Földünkön a férfi és a nő eredeti egysége megszűnt. Az ember most vagy férfi, vagy nő. Az egységből kettősség lett, s így az eredeti egység iránti vágy is elveszett. Azóta a földi életet az egység és az elvesztett társ keresése határozza meg. Nyilvánvaló, hogy az emberi lény nem tudja megvalósítani ezt az egységet. „Csak a lélek mehet a lélekhez.”
Az isteni teremtés alapelve a férfi és női kozmikus áramlatok „táncában” jut kifejezésre, amelyek mint örök princípiumok egymás felé mozognak, vonzzák egymást, szeretetteljesen teret adnak egymásnak, hogy végül egyesüljenek, s önátadás és önfeláldozás révén valami újat hozzanak létre.
A biológiai teremtőfolyamatok ennek a táncnak a ritmusát követik, azonban a természeti törvények keretein belül. Ezeken a határokon belül, amit szeretetként adni tudunk, korlátozott, s hogy a másiknak teret engedjünk, azt gyakran a másik eltaszításával azonosítjuk.
A lélekfejlődés belső folyamata is erre az ősi ritmusra bontakozik ki saját örömteli és magas rezgésszintjén. Ezen a folyamaton belül is felfedezhetünk teremtő fázisokat, melyben a régi feltörik – látszólag a férfi és női pólus közötti feszültség révén -, hogy így valami új jöhessen létre. Hiszen a két áramlat önmagát folyamatosan tisztító, emberben zajló egyesülése által, melyet „alkímiai menyegzőnek” is neveznek, valóban valami új nyilvánul meg: egy új élet kezdete, egy új tudatállapot egy magasabb spirálison.
Hogy a biológiai teremtési folyamat „táncként” valósul meg, már a pete- és hímivarsejt felépítéséből is kitűnik: a petesejt körülbelül olyan nagy, mint egy parányi homokszemcse, és szabad szemmel látható. Térfogatát a nagy mennyiségű sejtfolyadék, a citoplazma és egy nagy nyitott tér tölti ki. Minden peteleváláskor rendszerint csak egy petesejt érintett. Ezzel ellentétben a férfi ivarsejtek milliós mennyiségben termelődnek, ám méretük csupán körülbelül egy-hatvanezred része a petesejtének. A hímivarsejtek szinte kizárólag sejtmagból állnak, amelyen egy aktív, mozgékony farkacska van. A petesejt ezzel szemben passzív. A pete- és a hímivarsejt találkozása a petevezetékben megy végbe.
A petesejtben és a petevezetékben lévő biokémiai anyag irányítja a hímivarsejteket mágneses-biokémia úton a helyes irányba. A petesejt működése a corona radiata-ban válik láthatóvá, a tüszősejtekben, amelyek a petesejtet körülveszik. A tüszősejtek hatására a közelben lévő hímivarsejtek átalakulnak: elveszítik a legkülső burkukat. A hímivarsejtek jelenlétében, melyek csillag alakzatban körülveszik, a petesejt külső burka is megváltozik biokémiailag. Ekkor szó szerint egy órákig tartó tánc veszi kezdetét: bekerítés, visszahúzódás, vonzódás és taszítás…, mígnem eldől, hogy melyik hímivarsejt nyer bebocsátást. A hímivarsejt és a petesejt is feladja eredeti tulajdonságát, s új egységgé lesznek.
Az a régi elképzelés, mely szerint a hímivarsejt behatolásának pusztán az a célja, hogy a petesejttel összeolvadjanak, nem teljesen helytálló. Itt sokkal inkább egy közös táncról van szó, melyben a női és férfi sejt mintegy lemond sajátos karakteréről, hogy azután az egybeolvadásban egy új egység jöjjön létre. A szó szoros értelmében ezzel kezdődik az inkarnáció, a mikrokozmosz új megtestesülése.
Valódi csoda, ahogyan a megtermékenyített petesejt folyamatos osztódása révén létrejön a magzatburok, a köldökzsinór, a méhlepény, s végül a beágyazódási folyamatokban egy méhlepénysziget átalakulásán keresztül már néhány nap után kialakul az embrió. Míg a már megszületett ember megkezdi a kifelé irányuló mozgást – lényét kifejezi -, az embrió lénye bizonyos értelemben „befelé fejeződik ki”, s ezáltal nő a forma.
Az ötödik hét körül kezd kialakulni az ivarmirigy, amely kezdetben mindkét nemnél azonos. Csak a nyolcadik hét körül kezdenek a tesztoszteron, a férfi nemi hormon hatására kifelé növekedni a nemi szervek, melynek eredményeként egy fiúgyermek alakul ki. Ám ha ez a hormonhatás elmarad, akkor a belső nemi szervek jönnek létre. A kislányok tehát egy speciális hormon behatása nélkül alakulnak ki.
Kezdetben a külső nemi szervek is azonosan fejlődnek mindkét nemnél. A női és férfi nemi szervek elkülönülése csak a második hónap végén kezdődik. Az úgynevezett nemi hormonok (az androgén és az ösztrogén) érdekes módon, mind a férfi, mind a női testben jelen vannak. Körülbelül a nyolcadik-kilencedik évig az androgén és ösztrogén szint egyformán alacsony szinten van. Csak ezután kezd el az agyalapi mirigy lassan olyan hormonokat kiválasztani, amelyek beindítják a változási folyamatokat a testben. Az ezt követő néhány év során a hormonok hatására lassan kialakulnak a külsődleges nemi jegyek; hímivarsejtek és petesejtek érlelődnek, és az ember elnyeri a nemzőképességet.
