Pentagram 2015/5

Dag Hammarskjöld: Jelek az úton

 

„Személyes életednek nem lehet tartós, különleges értelme. Akkor nyerhet értelmet, ha beolvad és alárendelődik valaminek, ami ,létezik’, és önmaga ,értelmet’ hordoz. Vajon ez utóbbi vonatkozik-e arra, amit tárgyiasítani próbálunk, amikor ,életről’ beszélünk? Lehet-e értelme az életednek, mint az ,élet’ egy töredékének?

Van-e élet? Vizsgáld meg, és meg fogod tapasztalni az ,életet’, mint valóságot. Van-e az életnek értelme? Éld át az életet, mint valóságot, és értelmetlennek fogod találni a kérdést.

,Megvizsgálni?’ Vizsgáld meg azáltal, hogy bele mersz ugrani az alárendeltségbe minden kikötés nélkül. Kockáztasd meg, ha provokál, mivel csak a kihívás fényében pillanthatod meg a válaszutat, és remélheted, hogy világosan látva választasz, személyes életednek hátat fordítva, a visszapillantás joga nélkül.

Meg fogod tapasztalni, hogy a ,modellben’ megszabadultál attól az igénytől, hogy a ,nyájban’ élj. Úgy fogod találni, hogy az ,életnek’ alárendelve, a saját életed teljes értelmét megőrizte, függetlenül attól a kerettől, amelyet a megvalósítására kaptál. Észre fogod venni, hogy az állandó búcsú, az óránkénti önátadás szabadságot, valóságélményednek tisztaságot és élességet ad – ami önmegvalósítás.

Megtapasztalod, hogy az alárendeltség, mint az akarat egy cselekedete, állandó ismétlést követel, és átcsap valami olyasmibe, ami lehetővé teszi, hogy individuális életünk visszatérjen a középpontba.”

Mindenki megváltásra vár

 

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (János 15,5)

 

A mindenség törvénye az odaadás

Önmagunk átadása befogadást jelent. A belélegzést szükségszerűen a kilégzés követi. Aki megpróbálja visszatartani a lélegzetét, az megfullad. Az ember befogadja a levegőt, majd újra hagyja kiáramlani. Ki- és belélegzés által újítja meg és tartja fenn magát a teremtés. A ki- és belélegzést az életenergiának történő odaadás váltakozó szakaszaival lehet összehasonlítani.

E mozgás folyamán, egy adott pillanatban a felismerhetetlen megtapasztalhatóvá válik. Ennek az örök Egyetlennek a befogadása a neki történő odaadásban rejlik.

 

Aki a világnak adja át magát

Nemrégiben egy ősi család fiatal tagja elhalálozott. Édesapja így jellemezte őt: „Mindig kereső volt, olyan valaki, aki állandóan kérdéseket tett fel. Egyetlen válasz sem elégítette ki soha, mindig keresett valamit, de kutatásai célját nem tudta kifejezni. Egyfajta érzés volt ez, egy mélység, a szeretet állandó keresése.” Az apa megindultan próbálta kifejezni azt, ami fiának soha nem sikerült. „Az utolsó könyv, amit olvasott, Hermann Hesse regénye, a Siddharta volt, amely egy brahman kereső fiáról szól. A mű a bibliája volt, amelyben sok mondatot húzott alá. Önismeretre és a cselekedeteire vonatkozó belátásra törekedett, valójában a lénye iránti szeretet mozgatta őt.”

Ez az idézet világosan megmutatja, hogy az emberek mennyire elveszítették az örökkévalóból, a mikrokozmoszuk központjából származó sugallatot. Gondolataik, érzelmi- és akarati impulzusaik egy látszatvilág körül forognak. Rovarokként keringenek e világ kritériumai, meghatározó jegyei körül, ahol múló jelenségek visszfényei vonzzák magukhoz őket. Ezek az önmegvalósítás vérükben ható mozgatóerői. Ezek alkotják személyiségüket, karakterüket, lélegzetük minőségét, gondolkodásukat, érzékelésüket, akaratukat és cselekedeteiket, és mindezekkel együtt sorsukat: a halált. A világ jellemző jegye a múlandóságra van programozva.

Csakhogy az ember nem csupán egyszer él. Megszámlálhatatlan életek során tapasztalja meg az ellentétek befolyásait: a hatalmat és tehetetlenséget, a sikert és kudarcot, a tulajdont és a veszteséget. A jelenségek világában ezek szolgáltatják számára a tapasztalatokat és ismereteket.

Az ember azonban tévelyeg! Automatikusan ismétlődő körforgásaiban – értsük azonban jól: a mikrokozmoszáról van szó – utazik e világ és a túlvilág labirintusaiban, állandóan valamilyen kiutat, börtönének kulcsát keresve. Azonban újra és újra a látszatvilág csapdájába kerül. Ezt a kínlódást jeleníti meg Sziszüphosz mítosza: Minden erejét megfeszítve a hegynek felfelé görgeti a súlyos követ, amely azonban állandóan visszagurul. Mint Tantalosz, megpróbál enni a fa csábító gyümölcseiből, annak ágai azonban mindig visszahúzódnak előle.

 

Mindenki megváltásra vár

Az ember mégis fel akar vétetni. Csatlakozni akar valamilyen eszméhez vagy embertársaihoz, és jót akar tenni. Igen, azt szeretné, ha felvenné őt Isten, a Világosság. Biztos és erős akar lenni. Be akar kerülni a lélek finom térségébe is. Azután pedig a Szellem az, amely izgalomba hozza. Gyakran a túlvilág jelenségvilága sugall neki ilyesfajta vágyat, így jutnak táplálékukhoz az archonok, az éteri és asztrális területek láthatatlan erőösszpontosulásai; hozzákötődnek az emberi odaadáshoz.

„Kedvenc eledelüket” a „felsőbb világokra” irányuló spekulatív és misztikus emberi odaadás képezi. A könyvesboltok polcait megtöltő ezoterikus irodalom az igazságkeresőt a „felsőbb” hatalmak magyarázatainak, mesterek, adeptusok, angyalok, jógarendszerek, tantragyakorlatok stb. követésére ösztönzi. Bizonyos energiák felhívásával és felszabadításával kísérleteznek, hogy azokat a Kundalini rendszerén keresztül a fejbe áramoltassák.

A kereső így reméli elérni végre a belátás villámját, a megvilágosodást, az „én-vagyok” élményét, a mindennel való hatalmas összeolvadást és eggyé válást. Mindez mérhetetlen energiát igényel, miközben tulajdonképpen csak a régi kigyótűz-erőket hívja fel. A szellemi úton ezek azonban inkább csak akadályt, mint segítséget jelentenek. Mindenesetre biztonságosabb lenne ezeket legelőször is semlegesíteni.

