Teremtő és teremtett

 

Az Egyetemes Tan szerint a teremtmény arra hivatott, hogy egyszer olyanná váljon, mint Isten: a teremtettből felmenjen a teremtetlenbe. A régi kínaiak szavaival élve a valamitől áttörjön a semmihez, azaz a határtalanhoz, ahhoz, amiről egyszerűen nem lehet beszélni.

A teremtéssel kapcsolatos folyamatokat Jan van Rijckenborgh hermészi filozófiát értelmező írásai alapján szeretnénk megvizsgálni mélyrehatóbban.

Hermész, fiához, Táthoz: a láthatatlan Isten a legnyilvánvalóbb

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2 XXX. A nyolcadik könyv

 

  1. Hermész: A következők jelentőségét, ó Tát, szintén részletesen megmagyarázom neked, hogy megnyíljanak szemeid Isten rejtélyei számára, mert Isten minden értéken felül magasztos. Belső szemlélődéssel értsd meg, hogy Ő, aki a nagy tömeg számára láthatatlannak tűnik, számodra mégis a legnyilvánvalóbb.
  2. Mert nem létezne valóban, ha nem lenne láthatatlan. Mert ami látható, az lett, egyszer megjelent.
  3. Az észlelhetetlen azonban mindörökké létezik, mert nem kell megjelennie: örök és minden mást megjelentet.
  4. Mindent megjelentet, anélkül, hogy maga megjelenne: szül, anélkül, hogy ő maga született volna. Semmilyen észlelhető alakban nem mutatkozik, hanem mindent észlelhető alakkal ajándékoz meg.
  5. Mert csak az alkotott dolog észlelhető jelenség. A születés, az alakulás nem más, mint belépés a láthatóságba.
  6. A nem született Egyetlen ugyan észlelhetetlen jelenség, tehát láthatatlan, mivel azonban mindennek alakot ád, így minden által és mindenben láthatóvá válik, mindenekelőtt azoknak, akiknek meg akar nyilvánulni.
  7. Ezért, fiam Tát, mindenekelőtt arra kérd az Urat, az Atyát, az Egyetlent, aki nem az Egy, hanem az Egy eredete, rendelje úgy kegyesen, hogy te ezt az Istent, aki oly kimondhatatlanul nagy, megláthassad, ha csak egyetlen sugarát is felvillantaná a tudatod fölött.
  8. A láthatatlant csakis a lélektudat látja, mert maga is láthatatlan.
  9. Ha sikerül neked, ó Tát, akkor Ő láthatóvá válik szellemlelked szemei előtt, mert az Úr szabadon, bőségesen megmutatkozik az egész mindenségben.
  10. Képes vagy-e a lélektudatodat látni, kezeddel megfogni és Isten ábráját csodálva megfigyelni? Ha ugyanis a benned lévő számodra láthatatlan, hogyan váljon maga Isten láthatóvá benned anyagi szemeid számára!
  11. Ha látni akarod Őt, akkor figyelmedet fordítsd a Nap felé, a Hold járására, a csillagok törvényszerű menetére.
  12. Mert kicsoda az Ő rendjeik oltalmazója? Íme minden rendet lelkiismeretesen meghatároz a szám és a hely.
  13. A Nap, az égbolt isteneinek legnagyobbja, akinek minden mennyei isten tisztelettel helyet ad, mint királyának es uralkodójának, ez a kimondhatatlanul nagy, a földnél és tengernél is nagyobb, megengedi, hogy kisebb csillagok őfölötte mozogjanak. Tiszteletből vagy félelemből? Kitől való félelemből, fiam?
  14. Nem rója-e pályáját minden csillag hasonló vagy egyforma uton az égbolton? Ki határozta meg mindegyiknek külön-külön a fajtáját és pályája méreteit?
  15. Nézd a Göncölszekeret, mely a saját tengelye körül forog és forgásába az egész égboltot belevonja. Kinek az eszköze ez? Ki tűzte ki a tenger határait? Ki rakta le a föld alapjait?
  16. Ó, Tát, a mindenség alkotója és Ura. Nélküle, aki mindezt alkotta, sem hely, sem szám, sem mérték nem lenne a kozmikus rend kifejezője. Mert minden rend egy alkotó valóság eredménye. A rendetlen és mértéktelen csak ennek a távollétét bizonyítja.
  17. De még az ilyen sem gazdátlan, fiam. Mert – habár a rendetlennek hiányzik a rend lényege -, mégis alá van rendelve annak, aki még nem adta meg neki az ő rendjét.
  18. Bárcsak megadatna néked, hogy szárnyra kelve, ég és föld között lebegve lenézhess a föld szilárd testére és a tenger hullámzó messzeségeire, a folyamok hömpölygésére, a levegő szabad lebegésére, a tűz hevére, a csillagok járására, az égbolt sebességére és a mindezek körül keringő világegyetemre.
  19. Mily rendkívül kegyes ez a látomás, fiam, ha mindezeket a dolgokat az ember belül látja felvillanni: hogyan mozdul meg a mozdulatlan, és hogyan jelenik meg a láthatatlan a művekben és a művek által, amiket Ő alkot! Ez tehát a rendje, és a teremtés ennek a rendnek a himnusza.
  20. Ha észre akarod venni Istent a halandó lényekben és a halandó lények által is, amelyek a földön és a mélységekben vannak, akkor gondold meg, fiam, hogyan épül az ember az anyaméhben: gondold át pontosan ezt a művészien ügyes alkotást, és tudd meg, hogy az ember e szép és isteni képének ki az építtetője.
  21. Ki csinálta a szemeket gömbölyűre?

