Bevezetés

 

Az Eredet elhagyása után egy olyan fejlődési útra lépett az emberiség, amely egy egészen más világrend megtapasztaláshoz vezetett, mint az Istennel való együtt létezés. A dicsőséges tudat állapota helyét egy olyan tudat vette át, amely önmagáról mit sem tudó mély alvása az életnek. Ahogy a modern kor ezoterikus tanításait böngésszük, a teozófia és az antropozófia, a rózsakeresztesek világnézeteit is tanulmányozva szembesülhetünk azzal a teljességgel, amelyben minden Egy, hiszen az a Világmindenség, amely a mi munkaterületünk, és amelynek az általunk megélt legmagasabb tudati állapota az emberi, egykor az ásványi tudatállapot legzártabb, legsötétebb állapotába bukott. Legtávolabb az istenihez, mégis a legközelebb hozzá. És minden merevsége ellenére is olyan tündöklő világ ez, amely káprázatos mivoltában emlékeztet az örök létre, és bár a halottnak vélt kövek a legtehetetlenebb formái a létezésnek, amelyekkel minden természeti erő játszik, mégis világteremtő energiák koncentrálódtak bennük. Egyes formáik, megjelenésük állapota kivételes csodálatnak örvend a már az angyaliság útjára lépett emberiség részéről.

Az ember, aki kihallgatta, mit mondanak a kövek

 

Sokan ismerik Angelus Silesius „A Kerubi Vándor” című könyvének alábbi sorait: „Megszülethet Krisztus ezerszer Betlehemben, mégis elveszel, ha benned nem.”

E szavak a belső felébredésre szólítják fel az embert. Arról a hatalmas kegyelemről szólnak, amely arra az emberre száll le, aki a benne rejlő Isteninek tudatára ébred.

A kegyelem azonban sohasem egyirányú. Mindig fáradozni és küzdeni kell érte. Ahhoz, hogy a kegyelem valóban saját, belső karácsonyünneppé váljon, ezt az ünnepet az annak megfelelő életvitellel kell előkészíteni.

Vannak olyanok, akiknél ez az előkészület mindenféle nehézség nélkül megtörténik. Mivel bizonyos egyensúlyban élnek, mindig meg tudják tenni a soron következő szükséges lépést. Mások élete ezzel szemben kétségbeesett küzdelemről tanúskodik. Rainer Maria Rilke, a német költő is erről beszél a francia festő, Cézanne munkásságáról szóló tanulmányában. Saját belső folyamatait ismerte fel művészkollégájának belső küzdelmében és tette fel ő is a kérdést:

Hogyan jelenítsem meg a belső, élő valóságot?” és „Hogyan fejezzem ki ezt a mindent megváltoztató élettapasztalatot?” Rilke szerint a meg nem értett életfeladat kergette dühbe és kétségbeesésbe Cézanne-t. Írt arról is, milyen örömtelenül festett Cézanne. Minden egyes képe heves küzdelmet okozott neki amiatt, hogy nem sikerült vászonra rögzítenie azt, amit meg akart jeleníteni. Egyetlen munkája sem felelt meg belső igényének. „La réalisation”, vagyis a megvalósítás, a valóság volt az, amelyre Cézanne vágyott, amely az ábrázolt tárgyon keresztül oly intenzíven tűnik szembe, hogy kitörölhetetlen benyomást hagy maga után.

Rilke nagyon érzékletesen ábrázolja, hogyan tanulta meg Cézanne a valóságot szüntelenül növekvő tárgyilagossággal visszaadni, anélkül, hogy megítélte volna: „Mindinkább észreveszed, mily szükséges volt még magát a szeretetet is túlhaladni. Természetes, hogy minden dolgot szeretsz, amikor megteremted őket. Mikor azonban felismerhetővé teszed ezt, kevésbé jóra alkotod őket, aztán ítélkezel felettük. [… ] Olyankor az ember azt festi le, hogy, „íme, ezt szeretem” ahelyett, hogy az fejezné ki: „íme, ez ilyen”. Holott mindenkinek azt kellene – alapos megfigyeléssel – észrevennie és felismernie, hogy én szeretem-e.” A szeretetnek ez a felemésztése a személytelen alkotás során, mellyel oly tiszta művek jönnek létre, talán senkinek sem sikerült olyan jól, mint az idős Cézanne-nak.

Az ítélkezés elhagyása végül elvezetett a festő és festménye közötti minden különbség megszűnéséhez. Cézanne saját elmondása szerint arra törekedett, hogy „a táj általam fesse magát, és én az ő tudata legyek.

Amint Rilke megértette ezt, neki is sikerült a belső megfordulás, melyet Cézanne festészetében felismert. Attól kezdve másképpen írta verseit, mint azelőtt, és az ekkor keletkezett műveit az Új Költemények (1907-1908) című kötetében adta ki. Azért voltak újak, mert többé már nem szubjektív fantáziája ihletésére hagyatkozott. Ezt a fejlődést egy göröngyös úthoz hasonlíthatnánk. Hogy ezt az utat folytathassa, előbb a kövek és egyenetlenségek eltávolításával járhatóvá kellett tennie azt.

Rilke erről a munkáról beszél a „köveket kihallgató ember” legendájában.

Amikor Michelangelo – mert róla van szó – a durva követ kezeivel „megbolygatta”, és mindazt levéste róla, ami fölöslegként a nagy művet eltakarta, a kőből egy gyenge, suttogó hang szólalt meg:

„Michelangelo”, szólította Isten szorongva, „ki van a kőben?”

Michelangelo fülét hegyezte,

s megremegett keze.

Aztán komoran válaszolta:

„Te, Istenem, ki más.

De eljutni nem tudok hozzád.”

És akkor érezte Isten,

hogy ő maga is benne van a kőben,

mely szűk és félelmetes.

És az egész menny ez a kő,

melynek közepébe lett van zárva.

Bízott Michelangelo kezeiben,

melyek őt kiszabadítják majd.

Már hallotta, hogy közelednek,

de még csak igen messziről.

Michelangelo nekilátott, hogy kiszabadítsa Istent a kőből, amikor meghallotta a hangot: „Michelangelo, ki van tebenned?”

És a férfi, szűk kamrájában, arcát tenyerébe temetve, halkan válaszolta:

„Te, Istenem, ki más.”

Rainer Maria Rilke

 

(1875. december 4-én született Prágában és 1926. december 29-én halt meg Muzot falucskában, Montreux közelében) költőként méltó formába öntötte a modern ember életérzését és a biztos talajt jelentő belső tapasztalatok utáni kutatását.

1899 és 1900 között két körutazást is tett Oroszországban, ahol többek közt Lev Tolsztojjal is találkozott. A „misztikus Oroszország” ébresztette rá először saját legmélyebb lényének tudatára. 1920-ban ezt írta erről: „Azt köszönöm Oroszországnak, hogy azzá tett, ami vagyok, hogy onnan indulhattam el belső utamra; mert ő a hazája minden belső ösztönömnek, és minden belső gyökerem onnan ered.” A két utazás élményeinek költői beszámolói az Órák könyve és a Történetek a Jóistenről című kötetekben jelentek meg. Habár később e korai műveit messzemenően elutasította, mert – mint mondta – még nem fejezték ki tökéletesen legbensőbbjét, mégis megtalálhatók benne a spirituális felismerés gyöngyszemei, többek között a fentebb közreadott részlet a Történetek a Jóistenről című művéből.

Rilke életének második szakaszát elsősorban a modern művészek végítéletszerű jelenségével való tudatos szembeszegülése határozta meg, akikkel főként Párizsban, Auguste Rodin titkáraként (1906-1907) találkozott. Csatározásuk bizonyítékául szolgálnak híres sorai: „Ki beszél győzelemről? A lényeg, hogy átvészeljük.” Ezután egyiptomi utazások következtek (1911 januárjától márciusig), majd elkezdte írni, de csak 1922-ben fejezte be a Duinói Elégiákat, melyek néha igen titokzatos képekkel ábrázolják a spirituális utat: hová vezet a találkozás az „angyalokkal”, akik a kicsiny én számára a lét félelmetes nagyobb törvényei? Az Orfeuszi Szonettekben Rilke művészien jelenítette meg az új hangokat, melyek a „magasabb létből” hatoltak el hozzá.

