Pentagram 2015/6

Biblia vagy egyetemes tan?

 

Sok igazságkereső kortársunk teszi félre a Bibliát. Az idősebb, keresztény gondolkodású nemzedéktől egyre csak bibliaidézeteket hallottak. A fiatalabb nemzedék azonban többé nem a dogmákban keresi az igazságot, hanem inkább a teremtés mindent felölelő egyetemes képében. Mindazonáltal ennek a hozzáállásnak is megvannak a maga buktatói.

 

A szent nyelv az Egyetemes Tan mindazon részeit képezi, melyeket a különböző fajok, népek és kultúrák számára hozzáférhetővé tettek. Jelentős részüket szóban közölték. Más részüket leírták, melyet aztán a kor szelleme kiszínezett. A Szentírás, a Biblia egyrészt a múlt tapasztalatainak a gyűjteménye – más néven Ószövetség-, másrészt annak az útnak a bizonyságtétele, melyet a léleknek egy napon be kell járnia és be is képes járni – vagyis az Újszövetség. Az elmúlt két évtized fölfedezései, föltárásai és tanulmányai megmutatták, hogy a Biblia mai összeállítása egy rendkívül zavaros folyamat eredménye. Időnként politikai okokból kihagytak vagy hozzáadtak könyveket. Máskor a fordítók is fűztek hozzá megjegyzéseket, úgyhogy a szöveg olykor egész más értelmet nyert. Márk evangéliuma hivatalos holland fordításának egy régi, zsebkönyv formájú, nyers fametszetekkel illusztrált kiadásában minden tisztázatlan töredéket nyitva hagytak, vagy dőlt betűvel szedtek. Egy későbbi változatban az üres helyek már eltűntek, és a korábban dőlt betűs szavak a szöveg egyenrangú részévé váltak. A fordító kételyeit illetve kérdéseit egyszerűen törölték.

 

A szent nyelv kapcsolatba lép a tudatunkkal

Mivel a nyelvnek mindig egy korlátolt tudathoz kell igazodnia, olyan formákat, képeket és kifejezéseket használ, melyek az adott tudattal rokonságban állnak. Különben nem lehetne megfejteni az üzenetét. Az Egyetemes Tant tehát nem lehet a maga tiszta formájában átadni. Ráadásul egyes részeit – egyéb célok szolgálatában – gyakran szándékosan eltorzították és kiforgatták. Azokban az országokban, ahol a vallás fontos szerepet játszik, a politikát mindig vallással színezik. Mindeme hiányosságok és mesterkedések ellenére azonban a szent nyelv még mindig hordozza eredeti gyógyító és szentelő elemeit. Egyetemes mivolta miatt a komoly kereső mindig felismeri ezt a jellegzetességet. A szent nyelv lényege a világon mindenütt ugyanaz. Rámutat az emberiség isteni eredetére, és legtöbb esetben megmutatja az utat is, mely ehhez egyenesen visszavezet. Beszél az isteni világról is, és kapcsolatba hoz minket a forrásunkkal. Azt mondhatni tehát, hogy jelképek segítségével fölfedezhetjük az egyetlen valódi bölcsességet, az egyetlen valódi szeretetet és az egyetlen valódi munkát. Ez az ősforrás sohasem mocskolható be vagy rombolható szét, még akkor sem, ha magasan fejlett énünk megpróbálná átvenni a teremtőnk szerepét. Ha az eredeti életterületről származó valamely küldött a szülőföldjéről beszél, nemcsak képekkel, szavakkal és hangokkal teszi azt, hanem szentelő, azaz gyógyító erővel is. Ezzel az erővel próbál behatolni a megkeményedett szívű emberbe, hogy az isteni szikrát felébressze halálos álmából. Hiszen ezért adatott az egyetemes bölcsesség az emberiségnek.

 

Az igazság mindig új ruhát ölt fel

Ez az egyetemes üzenet megtalálható az emberiség legtöbb szent könyvében szerte a világon. Gyakran azonban az általuk használt képek megfoghatatlanok a nyugati tudat számára, amely mint valótlant és hasznavehetetlent elveti őket. Másrészt az is előfordul, hogy ezeket gyakran egy bizonyos múltbéli fejlődés előmozdítására írták. Ilyenformán tartalmuk érdekes lehet ugyan, de korunk embere számára már nem időszerű. Ezért van az, hogy az Egyetemes Tan mindig új ruhában jelenik meg, a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodva.

A szent nyelv nem csupán az ember isteni eredetéről beszél, hanem földi világának valós természetét is fölfedi. Szembesíti a korlátáival, melyeket maga emelt ebben a világban, és azt is megmutatja, hogyan lehet azokon túllépni.

Az isteni világ fényében a halandó világ elfogadhatatlan. A lények itt folyamatosan olyan ellentéteknek vannak kitéve, mint élet és halál, fény és sötétség, hideg és meleg, nedvesség és szárazság. Az emberi lény mégis uralkodónak érzi magát a saját birtokán.

Ebben az a szomorú, hogy ez a terület nem áll összhangban a valódi élettel. A valódi élet fenntartások nélkül nyilvánul meg, és a benne élő összes teremtmény harmonikus kapcsolatban áll egymással. Az emberi világban viszont a legerősebbek mindig azon szorgoskodnak, hogy a lehető legtöbbet markolják a maguk számára. Viszályban élnek egymással, melynek nyomor, betegség és halál a következménye. Úgy is mondhatnánk, hogy az ember kibukott az eredeti életterületéről, ám ezért a bukásért maga az emberiség a felelős, habár nem teljesen önállóan, hanem egy olyan közösség részeként, mely ezt az utat választotta. Az énlény, miután önérvényesítésre törekszik, naponta tágítja a jelenlegi állapota és a származása között támadt szakadékot.

 

A feltételezéseket vigasztaló szavak igazolják

Akik ehhez hasonló megállapításokat olvasnak a Szentírásban, kétféle módon reagálhatnak. Félretehetik, mondván, hogy efféle könyvről hallani sem akarnak – vagy teljesen izgatottá válhatnak, mert amit mindig is gyanítottak, az beigazolódik: létezik egy magasabb élet, és bizonyos feltételek mellett el is érhető!

Nekünk, mint bukott és elveszett emberi lényeknek, fontos megbízást kell teljesítenünk. Ebben a dialektikus világban, melyben érvényesülnünk kell, van egy ajtó, mely a szabadsághoz vezet. Az isteni világ magja bennünk rejtőzik, és újra összekapcsolhat minket az eredetünkkel. Ez a mag ellentétben áll a személyiségünkkel és a napi életünket meghatározó testi mivoltunkkal. A személyiséget az én, valamint az éntudat összessége határozza meg. Az isteni mag-atomnak és az énnek közeledniük kell egymáshoz. A mag odaajándékozza, feláldozza magát az énnek, és cserébe az éntől is ezt kéri. Ebben a kölcsönös áldozathozatalban jöhet létre az új ember.

