, valóságként nem él tovább, hanem meghal – tartja ez az elmélet.

Ennek az elméletnek a hívei nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy lennie kell még valaminek, ami ezt az információt – amely meg akarja magát ismertetni – fel tudja venni és be tudja fogadni. Jelen kell lennie egy olyan tudatnak, amely tanulni és fejlődni képes. Ez az információ megismerésén alapuló tudatfejlődés egy második mozgás, amely az információ-sűrűsödés átalakulási folyamatait tekintve az ellenkező irányba tart. Az első mozgást tekinthetjük fentről lefelé haladónak, vagy a jövőből felénk tartónak. Úgy is mondhatjuk, hogy ez az első mozgás közeledik felénk a még betöltetlen térből – vagyis a térből, amely létezett mielőtt bármi is lett volna, mielőtt teremtés lett volna. A második mozgás azonban, amely a fejlődő tudaté, egészen más irányba tart. Ez egy lentről felfelé tartó mozgás, amely a múltból és a természet anyaggal kitöltött teréből indul, és – remélhetőleg – az egyre eredetibb információkhoz vezető úton halad.

Emberként hajlamosak vagyunk pont ezt a második mozgást „életnek” nevezni. Csupán általa nem éljük át a valóságot halálnak. Ehhez jön még, hogy az első mozgást nem vagy csak alig ismerjük, mint ahogy még látni fogjuk.

 

A tapasztalat információáradata

Az információról alkotott fogalmunk rendszerint pont az ellenkezője annak, mint amit az imént elmondott elmélet vázol. Számunkra az információ egy észlelt valóság vagy esemény lehetőleg pontos leírása. Egy ilyen információ tények gyűjteményéből áll, amelyek akár egy számítógépen is eltárolhatok. Ezek a tények különböző módokon jutnak el hozzánk, például könyvek, tudósítások, újságok által, vagy a médiumok, mint a rádió, a televízió és az internet segítségével. Ezek azonban az érzékelt valóságnak többnyire csak egy kis részét írják le. Ha a jövő vizsgálatáról van szó, a várakozások nagyobbrészt a múlt előrevetítései. Tájékozódási pontunk tehát a múltban fekszik, abban, amit valóra vált, betöltött térnek nevezhetünk. Olyan információkra irányulunk, amelyek a történések hogyanját és mikéntjét közlik velünk. Ez teljesen ellentétben áll a vázolt elmélettel, melynek tájékozódási pontja a beteljesületlenben található. Információkat közöl ugyanis arról, ami talán megtörténik, és valóságot teremt.

Tapasztalati tudattal rendelkezünk, amely azon alapul, hogy a múltban hogyan észleltük és tapasztaltuk a valóságot, és ahogyan most is (még mindig) tapasztaljuk. Ennél a tapasztalásnál az észlelő érzékszervek, az érzés és az értelmi gondolkodásunk szorosan össze van kötve egymással. Nagymértékben befolyásolják egymást, és teljesen egymásra vannak hangolva. Kiindulási pontként aztán ezekkel az „eszközökkel” veszi kezdetét az információfeldolgozási folyamat a valóságban, az anyagi térben, a beteljesületlen, a ki nem töltött tér helyett, ahol a szellem ki tudja fejezni magát. Ez az információ-áradat mozog aztán a múltból a jelenbe, lentről felfelé, és így az ellentéte az „eredeti” mozgásnak. Ezzel az információ mozgása a növekvő tapasztalati tudatunkéhoz hasonlóvá vált. És ahogy most könnyen elképzelhetjük, éppen ezért behatárolt és véges.

Az információ az ő tiszta, absztrakt alakjában, amelyet mi – a félreértés elkerülése végett – „szellemnek” nevezünk, ezzel a tapasztalati tudattal nem ismerhető meg, mert a hangszer, az ember a maga korlátolt személyiségformájában, erre alkalmatlan. Mert ez a hangszer a múltra van hangolva. Ezért vagyunk ilyen ellentmondásos lények. Élni akarunk, belsőleg fejleszteni magunkat, és növekedni. Ezek a legfontosabb ösztöneink. Meg akarjuk tartani, amink van, és amink volt, talán ki is akarjuk bontakoztatni, de lényegében nem akarjuk megváltoztatni. Azonban csak tudatunk irányulásának mélyreható változása nyitja meg az utat az élet felé.