Az első hét életévben a fiatal gyermekben lakó szellem az anyagi testet építi. Ilyenkor szoktuk mondani: ó, milyen gyorsan nő, milyen nagy lett ez a gyerek!
Ez egy ugrásszerű fejlődés, melyben a gyermek folytonosan valami újra lesz képes. A gyermek saját életteste ekkor még nem képes az egész testalakot ellátni: ehhez szüksége van a szülők és nevelők szeretetteljes környezetére.
A kisgyermek elsősorban a körülötte lévő emberek étermezőjéből él mindaddig, amíg saját éterteste nem kellően érett. Tudjuk, hogy a férfi anyagteste pozitívan polarizált: több izmot fejleszt és alkalmas a dinamikus erőkifejtésekre. A női anyagtest negatívan polarizált, vagyis benne olyan erők képesek koncentrálódni, melyek révén új élet növekedhet. Az első három év során jönnek létre az agyban a meghatározó kapcsolódások. Ekkor alakulnak ki a későbbi gondolkodás alapjai.
Az étertest, amely az élet melegét és a faj fenntartási képességet adja, életerők sokaságát termeli. Ezek miután keresztülhatoltak a durva anyagi testen, a test burkáról egyenes vonalban minden irányba szétsugároznak, miként a kör középpontjából a sugarak. Ez a folyamat körülbelül a hetediktől a tizennegyedik életévig érik be.
Ebben a második hétéves periódusban az életerők már kevésbé intenzíven szükségesek az anyagtest önálló funkcióinak beindításához. A gyermek lassacskán leválasztja magát a család óvó közegétől, s egy nagyobb szociális környezetet hódít meg. Ebben az életszakaszban alakulnak ki a későbbi érzelmek alapjai. A fiatal lány életteste kezdi kifejezni pozitív polaritását, a fiúé pedig a negatívat, tehát a kezdeményezőt.
A tizennegyedik életévtől kezd kialakulni az érzelem- vagy vágytest. Ez a nemi érés korszaka. A fiatalok most mintákat, eszményképeket keresnek, amelyekre figyelmüket irányíthatják. Megszületik az eszményi szerelem képe és – a hormonok működésének köszönhetően – feltámadnak a másik nem iránti szexuális vágyak is.
Mivel a fiúk vágyteste pozitív polaritású, ők azok, akik elsősorban képesek akaraterejüket cselekedetekre váltani. A Mars-elem, amelyen ez az akaraterő alapul, tehát a férfiban működik erőssebben. A férfi vére több vörös vértestet, több vasat (Mars) tartalmaz, mint a nőé. A nő, a maga negatívan polarizált vágytestével sokkal inkább a Vénuszi befolyásokra fogékony. Az ő vére több rezet tartalmaz. A réz vezető fém, s ez segíti a nőt abban, hogy erősebb szociális készséget építsen fel magában.
Abban a fázisban, amikor az érzelemtest formálódik, erőteljesen és akaratosan fejezzük ki magunkat a környezetünkben. Ez gyakran az útra kelés korszaka, annak keresése, ami még hiányzik önmagunk megvalósításához: például egy partner. De egyszersmind ez a foglalkozás kiválasztásának, a tanulásnak és a jövő megtervezésének a korszaka is.
Körülbelül a huszonegyedik életévtől kezdve mondhatjuk, amikor önmagunkra és a világra vonatkozó felfogásunk teljes erővel kialakulóban van, hogy a mentális test létrejön. Ebben az életszakaszban történik meg legtöbbször a családalapítás és rajzolódik ki a foglalkozás.
A huszonegyedik életévtől kezdődő hét éves ciklusban az ember azt építi tovább, ami az első három életszakaszban létrejött. Számtalan személyes életkrízis kíséri ezt az időszakot, ezek azonban hatalmas lehetőséget kínálnak a tudat ébredésére, és mély belátáshoz vezethetnek.
Ha ebben a szakaszban a szív nyitott marad, az eredeti életterület impulzusai egészen biztos, hogy aktív kapcsolatot keresnek az emberrel. Ebben a kapcsolatban, ebben a magasabbrendűvel való cserében tudják a szellem erői megérinteni a természet rendszerét, amitől remélhetőleg a személyiség természet-szülte nézetei egy bizonyos pillanatban alárendelik majd magukat a szelleminek.
A hetedik hétéves szakaszban, a 42. életévtől a 49.-ig megváltoznak a hormonok: a férfiaknál már 35 éves koruktól kezdve, a nőknél valamivel később, csökken a nemi hormonok szintje a vérben. Ez történhet gyorsabban vagy lassabban, s többé vagy kevésbé harmonikusan. Megkezdődik az úgynevezett változókor. S ez a férfiakat éppúgy érinti, akár a nőket.
E fázis gyakori ismertetőjelei a heves krízisek. Ez mégis az újragondolás korszaka, amikor elérkezünk a kérdéshez, hogy elégedettek vagyunk-e az elért célokkal, vagy még akarunk egy másik tartalmat adni életünknek. Ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk elfogadni, hogy a fajfenntartást szolgáló nemi erők visszahúzódnak, akkor gyakran tanúi lehetünk, ahogy az öregedő emberen a hanyatlás, a feleslegesség és elveszettség érzései lesznek úrrá. Ebben a korszakban még egyszer tisztán világossá válhat számunkra, hogy nem a másikban kell keresnünk azt, ami hiányzik számunkra, hanem mindezt önmagunkban kell megvalósítanunk.