Az egyetemes bölcsesség ezt a magot a lótusz gyöngyszemének, a szív rózsájának, illetve szellemszikra atomnak is nevezi. Ezek az elnevezések mind a szívünkben lévő és kibontakozásra váró Isteni magra vonatkoznak. Ezenfelül ismeretesek olyan fogalmak is, mint a talamus, ami „menyegzői termet” jelent, sternum, azaz „sugárzó”, valamint plexus sacralis, más néven „szentelt idegközpont”. Mindezek a kifejezések azon szervek működésére utalnak, melyek a megújulásunk és visszatérésünk folyamatában szerepet játszanak. Ismeretes továbbá az idő és tér világából kivezető út is, amely az „Isteni Birodalomba”, a „Nirvánába” vagy a „Tao-ba” vezet. Ezek mind az isteni valóság jelképei.

 

Az isteni valóság jelképei

Az egyetemes bölcsesség az igazság megvilágosodott küldötteiről is szól, akik bizonyos időszakokban megjelentek: Lao Ce, Buddha, Jézus, Mani, Pitagorasz és még sokan mások. Rámutat, hogy ezek a küldöttek az eredetünkhöz való visszatérés útját tanították, és ennek bejárására nagyobbrészt példát is mutattak. Ezért mondják például Buddhát „Magasztosnak” vagy „Megvilágosodottnak”, Jézust „Megváltónak”, Lao Ce-t az „Aggnak”. Ők valamennyien az emberben lévő isteni elv kibontakozásának a megtestesülései.

A szent nyelv a szabadsághoz vezető utat mindig nagy részletességgel és a helyi körülményeknek megfelelően írja le, hogy felismerhessük és követhessük. Részletesen ismertet minden lépést és minden nehézséget, amellyel az úton találkozhatunk, valamint azok megoldásait is. Ilyen összefoglalás például a Hegyi beszéd, Pitagorasz Arany szabályai vagy Lao Ce Tao Te King-je, illetve Jakob Böhme, Spinoza és Paracelsus írásai. Tanúskodnak azokról a helyzetekről, melyeket a kereső Istenhez vezető útján megtapasztal. Elegendő, ha fellapozzuk a Zsoltárokat, hogy meggyőződjünk róla, azok szerzői jelképesen és ténylegesen is beszámolnak mindazokról a magasságokról és mélységekről, melyekkel a kereső kutatása során találkozik. Még a látszólag világi irodalomban is szembesülünk ilyen tapasztalatokkal, mint például a következő művekben: Gustav Meyrink A nyugati ablak angyala, Grimmelshausen Simplicius Simplicissimus (1668), Goehte Faust (1808/1832), Dante Isteni színjáték (1321), Bunyan A zarándok útja (1678), Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője (1616).

Az egyetemes bölcsesség mindig az illető nép és kultúra tudatállapotához igazodik. Ennél fogva tartalma mindig más, új jelképeket használ: más a görög vallásban és misztériumokban, más a perzsáknál, más a zsidók titkos tanításaiban, és megint más az indiaiaknál. Mindenekfelett azonban a bebörtönzött és elhagyatott lélekhez szól és nem az énhez.

 

A tudathoz és a kor szelleméhez igazodva

Isten üzenete így minden nyelvben és kultúrában kifejezésre jut. A megváltás eme üzenete végigkísér minket kereső utunkon. Mindenkor a körülményeinkhez igazodik, hogy serkentse az érdeklődésünket, és a létezés magasabb fokára emelhessen fel minket. A megszabadító üzenetre adott összes lehetséges válaszunkat megmutatja, néha jelképesen, máskor viszont nagyon is közvetlenül és félreérthetetlenül. Az emberi és az isteni lélek teljes lélektanát szavakban és képekben közvetíti nekünk.

Aki akarja, az megtalálhatja az Egyetemes Tanban azt a pontot, mely megragadja az érdeklődését, valamint azokat az utasításokat, melyek személyesen neki szólnak. Mondanunk sem kell, hogy a jelenlegi, kifejezetten a mi tudatunkhoz és körülményeinkhez igazodó változat kínálja a legjobb lehetőségeket ösvényünkön a következő lépés megtételéhez. Aki őszintén keres, és fogékony ezekre az benyomásokra, fejlődése számára mindig megtalálja azt a területet, mely elősegíti a haladását az úton. Az erőtér, mely által az egyetemes bölcsesség minden korban kifejeződik, alkalmazkodik a kor szelleméhez és tudatállapotához.

 

Jézus mindig jelképekben beszélt

Jóllehet az egyetemes tanítás alapjában véve a bebörtönzött lélekhez szól, természetesen azoknak a nyelvét használja, akikhez beszél. A szent tartalom kifejezésére mindig földi fogalmakhoz folyamodik. Gyakran több kultúra és vallás is ugyanazokkal a jelképekkel ábrázolja a lényeget. Így majdnem minden kultúra beszél az élet vizéről, mint az örök isteni energia képéről, és a szellem tüzéről, mint Isten teremtő erejéről, mely mindent elemészt, ami az Isteni tervvel szembeszegül. További egyetemes fogalmak pl. a világosság, az élet eredeti forrásának jelképe, a sötétség, azoknak a teremtményeknek az életterülete, akik a fénytől elfordultak, és a fa, a belső növekedés jelképe. A kígyó is egy ilyen ősrégi, világszerte ismert jelkép, mellyel általában a tudatot fejezik ki. A test jelképes neve gyakran ruha, az örök lélek testéé pedig a menyegzői ruha.

Egy gnosztikus szöveg azt állítja, hogy „Jézus mindig jelképekben beszél”. Minden teremtett dolog Isten gondolatainak a bélyegét viseli, és az isteni üzenet jelképeként szolgál azoknak, akik istent keresik. Az eredeti jelképek isten tervének erővonalait elevenítik meg, és semmi közük sincs azokhoz a torzképekhez, amikké olykor a modern emberiség silányítja őket saját földi céljainak elérése érdekében. Ily módon például a komoly alkimisták által használt betűk és számok a belső megszabadulás ösvényére utalnak jelképesen. A földi érdekek hajszolása során sokszor figyelmen kívül hagyták ezt a célt. Megrendítő példa erre az ötszög, a pentagram, amely eredetileg az élő léleklény jelképe volt, és amely manapság pl. sok ország címerében szerepel. A fehér ötágú csillag az Egyesült Államok jelképe, a vörös csillag a szovjet hadseregé volt. Cégek versengenek a jogért, hogy emblémájukként használhassák.

 

A beszéded elárulja, ki vagy

A tiszta, hamisítatlan szent nyelv az Élet Szerzetének eszköze, amely meg akar szabadítani minket, bukott teremtményeket a nyomorúságunkból, hogy visszavezessen az eredeti hazánkba. Szavaiból és képeiből származik a mi földi nyelvünk, amely megkönnyíti a dialektikus világban való tájékozódásunkat és emlékeztet minket a korlátáinkra. Egy közmondás szerint: A beszéded elárulja, ki vagy.

A földi nyelv a szavak és fogalmak igen széles skáláját képes felölelni, az egészen konkréttól a teljesen elvontig. Ennél fogva nyelvünk a tudatosságunknak megfelelően változik. Másképpen szólva: az energiamező, melyben és melyből élünk és cselekszünk, megváltoztat minket és a nyelvünket is. Nagyon sok szó van, melyek korábban teljesen egyértelműek voltak, most pedig akár tucatnyi jelentéssel is bírhatnak.