Ki fúrta az orrlyukak és a fül nyílásait?

Ki nyitotta ki a szájat?

Ki feszítette ki és erősítette le a testben az izmok és idegek hálózatát?

Ki fektette le az erek csatornázatát?

Ki adta a csontváznak a szilárdságát?

Ki vonta be a húst bőrrel?

Ki választotta szét az ujjakat?

Ki tette szélessé a talpakat?

Ki vájta a test kijáratait?

Ki helyezte helyére a lépet?

Ki alkotta a szívet piramis alakúra?

Ki tágította ki a májat?

Ki tette lyukacsossá a tüdő kamráit?

Ki tette öblössé a hasat?

Ki rakta a legkedveltebb részeket a nyilvánosság elé és állította hátrébb a mellékeseket?

  1. Lám, mennyi művészi kézügyességet és milyen sok munkamódszert alkalmaztak egyetlen tárgy kialakításánál, mennyi műtárgyat vontak össze egyetlen műben; mind rendkívül szép, mindenütt tökéletes arányok, és minden más és más.
  2. Ki készítette mindezeket? Ki más lenne anyjuk-apjuk, mint a láthatatlan Isten, aki az ő akarata szerint alkotta ezeket!
  3. Senki sem állítja, hogy egy emlékmű vagy egy festmény szobrász vagy festő nélkül készült volna. Éppen ez a teremtés keletkezett volna teremtő nélkül? Ó, mérhetetlen elvakultság, ó Istentől való elhagyatottság, ó elzárkózottságok mélysége!
  4. Ó Tát, fiam, sohase vitasd el tehát a teremtőtől az ő kezének alkotásait! Az Isten névnél sokkal jobban kitűnik az ő nagysága, ha azt mondjuk: minden dolog Atyja. Mert csakis ő jogosan Atya; sőt – valójában ez az ő megnyilvánító tette.
  5. Ha pedig még merészebb dolog kijelentésére kényszerítesz: az ő lénye minden dolognak a megtermékenyítője és nemzője. Ahogyan pedig semmi sem jöhet létre teremtő nélkül, úgy a teremtő nem lenne örök, ha nem teremtene örökké: az égben, a levegőben, a földön, a mélységben, a világegyetem minden részében, az egész mindenségben, abban, ami van, és abban is, ami nincs.
  6. Mert az egész mindenségben semmi sincsen, ami nem ő lenne. Ő a létező meg a nemlétező is. Mert a létezőt ő nyilvánította meg, és a nemlétező őbenne szunnyad.
  7. Ó, Isten mindenek fölött magasztos! Ő a láthatatlan, aki mégis a legnyilvánvalóbb; ő, akit a szellemlélek néz, akit azonban a szemek is láthatnak; ő a testetlen, akinek sok teste van, sőt minden test az övé, mert olyan nincsen, ami nem ő. Mert minden, ami van, az ő. Ezért az övé minden név is, mert mind az egyetlen Atyából van. Azért nincsen egyetlen neve sem, mert ő a mindenség Atyja.
  8. Ki magasztalhatna téged túl, vagy egyáltalán a méltóságod szerint? Hová nézzenek szemeim, hogy dicsérjelek? Felfelé vagy lefelé, befelé vagy kifelé? Nincsen olyan út, olyan hely, nincsen olyan teremtmény sem, mely rajtad kívül lenne. Minden benned és belőled van. Mindent adsz, és semmit sem veszel el, mert minden a te birtokod, és semmi olyan sincsen, ami nem a tiéd lenne.
  9. Mikor dicsérjelek? A te órádat és idődet lehetetlen tudni.
  10. És miért dicsérjelek? Azért, amit alkottál, vagy azért, amit nem alkottál? Azért, amit megnyilvánítottál, vagy azért, amit rejtekben tartottál?
  11. És mivel dicsérjelek? Mintha lenne valamim, valami sajátom, vagy bármi, ami nem te lennél?
  12. Mert te vagy minden, ami én egyáltalán lehetek; te vagy minden, amit egyáltalán tehetek; te vagy minden, amit egyáltalán mondhatok; mert te vagy minden, és rajtad kívül semmi nincsen.
  13. Még az is te vagy, ami nincs. Te vagy minden, ami lett, és minden, ami nem lett; szellem vagy, ha a szellemlélek néz; Atya vagy, amikor a világmindenséget alakítod; Isten vagy, amikor tevékeny, egyetemes erőként nyilvánulsz meg. Te a jó vagy, mert mindent teremtesz.
  14. A legfinomabb anyag a levegő.