A vázolt folyamatok minden ember életében végbemennek horizontális, testi-biológiai szinten. Ennek a fejlődésnek a vége – legyen az bármilyen is – a halál.
De ezen a biológiai folyamaton felül tudunk emelkedni! Létezik egy új teremtés! Egy olyan teremtés, amelyben egy teljesen új lélekfejlődés mehet végbe.
Ez a folyamat akkor lobban lángra, amikor egy isteni-szellemi impulzus megérinti a lelket és beléhatol. Az ilyen lélek pedig mozgásba jön! – a magasabbhoz fordul, és sejtése támad isteni rendeltetéséről, tele jósággal, tiszta szépséggel és igazsággal. Ki ne szeretné ezt a rendeltetést követni? Mintha csak táncolna, lelkünk – személyes életünk sajátos dallamára – követni kezdi az isteni impulzusokat az odafordulás és a belső megvalósítás állandó váltakozásában, a térhez jutástól a belső egyesülésig.
Ebben a táncban a lélek egyre jobban megtisztul. Az alsóbb, önmagára irányuló élet dallama a háttérbe szorul. Az isteni harmónia ritmusa, amelyre a lélek rábízza magát, s amely vezérli őt, elvezeti a Világosság áldott napján az alkímiai menyegzőhöz, hogy a szellemmel egyesüljön. Ebből születik meg az új teremtés, a Világosság új embere egy új, transzfigurált (szellem, lélek és test szerinti megújult) testben, amely soha véget nem érő táncban bontakozik ki dicsőségesen.
A lélekember fajtája miatt együttműködést keres, együttműködésre van szorulva. Ezt magától értetődővé teszi a szeretet, mely minden fölött áll. Ez az emberiségre, de fajra vagy népre, csoportra vagy egyes emberekre is irányulhat.
Képzeljék el, hogy az emberiségnek egy része a megújult lélekállapot vezetése alatt képes megvalósítani az asztrál (érzelem vagy vágy) képességek egyensúlyát, s így Isten szeretetében megszabadulva ezt a szeretetet, mint egyenletes, belső világosságot, mindenre és mindenkire kisugározza. Ennek az lesz a következménye, hogy ennek a csoportnak a tagjai a csoportegységet megvalósítják és bizonyítják. Mert akik Isten szeretetét az új lélek alapján kapják, azokat ez a szeretet egységgé kovácsolja.
Ez pedig egészen más viszonyba hozza a két nemet, más viszonyt fejleszt ki a férfi és a nő között, s mindkettőt az igazi rendeltetéséhez vezeti.
A Logosz, a világmindenség Atyja pedig úgy rendezte be, hogy ha az ember erőt akar kifejteni, akkor az úgynevezett fordított viszonyban álló polarizációt, „mágneses sarkok” közötti viszonyt kell használatba vennie, vagyis a férfi és a nő együttműködését, a teljes egyenjogúság alapján – ha figyelembe veszik a fordított polarizációt. Mit jelent ez?
Tudni kell, hogy a hímnemű személyiség hordozói, a férfi testei másképpen vannak polarizálva.
A férfi mentálteste negatív / az asszonyé pozitív.
A férfi asztrálteste pozitív / az asszonyé negatív.
A férfi éterteste negatív / az asszonyé pozitív.
A férfi anyagteste pozitív / az asszonyé negatív.
Ez azt hozza magával, hogy a férfinek és a nőnek különböző megnyilvánulási területre van szüksége, s hogy éppen az ellentétes sarkosítás miatt jó és kiegyenlített együttműködést lehet elérni a szent szolgálatban.
Például: mivel a férfi mentálteste negatív, vagyis befogadó, hozzáférhető a sugallatok számára. Mivel a nő mentálteste pozitív, vagyis kisugárzó, a női ész a mi természetünkben okosabb, de erősebben korlátok közé is szorul.
A férfi asztrálteste rendkívül tüzes és dinamikus, az asszonyé pedig befogadó, s így befolyásokra érzékenyebb.
A férfi éterteste befogadó, felvevő, míg az asszonyé kisugárzó, alkotó. Az anyagtestnél újra fordítva van: a férfinél kisugárzó, alkotó, a nőé befogadó, felvevő. Mindkettőnél tehát a kisugárzó elv az alkotó, a befogadó elv pedig a szülő.
A férfi így – negatív, befogadó mentálteste miatt – a Gnózisban (tudás, valódi belső ismeret) érzékenyebb a szellem közvetlen besugárzására, mert a szellem pozitív.
Az asszony – pozitív mentálteste miatt – a lélek világosságára és erejére fogékonyabb, mely negatív.
Ezért nevezik a szellemet hímneműnek, a lelket pedig nőneműnek. Ezért képviseli a szellem az atya-elvet, a lélek meg az anya-elvet.
Megmutatkozik tehát, hogy a nemeknek abszolút szükségük van egymásra, s rendkívül intelligens együttműködést kell megvalósítaniuk, hogy feladataik területe harmonikus állapotban legyen. Együttműködésüknek a szeretet és erény irányvonalai szerint kell megvalósulnia. Ha a nemek egyike kilép feladatköréből, akkor mindig nehézségek és bonyodalmak keletkeznek; a férfi elveszíti férfiasságát és a nő a nőiességét, s a munka hibás lesz, vagy akadozik. Akkor a helyzetnek nincsen értelme!