Szerencsére az eredeti mozgás nem teljesen mellőz bennünket. Alkalomszerűen, nagyon alkalomszerűen eloldozzuk magunkat egy kicsit a tapasztalatok „információözönétől”, és „többé nem akarunk részt venni benne”. Ha egy ilyen pillanatban vonakodunk elfogadni azt a gondolatot, hogy ez minden, ezek az általunk „átélt” érzések, akkor megtörténhet, hogy egy rövid pillanatra kapcsolatba kerülünk a szellemmel, az eredeti információval! Ekkor az egyetemes tudás egy halvány fénysugara érint meg minket, melyet aztán a saját szavainkra és képeinkre fordítunk le.

Ez a képesség, az eredeti, élő ismeret vagy információ szavakba, képekbe és egyéni idiómákba történő lefordítása a tudatnak egy fontos tulajdonsága.

Ezáltal – bármelyik oldalról is – értelmet és jelentést nyer az információ. Mindazonáltal ezek a képek és szavak is történelmileg meghatározottak, mégpedig a kultúra által, amelyben felnőttünk, valamint a megtapasztalt események személyes átélése miatt is. És mialatt felvesszük az új információkat – a szellem impulzusait (!) – szolgalelkűen a múltunkhoz kötődünk összes érzékszervünkkel, valamint érzelmünkkel és értelmünkkel, hiszen ezek ebből valók. Felismeri ezt a körforgást? A jelent egy már korábban lefektetett minta alapján értelmezi, és ilyen módon illeszti a „jelent” a múlthoz. Érzékszervei pedig megerősítik e módszer helyességét.

Így hát nem csoda, ha az igazság keresői újra meg újra azt hallják, hogy „élj a jelenben!” vagy „engedd el a múltat”, vagy „cselekedj, és ne nézz vissza”.

Ez lényegében teljesen igaz. Azonban csak akkor hatolnak el hozzánk, ha tudjuk, hogy két teljesen különböző információáramlat létezik, melyek azt akarják, hogy megismerjük őket. És akkor felmerül a kérdés: „hogyan tudunk valóban helyesen választani a két áramlat közül?”

A „minden információ” elméletében fontos tényező a besűrüsödés. Ez azt jelenti, hogy tisztán elvont nézetek valószínűségekké, a valószínűségek lehetőségekké, majd valósággá alakulnak át. Ám ez a végső átalakulás érdekes számunkra. Bár az elmélet nem szól semmit ennek az alakulásnak a keletkezéséről és az érzékszerveink szerepéről sem, mégis enged még valamit erről megnyilatkozni.

Ismeretes, hogy a tudatunk veszélyhelyzetekben másként működik. Ilyenkor sokkal figyelmesebbek vagyunk, és érezzük, ahogy a helyzet közeledik, még mielőtt érzékelnénk. Ilyenkor a jelenben élünk, úgyhogy lehetőleg gyorsan tudunk reagálni. Ekkor egy pillanatra szinte elszakadunk a múlttól.

A lehetőségtől a valóságig alakulás folyamata még eggyel tovább lép. Nemcsak a múlttól szakadunk el, hanem érzékszerveink a „jövőre” irányulnak, arra, ami eljövendő. Már nem azt érzékeljük, ami volt, hanem azt, ami megjelenik. Jelentést és értelmet adunk annak, ami már majdnem van, és a virtualitás így válik valósággá. Így teremtjük meg a saját valóságunkat. Mintegy megfordítottuk az érzékszerveink irányulását: a realitás (a múlt) érzékelése helyett felfogjuk a lehetőséget. Ahelyett, hogy a jelent hozzáadnánk a múlthoz, a jövőhöz fűzzük.

Mindezt nehéz elképzelni olyan tudattal, amely teljesen a múltban van lehorgonyozva, és lehetetlen megfelelően kezelni. Aki azonban tudatát kezdi megnyitni a szellemnek, és a belső szabadságot magában foglaló élő információk áramlatára irányul, annak az élő jelen az eredeti életterület nyugalmába való hazatérés egyre nagyobb lehetőségeit nyújtja.