Az embert tévútra vezetik annak sugalmazása által, hogy a túlvilági láthatatlan erőkoncentrációk a teremtés célját képezik. Sokak természetes hajlamát, akik egy felsőbb vezetésben bíznak, az anyagtalan látszatvilág valamilyen utánzatának irányába terelik. Ezt a hamis fényt, az ál-istenek e fellépését igazságnak jelenítik meg. A keresőt így naivitásában arra csábítják, hogy tolvajként a „juhakol ablakán keresztül” hatoljon be, ahelyett, hogy az ajtót használná. Odaadásra, sőt néha egy hősies önátadásra való hajlama által illúziókba gabalyodik, ha hiányzik belőle a mélyebb összefüggéseket illető belátás. „Pedig csak jót akar”, nagy buzgalommal egy „magasabb szintű fejlődés” szuggesztióira hagyatkozik, és nem veszi észre, hogy a benne lévő ősatom ezáltal teljesen betokosodik. Így nem csak a múlandóság hullámain újra és újra tovasodródó kultúrák, civilizációk és társadalmi rendszerek, hanem az archonok és eonok birodalmának építésében is közreműködik, így azok sokkal lassabban pusztulnak el. Így mint energetikai ínyencfalat továbbra is az „istenek” fogságában marad. Miért is nem hallgat a Logoszra, amely szíve legmélyén már oly régóta hívja őt?

 

„Nélkülem semmit sem cselekedhettek”

Az ember csak akkor értheti meg bensőjének ösztönzéseit, ha mindezekből a tapasztalatokból már valóban elege lett. Akkor hallhatja meg szívének hozzá intézett szavait:

„Én benned vagyok és te énbennem! Ismerd meg önmagad!”

Ez a felébredés egy új szakaszát jelenti. Az isteni lélek, a szellemszikra     atomja felfedi magát.

Mindent meghatározó pillanat ez az ember életében: az örök központ újjáéledése, és a szívben lévő isteni lélekmag fellángolása. Ekkor mozgalmas időszak, egy nyughatatlan keresés veszi kezdetét az életében. Ö azonban már nem a külső keresés ösztönzését követi, hanem a bensőjében kutat. „Zörgessetek és megnyittatik néktek!” (Máté 7,7)

 

A valódi odaadás titka

Amilyen mértékben az ember elfordul az őrület világában zajló szerepjátéktól, és szívét a mindenség felé irányítja, úgy szakadnak szét benne a régi vérláncolatok, zavaros gondolatképek és szerepmechanizmusok. Ezzel egy csodálatos belső fejlődés veszi kezdetét. A hazatérő ember számára ekkor a világ hármas szerkezete – hatalom, tekintély és birtok – a sivatagi megkísértéssé válik. Ezt a próbát új tudatosságának, a lélek új állapotának ismételten meg kell tapasztalnia. Képes-e átlátni és feloszlatni a hatalom gyakorlására irányuló hajlamait mind a külvilágra, mind a tudatalattijára vonatkozóan? Képes-e arra, hogy tudatosodása következtében megsemmisítse az önalakítás minden formáját, a sikerre és személyes birtokra való irányulását?

Az életpránára való tökéletes irányulás és odaadás következtében minden akadály szétoszlik, mint a köd a nap fényében. Akkor a lélek létezik, mert a Krisztus tüzéből származó tiszta életenergiák megvalósították azt az emberben.

A tiszta életenergiák képezik börtönünk kapujának kulcsát. A mindenség szívére – a makro- és mikrokozmoszban egyaránt – irányuló odaadás által az ember újra befogadhatja az Élet Fájának eredeti pránáját. Az megtisztítja őt, megszabadítja régi természetétől, és egy tökéletesen új rendszert hoz létre benne. Ezáltal Krisztus mindenség-megnyilvánulásának tudatos munkatársává válik. Azzal, hogy odaadja magát neki, az igaz szőlőtőn újra szőlővesszővé válhat.

A halhatatlanság álma

 

Az elanyagtalanodás útja a szív megtisztításában rejlik. De mi is a szív?

 

Milyen folyamatok zajlanak a szívben? Ezek vajon banális dolgokra irányuló, késztetések vezette, passzív folyamatok-e? Vagy inkább egy tudatfolyamatról van szó, amelyben megtanuljuk felismerni, hogy a bennünk lévő legfelsőbb elv az élet egy nagy láncolatában áll, és kapcsolatban van mindazzal, aminek része van ugyanebben az életben?

Az ember még alig ébredt tudatára annak a gazdagságnak, amely benne rejlik. Egészen más látásmód fejlődik ki, ha tudjuk, hogy ugyanabban az életben osztozunk felebarátunkkal, bárki legyen is az. Ez a látásmód elmélyül: Megtanuljuk megérteni az emberi törekvést, és felismerni azt is, hogy mitől szenved. Megtanuljuk megérteni a szenvedést, amely minden lény létével együtt jár. A szív sugarának kiterjesztésével – mert ez az, ami történik – új gondolatképességet hozunk elő, amely képtelen az élet ellen „gondolkodni”. Ez ugyanakkor egészen biztos alapot is teremt az akarat teljesen új aktivitásához, a cselekvéshez!

Ez az út – melyet a szívből kiinduló tiszta impulzus fejlődési folyamatának tekinthetünk – a tapasztalat és tudatossá válás útja. Hiszen nem a tapasztalat tanít-e meg minket arra, hogy közvetlen környezetünkben elfoglalt helyünket, és a társadalomban játszott szerepünket felismerjük? A tapasztalat önismerethez vezet és megtanít önmagunk legyőzésére. Az ember belátja, milyen keveset tehet, és így természetes módon alázatossá válik, addig a pontig, míg megérti, hogy önmagunk legyőzése elsősorban önátadás. Milyen egyszerűnek és könnyűnek hangzik, ugyanakkor mennyire fáradságos és finom dolog is ez. Az önátadás révén új képesség aktivizálódik, amely egy az emberrel és elválaszthatatlan tőle. Innentől kezdve tudja, hogy mennyit tehet valójában. Azoknak a láncához kapcsolódik, akik vele járják az utat, és jól megalapozott lelkesedéssel, nagy tetterőt fejleszt ki ezután.

Ez egyúttal az „amint fent, úgy lent” hermetikus törvényének a fordított hatásához is vezet. Ugyanis megvilágosult cselekedetei vissza is hatnak a nagy egészre, a kozmoszra és a makrokozmoszra, csakúgy, mint az egész univerzumra.

Amit most megkísérlünk így néhány szóval bemutatni, az az emberiség útja. Ez a legnagyobb felelősséggel járó és legörömtelibb kibontakozás. Mert, ha erőfeszítés és hatásosság összekapcsolódnak, kialakul az egység: a szív, a fej és a cselekedetek egysége. Ahogyan egy gyermek is örül, ha képes valami új tevékenységre, ugyanúgy tapasztalja meg az ember is, aki a szív és a fej új tudatnézeteire tesz szert, a mély békét, ami egyben nyugalom és felemelkedés, és amely tökéletes egészséget foglal magába. Üdvözült lett – meggyógyult.

Ez az, amit az ember spirituális központja, a szív rózsája keres: tökéletes kibontakozást, amely az egész embert átöleli. Ehhez hihetetlen inspirációt és segítséget jelent a Szellemi Iskola. Tanulói pedig megkísérelnek minden nap egy-egy lépést tenni ebben az irányban.

 

Negatív elanyagtalanodás

Ugyanakkor realistának kell maradnunk. Az ember még képtelen a Vízöntő-erők minden impulzusára pozitívan reagálni, mert ezt a fejlődést, amely igazi rendeltetését tartalmazza, gyakran még fel sem ismeri. Ezért azt akarja, hogy halandó személyiségének nézetei halhatatlanná váljanak, vagy azt, hogy halandó énje, egy mesterségesen élő, fizikai test révén örökké éljen ebben a természetben. Az ilyen felfogások szinte kényszerűen tévedésekhez, és azokkal az erőkkel való visszaélésekhez vezetnek, amelyeket a Vízöntő besugároz.