Az emberi lény a kezével fog, a megértés (felfogás és érzés) viszont a szív dolga. Az ész azonban, mely mindent meg akar ragadni (azaz megismerni és megtartani), erre nem képes. Ahogy egy görbe szeget egyenesre kalapál, úgy próbál a hamisból igazat fabrikálni értelmi vagy szellemi tekintetben is. Jelenlegi társadalmunkban, ahol minden a feje tetején áll, az igazság az ész ama erőfeszítése, hogy valamiféle hamisat igaznak állítson be. Az olyan szavaknak, mint nézet, ítélet, vélemény, a múltban határozott jelentésük volt, mára viszont elvonttá váltak. Más szavak esetén az eredeti jelentés nehezen ismerhető fel. Például a „beszélni” eredeti jelentése „szikrát szórni”. A beszéd azonban nem mindig szikrák szórása, vagyis a gondolat és az erő mind pozitív, mind negatív értelemben vett szikrázása. Másként fogalmazva: a kimondott szót használhatjuk arra is, hogy „égessük” embertársainkat, de arra is, hogy kiemeljük őket a nyomorúságukból.

A szent nyelv segíti az üdvre vágyásunkat. Egyfelől hív és figyelmeztet, másfelől viszont erőt is ad az akadályok legyőzéséhez. Az isteni Ige megtalálja azoknak a szívét és fejét, akik fogékonyak rá, belátáshoz juttatja őket, és erőt ad nekik a cselekvéshez. Új erő kezd hatékonnyá válni bennünk, melynek rezgése messze felülmúlja a földön ismert összes energiáét. Az Egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa az örök jelenben c. könyv negyedik kötetének XI. fejezetében Jan van Rijckenborgh leírja az e kapcsolatra adható lehetséges válaszainkat. Reagálhatunk pl. úgy, hogy a földi eszünkkel próbáljuk megérteni ezt az örökkévaló nyelvet. Ilyenformán megpróbáljuk meghatározni és kategorizálni, amit hallottunk vagy olvastunk, azután beilleszteni tapasztalataink jelenlegi látókörébe. És mivel mások másként határozzák meg a dolgot, és a tapasztalataik is eltérőek, az ilyen reagálás szenvedélyes vitákhoz vezethet. Valamennyien úgy gondoljuk, hogy a saját ismereteink, gondolataink és érzéseink képviselik az egyetlen igazságot. Ezért mindent megteszünk, hogy okoskodásunkat ráerőltessük a többiekre. Jan van Rijckenborgh erre azt mondja, hogy bűntényt követünk el mind embertársainkkal, mind a szent nyelvvel szemben. A saját igazságunkhoz való ragaszkodás elpusztítja az egyetemes bölcsesség megszabadító erejét. Az én-központú gondolkodás mindent elpusztít, amit nem ért meg. Ellenséges például minden új, a lelket érintő meglátással szemben, és másokat arra kényszerít, hogy azt közhelynek tekintsék.

Bárcsak elcsendesedne egyszer ez az én-központúság, s a szabadság hívása a szívekbe hatolva megkezdhetné onnan diadalútját!

 

Ha az én egyszer elcsendesedne

Ha az igazságkereső minden külső tekintélytől megszabadulna, akkor pozitívan válaszolna a szent nyelvre. Ha lehetővé válik számára az egyetemes tanítás lényegének megértése, akkor képes lesz abból másoknak is átadni valamit. A Fama Fraternitatis (a Rózsakereszt Szerzetének kiáltványa) 35. fejezetében Jan van Rijckenborgh öt fokozatban vázolja fel a belső megújulás folyamatát. Minden foknak külön nyelvezete van, amely a szent nyelv más-más minőségű használatának a képessége.

Az első fok a szent nyelv megértése a szív rózsáján és a megtisztított elmén keresztül. A második fokon a szent nyelv gyökeret ereszt a szívben, behatol a tudatba, és átalakítja azt. A harmadik fokon a szent nyelv fogalmaival és képeivel kezdünk el gondolkodni. A negyedik fokon a szent nyelv erejével új személyiséget tudunk kialakítani, mely összhangban él az isteni világ törvényeivel. Életünk a szent nyelv megtestesítőjévé válik, s midőn ez az új Fehér Templom felépült, az ötödik fokon, a szent nyelv másokkal is közölhető lesz. Mivel a legtöbb ember mindmáig távolról sem értette meg a kereszténységet, ezért az mindig sok háború, kapzsiság és vérontás okozója volt. Ha azonban az emberiség képes lenne felfogni a belső megújulás öt fokát, és azok megvalósítására törekedne, akkor egy gnosztikus, teljesen új, belsőleg megszabadító kereszténység születne, melynek nyelve és ereje ki tudná emelni az emberiséget a tudatlanságából és küzdelméből.

Modell és megismerés

 

Aki élettapasztalatai révén határlakóvá vált, az szükségszerűen eljut valamikor az ősi alapkérdésekhez: mi a világ? kicsoda az ember? Amíg azonban valaki el van választva a bölcsesség egyetemes forrásától, a gnózistól, addig csak természetes értelme alapján juthat ismerethez és tudáshoz.

 

Ám a dialektikus, értelmi gondolkodás nem foghatja át Isten teremtését a maga roppant mélységeiben, hiszen nem képes átlépni saját, anyaghoz kötött határait. Abbéli kísérleteinek során, hogy ennek ellenére bizonyos mértékű megértéshez jusson, az ember ősidőktől fogva alkalmazza azt a módszert, hogy képet alkot magának a valóságról. Kialakítja a valóság modelljét, melyet tapasztalatai alapján felülvizsgál, majd életalapként használ. A filozófia egész története ilyen gondolatmodellek felsorakoztatása. Egyáltalán nem vagyunk tisztában azzal, hogy a modellalkotás folyamata az idők során mily nagy mértékben eluralkodott gondolkodási szokásainkon. A megszabadulás útját járó kereső számára pedig igencsak fontos, hogy átlássa saját gondolati sémáit. Így lesz képes ugyanis távolságot tartani tőlük, és ezáltal tud majd teret nyerni egy egészen új, a szellemtűz által ösztönzött gondolkodás számára.

 

A modellek meghatározzák gondolkodásunkat

A filozófia egyik ága, az ismeretelmélet vagy tudományelmélet a modellalkotás törvényszerűségeivel és korlátáival foglalkozik. Az emberi tudatban egyazon minta szerint lejátszódó bizonyos folyamatokat különböztet meg, melyek szerint a modellalkotás végbemegy. Egy egyszerű példával szemléltetjük, miről is van szó voltaképpen.

Egy kisgyerek első alkalommal fest embert: kis tojásforma a fej, egy nagyobb a test, egy-egy vonás a keze, lába. Kész az ember! A gyermek teljesen önkéntelenül kiválasztotta a látható ismérvek bőségéből a számára fontosakat, a lényegesre csökkentette és olyan összefüggő egésszé szerkesztette őket, mely világosan különválik környezetétől. „Ez mama!” – állapítja meg végül, és ezzel egy fogalmat képzett gondolatalkotása számára. A festett kép azt bizonyítja, hogy a gyermek az „ember” testformáját meg tudja különböztetni más alakzatoktól.

