Pentagram 2014/9

Két arkangyal, valamint két főördög párbeszéde az ember időtlen megszületésének alkalmából

Részlet Mikhaïl Naimy: Mirdad könyve című munkájából

 

MIRDAD: Az ember időtlen megszületésekor ez a párbeszéd zajlott le két arkangyal között a világmindenség felső pólusán:

Így szólt az első arkangyal: Csodálatos gyermek született a Földre; és a Föld fénybe borult.

Így szólt a második arkangyal: Dicsőséges királya született a Mennyeknek, és a Mennyek zengenek az örömtől.

Első: Ő az Ég és a Föld egybekelésének a gyümölcse.

Második: Ő az örök egység – apa, anya, és a gyermek.

1. – Őbenne dicsőül meg a Föld.

2. – Őbenne igazul meg az Ég.

1. – A Nap az ő szemeiben alszik.

2. – Az éjszaka az ő szívében van ébren.

1. – Keble a viharok fészke.

2. – Ajka dalokkal van teli.

1. – Karjai a hegyeket ölelik.

2. – Ujjai elérnek a csillagokig.

1. – Csontjaiban tengerek hullámzanak.

2. – Ereiben napok áramlanak.

1. – Szája kovácsműhely és öntőforma.

2. – Nyelve üllő és kalapács.

1. – Lábai körül a holnap láncai vannak.

2. – Szívében hordja e láncok kulcsát.

1. – Még a porban ring ennek a gyermeknek a bölcsője.

2. – De az eonok pólyáiba van burkolva.

1. – Mint Isten, ő is ismeri a számoknak minden titkát. Mint Isten, ő is ismeri a szavak rejtélyét.

2. – Minden számot ismer ő, csak a szent számot nem, mely az első és az utolsó. Ismer minden szót, csak a teremtő Igét nem, amely az első és az utolsó.

1. – De meg fogja ismerni a számot és az Igét.

2. – Csak akkor, ha lábai már nem járnak a tér úttalan útjain; csak akkor, ha szemei már nem az idő ijesztő üregeit fürkészik.

1. – Csodálatos, igen, csodálatos a Földnek e gyermeke.

2. – Dicsőséges, igen, dicsőséges az Egeknek e királya.

1. – Az, akinek nincs neve, az Ember nevet adta neki.

2. – És ő, az ember, Istennek nevezte azt, akinek nincsen neve.

1. – Az ember Isten szava.

2. – Az Isten az ember szava.

1. – Dicsőség annak, kinek szava ember.

2. – Dicsőség annak, kinek szava Isten.

1. – Most és mindörökké.

2. – Itt és mindenütt.

Így beszélgetett a két arkangyal a világegyetem felső pólusán az ember időtlen születésekor.

Ugyanakkor két főördög is beszélgetett egymással a világegyetem alsó pólusán, így szólt az első: Egy bátor harcos lépett a sorainkba Az ő segítségével győzni fogunk.

Így szólt a második főördög: Mondd inkább, hogy egy nyavalygó és siránkozó gyáva született. Árulás van a homlokára írva. És szörnyű az ő gyávasága, és rettenetes az árulása.

1. – Rettenthetetlen és vad az ő tekintete.

2. – Könnyekkel teli és bátortalan az ő szíve. De félelmetes ő a bátortalanságában és a könnyeivel.

1. – Elméje éles és állhatatos.

2. – Lusta és ostoba a hallása. De veszélyes lustaságában és ostobaságában.

1. – Gyors és pontos az ő keze.

2. – Tétovák és lomhák az ő léptei. De rémisztő lomhaságában és vészt hozó tétovázásában.

1. – A mi kenyerünk acél lesz az idegeinek. A borunk tűz lesz a vérének.

2. – Kenyeres ládáinkkal minket fog megkövezni, boroskancsóinkat a mi fejünkön fogja széttörni.

1. – A kenyerünk utáni vágy és a borunk iránti szomjúsága lesz a harci szekere.

2. – Csillapíthatatlan éhségével és olthatatlan szomjúságával legyőzhetetlen lesz, és lázadást fog szítani a sorainkban.