A Vízöntő-hatás következményeként, elsősorban a nyugati civilizációkban, az élet és a munka világának különböző területein egyfajta általános virtualizálódás figyelhető meg. Sok kommunikációs folyamat, amely korábban személyes kapcsolatok útján jött létre, vagy legalábbis a papír révén megjelent az anyagban, manapság már elektronikus úton bonyolódik. Ez a vízöntősugárzások hatásainak tipikus jele. Különösen a gyerekek és fiatalok azok, akik szinte magától értetődően már ezzel a virtuális médiavilággal együtt nőnek fel, sokan pedig ennek mértéktelensége folytán lelkileg beteggé válnak.

A gyógyászatban alkalmazott mikro- és nanotechnológiával kapcsolatban szintén új, virtuális technikák jönnek létre, melyekkel például mikrochipeket ültetnek az agyba, a szívbe és más szervekbe. Néhány éven belül, az egészség megőrzése érdekében „nanobotok” milliói surranhatnak majd fel-alá az emberek testében, az erekben, a véredényekben, a kapillárisokban, sőt „önállóan” cselekedhetnek és reagálhatnak is. Hogy eközben az ember finomanyagi testeivel mi történik, azt nem tudni, a mai tudomány ugyanis fel sem teszi ezt a kérdést. Mi történik a lélekkel, a tudattal? Mi a helyzet a manipulációk veszélyeivel?

Másik példaként a biometrikus biztonsági rendszerek szolgálnak. Az íriszfelismerőben egy digitális kamera nagyfelbontású képet vesz fel a szem szivárványhártyájáról (írisz), aztán számítógép segítségével az írisz mintegy 300 jellegzetességét összehasonlítják a rögzített adatokkal. A klasszikus ujjlenyomatnál csupán 40 jellegzetességet vizsgálnak. Az írisz ezért egyedülálló és hamisíthatatlan.

Az emberben rejlő örökkévalósági lény várja, hogy megszabaduljon az anyaghoz kötött élettől, és belépjen egy egészen más életbe.

Vajon van-e hatása annak, ha a szemen keresztül, közvetlenül elektronsugarakat irányítanak az agyra? És mi történik közben fizikailag, lelkileg és spirituálisán? Befolyásolja-e mindez a fej belső elválasztású mirigyeit? A szem a „lélek tükre”. Azon felül finomanyagilag közvetlen összeköttetésben áll a tobozmiriggyel, amelynek az új tudományos felismerések alapján ugyanolyan felépítése van, mint a szemnek. Ezeket a kérdéseket is csak ritkán teszik fel, és válaszolják meg.

 

A halhatatlanság álma

A kutatók célja az, hogy az emberi „szellemet” – illetve azt, amit annak tartanak – az esendő, megbízhatatlan, és így felesleges anyagi testtől elválasszák, és chipkártyákra vagy nanobotokba ültessék. Szeretnék az élet alapját digitalizálni, a hibákra hajlamos testet feleslegessé tenni, és az önszervező struktúrával rendelkező dinamikus rendszereknek közelebb kellene vinni az embert a halhatatlanság álmához.

Hans Moravec, kutató és élenjáró számítógép-szakember, már a nyolcvanas években az emberiség, mint faj hanyatlásáról beszélt – s tette ezt nem kis lelkesedéssel! A homo sapiensen, mint „a Földbolygó, kisszerű, biológiai bennszülöttjén”, kevés megőrzendőt talál. Az elégtelen biológiainak az átalakulása egy jobb, digitális életformába, szándéka szerint, közvetlen előttünk áll. „Mindannyian robotokká válunk. Ez éppen annyira elkerülhetetlen, mint amennyire kívánatos. – Az evolúció fontosabb, mint mi. Mi csupán csak a nagy egész részei vagyunk.”

 

A nagy vágyakozás – a nagy félreértés

Milyen evolúcióról beszél Moravec, s beszélnek a kutatók? És melyik „nagy egészről”? Milyen „proto-felettes emberre” gondolnak, hogyan értik a halhatatlanságot? És: Mi az intelligencia? Mi a szellem, és mi a lélek? Mi számukra a tudat, az ön-tudat, és a mindenség-tudat?

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az intellektuális ember szenvedélyes kutatóösztöne létünkben nem más, mint a halhatatlanság elkeseredett keresése. Ez nem mindig alantas szándékon alapul, hanem gyakran a biztos alap és a valódi ismeret hiányzik a létezés, az emberiség, a mindenség alapjainak és azok értelmének keresésekor. A tökéletesség, a harmónia és a bölcsesség utáni nyugtalanító vágy hajtja az embert előre csakúgy, mint az egyesülésnek, minden elválasztottság megszüntetésének, és a mindenütt jelenvalóságnak a kívánsága. Csakhogy: mindezt a halandó természetben keresik!

Éppen a számítógép-tudományok területén él olyan erősen a halhatatlanság, a mindenhatóság és a mindentudás mítosza. De vajon megszüntethető-e ennek a természetnek a jellege?

Dialektikus természetünk jellemzői a múlandóság, a halandóság. Minden, ami ebben a világban keletkezik, az el is múlik. A változás létünk egyetlen állandója. Előbb-utóbb minden mikrochip is elmúlik, és még egy nanobot sem él örökké. Az, ami örök egy emberben, az újra és újra visszavonul halandó köntöséből – mert nem oda tartozik! Ezen az elektronikus alkatrészek sem fognak soha változtatni. Az, ami az emberben örök, nem arra vár, hogy örökké ebben a világban éljen. Ez a halál világába való örök száműzetést jelentené!

Az emberben rejlő örök lény az anyaghoz kötött élettől való megszabadulásra vár, hogy egy egészen más életbe léphessen be.

 

A mindent eldöntő különbség

A tudomány rendszerint egy materiális világképből indul ki. Vezérlő szerve a rendkívül bonyolult, anyagi agy a maga intellektuális gondolkodásával. Meggyőződése, hogy az ember majdan az élet utolsó titkairól is lerántja a leplet, és mindez csak idő kérdése. Egy rózsakeresztes azonban teljesen másképp tekint a világra. Számára a megújult élet kiindulópontja az örökkévalóság, a szívében rejlő szellemmag. Ez vezérli minden cselekedetében. És a szellemmag megváltásának spirituális útján teljesen új gondolkodás fejlődik ki. Ez az új gondolkodási képesség nem intellektuális, hanem megértő. Ez egy tökéletesen új tudat világos alapját képezi, amely egy másik létállapotban gyökerezik.

 

A feloldódás

Tehát a világosság és sötétség ősrégi küzdelméről van szó, amely mára – az új korszak beköszönte után – elért egy döntő állapotot. A negatív elanyagtalanodás nem csak az egyes emberekre van hatással, hanem az egész emberiség, a Földkozmosz, a naprendszerünk és a világegyetem fejlődésére. A hely pedig, ahol ez a küzdelem zajlik, az ember bensője. Ott fejti ki hatását a Világosság, de azok az erők is, amelyek végső soron minden mögött hatva az emberi lelkek megsemmisítéséért, de legalábbis a károsításukért folytatják ősi harcukat, hogy fogságunkat bebetonozzák.

