Tudatállapotok

 

Az egyes emberek tudatállapota között nagy különbségek lehetnek.

Míg az egyik ember időbeli tudatossága nem ölel fel nagyobb távot, mint a gyermekkorától a mostani percig tartó időszak, tértudata pedig nem terjed tovább, mint ameddig a szem ellát, addig másvalakié a múlt időtlen időitől a messzi jövőig terjed, tértudata még a szeme által be nem fogható dolgok távlatait is átlátja.

Milyen tényezők vannak befolyással a tudati különbözőségekre?

Hogyan igazíthatjuk tudatunkat a magasabb tudatszintekhez?

Ezeket szeretnék megvizsgálni jelen számunkban.

Isten – a legfelsőbb tudat

Mikhail Naimy: Mirdad könyve – részletek

 

„MIRDAD: Jóllehet mindegyikőtöknek saját énje a középpontja, mégis mindannyian egyetlen én – nevezetesen Isten egyetlen énje – körül keringtek. Isten énje, ó, szerzetesek, Isten egyetlen, örök Igéje. Ebben az Igében nyilvánult meg Isten – a Legfelsőbb Tudat. Az Ige nélkül Isten nem volna más, mint tökéletes csönd. Ezáltal alkotta magát a Teremtő. Ezáltal veszi fel az egyetlen formátlan a formák sokféleségét, amelyeken keresztül a teremtmények újra visszatérnek a formátlanságba.

Ahhoz, hogy érezze, gondolja és kifejezze magát, Istennek csak azt kell mondania: Én.

Ezért az Én az ő egyetlen szava. Ezért ez a szó az IGE.

Amikor Isten azt mondja: Én, semmi sem maradt kimondatlanul. Látható és láthatatlan világok; megszületett és majdan születendő dolgok; a múló és az eljövendő idő – minden, még a legapróbb homokszemet sem kivéve, benne foglaltatik és kimondatik ebben a szóban. Ezáltal jött lére minden, ami van. Ez az Ige tart fenn mindent.

Ha egy szónak nincs értelme, akkor az csupán visszhang az űrben.

Ha egy szónak nem örökké egy és ugyanaz az értelme, akkor az csak rákos daganat a torokban, és hólyag a nyelven.

Isten Igéje nem az űr visszhangja, nem a torok rákos daganata, és nem is hólyag a nyelven, csak azok számára, akikben nincs meg a belátás. Mivel a belátás a Szent Szellem, amely az Igét életre kelti és a tudattal összeköti. Ez az örök egyensúly mérlegének a nyelve, amelynek két tányérja az eredeti tudat, és az Ige.

Az eredeti tudat – az Ige – a belátás szelleme: íme, ó, szerzetesek, a létezés szent háromsága, a három, amely egy, az egy, amely három, az együtt-egyenlő, az együtt-kiterjedő, az együtt-örök: az önmagát kiegyensúlyozó, az önmagát megismerő, az önmagát beteljesítő, amely sohasem gyarapodik, és sohasem csökken. Mindig békében van. Mindig változatlan. Ez, szerzetesek, a tökéletes egyensúly.

Az emberek Istennek nevezik, noha túlságosan csodálatos ahhoz, hogy névvel lehessen illetni. Mindazonáltal szent ez a név és szent a nyelv, mely szentként megőrzi.

Mi hát az ember, ha nem ennek az Istennek az ivadéka? Különbözhet-e az ember Istenétől? Nem rejtezik-e benne a tölgy a makkban? Nem rejtőzik-e Isten az emberben?

Ezért az ember is szent háromság: tudat, ige, belátás. Teremtő az ember is, mint az Istene. Az ember teremtménye az ő énje. Miért nincs ő is egyensúlyban, mint az Istene?

Ha tudni akarjátok ennek a rejtélynek a megfejtését, hallgassátok meg, mit mond nektek Mirdad.” (53. o.)

„Bizony mondom néktek, mindennek van akarata. Még a kő, amely látszólag oly süket, néma és élet nélküli, még az sincs akarat híján. Másképpen nem is létezhetne, nem lenne hatással semmire sem, és semmi sem lehetne hatással őrá. Akarásának és létének tudata különbözhet az emberétől, de csak mértékében, lényegét tekintve nem.

Életetek egy napjának mekkora részéről mondhatjátok el igazán, hogy azt valóban tudatosan élitek meg? Valójában nagyon jelentéktelen részéről.

Ha ti, akik rendelkeztek aggyal, emlékezettel, az érzelmek és gondolatok feljegyzésére szolgáló szervekkel, életetek egyetlen napjának legnagyobb részét mégis öntudatlanul töltitek, akkor miért csodálkoztok, hogy a kő nincs tudatában életének és akaratának?

Mint ahogy éltek és mozogtok, de oly gyakran nem vagytok ennek tudatában, ugyanígy van ez akaratotokkal is. De az Egyetemes Akarat tudatában van a ti öntudatlanságotoknak, mint ahogy tudatában van a világegyetem minden egyes teremtménye öntudatlanságának is.

Amikor az Egyetemes Akarat szétosztja önmagát, amint ez szokása az idő minden pillanatában és a tér minden pontján, akkor minden embernek és minden dolognak azt juttatja vissza, amit azok kívántak, bármi is lett légyen az, sem többet, sem kevesebbet, akár tudatosan, akár másként kívánták azt.” (131. o.)

„Amíg nem váltok tudatossá minden dologban, addig nem érthetitek meg akaratuk bennetek való hatását, sem a ti akaratotokat őbennük.

Amíg nem ébredtek tudatára akaratotok minden dolgokban való működésének, azok Akaratának pedig a bennetek való működésére, addig nem ismerhetitek meg az Egyetemes Akarat misztériumait.

És amíg nem ismeritek meg az Egyetemes Akarat misztériumait, addig akaratotokat nem szabad szembeállítanotok vele; mert minden bizonnyal vereséget szenvedtek. Minden összecsapásból sebektől borítva és keserűséggel eltelve fogtok kikerülni. Bosszú után fogtok lihegni, csak azért, hogy a régi sebekhez újabbakat szerezzetek, és a színültig telt pohárból túlcsorduljon az epe…

Fogadjátok el azt, amit nem tudtok, hogy ez elvezessen benneteket a megértéshez.” (132-133. o.)