1. – De a halál lesz a kocsi vezetője.

2. – Ha a halál lesz a kocsi vezetője, ő halhatatlanná válik.

1. – Hová vezeti őt a halál, ha nem a halálba?

2. – Oh! A halált annyira ki fogják fárasztani az ő állandó siránkozásai, hogy végül az élet táborában fog kikötni vele.

1. – Talán a halál a halál árulója lesz?

2. – Nem. Az élet lesz hű az élethez.

1. – Majd a mi ritka ízletes gyümölcseink fogják csiklandozni az ínyét.

2. – Ő olyan gyümölcsök után fog vágyakozni, amelyek nem nőnek ezen az égtájon.

1. – Szemeit és orrát majd a mi gyönyörű és illatos virágaink fogják csábítani.

2. – Az ő szemei más virágokat fognak keresni, és orra más illatokra vágyik majd.

1. – Hallását édes, noha távoli melódiákkal bűvöljük el.

2. – De az ő hallása más kórus felé fordul majd.

1. – A félelem majd rabszolgánkká teszi.

2. – A remény megvédi majd a félelemtől.

1. – A fájdalom majd a mi igánkba hajtja.

2. – A hit megszabadítja a fájdalomtól.

1. – Alvását megtöltjük rejtélyes álmokkal, és titokzatos árnyékokkal szórjuk tele éber útjait.

2. – Képzelőereje feloszlatja majd az árnyékokat, és megfejti a rejtélyeket.

1. – Mindenestre számíthatunk majd rá, mint közülünk valóra.

2. – Ha akarod, akkor vedd úgy, hogy közülünk való, de sorold őt ugyanakkor ellenségeink közé is.

1. – Lehet-e egyszerre közülünk való és ellenségünk is?

2. – Magányos harcos ő a csatatéren. Egyetlen ellenfele pedig a saját árnyéka. Ahogy változik az árnyéka, úgy változik a csata is. Velünk van ő akkor, amikor az árnyéka előtte jár. És ellenünk van, ha az árnyéka mögötte van.

1. – Hát akkor miért nem tartjuk állandóan háttal a Napnak?

2. – De ki lesz az, aki a Napot állandóan mögötte tartja majd?

1. – Ez a harcos kész rejtély.

2. – Ez az árnyék kész rejtély.

1. – Üdv a magányos lovagnak.

2. – Üdv a magányos árnyéknak.

1. – Üdv neki, amikor mellettünk van.

2. – Üdv neki, amikor ellenünk van.

1. – Most és mindörökké.

2. – Itt és mindenütt.

Így beszélt a két főördög a világegyetem alsó pólusán az ember időtlen születésekor.

A Föld minden teremtménye közül csak az ember kettős lény

 

A Föld minden teremtménye közül csak az ember kettős lény: teste és tudata ebből a természetből való, itt keletkezett, és ezért halandó; mikrokozmosza halhatatlan, „Isten nemzetségéből való”, de az isteni szellemmel való kapcsolat nélkül, mert az egy kis atomi „szikra”, a szellemszikra kivételével teljesen visszahúzódott belőle.

 

Két világ találkozik tehát az emberben, melyek egymás számára tulajdonképpen idegenek. Mintegy ideiglenesen lettek egymáshoz kapcsolva, egy megmentési terv alapján. Az ember élete e két világ szakadatlan, fájdalmas és leleplező összecsapásai közepette játszódik le. Egyrészt tudat alatti, csak múltbéli isteni eredetéből magyarázható ösztön unszolja boldogságra és jólétre, ami az eredeti világban lett volna a sorsa. Szabadságra, egyenlőségre és igazságra vágyik, és személyisége egész törekvésével a megálmodott Paradicsomot ezen a múlandó világon próbálja megteremteni.

Másrészt az én-ember önző életét éli, szüntelenül önérvényesítésre és önigazolásra törekszik, s arra kényszerül, hogy helytálljon és fenntartsa magát a mindennapi élet csataterén.