A mindenség koncentrikus

 

Zűrzavarokkal és eltévelyedésekkel teli világ körüli útja során két ember pihenőt tart egy folyó partján. Illúzióikat és tévképzeteiket csakúgy, mint régi gondolatmintáik ketreceit, maguk mögött hagyták már. Hazugságokkal táplált álszenteskedésüket bátran elégették a leleplezés tüzében. Mint a mesebeli Jancsi és Juliska, elhagyták a „mézeskalácsházat”, a megtévesztés ál-paradicsomát, és csak a tapasztalatok értékes gyöngyét vitték magukkal.

 

Éjszaka van, és friss északi szél fúj. A csillagok tükröződnek a vízben. Az utazók tudják, hogy át kell kelniük ezen a folyón, hogy visszatérhessenek az atyai házba. De hogyan? Bizakodva tekintenek a csillagos égre, és hallgatják a csendet. „A szél, a szél, az égi gyermek…”, úgy tűnik, mintha, alig halhatóan, ezek a szavak csendülnének fel az éjszakában. A lány lassan lélegzik. Számára a szél a nagy lélegzet titka, mely a mindenséget mozgatja. Érzi a szív mélységét, melyben a megnevezhetetlen lüktet. Lenyűgöző. Majd így szól: „A mindenség koncentrikus; ezt mindig is éreztem. Ez igaz.”

„Miből gondolod?” – kérdi a másik. „Nappal a napot látom az égen, éjjel pedig a tejutat. Semmilyen koncentrikus mindenséget sem tudok felfedezni.” Mire a lány: „Másképpen kell látnod: A világ minden látható jelensége a belső láthatatlanból keletkezik. És a belső a legbensőbből jön létre. A külső világegyetemnek van egy belső magja, érted? Ezért koncentrikus.” A fiatalember bólint. „Habár a tudomány is valami ilyesmit állít a maga „ősrobbanás elméletével’, mégsem tudom ezt igazán felfogni az értelmemmel.”

„Igen, de a tudomány másra gondol, vagy te nem így látod? A mindenség közepe benned és bennem van. Minden lény ugyanazt a magot birtokolja. Mivel minden ebből a magból keletkezik, és ehhez az eredethez tér vissza, ezért koncentrikusan minden ezzel a maggal van összekötve. Érted mire gondolok?”

Noha a fiatalember felismeri, hogy barátnője a dolgokat intuitívan fogja fel, mégsem tudja megállni, hogy ne mondjon ellent neki.

„Nem, ez így szerintem helytelen, mert középpont alatt általában valami földrajzit értenek, aminek a térhez és időhöz van köze. A világmindenségben pedig ilyen centrum nincsen. Ezért a „mindenség szívét” – ahogy te érted – csak, mint szellemi elvet láthatod, mint egy örök szellemi energiát, de nem, mint egy földrajzilag kimutatható középpontot.”

A lány észreveszi, hogy elbeszélnek egymás mellett. „Rendben” mondja „igazad van, tudom, mire gondolsz… Tisztázzuk előbb a „szellemi elv”, mint a mindenség a középpontjának fogalmát. Ha a szellemi elv, a szellem, mindenütt jelenlévő, akkor minden teremtmenyében is benne kell lakoznia – vagy nem?” A fiatalember mosolyog. Tudja, hogy a másiknak igaza van. Mégis tovább szeretné fokozni a feszültséget: „A szellemet azonban tudományosan nem lehet bebizonyítani! Csak feltételezzük, hogy létezik. Ez csak egy hipotézis…” Mire a lány: „Na, most már hagyd abba! Ezt csak úgy mondod! Hiszen már minden illúziót és megtévesztést magunk mögött hagytunk! Hiszen megszabadultunk a kényszerképzeteinktől, és elégettük a valótlan-igazságot! Elbúcsúztunk az utánzástól és a majmolás szabadságától. És miként tehettük mindezt? Úgy, hogy a szellem, a szél, a szél, az isteni gyermek, idevezetett bennünket. Hogyan mondhatod akkor, hogy a szellem csupán tudományos feltételezés, egy hipotézis?” A fiú lágyan megveregeti barátnője kezét. Pontos definíciót akar hallani, nem pedig olyan fogalmakat, melyeket az emberek tévesen értelmezhetnek. Hiszen nagyon is jól tudja, hogy az örök szellem az örök ok és a mindenség alapja. De annyira szeretné, ha ezt mások is felfedeznék, ha a mindenség szellemi eredetét, mint az abszolútot ismernék fel önmagukban.