Ám végül minden tervszerű útján halad. Minden a magasabb törvényeknek megfelelően zajlik, a Goethe Faustjában említett elv szerint: az az erő hat, „amely szüntelenül a rosszat akarja, és mégis a jót éri el”. Vagy másképpen fogalmazva: Részesülünk az erőben és a segítségben, ha felkészülünk rá és megnyitjuk magunkat neki. Mi tartana hát vissza bennünket?

A nagy ébredés

 

Az öröklét fénysugara, amely az örökké létezőből ered, a szenvedésen keresztül találja el a lelket. A lélek csak ebben a fényben juthat el ahhoz, hogy a vízszintes gondolkodás korlátoltságát, és a régi, szétforgácsolt én képtelenségét belássa. Átérzi a szellemben lévő élettől elválasztó mélységes szakadékot.

 

E pillanattól kezdve a gondolatok és érzelmek szüntelenül kapcsolatban állnak az örökké létező középpontjával, azzal a jótékony elvvel, melyet „Krisztusnak” nevezünk. Minden önfejűség, vakság, tehetetlenség, és az anyag önkényének kiszolgáltatott állapot meghátrál. Az egyetemes Szellem középpontjához fűződő odaadásban, a „meghalás”, az én-élet kialvása által teljesen új lélek kel életre az emberben. Megvilágosodik a mentalitás, az érzelmi- és cselekedeti élet. Mert a „tiszta élet szelleméhez” – amit a tudók évszázadokon keresztül „Krisztus” fogalmával jelöltek – fűződő folyamatos odaadás mindig tisztulással, egyszerűséggel és világossággal párosul. A régi tudat eltűnik, és folyamatosan átmegy egy új szellemlélek-tudatba. Semmi sem marad belőle. A Szellem éltető erejéből új ember született.

Egész lénye felmegy egy valóban magasabb szintű rezgésállapotba, amely kifinomult harmóniában Krisztus egyetemes törvényeire, a fényre, a szeretetre és az életre hangolódott. A halhatatlan tudati szerkezetek és a fény művei így továbbfejlődhetnek benne. A régi ember pedig a Grál hordozójává válik, melyben a szellemi Nap tükröződik. Az eljövendő új emberré vált.

Szfinx és Krisztus

 

Sok ember keresi a szeretetet. Minden kiábrándult és kedveszegett ember odaadón a szívében egy hívásra, a remény jelére vár. Az egész emberiség számára ezt a reményt, ezt a hívást az egyiptomi szfinx szimbolizálja a felismerés hatalmas jelképeként. Ezzel azonban nem egy emberfejű oroszlán idő koptatta, omladozó alakjára utalunk. Nem, mi egy emberi lényt képzelünk el oroszlánsörénnyel és egy oroszlán erejével, aki ereje és nagysága révén lenyűgöző. A szfinx a mögötte lévő nap dicsőséges fényében fürdik, mintha a napisten sugarában ereszkedne le a földre.

És ezzel a képpel a fejében, a megérintett ember, aki lelkesen követi az új ösvényt, meg akarja közelíteni a hívogató fényt. De hirtelen megállítják. A szfinx mellett ugyanis nem lehet csak úgy elhaladni, mert rajta túl mágikus földre lép az ember. Aki nem tudja a jelszót, nem mehet tovább: a szfinxtől a piramisig vezető titkos út nem hozzáférhető számára. Hogyan ismerhetjük fel a szfinx kívánságát? Hogyan tanuljuk meg felismerni a küldetésünket? Még mindig előttünk áll a szfinx hatalmas alakja, aki őrzi a bejáratot.

Nem úgy van-e, hogy a szfinx Aton, a napisten helyetteseként őrködik itt, aki hívja az embert… de jelenlegi állapotában nem képes elérni őt? Az ember akkor kapja meg a jelszót, ha belső ellenségét legyőzte. Ez az ellenség az emberen belül él és sehol máshol. Ő az, aki lehetetlenné teszi a belépést, mivel hangja sohasem hallgat el, és mindig érezteti a hatását.

 

Alfa és Omega – kezdet és vég

Így működik az ellenség, egészen addig a pillanatig, amíg az ember vissza nem emlékszik a másik oroszlánra: Júda oroszlánjára, az isteni hódítóra, akinek ereje elhallgattatja az egot.

És ekkor, az élet sivatagának közepén, eszébe jutnak a szavak: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” (Jel. 21,6) „Én vagyok a te Istened, akiből minden élő származik.” (Jel. 21,7) A szfinx még hallgat, ám az ember kezdi gyanítani, hogy minden dolgok Atyja küldte őt, hogy a hívást továbbítsa. Ekkor meghallja a suttogást: „Lényem és szívem feléd fordul, mert te hozzám tartozol”. És a jelszó világossá válik benne: „Júda oroszlánja”. Ő a Krisztus, a kozmosz megszabadító napenergiája, aki eljött az Atyától, hogy őt, a jelentéktelen embert a sivatagból hazavezesse. Ez nem most, és nem is 2000 évvel ezelőtt vagy az ősi Egyiptomban történt, hanem mindig, újra és újra megtörténik, amíg kereső ember él és a keresésre válaszoló megszabadító erő létezik. A tüzes kör, melyben az ember él, megtörik, és ekkor a szfinx hatalmas oroszlánmancsai között szabaddá válik a sugárzó piramisba vezető bejárat.

Most körülnézhetünk odabent. Egy beavatási ösvény nyílik meg előttünk. Ha a járat vonalát meghosszabbíthatnánk, az pontosan a Sarkcsillagra mutatna. Ám a piramisba lépvén azt látjuk, hogy utunk nem emelkedik, hanem éppenséggel lefelé halad. Ez a lefelé haladó járat zavarba ejtő: nem azt hiszi-e a megtért ember, hogy egyenesen a mennybe juthat? Nem azt jelenti hát a „beavatás”, hogy az ember gyakorlatok és önnevelés által felemelkedhet? Vagy netán „Istenhez való közeledése” inkább a világtól való menekülés volna? Tudatának legmélyéig meg kell győzni őt arról, hogy a beavatás keresztutat jelent. A keresztet pedig a nadírba, lényének legmélyebb pontjába kell állítani.

Jan van Rijckenborgh A nagy piramis című munkájában így ír minderről: „A leereszkedéshez bátorságra van szükség. A szellem melyik hősének vagy hősnőjének van bátorsága továbbmenni ezen a ponton? Annak érdekében, hogy az ember vállalja ezt a merész kockázatot, önmegtagadást kell gyakorolnia, és meg kell értenie Júda oroszlánjának kérését, aki a sivatag homokjában fekszik a világ nyomorúságában. ,Menj, add el mindenedet, és kövess engem!’ […] Ez nem a világból való elmenekülést, hanem a világ felölelését jelenti. Ez a kereszt felvétele! Ez a sötétségen túli világosság választása, hogy világosságot gyújtsunk a sötétben.”

Az önmegtagadás vezet a piramis földalatti kamrájába.

 

Mi van az önfeláldozás mögött?