1923-tól Rilke súlyos egészségügyi problémák miatt jó időre szanatóriumba vonult. Hosszú párizsi tartózkodása is arra szolgált, hogy élete helyszíneinek és körülményeinek megváltoztatásával megszabaduljon betegségétől. Utolsó éveiben, 1923 és 1926 között még sok egyedülálló költeményt, valamint egy terjedelmes, mindmáig nem eléggé méltányolt francia nyelvű lírai művet írt.

Rilke egész életében küzdött azért, hogy megszabaduljon a frázisoktól és konvencióktól, valamint az önmagában bízó éntől, és kísérletet tett arra, hogy átadja magát egy hatalmasabb valóságnak.

Nyilvánvalóan működött benne az isteni szikra, amely mind életében, mind költészetében alakot akart ölteni. Rilke szeme előtt ezért az lebegett, hogy a lét isteni hangjaira „hallgasson”, és „magasztalja” a magasabb létet, és ne önhatalmúlag a saját elképzeléseit „hangoztassa”.

Az ember azért született, hogy Isten művét naggyá tegye, és hogy erről a műről saját maga tanúskodjon. Ehhez hatalmas segítséget kap, amely a természetszülte emberben raboskodó „igazi ember” kialakítására irányul. Ebben a folyamatban a léleknek van a legnagyobb jelentősége. A földi dolgok fölé emelkedő lelkület vezeti ki az igaz istenkeresőt születésállapotából. Ez képes az embert istenemberi lénnyé változtatni, aki Isten leheletéből, az Újszövetség légköréből lélegzik.

Isten szeretete mindig tökéletességben nyilvánul meg, és a szellemi templom szívével és elhívott pásztorával van kapcsolatban. Mert Isten szeretetét ki kell hordozni ahhoz, hogy hatásos legyen. Meg kell jeleníteni, le kell rögzíteni az időben. A szeretet csodás mágneses képessége nélkül a megszabadítás művét nem lehetne véghezvinni.

Minden embernek rá kell egyszer döbbennie, hogy micsoda erőből bukott ő ki, hogy eme erőhöz fűződő kapcsolata hiányzik, hogy e tiszta erőből – melyet szeretetnek hívnak – nem meríthet egy cseppet sem. A transzfiguráció ösvénye a keresőt az örök, múlhatatlan lélek és az élő, halhatatlan szellemlélek-ember kialakításának feladatával szembesíti. Aki az ösvényen jár, megváltozik: megkapja a próba fehér kövét. A fehér kő birtokosa pedig különleges ember, aki megtisztult Isten szeretetében. A próbák fehér kövének Isten szeretetét kell visszatükröznie: az emberben kinyilatkoztatott isteni szeretetet. Ez a kő legyen tehát ama szegletkő, amelyen a szellemlélek- ember az örökkévalóságba emelkedhet.

Az örökkévalóságnak építeni

 

Történelmünkön visszatekintve láthatjuk, hogy a jelképek mindvégig elkísértek minket. Gyakorta félreértve, de mély jelentésükből mit sem veszítve ma is ugyanaz az igazság tükröződik bennük.

 

A művészet jelképrendszere

Csakis a művészet hivatott a Szentírás tanainak és kijelentéseinek a jelképes kifejezésére, vagyis arra, hogy ezt a saját módján utánafogalmazza. Így az embert az élő igazság által ihletett műértő kifejezés a legmélyebb lényében eltalálhatja és megragadhatja” – olvashatjuk Az egyiptomi ős-Gnózisban. A szellemi igazságok és jelképek azt a célt szolgálják, hogy „a kereső – újra meg újra hallván és látván ezeket – egyre mélyülő belátáshoz és pozitív reagáláshoz juthasson.” A jelkép, a művészet és a kultúra nem lehet meg egymás nélkül.

 

A középkor templomépítő céheinek példája

A mondott kapcsolatra jó példa a középkor templomépítő céheinek működése, melyben a külső és a belső összhangja különösen szembetűnő. Az az érzésünk, mintha ezek a céhek különös módon az „Opus Magnummal”, a nagy művel foglalkoztak volna. A kövek összeillesztésének mikéntje a kívülállók számára hozzáférhetetlen titok volt. E művészek látszólag rejtve maradtak, mindössze egy titkos, kőbe metszett jel árulkodott kilétükről. A mesterek odaadása nem e világ dicsőségét, hanem magasabb célokat szolgált. Életvitelüket szigorú rendszabályoknak alávetve rendekbe tömörültek.

Többnyire a céhszervezetektől is távol tartották magukat. Pitagorasz szellemét újraélesztve egyedül a világharmónia titkait kutatták. Kulcsuk az a szellemi kör volt, melynek magasztos bölcsességéről a következő vers is tanúskodik.

„Mint a pont, ha körbe lépsz,

Miben háromszög és négyzet kész,

Leld meg hát a pontot, tied lehet,

Baj és félsz rajtad erőt nem vehet.

A nagy művészet titka rád vár,

de ha nem érted: hiába fáradtál.”

Építményeik és szobraik egy kozmikus eszme jelképeit rejtik. Jóllehet külső megbízásra dolgoztak, munkájuk magasabb hatalmak iránti felelősséget tükröz. Egyedül ez a hivatástudat vezette őket. Belső fáradozásukat bizonyos értelemben a külső munka révén erősítették meg. A különálló egységekre tagozódást visszautasítva zárt egésznek tekintették magukat. A szolgálat e fokán magasabb célhoz törekedtek. Századunk embere már aligha fogja fel, hogy akkoriban egyesek olyan mű érdekében szövetkeztek, amelynek befejezését már tudván nem érhették meg. Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy ők egész másképp éltek és az örökkévalóság belső biztonságával az örökkévalóság számára építkeztek.

Ezekben a templomépítő céhekben gyakran lehetett ilyesféle titokzatos szavakat hallani: „Ha a dóm építménye elkészül, a világnak is vége lesz.” Itt azonban az örökkévalóságban való építkezésről van szó. Ha a Sanctus Spiritus – a Szent Szellem – háza valóban elkészült és lakosait felveheti az igaz élet, akkor a haláltermészet szükségrendje egyszer s mindenkorra elnyeletik abban a győzelemben, amit a jó és a rossz ikererőivel vívtak. Ebből a szellemi vágyakozásból született meg a gótikus csúcsívek építészeti élménye. Az ívek vonala a magasabb egység utáni közvetlen vágyakozásról beszél. A gótikus keresztgerendák ívei érezhetően egy bizonyos pontig, a zárókőig emelkednek, amely jelképesen az anyag és a tér törvényeinek legyőzésére utal. A kor szobrászata ugyanez a törekvést tükrözi, amire jó példa a Bambergi lovas néven ismert alkotás.

 

A lovas titka

A szobrot 1200 körül alkotta egy ismeretlen, a „lovasok mestereként” emlegetett művész, de csak 1600 körül került mai helyére, a bambergi dómba.

A művel szemtől szemben állva talán meglepődünk, hogy nem visel páncélt és a teljes fegyvertelenség benyomását kelti. Csak koronája jelzi, hogy a lovas egy magasabb létállapot képviselője.

 

Ki ez a lovas?

A középkorban a papság kivételével szinte senki sem tudott írni-olvasni. Ezért az írástudatlan többségre való tekintettel a képeket vagy szobrokat tiszta, félreérthetetlen jelképekkel kellett ellátni, melyek segítségével mindenki könnyen megérthette őket. Egy fegyver nélküli lovag ábrázolása ebben a korszakban egyáltalán nem jellemző, hiánya még ma is szemet szúr. A szobor titkához más oldalról kell tehát közelednünk.

Talán közelebb jutnánk a rejtély megoldásához, ha a lovast az összképen belül próbálnánk meg értelmezni.

 

Az eljövendő új ember, mint minden dolog mértéke

A lovas magasan trónol egy kővirágon – pontosabban egy növényekkel ékes tartópilléren -, amely mintegy szőnyeggé terebélyesedve hordozza a lovat és lovasát. A tartópillért két gyámkő tartja, melyek gyanítható módon a titok kulcsát is képezik.

A baloldali gyámkő teljesen simára van csiszolva. Jobboldali párját viszont egészen másképp formálták: egy antik színházi maszkhoz hasonlít, melyből titokzatos, növényi levélmotívumokból szőtt arc tekint le ránk. Miként az ókori színházakban, itt is az álarcon keresztül ér minket a döntő hatás.