A férfi és a nő kozmikus szerkezetét, ellentétes polarizáltságát fejtegettük. Ez a két élethullám isteni megbízáson alapul, amely szerint együttesen hatva, együttműködve egyetlen lénnyé, lényközösséggé kell válniuk.
Minden szőrszál szervezet, és nem a bőr elhalt sejtjeiből áll, ahogy azt a tudomány állítja. Minden szőrszál testünk élő része, amelyet azonban meg lehet ölni: például vegyszeres kezeléssel. A bőrben lévő minden szőrtüsző kapcsolatban van a vérrel és az idegekkel, s így táplálkozik. A szőrzetnek az a szerepe, hogy kifelé levezesse az idegek és a vér feszültségeit, és erőket vegyen fel a szervezetbe. Ez tehát az étertest szerves része. A feszültségek levezetésével kapcsolatban tudnunk kell, hogy a szőrzet sugárzó tér lehet, különösen a nőnél.
A női haj sugárzási tér, a férfié pedig felvevő tér. A férfi hajára ezért más feltételek érvényesek, s így más a szerkezete is. Emiatt a hajat gondosan kell ápolni, s amit ebben a tekintetben megtesznek, az nagyon is természetes. A modern tudatlanság azonban ezt a törekvést rossz irányba terelte, ami miatt egyrészt természetellenes szokások, másrészt nemtörődömség és csúnyaság keletkezett.
Pál arról tanúskodik, hogy a haj a nőnek fátyolként, azaz sugárzási térként adatott. A női haj sugárzóképessége miatt lehet az aurikus (az ember aura-égboltja, erőközpontokkal és fókuszokkal, melyekben az ember egész karmája, sorsának fonadéka le van fektetve) felvevő folyamat eredményét kisugározni az anyagi életterületre. A gnosztikus tudomány ebben a tekintetben világos irányvonalat ad az érdeklődőknek.
Önben is, kedves olvasó, két élet van: az eredeti élet, és a természetalak élete. Az igazi ember az egyetlen isteni életből lett léleklénnyé, és az egyetemes világosságból szellemlélekké. Itt különös lélekfajtájú érző lényről van szó, mely a Szellemmel áll kapcsolatban. Az igazi embernek tiszta a szíve, sőt, ő a szív. Istenként lakozik a természetalak szívében.
Az igazi ember kétnemű, hímnős, habár külsőleg csak férfi vagy csak nő. A természetalakokat ellenben nemekre választották. A természetalak vagy férfi vagy nő, a lélekember ellenben egyszerre mindkettő, jóllehet külsőleg néha férfiként, néha nőként jelenik meg. Van tehát hímnemű és nőnemű léleklény is, holott nincsenek nemekre osztva. A természetalak azonban, ahogyan mi ismerjük, mindig egynemű jelenség, hogy végtelen tapasztalat és számos természetalak-születés segítségével a megmentési tervet ki lehessen vitelezni. A haláltermészetben a szakadatlan felőrlődés és a mikrokozmosz (az ember, mint minutus mundus, azaz kis világ) szüntelen újraélesztése miatt mindig fennáll az eredeti életben való részesülés határozott lehetősége.
Az olvasó az újságokból és más hírekből kétségtelenül tudja, hogy jelenleg is szorgalmasan keresik az élet meghosszabbításának lehetőségét. Azt remélik, hogy belátható időn – néhány évszázadon – belül képesek lesznek az ember életét mintegy nyolcszáz évre meghosszabbítani. Hogyan akarják ezt megvalósítani?
Ismeretes, hogy az atomban hatalmas erők rejlenek. Az emberi jelenség életeleme, élet-elixírje az atomban rejlik. Korhatárunk korlátoltsága abban a körülményben található, hogy az ember az atomi életelemet nem képes eléggé használatba venni. Most aztán a soká keresett és megtalált életelixírt fel akarják szabadítani. Termelni akarják, és az emberbe fecskendezve kívánják meghosszabbítani az életét. Ha azonban az olvasó meggondolja, hogy az ember az életből hetven-nyolcvan év alatt is micsoda káoszt kavar, akkor megérti, hogy két-háromszáz, sőt nyolcszáz évig tartó emberélet esetén a társadalmi rend teljesen megzavarodna.
Így kétségtelen, hogy az ilyen élet-meghosszabbítás ugyanakkor az emberiség életének a befejezését jelentené. Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a minden igazi rózsakeresztes számára érvényes törvény is (gondoljanak Backström okiratára!), hogy „ő nem kíván hosszabb életet, mint amilyet Isten szánt neki”. Mert a dialektikus embernél mindig fennáll annak a veszélye, hogy természetszülte állapotának ösztönzésére a dialektikus rend színvonala alá süllyed.
A nemek megoszlásának az újabb természetlények születéséről való gondoskodás a célja, és az élet maga gondoskodik arról, hogy ezek időben újra felőrlődjenek. Így érvényesül a megmentés terve a tapasztalatok szigorú iskolájában. Így lehet bejárni az önismeret útját. Ennek feltétele pedig a természetalak nemekre osztása. Mert emiatt a születés és a halál kereke szüntelenül forog: és az életen át vezető út a tapasztalatok nélkülözhetetlen iskolája. Akit tehát az életnek ezen az iskoláján hajtanak át, s akinek megvan a lelkülete – vagyis olyan szívszentélye, mely együtt tud rezegni a rózsával és amely a gnosztikus fénynek megnyílt -, az egyszer megismeri valódi mibenlétét, és mélyen átérzi saját két-ségét. Az ilyen ember azt is megérti, hogy a természetalak iránti szeretet, a testbörtön vágyai okozzák a halált, ennek minden következményével együtt.