„Amilyen a tudatotok, olyan az énetek. Amilyen az énetek, olyan a világotok. Ha az énetek világos és egyértelmű, akkor a világotok is világos és egyértelmű; akkor a szavaitok sohasem lesznek zavarosak, sem tetteitek nem válnak a fájdalom fészkévé. Ha az énetek homályos és bizonytalan, akkor a világotok is homályos és bizonytalan; akkor a szavaitok zavarosak lesznek; tetteitek pedig a fájdalom melegágyaivá válnak.” (48. o.)

„A tudatlanság legkönyörtelenebb bírája maga a tudatlanság. Nézzük csak az embert. Nem ő volt-e az, aki tudatlanságában kétfelé szakította önmagát, s ezzel fölidézte a halált saját fejére és mindarra, ami a hasadt világát élteti?

Bizony mondom nektek, nincs Isten és ember, hanem van az Isten-ember vagy az ember-Isten. Csak az Egy van. Bár megsokszorozódott és megosztottá lett, mégis Egy mindörökké.” (76.o.)

Mi a tudat?

 

A tudat fogalma olyan jelenség elé állít bennünket, melynek megannyi nézete van. Az Egyetemes Tan vázolja a hét kozmikus tartománynak megfelelő tudatformák végtelen különbözőségét: az ásványi, növényi, állati és emberi tudatot, valamint a megvilágosodás fázisait, melyek az előbbieket még meghaladják. A tudat élet. Minden életformának rá jellemző tudatformája van, illetve ő maga tudatforma. Élet és tudat meghatározzák egymást. Élet és lét a legmagasabb, mindent átölelő isteni tudatban lel eredetére. „Mint fent, úgy lent.” Ebből a hermetikus törvényből következik, hogy mind a legkisebb, mind a legnagyobb tudatban ugyanazok a kozmikus törvények uralkodnak.

 

Semmilyen tudat nem működik önállóan. Minden életforma összeköttetésben áll egymással, lévén úgyszólván az élet felettes, magasabb kifejezésformájának szervei, testrészei. Így felelős az egész minden részért, s a rész az egészért. Minden teremtmény a tudat erején és minőségén keresztül határozza meg a környezetet, amelyben él.

Az ember tudata a jelenlegi életben és a mikrokozmosz korábbi életmegnyilvánulásai során felgyülemlett valóságos és képzelt tapasztalatok összességéből áll. Leibniz (1646-1716) a tudatot mint „én-tapasztalásunk össztartalmát” határozta meg. Sigmund Freud (1856-1939) számára meg „érzékszervet” jelentett, „mely egy másképpen adott tartalmat észlel”.

A tudat az a képesség, hogy intelligensen észleljünk, hogy átéljük magunkat és környezetünket. Vevőkészülékhez lehetne hasonlítani, amely érzeteket, érzéseket és emlékeket fog fel és értelmez saját tetszése szerint. Ezek az észlelések jöhetnek kívülről, de az érzelmekhez és emlékekhez hasonlóan belülről is, az emberi lélek mélyen fekvő szintjeiről. A mai embernél ez a felvevőállomás többnyire az én szükségleteire van hangolva: a testi tapasztalatoknak és azoknak a benyomásoknak a tükre, melyek a környező világból érik az ént; ám ugyanakkor a tudatalatti jelzéseit – a fizikai szükségleteket és ösztönöket – is tükrözi.

A földi tudat a formához kötődik, és csak a tér idő területein fejeződik ki.

Tökéletesen dialektikus jelenség tehát, kizárólag a földi életterület két pólusa között mozoghat. Korlátozottsága ellenére mégis képes önismeretre is szert tenni. Bizonyos mértékig „képes” ítélni, és az értelem segítségével megtanulhat tudatosan és intelligensen cselekedni.

Ha az átlagembert megkérdeznék, hogy van-e neki tudata, valószínűleg így válaszolna: „Természetesen! Micsoda kérdés! Látok, hallok, ízlelek és szagolok, és megtapasztalom a körülöttem lévő világot. Tudok gondolkodni, és tudom, hogy mit teszek jelen pillanatban. Hiszen nem alszom!” Ebből a válaszból világossá válik, hogy mit értenek általában tudaton.

A legtöbb ember számára ez a fogalom kizárólag azokat az észleléseket fedi, amelyeket az öt érzékszerv közvetít, s amelyeket az agy kiértékel és feljegyez.

 

A tudat csupán vetítővászon

A gondolatok mintegy filmet alkotnak. Az öröm és szenvedés, szeretet és gyűlölet, boldogság és kétségbeesés, elvárás és csalódás szüntelenül a tudatba vetítődik. Ezeket a kaleidoszkóp-szerű gondolatmintákat s az általuk keltett érzelmeket általában az én „széleskörű fejlődése” és „magas színvonala” ismérvének tekintik. Az éntudatnak azonban szánalmasan kicsiny a hatósugara, ennélfogva roppant keveset észlel a természet állandó mozgásából. Az észlelések teljesen egyéniek, s kizárólag a saját szükségletekhez kötődnek.

A maya, a káprázat fátyla mögött rejlő örök valóságot a közönséges tudat nem veszi észre, mert az ehhez szükséges vevőáramköre ki van kapcsolva.

Az ember nem él igazán tudatosan: valójában alszik, de anélkül, hogy észrevenné. A múlandó világban létezik, s ott álmodja eonokkal egyidős álmát a „földi paradicsomról”, melyben ő maga olyan, „akár Isten”. Ezért illetik a földi tudatot a „luciferi” jelzővel: ez az eltévelyedett, halandó természetnek lélekkel való felruházása.

 

A tudat világosságerő

„Istent feladni annyi, mint kioltani a napot, hogy aztán egy lámpással botorkáljunk tovább” (Christian Morgenstern, 1871-1914). A tudat a hét agyüregben nyilvánul meg, melyet a modern Szellemi Iskola irodalma „hétkarú gyertyatartónak” is mond. Ha a Gnózis hívó hangja az első lángot meggyújtotta, akkor a többi gyertya is képes lángra lobbanni a maga idejében. Ennek az a feltétele, hogy az Isten igazságát kereső ember kitartson törekvésében, és ne adja fel.

A természetes tudat kicsiny lámpáshoz hasonlatos, mely többé-kevésbé – az ember fejlettségétől függően – bevilágítja a sötét életutat. A gnosztikus fényerő azonban teljesen más rend képessége. Felfedi a halandó világ határait, s felébreszti azon világ utáni vágyat, mely e fényerőt kibocsátja.

 

Nem csak illúzió-e a tudat?