A tudós, aki megismerése tárgyához fordul, lényegében semmi mást nem tesz, mint a kisgyermek. Megismerése tárgyát egy kiválasztó és rendszerező folyamat segítségével elemzi. A tudományelmélet e szakaszt „rendszerelemzésnek” hívja. Ez előzi meg a tulajdonképpeni modellalkotást.

Minél fejlettebb a gondolkodási képesség, annál több részletet vagy befolyásoló tényezőt képes figyelembe venni a rendszerelemzés során. Így keletkezik a szemlélődő fejében a valóság egy modellje, egy gondolati alkotás. További megfigyelések vagy sejtések alapján tulajdonságokat rendel hozzá a modellhez, feltevéseket állít fel – „ez és ez bizonyára így van” -, és ezeket aztán a tárgy tényleges viselkedésével veti össze. Ha az elvonatkoztatásnál lényegeset tartott meg, és igaznak bizonyulóra sikerült ráéreznie, akkor e vizsgálat megerősítheti modelljét; ha nem, akkor fel kell adnia, vagy meg kell változtatnia.

A megerősített modell lehetővé teszi számunkra a valóság egy kis szeletének megértését. Jobban eligazodhatunk benne, biztosabban bánhatunk vele, sőt meg is jósolhatjuk a viselkedését. Ebben haszon rejlik, és éppen ez jellemzi a dialektikus értelemben vett megismerést. Egy megfelelően sokszor megerősített modell egy elmélet alapját veti meg – ami annyit jelent, hogy: „a tudomány jelenlegi állása szerint ez így van”. Azonban a legjobb elmélet is csupán árnyéka a valóságnak, ahogy Platón írja barlanghasonlatában.

 

Ez így van! – valóban így van ez?

Az elmélet leírásával azonban még nem fejeződött be a modellalkotás folyamata. Vészterhes fejlődés bontakozik ki: egy meghatározott elmélet pályáin folytatott tartós gondolkodással erőteljes gondolatfelhőt teremtünk – saját életminőségű fantomot. Létösztöne ezt önfenntartásra és a hasonlókkal való összefogásra sarkallja. Táplálékot kíván, és visszahat alkotójára. Egy sikeres elmélet ezért könnyen merev kerékvágásba kényszeríti gondolkodásunkat, ismétlésre unszol, olyan látásmódot erőszakol ránk a dolgokkal szemben, melytől csak nehezen tudunk újra elszakadni. Szokássá válik. Így feledésbe merül az elmélet elvonatkoztatás mivolta, modell-jellege, s ezzel együtt viszonylagossága és behatároltsága is. Ennek a következménye az „így van ez!” csalóka, betokosodott bizonyossága a nyitott „így lehetne” helyett. Ami nem illik bele a modellbe, az nem felfogható, nem ábrázolható, nem átadható, mert hiányoznak hozzá a fogalmak. A modell pótvalósággá silányul, magát a valóság bőségét pedig ugyanakkor megtagadják és háttérbe szorítják. A továbbvezető, esetleg megszabadító kérdés, hogy „Valóban így van?” elnémul. Aki nyitott szemmel jár a világban, az naponta megfigyelheti maga körül ezt a jelenséget, teljes hatékonyságában. Aki pedig ugyanilyen nyíltan magába tekint, azt is felfedezi, hogy ő maga is a feje búbjáig telítve van ilyen valóságtól elütő modellekkel. Igen, egész gondolkodása nagyrészt ezekből áll, és ezek uralják. Modellekből áll mértékünk, amivel minden információt megszűrünk – érzékszervi benyomásainkat és érzelmeinket is. Ami beleillik kedvenc modellünkbe, azt igazként megtartjuk, ami nem, azt mint hamisat elvetjük, s az eredményt a tudás címkéjével ékesítjük. A modell ezáltal saját magát védelmezi, s lassanként szabályszerű börtönt képez gondolkodásunk számára. Modelljeink összessége alkotja világnézetünket, s megszabja azok azonosságát, akik ebből élnek.

 

A megismerés gyökerei

A klasszikus kérdésre: „Ki az ember?” számtalan válasz született modellek formájában, melyek részben kiegészítik egymást, részben ellentmondanak egymásnak. Bár e modellek közül sok éppenséggel helyesnek és használhatónak bizonyult, mindent egybevéve még mindig csupán töredékek, s az ember mivoltát teljes összetettségében nem tudják megmagyarázni. Miből ered ez az elégtelenség és összevisszaság?

A természet-értelem minden megismerési mozzanata az érzékekre támaszkodik. Mivel minden rendszerelemzés alapja az érzéki észlelés, ami pedig mindenkinél teljesen egyéni színezetű, minden modell a valóság más-más szeletét mutatja. Már csak ezért sem alakulhat ki általános érvényű és egyöntetű vélemény az ember lényiségéről. Az érzékszervek azonban felépítésüknél fogva sem alkalmasak az ember igazi megismerésére, mert az ember kettős lény. Míg az érzékszervekkel rendelkező négyszeres személyiség a dialektikus természetből származik, a vele összekötött mikrokozmosz – az örökkévalósági lény – másik természetrendhez tartozik: az Isten-természethez, amely az érzékszervek számára hozzáférhetetlen. Ez érvényes a gondolkodásra is. Az értelmi gondolkodás kiműveltsége ma nagyon magas, s lényegesen több befolyásoló tényezőt képes modellé feldolgozni, mint akár néhány nemzedékkel ezelőtt. Ezért lehetségesek olyan gondolkodási modellek, melyek évszázadokkal ezelőtt még szó szerint elgondolhatatlanok voltak. Lehetővé vált a modellek cseréje és összehasonlítása az egész világra kiterjedő információ-hálózaton keresztül. A feltételek tehát kedvezőnek tűnnek, s így fel lehetne tenni a kérdést: vajon nem hatolhat-e át valamikor mégiscsak a dialektikus gondolkodás a valósághoz a tengernyi kifejlesztett modell összképében?

A középkorban egyes tudósok még képesek voltak arra, hogy minden létező modellt átlássanak. Ma ez már lehetetlen, mert az alapvető modellek oly sajátossá és összetetté váltak, hogy egy egyetemi hallgatónak is hosszú és erőteljes összpontosításba kerül akár csak egynek az elsajátítása is. Aki viszont ily módon elég kitartóan ismételgeti ugyanazt a gondolatot, az többé már nem tud tőle szabadulni. Élete hátralevő részére hozzáláncolódik ehhez a modellhez és fogalmaihoz. Így képeznek egyetemeink nagyon intelligens szakembereket, akik jószerivel egész életüket azzal töltik, hogy kedvenc modelljeiket – melyek számukra valósággá és igazsággá váltak – alkalmazzák és még jobban elbonyolítják. Aki már megfordult valaha egy állami vagy főiskolai könyvtárban, és látta a kilométeres polcokat, az érzi, hogy összképről többé már szó sem lehet. Pont ellenkezőleg: a tudás évről évre mind jobban szétforgácsolódik és megsokszorozódik, persze az egységbe foglalás legcsekélyebb reménye nélkül. Ez egy rafináltan kigondolt ördögi kör. Az a célja, hogy gondolkodási képességünket használhatatlanná tegye tulajdonképpeni rendeltetése számára, ami nem más, minthogy az új lélek munkaeszköze legyen.