A legfinomabb levegő a lélek.

A legfinomabb lélek a szellem.

A legfinomabb szellem Isten.

Az istenterv sérthetetlensége

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2 XV.

 

Képzeljék el a világegyetemet teljesen szűzies állapotban, tehát üresnek, ahogyan a teremtés elbeszélésének bevezetője ábrázolja: a világmindenséget a teremtés előtt. Ez az üresség csak látszat, mert tele van ősanyaggal, kozmikus eredet-önállósággal vagy gyökérönállósággal. Ez a kozmikus eredet-önállóság az igazi kezdeti természet, amelyet a legrégibb egyiptomi gondolatmenetek gyakran Anyának vagy Ízisznek neveznek. És amikor a Gnózis Máriáról beszél, ugyanerről a szűzies ősanyagállapotról van szó.

Az őstermészetre hét sugár gyakorol befolyást, az egyetemes szellemtér hét ereje, Isten hét ereje, amelyek a Mozdulatlan Birodalomból indulnak ki. E hét sugár mindegyike hétszeres, hétféle. A hétszer hét sugár mind egymástól függ.

A negyvenkilenc sugár az abszolút életet, az abszolút szeretetet, az abszolút intelligenciát, az abszolút harmóniát, az abszolút bölcsességet, az abszolút odaadást és az abszolút megszabadító cselekedetet képviseli.

Azt, hogy ez a hét sugár egymástól függ, és így minden sugárban jelen kell lennie a hat másiknak, könnyen megérthetik, ha végiggondolják, hogy minden tettben életnek, szeretetnek, intelligenciának, harmóniának, bölcsességnek és odaadásnak kell jelen lennie, hogy valóban megszabadító tettről beszélhessünk.

Mihelyt a hét sugár – mely a mozdulatlanból, a határozottból, az érinthetetlenből indul – bemegy az őstermészetbe, az egyetemes anyába, Íziszbe, ebben az őstermészetben mozgás, hatás keletkezik. Ez a mozgás mindig együttmozgás. Az őstermészet ekkor a belőle keletkező által az Istenségben elhatározottat bizonyítja. Az ismerhetetlenből a hét sugár bejön az őstermészetbe, hogy hatása által, és azáltal, ami az őstermészetből emiatt megjelenik, bizonysággá tegye, amit az Istenség akar. Az együttmozgással tehát az isteni ki lesz hordva és meg lesz nyilvánítva a természet térségében.

Ha az olvasó végiggondolja, hogy minden megjelent valóság a hét egymástól függő isteni sugárból lett, akkor tudatába jut egy tudományos szükségszerűségnek: minden teremtettnek magában kell hordoznia az isteninek a képét, lényegét, a magját; minden teremtettben egy elhatározott isteni cél rejlik, amelyet azonban csak együttmozgással lehet megvalósítani. Amint tehát egy lénynek sikerül az őbenne hét sugárban hatásos istentervvel együttmozogni, együttrezegni, ez a terv őbenne és őáltala megvalósul.

Ez egy óriási következtetés, s erre vezet rá minket az egyiptomi filozófia, Hermész Triszmegisztosz filozófiája. Aki az együttmozgásban áll, aki a „közös mozgalomba” belép és abban kitart, az önmagában és önmaga által megvalósítja az istentervet. Az egész teremtésben benne van tehát az abszolút isteniség felé haladó tökéletes együttmozgás. Emellett azonban fennáll az ellenmozgás lehetősége is! Mert az istenivé válás lehetősége, amellyel a teremtményt megajándékozták, az abszolút szabadságot is magában foglalja. Ez a hét egymástól függő sugár fajtájából következik. Erről tanúskodik az idézet is, amelyet mindannyian jól ismernek: „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság”.

Ezért láthatjuk a mindenség-megnyilvánulásban mindkét hatást, az együttmozgást és az ellenmozgást is fellépni: a szabadságot, hogy valóban bemenjünk az isteni mindenség-alakulásba, és igazi értelemben, alapvetően és szerkezetileg Isten gyermekei legyünk, valamint a szabadságot, hogy ellenkezzünk, és így az elfajult dialektika káoszába süllyedjünk. A dialektikát látjuk és ismerjük. Látjuk és ismerjük azonban – ha hajlandók vagyunk – az Istenségben folyó élet valóságát, az együttmozgás eredményét is. Éppígy látjuk és ismerjük a kettő között lévő csoportot is, mely kioldozza magát az ellenmozgásból és ennek következményeiből, hogy az együttmozgásba merüljön, melynek első következménye a transzfiguráció, az átalakító helyreállítás, az ellenmozgalom következményeinek a kijavítása.