Természetes és normális körülmények között a tudat a közvetítő szerepét is betölti a tudattalan karmikus erők és azon anyagi forma között, melyben az ember kifejezi magát. A pszichoanalízis már a XX. század kezdetén bebizonyította, hogy az ember nem önállóan él, hanem elsősorban tudattalan ösztönei és kívánságai éltetik. Újabb amerikai kísérletek alátámasztják ezt a szemléletmódot. Egyes neurofiziológusok úgy vélik, hogy az ember idegrendszerében számos olyan folyamat játszódik le, mely „talán még egy tudat-illúziót is létrehozhat”. Mielőtt valaki tudatosan megmozdítaná a kezét, az már rég felvette a helyes pozíciót. Majd a nagyagy megkapja a megnyugtató közlést: Te akartad így! Úgy tűnik, hogy ezt a hírt csak a másodperc töredékével a cselekvés után adják tovább az agynak az „időt visszaállítani” utasítás kíséretében. Így keletkezik az az illúzió, hogy az adott cselekedet szabad akarati elhatározás. Más szavakkal: az ember olyan dolgokat művel, amiről azt hiszi, hogy tudatosan akarja, holott a cselekvési szándékot már korábban eldöntötte valami, amire magának az embernek semmilyen befolyása sincs. Így manipulálja az embert szüntelenül a tudatalattija, a múltja és az aurikus lénye. A természetes öntudat ebben többnyire csak egy bábfigura szerepét játssza.

A kereső számára, aki arra törekszik, hogy kiutat találjon a halandó természetből, a tudat híd gyanánt is szolgál azon fényerők számára, melyek a szívben rejlő felébredt isteni magon keresztül a főszentélybe áramlanak. Ezek a természetfölötti erők olyan evilági összeköttetést teremtenek, melynek segítségével a kereső felismerheti élete igazi feladatát. Talán úgy véli, hogy a megkapott új belátás bizonyára a saját műve, a valóságban azonban ez mintegy gerjesztés hatására keletkezik. A gnosztikus fényerők feltörik a régi tudatot, megtisztítják és kiegészítik a még szükséges elemekkel. Ez az állapot, melyben a célt, az eredetet és az új lehetőségeket meg lehet ismerni, Keresztelő János fellépéséhez hasonlítható, aki Jézus előfutára, útjának egyengetője volt. Ez a legmagasabb állapot, melyet a dialektikus személyiség elérhet.

Végül egy új lélekfejlődés tudata lép a régi kormányzó-gépezet helyébe, melyet megszámlálhatatlan földi gondolat, sóvárgás, vágy, aggodalom és félelem, s számtalan egyéb mozgatórugó alkot. Most mindez elmarad.

Ha a Szellemlélek napfénye torzítatlanul tükröződhet az új tudat mozdulatlan és kristálytiszta felszínén, akkor az ember elérkezett a tökéletes nyugalomhoz. Ebben a pillanatban születik meg az az ismeret, mely tökéletesen megegyezik az isteni teremtésterv őseszméjével. A végső állapot az a mindent átölelő Krisztus-tudat, melynek birtokában a transzfigurált ember az Élet Szerzetének szolgálatában együttműködhet a világ és az emberiség megmentésében. A régi és az új tudat tehát teljesen valóságos. Mindkettő leírható és megtapasztalható. Az új tudatot azonban semmilyen földi mércével nem lehet méricskélni, mert olyan világból származik, amely a személyiségtudat számára örök rejtély marad.

Ismeretlen szavaink magyarázatai megtalálhatóak fogalomtárunkban: https://rozsakereszt.hu/tudastar/fogalomtar/

Három tudatállapot

Részlet J. van Rijckenborgh és C. de Petri „Az egyetemes Gnózis” c. könyvének „A Gnózis mint ősprána” című fejezetéből

 

Amikor a Gnózis önökre irányul és önökhöz beszél, akkor tulajdonképpen a mikrokozmoszukhoz fordul.

Minden mikrokozmosznak három tudatállapota van:

  1. Tudatában van önmagának mint rendszernek, mint egésznek, – ezért kozmikus tudatról beszélhetünk.
  2. Másodszor a benne keletkezett személyiségalakban tudatos.
  3. Harmadszor van egy úgynevezett „tudatalattija”, amelybe mind a személyiségtudat, mind a kozmikus tudat minden tapasztalata bevésődött.

Amikor kozmikus tudatról beszélünk, akkor nem valami szellemi tudatra gondolunk, mert minden tudatállapot csupán természet-anyagi állapot. A tudat reagál a szellemre, ő maga azonban nem szellem.

Lássuk ezt a következőképpen. Kozmikus tudatunk megfelel egész létterületünknek; e tudatnak megfelelően ősanyagot, pránát vonzunk magunkhoz, és ezt átalakítjuk. Ezen a létterületen kifejlődik az eredmény: a személyiség, saját tudattal. Végül mindkét állapot és folyamat következményei a tudatalattiban rakódnak le.

A szentségtelen, bűnös személyiségalak egy bűnös, szentségtelen kozmikus tudat bizonyítéka, mert a személyiség a kozmikus tudat képződménye. Ennek következtében a természet alapvető halála, amit endúrának nevezünk (a létező alapvető kioltása), elsősorban nem a személyiségalak és tudata kioltását jelenti, hanem sokkal inkább a fennálló kozmikus tudat kioltását. A Biblia a kozmikus tudat, a mikrokozmikus tudat feloszlatása kapcsán „első halálról” beszél.

Ha a természet szerinti kozmikus tudat meghalt, és Istennel, a Szellemmel újra megbékélt, ha ez a tudat ismét a szellemmel teljes összhangban rezeg, akkor a bűnös és elhalt kozmikus tudat kifejezési formája, azaz a személyiségalak szintén megszűnik, és egy teljesen más személyiség fejlődik ki. A régi személyiség ezen aláhanyatlását nevezi a Biblia „második halálnak”, és hozzáfűzi, hogy egy kozmikus forradalomban a második halál már senkinek sem árthat. Ez azt jelenti, hogy ha egy mikrokozmosz megszabadult bűnös kozmikus tudatától, és így az első halált halta, akkor az anyagtest mellékes eltűnése a legcsekélyebb kárt sem teheti az újjászületési folyamatban. Amikor évszázadokkal ezelőtt a római inkvizíció a katárok ezreit fogdosta össze, kínozta meg és öldöste le, akkor a megújulás folyamatában már ott tartottak, hogy ez a halál már nem károsíthatta őket.

A mikrokozmikus rendszer szerkezetét áttekintve a tévedés és félrevezetés számos csapdájára bukkanhatunk benne. Az illúziók egy csoportja a tudatalatti szintjén, egy további a személyiségtudatban, a harmadik pedig a kozmikus tudat területén fészkel.