 

Az ember egy sötét barlang fogságában

Az ember barlangban él, háttal a bejáratnak, ahonnan beáramlik a napfény Már kora gyermekkorától ehhez a helyhez láncolva ül, s csak a barlang sötét hátsó falát láthatja. Se mozogni, se megfordulni nem tud. Háta mögött tűz ég. A tűz és a fogoly között út vezet el, melyen mindenféle tárgyakat hordoznak ide-oda. A fogoly a tárgyaknak csupán az árnyékát észlelheti maga előtt a barlang hátsó falán, s ezeket a torzképeket tartja a valóságnak. Ha az ember megszabadulna bilincseitől – az érzékszerveitől -, s a fény felé tudna fordulni, akkor magukat a tárgyakat láthatná. Ám a sötétségben eltöltött sok év után először a vakító fényhez kellene hozzászoknia. Lassanként aztán még a napot, minden élet forrását is megláthatná. De ha aztán visszatérne fogolytársaihoz, hogy elújságolja nekik felfedezéseit, akkor nem hinnének neki. Sőt, ki lenne téve az üldöztetés és megöletés veszélyének. Kereső emberek is újra meg újra áldozatul esnek annak a veszélynek, hogy valamely modell elkötelezettjei maradnak, és így elzárják magukat az első kézből származó megismerés elől. Aki például az önmagára találása során segítséget kapott valamely pszichológiai iskolától, az csak nagyon nehezen tud lemondani erről a segítségről, és adott esetben el fog zárkózni énjének mélyebb megismerése elől. Aki bizonyos táplálkozási tannak köszönheti testi gyógyulását, akkor is kitart emellett, ha ez más körülmények között vagy más emberek számára nem alkalmas. A Rózsakereszt Nemzetközi Iskoláján belül is alkalmaznak modelleket a tanfolyamokon, cikkekben és beszédekben, hogy hasonlatok révén tegyenek megfoghatóvá bizonyos ismereteket. Egyes tanulók aztán belekapaszkodnak ezekbe, mert belső ablakot nyitott meg nekik. Így aztán teljesen megzavarodnak és csalódnak, ha más helyen egy másik modell látszólag épp az ellenkezőjével szembesíti őket. De hisz éppen ez a szándék! Minden kimondott vagy leírt dolog csak hasonlat, mankó. Jó, ha az embernek időnként kiütik a kezéből a mankót, különben nem tanulja meg az önálló járást. Ha egy modell felismeréshez vezetett, akkor ezzel be is töltötte szerepét. Rögtön el kell engedni tehát, különben megkristályosodáshoz vezet.

 

A szív tana

A gnosztikus értelemben vett megismerésnek, mely egy magasabb valóság valódi ismeretéhez vezet, más utat kell járnia. Ez nem az érzékszervi érzékeléshez kapcsolódik, hanem a mikrokozmosz szívében lévő szellemi maghoz. Az egyetemes tudás ezen forrása be van ugyan temetve, de ha lappangó állapotban is, mégis jelen van, mint az egykori isteni ember utolsó maradéka.

Ezen elsüllyedt elv újraéledésének mértékében új megismerési képesség tárul fel három megkülönböztethető fokozatban.

Az első lépcsőn még szüksége van a keresőnek arra, hogy modell közvetítse a megismerést. Ám egyre növekszik benne a megkülönböztetés ékköve, mely megmagyarázhatatlan bizonyosságot, belső újrafelismerést közvetít számára. A modellt felülvizsgálat nélkül elfogadja, gyakran az elemző értelem ellenállása dacára. Ezt az állapotot hitnek hívják.

Egy szellemi iskolában a hit alapján lehet a második lépcsőt megvizsgálni, elérni és megélni. Még itt is a szó és az érzékszervi érzékelés a közvetítő, de minősége teljesen más. Most már nem az értelmet kötik össze modellel, hanem a szívet egy ősképpel, így ébred fel az intuíció, mely nagyon távol van attól a képtől, amelyre az értelemnek van szüksége a megértéshez. Az intuíció az újjászületett lélek képessége. Ez a hang először olyan, mint a suttogás. De egyre érthetőbben képes kifejeződni, és a keresőt irányítani, vezetni.

Az új lélek megérik, s végül fel lehet lépni a harmadik lépcsőre. A Szellem ekkor belép a rendszerbe. Szellem és lélek egységgé válnak. Most már nincs szükség többé modellre, közvetítőre.

A tanuló első kézből nyer megismerést. Rendelkezik az új ember megismerő képességével. Bármire irányítja is ezt a képességet: az tökéletesen megnyilatkozik számára. Látja az ősképeket, és átlátja a jelenségeket. Felismeri a dolgok lényegi jellegét, s tagadja összetett jellegük sokféleségét. Eljutott a „sapientia occulta”-hoz, a rejtett, belső bölcsességhez: a Gnózishoz mint Isten, a világ és az ember megismeréséhez.

„…A Gnózis az ismeret tökéletesedése, azé az ismereté, mely Isten adománya.”

Hermész Triszmegisztosz

 

Megkíséreljük megmagyarázni, hogy mire gondol Hermész. Az emberi lét igazi céljának elismerése, amelyen egy mikrokozmosz alapul, és az ehhez vezető folyamatnak az elfogadása az egyetemes, mindenütt jelenlévő tudásba való behatolást hozza magával; az ilyen ember részesül ebben a tudásban.

 

Ahogyan légkörünk, a levegő mindenütt jelen van, ahogyan minden lélegzettel ebből a légkörből élünk, úgy van jelen az isteni tudomány, ilyen légkör a Gnózis. Bárhová fordul az ember, bármire irányul, az egyetemes tudás lélegzetként áramlik hozzá.

Ez a tudás, ez a bölcsesség tehát az újjászületett lélekember oxigénje, valóban nélkülözhetetlen lélegzete. Az egyetemes bölcsesség forrásában való részesülés, az egyesülés ezzel, természetesen minden dialektikus tudástól, minden hagyományos tudástól való megmenekülést, maradéktalan megszabadulást jelenti. Mert minden dialektikus tudomány a természete miatt tele van káprázattal, csalatkozással, mivel az érzékszervek működésével van kapcsolatban.

Mihelyt belépnek az önmegtérítésbe, önmaguk megfordításába, és teljesen megvalósítják az ösvényt, azonnal részesülnek a szellemben. Akkor az isteni életlégkörben lélegeznek, részesülnek a szent Hétszellemben.

A földi tudomány viszont azoknak a bonyolult agyában él, akik az érzékekhez kötött tudatból élnek. A földi tudomány tehát az érzékszervek eredményeinek alapján lett összeállítva. A földi tudomány kizárólag az ésszel való vizsgálatból ered.

Az isteni, egyetemes tudomány ellenben, a Gnózis, az a tudomány, amelyről Hermész tanúskodik, nem egy embertől vagy egy embercsoporttól ered, nem oszlik tudományágakra, hanem mint mondtuk mindenütt jelenlévő, mint valami légkör. Ezért van az, hogy akik létvalóságosan megtanulnak ebben a légkörben lélegezni, azok a századok folyamán mindig is ugyanarra az eredményre jutnak, ugyanazokat a következtetéseket vonják le.