Az őstermészet tehát annak a fejlődésnek a tere, amely az Istenségben van elhatározva. Ami emögött van, és azután jön, miután ezt a fejlődést siker koronázta és befejezték, arra az Iskolában a felelettel adósnak kell maradnunk, mert teljesen felfogóképességünkön kívül fekszik.

Térjünk vissza az ellenmozgalom tényéhez. Tudjuk, mily rettenetes nyomort és megzavarodást, milyen természetellenességet hoz magával az elfajult dialektika. Ugyanakkor az ellenmozgás következményeit is ismerjük: ez a megkövesedés, a kikristályosodás.

Van azonban egy vigasz: a halál ténye. Ezen egyszer alaposan el kell gondolkodniuk! Az ellenmozgás, mint láttuk, szabadságunk miatt alakult ki. Ha azonban az ember megmozdul, önkéntesen aktívvá válik, akkor ezzel mindig következményeket is teremt, ez elkerülhetetlen. Bizonyos cselekvés a neki megfelelő fejleményekkel jár. Az ellenmozgás következménye tehát a halál. Az ellenmozgás eredménye az, hogy önmagát megsemmisíti.

Nem pompás-e és nem kimondhatatlanul vigasztaló-e ez? A vonakodás – a létünk alapját képező istenterven való önkéntes együttműködés megtagadása – ezek szerint nem tarthat örökké, hogy végül esetleg megtöltse az egész mindenségnyilvánulást, majd áttörjön az anyagtalanba egészen a mozdulatlanig, hogy így állandóvá váljon. Képzeljék el, mily rettenetes lenne ez!

Amit nem isteni létre szántak, ami nem az isteni állapotból indul ki harmonikus együttmozgásban, az oly valótlan, oly erőtlen, annyira a kristályosodásnak van alávetve, hogy bizonyos pillanatban össze kell omlania. Akkor megmutatkozik, hogy lényegében semmi, és önmagát semmisíti meg.

Csakis az az örök, ami az Úr szelleméből van. Aki tehát az ellenmozgalomban áll, aki az ellenmozgás foglya, azt addig éri a szüntelen felőrlődés és megöletés, amíg a minden teremtettben rejlő isteninek az ereje miatt be nem látja, hogy mivel az ellenmozgás nem együttműködés, semmiféle eredményhez sem vezet, hanem következményeiben felőrlődik és összetörik. A megmenekülés egyetlen lehetősége az együttmozgásban, az egyesülésben és a hét egyetemes sugárral való tökéletes harmóniában található meg.

Involúció – evolúció

Jan van Rijckenborgh: A modern Rózsakereszt elemi filozófiája VI.

 

A szűzszellemek világa az eredeti embervilág Isten terve szerint. Ez az istenrend a mennyek birodalma, és nem tévesztendő össze a külső keresztények úgynevezett mennyországával, sem a spiritiszták „örök nyár” országával. Ez a világ bolygói kozmoszunk egyik létterületén fekszik. Bolygói kozmoszunknak hét létterülete van, melyek együtt egy nagy gömböt képeznek. Világunk e hét térség egyike.

Az eredeti embervilág az örök nagyszerűség területe. Az emberiség ott tökéletes engedelmességgel teljesíti Isten tervét, amin a világ és az emberiség alapul. Az engedelmesség itt nem vak követés vagy vakfegyelem, hanem önkéntes, tudatos együttműködés Istennel, szabad szeretetkapcsolatban. Ebben a kapcsolatban az egész emberi, dinamikus akarat, melyben az istentűz lehetőség formájában jelen van, az isteni akaratra hangolja magát. Ebben a létállapotban az ember akaratképességét egyáltalán nem használja kísérletezve, spekulálva vagy erőltetve. Képzeljék el ezt az állapotot.

Az ember teljesen rendelkezik eredeti, isteni képességével úgy, hogy kimondhatja a teremtő szót: mert ő szólt és meglett, ő parancsolt, és előállott. Ezek a képességek tökéletesek, ha az Istennel való szabad szeretetkapcsolat keretei között, mintegy Isten kezét fogva fejlődhetnek. Ha azonban ezeket az isteni képességeket valaki kísérletezve, spekulálva vagy erőltetve akarná alkalmazni, akkor annak katasztrófa lenne a következménye, ami az egész világegyetemre átterjedne. Szemeink láttára alakul ki egy ilyen dráma, amikor az ember kísérletező, erőltető önfenntartási törekvése ösztönzésére a kozmikus építőanyagok után nyújtja ki a kezét, és megkísérli ezeket a kozmikus energiákat atomhasítással önző céljai szolgálatába állítani. Akaratának ennyire tudatlan alkalmazásával, minden kozmikus összefüggést figyelmen kívül hagyva az ember olyan gyerekre hasonlít, aki gránáttal játszik. Ha ezt belátjuk, akkor képesek leszünk valamit megérteni abból a katasztrófából, ami a bűnbeeséskor ért minket. Az ember elkezdte isteni, teremtő képességeit önkényesen, kísérletezve, erőltetetten használni. Így az emberi akarat zabolátlanná vált, visszaélt a szabad akarattal, s az elszabadult erők kivonták magukat az ember ellenőrzése alól.