Az ösvényre lépés azt jelenti, hogy az ember önfeláldozóan átadja magát a fénynek, amely a másokért végzett szolgálat által szabadul fel. Ez rendkívül megvilágosító! Az eredmény mélységes, igaz önismeret. Gyakran halljuk, hogy először önismeretre van szükség, mielőtt az ösvényre lépünk. Ezt pedig egy mentális vizsgálat követi, melynek révén az ember – úgy véli – képes lesz behatolni saját tudatának legmélyebb rétegeibe. Ez az út azonban lehetetlen, mivel az önismeret nem mentális, hanem fundamentális, vagyis alapvető: az ember összes központjára vonatkozik. Aki pedig szolgál, aki áldozatot hoz másokért, a másokban lévő fényért, az saját magával szembesül. Szembesül mindennel, ami rejtett, ami ismeretlen, és így sok illúziója kialszik. Még annak illúziója is, hogy ő egy jelölt, hiszen csak a fénylény, a másik az, aki a beavatás ösvényén van.

Kezdetben megtanulja felismerni elkerülhetetlen hibáit is, mivel a mások szolgálatának vágyában hibákat követ el. Következő lépésként felfedezi saját hiányosságait. Megtapasztalja, hogy szolgálatának hatása korlátozott. Majd felismeri, hogy minden, amiből a természet-tudat kiindul, már eleve el van ferdítve, ki van facsarva, szó szerint be van tokosodva és gúzsba van kötve. A másoktól átvett és a saját magától kialakított alapsémák állnak az útjában. Végül pedig megtanulja felismerni az okot: a minden mögött ott rejtőző indítékot.

A kiművelt természet-ember számára mindez megaláztatás. Végül az út elvezet a forráshoz, a plexus sacralisban lévő gyökértűzhöz. Ez a piramis földalatti kamrája. Gyermeki ártatlansággal, a belátás és a szolgálat által megtisztulva, és a tékozló fiú mély bűnbánatával az ember ismét a teremtés tüze előtt áll.

Ám ez ismét egy veszélyes pillanat! A kérdés az, vajon hogyan is folytatja? Hisz nem a teremtés tüzének rossz szándékú felhasználása-e az oka mindazon szenvedésnek, amely alatt az emberi társadalom nyög? Ezúttal hogyan fogja használni e tüzet? Ha a szolgálat és a bölcsesség fellobbantotta a szeretet szikráját a szívében, akkor az út emelkedni kezd… egy kissé. Az emberi szolgálat piramisában a további beavatás útját ugyanis hamarosan egy nehéz gránitkő zárja el: az út itt lehetetlenné és abszurddá válik a fizikai ember számára. Mit jelent ez a kőtorlasz a számunkra? Arra tanít, hogy az emberi lény a maga én-törekvésével, bármennyire jó szándékú is, képtelen a beavatás igaz ösvényére tenni a lábát. Csak a bizonyított szolgálat során összegyűlt lélekminőséggel folytathatja a felfelé vezető utat, mivel ez lényegét tekintve egyenlő a mindent átfogó szeretettel, a belső isteni központnak való önátadással. Ezért ebben a folyamatban, az ennek az alapelvnek való önátadásban csakis az új lélekerő részesülhet.

Egy új – ezúttal függőleges – járaton keresztül, amely a járatok rendszerének keresztgerendája, a lélekember belép a királynő kamrájába. Ez a fény újjászületésének terme. Itt a belső Krisztus, a bennünk lévő másik fogan meg szeplőtelenül a jelképes „mater”-től, az anyától, vagyis a misztériumok Szűz jelképétől. Ez nem más, mint az új, nem anyagi mentális erő befogadása.

Jan van Rijckenborgh magyarázata szerint ezen a szinten a kereső már túljut azokon az akadályozó tényezőkön, amelyek az emberiség fejlődését gátolják.

 

A királykamra

Dacára a királynő kamrájában töltött megszentelt pillanatnak, a megújulás tanulóját szigorúan figyelmeztetik: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen”. A nagy piramisban ezt a figyelmeztetést egy csapdára emlékeztető útszakasz jelképezi. Ez az akna visszavezet minket a földalatti kamrába, ahonnan utunkat – egy újabb megtisztulást követően – újra kell kezdenünk.

Ebben a szellemi Krisztuserőben egyszerre van jelen a tér és a korlátlan aktivitás, a dinamizmus és a csend is. Amikor a lélek fejlődése elérte ezt az állapotot, akkor egy hatalmas, magas és tágas folyosó nyílik meg a jelölt előtt, amely felfelé vezet a királykamrába. Ez a győzelem útja, melyen a fény megáldja a személyiséget, amely mostanáig kitartott az ösvényen! Kimondhatatlan ragyogás tölti meg a felfelé vezető folyosót. Itt pedig a megújulásban járó ismét bizonyságot tesz arról, hogy valóban megérti a Krisztusmisztériumot, amelyet a szfinx tanított neki mielőtt belépett, mert egy alacsony átjárón keresztül, csakis mélyen meghajolva léphet be végül a királykamrába. Kizárólag alázattal léphet be az újba.

Még semmit sem tud a rá váró nagy feladatokról, csak annak az élő tudása izzik benne, hogy „szolgálatomon keresztül semmivé váltam. Csak Ő, a Másik vált mindenné.”

Minden földi anyag eltűnt, és a szarkofágot teljes egészében betölti a szellem rezgése. Ekkor a jelöltre is vonatkozik az egyiptomi misztérium-madár, a főnix jelképe: én-központú személyisége legyőzetett, és nem létezik többé. Lélekteste felemelkedett a tisztító tűz által. A nagy piramis hallatta mágikus szavát. Kövei megőrizték az emberi lény és az egész emberiség feladatát. A szfinx hívása pedig az, hogy kövessük Krisztust: „Add el mindenedet és kövess engem!”

Miért hallgatott Buddha?

 

Buddha feltűnő módon csak a szenvedéstől való megváltás útjával, annak is elsősorban a gyakorlatával foglalkozott. A legközelebbi lépéseket, az ember által közvetlenül felismerhető igazságokat helyezte előtérbe.

 

Tudatosan kerülte a választ olyan alapvető kérdésekre, mint az ember és a világ eredete, a szenvedés és elmúlás eme világába való bukásunk oka, az ember lénye, vagy a nirvána, a „megszűnés” állapota.

Tanítványaival való egyik híres beszélgetésében Buddha egy fa néhány lehullott levelére mutat, miközben azt kérdi: Mennyi ez a levél a fa összes leveléhez képest? A tanítványok válasza: A fán lévőkhöz képest bizony elenyészően kevés. Erre Buddha: Amilyen kevés ez a fa összes leveléhez képest, oly keveset mondok én el nektek az emberről, a világról és a nirvánáról ahhoz képest, amit mindezekről tudok.

Vajon miért kap ekkora hangsúlyt Buddha hallgatagsága? Buddha indoklása a következőképpen hangzik: Ha olyan dolgokról beszélek, amiket ti magatok (még) nem tudtok megtapasztalni, akkor csak mindenféle találgatásba fogtok, s ez a spekuláció eltérít benneteket tulajdonképpeni feladatotoktól: attól, hogy a megváltás útját tényleg járjátok is.

Ha mármost megnézzük a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanát – mely ugyancsak a szenvedéstől való megváltás útját mutatja meg és teszi lehetővé -, akkor olybá tűnhet, hogy itt egész más a helyzet. Filozófiánkban a megváltás útján kívül bizony jócskán esik szó az emberiség eredetéről és fejlődéséről, a két természetrendről, a szellemi világok felépítéséről is. Részletezzük a régi és az új ember szerkezetét, továbbá az ember bukásának mibenlétét. Nem rejtjük véka alá a túlvilágra és evilághoz fűződő viszonyára vonatkozó ismereteket sem. Be kell hát ismernünk, hogy e témakörök iskolánk tanulóit is könnyen belevihetik a spekulálásba.