Így jut az ember fájdalmon és szenvedésen keresztül tapasztalathoz, a tapasztalaton keresztül tudathoz, s a tudat segítségével én-személyisége határainak megismeréséhez. Felteszi az élet értelmének a kérdését, kutatni, keresni kezd.

Így van a mikrokozmikus lény a születés és halál, az ok és okozat törvényeihez kötözve. Ez pedig addig folytatódik, amíg számtalan megtestesülés tapasztalati kincse révén egy eléggé tudatos személyiség nem keletkezik a mikrokozmoszban, amelyik képes lesz megérteni anyaghoz kötöttsége okát, s képes lesz ezt a köteléket eloldani. Kötöttsége okát azonban nem környezetében fogja megtalálni, hanem saját magában. Az öndicsőítésre irányuló életerőt és az ebből keletkezett önfenntartó személyiséget le kell győzni és fel kell adni, hogy az élő lélekember megint elfoglalhassa a neki járó helyet. Az emberi élet megmásíthatatlan célja ebben a természetben tehát az eredeti isteni ember újramegalkotása.

Változó és örök természetrend – a két létezési rend

 

A Lectorium Rosicrucianum tanításai a „két természetrend tanán” alapszanak.

 

Először is van a számunkra ismert világ természetrendje, amely egy szükségrend és átjáróház, s egyaránt magában foglalja a halottakat és az élőket. Ebben a természetrendben minden alá van rendelve a megszületés, a létezés, a halál és az újjászületés keringő váltakozásának.

Másodszor van egy eredeti, isteni rend.

Az előbbi létezési terület a múlandóságé, a felemelkedés, a virágzás és a hanyatlás, vagyis a „dialektika” világa. A másik az örökkévalóság birodalma, az állandóság vagy „statika”, amelyet a Biblia a „Mennyek Országának” nevez. Ez utóbbinak egy utolsó maradványa egy isteni szikra vagy „szellem-szikra atom”, amely a szívben szunnyad. Ez az alapelv sokakban egy megmagyarázhatatlan sóvárgás érzést kelt, egyfajta honvágyat a régen elveszett eredeti állapot után, amely az Atyával, az Istennel való egység a halhatatlanság birodalmában.

Az ember kettőssége

 

A természetvallásos ember úgy véli, hogy halála után megérkezik az igazi mennyei területekre, és ott örökké létezik majd; míg az okkult ember azt hiszi, hogy dialektikus énlénye valamiféle végtelen fejlődés alapja lehet és lesz.

 

Ez egy rendkívül fontos pont, amellyel mindig számolnunk kell, s amelyre az ős-Gnózis, – Hermész Triszmegisztosz ötödik könyve nyomán – évezredek óta újra és újra felhívja a figyelmet. Ezért mondják:

Minden test a változásnak van alávetve, de nem minden test feloszlatható. Vagyis nem minden test képes egy magasabb rendbe feljutni. Ezzel a lehetőséggel csak egyes testek rendelkeznek.

Nem minden teremtmény halandó, nem minden teremtmény halhatatlan. Ami feloszlatható, az múlandó; a tartósan változatlan: örök. Ami ismételten megszületik, az ismételten el is pusztul; ami viszont egyszer és mindenkorra lett, az sohasem semmisül meg, és nem is lesz semmi más sem.

Mit akar a Hermészi tan ezzel megértetni? Többek között azt, hogy az egyetemes kozmoszban minden alakmegnyilvánulás változó tárgyat jelent. Pontosan meg kell azonban figyelniük, hogy kétféle változás van, a változásban kétféle fejlődést kell megkülönböztetni. Vannak alakban megnyilvánult lények, amelyek valójában folyamatosan fejlődnek és tökéletesednek, erőről-erőre és dicsőségről-dicsőségre haladnak tovább. Vannak azonban olyan lények is, melyek maradéktalanul a teljes és abszolút múlandóságnak vannak alávetve. El kell tehát fogadnunk a törvényt, hogy nem minden lény halandó, és nem minden lény halhatatlan. Minden lénynek választania kell és választhat az élet és a halál között! Nekünk, a mi létállapotunkban pillanatnyilag még megvan a lehetőségünk a döntésre. Választhatunk a magasabb értelemben vett igazi élet és a halál között.