A szent könyvek azt mondják, hogy Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait. Meg kell azonban gondolnunk, hogy ez nemcsak ránk vonatkozik, hanem az egész teremtésre. Az emberi lázadás következményeként meg kellett védeni a teremtést (a világot, az emberiséget, a világegyetemet). Az ember hatósugarát ezért korlátozták, de az eredeti állapotba való visszatérés lehetőségét nyitva hagyták arra az esetre, ha az ember belátja az isteni akarattal szembeni szabad engedelmesség szükségességét, és újra aszerint él.

Az emberiséget kiűzték a mennyei világból. Nem a bűnbeesés büntetéseként, elkövetett lázadása miatt, hanem hogy a teremtést megvédjék, s az embert is saját magától. Ekkor kezdődött az involúció, a leszállás az anyagba. Tehát nem az történt, hogy Isten tervbe vett egy zarándoklást, hogy tapasztalatokat szerezhessünk, hanem ez egy kozmikus forradalom következménye volt. Az involúcióra az elveszett fiak miatt, a szándékos hűtlenség miatt volt szükség.

Ezért, ahogyan az involúció sem volt feltétlen, úgy magától értetődően az evolúció sem az. Mert számtalan olyan lény volt, akinek léte megőrződött a szabad szeretetkapcsolat tökéletes engedelmessége miatt az eredeti életterületen, s akik így az emberi hierarchia magját képezték.

Számunkra azonban, akik részt vettünk a hanyatlásban, az involúció feltétlenül szükséges volt, mert ellenkeztünk az isteni törvénnyel, s egyetlen alkalmat sem ragadtunk meg a visszatérésre.

A bukás közvetlen következményeként az emberi szellemet, a mindent mozgató és erővel ellátó szikrát elszigetelték. A lázadó ember így szárnyszegett lett, s „lezuhant az égből”.

Az így hanyatló emberiséget egy olyan területre helyezték, ahol észre kellett vennie, hogy isteni helyzete félistenivé vált. Az egyetemes filozófia ezt az állapotot úgy jelöli, hogy „a tudatot a szellemalakból a lélekalakba helyezték”. A tudatot a vérhez kötötték.

Amikor a szentségtelen, zabolátlan akarat az embernek ebben az új helyzetében is tovább burjánzott, az involúció isteni szükségrendjét még alacsonyabb területen, még életbevágóbban folytatták. Ezen a most már végképpen hanyatló zarándokúton az ember elveszítette eredeti alakját. Az embertől elvették a mennyei személyiséget. A szellem ezzel elveszítette isteni képességeit és erőit, isteni életerőit. Ezentúl már csak biológiai, állatias tudata lehetett, egy olyan látszatemberi állapotban, amelyben már csakis saját magát, ezt az új természetes megjelenési formáját károsíthatja.

Ez az involúciós folyamat egy teljesen új, istentelen személyiség alapjának kialakításával kezdődött. Az emberiség történetének leírását minden régi ezoterikus filozófia a lesüllyedésnek ezzel a szakaszával kezdi.

Az új anyagtest magja a Szaturnuszkorszakban készült el, az új élettest magja a Napkorszakban, az új asztráltest magja a Holdkorszakban, az új gondolati képesség magja pedig a Földkorszakban.

Ez a folyamat most végére ért. Van egy személyiségünk, testalakunk, de nem az, amit Isten tervezett. Mostani személyiségünkkel csak azért ajándékoztak meg minket, hogy ezen az alapon megtalálhassuk a visszautat.

Ebben a személyiségben van ugyan bizonyos tudatunk, de nem az eredeti állapotú testtudat, még kevésbé igazi lélektudat, és különösen nem szellemi tudat!

Magunk kovácsolta láncokkal vagyunk ennek a világnak a csupasz szikláihoz láncolva. A szabad akarat utolsó halvány nyomával, amit meghagytak nekünk, tombolunk démonokként, technikai szörnyszülötteket találunk fel, erőszakot teszünk minden természetes életen, kihasználjuk egymást, s általánosan degeneráljuk ezt a réteget, életterületet.

Ugye most már érthető, hogy egy ilyen személyiség regenerálása nem lehetséges, mert ez az eredeti ember elfajulásának a terméke? Belátják-e, hogy a visszaút más, mégpedig a személyiség kicserélése? Ez pedig az elfajult termék semlegesítése, s ugyanakkor az eredeti ember újra-felépítése.