A két gyámkő a teremtés alapelveit fejezi ki: az örökkévalóságot, mozdulatlanságot és a nyugalmat, mely önnön magát változtatja, mozgatja, formálja. A teremtés önmagáról akar beszélni. A gyámkövek a teremtésben zajló párbeszéd jelképei. Az alapot – a bölcsek kövét – a sima kő képezi. Először ezt kell keresni. Hogy ez a kő az emberben megjelenvén szabaddá váljon, a magasabb lét iránti teljes odaadásra van szükség. Goethe beszél erről a Faustban, amikor az ember hiábavaló fáradozását ekként jellemzi:

„Ha nekik bölcsek köve lenne,

a kőnek hiányozna a bölcs!”

Mégis, aki képes a szegletkő elhelyezésére, felszabadítja az abba bezárt isteni teremtőerőt. Ezért rezeg e gyámkőben – mint hordozóban – minden eljövendő: maga az élet, mely lélek és megnyilvánuló szellem. Ez tehát ama szegletkő, melyet a tudatlan építők a Szentírás hasonlatával élve oly gyakran elvetettek. A lovas jelképrendszerében ez a kiindulópont a teremtés dicső fokaihoz, melynek íve a földi tapasztalatoktól egészen a mennyei Jeruzsálemig nyúlik vissza. Ez a szegletkő az élet romolhatatlan magszeméhez is hasonlítható, vagy az alkimisták igazi aranyához, mely a tisztító tűzben keletkezik. Mindezek az utalások a szellem diadalmas győzelmi útjára vonatkoznak. Eközben az emberben összetalálkozó két természetrendnek harmonikusan együtt kell működnie. Ekkor valósul meg a képmáshoz való hasonlatosság, ekkor lesz összhang a teremtésben.

Hasonlóképpen vélekedik Eckehart mester is, aki a lovasszobor alkotásának idejében élt. A teremtés menetét, mely belső fejlődés, szellemi szemei előtt látja elvonulni.

„A természet minden féme az aranyat, a természet minden magszeme a búzát és minden (valódi) születés az (örök) embert ígéri.”

Hasonló értelemben utal Pál a két természetrendben végbemenő transzfigurista teremtésrejtélyre: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.(Rom. 8:19)

A lovasszobor egész kompozíciója azt sugallja, hogy a szellem az eredeti embert az újjálett természetből akarja megteremteni. A jobboldali gyámkő maszk-formájú emberarcában a négy alapelem: a tűz, a föld, a víz, és a levegő lüktetését érezzük. Az eljövendő élet és a szükséges lelkesülés megjelenik. A szűzies, szeplőtlen anyagot, a príma matériát maga a szellem hozza mozgásba. Az alaktalan ősanyagban megfogan a rend és a forma.

Az éterszféra hordozóerejét, minden eredeti élet alapját a növényi motívumokkal díszített szőnyeg testesíti meg. Ha ez egyszer szabaddá válik, a szegletkő eredeti ereje tovább hat a ló megzabolázott asztrális erejében. A ló jelképezi minden harmonikus lélektulajdonság kifejlődését, amely az eredeti állatövben is kifejezésre jut. Maga a lovas könnyedén tartja a kantárt – tehát a lélekerőt vezeti, afölött rendelkezik. Egész megjelenése Parsifal alakját idézi, aki valódi istenkereső és akiben a szellem tudatosan dolgozhat.

Figyeljünk újra Eckehart mesterre, aki az ehhez vezető utat ekként foglalja össze:

„Elveszítem magamat, így megtalállak Téged.”

Így tanúskodik ez a magas szellemiségű lovagi kép is a két természetrendnek az istenkereső emberben belsőleg megoldható harcáról. A természet rendje emellett fokozatosan megtanít a mennyei élet szerzetének szolgálatára és önmagunk feláldozására.

„Elveszítem magamat, hogy megtaláljalak Téged.”

Ezért viseli a lovag a szolgálatkészség koronáját az égi Jeruzsálem felé vezető feltartóztathatatlan útján. A célt nem téveszti szem elől. Isten várának fénye emiatt „napköpenyként” (baldachin), a Parsifal-alak tudataként lebeg fölötte. Mert „aki nem ismeri a célt, az az útról sem tudhat semmit.”

A lovas kompozíciójában így ölt alakot a teremtő terve, melynek minden emberen be kell teljesülnie.

A teremtés rejtett erői a természetember önátadása révén szabadulnak fel a szegletkőből. A Trigonum Igneum – a lángoló háromszög – a szellem, a lélek és a test szerinti megnyilvánulással a teremtmény szolgálatába lép.

Az őseredeti teremtés mindig érinthetetlen marad. Nem ismer semmi akadályt, ha hozzáértő építők kicsiny csoportja az új erőben nekilát a mű építésének.

Beszélő kövek

 

A piramisok síremlékek, rendkívüli természetű és jelentőségű sírtemplomok. E különös építmények titokzatos ereje napjainkban is emberek ezreit ejti bámulatba, és jelentőségük korszakokon ível át.

 

A legtöbben ismerik a nagy egyiptomi piramisokról készült képeket. Az emberiség távoli múltjának e monumentális tanúságai már nagy távolságról is észrevehetők. Négy háromszögletű oldaluk eredetileg csiszolt mészkőlapokkal volt burkolva. A régi legendák szerint csúcsaik aranyozottak voltak. Felséges látvány lehetett, ahogy visszatükrözték a napsugarakat. Vajon milyen üzenetet voltak hivatottak közvetíteni? Kik számára és miért? Bár a tolvajok időközben kirabolták és kifosztották őket, a kövek még mindig beszélnek.

Talán kevésbé ismertek, mint az egyiptomiak, de bizonyosan éppoly nagyhatásúak és jelentősek Mexikó piramisai. A legismertebbek a Nap és a Hold piramisai Közép-Mexikóban, melyek külseje éppannyira megváltozott, mint a maják híres szentélyének lépcsőpiramisai Yucatánban. Ezeknek is csillagászati jelentőségük van, és a geometriai pontosság csodái. A pi szám, és a phi reláció is egyetemes mértéknek bizonyulnak.

Mit mondanak ezek a piramisok az emberiségnek? Minden további nélkül az égből pottyantak ide, vagy egyszerűen kedvtelésből hozták létre őket? Ez lehetetlen! Csillagászati szempontból már elhelyezkedésük is feltűnő és jól megtervezett, szintúgy járataik, kamráik és földalatti összekötőútjaik. Nem egyszerű megérteni és megtanulni ezeknek az építményeknek a nyelvét. Csak a nyitott szívű és szellemű, kereső ember képes megérteni. Ez az ősi nyelv a lét alapjairól és értelméről szól. Egyfelől arról beszél, hogy nincs semmi új a nap alatt, és minden már volt azelőtt is – a létezés végén a halállal, végtelen ismétlődésben. Másfelől fénylő jelekkel mutatja az ösvényt, amely kivezet a halál házából, ennek a létnek az útvesztőjéből.

 

Elveszett tudás – elveszett bölcsesség

A nyugati ember mennyországról beszél, ahová vissza kell térnie. Az indiánok számára az örök nyugalom helye a világegyetem középpontja volt. A maják ismerték az emberiségfejlődés nagy periódusait, és ciklusoknak vagy „Napoknak” nevezték őket. Közel négy ciklus telt el mostanáig. Jelenleg kicsivel az ötödik „Nap” kezdeti szakasza előtt élünk, mint ahogy erről a Popul Vuh, a maják szent könyve tanúskodik.

Ugyanakkor a Föld majdnem minden más népének összes szent elbeszélései, legendái, hieroglifái, könyvtekercsei és piramisai is a maguk módján bőségesen tanúskodnak erről a fejlődési folyamatról. Ők is hírt adnak az emberiség nagy fejlődési szakaszairól, a sokféle katasztrófáról és hatalmas földrengésekről. Földrészek tűnnek el hol tűz, hol víz által, vagyis földrengés és vulkánkitörés vagy nagy áradások által. A föld felszíne állandó mozgásban van. A földrészek elsüllyedése és felemelkedése szakadatlanul folytatódik. Így emelkedett meg például a tizenkilencedik század egy bizonyos pillanatában Dél-Amerika egész partvidéke egy órán belül 3-5 méternyire, majd süllyedt vissza. Huxley professzor pedig bebizonyította, hogy a brit szigetek a földtörténet folyamán néhányszor már eltűntek az óceán hullámai alatt. És ki ne ismerné a lassanként a hullámokba süllyedt legendás Atlantisz történetét? Az egyiptomi papok beszámoltak erről Szolónnak, és Platón is említést tesz Poszeidoniszról, e nagy kontinens utolsó maradványáról.