Az életre, az egyetlen életre azonban Önök szintén nem tehetnek szert minden további nélkül. A fejlődésnek vannak olyan állapotai, amikor az igazi életmenetet annyira támogatják és előreviszik, hogy a halál már nem képes rajtaütni. A fordított helyzetben viszont a halálba süllyedés annyira előrehaladott, hogy az életet már nem lehet megragadni. Az ifjú Gnózis ezt mindig is tanulói elé tárta, és megmondta, hogy a másvilági területekre kerülők teljes mikrokozmikus kiürítése abszolút tény.

És ezt igazolja az ős-Gnózis röviden és velősen. A dialektikus embert biológiai állapotában a halál bármelyik pillanatban, szinte a másodperc töredéke alatt elragadhatja. Hiszen a halandó és oly elesett test bármely pillanatban megsemmisülhet. Ami ismételten megszületik, az újra meg újra el is pusztul.

Ezzel szemben létezik az egészen más embertípus, az állandó, vagy mennyei ember. Ez a típus megváltoztathatatlan és örök. Ami viszont egyszer s mindenkorra lett, a szó magasabb értelmében, az soha sem semmisül meg, és nem is lesz semmi más sem.

Szóval világosan megmondják, mennyire szükséges Krisztus követése, vagyis miért szükséges a rózsakeresztet a vállunkra venni és az ösvényre térni, s így transzfigurálással a halál embertípusát az élet embertípusává változtatni.

Ez az ötlet, amelyet minden idők Gnózisa hirdetett, bizonyos tekintetben nagyon is megdöbbentő; például látva azt, hogy néhány milliárd lény valójában teljesen a haláltípusba merül, és folyamatosan abban létezik. Másrészt ez az ötlet óriási, magasztos és elutasíthatatlan, ha szem előtt tartjuk a mindenségi megnyilvánulás alapjait: Istent, kozmoszt és embert. A mindenség, a kozmosz, Isten alakmegnyilvánulása azért jött létre, hogy általa Isten teremtménye olyanná váljon, mint Isten.

Isten teremtménye mögött ott az ösztönző parancs: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!”

Ahhoz, hogy ennek a pompás, isteni hívásnak eleget tehessen, az ember kettős lelket kapott. Az a rész, mely az érzékszervekkel észlel, halandó; a másik, mely az értelemnek felel meg, halhatatlan. Az érzékszervi lélek az önkéntelenül-természetesen reagáló rész, a valódi természetlélek, mely például melegre és hidegre, világosra és sötétre, minden dologra, törvényre és helyzetre válaszol, ami a természetben előáll. A hőmérséklet csökkenése arra készteti Önt, hogy felöltözzön, a hőség az ellenkezőjére ösztönöz. Az ember természetlelke a valódi eonikus lélek. Együtt sodródik a természet minden változásával, bejárja a természet minden útját, és a természetnek engedelmeskedik, hogy ebből a legnagyobb nyereségre tegyen szert, hogy a lényt, amelynél közvetítőként lép fel, olyan állapotba hozza, hogy az a kozmoszon át Istenhez menjen, és az egyetlen célt, az Istenre irányulást biztosítsa.

E cél megvalósítása érdekében létezik az értelemnek megfelelő másik lélek. Ez az értelemlélek a bölcsesség birtokosa, amelyet Isten, a Szellem megragadott, amely a Szellemmel van kapcsolatban. És az a helyzet, hogy az eonikus vagy természetléleknek az értelemlélek vagy szellemlélek vezetése alatt kell a mindenségen áthaladnia. Az eonikus lélek önkéntelenségét és természetes viselkedését a szellemléleknek kell kormányoznia.

Szellemlélek

 

Egy gnosztikus szellemi iskola tanulóösvényének elsősorban az a célja, hogy az igazi, halhatatlan lelket felébressze szendergő állapotából. Mihelyt a lélek felébred halálos álmából, helyreáll a kapcsolat az Egyetemes Szellemmel, Istennel.