Az evolúció tehát nem önműködő folyamat, hanem elhatározástól és cselekvéstől függ. Nagyon sok mindennek kell megtörténnie, amíg majd velünk kapcsolatban újra evolúcióról beszélhetünk.

„Isten azonban nem hagyja el kezeinek alkotásait.” Az egyetemes tan, a Krisztushierarchia, és ennek a világra és emberiségre gyakorolt befolyása lemerült Ádámmal együtt. Erről tanúskodnak a világvallások, valamint a próféták és munkások hatalmas sora.

Mindannyian az ember ősemlékezetére hatnak, azt szólítják fel. Ezt az eredeti létével kapcsolatos emléket az ember magával hozta a hanyatlásba. A legtöbb ember létösztöne azonban az anyagban oly nagy, hogy az emlékezés mélyen a tudatalattijába süllyedt. Az ilyen helyzetben lévő embernek alig lehet valamit is segíteni. Mihelyt azonban tudatára ébred emlékező képességének, megérhet benne az elhatározás, hogy felálljon a moslékos vályútól, s visszatérjen Atyjához.

Ebben az állapotban érinti meg őt a Szellemi Iskola, és megkezdődik a koncepció, a tervezés stádiuma, vagyis a benedikció hatására elvetik a magot a szántóföldbe. Megállíthatatlan kibontakozásról azonban itt sincsen szó. A magvetőről szóló példabeszéd ennek a meggyőző bizonyítéka. A jelöltnek erős érdeklődéssel kell dolgoznia. Teljes együttműködést és állandó erőfeszítést követelnek meg tőle. Így ezzel az írással sem intellektuális szórakozást nyújtunk, hanem az isteni mag kifejlődését kívánjuk elősegíteni.

Ez a mag egy erő, egy fejlődési lehetőség, mely sem a halálos álomba merült igaz ember képében, sem az elromlott énben nem található. Ez a hierarchia ajándéka, mely Krisztus erejében vérkapcsolatba lép a jelölttel. Ha erre az érintésre önkéntelenül reagál (amihez az érintéssel az erőt is megkapja), akkor a mag fejlődésnek indulhat. Így megy át a koncepció stádiuma a magzati állapotba, melyben megalapozódik a mennyei személyiség.

A megalapozás előrehaladása során felébred az emberben a lélek és a szellem, s megszólalnak benne. Az új élet követelménye, mely most feléled a tanulóban, sokrétű konfliktusba, lényének mélyreható krízisébe viszi. Mert az új élet erői, amelyek kifejlődnek benne, földi személyiségét az alapjaiban támadják meg. Mivel test és vér nem örökölheti a birodalmat, a tanulónak magának kell földi lényén végrehajtania az ítéletet, s következetesen kiviteleznie az én összetörésének folyamatát. A benedikció állandó vezetése alatt most erős tevékenység kezdődik, az alapvető megváltozás önmagán dolgozó folyamata. Ez sokoldalú folyamat, s ehhez folyamatos, állandó, egyre mélyebbre hatoló tájékozódásra van szükség. A tudásnak és az életnek egészen új területét kell feltárni.

E fejezet végén utalnunk kell arra, hogy a kozmoszra vonatkozó isteni tervben van egy feltétlen evolúció, s hogy ezzel kapcsolatban a rendelkezésünkre álló idő korlátozott. Bukott emberiségünk érdekében az isteni szükségtervben van egy fejlődési program, amelynek fokozatai törvényszerűen követik egymást, így most új korszak kezdődött. E korszak aratásának az ideje. Ebben a meghatározott időtartamú új időszakban el kell magunkat határoznunk. Akinek megvan az ősemlékezése, azt, az „elveszett fiút”, az Atyához való visszatérés lehetőségével szembesítik.

Krisztus figyelmeztetésére gondolva „Nélkülem semmit sem tehettek”, be kell látnia, hogy ha kívül áll a Krisztushierarchián, akkor semmire sem képes, mert ennek kell őbenne elvetnie a megújulás magját. Továbbá azzal a ténnyel is számolnia kell, hogy az emberiség hanyatlása tovább folytatódhat, mert az ember állandó, elvakult, önkényes törekvéssel a kozmikus építőanyagok után nyújtja ki a kezét, s ezeket az atomok elhasításával akarja önfenntartó céljaira felhasználni. Ezáltal megzavarja a fennálló kozmikus egyensúlyt, és az életet ezen a Földön, mai formájában, lehetetlenné teszi.

A földi emberiség további hanyatlása legyen arra újabb ösztönzés, hogy elhatározással és tettekkel kivonják magukat e következmények alól.

Erő és mozgás

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4 XXIX.