Vannak, akik teljesen a tudatalatti szférájába merülnek. Mit jelent ez? Azt, hogy meglévő személyiségükkel teljesen ihleteikre, reményeikre, hajlamaikra, ösztöneikre hagyatkoznak, és ezzel a zsenialitástól az idealizmuson át a bestialitásig, a jóságtól a gonoszságig minden lehetséges fokozatot megvalósítanak. Mindez a múltban való kotorászás és áskálás. Csak időtöltés, és mérhetetlen szenvedéshez és fájdalomhoz vezet. Olyanok is vannak, akik teljesen a személyiségtudat szférájában lakoznak. Megtagadják a tudatalatti minden sugallatát, s minden létszükségletükkel és szenvedélyükkel az aktuális jelenbe vetik magukat. Féktelen önérvényesítés, helytállási kényszer és tudati lehetőségeik teljes bevetése jellemzi őket. Hogy ez hová vezet, az mindannyiuk számára ismeretes.

Megint mások teljesen a kozmikus tudat szférájába vonulnak vissza, aminek a lényegét talán nehezebb megérteni. Ezek az emberek e természet kozmikus tudatának birtokában arra törekednek, hogy kivonják magukat a bűn és a halál következményei alól azzal, hogy rendet visznek életterületünk és a sokrétű prána kölcsönhatásába.

A kozmikusan tudatosak a törvény megalapítói, a dialektikus természet eon- jai. Törekvésükkel, hogy minden létezőt törvényeik alá hajtsanak és ott is tartsanak, meghosszabbítják létrendünk fennállását, és így fenntartják a szenvedést, a vesződséget és a fájdalmat. A kozmikusan tudatosak alkotják e természet hierarchikus hatalmasságait; a tudatlanok (a személyiség-tudatosak) pedig a nyájat, amely a törvény alatt él, és amely tej helyett transzmutált pránát szolgáltat, amiből aztán a kozmikusán tudatosak élhetnek és létezhetnek. A tudatalattiban otthonosak pedig a nyájat vallásos, művészi és tudományos ámítások özönével ajándékozzák meg, ami arra szolgál, hogy ezt az elfogadhatatlan létezést „életnek” lehessen feltüntetni, s hogy az emberiség valami olyan jövőképet dédelgethessen, melyben a szenvedésteli léttől megmenekülhet.

A mikrokozmosz egy tudatgömb, amelyben a prána – vagyis az ősanyag – segítségével bizonyos ötletnek kell kifejlődnie. E fejlődés alapját képező ötlet nem a pránából vagy a mikrokozmoszból ered, sem pedig a mikrokozmoszban lévő valamilyen erőből, hanem egy kozmoszon kívüli, földöntúli területen határozták el. A mikrokozmosz a célhoz vezető eszköz. A tudat lélek, s ezt valami egészen másnak kell „lelkesítenie”.

Az egész fejlődés célja Istenben nyugszik. Ez a Szellem, ez egy pránán felüli-kívüli terület. Amikor a mikrokozmoszban a tudat ezzel a céllal összhangba kerül, mihelyt „Isten keze vezeti”, egy prána-anyagot sugároznak be a rendszerbe, amely tökéletesen tiszta és a célra van hangolva. Akkor az egész rendszer nagy dicsőségű, nagyszerű sugártér lesz, s transzmutálással prána-anyagot ad vissza a kozmikus területnek. A prána területét ez nagyobb lehetőségekhez juttatja, aminek eredményeként a fejlődés jobban, gyorsabban és hatásosabban mehet végbe.

A tudatállapot életállapot

Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása – részlet

 

„A tudat állapota az élet állapota!” Az egyik valóságának a másikban és a másik által kell tükröződnie. Akkor van egyensúly. Ha az egyensúly nem jön létre, akkor az ember halálosan boldogtalan, elégedetlen és nagyon nyugtalan marad. Ez természeti törvény.

 

A tudatállapot egy elektromágneses állapot. Tudatunkat ugyanis hét góc képezi, amelyek mágneses közeggel, asztrál anyaggal vannak tele. Ezek a gócok vagy központok a főszentélyben vannak, a hét agyüregben. Agyunk mágneses rendszerének lélegzési folyamata táplálja őket, mely az asztrál közeget az interkozmikus mágneses térből veszi fel. Az egyéni tudatállapot tehát teljesen a körülöttünk lévő interkozmikus mágneses tér jellegétől és hatásától függ.

Így érthető, hogyan fejlődnek ki új korszakok: a bennünk kialakuló változásokat a környező interkozmikus tér változásai okozzák. Az interkozmikus tér változásai gyakran közvetlenül változást okoznak a megnyilvánult életben, tehát a mi életünkben is.

Az interkozmikus mágneses tér tizenkét áramlatból áll. Ez a tizenkét áramlat többek között bennünk is megnyilatkozik, és egy terven alapul, mely a térben és időben nyilvánul meg. Ebből az következik, hogy ezt a tizenkét elektromágneses áramlatot más, erősebb áramlatok irányítják, vagyis nyilván sok mágneses rendszer van, erősebb és gyengébb, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra.

A dialektikát létrehozó mágneses tér a korszakok sorozatát hozza létre, ennek következtében megszabja az emberiség téridőben folytatott útját. A dialektikus természet embere téridőrendi menetében semmiben sem határozhat. Erre nincsen szabad lehetősége. Az emberrel rendelkeznek. Az emberiséget irányítják, dirigálják, mert a mágneses állapot tudatállapot, és a tudat állapota határozza meg az életet! Ami az elektromágneses térben létezik, az az agyunkba vetítődik, tudatként nyilatkozik meg: ami pedig tudatként lakozik bennünk, az életmegnyilvánulásra törekszik. Ránk tehát az érvényes, hogy a természet szerint teljes mértékben irányítás alatt állunk, semmiben sem dönthetünk szabadon, hanem felőlünk döntenek.

Az ember egy mágneses folyamathoz tartozik. Minden ember egy nagy test része, tagja, melyben egyik fejlődés a másikat követi: a szervezet egy óramű. A mutatók forognak felfelé és lefelé, s így az egész tervet és egész befolyását előre lehet tudni és téridő szerinti dátumait előre meg lehet határozni, akkor is, ha figyelembe vesszük az idő viszonylagosságát.

Huszonnégy óra egyszer hosszabbnak, máskor rövidebbnek tűnhet, mégis huszonnégy óra marad. A viszonylagosság tehát nem befolyásolja a téridő rendjét.