Ha a fejlődő kereszténység nem irtotta volna ki egyre fanatikusabban a „pogány” irodalmat – nem égette volna el Diokleciánusz Krisztus után 296-ban az egyiptomiak ezoterikus műveit az alkímiáról szóló könyvekkel együtt – és Alexandriai Teofilusz, a fanatikus érsek, 100 évvel később nem lázítja fel a tömeget annyira, hogy felgyújtsák a mouseiont az összes könyvével együtt, akkor bizonyára épségben megmaradt volna az egyiptomi és atlantiszi fejlődésről és az azt megelőző időszakokról és kontinensekről szóló tudás. Ugyanez érvényes a spanyol hódítókra, és az őket követő római katolikus egyházra, amely megsemmisítette a maják írásos emlékeit. Minden nyomot eltüntettek, ami a származásukról, a világmindenségről és a teremtésről szóló csodálatos tudásukra utalt. Csak néhány egyedülálló kézirat maradt fenn, amelyek jelenleg Drezdában, Párizsban és Madridban találhatók.

 

Más kultúrák nyomai

H. P. Blavatsky a Titkos tanítás című könyvében említi, hogy különböző atlantiszi népek jóval kontinensük hanyatlása előtt Közép-Amerikába és Észak-Afrikába költöztek. Atlantisziak lehettek tehát, akik jóval Egyiptom virágzása előtt a gizehi piramisokat építették. Továbbá arról is ír, hogy az atlantiszi asura-maják állatövi ismereteiket is az egyiptomiakra ruházhatták át.

A kérdést, hogy az egyiptomiak a csaknem átmenet nélkül keletkezett magasan fejlett kultúrájukat és tudományukat kitől vehették át, jelenleg nyíltabban kezelik, mint korábban. A tudósok régi kultúrák nyomaira bukkannak, és bizonyítékokat találtak rá, hogy a Szfinx kb. 10 000 éve víz alatt feküdt! Ennek fényében a mexikói maják nagy tudása a világegyetemről egyáltalán nem meglepő. Voltak és ma is vannak különféle piramisaik, templomaik valamint kő- és más ábrázolásaik, melyek az európaiak minden pusztítása ellenére még mindig kifejezik életszemléletüket. Ezek a kövek a saját nyelvüket beszélik.

Kőbe vésett tanúság

 

Bogomil tanítása szerint az embernek megvan a képessége arra, hogy „Theotókos” legyen: olyan ember, aki Istent kelti életre saját magából. Ez a tanítás egészen különleges módon fejeződik ki néhány régi kőemléken, amelyek Bosznia és Hercegovina egyes idilli fekvésű helyein találhatók, egyesével, vagy csoportosan elhelyezve. A szellemi kereszténységet követők, a bogumilok és más csoportok is, végül ezekre a területekre húzódtak vissza az ortodox és a római kereszténység kettős szorítása, valamint a muszlim csapatok gyakori támadásai elől.

 

E köveken részben dombormű-faragások, vagy egyszerű, archaikus hatású, karcolt rajzok találhatók. Mégis, ezek a kőbe vésett alkotások egyszerűségükben oly erős benyomást keltenek, hogy mélyen megérinthetik a megfigyelőt. Vajon ki munkálta meg ezeket a köveket, és mi lehet a jelentőségük?

A tudomány e kérdésre többféle feltételezést állít fel: az egyik elképzelés szerint temetkezési helyekről, ún. „nekropoliszokról” van szó. Az említett helyek közelében azonban csak ritkán találtak emberi maradványokat. Általában azt feltételezik, hogy a köveket a bogumilok munkálták meg, ezért „bogumil-köveknek” nevezik őket. Ez azt jelenti, hogy a köveket az üldöztetésük időszakában (valamikor Kr.u. 1200 és 1500 között) faragták. Néhány tudós jelenleg azt is állítja, hogy a kövek sokkal idősebbek, mert hasonlóságot mutatnak a neolitikus kultúra megnyilvánulásaival1. Mindenesetre e kövek által benyomást szerezhetünk a gnosztikus csoportok hitéről. Üzenetük szárnyakat adhat nekünk a saját utunkon.

 

A fényért küzdő ember

A Stolac melletti Radimlja temetőjében nagy, monumentális kő áll. A bevésett ábrák körvonalai csak fokozatosan mutatkoznak meg a szemlélőnek. A Nap állásától függően, a kő bal oldalán felismerhetővé válik egy nagy alak, aki páncélinget és csizmát visel. Felemelt karjai felett, a fej jobb és bal oldalán egy kör látható, közepén mélyedéssel, valamint egy nyíl és egy íj. Ezek alatt két kisebb alak áll, a jobb oldalon pedig egy nagyalakú pajzs és egy kard látható.

A vésetekből egy harcos ábrázolása vehető ki, aki a fénybirodalomért küzd. Legyőzi az önnön magában lévő gonoszt, és ezáltal megtisztul a sötétség erőitől. A fényerő, az isteni szeretet segítségével oltalmazza tanulóit, melyet a két kisebb alak jelképez. Az eredeti élethez vezető útjukon segítőként kíséri őket. Karjait áldóan kiterjeszti, és ugyanakkor megóvja a szentélyt mindazoktól, akik a szükséges tisztulás nélkül akarnak közeledni. Ő egy „Perfectus”, egy beavatott.

Ugyanígy, a pajzsot és a kardot is jelképeknek kell értelmeznünk, melyek a „fény fegyverei”, tehát, mint a „bizalom-erő pajzsa” és a „Szellem kardja”. Az íj is a szellemi harcos ismertetőjegyei közé tartozik, aki beavatási útja során feláldozta magát, és bebizonyította, hogy képes volt az ellenerőket pontosan eltalálni, és ezáltal semlegesíteni.

A „Perfectus” összeköttetésben áll a fényerőkkel, és azokból él. A feje fölött, jobb oldalon található kör jelképesen e létállapot örökkévalóságát hivatott megerősíteni. Az alak fölötti hullámvonal a lét és keletkezés örök váltakozására utal. A hármas levelű lóhere az örökkön hatásos háromságot érzékelteti: az Atya, a Fiú és a Szent Szellem2 háromságát.

 

A szarvas

A régi kőemlékeken sokszor találkozunk a szarvas-ábrázolás erőteljes jelképével. A bogumilok szobrászai e nemes állat képét, „amely friss vízre szomjazik”, abban az értelemben használták fel, ahogy az a zsoltárban is található, így hat ránk a Konjicban álló kövön látható kép is. Akaratlanul is azon lélek szomjúságára emlékeztet minket, amely egy számára idegen területen ébred fel, és válik tudatossá. Egy stilizált fa mellett ember térdel, aki karjait és fejét könyörgő tartásban nyújtja egy szarvas felé. A térdelő ember és a szarvas között nagy távolság van – ezzel a szobrász a földi ember létállapota és az isteni területen tudatossá vált új ember közötti szakadékot érzékelteti.3

A szarvast egy olyan ember jelképének is tekinthetjük, akiben felébredt az új gondolkodási képesség! A szarvasagancsból felfelé kiáradó hullám- és körvonalak bizonyára megengednek egy ilyen értelmezést: az új tudat kisugárzik az újonnan feltárult térbe, és egyesül a mindenségi megnyilvánulással.