 

A szellem és a lélek, Isten és ember e megújított kapcsolata a Másik dicső feltámadásában, az elveszett fiú, a bennünk lévő igazi ember atyai házba való visszatérésében bizonyosodik be. Az a lélek, amely ezt a kapcsolatot ünnepelheti, ezt az egyesülést azzal, akit az egyiptomi ős-Gnózis Pimandernek nevez, az a szellemlélek. Ez Ozirisz (a szellem) és Ízisz (a lélek) egysége, Krisztus-Jézus egysége, az Atya és a Fiú egysége. Ez Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének beteljesedése, a mennyei vőlegény és a mennyei menyasszony egybekelése.

Isten az örök, a megváltoztathatatlan. A kozmosz ellenben fajtáját és feladatát tekintve szüntelen mozgás és változás. Ezek szerint a szellemlélek, az Istentől való, megváltoztathatatlan és halhatatlan; a természetlélek ellenben – mint a természet maga – változó és halandó, önmagát feloszlató, állandóan alkalmazkodó és önmagát szüntelenül változtató.

Ha tehát az emberlét két típusáról beszélünk – és a Hermészi filozófia erre kívánja felhívni a figyelmünket -, akkor teljesen világos, hogy a változásnak és a halandóságnak alávetett embertípus csak természetlélekkel rendelkezik és teljesen ebből él, s emiatt benne a szellemlélek nyugvó állapotba került. Ennek következtében az ilyen ember létéből teljesen hiányzik az értelem. Minden tekintetben az értelmetlenség, az értelemnélküliség, a változandóság, a halandóság jegyeit viseli. Ez a típus csupán természetes létet folytat, és már semmiképpen sem istenmegvalósító.

A Szentírás azonban azt tanítja, hogy az ember Isten dicsőítésére teremtetett! Ezért int minket a hegyibeszéd a Máté-evangélium 5. részében: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

Az eredeti szövegben világosan, hermétikusan ez áll: „megvalósítsák”. A bibliafordítók ezt nem értették. Vallásos jellegük miatt értették, hogy valaki Istent dicsőíti, vagyis háláról tanúskodik, de nem tudták megérteni, hogy valaki Istent megvalósíthatja. Ezért fordították a szót „megdicsőítésnek”. Azt jól tudjuk, hogy az egyházak ezt a megdicsőítést hogyan értik.

Mit kell tehát tennie a természetnek – és így a halálnak – alárendelt teremtménynek? Nos, ez kézenfekvő. A nyugvó szellemlelket, az értelemleiket újra életre kell keltenie, tevékenységre kell késztetnie. Ez a lélek nem halhatott meg, mert halhatatlan, de teljesen hatástalan lett, mert a test énje csakis a természetlélekre hallgatott, ezzel létét megrontotta, magát pedig mérhetetlen szenvedésre ítélte. De minden szerencsétlenségben van valami szerencse is.

Ami szenved, az tapasztalatokat is gyűjt. A tapasztalat a szenvedés és gyakran kibírhatatlan fájdalom gyümölcse. A szenvedés, amit oly jól ismernek, egy alapvető őshalhatatlanság félreismerhetetlen jele.

A csupán állati teremtmény érzi ugyan a fájdalmat, de szenvedést nem ismer. A fájdalom mindig testi tapasztalat, így csak ritkán befolyásolja a belső állapotot. Aki fájdalmat érez, az hirtelen megváltozik. A durva ember a fájdalmak miatt ideiglenesen engedelmessé válhat. A fájdalommal járó betegség a hirtelen haragú, heves vérű embert kezessé és csendessé teszi.