Nos, értelmetlen lenne azt mondani, hogy mi, a modern Szellemi Iskola tanulói, tudatunk állapota alapján erre vagy arra az életvitelre akarjuk elhatározni magunkat! Már mondtuk: egy téridő-rendszerben nincs mit eldönteni, nem határozhatunk különbözőképpen, mert élnek velünk. Ha valóban ez lenne minden, akkor a modern Szellemi Iskolát nyugodtan bezárhatnánk. Azonnal megváltozik azonban minden, ha megtudjuk, hogy ez a téridőrend, saját emberiségfejlődésével, megenged egy másik mágneses térre, a Gnózis mágneses terére irányuló érzékenységet is. Ha pedig egyszer kapcsolatba léptünk a másik mágneses térrel, akkor az a tér is éltet minket, s törvényszerűen megyünk a másik mágneses térbe vezető úton.

Csak azt szeretnénk világossá tenni, hogy ha bizonyos mágneses térben állunk, akkor ez a mágneses tér irányít minket. Akkor valóban arra kényszerülünk, hogy ennek a mágneses térnek a törvényei szerint éljünk. Ha választhatunk két mágneses megnyilvánulás között, akkor belátható, hogy vagy az egyik, vagy a másik tér törvényeihez kell igazodnunk.

Összefoglalva megállapítjuk, hogy két mágneses tér létezik, melyeknek egyike természetállapotunkból kifolyólag hat az emberiségre: a másik azonban csak bizonyos körülmények között és feltételek mellett hatásos. Téridőrendi szempontból ez a két tér bizonyos időszakban párhuzamosan működik. Azután azonban eljön a pillanat, amikor eltávolodnak egymástól. Ennek következtében az emberiségben két embercsoport fog megmutatkozni. Az egyik fajta az egyik térhez tartozik, a másik a másikhoz, s így elkülönülnek mind a testi tulajdonságaikat, mind pedig erkölcsi és szellemi állapotukat illetően.

„Gondolataim legmélyén egy isten vagyok”. Ez a gyakran idézett kijelentés a 19. században élt holland író, Willem Kloos tollából származik. A felvilágosodás korának filozófusai, Descartes és Spinoza pedig egy valóban emberi létből, kizárólag a gondolkodási képesség és az értelem alapján indulnak ki. Erre utal Descartes jól ismert „Gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása is. Képesek-e arra, hogy az Önökben lévő Örökre és Halhatatlanra vonatkozó érzéseiket, vagy biztos feltevésüket másoknak átadják? Beszélgetéseik folyamán szavakba tudják-e önteni az ezzel kapcsolatos gondolataikat? Valóban ez a kérdés, mert a tudat ettől nagyon individuálisnak tűnik. Önmagunk kifejezése külön művészet: a beszéd- és szóképek végtelenül szubjektívek. Jelentésük – különösen korunkban – gyorsan változik, vagy elavul és teljesen eltűnik.

A világ számos szellemi példaképe, mint például Lao-ce és Buddha, olyan emberek voltak, akik kevés szóval fejezték ki magukat, és sokat hallgattak. A bölcs soha nem beszél feleslegesen. A gnosztikus filozófiák híveit is, és azokat, akik a keresztény-hermészi Gnózisból élnek, a szűkszavúság jellemzi. A hagyomány szerint az emberben az isteni és örök titokban van jelen. Ez mind a mai napig érvényes. Erről a titokról beszélni nagyon kényes dolog, mert szinte minden kiejtett szó csökkenti a téma erejét, legalábbis ha olyan emberek jelenlétében hangzanak el, akik világi hatalomra, sikerre, gazdagságra és magas pozícióra törekednek.

A régi rózsakeresztesek köreiben ezért volt ismeretes a „sub rosa” kifejezés: aminek titokban kell maradnia, annak a „rózsa alatt” kell maradnia. Ezen kívül a „ne dobjatok rózsákat a szamarak elé” szólás is tőlük származik.

Tudás vagy valódi bölcsesség

 

A „tudás” és a „bölcsesség” fogalma között nagy, áthidalhatatlan szakadék tátong. A szellemi ösvényen haladó kereső számára fontos, hogy belássa: az isteni bölcsesség sohasem azonos azzal a tudással, amelyet információk gyűjtésével lehet megszerezni.

 

Aki ennek komolyan utánajár, az felfedezi, hogy az egyetemes filozófia élesen megkülönbözteti a „bölcsességet” és az „értelmet”, de nem abban az értelemben, mintha a bölcsesség lenne minden, az értelem pedig semmi. Azonban két különböző értéknek vagy tulajdonságnak írja le őket. A Teremtő bölcsességgel és értelemmel látta el az embert. A mindenség megalkotója az eredeti embert kapcsolatba hozta az egyetemes bölcsességgel, és hogy arra reagálni tudjon, megkapta az értelmi képességet is. Ez transzformálta, alakította át a bölcsességet, s így az ember meg tudta tartani azt. Az emlékezetben pedig az átalakított bölcsességet el lehetett raktározni. Az értelem és a cselekvés központjain kívül az emlékezetben megvoltak a tisztán működő érzékszervek központjai is. Az ember a kapott bölcsességet így átgondolhatta, érzékszervileg megvizsgálhatta, ezért döntést tudott hozni, és ésszerűen cselekedhetett.

Ez egy tökéletesen felelősségteljes élet volt. Ebben az értelemben kell látnunk azt a kijelentést, hogy „az első ember önkéntes engedelmességben fűződött Istenhez, és Isten kezét fogva járt.” Önkéntelenül és intelligensen reagált Isten mindenütt jelenvaló bölcsességére. Az ember tehát „Istenből született Isten volt, az Atya fia, és tökéletes, ahogyan a mennyei Atya is tökéletes.” És csak növekedés, megnyilvánulás létezett, ahogyan egy kozmikus ködfelhő végül csillagcsoportokká fejlődik, melyet az állatöv jelképez.