Miért nem követi a Rózsakereszt Szellemi Iskolája is Buddha módszerét? Vajon miért nem vonja meg követőitől a találgatás lehetőségét? Nem lenne-e ésszerűbb most is arra szorítkozni, amit tanulóink az adott pillanatban maguk is megtapasztalhatnak – tehát közvetlenül meg is érthetnek -, hogy aztán felismeréseiket tudatosan ültessék át a gyakorlatba?

E kérdésen elmélkedvén ne vétsük azonban szem elől, hogy a rejtélyiskolák módszerei mindig is az adott korszak körülményeihez és a megszólított emberek tudatállapotához igazodtak. A XX. század emberét mindenekelőtt az értelmi beállítódás jellemzi; ebből magyarázható az anyaghoz való szorosabb kötődése is. Ez megköveteli, hogy a bölcsességtant is más módszerrel közvetítsék számára. Vallás, művészet és tudomány más értéket képvisel ma, mint sok évszázaddal ezelőtt.

 

Szellem, lélek és test hármas egysége

Az alábbiak keretét az Egyetemes Tan néhány olyan tétele adja, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája részletesen magyaráz. Ezek a következőképpen hangzanak.

Az eredeti ember a szellem, a lélek és a test hármas egysége volt. A szellem élő összhangban volt az isteni természetrend szerkezetével; a lélek szellemlélek volt, azaz tudatosan fogadta be a szellem bölcsességét és erejét; s a test volt az az eszköz, mely ezt felvette és átalakította. Ezzel szemben a mai embernél ez a hármasegység romokban hever. A szellem számára nyitott s arra hangolt lélek helyett az embert most egy önfenntartó énlélek élteti. Ez az énlélek azonosul a testtel, mely ezáltal teljesen e sóvárgó és önfenntartó én szolgájává válik. A szellem pedig, amely a lélekkel már nem közölheti magát – s így a test által sem képes megnyilvánulni többé -, mozgásképtelenné, lappangóvá fajul.

Az eredeti embernél a szellemlélek a néki rendelt testtel együtt halhatatlan volt, mivel közvetlenül a halhatatlan szellem hatotta át és irányította. A mai embernél az énlelket és a neki megfelelő testet ugyancsak a szellem tartja fenn és a szellem hatja át impulzusaival. Mivel azonban ez a lélek és ez a test nem harmonikusan reagál e hatásokra, újra és újra meg kell halnia. Ezután pedig egy új énlelket és egy új testet kell felépíteni, hogy az emberi fejlődésfolyamat meg ne rekedjen.

Az ember feladata, hogy a széttört hármasegységet ismét helyreállítsa. Rá kell döbbennie, hogy sóvárgó önfenntartó énlelke révén testével együtt elválasztja magát a szellemtől, s így a születés és halál kerekéhez láncolva marad.

Ez a felismerés már egy újra ébredező szellemlélek első megnyilatkozása, rózsakeresztes szóhasználattal élve az „Istenből születni” – Ex Deo nascimur – élménye. A szellemlélek aztán mindinkább felismeri, hogy a szellemhez, nem pedig a múlandó testhez tartozik, s kibontakozván újra képes lesz felvenni a Szellem impulzusait. A folyamatnak ezt a szakaszát az énlélek fokozatos feloszlása kíséri; ahogy a rózsakeresztesek mondják: „Jézusban aláhanyatlani” – In Jesu morimur.

Ez aztán a megnyilvánulás eszközére, a testre (illetve a személyiségre) nézve is mélyreható következményekkel jár: „A Szent Szellem által újjászületni” – Per Spiritum Sanctum reviviscimus.

 

Az ember egyre mélyebbre süllyed az anyagba

A mai nyugati ember teljesen elmerült a materializmusban. Számára először is újra meg kell világítani az ember és az emberiség helyzetét, eredetét és feladatát. Határozott belátásra kell ébreszteni: jóllehet ez a világ otthona énszemélyiségének, valójában nem hazája igazi lényének.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája ezért fordul filozófiával a kereső emberhez; ezért kínál számára egy értelmet kielégítő ezoterikus filozófiát. Ez a filozófia ugyanakkor nem csupán az értelemnek szánt mankó, hanem erő is, mely felébreszti és megerősíti az „ősemlékezetet”. A tanulóban felserkenti és táplálja a szunnyadó igazi embert, míg az fokozatosan tudatossá nem válik.

 

A keleti ember még nyitottabb volt a szellemre

Buddha tanítványai ellenben még képesek voltak közvetlenül belátni, hogy ez a világ az elmúlás és ámítás világa. Még nem estek annyira áldozatul a materializmusnak, mint a mai nyugati ember; még közelebb álltak az örökkévalósághoz. Nem kellett először belátásra ébreszteni őket e tények tekintetében.

Ugyanez érvényes arra az indítékra, mely a megszabadulás útjának bejárására visz. Ezt a késztetést a Rózsakereszt Szellemi Iskolája üdvrevágyásnak nevezi.

A Buddha idejében élők még nyilvánvalóan – szinte magától értetődően – magukkal hozták azt az érzést, hogy a szenvedésteli földi világ a maga múlandóságával nem az ember valódi hazája. Így aztán magától fakadt a vágyakozás, hogy a szenvedés világát elhagyván átmenjenek egy szenvedésmentes világba. Buddha tehát mindjárt erre az „üdvrevágyásra” tudott építeni.

Korunk emberénél ezzel szemben a tudattalanul benne szunnyadó üdvrevágyást a filozófia által kell tudatossá tenni s mozgató erővé fellobbantani. Hisz materialista és vallási illúziójában az a rögeszme élteti, hogy ez a világ és ez az ember az eredeti világ és az eredeti ember, akin már csak egy keveset kell javítani.

Hogyan válhat hát számára tudatossá a legbensőbb vágyakozás egy magasabb világ iránt, mely tulajdonképpen neki rendeltetett?

 

Külső és belső iskola

Nos tehát a Rózsakereszt Szellemi Iskolája az Egyetemes Tan segítségével egyrészt felébreszti az érdeklődőkben és a tanulóseregben az ember igazi lényére való ősemlékezést, másrészt belátást közvetít számukra. Így aztán felkelti bennük a megváltás utáni vágyat – az üdvrevágyást -, valamint a lehetőségbe vetett hitet is.

Azok az emberek azonban, akikhez Buddha fordult, nyilvánvalóan olyan fejlődési állapotban voltak, amelyben a belátás és az üdvrevágyás már erősen hatott. Buddha így arra összpontosíthatott, hogy lehetővé tegye számukra a következő lépést az úton, és hogy rálépjenek arra a fokra, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája önátadásnak nevez. Buddha egyben különleges erőtérrel vette körül tanítványait, mely a megváltási út bizonyos fázisának felel meg, és amelyben egy „magasabb tudat” jöhet létre. Könnyű észrevenni, hogy Buddha tana az önátadás Szellemi Iskolában megvalósuló folyamataira vonatkozik.