Látjuk tehát, miként lépett életbe a keveredés és a szaporodás a nemek megosztása által, mint az állatok és a növények birodalmában is. Aki ezen az úton jut el az önismerethez, azt a lélekemberiség útjára vezetik. Aki pedig a természetalakhoz ragaszkodik, az tovább bolyong a sötétségben, és a természetes halál lesz az osztályrésze.
Talán jó lesz itt rámutatni a nemek elválasztottsága miatt előálló abnormális jelenségekre. Időnként olyan természetalak jön létre, mely se nem férfi, se nem nő. Az ilyen típus egyrészt az isteni terv, az embert bűnnel és bűnhődéssel az anyagon át ösztönző isteni terv visszautasítása miatt fejlődik ki, másrészt a nemek elválasztottságának és a következményeinek visszautasítása miatt. Nem akarják elfogadni Isten tervét, mely az embert ismét az eredeti lélek-alakba emelné, viszont a visszautasítás kérlelhetetlen következményeitől is visszariadnak, hogy ugyanis ekkor kénytelenek a dialektikus állapotban élni. Így keletkezik például a homoszexuális embertípus a természetalak elszigeteltsége következtében. Az ilyen ember akkor gyógyulhat meg, ha teljes odaadással az ösvényre irányul és határozottan rá is tér. A természetszülte ember csak akkor mondhat le a természetalakról, csak akkor utasíthatja vissza, ha tudatosan vágyik a lélekalakra, és tetterősen törekszik az abba való felmenetelre. Ha azonban a felfelé vezető utat nem keresi vagy nem akar rátérni, s így a hormonálisan meghatározó ösztönök tüze a régi marad, akkor előbb- utóbb elkerülhetetlenül természetellenes fejlődés keletkezik! A századok folyamán sokan vonultak vissza az élettől zárdákba és kolostorokba, ezzel természetellenessé téve önmagukat.
Ha az ember a szívszentélyét illetően tisztává válik, ha a jelölt őszintén és állhatatosan törekszik az ilyen tisztaságra, s a világosság ennek következtében beköltözhet hozzá, akkor érzéki életével együtt a gondolkodási élete is teljesen megváltozik. A szív tisztulásának aztán a tett világa is megfelel. Akkor ez az ember mindenben tiszta, bármit is tesz vagy enged megtörténni.
Az emberi rendszer hormonműködése csak ekkor változik meg, és a jelölt ekkor lép csak be az igazi léleknövekedés állapotába, a jónak a területére.
Amikor a férfi nővé lesz,
A nő pedig férfiúvá,
Akkor találják meg önmagukban az örök egységben lévő legendás képmásukat, valódi eredetüket, az alaptalan Mélységben lévő egy és egyetlen ősképet.
Akkor a kettő újra eggyé vált, ahogy ez az időn kívül létezik.
Ó Idők, akik halljátok szómat,
Adjátok vissza akkor az asszonynak saját helyét azonos értékűen a Mélység felett.
Tamás Evangéliuma
Az emberiség nagy része meg van győződve róla, hogy az asszony dicsősége, feladata és rendeltetése csaknem kizárólagosan az anyaság szerepében merül ki, ahogyan azt ez a földi természet ismeri.
Ezt az anyaságot sok költő megénekelte, számos gondolkodó tudatában foglalt el szilárd helyet, és az egyházi intézmények is dicsőítik. Állam és egyház mindent megtesz a természetes anyaság biztosítása érdekében.
A romantika korszakában is felmagasztalták az anyaságot, valójában az egész romantika e körül forgott. A boldog és a boldogtalan anyaság számos nézetét tárgyalták és ábrázolták.
Fiatal asszonyok öntudatlanul is vágynak az anyaságra. Férfiaknál az apaság vágya talán kevésbé szembetűnő, de éppúgy létezik. Ezért a családalapítás kívánsága sokaknál áll előtérben.
Ezenkívül vannak házaspárok, akik teljesen a saját gyermekeikre irányulnak. Ez teljesen logikus, hiszen a saját testről és vérről van szó, és ez jut szóhoz. A természet szerinti családalapításból kiindulva a gyermekeik nevelését és a kultúra zsinórmértékeit tartják szem előtt, az uralkodó divat ösztönei szerint: „Mi legyen a fiam, a lányom?” Mindegy, hogy jó vagy sem, erkölcsös vagy sem, csak „kulturáltnak” nevezhető legyen.
Persze tisztában kell lenniük azzal, hogy az emberiség fenntartása természeti törvény. Ebben a törvényességben az anyaság és apaság öröm és kötelesség. Ezenkívül egy család igen magas szellemiséget is képviselhet. Isten határtalan kegyelméből a Világosság Szerzete a természetes házasságban valóban eljön az emberhez. És két ember szeretetsugárzásában a gyermek megszenteltetik.
Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája ismételten bebizonyítja, milyen erősen meg van győződve annak a szükségességéről, hogy belátható időn belül egy új nemzedéknek át kell vennie az idősebbek feladatát. Ezenkívül Iskolánkban a házasságot szentségnek látjuk, és ismerjük a keresztelő szentségét is.
Ennek ellenére, ha új lélekemberekké akarnak válni, ezeket a dolgokat alaposan át kell gondolniuk. Ugyanis nem érezték-e magukat még sohasem valami más anyaságra vagy más apaságra ösztönözve?
Az anyaság ebben a természetben annak a következménye, hogy az ember bűnbe esett, a szükségrendnek ebbe az állapotába jutott. Ha valóban rá akarnak térni a transzfiguráció (alkímiai átváltozási és megújulási folyamat, amelyben a halandót a halhatatlan váltja fel) ösvényére, akkor ez a probléma elkerülhetetlenül előtérbe kerül. A földi mértékek szerint megszabadult ember léleklényében ugyanis egy új anyaság keletkezik. És egy hiteles szellemi iskola minden női tanulójának erre az új, mennyei anyaságra kell törekednie.
Természetesen tudni kell, hogy ez a mennyei anyaság mit jelent. Csak ha az ember ezt belülről érti, akkor lehet eszerint élni is minden erőltetettség nélkül.
Első asszonynak a Biblia Évát nevezi meg. Ő számunkra az eredeti lélekember női megnyilvánulásának a prototípusa.
Ki ez az Éva? A név azt jelenti: „Az élő lelkek anyja”. Ő az emberi élethullám hordozója a Mindenség megnyilvánulásában. Ahogyan Ádámot kabalisztikusan a kilences szám, az emberiség száma jelöli, úgy Évát a hetes, a Szent Szellem száma jelképezi.
Ha ezekben a bibliai szóképekben elmélyülnek, akkor az ismeretek világa nyílik meg Önök előtt. Felismerik a lélekember két megnyilvánulását, hímnemű és nőnemű nézetét a mikrokozmoszban.
Ha az Ádám szóképet hatni hagyják magukra, akkor meglátják, hogy isteni bölcsesség, isteni terv rejlik benne, melyet a helyes kulcs segítségével tökélyre kell vinni. Ezt a tökéletességet csak úgy lehet elérni, ha megvan először is a valódi intelligencia, másodszor a szent tűz, mely Isten ötletét a nagy életterületen lángra lobbantja.
Ez a férfi a maga mennyei létében, mint mennyei megnyilvánulás. Mindazonáltal ez a mennyei Ádám nem képes teljesen megnyilvánulni, ha a nőnemű pólus, Éva, az élő lelkek anyja nincs jelen.
Ahol tehát megvan a szabadság és az óriási lendület, ott a lényt a mindenségi megnyilvánulás követelményei szerint kell formába önteni. Ez egy megjelentetés, mindent szeretve a mindenség szeretetében. A lendítő erőnek, a főpapnak, az akaratnak pedig engedelmesen Isten nagy tervéhez kell igazodnia. És a kulcsot, amellyel az eredeti Ádám rendelkezik, csak a kimondhatatlan mindenség-szeretet keretében lehet alkalmazni.
Ahol aztán élethullámunk két sugara, a hímnemű és a nőnemű pólus Isten mindenségi megnyilvánulásában egybekel, hogy a legtisztább intelligencia szent tüzét meggyújtsa és kisugározza, ott üli meg Éva a nagy anyaságának ünnepét. Szeretetáldozatával megvédi a szent tüzet minden támadástól és csapástól. Így lesz Éva a szent tűz papnője.
Ez a lélekember női nézetének a munkája a mennyek birodalmában. Így viszi, viseli a világot, a világrendet, a világ folyását.
A lélekember hímnemű nézete az engedelmes, akinek tudomására jutott az istenterv, aki ismeri Isten tervét. Tudja, hogy lendülete, felsőbb akarata az a fő kulcs, amellyel a mindenség kimondhatatlan szeretetét fel lehet tárni, s így az megnyilvánulhat.
Ezen a világon sok asszony érzi a világanyaságot, ám az isteni tervbe való betekintés hiányában érzületeiknek a mai napig is az emberbarátság terén adnak kifejezést, ami miatt jó szándékú törekvésük újra és újra holtpontra jut.
Mi tehát annak a nőnek a fontos hivatása, aki a megszabadító ösvényen akar járni? Hivatása és rendeltetése a mennyei lélek tudatos megszabadítása az egyetemes szeretettörvény alapzatain.
A papnők nélkül a felmenetel folyamatában nem lehet szó megszabadult lelkek aratásáról.
Ismeretesnek vesszük, hogy az esszénusok, manicheusok, katárok és siddhák jelentős sikere női vezetőiknek köszönhető. Bensőséges hálával fejezzük ki hódolatunkat az évszázadok szent asszonyainak.
Most pedig azt kérjük bensőségesen, hogy a jelenkor gnosztikus munkaterületén a szent tűz romolhatatlan temploma emeltessék, hálából azoknak az asszonyoknak, akik felismerték szent hivatásukat, magukévá tették a világanyaságot, és ezzel utat nyitottak az örök megszabadulásnak.
Ha tehát a férfiben munkál az egyetemes értelemben vett megnyilvánulási törekvés, akkor ezt kizárólag a nő mindenség-szeretetében lehet véghez vinni.