Akiket Isten ismer, azok között az egész világon egyetlen különbség sincsen, sem a tudás, sem a beállítottság tekintetében, akkor sem, ha természetes alakjukban sohasem találkoztak, természetszemeikkel sohasem látták egymást; mert tökéletes egység uralkodik közöttük.

—

Forrás:

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 3. XXV. Az érzékek fogsága

Egy órát sem tudtok virrasztani velem?

 

Gondolatok mozgatják az atomokat. Minél célirányosabbak a gondolatok, annál célirányosabb az energia, mely a megfelelő mágneses téren keresztül atomok irányított folyamatát indítja el. Ez az anyagra ható és az anyagot irányító szellemi törvény minden idők beavatottai előtt ismert volt.

 

Ezzel a törvénnyel eredetileg az isteni teremtési tervet szolgálták. Ezt a törvényt azonban mindig is kihasználták az önző, isteni tervtől eltérő célokat követő mágusok. Az akaratenergiával való ilyen visszaélés által az emberiség újra meg újra okkult lények hatalmi érdekeinek hálójába került. Ha egy ilyen függőség mélypontját elérik, okozóikat és áldozataikat mindig válságba vezetik, melyet katasztrófák és világvége jelenségek kísérnek. Következményként egy kozmikus helyreigazítás, kiegyenlítő, „bíráskodó” világtörvény lép fel, melynek keretében elválasztják a félrevezetett, istenellenes energiaáramokat a mindenségszellemmel összhangban lévőktől.

Ekkor aztán minden irányt tévesztett, önhatalmú gondolkodásból származó energiaáram növekvő mértékben harcol saját maga ellen, mintegy kiiktatván saját magát, történjék ez túlfeszítettség okozta robbanás vagy ridegségből fakadó megmerevedés formájában.

Ilyen kozmikus helyreigazítások időszakosan következnek be. Gyakoriságuk és időtartamuk a javításra szoruló eseményektől függ. Megállapíthatjuk, hogy az emberiség ma egy feloszlatás, megmerevedés és tökéletes átalakítás értelmében történő igen drámai helyreigazítás folyamatában áll. Az általános mélypont és fordulat jellemzői a szélsőséges elpuhulás és szélsőséges megkeményedés, de ugyanakkor az új tájékozódás iránti erős törekvés is.

 

Gondolatok mozgatják az atomokat

Azért, hogy a két energiaáramlást elválasszák, a „fényt” a „sötétséggel” való összekeveredéstől megóvják, s hogy az isteni embert istenellenes fogságából kiszabadítsák, az isteni energiaáramlást a Föld terében különös módon felerősítik. Egy gnosztikus iskola erőterében ezt az impulzust a tanulók erős törekvésnek érzik az irányban, hogy megszabadítsák magukat a sötétség kötelékeiből, és segítsenek más, még fogoly emberi lelkeknek szintúgy lerázni a bilincseket.

Egy gnosztikus iskola különleges erőterében isteni energiaáramlatok, isteni gondolatok válnak szabaddá az élő ige által, mely az emberi szívekben az ősmagot, a szellemszikrát lángra lobbantja. Ez az a „rózsa”, az a „drágakő”, mely az Egyetemes Szívvel, a LOGOSZ-szal kapcsolatban áll, még ha lappangón és rejtetten is. Csodálatos fejlődési folyamat kezdődik az emberben és az emberiség körében.

Az isteni igazságnak, az isteni tervnek, mely az élő igén keresztül besugárzik az ember szívébe, az a hatása, hogy az embert régi gondolkodásában, akarásában és vágyakozásában megrázkódtatás éri, és felismeri, hogy életét az Egyetemes Szellemre kell hangolnia.

Ebben az új gondolkodásban már benne foglaltatik a fogságból történő abszolút megváltás hatalmas lehetősége. Mihelyt ugyanis ez a folyamat a szívben elindul, és ha ezt intelligens, üdvrevágyó lélektudat is támogatja, akkor az éteri, az asztrális és a gondolati tér atomjai új módon elevenednek meg. Ez azt jelenti, hogy a szervezet sejtjeit az isteni gondolat irányítja és látja el megszabadító energiával.

Egy ilyen folyamat dinamikája tehát attól függ, hogy a jelölt ebben a folyamatban nagyon tudatosan és következetesen kezd-e bele egy intelligens és üdvrevágyásból fakadó cselekedetbe, és kitart-e amellett.

 

Egy órát sem tudtok virrasztani velem?

Jézus ezen szavai, melyeket foglyulejtésének előestéjén mondott, az ember azon képességére vagy képtelenségére vonatkoznak, hogy gondolatait egyedül és kizárólag Istenre irányítsa, és ezáltal életre keltse saját isteni középpontját.

Gyakran azonban az ember még nincs teljesen tudatában céljának. Sok tekintetben még az alvó tanítványokhoz hasonlít, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy Jézussal virrasszanak, vagy ami ugyanazt jelenti: az isteni gondolatokban és isteni erőben tudatosan kitartsanak. Sokakat meghívnak a menyegzőre, de miként a „gazdag ifjú”, még ezer dologgal, számtalan látszatisteni gondolattal és tevékenységgel foglalatoskodnak, melyek megakadályozzák őket abban, hogy a feltámadásban részesüljenek. Egyedül a Szellemben „szegények”, akik valóban a Szellemre éheznek, akik gondolataikat szakadatlanul a Gnózisra irányítják, vesznek részt a menyegzőn. Ezek azok, akik Jézussal a Krisztuserőben virrasztanak.

 

Szakadatlanul az egyetlen célra irányulva

Mit jelent a gondolatokat állandóan a Gnózisra irányítani? Nem kellene talán az embernek a hétköznapok ezernyi tevékenysége által a dialektikus kötelezettségeknek teljesen eleget tennie? Vagy nem járhatja-e az ember a megszabadulás útját azáltal, hogy sokat olvas és beszél róla?

Már ez a gondolat is mutatja, hogy az ember csak a saját rezgésében él, ami által a Szent Szellem rezgése nem érheti el. Így él a világegyformaságban. Mert Isten szelleme az embert egészen akarja. Az ember egész rendszerét a fénybe akarja emelni. És amíg az ember a világegyformaságban áll, és gondolatait arra hangolja, állandóan gátlón hat a Gnózis megmentési művében. És ahol egy ember az Egyetemes Tant csak a külső forma szerint tanulja és tökéletesíti anélkül, hogy a szellemszikrából felébresztett erőt mikrokozmikus rendszerében keringésben tartaná, üres kardhüvelyként áll a megszabadulás ösvényén saját és mások útjában.

Tudatos kapcsolat a Gnózissal gondolatok és érzések útján is lehetséges. És abszolút szükséges is a regenerálás folyamatának elősegítéséhez mind az emberiségre, mind pedig az egyénre nézve.

Rózsakereszt Keresztély azt az erőt jelképezi, mely ezt mondja: „Egy órát sem tudtok virrasztani velem?” Ez az az erő, mely az alkémiai menyegzőre hív, és – mivel a gazdagok és előkelők még ezer más dologgal vannak elfoglalva – azokat a „szegényeket” hívja meg a felső terembe, akik igazán éheznek a Szellemmel való összekapcsolódásra, és készek az isteni gondolat és akarat kenyerét és borát szakadatlanul beépíteni.