A szenvedés azonban mindig a lélekkel rokon! A szenvedés lelki panasz. Persze nincs kizárva, hogy akinek fájdalmai vannak, az ugyanakkor szenved is. Akinek viszont csak fájdalmai voltak, az megszűnésük után a természet napirendjére tér. Természete nem tagadhatja meg magát. Az igazi szenvedés azonban mélyen bevésődik, és sok esetben tisztítóan hathat. Emiatt a szenvedés tapasztalata és ennek következménye az ember mai állapotában kétségtelenül az egyetlen, abszolút módszer, amellyel a természetlelket testvére hívására, a szellemlélek felhívására, az élő halottak sírjából való feltámasztására lehet kényszeríteni, hogy ezután a mentőterv szándékai szerint a szellemlélekre ruházza át az Ön élete vezetését, hogy a halhatatlanság őslénye a transzfigurációban újra igazolhassa, bizonyíthassa magát.

Ha Ön felébreszti szellemlelkét, és átadja neki élete vezetését, akkor nem kell már kételkedéssel telve töprengnie, hogy léte a halálnak lesz-e alárendelve, mert ekkor Ön birtokába jutott az egyetlen igaz életnek. Jámborság és istenfélés kelti a szellemlelket újra életre, és vezeti a tisztulás segítségével a mindenség-megnyilvánulás hármas szövetségébe, amely: Isten, kozmosz és igazi ember. Reméljük, hogy Önök is hamarosan belépnek ebbe a hármas szövetségbe. „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyeknek országa.”

Csak az találja meg tehát az igazi nyugalmat, aki az értelemlelket, a szellemlelket újra és teljesen életre keltette. Ezt a kijelentést az olvasó valóban egy Hermészi alaptörvénynek veheti. Hallgassa csak, mit mond Hermész ötödik könyve erről:

Az elme Istenben van; az értelem az emberben van; az értelem az elmében van; az elme nem érzékeny a szenvedésre.

Az elme – így állapítottuk meg – Pimander, maga a szellem. A szellem, az elme, Istenben van. Az értelem, az értelemlélek az emberben van; az értelemlélek az elmében van. Más szóval: az emberben lévő értelemlélek ugyanakkor kapcsolatban van a szellemmel, Pimanderrel, aki szintén ebben az emberben van és ettől való. Pimander tehát minden szenvedés fölött áll. Ha Ön az ösvényen továbbhaladva megtalálja, felébreszti és szabaddá teszi Pimanderét, akkor vele együtt Ön is minden szenvedés fölött áll.

Ez a megnyilvánulás kétféle: egyrészt a mikrokozmosz hétszeres magsugárzása ölt alakot azáltal, hogy belép a főszentélybe; később pedig, miután végbement a (halandó lélek önfeláldozása által lehetővé tett) megszenteltetés, a tökéletes, nagyszerű mennyei ember, a belső Krisztuslény feltámad a természet sírjából, az ősatomból, a mikrokozmikus Föld középpontjából. Ez a fejlődés tehát teljesen krisztocentrikus, azaz Krisztus-központú. Krisztus keresztre feszítése (azaz az isteni világosságnak a bűnös, halandó személyiségbe való belemerülése) után leszáll a Föld középpontjáig, hogy miután ott véghezvitte üdvözítő művét, sírjából feltámadjon.

Vizsgálja csak meg magát, hogy életében jól ismeri-e még a fájdalmat és szenvedést a megbeszéltek értelmében! Szüksége van-e még a fájdalomra és ennek következményére, a szenvedésre, mint tapasztalatra? Akkor úgy jó, mert az abban rejlő tananyagot semmilyen más módon nem tudja megtanulni.

Persze butaság és irgalmatlanság lenne valakinek fájdalmat és szenvedést kívánni. Ha azonban a Hermészi bölcsességet ebben a tekintetben megértette, akkor mindig is bensőségesen hálásnak kell lennie az értékes tapasztalatokért, amelyekben a szenvedés segítségével részesül. Hálája akkor abból a tényből eredhet, hogy a nyugvó szellemlélek, a sivatag homokjában fekvő szfinx hangja még képes beszélni Önhöz, bizonyos hatást kifejteni, s így lényegében él! Ezért mindig meg kell figyelniük, hogy tapasztalataik folytán fájdalmat élnek-e át, vagy szenvednek. Hiszen a fájdalom csupán állati reakció, tehát önkéntelen és értelem nélkül való, míg a szenvedés a megkötözött értelemlélek válasza. Hogyan tudhatják meg, hogy fájdalmat tapasztalnak vagy szenvednek? Nos, erre rájöhetnek a dolog következményeiből. Fájdalom, minden más nélkül, ellenállást, feleselést, haragot, gyűlöletet és bosszúvágyat kelt. A fájdalomra a kéz ökölbeszorítása a felelet. A fájdalom mindig az én-ember önfenntartási, önérvényesítési ösztönének összpontosításához vezet. A szenvedés viszont a megszabadító életre való vágyakozást éleszti fel. A szenvedés mindig magával a szeretettel van kapcsolatban. Mindenekelőtt a szánalommal. Szenvedés által tanulja meg az ember kimondani a pompás szavakat: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