 

A Corpus Hermeticumként ismert iratokat a tizenegyedik század körül találták meg. A tizenhatodik könyv Ámonhoz szól. Ámon olyasmit jelent, mint „Isten gyermeke, Isten fia, Isten teremtménye”. Itt azonban ne az Úrjézusra gondoljanak, hanem az emberre általában. Mert az ember teremtmény, Isten alkotása. Isten gyermekei vagyunk, Isten tervéből született teremtmények.

Vizsgáljuk meg valamivel részletesebben a rejtett ember, Ámon kialakulásának folyamatát.

Hermész kifejti, hogy mielőtt a rejtett ember teljes testi-lelki szépségében előkerülhetne a mikrokozmoszból, először egy teremtési folyamatnak kell lejátszódnia, amely létrehozza a teremtményt. Vagyis léteznie kell egy kozmosznak, hogy megjelenhessen benne a mikrokozmosz, lennie kell továbbá makrokozmosznak, amely a kozmoszt hordozza, mögötte pedig annak a hajtóerőnek, amit Hermész természetnek nevez.

Ez a természet két elemből áll: erőből és mozgásból. Az egyik, az erő, áthatja és belülről fogja össze a világot. A másik pedig, a mozgás, bővüléshez segíti és kívülről öleli át. Ez a két jelenség mindig mindenben együtt lép fel, így teljesítve a nagy tervet, – a saját, belső erő és a mozgás tágító hatása révén ugyanis alkímiai folyamat megy végbe. A mozgás és az erő együttműködése tudniillik hőt fejleszt, a hőség pedig tüzet okoz.

Az olvasó talán tudja már, hogy az ősanyag határtalan óceánját víznek szokták nevezni, élő víznek. Amikor az erő és a mozgás következtében fellobban a tűz, és megérinti a vizet, akkor besűrüsödés indul meg, „vízkő” keletkezik.

Így történt meg, hogy egy adott pillanatban föld sodródott a vízen.

Az erőből és mozgásból víz, tűz és föld képződött.

A víz, a tűz és a föld alakuló egyensúlyának további folyamata során pedig gőz szabadult fel, azaz levegő, légkör keletkezett. És ebben a légkörben nyilvánul meg az életlélegzet.

Miért taglalja Hermész itt az általunk részben már ismert teremtési folyamatot? Azért, mert ez a folyamat szakadatlanul ismétlődik. Bennünket, természetben-születetteket ugyanis folyamatosan mozgásban tartanak. És mindaz, ami körülvesz bennünket, szintén mozgásban van. Ugyanakkor belülről is támad bennünket egy erő.

Ha az a helyzet, hogy ez a belülről ható erő, a lélek ereje valójában a Gnózis világossága, és életét Ön teljesen az új életvitel követelményeihez hangolja, akkor a belső erőre reagáló és azzal együttműködő életvitele egyfajta hőséget kelt, tüzet lobbant lángra, s így transzfigurálva az egész hordozót megváltoztatja, más létállapotba hozza.

Emellett egy új sugárzó tulajdonság, új életlégkör is kibontakozik, amelybe aztán beereszkedik – s amelyben megnyilatkozik – a szellem. Az alkímiai alkotófolyamat eredményeként új életállapot jön létre. Ez a folyamat – az alakulás és megújulás – kezdettől fogva szüntelen tökéletességben, milliószorosan megy végbe a világmindenségben. Így jön létre minden dolog az erő és a mozgás által az idő és tér világában. Majd szüntelenül változik is az erő és a mozgás révén, ezáltal tovább haladva a tökéletesedés útján, egészen a kitűzött végcélig.

Ha pedig a rejtett ember, Ámon valamelyest életre kelt és befogadta a szellemet, akkor lénye az erőt és a mozgást előidéző lelken keresztül meg is nyilvánul. A lélek nélkül nem is létezhetne.

Ezért mondja – joggal – a tizenötödik szakasz, hogy a lét okozója, a lélek már jóval korábban létezett.

Így mehetne végbe minden teremtés, változatlanul, logikusan és tökéletesen. Ebben a helyzetben azonban adódik egy nehézség, mert a lélek a teremtés első pillanatától kezdve semmiképpen sem kerülhet összhangba a teremtménnyel – a lélek ugyanis tökéletes és változatlan, a személyiség teste viszont folyamatos változásnak van alávetve.

A másik nehézség abban áll, hogy a személyiségnek a kozmosz ereje és mozgása alapján kell kialakítania magát, hiszen a mikrokozmosz abba van beágyazva. Természetünk ugyanis mindig a Föld állapotának és a csillagok állásának megfelelően működik. Emellett azonban a személyiség és a lélek konfliktusa is jelen van. Mert létezik egy erő és mozgás, amelyet a lélek okoz, valamint egy másik erő és másik mozgás, amelyet a mikrokozmosz kelt. Ez az ellentét csak akkor szűnik meg, ha a csillagokkal és a kozmosszal összhangban elérkezik természetben-születettségünk vége. Csak akkor beszelhetünk barátságról a lélek és a személyiség között, és a rejtett ember, Ámon csak akkor szállhat ki a sírjából.