Egy másik, Split város múzeumában kiállított pompás kő teljesen eltérő mondanivalót hordoz. A kövön látható két szarvas félreismerhetetlenül annak a léleknek a nyugalmát és harmóniáját mutatja be, amely elérte a „csillagok szféráját”. Megállapítható, hogy ezek az ábrázolások milyen erős rokonságot mutatnak a színjátékokkal, és a régi orfikus gondolatkinccsel, amelyben a szarvas a nagy Anya-Istennő fiát testesítette meg!4

Az ilyen jelképek rezgésükkel életben tudják tartani az isteni életterület üzeneteit. Így az ember képet alkothat magának arról, hogy valószínűleg milyen célt szolgálhattak ezek a kövek, és azok a helyek, ahol állanak. Olyan nyugalmi pontokat jelentenek a tájban, melyek a gondolatokat az eredeti világra irányítják. Mint korábban is említettük, a tudomány nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy a bogumilok vajon ténylegesen ezeken a helyeken temették volna el a halottaikat. Hiszen ezeken a helyeken csak ritkán találtak emberi maradványokat. Inkább feltételezhető, hogy e helyek az erőkiárasztás helyei voltak, ahová a középkor keresői azért húzódtak vissza, hogy szellemi munkájukat háborítatlanul végezhessék. Az egyes kövekben, és a kövek lelőhelyein még ma is megérezhetjük a bennük rezgő fényerők összpontosulását. Ezek a rezgések még ma is betöltik a teret! Nem emlékhelyek, hanem szellemi erőterek, amelyek arra hívnak fel minket, hogy mindegyikünk váljék „Theotókos”-szá, olyan emberré, „aki Istent életre hívja”, vagyis, a Fény hordozójává.

Források:

1 Hasonló ábrákat találtak többek között Göbekli Tepe-ben, Törökország legtávolabb eső dél-keleti részén. Lásd: Klaus Schmidt: Megépítették az első templomot. A kőkori vadászok titokzatos szentélye. Göbekli Tepe régészeti szenzációja. München, C.H. Beck Kiadó, 2006.

2 Rudolf Kutzli: A bogumilok. Történelem, művészet, kultúra. Stuttgart, Urachhaus Kiadó, 1977,19. és további oldalak.

3 Ugyanaz, 88. oldal, 108. sz. ábra.

4 Eugen Roll: Eretnekek Kelet és Occitánia között: pataránusok, paulikiánusok, bogumilok. Stuttgart, Mellinger, 1978.

A katárok a szent Grál útján

 

A katárok mozgalma a Grál-elbeszélések virágkorában keletkezett. A korabeli minnesängerek, a trubadúrok misztikus képekben énekelték meg az isteni szeretetet, és e Grál-költeményeket a fejedelmi udvarokban adták elő. A katárok azonban nem álltak meg a szemlélődésnél. A szent Grálhoz, az isteni szeretethez vezető utat a tisztaság naponta gyakorolt életvitelével valóban be is akarták járni.

 

Krisztus után 950 táján, Bulgáriából kiindulva a bogumilok hirdették az őskeresztény-gnosztikus tant, ahogyan azt életük példájával a manicheusok mutatták be és hagyták rájuk. 1000-től pedig a katárok folytatták a megváltás ezoterikus keresztény tanának terjesztését, és ez a vallási mozgalom már rövid időn belül teljes virágzásnak indult. A 12. század végén Európában még alig hallott valaki a Grálról, a 13. század vége felé pedig már mindenki erről beszélt. A Grál-edény, a Szellem erőivel megtöltött kráter, ahogyan Hermész Triszmegisztosz nevezi, nyilván azért jelent meg Európa felett, hogy az érett lelkeknek elhozza a megváltó szeretet-üzenetet.

A katár mozgalom fellegvára Aquitániában, az akkori Dél-Franciaország területén volt, ahol rendkívül magas kultúra fejlődött ki. Különösen Languedocban – ebben a nagy aqutániai tartományban – virágzott a lovagi líra, a grófságokban és számos várban, és itt terjesztették a katárok tiszta keresztény üzenetét.

A katár szerzet szent Gráljának keresése Sabarthez vidékére vezet bennünket. Ennek a tájnak a titkát címerének következő szavaiban találjuk meg: Sabarthez, custos summorum. Ez azt jelenti: „Sabarthez, a legmagasságosabbnak az őrzője”. Ezt a legmagasságosabbat jelképesen egy világosságot kisugárzó Nap-testben ábrázolt szárnyas szent Grál fejezi ki. Sabarthez, fővárosával Tarasconnal, egy kis helytartóság volt Languedocban, amely a bájos Ariége- völgy egy részét és a Sem felföldet foglalta magába, és amelyet a foix-i grófság vett körül. Az Ariége-völgyből 100 méternyire kiemelkedő sziklán magasodik még ma is a fenséges vár, amelyet egykor a foix-i grófok laktak, akik támogatták és védelmezték a szent Grál iskoláját és a katár szerzetet.

A középkorban híres lovagi udvar volt ez a vár, amelyben a trubadúrok, így Chrétien de Troyes, Bertrand de Born és Wolfram von Eschenbach is szívesen látott vendégek voltak.

 

Szellemileg szabadok menedéke

Az Ariége völgye a maga 50 barlangjával és barlangrendszerével, amelynek széles termei, magas csarnokai sok kilométer hosszú szűk folyosói mélyen szétágaznak a hegyekben, mindenkor az ott élő emberek menedék- és lakhelye volt. Emellett melegvizű forrásai gyógyulást hoztak, különleges atmoszférája pedig természetes szentélyként szolgált.

Az ott talált sziklarajzok maradványai alapján 12.000 évre visszamenőleg nyomon lehet követni a vidék benépesedését és vallási életét is.

Sabarthez dombjai és barlangjai a katárok megjelenése előtt már a kelták és druidák kultikus helyeiként is szolgáltak, valamint megtaláljuk itt a manicheus, paulikiánus és priszcilliánus befolyásokat is, amelyek mind gnosztikus szellemi áramlatok megnyilvánulásai.

A katár név a görög catharos-ból származik, ami tisztát jelent. A katárok egyszerűen keresztényeknek mondták magukat. A nép les cathares (a tiszák), vagy a les bonhommes (a jó emberek) néven emlegette őket. Az albigensek nevet az egyház adta nekik. Ezzel a névvel illették ugyanis az aquitániai ún. eretnek mozgalmakat.

Katár nem keresztség vagy belépési nyilatkozat révén lett valaki. Ehhez Jézus példáját követő, hosszantartó előkészítő keresztény cselekedeti életre volt szükség. A katárok tudatában voltak annak, hogy a léleknek az anyagtól való megváltását nem valamiféle formaság rituális utánzása hozza meg. Tudták, hogy a szent Grál keresztény beavatási misztériuma a Betlehemből a Golgotára vezető út tényleges követésével valósítható meg.

 

A jelképes falon és misztikus kapun át vivő út

Azt a komolyságot és odaadást, amellyel a katárok a belső átalakulási folyamatnak szentelték magukat, leginkább akkor tudjuk átérezni, ha elkísérünk útján egy korabeli ifjú tanítványt. Az a jelölt, aki eltökélten a szent Grál útjára lépett, lemondott a polgári életről, a házasságról, a földi javakról, valamint a hús- és borfogyasztásról. Átélte az „endúrát”, énjének önkéntes halálát, hogy személyisége, megszabadulva minden evilági kötöttségtől, az isteni világosság- és szereteterők méltó edénye lehessen. Az Ariége-völgy barlangjaiban sok jelölt töltötte el az évekig tartó előkészületi időt. A katárok már 1000. óta lakták és szentelték természetes templomi helyeiknek ezeket a barlangokat, a belső, szent Grálhoz vivő útjukon. Részben megerősítették és falakkal zárták le őket, és így alakultak ki a nehezen megközelíthető ún. spoulgák.

Tarascontól délre, Ussat/Ornolac falucska felett a Montagne sacrée-ben, a szent hegyben találhatók a katárok templomai. A völgyet a 13. században még egy természetes víztároló gyanánt működő tó foglalta el, amelynek hullámai szinte a templomként szolgáló barlangokig csaptak fel. A szent Grál útján haladó jelölt ezeknek a szentelt helyeknek a magányába vonult vissza. Miután átlépte a „jelképes falat”, vagyis búcsút mondott a világnak, idősebb testvérei segítségével fokról fokra áthatolt a teljesülésig. Ennek az útnak a szakaszait hallgatás, böjtölés, munka, az asztrozófia és a gyógyítás tudományának elsajátítása, valamint a mindenekelőtt a János evangéliumon alapuló keresztény beavatási rejtélyek gyógyító üzenetének fokozatos feltárulása kísérte.

A katárok tudták, hogy csak a megváltó ismeret és a szolgáló élet vezet a Grálhoz. Röviddel a beavatás előtt, miután 40 napig böjtölt, a jelölt a „misztikus halált” halta. A Kepler nevű barlangban három napra jelképesen sírba helyezték, hogy véghez vigye endúráját, a meghalást a természet keresztjén. Lelke így, Jézus valódi követésével átélhette a „consummatum est”-et, vagyis hogy „elvégeztetett”.