 

A sok szenvedés oka

Ha „józan értelemről” beszélünk, világos, hogy ezen mit kell értenünk. A Teremtő bölcsességet és józan értelmet ajándékozott az eredeti embernek. És itt bukkanunk rá a szenvedés egyik legmélyebb okára. Értelmének józanságát ugyanis a jelenlegi ember már kimondhatatlanul régóta elvesztette. Értelmünk magasabb szempontból súlyosan beteggé és szervezetlenné vált. A főszentély elfajult, és az embernek az ebben a természetben szükséges értelmes gondolkodásra való képessége a régi dicsőség torz karikatúrájává lett. Ezeket a tényeket a mindennapi élet gyakorlata is megerősíti. Ebből egy rendkívül zűrzavaros és nyomasztó helyzet keletkezett. Ezért jól el tudjuk képzelni, mire gondolt Jakab apostol, amikor megkérdezte: „Kicsoda köztetek bölcs és okos?” (Jak. 3,13.) És a megdöbbentő végkövetkeztetés: Senki sem bölcs és értelmes! A dialektikus világban senki sem rendelkezik egészséges értelmi képességgel, ezért senki sincs kapcsolatban a mindent átfogó bölcsességgel sem. A teljesen „Isten kezét fogva járni” szép, de veszélyes mesévé vált. Ebben az összefüggésben is időszerűek Jézus szavai: „Nincs senki jó, csak egy, az Isten” (Luk. 18,19.)

Hogy a probléma mélyére hatolhassunk, megállapítjuk, hogy különböző embertípusok vannak. Először is itt van a kultúrember típusa, aki régóta azzal foglakozik, hogy értelmi képességét művelje. A bölcsesség bukott földi állapotában az értelmi képesség mindig a külső ingerektől függ. Mivel a Logosz befolyásai, és az úgynevezett kundalíni képességei hiányoznak, ezért különböző normák, feltevések, kultúra és vallás vagy más érzelmi spekulációk bitorolják az abszolút tudás helyét. Ennélfogva az értelmet egy bizonyos irányba hajszolják és kényszerítik, ami nemzedékről nemzedékre az ember vérébe vésődött.

Az egyhangúan ismétlődő külső ingerek a velük összhangban lévő belső vérösztönzéssel együtt az embert olyan intellektuális lénnyé tették, amilyen jelenlegi formájában, ill. amilyenné válik. Már a gyermek értelmét is teljesen az önérvényesítő életmódra idomítják, mégpedig a törvénnyel előírt tantervek szerint. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az intellektuális ember is igen boldogtalan, vagy azzá válik. Egész életében a boldogságot hajszolja, de az mindig elszökik előle. Eközben mind magának, mind gyermekeinek felmérhetetlen károkat okoz, ami végül szervezeti felépítésében is megmutatkozik.

 

A fizikai emberben jelentkező hatás

Az emberi test minden szerve aszerint szentesül vagy esik ítélet alá, hogy milyen célra használják. A végletekig eltúlzott intellektuális képzés megakadályozza a magasabb bölcsesség befogadását. A fejnek azok a szervei ugyanis, amelyek ennek a befogadását lehetővé tennék, nagyon siralmas állapotban vannak. Ez a fajta intellektuális képzés csak egy bizonyos pontig folytatható. Azon túl vagy stagnálás, vagy különböző károsodások lépnek fel.

Egy másik embertípust képviselnek azok, akiknek értelme még csak kevésbé formálódott ki. Befogadóképességük – különféle okokból – egy bizonyos színvonal alatt maradt. Az értelmi képességnek ezt az állapotát az ezoterikus tudomány „Hold-agytudatnak” nevezi. Az ilyen típusú emberek az absztrakt és elvont érintésre érzékenyek, de ezeket az egyetemes impulzusokat nem képesek megérteni vagy feldolgozni. Erős vonzalmat éreznek a misztikus, a rejtett dolgok iránt, és szívesen feledkeznek bele a misztikába. Másrészt gyakran irigylik az intellektuális embert, aki magasabb fokú fejlettsége miatt jobban tud érvényesülni a társadalomban. Gyakran mélységes irigység rejlik a mögött a mentalitás mögött, amely mind a maga, mind közvetlen utódai gyors sikerére és nyereségére irányul. Szorosan ezzel függ össze az osztályharc is.

E két ábrázolt típuson kívül vannak még különféle altípusok is, melyek mindegyike nélkülözi az egészséges észképességet.

E problémákat közelebbről megvizsgálva világossá válik előttünk, hogy az ember három fontos központtal rendelkezik. Filozófiánk ezeket főszentélynek, szívszentélynek és medenceszentélynek vagy köldökközpontnak nevezi. Bennünk, mai emberekben, ez a három központ már nincs összhangban. Így például előfordulhat, hogy az értelem és az érzés együttműködik, miközben a cselekedet csődöt mond (egy helyben topog). Vagy a csak részlegesen használt agy a cselekvésre irányul, és figyelmen kívül hagyja az érzést. Együttműködhet az érzés és a cselekedet is, ilyenkor aztán az ész nem jut szóhoz. A modern pszichológiában számos példa igazolja ezt a régi ismeretet.

 

Theophania

Aki képes ezt a helyzetet saját „szükségállapotaként” felismerni, és felfedezi, hogy lejtőre jutott, felteszi a kérdést: hogyan lehet feltartóztatni vagy megfordítani ezt a történést?

Erre van lehetőség, hogyha elfogadjuk a transzfiguráció folyamatát, és hozzáfogunk önmagunk teljes megváltoztatásához, de nem a személyiségünk művelésével, hanem az egész mikrokozmosz újjáteremtésével. A félreértések elkerülése végett nem „újjászületésről” beszélünk, mivel ez a fogalom tévedésekhez és misztikus elragadtatáshoz, vagy pedig felületességhez vezethet.

Sokak számára az „újjászületés” egyfajta biológiai, természetvallásos megtérést jelent, amelyet azután ellenőrizhetetlen erők által létrejövő beárnyékolás követ.

A transzfiguráció tudományát a régiek „theophaniának”, az isteni ember fellépésének nevezték. A legrégibb hagyományok azt a pillanatot jelölték vele, amikor Jézus megnyilatkozott a világ előtt. Később arra a pillanatra vonatkoztatták, amikor a Szent Szellem megnyilvánult Jézusnak. A theophania szó szerint az istenség észlelhető megjelenését jelenti. Ez a tudomány olyan terjedelmes, de annyira bonyolult is, hogy egészében áttekinthetetlen. Tény azonban, hogy a transzfiguráció minden folyamatának a fennhéjázó emberi értelem alapos megtámadásával kell kezdődnie. Mert a mai értelem az a legfontosabb tényező, amely az isteni ember megjelenését akadályozza. Az egyetemes Tan minden jelöltnek elmagyarázza, hogy agya, érzékszervi jellegét hordozó szerve az egyetemes bölcsesség legnagyobb ellensége. Annak nincs jelentősége, hogy az ember intellektuálisan képezi-e magát, vagy sem. Minden gondolkodási módszer, vagy a gondolkodásnak e természet alapján történő bármiféle fejlesztése ebben a tekintetben kivétel nélkül veszélyeket hordoz, és negatív eredményeket hoz. A transzfiguráció megkövetelte egészséges értelem – dialektikusan szólva – lehetetlen. Ezért annál szorongatóbban merül fel a kérdés: hogyan menekülhetünk meg ebből a helyzetből? A válasz pedig ismét így hangzik: „Megmenekülésünk nyitja az isteni ember újbóli megjelenése.”