Azt mondja: „Mindketten tudjuk, hogy a bennünk és a mindenségben lakozó szellem az alfa és az omega. Láthatatlan erőként tapasztaljuk, mint a szeretet és a bölcsesség energiáját, amely hív, kísér és vezet. De megérzésedet, mely szerint a mindenség koncentrikus, tiszta fogalmakkal meg is kell tudnod magyarázni, ha azt az emberekkel meg akarod értetni. Talán egyezzünk meg inkább az „eredeti információ” fogalmában a szellem vagy a Logosz helyett. A tudomány felfedezte, hogy az érzékelhető világmindenség mögött kell léteznie egy térnek, mely tartalmazza az egész teremtés eredeti információját. És e mögött pedig kell lennie egy statikus térnek, egy tökéletes vákuumnak, melyből spirális formában erők áramlanak az érzékelhető világmindenségbe, majd utána ismét visszatérnek az eredetükhöz. Ezek az energiák hordozzák az információt, amely alapján a mindenség megnyilvánul. És…”

„Ez úgy hangzik, mint valami fantasztikus felfedezés. De miért kell ezt állandóan ilyen bonyolultan kifejezni? Már a János evangélium is azt mondja, hogy: „Kezdetben vala az Ige.” A tudomány pedig ebből a következőt faragta: „Kezdetben volt az eredeti információ…” „Ez olyan, mint egy kvantumugrás az igazság felé” – erősíti meg a fiatalember. – „De, hogy aztán ezt a felfedezést felcímkézve a fiókba toljuk-e, vagy eszerint az eredeti információ szerint élünk, az még kérdéses. Igen, ez valamiféle kvantumugrás az igazság felé.”

A lány egy gyöngyöt vesz elő, és nézegeti, milyen csodálatosan van kialakítva ez a kis világ. És úgy érzi, mintha felismerne valamit ebből az „eredeti információból”, abból, amit az örök szellem tudatni akar teremtményeivel. „Ha az emberek, ezt az „eredeti információt”, ezt a szellemet, mint szeretetet, bölcsességet és szabadságot a szívükben tapasztalhatnák, és fejükkel felfoghatnák, akkor ennek az üzenetnek befolyásolnia kellene tetteiket és cselekedeteiket – vagy nem?” Ránéz barátjára. „Ez csak akkor lehetséges, ha a téves információikat és a hazugságokat megtanulják megkülönböztetni az igazságtól, az eredeti információtól. Hiszen mi is így juthattunk el ide.” – válaszolja. A lány bólint: „Igen, először még minden illúziót, a félrevezetést a világban, és még sok mást is le kell leplezni, és fel kell oldani magadban.” A fiú a gyöngy után nyúl. „Ehhez rengeteg bátorságra és megkülönböztetési képességre van szükség” – mondja. – „Vágyakoznod kell az igazságra. Tudod miként tartják fogva az embereket „ál-paradicsomukban”, hogyan vezetik félre, hogyan hizlalják, fojtják meg és nyelik el őket. Úgy gondolom, hogy csak azok a bátrak látják át és tudják legyőzni az őrület világát, akik vágyakoznak az igazságra.”

„Én is így gondolom” – mondja a fiatalember, miközben visszaadja a gyöngyöt. „Az embereket meg kell, hogy érintse a szívükben lakozó szél, a szél, az égi gyermek. Akkor már nem is lényeges, hogy miként látjuk a dolgokat, hogy a mindenséget koncentrikusnak tartjuk-e vagy sem. Akkor te magad váltál egy olyan középponttá, mely összeköttetésben áll a mindenséggel.”

A lány megforgatja kezében a gyöngyöt és lehunyja szemét. Visszavonul bensőjébe, és látja, amint a határtalan mindenség, mint egy óriási fényrózsa, kibontakozik. Minden szférában, naprendszerben, csillagban és elemben, igen minden sejtben és atomban mozgás uralkodik. A teremtő szellem tudatosodásra serkenti őket. Látja magát, mint mikrokozmoszt, mely összeköttetésben áll a makrokozmosszal és érintkezik vele. Mindketten koncentrikusan egybeolvadnak.