A Szellemi Iskolában első fokon a filozófiai belátás és az üdvrevágyás fejlődéséről van szó. A megszabadító út magja viszont az ember lénymegújításában rejlik. Az énléleknek az énszemélyiséggel egyetemben csökkennie kell, ami lehetővé teszi, hogy egy új lény keletkezzen: új lélek a neki megfelelő személyiséggel. Az út szempontjából a filozófia és a hit nagyon is fontos előfeltétel. Óhatatlanul elérünk azonban egy ponthoz, ahol már az ember teljes és alapvető lénymegváltozásának kell bekövetkeznie. Nem az a döntő ugyanis, amit egy ember hisz és tudni vél, hanem egyedül az, hogy ő micsoda. Hit és elképzelések hozzájárulhatnak a felismeréshez, hogy szükség van lényünk alapvető megváltozására, s ahhoz is, hogy igent mondjunk erre a változásra. E két képesség megalapoz és ösztönöz is egy célirányos viselkedést. A hit és a képzetek nem tévesztendők azonban össze magával az új lénnyel.

 

Önátadás és önmegismerés

Ha a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanulója – az Egyetemes Tan által lángra lobbantva – intenzíven átélte a belátás és üdvrevágyás fázisait, akkor ugyanazon a fejlődési fokon tart, mint Buddha tanítványai. Most önátadásról van szó önmegismerés segítségével, ami a megismerésnek egy különleges formája. Nem értelmi és fogalmi megismerés, hanem megélés, tudatosodás. Az út eme stádiumában komolyra fordul a helyzet. Az ember igazi lényének meg kell mutatkoznia és hatékonnyá kell válnia a tanulóban. Ez csak annak állandóan növekvő tudatosulásával lehetséges, hogy az énlélek és énszemélyiség múlandó, s nem tartozik az ember igazi lényéhez. Hitet és tant a gyakorlatban kell alkalmazni.

Amikor Buddha azt kívánja tanítványaitól, hogy ne ragaszkodjanak fogalmakhoz és hitelképzelésekhez, s ennek még a lehetőségétől is távol tartja őket, akkor ez pontosan az út e lépcsőfokán álló tanuló feladatának felel meg. Először is arra szeretné ösztönözni őket, hogy új és önálló módon észleljenek és gondolkodjanak. Másodszor pedig, hogy mondjanak le az észlelés és gondolkodás régi módjáról ott, ahol annak semmi jogosultsága nincs. Azáltal tehát, hogy megtagadja tanítványaitól fogalmak és hittételek átnyújtását, előhív egy bennük szunnyadó másik, újfajta gondolkodásmódot. Ez a tudatnak önálló, feltétel nélküli, nyugodt, semleges várakozása. A tudat hagyja, hogy a valóság előítélet- és kívánságmentesen hasson rá, s észleli, ami ilyenkor van. Észleli a négy „nemes igazságot”.

Ha belátjuk, hogy itt élményekről, a tanuló tudatos belső tapasztalatairól van szó, nem pedig meggondolásokról, akkor észre fogjuk venni, hogy ezekben a tapasztalatokban a lénymegváltozás folyamata megy végbe: az igazi lény felragyogása és tudatossá válása, s a régi lény csökkenése. Azé a lényé, amelynek múlandóságát felismerjük. A keresztény terminológiában erre a következő szavakkal mutatnak rá: „Néki, Jézusnak, növekednie kell, s nékem, Jánosnak aláhanyatlanom”.

A tanuló felismeri és megéli, hogy személyisége – ahogyan Buddha mondja – öt „egymásba illeszkedő csoportból” áll: a testből, az életből, az érzésből, a gondolkodásból és a tudatból. Ezek megfelelnek annak a négy testnek, melyek a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tana szerint az ember személyiségét felépítik; az ötödik pedig az éntudattal, a személyiség magjával azonos.

A tanuló a személyiség ezen öt rétegére nézve felismeri és megéli továbbá, hogy: „Ez nem tartozik hozzám, ez nem a valódi énem!” Ez egyaránt igaz az anyagtestre, a három finomanyagi testre és az éntudatra – vagyis az énlélekre.

 

Ki az, aki megismer?

Talán az én valamely rétege elmélkedik magáról? Nem, ez a megismerés inkább megélés, tudatosulás; nem értelmi felfogás, és nem is hit kérdése. Ez egy újfajta tudat; eddig nem ismert mélységek tudatosulása. E megismerés alanyát az ember igazi önvalójának mondhatnánk. Pontosabban: az igazi önvaló nyilatkozik meg e megismerésként; igen, ő maga ez a megismerés, az új tudat. Ha ez felébred, akkor tudjuk, hogy ezzel énszemélyiségünk öt nézetének egyike sem azonosítható. A Rózsakereszt Szellemi Iskolája ezzel összefüggésben a „szív rózsájáról” beszél. Ez az új megismerő tudat, mely folyamatszerűen bontakozik ki a felfedezés nyomán, hogy „ez az ötszörös énszemélyiség nem az én lényem”. Ezt az új tudatot új léleknek vagy Jézus-tudatnak is lehet nevezni.

 

Hogyan zajlik le ez a megismerés?

Az ember ekkor nem azonosítja már önmagát a személyiséggel, azaz a négyburkú éntudattal. Ebben a megismerésben ugyanis az igazi én elválik a személyiségtől és éngyökerétől, mintegy érvénytelenítve a „bukást”. Mert épp e kötődés révén különítette el magát az igazi én a hazájától, a Szellem világától – ez a „bűn”. Nos, tehát az énszemélyiség megszűnik, aláhanyatlik Jézusban, az Úrban, s az igazi én lép a helyére. Aki eljut ebbe az állapotba, az átéli, mint szűnnek meg énjének és személyiségének gyökerei: a gyűlölet, a ragaszkodás és a tévedés. Elillan az önérvényesítési vágy, az értelem fogalmi gondolkodása, s az ember átéli, amint eltölti a nyugalom. Nyugtalanság a gyűlölködés, vonzódás és rögeszme miatt támad. Nyugalom pedig akkor jön létre, ha mindezek megszűnnek. S ebben a nyugalomban a tanuló számára új módon nyilatkozik meg saját lénye és a világ. Korábban dolgokat s lényeket akarattal, vággyal s értelemmel próbált megragadni, anélkül, hogy valaha is hatalmába keríthette volna őket. Most viszont a dolgok és lények eljutnak hozzá, s igazi valójukban tárulkoznak fel számára, miközben eggyé válik a mindent átható isteni lélegzettel.

 

Az én nem látja az igazi ént

Az átélő felismerés folyamatát a tanuló azon viselkedése támasztja alá, melyet Buddha a „nyolcszoros ösvényben” ír le. Ennek az ösvénynek az első lépcsőfoka a „négy nemes igazság” imént vázolt észlelése, tehát maga a megismerés. Az ezt követő fokok: igaz szándék, igaz beszéd, igaz cselekedet, igaz életvitel stb. Ezek értelme az, hogy ne erősítsék többé az énerőket s a tőlük függő személyiséget. A tanuló többé nem az énből kiindulva dönt, beszél, cselekszik és él. Most már kizárólag az új lélek törvényeit követi, s éber nyugalom élteti.