„Azt a célt, hogy az ember valóságosan megmentse önmagát – tehát, hogy egyéni élete a valódi szeretetben újjászülethessen és örökkévalóvá válhasson -, az egyes ember csakis másokkal együtt, vagy mindenkivel együtt képes megvalósítani.”
Vlagyimir Szolovjov
Szolovjov éles különbséget tesz az egység két, egymással élesen szembenálló válfaja között, és ezzel mintegy utat készít, hogy egyértelmű határvonalat húzhassunk a földi-dialektikus és az isteni világ szférái között. Szolovjov szerint a valódi, vagyis pozitív minden-egységben az „egy” nem a többiek kárára, hanem mindenki javára létezik. A hamis, vagy negatív minden-egység ezzel szemben elnyomja, vagy elnyeli a beléje áramló elemeket, és így önmagát ürességként nyilvánítja meg. Az igazi, pozitív egység azonban fenntartja az egyes elemeket, táplálja és erősíti azokat, és ezáltal az elemekben önmagát a létezés teljességeként nyilvánítja meg.
Szolovjov eléggé realista ahhoz, hogy felismerje a jelenlegi emberiség „bukott” állapotát, és azt a „negatív egység” valóságának tekintse, amelyben sok rész-idea található, melyek elveszítették összefüggésüket a nagyobb egységgel, és kizárólagosságra való igényükért valóságtartalmuk elveszítésével fizettek. Ezek a rész-ideák szüntelen harcban és ellentmondásban állnak egymással, és az emberiséget a szellemi diszharmónia állapotába taszítják. Az ember feladatát Szolovjov abban látja, hogy teret engedjen önmagában „a szabad minden-egység ideájának”. Minden ember felfogható egy „valamilyen feltétlenül pótolhatatlan” minőségként, amely nélkülözhetetlen a minden-egység megteremtéséhez. Minden ember egyénisége, valódi önvalója abban áll, hogy felismeri feladatát a minden-egység szolgálatában, mellyel annak élő szervévé válik. Ezt az egységet azonban nem tudja saját erejéből megvalósítani. Az embereknek saját, bensőséges kapcsolatot kell kialakítaniuk az Ős-Függetlennel – Istennel – mert csakis így tudnak szabadon megfelelő tudatot kifejleszteni, és képessé válni arra, hogy egymást szolidaritásban és feltétel nélküli szeretetben elfogadják.
Vlagyimir Szolovjov (1853-1900) nemcsak Oroszország, hanem a szláv népek viszonylatában is a legjelentősebb gondolkodók közé tartozik: írói alkotásaiban sok, egymástól igen eltérő témával foglalkozott. A „Három beszélgetés” és az „Elbeszélés az Antikrisztusról” című, ismert művein kívül „A szerelem értelme” című öt esszéje (1892-1894) is komoly figyelmet érdemel filozófiai művei között.
Aki szeret, az úgy érzi, hogy őt – számára megmagyarázhatatlan módon – egy másik ember vonzza. Ez a vonzóerő a szó szoros értelmében megrohanja őt, mágneses erővel vonzza, és olyan helyeslést kelt benne, melyet lényének minden porcikájával átél. A szerelem eredetileg úgy mutatkozik meg, mint szabad és mindent felölelő, minden erőt igénybevevő cselekedet, mellyel az emberek kölcsönösen „igen”-t mondanak egymásra.
Az „igen”-t mondás fogalma Szolovjovnál döntő jelentőséggel bír. A szerető ezt az „igen”-t először az érzékiség szintjén mondja a szeretett embernek. Az érzéki szintet azonban össze kell kötni a partnerrel kialakított erkölcsös-személyes kapcsolattal.
Ha egy másik emberhez kizárólag érzékileg-ösztönösen vonzódunk, ez még nem jelenti az ő lényének igenlését. A valódi igenlés csakis egy szabad tettben következhet be, amelyben a szerető ember önnön valójával vesz részt. A szerelemben a szerető ember megnyilvánítja, hogy ki is ő valójában, megmutatja saját Önvalóját.
Ha a másik embert csak az előnyeiért „kedvelem”, akkor nem őrá mondok igent, hanem csak azt fogadom el, ami az én számomra jó – tehát az „igen”-t alapjában véve önmagamra mondom ki.
A saját Önvaló csakis egy szeretett emberrel fennálló kapcsolatban válik felismerhetővé. „Önvaló” alatt itt azt a képességet kell érteni, amellyel egy másik emberre „igen”-t tudunk mondani, amellyel egy másik embert az ő összetéveszthetetlen egyediségében el tudunk fogadni, és értékelni tudjuk őt.
A férfi és a nő közötti szerelem érzéki és erkölcsi szintjén kívül Szolovjov a szerelem vallási-spirituális dimenzióját is felismeri. A tény, hogy az emberek egymást szeretve „igen”-t tudnak mondani egymásra, egy rejtett, abszolút hatalom létezésében gyökerezik. A feltétel nélküli igenlésre való képesség értelmezhető az isteni szeretet leképeződésének, amely arra hív meg bennünket, hogy egy magasabb hatalom feltétel nélküli IGEN-je iránti bizalomban, önmagunk merjük kimondani az „igen”-t a szeretett partnernek.
Az igenlés mindhárom szintjének – az érzéki, az erkölcsi és a vallási szintnek egyaránt – együtt kell működniük. A három szint mindegyike a másik kettőhöz van kötve, és csak együttesen képesek megnyilvánulni.