Pimander

 

Pimander (görögül Polimandrész): az életre keltő szellem, aki az újjászületett lélekembernek – és általa – nyilvánul meg.

A szenvedés következtében a megbocsátás természete keletkezik az ember szívében, s az ember számára tágra nyílik a mennyei rózsakert, amelyet az értelemlélek választ lakóhelyéül, ahol Pimandert szabad látnia. Ezt a szenvedést és ezt a vigaszt kívánjuk mindannyiójuknak teljes szívünkből.

A szenvedés persze járhat testi fájdalommal is, és ez olykor rendkívül hasznosnak mutatkozhat az ember számára. De akkor ne álljanak meg a fájdalomnál, hanem testi nehézségeikhez mindig a lélek felől, a szenvedés felől közeledjenek. Ha így emelkednek ki az elmében, akkor egy adott pillanatban legyőznek minden fájdalmat, és mint megállapítottuk: kiszállnak minden szenvedésből. Ha aztán ezek után megértették Hermész ötödik könyvéből a megbeszélteket, ha mindez Önöket a helyes módon érintette meg, akkor belülről ismerik a boldogságot, a jámborságot és az istenfélést, valamint igazán szeretik az egyetlen bölcsességet.

Testünk a szellem temploma – vagy a lélek börtöne?

 

Voltaképpen mi a célja az emberi testnek? A válaszok ellentmondók: az egyik véglet a testet a szellem templomának, a másik a lélek világtalan börtönének tartja. Az előbbi szerint a fogságból kizárólag e testre támaszkodva lehet szabadulni, az utóbbi szemében pedig épp az anyagtest a nagy akadály. A test tehát egyrészt szükségesnek, másrészt koloncnak tűnik.

 

Shankara hindu filozófus azt közli A megkülönböztetés ékességében, mely a Védák és az Upanisádok tanát tartalmazza: „A szabadulásra semmi reményed sincs, amíg magadat testeddel és érzékeiddel azonosítod. Alapjában véve ez a tudatlanság okozza a születés és a halál körforgását. Komolyan arra törekedj tehát, hogy ennek véget vessél.”

Jézus szerint: „Ha a kezed vagy a lábad megbotránkoztat téged, akkor vágd le, és dobd el magadtól. Jobb neked, ha csonkán vagy sántán mégy be az életbe, semhogy két kézzel és két lábbal vettetel az örök tűzre. Ha pedig a szemed botránkoztat meg téged, akkor vájd ki, és dobd el magadtól.” (Máté 18.)

Ez is azt akarja világossá tenni: aki nem szakad el a test dolgaitól, az igazi megszabadulásról ne is álmodjék.

 

Isten temploma

Másfelől viszont a test mégsem lehet teljesen felesleges, sőt mintha nagyon is fontos szerep jutna neki – ez derül ki Pál szavaiból, amikor egyebek között így ír: „Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó szent Szellem temploma, melyet Istentől nyertetek?” (1Kor. 6:19)

Máshol: „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.” (1Kor. 3:17)

Továbbá: „Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, az mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek.” (2Kor. 6:16)

Nos, mi tehát az emberi test célja, és milyen feladatot lát el az ösvényen járó számára?