Buddha a megszűnés e folyamatára összpontosítja tanát. Amikor tanítványai megkérdezték tőle: hogy néz hát ki a megszűnés utáni állapot, akkor így válaszolt: Se nem létezik, se nem nem létezik. Ne gondolkozzatok ezen az állapoton. Mert gondolataitok az énből és személyiségéből származnak, amely azonban csak a múlandó valóságnak megfelelően képes fogalmakat vagy képzeteket alkotni. Ha megpróbálja elképzelni a kioltódás állapotát, akkor kioltódásról éppen hogy nem lehet szó. Ezt az állapotot lehetetlen az én eszközeivel megragadni, legyenek azok akár fogalmak, akár a hit. Az én számára a nyugalmi állapot sem nem létezik, sem nem nem létezik. Ez az állapot egészen más, elképzelhetetlen, csakis egy új tudattal megélhető valami.

 

Filozófia és hit a belső út előfokai

Annak egyik oka, hogy Buddha a lehető legkevesebb „információt” adja tanítványainak, a mondottak szerint tehát az, hogy saját, új gondolkodásukat akarja belőlük előcsalogatni. A másik ok valószínűleg az, hogy újra és újra szerette volna világossá tenni számukra, mennyire eltorlaszolják önálló gondolkodásukat azzal, hogy előre megadott véleményekhez és fogalmakhoz tartják magukat.

A tanítvány, aki követi Buddha ezen ösztönzését, felismeri: valahány elképzelésem és hitfogalmam, melyet eddigi utamon a reinkarnációról, a nirvánáról, a tükörszféráról, a szellemről, a bűnbeesésről stb. alkottam magamnak, nem tartozik az énemhez. Vágyik arra, hogy megélje, megtapasztalja, mik is ezek valójában. Megcáfolhatatlanul tudja: ő eddig csak hitt és sejtett, s jóllehet felfogott valamit az értelmével, a valóságban mégsem élte meg azt, amire ezek a fogalmak utalnak.

Eleddig mintegy „tükör által, homályosan” látott – ahogy ezt Pál kifejezi -, s nem „színről színre”. Ez a közvetlen látás csak akkor következhet be, ha az igazi én magát tökéletesen megismerve tökéletesen levált az énszemélyiségről, s nyugalmi állapotba került. Ha az új lélek szabaddá és felnőtté válik, akkor mutatkoznak meg neki közvetlenül olyan törvényszerűségek, mint reinkarnáció, bűnbeesés, tükörszféra stb. Ez a „megvilágosodás”, amiről Buddha beszél; s ez a rózsakeresztesek „alkémiai menyegzője” is, melynek során a szellem világa közvetlenül tudatosul a megismerő lélek számára.

Azzal, hogy óv a spekulációtól, Buddha minden tanítványnak hangos megálljt kiált. Ismerd fel, hogy semmit sem tudsz az igazságról, s értelmeddel nem is tudhatsz meg semmit! S hitbiztonságod sem első kézből való tudás. A filozófia és a hit az út első lépéseihez szükségesek: a tájékozódáshoz és az indíttatáshoz. Elérkezik azonban a pillanat, amikor a tanuló felfedezi, hogy nem állhat meg ezeknél. Mert az út célja, melyet bensőjében hordoz: a szellem világának tudatos, megismerő megtapasztalása. Amíg nem színről színre lát, nyugtalan marad, s a cél továbbhaladásra unszolja. S csak akkor közeledik feléje, ha – Buddha követelésével összhangban – igazi énjét a filozófiától, a hitelképzelésektől és annak reményétől is megszabadítja, hogy a megváltásban pusztán szertartások segítségével részesülhet.

Mily szívesen hiszi az ember, hogy elég csupán egy rítus, egy Buddha-rendhez vagy egy szellemi iskolához való puszta odatartozás, és már révbe is ért! Nem; mindez csupán esély, melyet meg kell ragadni s meg kell valósítani a cél elérése érdekében.

Így volt ez Buddha idejében, s így van ez ma is.

 

A négy „brahmaállapot”

Ha az új lélek az átélő megismerés révén szabaddá tette magát az éntől és az énszemélyiségtől, s ezáltal az éntől megvonta létalapját, akkor tovább növekszik és erősödik.

Miként teszi ezt?

A szellem dimenziójából táplált magatartás révén. Ebbe a dimenzióba a lélek fokozatosan növekvő mértékben lép be. Ebben a személyiség új életvitele támogatja. Azé a személyiségé, amely így most az új lélek szolgájává válik.

Buddhának felrótták, hogy célja az emberi egyéniség megszüntetése, egyfajta elpárologtatása lenne, mely után egyáltalán semmi nem maradna vissza. Nem értették meg, hogy csak az énösztön megszűnéséről van szó, aminek következtében egy egészen új valóság kerül napvilágra. Ennek valóban semmi köze sincs az én régi valóságához. Hogy megvilágosodása, énösztönének kihunyása után Buddha tovább létezik, mégpedig egy új valóságból kiindulva, az viselkedéséből megmutatkozik: ismét az emberiséghez fordul, s a négy „brahmani állapot” alapján tevékenykedik. Ez a mindent átfogó részvét, a mindent átfogó jóság, a mindent átölelő öröm s a mindent betöltő nyugalom. Ez az igazi én négy burka, az új lélek négy nézete. Korlátozott éntudat nem észlelheti őket. Mégis itt vannak: az új tudattal, magával az új lélekkel együtt ezek alkotják a Pentagram öt oldalát, ahogy ezt a Rózsakereszt Szellemi Iskolája leírja.

 

Az új személyiség felépítése

De mi történik azzal, aki ebből a Pentagramból az emberiségért tevékenykedik, ahogyan Buddha is teszi? Buddha megint csak hallgat az ilyen viselkedésnek magára a tevékeny emberre vonatkozó következményeiről. A rózsakeresztesek azonban megnevezik ezt a következményt: ez a Szent Szellem általi újjászületés. Ha az új lélek megvilágosodik, ha a Szellemmel való alkémiai menyegzőt ünnepli, akkor ez azt jelenti, hogy eggyé válik a Szellemmel, az „Atyával”. Jézus ebben az értelemben mondja: Én és az Atya egy vagyunk.

Az új lélek szellemlélekként a Szellem mindenségéből cselekszik. Az új test – az új gondolkodás, az új érzés, az új akarás és az új cselekvés – a részvétben, a jóságban, az örömben és a nyugalomban fejlődik ki. Buddha nem beszél ezekről a folyamatokról, de sokkal többet tud annál, mint amennyit tanítványainak elmesél: ő véghezviszi ezeket a folyamatokat. Így élő példaként szolgál a szellem, lélek és test helyreállított hármasegységére. A régi lélek, az éntudat kialudt, a régi énszemélyiségtől megvonták az erőt. Ezáltal egyenesedhet fel ismét az új lélek. Tudatos „edényként” – melybe beáramlik a Szellem megismerése és ereje – újra birtokában van a Szellemmel való összeköttetésnek. S új személyiséget épít magának, egy négyszeres testet, mely ismét a Szellem eszköze. Az új lélek mindkét irányban él és tevékeny: fogadja a megismerést a Szellemtől, s erőt közvetít a test számára. Fogadja a test benyomásait, s tapasztalatként közvetíti őket a Szellem részére. Így ismét kapoccsá válik a Szellem és a test között.

Ez volt Buddha tana: kioltani a régit, hogy az új élhessen. Ha a tanuló eléri ezt az állapotot, akkor saját tapasztalata alapján éli át a Szellem, lélek és test hármasegységét, melyre eddig legfeljebb jelképek utalhattak. Megismeri és átéli, amit Buddha tudott, amiről azonban nem beszélt, nehogy akadályozza a kioltódás folyamatát.