Bármilyen külső rangja is van, egyetlen embertől sem tagadják meg a szellemösszeköttetés kenyerét és borát, ha ő szívből éhezik arra.

Az Egyetemes Tan élő szava erősíti a Szellemhez való kapcsolatot úgy, hogy a dialektikus fogság minden láncának folyamatszerűen el kell szakadnia, ha az ember az élő igét elfogadja és átalakítja.

 

Minden másodperc számít

Aki ezt a törvényszerűséget belülről ténylegesen megérti, és a megszabadulásra nem csak saját lelke, hanem az egész emberiség számára Isten akaratával összhangban vágyik, az az élő jelenben megtesz mindent az isteni gondolat tényleges alkalmazása érdekében. Szívének tüzes műhelyében kovácsolja a „kardot”, mellyel legyőzi a szentségtelenség sárkányát belül és kívül. Nemcsak akkor kovácsol, ha ez neki éppen megfelel, hanem élete minden másodpercében ezzel foglalatoskodik. Mert ezt követeli a szellemi törvény mindazoktól, akik HOZZÁ vissza akarnak térni. Ha az ember többé nem hagyja magát ettől a szent munkától eltéríteni, eltávolítani, hanem abban kitart, akkor ösvényén a Krisztuserő öt tevékenységében és igazában megvizsgálja, eligazítja, kijavítja és megáldja.

A törvény – „gondolatok mozgatják az atomokat” – csodálatos szellemi képességként mutatkozhat meg mindazok számára, akik ezt „szellemi szegénységükben” megértik, az isteni tervet tudatosan felismerik, és intelligens módon működésbe hozzák.

Így válhat a gnosztikus mágia képessége az emberiség megváltására szabaddá, élővé, dinamikusan hatékonnyá. A gnosztikus mágiának semmi köze a varázsláshoz. Ez sokkal inkább az isteni akaratra való tudatos irányulás és az azt követő cselekvés. Ekkor az ember egyéni életterületeinek atomjait a Szellem magas rezgéseihez emelik, mely által az egész rendszer megtisztul és transzfigurál. „Virrasztásunk” tehát az Egyetemes Szellemhez való lankadatlan odafordulást, kapcsolatot jelenti. Egyedül ebben az éber kapcsolatban oldódik meg valamennyi, az embert még fogva tartó bilincs. Ahol az isteni gondolatok szabaddá válnak, ott keresztülrezegnek az emberiséget átkaroló egész éterterületen. Felébresztik az isteni magot az emberben, így a Gnózis erővonalai az emberiség egész életterületén megnyilvánulnak.

Ami ellenséges energiaként még közébük tolakszik, az élő, gnosztikus-mágikus ige mindazt áthatja, keresztezi, és felismerteti. A megszabadulás után vágyó ember így segíthet embertársainak, amennyiben Rózsakereszt Keresztély értelmében kivitelezi a megmentési tervet.

Az örök egyetemes a mában

 

Miért létezik modern rózsakereszt?

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírják a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az Egyetemes Tan ősi szövegei alapján tették, melyeket a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdekelt embereknek megmagyaráztak és életük példájával bemutattak.

 

A Szellemi Iskolának nem a megszokott dialektikus módszer képezi az alapját, hogy átörökített utat kövessen, vagy hogy gyengeségeket fedjen el. Itt arról az egyetlen igazságról és annak az egyetlen feladatnak a teljesítéséről van szó, amely megváltoztathatatlan marad: visszavezetni az elsüllyedt emberiséget eredeti hazájába és megvilágítani az elsüllyedt emberiség számára a sohasem változtatható egyetlen utat, igazságot és életet.

Ami persze változik, az a kor, az emberi elsüllyedtség jellege és mértéke, valamint az emberiség anyagi és szellemi létállapota, melyhez az Egyetemes Tan a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően intelligensen alkalmazkodik.

Nem a régit akarjuk feléleszteni, hanem az egyetemest. Nem a régi módszert akarjuk kipróbálni, hanem az egyetemes módszert értelmi-erkölcsi értelmében a pillanat számára. Ebből a megvilágításból szemlélve megérthetjük Krisztus igéjét: „…a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2 Kor. 5,17) Ami látszólag ellentmondásban áll ezzel: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Máté 5,17)

Ebből meg lehet és meg kell tanulnunk, hogy az örök változtathatatlan hogyan nyilatkozik meg az időben és a jelennel összhangban. Ha szellemi munkánk nem ennek jegyében folyik, akkor az halott. Minden szellemi mozgalmat megbíznak azzal, hogy az egyetemest megértse a mában.

Talán ezek után elcsodálkozik, hogy figyelmét ebben az összefüggésben a múltra akarjuk irányítani, mindenekelőtt az Egyiptomi Halottaskönyv mennyei hajójára. Azért teszünk erre kísérletet, hogy a múltba tett utazással, annak a jelenben fennálló időszerűségét egy másik oldalról világítsuk meg, és ezzel az olvasó életében beállt esetleges nyugalmi helyzetet, ha lehet, valódi hazautazássá változtassuk, „…a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” Mi újult meg?

Ha megvizsgáljuk az Egyiptomi Halottaskönyv tábláit, mindegyiken észrevesszük a mennyei hajót vagy napbárkát. Az egyik ábrázoláson azt látjuk, hogy a hét sugárral körülvett Ozirisz a napbárkában készül helyet foglalni.

A többin gyakran hét evezőssel vagy hét evezővel ábrázolják a csónakot. Néha ízisz Ozirisz mellett ül, és a hét sugár a gyermek Hóruszt formázza. Amikor megmentik Xisuthrust – vagy Xisuthrost, a káldeus Noét -, látjuk, hogy rajta kívül hogyan foglal helyet hét istenség a mennyei hajóban. Yaonak (a kínai mitológia egyik hősének) ábrázolásán világosan felismerjük, hogy további hét alak kíséretében egy hajó fedélzetére megy. Manura és a hét rishire is gondolhatunk, akik vele utaznak a bárkában.

Figyelmét továbbá a Puránákban (hinduizmus) található hasonló beszámolókra, mindenekelőtt azonban (az Avesztában található) perzsa Vendidadra, az egyik legősibb szent könyvre szeretnénk terelni. Ebben Ahura Mazda megparancsolja szolgájának, Yimának:

„Építs egy wara-t (elkerített területet), azután egy argha-t (bárkát, ill. járművet). Vidd be oda az összes hím- és nőnemű eredeti életcsírát, és kezeiddel morzsold szét a földet. (…) Keltsd életre az összes teremtetlen fényt!”

 

Noé bárkája esetében sincs ez másképp

Noé a napbárkájába, amivel kilép a természet árjából, a valóban isteni élethez szükséges összes életelvet magával viszi.

A pusztában felállított tabernákulum legbelsejében álló szövetség ládájában is, és a jeruzsálemi templomban is az igazi mennyei élet minden szükséges ismertetőjelét szintúgy megőrizve látjuk.