Az Egyetemes Tan közli, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett háromszoros isteni ember a bűnbeesés következtében elveszítette testiségét, léleklényét és az Istennel való szellemkapcsolatát. Kiürült mikrokozmoszában csupán egy csökevényes szellem- szikra-elv maradt meg. Mivel azonban Isten szereti teremtményeit, egy mentő tervet készített számukra.

E terv alapján egy új lény fejlődött ki, mely szinte szervátültetés módjára az isteni ember helyére került az üres mikrokozmoszban. Az így keletkezett egység azt a határozott feladatot kapta, hogy Isten bukott gyermekének segítsen visszatérni eredeti dicsőségéhez.

 

A szabad akarat

Ez az új lény nem más, mint a jelenlegi dialektikus ember, akit Isten szabad akarattal ruházott fel, hogy új fejlődési folyamatában szabadon dönthessen. E csodás ajándék azonban nagy veszélyeket is rejt, mert az ember szívében két erő lakozik. Az egyik a test kívánságait szolgálja, a másik viszont a szellemszikrából, a mikrokozmoszból ered. Az embernek szakadatlanul e két erővel kell küszködnie. Ha a test erőinek enged, akkor vét tulajdonképpeni megbízatása ellen – amely szerint Istenné kell válnia -, tehát a végesség és a halál útján bandukol. Ha a szellemszikrára hallgat, úgy az örökkévalóság, az élet mellett dönt. A szellemszikra tiszta fényében a választás nem tűnik nehéznek; de az önzés és az önszeretet káprázatában az ember folyvást a testiséghez fűzi magát, és a múlandó világot tartja igazi hazájának.

Sok-sok szenvedéssel és fájdalommal teli földi élet árán végül mégis megtanulja a szellemszikra hangját figyelembe venni, megtanulja megkülönböztetni, mi az, ami az élethez, és mi az, ami a halálba visz. Így megérti, hogy teste egy nélkülözhetetlen jármű és anyagi burok, mikrokozmosza ruhadarabja, melyben a régi, énközpontú ember új emberré alakulhat. Megérti Pál kijelentését, miszerint a test Isten temploma.

 

A transzfiguráció a testben kezdődik

A transzfiguráció folyamata az emberi testben megy végbe. Aki a transzfiguráció útját járja, annál a test Isten akaratának kivitelezőjévé, eszközévé válik. Az ember ráeszmél eredeti megbízatására, és egész lényével – a testével is – a mikrokozmosz szolgálatába áll. Az ezáltal végbemenő átalakulás vezeti őt – ha művét bevégezte – még anyagi életében a szabadságba és az örök életbe.

Pál azt mondja a halottak feltámadásáról szóló írásában:

„Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. Mikor pedig e romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál diadalra.” (1Kor. 15: 47, 42, 54).

 

A test, mint tutaj

Bár Buddha itt következő hasonlata eredetileg az ösvény számára alkotott tan célját szemlélteti, egyúttal fényt vet a test szerepére is. „Mint amikor a vándor széles folyóhoz ér, melynek innenső partja veszéllyel teli, a túlsó viszont biztonságos; ám nem lát átkelésre alkalmas lehetőséget. Ekkor bizonyára felötlik benne, hogy ha tutajt építene, azzal biztosan átjutna a másik oldalra.

Nos, ha megépíti a tutajt, és átkel vele a folyón, ezt gondolhatja: Nocsak, milyen hasznos jószág ez a tutaj! Mi lenne, ha a hátamra venném, és mindenfelé magammal vinném?

Hát ez semmiképpen sem lenne bölcs dolog, barátaim. Ha ellenben a tutajt a partra húzná vagy hagyná elúszni, és nélküle indulna tovább, akkor bánna a tutajjal úgy, ahogyan kell. Bizony, a tant tutajnak készítettem nektek az átjutáshoz, nem pedig azért, hogy görcsösen belekapaszkodjatok.”

Ahogyan ebben a példában a tutaj nélkülözhetetlen a cél eléréséhez, úgy az ember teste is egy szükséges ház, melyben a transzfiguráció – az ember legmagasztosabb munkája – végbemehet.

E munka végeztével viszont ez a test betöltötte feladatát.