„A szellem minden teremtményben megnyilvánul. Benned, bennem, minden lényben… Mindenhol az élet középpontja van. De az embert úgy alkották, hogy a szellem közvetlenül beáradhat a szívébe, és tudatossá válhat a fejében.”

„Gondolod, hogy csak az embernek van lelke, amely fogadhatja a szellemet?”

„Igen, de a lélek is csak akkor fogadhatja a szellemet, ha teljesen megtisztult. Meg kell újulnia.” A lány visszagondol látomására. „És, ha a lélek kész arra, hogy átadja magát a nagy csodának…”

Némán néznek a vízre, melyben tükröződnek a csillagok. Filozófiai gondolataikat eredeti hazájuk utáni mély vágyakozásuk váltja fel. A szél, a szél, az égi gyermek…

És így vonul át a két barát a tér és idő széles folyamán. Visszatérnek az örök szellem eredeti birodalmába, lelkeik országába. És tapasztalataik értékes gyöngyei azok a fénykincsek, melyeket hazahoznak.

Gondolkodás – beszéd

részlet az egyiptomi ős-Gnózis 4 című műből

 

„Öt perc megfontolatlan gondolkodás öt év munkáját teheti tönkre.”

 

A gondolatok asztrális képződményeket hoznak létre, amelyek, ha folyamatosan éltetik őket, a lélegzőterünkben maradnak, és különböző lehetőségeket rejtenek.

A beszéd által aztán a gondolatok a testben és a testen kívül is megelevenítő, élő tényezőkké, hatásokká válnak. Mert a beszéd, teremtő képesség. A beszéd mágikus valami. Továbbá fölöttébb delejes hatású is. Vonz és taszít, s egész sor eseményt és folyamatot idéz elő.

Fontolják meg jól: a beszéd egy mágikus eszköz.

Micsoda óriási képesség és kincs az emberi beszéd. Vagy kifejezetten gyógyító, vagy nagyon káros és rendkívül mérgező. Áldás vagy átok. Felemelő vagy romboló. Gondoltak-e már arra, hogy a szükségtelen vagy káros fecsegéssel önmaguknak okoznak károkat?

Az Egyetemes Tan azt mondja a gondolatéletről: „Öt perc megfontolatlan gondolkodás öt év munkáját teheti tönkre”. Ugye ismerik ezt a szállóigét? Hozzá kell fűznünk, hogy egyetlen percnyi meggondolatlan fecsegés pedig ötven év munkáját is tönkreteheti.

A legtöbb emberről elmondható, hogy nem uralkodik a beszéde fölött. Belső káosza miatt nem képes az élet nyelvén szólni. Gondoljanak csak a számtalan, fájdalmat okozó megjegyzésre. Hányszor viselkednek bántó módon, meggondolatlanul, mert metsző szavakat használnak, másokat megsértenek vagy becsmérelnek. Gondoljanak a szenvedélyek és az énközpontúság kifejezéseire. És gondoljanak az oly ártalmas hazudozásra, képmutatásra, kritizálásra és veszekedésre!

A beszéddel ugyanis az Önökben ható erőket jelenvalóvá, időszerűvé teszik. Az átlagember és a tanuló egyaránt ezt teszi. Mindannyiukat két mágikus képességgel látták el, azaz két mágikus tulajdonsággal rendelkeznek: ez a lélek és a beszéd – a lélek és az ige.

A lélekből éljenek! Ily módon lépjenek be a halhatatlanságba, és a beszéd által alkalmazzák az igazi gnosztikus mágiát.

Fény a fénnyel, tűz a tűzzel

 

Ha hihetünk Goethének, akkor az ember egy párbeszédből keletkezett: „Az ember az első lény, aki a keletkezését az Isten és a természet közötti párbeszédnek köszönheti.”* Ha igaznak tarjuk, amit oly gyakran mondanak, hogy a természet az isteninek a megnyilvánulása, akkor ebből levezethetjük, hogy az ember – mint a természet teremtménye – eredetében, amely hosszú időre nyúlik vissza, isteni származású.