Az igazi lélek áldozati menete most már biztosan érthető az Önök számára. A lélek kezdetben egy olyan élettel kapcsolódik össze, amelyet teljesen a haláltermészet végzete tart a markában, s amely ezáltal ennek a természetnek minden dühét és mohó szenvedélyét magához vonzza. Párharc alakul ki, amelyben mindig a lélek győz, bármeddig tartson is a harc.

Természetszülte állapotunknak két végzetes tulajdonsága van: az életösztön vagy életerő, valamint a vágy vagy szénvedély. Ha azonban átadta magát a léleknek, akkor mindig a lélek értelmének sugallataira kell hagyatkoznia, ahogyan Hermész mondja. Ez ugyanis mindig összhangot teremt, s ennélfogva helyes cselekvést. Az életerő túltengését és a vágy hiányosságait ugyanis a lélek értelmi képessége egyensúlyba hozza, illetve kiegészíti.

Időzzünk el itt még egy pillanatig.

Az életerő avagy életösztön, és a vágy avagy sóvárgás – ezt tapasztalatból tudjuk – a rendszerünk reakciói. Az ösztön ugyanolyan akarati reakció, mint a vágy. Az akarat e reagálásainak azonban nem kell kisiklaniuk a tudatos ellenőrzés alól. Ha eszünket vesztjük, akkor ez a vér és az idegéter mérgezésének következménye. A vér és az idegéter azonnal válaszol a tímuszhormonra, amelyet viszont kedélyünk hullámzása mozgat.

Ezért aztán mihelyt kedélyállapotunk a lélekre hangolódik, lényünk azonnal megnyugszik. Így válik – mondja Hermész – az életerő és a vágy együttese végül megfelelő magatartássá. Mert az így elért, jól kiegyensúlyozott létállapot határt szab az életerő túltengésének, a vágyat viszont kiegészíti azzal, ami hiányzik belőle.

Mindez elég világossá teheti számunkra, hogy mennyire rá vagyunk utalva a lélek vezetésére és együttműködésére. Ámon, a rejtett ember nem kelhet életre a lélek nélkül. Annak a ténynek pedig, hogy velünk együtt a lélek is felvétetett a mikrokozmoszba, arra kell serkentenie bennünket, hogy minden szükségeset megtegyünk – minden hátráltatót pedig elkerüljünk – annak érdekében, hogy a legrövidebb úton kapcsolatba kerüljünk ezzel a lélekállapottal.

A lélek Istentől való. Ugyanezt azonban a személyiségünkről már nem mondhatjuk el. Arról legfeljebb azt jelenthetjük ki, hogy van benne valami isteni. Ez magától értetődik, mert az élő anyag végül is az isteni teremtés része. Mégis az a helyzet, hogy az emberi lélek emellett az értelmet nélkülöző tényezőkkel, a vággyal és az életerővel is kapcsolatban áll. Mert amíg a haláltermészet fennáll, addig az életösztön és az alantas vágy is létezni fog, mert ezek a halandó test termékei és tulajdonságai.

Az ösztön és a vágy a lélekkel szembenálló erők. Mert az ösztön és a szenvedély – mint az előzőekben rámutattunk – akarati és érzelmi sürgető erő.

Mi lesz azonban a rejtett ember, Ámon ősösztöne?

Nos, az isteni erő megnyilvánítása, a rejtett ember alapját képező terv teljesítése.

És mi a rejtett ember ősvágya? Az, hogy minél közelebb hozza a nagy terv beteljesülését, mihamarabb kivitelezze azt. Ezzel kiderült, hogy az ösztön és a vágy az ős-természeterők – nevezetesen a már említett erő és mozgás – elfajulása, megcsonkítása. Az erő és a mozgás csak akkor fog újra helyesen működni, ha a lélekkel harmonikus módon egyesültünk. Amíg ez nem történik meg, addig az ellenerők, az ösztön és a szenvedély rabjai maradunk.

Így bizonyítják a tomboló ösztönök és szenvedélyes kicsapongások – valamint ezek következményei az életben -, hogy az ember egy rejtett Isten, aki azonban az esztelenségekbe belegabalyodva a tudatlanság rabja lett, s akit ez elválaszt az isteni lénytől.

Isten munkája az emberiséggel, ami a teremtés nyelvén a hatodik napig jutott el, még nem fejeződött be. Emberiségünk még alakulóban van. A teremtés hetedik napja pedig, a beteljesedés napja, Isten nagy napja csak akkor kezdődik, ha egy ember elkezdi a léleképítést…

Akinek vannak lélekminőségei, annak már nem kell aggódnia, mert „aki lelket nyer, az a világmindenséget nyeri el”. Aki a lelket építi, az az örökkévalóságot építi. Ezzel pedig a világ minden dicsősége sem hasonlítható össze.