Az egoizmus gonoszsága Szolovjov véleménye szerint nem abban áll, hogy az ember túlértékeli önmagát, feltétel nélküli fontosságot és végtelen méltóságot tulajdonít önmagának; az ember ugyanis olyan lény, amely életében és tudatában képes helyet adni az abszolút igazságnak. E sajátsága révén abszolút jelentőséggel és méltósággal bír, eme minőségében és egyéniségében pótolhatatlan. Ezzel szemben viszont az a probléma, hogy az ember folyamatosan „az élet középpontjának” tekinti önmagát – tehát embertársaitól pont azt a feltétel nélküli fontosságot tagadja meg, amelyet saját magának már eleve tulajdonít.
Ez a feltétel nélküli fontosság, amelyet az ember önmagának tulajdonít, azonban csak lehetőség, amely arra vár, hogy megvalósítsák, hiszen: Isten minden, azaz Ő… a Lét teljes bőségét birtokolja. Az ember… csakis akkor lehet Minden, ha a tudatából és az életéből minden olyan válaszfalat eltávolít, amely őt másoktól elválasztja. „Ez” az ember csak a többi emberrel együtt lehet „Minden”; csakis a többi emberrel együtt tudja saját feltétel nélküli jelentőségét megvalósítani, csak a többiekkel együtt lehet a minden-egység elválaszthatatlan és pótolhatatlan része, az abszolút Élet önálló, élő és egyedi szerve.
Szolovjov szerint csak egyetlen erő létezik, amely az egoizmust belülről kiindulva, tehát a gyökerénél találja el, és képes az egoizmust gyökerestől kitépni: ez pedig a férfi és nő közötti szerelem.
A szerelem szinte kiragadja a szerető embert saját magából, ezért a létezés iránti érdeklődése már nem önmagára összpontosul, és így a középpont áttevődik a másik emberbe. A szerelem átalakító ereje biztonsággal megtalálható a szeretet más kategóriáiban is: a szülők iránti szeretetben, a barátok közötti szeretetben, és a misztikus szerelemben is. Mégis, legerősebben a férfi és nő közötti szerelemben fejti ki hatását, mivel itt a megfelelések igen hosszú sora fonódik össze a nagyszámú maradandó különbségekkel. Akit szeretünk, annak egyenrangú, valóságosan elénk álló „alanynak” kell lennie; és meg kell lennie benne annak a teljesen lényegi tartalomnak, ami mibennünk is megvan, de ezt a tartalmat a másik embernek egy, a miénktől eltérő úton-módon, egy másik formában kell hordoznia, mégpedig úgy, hogy a mi lényünk minden megnyilvánulása ebben a másik emberben összetalálkozhasson egy, a miénknek megfelelő, de azzal nem azonos megnyilvánulással.
Milyen módon nyílik lehetőség arra, hogy egy ember odaadja önmagát a másik ember létezésének, de ezzel ne oltsa ki a másikat vagy önmagát?
Mindegyikünk felfedezte már, hogy minden szenvedélyes szerelmi érzés múlandó. A szerelembe esés kezdeti szakaszát általában már rövid idő múlva követi a kijózanodás. Szolovjov azonban energikusan figyelmeztet arra, hogy ezt a kezdetben érzett, szenvedélyes szerelmet nem szabad leértékelni, mint valami valótlan vagy illuzórikus érzést. Véleménye szerint a szerelmes ember mindjárt a mágneses vonzás kezdetén közvetlenül átérzett bizonyossággal lát meg partnerében olyasvalamit, amit a kívülállók nem képesek látni. A szeretett emberben „Isten képmását” pillantja meg. A szeretett partnerben meglátja azt a rejtett képességet, hogy meg tud felelni Istennek. Ha a szerető ember a partner iránt érzett szerelmében megsejti ezt az igazi, isteni alakot, akkor megnyitja magát ennek az ígéretnek, és egyúttal a feladatnak is, hogy ezt az egyelőre csak passzív módon megérzett és távolról megsejtett Istenképet a cselekvő hit által… önmagában és másokban… segítse alakot ölteni…
Ekkor azonban két igen súlyos hibába eshet az ember. Ha a szeretett partnerre egyszerűen „ráhúzza” az ideál képét, anélkül, hogy a partner egyéni képességeit és lehetőségeit figyelembe venné, akkor ez a szerelmi kapcsolat egoista értelmezésébe torkollik. Ebben az esetben az ember csak a saját teremtményét, a saját maga által megtervezett ideál képét akarja az önszeretet erőszakos módján megvalósítani.
Ha viszont egyszerűen figyelmen kívül hagyja a partnerében kezdetben megpillantott ideál képét, és ezt akár – túlzó módon – még ki is neveti (hiszen a szerelem vakká tesz) és e képet megtagadja, akkor a szerető egyszerűen nem ismeri fel, hogy a partnere bizonyos mértékig rá van utalva arra, hogy viszonzást, előlegezett bizalmat kapjon. A közös feladat abban áll, hogy elővigyázatosan elfogadják egymást, és a különböző élethelyzetekben segítőkészen és egymást támogatva dolgozzanak azon, hogy az ideál-képben rögzített lehetőségek kibontakozhassanak.
A rózsa a szeretet és szerelem általános jelképe. A szeretet legmagasabb formája az isteni szeretet, Isten és ember eggyé válása.
A rózsát, azaz ezt a szeretetet virágzásba hozni, ez a modern Szellemi Iskola kifejezett célja.