*Johann Wolfgang Goethe: Aforizmák

 

Az olyan kifejezésekben, mint a „tűz szikrája vagy „csepp az (isteni) óceánból” vagy „Isten gyermeke” ezt az isteni állapotot még ma is közel hozzák hozzánk. Ezek mind megtisztelő címek! Azonban általában csak egyfajta költészetnek tartjuk őket, és napirendre térünk fölöttük. Mert túl nagy megtiszteltetést jelentenek. A mindennapok nem sok mindent engednek felismerni ezekből a képekből és hasonlatokból.

Minden ember, akit nem vakított el teljesen az önteltség, felismeri korlátáit és tehetetlenségét abban, hogy megóvja magát a váratlan sorscsapásoktól. Nagyon gyakran létrehozunk magunknak egy magasabb hatalmat, egy Istent, amelyet segítségül hívhatunk. Neki öntjük ki a szívünket. Minden odaadásunkkal tiszteljük őt és imádkozunk hozzá, hogy végül elé tárjuk kívánságaink listáját. Ez egy kezdetleges Isten-elképzelés. Egyrészről egy alacsony, alárendelt helyzetet feltételez, másrészről lázadás és keserűség követi, ha a kívánt segítség elmarad, vagy másként történik, mint ahogyan várták. Ebbe a keretbe illik az az imakultúra, amely már évszázadok óta egy eltorzított Isten- és emberképet tart életben. Ez nagyjából ahhoz hasonlít, ahogy egy csillagképet nézünk: a tudatunk a csillagokat síkban érzékeli. A valóságban a szemünktől való távolságaik óriási nagyságrendekkel különböznek egymástól, amelyek számokban alig kifejezhetőek. Ebben önmagában nincs semmi helytelen, hiszen tudjuk, hogy optikai csalódással van dolgunk. Ahhoz, hogy pontos képet kapjunk, más viszonyítási keretekhez, például tudományos eszközökhöz folyamodhatunk. A hagyományos Istenképnél ez a lehetőség nem áll a rendelkezésünkre. Bármennyire helyesek és mély értelműek legyenek is ebben az összefüggésben ezek a fogalmak, mint „Úr”, „Teremtő”, a tudatunkban túlnyomórészt mégis csak egyoldalú képeket hívnak elő, mint a tisztelet, hatalom, dicséret és büntetés. Még a megváltó szavakat, hogy „Isten szeretet” is gyakran csak a polgári jóságra korlátozzuk.

Mégis sok hiteles forrás – mint például Paracelsus vagy Eckhart mester – imádatra, sőt szünet nélküli folytonos imára sarkall minket. Sok univerzális bölcsesség-iratban is, amelyek célja a lélek megszabadulása, ugyanezt a tanácsot kapjuk. Milyen különös szó ez a „szünet nélküli”. Lehet ezen egy szertartást, vagy ahogyan említettük, egy panaszdalt, dicsérő vagy kesergő éneket érteni? Ezt is gondolhatnánk, mivel életünk minden pillanata teli van kívánságokkal és elvárásokkal. De akkor mi lenne a mindennapos tennivalóinkkal? Ha teljes magányba húzódnánk vissza, akkor is sok hétköznapi szükségletünk, feladatunk és kötelességünk lenne, ami visszatartana minket az imától. A folyamatos imádkozás lehetetlen feladatnak tűnik. Ilyen kijelentések mögött azonban rendszerint több rejlik, mint ami első pillantásra látszik. Ezekben a fogalmakban, mint „imádkozni” vagy „kérni”, egy mélyebb jelentés rejlik. Gyakran találkozunk azzal, hogy az imádkozással kapcsolatban arról beszélnek, hogy az „egy másik irányba történő mozgás”. Ezt nem testi értelemben gondolják. A tudatról van szó, a lélekről vagy lelkületről, tehát a belső emberről. A Tökéletes Élet evangéliumában az apostolok a „pálmák körébe” lépnek be, ahol Jézus oktat. Hermész átgondolja a „lényeges dolgokat” – és Pimanderrel találkozik, az önmagában lévő örökkévalósági lénnyel. Nekünk azt tanácsolják: „menj a belső szobádba, és beszélj a benned lévő Atyához”. Felszólítanak minket a „hegy megmászására”, „szívünk felemelésére”, hogy „együtt legyünk a felső teremben”. Ezek kifejezési formák, amelyek a valódi ima szellemét, a lényegeset emelik ki.

Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk meg a „folytonos” kifejezést, akkor elhagyjuk a megszokott területeket, és egy új dimenzióba, egy magasabb spirálba lépünk be. Olyan állapothoz közeledünk, ami nem rajtunk kívül található, hanem belső „szobánkban”. Itt találjuk meg a személyes érintési pontot a tulajdonképpeni élet-tartományunkkal, az eredet országával, az isteni világgal. Ebben az életterületben földi személyiségünknek és én-tudatának nincsen része. Ő mindenesetre egy eszköz egy magasabb tudat eléréséhez. Az a feladata, hogy egyengesse az ösvényt egy másik világba.

Ez a magasabb tudatállapot, ez az új gondolkodás az emberiség legnagyobb részében még csak egy korai fejlődési szakaszban van. Az az ismertetőjele, hogy kiemelkedik a megszokott értelem, tehát az állati lélek önös érdekeiből és önérvényesítéséből. Ekkor már Goethe kifejezése csodálatosan illik ide. Ami a makrokozmoszban végbemegy, a mikrokozmoszban visszatükröződik. Ahogy fenn, úgy lent. A megnyilvánulatlan, a szellem, párbeszédbe lép a megnyilvánulttal, az emberrel, átfogó és eredeti jelentésében. Kezdetben csupán rövid villámok láthatók, mint a hullócsillagok egy sötét égbolton, később azonban fényzsinórrá válnak, amely életünket meghatározza és vezeti. Színe a fénylő öröm, nyelve a szabadság. Teljesen rajtunk áll, hogy megragadjuk-e a nekünk nyújtott kezet, vagy továbbra is csupán fontolgassunk: az irodalom olvasgatásával, vagy ha kedvünk támad, jámbor összejövetelek látogatásával, de egyébként ugyanazok maradjunk, mint akik voltunk. De hát ki is tudna ellenállni a szépségnek, ha egyszer a lélek már felismerhetővé vált?

Catharose de Petri, a Rózsakereszt Iskolájának szellemi vezetője ezt így mondta: „Olvassák a levelet a szívükben, és a szerint cselekedjenek”. Tehát: ora et labora. Imádkozzál és dolgozzál. Ez egy kettős tanács nagyon gazdag következményekkel. Ha fenntartjuk az ellentétet az ismert „mindennapi rend” és a másik világ között, amelyet egyszer talán már meg is érezhettünk, akkor a megkapott fényimpulzus olyan teherré válik, amelyet sem fizikailag, sem pszichikailag nem bírunk ki. A hermészi bölcsességben így írnak erről: „Mindkét világot láttad, és mindkettőben tapasztalatokat gyűjtöttél. Válassz!”

A pozitív választás a „folyamatos imából” áll. Ez nem lázadozás, nem egy már egyszer létezett viszony kierőszakolása. Ez nem a földi megjelenésünkről szól. Az óriási rezgéskülönbség miatt a földi nem tud kapcsolatot tartani a fénnyel. De a fény tudja ezt: fény a fénnyel, tűz a tűzzel.

Megfordulhatunk, odafordulhatunk a mennyei lényhez, melyek a legmélyebb lényünkben vagyunk. Ez nem jelent se többet, se kevesebbet, minthogy elfoglaljuk a helyet, amire rendeltettünk: együtt nyilvánítani meg az isteni eszmét.

Olvashatjuk a levelet, amely a szívünkbe van írva, és követhetjük. Akkor egy teljesen új és mégis ismert világ nyilatkozik meg, olyan napirendi pontokkal, ahol másutt vannak a hangsúlyok. Ugyanaz a világ, amelyet csak belső szobánkban tartottunk megtapasztalhatónak, valódi lényünk tükreként mutatkozik meg: az isteni beszélgetést kezd a képmásával bennünk, mégpedig egy tökéletesen új nyelven, amelyet én nem értek, de mégis felismerek, és amely engem, mint a lelkem finom izzása vesz körül. – Lélegzetvisszafojtva nézem.