 

Az endúra nem jelenti a fizikai halált

A Grál-rejtély szorosan összefügg a halálélménnyel. A Grál felirata, amellyel a jelöltet a szerzetbe hívják, egy epitáfium, sírfelirat. Ez az endúra nem a fizikai halált jelenti. A régi ént, a földi természethez kötött tudatot kell átadni a megújító Krisztus-erőnek, hogy a lélek újjászülethessen.

A harmadik napon azután mestere előhívta a „sírból” a jelöltet, aki átvehette „consolamentumát”, a vigasztalás szakramentumát, és így megtisztult lelke összekapcsolódhatott Isten szellemével. Ez a nagy esemény a Betlehem-barlangban zajlott le. A jelölt a misztikus kapun át lépett be ebbe a barlangba. Itt egy druida eredetű oltárkő volt elhelyezve. A gránitot fehér vászonterítő borította, az áldozati asztalon – a János evangéliumnál kinyitva – a Biblia feküdt. A sziklafal egy mélyedésében, függönnyel eltakarva állt a Grál-edény. Szintúgy druida-korabeli a pentagram, a sziklafalba vésett ötszög, amelyben a betlehemi csillag körvonalai ismerhetők fel. Ebben az ötszögletű mélyedésben állt a jelölt, amikor megkapta a beavatás pecsétjét, a konszolamentumot. Teste, felemelt fejével, széttárt karjaival és lábaival maga is ötágú csillagot képezett.

A betlehemi Krisztus-születés a jelölt számára testileg is megélt valósággá vált. És tudta – ezt erősíti meg Antonin Gadal, a katárok pátriárkája és tanúja korunkban -, hogy azt az embert, aki Betlehemből jött, semmi sem képes megfélemlíteni, semmi sem térítheti le a jó útról. Senki sem tudna úrrá lenni azon a titokzatos erőn, amelyet ő megtestesít.

Miután „parfait”, vagyis tökéletes lett, a beavatott a misztikus kapun át elhagyta a szentélyt. Először mutatott be papi szertartást a gránit oltár előtt, és intézte áldó szavait társaihoz. Majd pedig az ifjú „tökéletes” végighaladt a katárok híres útján, amelyen ma mi is végigmehetünk, a szent hegytől egészen Montségur váráig, a perfektek központjáig, ahonnan azután kiment a világba, hogy a világosságot kereső embereknek elvigye ezt a világosságot.

 

A katárok öröksége jelen van

A magas sziklára épült katár erődítmény hajót formáz. Olyan helyen emelték, ahol a régi időkben naptemplom állt, amely az embereket Zarathusztra misztériumaival kapcsolta össze. A többszintű kápolnában egy napszentély építési törvényei valósultak meg újra. Június 24-én, Szent János napján, déli 12 órakor a napnak egy sugara behatolt egy keskeny ablaknyíláson, és a szentély szemközti falán megvilágította Krisztus, a Naplogosz Grál-áldozatának jelképét.

Amikor az inkvizíció serege 1244-ben megadásra szólította fel a vár lakóit, a katárok időbeli haladékot jártak ki, hogy spirituális feladatukat még be tudják fejezni. A kivégzés előtti este a szerzet minden tagja, akik hitvallásukat a tűzhalállal akarták megpecsételni, nagymesterük, Bertrand Marti kezéből megkapták a konszolamentumot, hogy átnyújtott lelkük örökre egyesüljön a szellemmel. A katárok titkos kincsét, a szent Grált ezentúl az Ariége völgyében, a barlangokban őrizték. 1244. március 16-án 205 férfi és nő önként ment a máglyahalálba. A legenda szerint, azon a napon, amikor ők kéz a kézben, énekelve mentek a lángokba, egy bárd, aki tanúja volt az eseménynek, a következőt jövendölte: Hétszáz év múlva újból kivirágzik a babér a mártírok hamvain.

1944-ben a katárok pátriárkája, Antonin Gadal, hét társával együtt felment Montségur várába, hogy beteljesedjék a trubadúr jóslata. A szent világosság, a szent Grál erejének keresőit üldözhetik, kínozhatják és megölhetik, de a világosság maga sohasem pusztítható el, és ahol egyszer felragyogott, oda újból visszatér.

Ebben a tekintetben Albi olyan hely, amelynek túlméretezett katedrálisa még ma is uralja a városképet, az inkvizíció külső győzelmét hirdetve az eretnekek felett. E helyütt nem kívánunk az egyháztörténelem könyvének legfeketébb lapjaiból idézni – tekintettel a Grál mindent megbocsátó szeretettörvényére és az ezzel kapcsolatos viszálymentességre, amelyre a katárok mintaszerű állhatatossággal mutattak példát. De Albiban később váratlan, csodálatos folyamatok zajlottak le, amelyek az emberiség szellemi fejlődését szolgáló spirituális fordulathoz és egy teljesen új impulzushoz vezettek.

 

Az emberiség megszabadítása a Krisztus megjelenésével kapcsolatos várakozásoktól

1167-ben éppen ott, Albi közelében bízta meg Nicetas bolgár pátriárka a Katár Szerzetet spirituális feladatával, azzal, hogy Európával megismertesse a keresztény beavatási misztériumokat. Az emberiséget a történelmi, dogmatikusan lerögzített Krisztus-elképzeléstől el kell vezetni a Krisztus-erő kozmikus távlatainak megszabadító valóságába, amely mint egy világossággal teli Grál, elűz minden sötétséget az emberi lélekből. A belátástól hajtva, az igazság megsejtése által gyógyíthatatlanul megsebezve, az embereknek az új lélek születésének útjára kell lépniük, amely többé már nem hallgat a saját én-központú akarat dalaira, hanem a Krisztus-sugárzásban lélegzik, részesül a Grál szeretet-csodájában és mindazok csodás megvendégelésében, akik az igazi örök életre éheznek.

Szintén Albiban, közvetlenül az inkvizíció győzelmi katedrálisa mellett fekvő híres rózsakertben kapta meg 1954-ben az Arany Rózsakereszt Ifjú Gnosztikus Szerzete az egyetemes világosságtól azt a megbízást, hogy folytassa és bontakoztassa ki a katárok művét. Jan van Rijckenborghnak, az Arany Rózsakereszt nagymesterének Antonin Gadal, a katárok pátriárkája adta át azt a nagymesteri pecsétet, amelyet Nicetas bolgár pátriárka a 12. században bízott rá a Katár Szerzetre.

E belső szellemi kapocs látható jeleként 1957. május 5-én az Ariége-völgyben, Ussat-les-Bainsben emlékművet állítottak fel, amely a Galaad nevet viseli. Ezzel a névvel a Grál-elbeszélésekben is találkozunk. Szószerinti fordítása: „a tanúbizonyság kőből készült emlékműve”. A kocka alakú emlékmű négyzetén fekszik az oltárkő, amely előtt beavatását követően a perfekt első szertartását megtartotta. A követ az emlékműhöz a katárok utolsó pátriárkája adta át az ifjú Gnosztikus Szerzetnek. Ez az emlékmű jeleníti meg a Krisztushierarchia megszakítás nélkül folyó világmegváltó munkáját, a maga háromszoros tevékenységében: Grál, katárok és a kereszt a rózsákkal.

 

Beléphetünk a feltáruló új dimenzióba

Magától értetődő, hogy például Betlehem és Lombrives barlangjai, valamint a „katedrális” Ussat-les-Bainsben olyan helyek, amelyekben a belső tisztaság és szolgálatkészség különleges légkörét még ma is tisztán érezhetjük. A Lombrives barlang katedrálisa egy kb. 80 méter magas természetes dóm. Itt tartották szolgálataikat a katárok. 1328-ban, tehát Montségur eleste után 84 évvel befalazták, és a külvilágtól teljesen elzárták ezt a barlangot. 510 katárt zártak be ide, akik így, mivel környezetük már nem tudta ellátni őket, éhen haltak. Földi maradványaikat később megtalálták.