Biológiai, erkölcsi és szellemi minősége által az ember szembeszáll ezzel az újra-eljövetellel, és lehetetlenné teszi azt. A természetemberből hiányzik mindaz, ami ennek a megvalósításához szükséges. Az embernek ezért „új kalapácsra és új Igére” van szüksége. Mindenkinek segítségre, közvetítőre, isteni kéznyújtásra van szüksége. Nélkülük semmit sem tehetnek. Ez a segítség a bukott emberhez erő formájában jön el, amelyet „Krisztusnak” neveznek. Ez nem a teológiai, történelmi Krisztus, hanem az az erő, amely névtelen szeretetként behatol az emberek világába, hogy megmentse őket.

 

Az új kalapács és az új ige

Ha egy építő fel akarja építeni művét, és az nem sikerül neki, akkor erre az új kalapácsra és új Igére van szüksége, vagyis arra az új erőre, melyet a Logosz ajándékoz neki. Amikor Rózsakereszt Krisztiánt 120 év után teljesen ép állapotban megtalálták sírjában, az azon lévő bronztáblára az volt vésve: „Jézus mindenem!” Még egyszer hangsúlyozzuk: ennek semmi köze sincs egy állítólagos Jézushoz, aki 2000 évvel ezelőtt valahol megszületett. Itt Isten kéznyújtásáról van szó, amely transzfigurációra ösztönzi az embert!

Ha ebből az üdvfolyamatból mégis fel akarunk valamit fogni az értelmünkkel, akkor a megszabadulás tudománya jön a segítségünkre. Az agyban hét üreg vagy kamra található. Ha egy komoly jelölt a Krisztus-erőben megkezdi megszabadító ösvényét, akkor a hét agyüreget ez a közvetítő isteni erő egymás után meg fogja érinteni. Ezt a „Szent Hétszellem érintésének”, vagy a „hét isteni harmónia” újra-felhangzásának nevezik.

Mihelyt e hét agyüreg ilyen ösztönzést kapott, és a transzfiguráció folyamatát a vér ereje is támogatja, akkor ezek az agyüregek megszabadító energiával telnek meg. Mindez pedig a kisagy és a csodálatos medulla új képességének kifejlődésével jár együtt. Így az ember és Teremtője között szellemi-értelmi kölcsönhatás alakul ki. A régi káldeus „Számok könyve” ezt az állapotot Szamaelnek nevezi. Szamael a rejtett misztérium hierofánsa, aki Michaellel, a magasabb földi bölcsességgel került kapcsolatba.

Csak akkor lehet a jelöltet Mahatnak (Mahatmának), Manasznak, gondolkodónak nevezni, ha a Szent Szellem segítségével végbemegy ez a hétszeres megvilágosodás. Ezzel a beteljesedéssel kezdődik el a transzfiguráció folyamata.

A bölcsességet ismerő értelem nélkül senki sem képes akár egyetlen centimétert is előrehaladni a megvilágosodás ösvényén.

 

Kundalíni

Ez a szanszkrit szó pontos fordításban azt jelenti, hogy „feltekeredett” vagy „összecsavarodott, mint egy kígyó”. Létezik még több más fordítás is, melyek a kígyószerűt hangsúlyozzák, innen a kígyóerő vagy a kígyótűz kifejezés is. A két egymásba tekeredett kígyó ábrája, amelyet Caduceusnak neveznek, jelképezi ezt a kundalíni-erőt. Ez az a képesség vagy erő, amely „egy ív alakú pályán” mozog. Ez az egyetemes életelv, amely mint a vonzás és taszítás két nagy ereje nyilvánul meg mindenütt a természetben. Ezek valósítják meg azt, hogy „a külsők folyamatosan alkalmazkodnak a belső viszonyokhoz”.

Ha vágyakozása miatt az ember belső állapota megváltozik, akkor szívének abban a részében, amelyben a szellemi mag is található, nagy energia szabadul fel. Filozófiánkban ezt a szív kundalínijének nevezzük.

A kundalíni-erő tehát a transzfiguráció alapja. A léleképítés kezdetén egymás után minden szervet és fluidumot áthat ennek az energiája. Végül eléri a főszentélyt, ahol egy új, szellemi irányultságú gyújtópont keletkezik: a bölcsesség temploma az emberben, az aranyrózsa temploma. Csak az új életre irányuló, tisztán önzetlen és áldozatkész törekvés képes a szív kundalínijét aktiválni. A kundalínivel folytatott munka minden más formája veszélyeket okoz.

„Akinek cselekedetei összhangban vannak azzal a tudással, amit már birtokol, azt Isten olyan tudásban fogja részesíteni, amit még nem birtokol.

Akinek cselekedetei nincsenek összhangban a tudásával, attól Isten azt a tudást is elveszi, amit a magáénak mondhatott”

Darqáwí

A szúfi tanítás így ír: „A léleknek két oldala és kétféle tapasztalata van. Az egyik oldalhoz tartoznak a lélekkel és a testtel kapcsolatos tapasztalatok, a másikhoz pedig a szellemmel kapcsolatos tapasztalatok. Az előző a külső, az utóbbi a belső tapasztalat. A lélek természete átlátszó, mint az üveg. Ha az üveg egyik oldalát letakarjuk, tükörré válik. Ha a lélek befelé irányított oldalát letakarjuk, ugyancsak tükörré válik, amelyben a külső tapasztalatok tükröződnek.

Ezért, a külső tudással megajándékozott embereknek nincs feltétlenül belső tudásuk is. Ahhoz, hogy belső tudáshoz jusson valaki, le kell takarnia a lélek másik oldalát, hogy a tükröző felület ne a külső világra, hanem a szellemre irányuljon. Mihelyst ez megtörténik, az emberben megjelenik az inspiráció és a megnyilvánulás.”

Ez lenne a kozmikus tudat?

 

Az emberiség szakadatlanul olyan tapasztalatok megszerzésére törekszik, amelyek túlmutatnak a hétköznapi életen. Néhányan szereztek is ilyen tapasztalatokat. Ezáltal fogalmak tarka sokasága keletkezett: kozmikus tudat, eksztázis, beavatás, megvilágosodás, Isten-élmény, az örökkévalóság megtapasztalása, szellemi felébredés. Ezek vajon rokon értelmű szavak, vagy lényeges különbségek vannak közöttük, amelyek az első pillantásra fel sem tűnnek?