Az Újszövetségben hét angyalról és hét harsonáról számolnak be. A hét angyal egymás után megfújja trombitáját. És miután a hetedik angyal megfújta, nagy hangok szólalnak meg, ahogy a Jelenések könyve 11. fejezetében olvashatjuk:

„E világnak országai a mi Urunkéi és az Ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön- örökké uralkodik.” (Jel. 11,15)

„És megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és megláttaték az Ő szövetségének ládája az Ő templomában.” (Jel. 11,19)

A hangok ujjonganak: Bolygói kozmoszunk minden nézete részesült Urunkban és Krisztusában. És ő királyként uralkodik örökkön-örökké. Majd megnyílik a mennyben Isten temploma, és a tanuló középen látja a bárkát, a megérkezett napbárkát, a mennyei hajót. Kitörölhetetlenül mély nyomot hagy tudatunkban, hogy az Egyiptomi Halottaskönyv tábláin ábrázolt Ozirisz napbárkája egyezik Pátmosz látnokának ládájával! És e jelképes ábrázolások jelentése is állandóan ugyanaz!

Hogy ezt a megváltoztathatatlan jelentést közelebbről megvilágíthassuk, például vesszük Yima mennyei hajóját Zarathusztra könyvéből, a Vendidad 2. fejezete 25. verséből.

Mint tudjuk, Yima először egy wara-t, egy elkerített területet, egy műhelyt épít. Ebben a wara-ban az egyetemes élet törvényei szerint egy argha-t, egy új járművet épít magának. A wara embere az az ön-szabadkőműves, aki az új kalapáccsal és az új igével dolgozik. Az az ember, aki új műhelyt készít magának, aki határozottan távol tartja magát a dialektikus élettől és belép az új életterületre, hogy ott megépítse „argha-ját”.

Argha, napbárka, mennyei hajó – misztikus utalások az isteni emberre, aki megkezdi az eredeti hazába vezető utazását.

Hogy ezt az utazást el lehessen kezdeni, és egy ilyen építményt létre lehessen hozni, ahhoz egy „wara”, egy leválasztott, elkerített terület szükséges. Az embernek alapvetően és szerkezetileg le kell mondania szokásos életéről. El kell hagynia az egyértelműen hibás életútját és életmódját. Szét kell morzsolnia a földet – alacsonyabb természete énjét fel kell adnia ezt az ént, a saját maga által teremtett wara-jából új embert kell építenie, mennyei hajót, mellyel behajózhat isten templomába.

Ezzel zárjuk a múltban tett utazásunkat.

Az isteni érintés és ébresztés bármelyik rendszerében is mélyülünk el, az Egyiptomi Halottaskönyvben ábrázolt „hazautazás” egyezik a Jelenések könyvében leírttal.

Amikor Jézusról, a Krisztusról azt mondják, hogy: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”, akkor ezt most már kétségtelenül meg tudjuk érteni. Ezek a szavak a megváltoztathatatlan üdvüzenetre, amely tegnap és ma is ugyanaz marad, ugyanarra a megbízatásra, útra és igazságra, valamint ugyanarra a szabadkőműves-munkára utalnak.

 

A régi elmúlt, lásd, már megújult!

Milyen értelemben kell akkor ezt jelenlegi korunkban érteni?

A régi állandóan új módon nyilatkozik meg, összhangban az időbeli történésekkel és helyzetekkel, amelyekben az emberi élethullámnak – összhangban az ebben a kozmoszban folyó sok hatalmas fejlődéssel is – teljesítenie kell feladatait.

Ezért készül fel sok tanuló is, hogy megépíthesse wara-ját, és ezáltal argha- ját. A jelképesen leplezett értékek ideje lejárt. A modern Szellemi Iskola tanulóját most mikrokozmosza hétszer hét nézete, hét életterülete elé állítják. Ezt a hét életterületet tudatmagjaival együtt, ezt a hét Rishit létállapotával együtt helyre kell állítani.

Ehhez járul még egy erő és egy aktuális érintés is. És új életterületről beszélünk, és egy ezzel kapcsolatos új Magasabb Tudat Iskolájáról, melynek segítségével a hétszeres embernek meg kell építenie wara-ját. Továbbá részletes és egyértelműen vázolt filozófia áll a tanuló rendelkezésére, úgyhogy teljes mértékben tud tájékozódni.

Ezen az új úton, a warán belül és kívül, és a műhelyen belül és kívül mehet végbe és kell végbemennie a két ember egyértelmű különválásának. E történésnek felmérhetetlen következményei vannak.

Az egyik ember a szokásos élet foglya marad, a másik pedig felmegy mennyei hajójára, ami azt kell jelentse, hogy benne teljes átváltozás megy végbe. És ennek az átváltozásnak – hogy sikerüljön – korunk szellemi, kozmikus és légköri viszonyaival kell számolnia. Ezért nincs már értelme a régi módszerek tanulmányozásának. A régi iskolák kiszolgálták az idejüket. Ami évszázadokkal ezelőtt érvényes volt, annak ma már nincs megszabadító jelentősége. „A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.”

 

Az örök egyetemes

Ezért beszélünk modern rózsakeresztről, az új filozófiáról és az új tudat iskolájáról.

De pontosan úgy, ahogy a Fiút, ezeket az aktivitásokat is „Egyiptomból hívták ki”, ami azt jelenti, hogy őseredetüket az Egyiptomi Halottaskönyvben találják meg. Egy új korban beszélnek és tanúskodnak az egyetemes megváltoztathatatlanról.

Az „Egyiptomból kihívottnak lenni” kifejezésnek azonban még egy további jelentése is van, és jó lesz figyelmüket erre is ráirányítani. Az „Egyiptom” szót ugyanis „sötétségnek” is fordíthatjuk, és a Szentírás ismert részletét így is olvashatnánk: „A Sötétségből hívtam ki az Én Fiamat.” A szónak ez a magyarázata minden kereső számára fontos leckét tartalmazhat, mert ha sötétségről beszélünk, akkor ez korunkra bizonyosan érvényes! Volt-e a világtörténelemben valaha is ilyen világméretű a szétziláltság és az elfajulás? Napjainkban az élet minden területén nem a végsőkig fokozódik-e az abnormalitás?

Így a sötétségnek ebben az állapotában hívják Isten minden „fiát”. Minden ember mikrokozmoszában magában hordja az igazi istengyermeket, ő azonban meg van bilincselve a hazugságok és a látszatemberiség közepette, a sötétséghez és a tudatlansághoz kötözve. Nos, az így megbilincseltet és megkötözöttet maga Isten hívja.

Hogyan kell ezt az isteni hívást értenünk? Az isteni hívás nemcsak tudatunkat megérintő és ősemlékezésünket felébresztő hang, hanem olyan időszerű erő, mely megérinti az egész világot és az egész emberiséget, és mélyreható folyamatokat és fejlődéseket okoz. Az isteni hívás tehát azt jelenti, hogy készek vagyunk az időszerű isteni erőre tudatosan, harmonikusan és intelligensen reagálni. Ezért nincs a legcsekélyebb értelme sem a múlton töprengeni, ha emellett megfeledkezünk a pillanat követelményeiről.

Csak akkor lesz ez az isteni erő hatásos, ha az „Egyiptomból hívtam ki az Én Fiamat” mondat az itt és most számára is valódi jelentőséggel bír, és szorgalmas építőmunkásokat talál.