Ha a Grál üzenetét színes képekben adták is át az emberiségnek, a Grál ettől még nem mese. Élő, vibráló valóság, még modern korunkban is. Mi nem rajongással közeledünk ehhez a valósághoz. A Grál olyan távlattal bír, amelyet fel lehet és fel is kell tárni az endúra megfontolt gyakorlata segítségével. Ez a földi érdekek és törekvések feladását jelenti, miután kapcsolatba kerülünk Isten szellemével, az Egyetemes Gnózissal.

A hermészi törvény, a „mint fenn, úgy lenn” alapján a Grálnak van egy makrokozmikus, egy kozmikus és egy mikrokozmikus nézete is. A makrokozmikus nézet a mindenségi megnyilvánulás, a kozmikus nézet a Földre, az emberiség lakhelyére vonatkozik, a mikrokozmikus pedig az emberben lévő Grál-kehely. Ezt a kelyhet ismét meg kell találni, meg kell tisztítani, és elő kell készíteni, hogy befogadhassa a szellem gyógyító erejét.

A Grál csodája mindenkié. Az élő Grál képe ezért érinti meg a tudat legmélyebb rétegeit, és kelti életre a szunnyadó, betokosodott lelket. A valóságra emlékezve, amelyet ő egykor ismert, és amely újra meg újra az emberiséghez fordul, istenkeresővé válik. Az időtlenül felhangzó kérdésre: Akarjátok-e a Grált fogadni? pedig így hangzik a szintén időtlen válasz: Csak egyetlen törvény van: a mély, szent vágyakozás!

A rózsakeresztesek szegletkő szabadkőművessége

Catharose de Petri

 

Minden korszakban számtalan sokan voltak a világon, akik lelkük megváltásán és az örök élet elérésén fáradoztak. Sokan kerestek, de csak nagyon kevesen találtak! Így hát azok száma sem valami sok, akik tévelygő világunkban képesek voltak az élő víz forrásának feltárására.

 

Csekély számuk nyomban érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy az isteni életelvet csak akkor lehet felfedezni, ha szemünk felismeri a dolgok számtalan formában megnyilvánuló hiábavalóságát. Ekkor fel kell fedeznünk és ki kell kutatnunk azt a rengeteg szánalmas hazugságot, amely a világ külső pompája mögött rejtőzik. Ezenkívül meg kell értenünk, hogy a lélek békéje és üdvössége csak azon az életen alapulhat, amelynek semmi köze sincs a dialektikus földszférából származó élethez. Hogy a kereső lélekben a bölcsesség szeretete felébredjen, a szellemi iskolák szolgálói minden évszázadban és lehetőség szerint mindenütt megkísérelték a megváltás után kutató embert a halál sírverméből kiemelni, és a fényesen világító új életbe elvezetni.

Mivel az emberiség most is nagyon kritikus időket él át, a szellemi iskola hívó hangja ismét felcsendül. Az a célja, hogy Önök is belássák, mennyire fontos élő építőkövekként, igazi szabadkőművesként az isteni tervvel együttműködni.

 

Az emberiséget kiemelni a szenvedésből

Az eredeti életterület csak akkor nyeri el valódi értékét, ha teljes egészében maga az ember valósítja meg. Az a szándékunk, hogy ez irányú törekvéseikben felvilágosítással siessünk a segítségükre. Figyelmüket ezért a rózsakeresztesek szegletkő szabadkőművességére irányítjuk, mely olyan régi, mint maga a dialektikus ember. Ez a szabadkőművesség közvetlenül a misztériumokból, vagyis Isten rejtélyeiből ered, melyek mindig arra irányulnak, hogy az emberiséget az alacsony életből, amelyben teljesen elsüllyedt, az eredeti világosságba emeljék. Ezért az eredeti szabadkőművesség sohasem foglalkozik polgári etikával, a testvériség eszméjének ápolásával vagy humanista praktikákkal. Más szóval: sohasem irányul a kultúra vízszintes síkjára. Az igazi szabadkőművesség nemcsak a múltban, hanem a jelenben is még mindig az a módszer, amelynek segítségével az elsüllyedt ember – a mai látszatember – egykori dicsőségéhez visszatérhet. Aki ezen az úton jár, annak az etika, a testvériség és a humanizmus magától értetődő.

Az eredeti szabadkőművesség azon a tényen alapszik, hogy senki sem válhat a vallás, a tudomány vagy a jóságkultúra által igaz emberré, hanem csakis egy alulról elkezdett, tökéletesen új építkezés hozhatja meg ezt, miután a régi épület lebontását már elvégezték. A dialektikus életrendszer semlegesítésével kapcsolatban szóban és írásban már több ízben rámutattunk arra az alapvető szempontra, hogy a természetszülte embernek alább kell szállnia, hogy a mennyei életrendszer újra megnyilvánuljon. Ezért biztonsággal megállapíthatjuk, hogy minden vallásos, tudományos és emberbaráti gyakorlat, melyet a régi személyiségépülettel és általa – vagyis a dialektikus világrendre támaszkodva – végeznek, kivétel nélkül negatív eredményt hoz, és ez a jövőben sem fog változni!

 

Az ellentétes polarizáció törvénye

Mindamellett talán érdemes annak a ténynek is figyelmet szentelni, hogy a férfiak és nők abban a szabadkőművességben, amelyre itt mi gondolunk, teljesen egyenértékűek. Sőt ennek a szabadkőművességnek nagyon határozottan az a célja, hogy férfiak és nők együttműködjenek, s ez így is van rendjén. Ha Önök e tekintetben helyes megértéssel bírnak, akkor azt is tudják, hogy mind a férfi, mind a nő részt vesz a regeneráció folyamatában. Amikor tehát Pál arra a kegyelemre utal, amelyet a nő a férfin keresztül kap, akkor az apostol bizonyára nem ószövetségi alapokra helyezkedik, hanem arról a valódi együttműködésről beszél, amely az ellentétes polarizáció törvényéből következik. És ebben az összefüggésben a legcsekélyebb párhuzam sincs a zsidó vallás által képviselt állásponttal, amely a nőnek csak nagyon is másodlagos szerepet szán. Véleményünket egy régi iratból vett idézettel támasztjuk alá, mely egy rózsakeresztes testvértől, dr. Sigismund Bacströmtől ered, aki ezzel kapcsolatban azt írja: „A szellemi világban sem a szent angyaloknál, sem az emberi nem halhatatlan értelemmel megáldott szellemeinél nincs különbség a nemek között. Ezenfelül a megváltás műve egy nőn (Márián) keresztül ment végbe. És mivel az üdvösséget a női nemnek éppúgy megígérik, mint a férfinak, szerzetünk egyetlen arra méltó asszonyt sem zár ki a beavatásból, mert maga Isten sem zárta ki az asszonyt az eljövendő új élet boldogságából.

A polgári vallásosságra alapozott szabadkőművesség visszavonhatatlanul megreked. Ezt bizton meg tudjuk állapítani. Ugyanez lesz a sorsa annak a szabadkőművességnek is, amelyet a tudományra alapoznak, vagy amely a különböző módon gyakorolt jóságkultúrára támaszkodik, és így kétségtelenül kihűlt lávává kövesedik. Az igazi szabadkőművesség mindezeket felülmúlja, mivel az Egyetemes Tanból, az emberi nem eredeti valóságából származik. A jobb megértés érdekében Önöknek meg kell ismerniük, hogy mit lehet és mit nem lehet vallásnak nevezni.

A természetvallás csupán vallásos érzelmek rendszere, melyet vagy támogat az értelem, vagy nem. A világtörténelem folyamán számos ilyen jellegű vallási rendszer létezett, mely aztán számtalan csoportra esett szét, így keletkezett az újkori történelem folyamán a rengeteg egyház és szekta, melyek állandóan arról vitatkoztak, hogy tulajdonképpen mit kell érteni a kereszténységen. Óriási erőfeszítéssel, éjjel-nappal azon fáradoznak, hogy végre eldöntsék, vajon melyik tényező köti össze ezeket a széttagolt részeket. Ennek érdekében aztán időről időre nemzetközi konferenciákat hívnak össze. Ez viszont azt bizonyítja, hogy az emberiség az igazi kereszténységet nem ismeri, hanem csak néhány benyomást és elképzelést alakított ki róla.