Amikor egy lelki válságban szenvedő ember életében csodálatos fordulat következik be, az bizonyára mélyreható tapasztalat. A megelőző időszak nagyon megrázó is lehet. Kívülről nézve talán minden viszonylag normálisan megy, de belül sötét felhők tornyosulnak. Egyre sötétebb lesz, oly sötét, hogy az élet egyetlen fájdalmas élménnyé válik. Ha ilyen helyzetben az ember tovább is vánszorog, nem tudja, hogy mit keressen. A figyelem elterelése már nem segít, az uralkodó sötétséget nem lehet félretolni. És ekkor történik a csoda.

Hirtelen nincs többé sötétség, hanem már csak fény, öröm és melegség, mintha tüzet gyújtottak volna. A világosság egyetlen pillanata elegendő, hogy a magányos embert kiemelje a sötétségből. Ezután a visszfény és az öröm tart még talán egy egész héten át, a hétköznapok azonban lassacskán visszakövetelik jogaikat, és újból beáll a sötétség.

Egy ilyen élmény után magától értetődő a kérdés, hogyan lehetne azt mihamarabb megismételni. Határozott keresés kezdődik, s mivel a keresés a kérdezés egyik formája, különféle válaszok kínálkoznak: guruk, filozófusok, újítók. „Bölcsességük” termékeit halomszámra olvashatjuk az irodalomban. A keresésből rövidesen vizsgálódás lesz. Persze amíg az illető szert nem tesz bizonyos megkülönböztető képességre, ez újabb zűrzavarral fenyeget. Vezetni csak azt lehet, aki képes csendben odafigyelni.

A belső csend a valóságos megtalálás előfeltétele. Ez a csend akkor jön létre, amikor az én már nem akar többé érvényesülni. A szenteskedő, színlelt csenddel azonban a beavatásból megszentségtelenítés lesz. Az énnek tehát meg kell tanulnia hallgatni, hogy helyet teremtsen az eredeti élet számára. E visszavonulás közben persze sok a csetlés-botlás. Az én kezdetben még észrevétlen erőkifejtései is zavaróan hívják fel magukra a figyelmet. A kereső viszont legfeljebb annyit követelhet énjétől, hogy kevésbé tolakodóan viselkedjen. Világossá válik ugyanis számára, hogy az éntudat nem létezhet énközpontúság nélkül, az én mindent felszippantó, mindent magához vonzó középponti helyzete nélkül. Nem úgy, mint a mindent elajándékozó Nap. Tételezzük fel, hogy a keresőnek sikerül énjét szótlanul a háttérben tartania. Ezért vajon belső megvilágosodás lesz a „jutalma”? Semmiképpen. Ez ugyanis nem az én jussa, hanem az emberben lévő másik, magasabb elv számára fenntartott lehetőség. Noha az én is képes eksztázisok, örömök és kellemes tapasztalatok átélésére, az ő élményei a múlandóságon belül maradnak, mivel ő a véges időhöz tartozik. A magasabb elv azonban az örökkévalóságból származik, ezért azt is megtapasztalhatja. Ez a tapasztalat az ősforrásból sugárzik ki, belülről kifelé irányul, és másokra is kiterjed. Ez azt jelenti, hogy az a tudat, amely ebben a megvilágosodásban részesül, szétterjed, mint egy feltörő vízforrás hullámgyűrűi. Az első gyűrű ekkor a kiszélesedett tudat, az érintetlen vízfelszín pedig, amelyen tovaterjed, a csend. Ekkor egy megvilágosodási tapasztalatról beszélhetünk. Egy zen-buddhista ebben az összefüggésben a következőket mondja: „Ha egy sötét szobába égő gyertyát visznek, eltűnik a sötétség, és világosabb lesz. Ha azonban tíz vagy száz gyertyánk van, még világosabb lehet. A döntő változást azonban az első gyertya okozta, amely elűzte a sötétséget.”

 

Az új tudat helye még foglalt

Jan van Rijckenborgh a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című könyvében a következőket mondja: „Egy felébredt ember első tapasztalatai mindig az étertérre vonatkoznak.” Itt arról az étervilágról van szó, amelyben a magasabb elv, a tűzéter nyilvánul meg. A tűzéter új tudati tüzet képes gyújtani bennünk. Ehhez azonban meg kell teremteni a szükséges előfeltételeket. Azt a helyet ugyanis, amelyet az új tudatnak kell elfoglalnia, még az én, a halandó tudat megtestesítője uralja. Ő a bakon ülő kocsis, és nem képes magát felszámolni. Halandó tudatként csak megváltozhat, „kisebbé válhat” – és végül teljesen feloszolhat, hogy helyet teremtsen a magasabb elv számára. Csakis akkor lehetséges ennek a folyamatnak az elindítása, ha az ember a benne lévő Másiknak, a magasabb elvnek a tudatára ébred. Akkor egyszer eljön az a pillanat is, amikor az új tudat felébred. És ez vajon már a kozmikus tudat? Nem, még nem. Ez még csak a kezdete, a születése. Jan van Rijckenborgh ebben az összefüggésben a következőképpen írja le az új tudatállapotot, melynek még ki kell fejlődnie:

„Az új tudat jellemző tulajdonsága a mindenütt jelenlévőség, a kozmosz minden dimenziójának átélése és birtoklása, a valamennyi jelenséggel való eggyé válás, a mindenkor, mindenhol létezés állapota és az ennek megfelelő nem-létezés.” (Dei Gloria Intacta)

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája minden segítséget megad a komoly keresőnek az új tudat elnyeréséhez. Mielőtt azonban kifejlődhetne, a Másiknak előbb meg kell születnie. Ennek tudatában a kereső erőt meríthet az ígéretből, amelyet A csend hangja című írásműben olvashatunk (H. P. Blavatsky): „Te, aki az emberiség megszabadításáért harcolsz, légy tudatában: minden kudarc – siker, és minden őszinte próbálkozás elnyeri jutalmát, ha eljön az ideje. A szent vetőmagok kicsíráznak és látatlanul növekednek a tanítvány lelkében; a belőlük sarjadó szárak minden új próbálkozás által erősödnek; hajlékonyak, mint a nádszál, soha nem törnek és sohasem romolhatnak el. De ha eljön az órájuk, kinyílnak.”