Azt a szabadkőművességet, amely valamely vallásos rendszeren nyugszik, sohasem lehet a szó eredeti értelmében szabadkőművességnek nevezni. Európa és Amerika ismert szabadkőműves mozgalmai a zsidó vallás szertartására, jelképrendszerére és mágiájára támaszkodnak. A jelenlegi tudomány a dialektikus élet szükségéből és nyomorúságából keletkezett, és olyan értelmi megnyilvánulást mutat, amely a kísérleteken és a feltevéseken alapszik. Ezért kell botladozva bejárnia a tapasztalat útját. Az a szabadkőművesség, amely ezzel az alapvetően hiányos tudománnyal él, sohasem lehet valóban SZABAD kőművesség. A humanizmus pedig, ahogyan ezt az ember érti, olyan jóságkultúra, amely a dialektikus emberiség belátásain alapszik. Mert amit az egyik csoport jónak és humánusnak tart, attól a másik undorodva fordul el. Biztosan érzik, hogy ily módon nem lehet eljutni az alapvetően jóhoz. Legfeljebb bizonyos normákat lehet egy ideig követni, melyek aztán törvényszerűen az ellentétükbe fordulnak.

Ezeket a kijózanító tényeket tudatosítva adva van a lehetőség, hogy a valódi szabadkőművesség lényegéhez is közeledhessünk, vagyis ahhoz az alapelvhez, amelyről itt szó van. Egy igazi szabadkőművesnek olyan erőt és értéket kell szegletkőként munkája számára kiválasztania, amely minden polgári vallásos szokáson és vélekedésen felülemelkedik. Ennek a szegletkőnek mentesnek kell lennie minden kísérletező tudománytól és éppúgy minden jóságnormától is a szokásos emberi értelemben. Az eredeti szent iratok ezt a szabadkőművességet úgy említik, mint „az Élő Kő kiválasztását és elnyerését”. Ez azt jelenti, hogy egy olyan erőt és értéket választunk, amely minden mástól függetlenül tökéletesen szabadon meg tud és meg is fog nyilvánulni a tanuló számára.

 

Minden tekintélytől és korlátozástól mentesen

Most már megértik, milyen hatalmas távlatok nyílnak meg itt előttünk. Mert az ilyen kőművesség független minden tekintélytől és korlátozástól. Ezért mindenekelőtt ön-szabadkőművességről van szó, mivel ez élő kövekből építkezik az egész emberi életrendszer bevetésével. Olyan munka ez, amelyben az „abszolút lét” – a Jézus Krisztus név erre utal – képezi az alapot és a célt. Ha tehát a „napkeleti csillag”, a napkelte jegyében kezdődik a munka, akkor az ilyen szabadkőművesség célját már nem lehet különböző módon magyarázni.

Ezt az élő szegletkövet egy igazi SZABAD kőműves nem fogja elvetni, mivel tudja, hogy újjászületése csakis ennek segítségével mehet végbe. Tudja, hogy az isteni bölcsesség – mely egy alapigazságba, egy szegletkőbe van bezárva – olyan erővel rendelkezik, amely minden dialektikus befalazottságot lerombol. Ezért mindössze egy feladat van, amelyet véghez kell vinnünk. Erről Péter 1. levele beszél a 2. fejezet 5. versében: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.”

Aki a szabadkőművességgel így foglalkozik, az olyan szegletkő-kincs birtokába jut, amely égből aláhulló kábakőként fog a rendelkezésére állni mindenkinek, aki ezt valóban akarja.

A szegletkő-szabadkőművességnek az a szándéka, hogy a fény eredeti birodalmával kapcsolatban legyen, és kizárólag azért dolgozik, hogy a bukott embert ebbe az eredeti világosságbirodalomba visszavezesse. Ehhez azonban az szükséges, hogy a jelölt mindenekelőtt tanulóként építse fel a szellemi házát! Egy új négyszeres személyiséget kell felépítenie, amely tökéletes összhangban van a mennyei ember háromszoros tudatmagjával.

Valószínűleg ismeretes Önök előtt, hogy a régi jelképek az embert olyan „kőként” ábrázolják, amely a mindenségben hétszeresen tud megnyilvánulni. Ezért beszél a régi bölcsesség egy „hétszemű kőről” is.

Érthető, hogy itt arra az emberre utalnak, akinek szellemi megnyilvánulása hétszeres. A „hétszemű kő” ugyanis kapcsolatban van a hétszeres mikrokozmosz hét aurikus terével és hét tudatmagjával, melyek a központi szellemet körülveszik. Ez a hétszemű kő – a hétszeres emberi rendszer – az a kő, amelynek élővé kell válnia. Ekkor lehet ezt a követ beilleszteni abba az egyetemes templomba, amely Krisztus szegletkő-kincsén épülve minden korlátozáson felülemelkedik.

 

Építkezés tiszta alapok nélkül

Egészen nyíltan megmondhatjuk, mivel kétségbevonhatatlan tény, hogy aki kőműves akar lenni, és mégis ezen egyetemes feladat színvonala alatt vagy azon kívül áll, az meg fog szégyenülni, és munkája mindig is eredménytelen lesz. Érthető azonban, hogy egyáltalán nem kellemes érzés ezzel az igazsággal szembesülni. Mindig láthatunk ugyanis magunk körül olyan jószándékú, mégis teljesen fölösleges fáradozásokat, amelyeknek az a célja, hogy ebben a világban valamilyen tűrhető építményt létrehozzanak. A lényegen azonban ez semmit sem változtat – ezt a tények is bizonyítják -, és az építők ezt a szegletkő-kincset újra meg újra elvetik, mert állandóan megütköznek és megbotránkoznak rajta. Gondoljanak csak ezzel kapcsolatban a Szentírás szavaira: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegletnek fejévé, és megütközések kövévé s botránkozások sziklájává.” (Péter 1. levele, 2:7-8)

Ez nagyon is érthető! Mert a világegyetem mindenkit egy nagy, isteni célhoz, vagyis a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv teljesítéséhez hajszol. Ebben a nagyszerű tervben csakis egyetlen kő számít szegletkőnek: Jézus Krisztus. És minden, ami nincs összhangban ezzel a kővel, viszályba kerül vele. Mihelyt pedig az ember belátja, hogy a dialektika világát össze kell törni, hogy végül minden újra az eredeti istentervnek engedelmeskedjék, akkor beteljesednek azok a szavak is, hogy Krisztus nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem hogy fegyvert. A rózsakeresztesek szegletkő-szabadkőművessége ezért sohasem próbálja meg a bukott embert humanizálni vagy vallásos életét támogatni, mert itt arról az eszméről van szó, amely Krisztusban fénylik. És ennek az eszmének egy teljesen új életben, egy teljesen új világban kell élő valósággá válnia, hogy az újonnan-születettet eredeti életterületére vissza lehessen vezetni.

Eközben talán azt kérdezik, hogy ennek a szabadkőművességnek miért kell a rózsakereszt nevében végbemennie. A válasz így hangzik: azért, mert a hétszirmú rózsa vagy a hétszirmú lótusz, a hétszer hétszeres mikrokozmikus építmény, a hétszemű kő jelenlegi létállapotunkban kizárólag a keresztút, a regeneráció vállalása révén válhat élő valósággá.

A helyes megértés kedvéért csak azt szeretnénk még ehhez hozzáfűzni, hogy aki ezen a keresztúton jár, annál teljesen természetes módon alakulnak ki a következő képességek:

Jóindulat, amely figyelembe veszi a felebarátot,

humánus életmód,

valódi testvériség és szeretet minden embertársunk iránt.

A hagyomány szerint Jákob emelte az első kőrakást, a közötte és Lábán között létrejött egyezség jeleként.

„És vőn Jákob egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul. És monda Jákob az ő atyjafiainak:

Szedjetek köveket! És gyűjtenek köveket és csinálának rakást; és evének ott a rakáson. És nevezé azt Lábán Jegár Sahaduthának, Jákob pedig nevezé Gálhédnek. És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, azért nevezék Gálhédnek.

(Mózes I. könyve, 31, 45-48)

 

A héberek és a kelták között vallási szokás volt a „Tanúbizonyság kőrakásának” emelése. Így tettek tanúságot megingathatatlan hitükről, valamint a közöttük és az egyetlen, láthatatlan Isten közötti szövetségükről.

„A végleges otthonban való elhelyezkedés kívánsága a porszemben is él.

Az egész föld a vita nuovára sóvárog, mert nincsen kavics, amely ne a teljesértékű létet kívánná.”

(Hamvas Béla)