Pentagram 2014/6

Szentivánéj ünnepe

részlet Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény című művéből

 

A tavaszi napforduló körül eljön az a pillanat, amikor a természet pompásan virágba borul és megjön a nyár. Ami csak teremhet, az gazdag aratást ígér. Ezért teljesen érthető, hogy a természethez kötött emberek mind eltelnek hálával a természet megnyilvánulásai miatt. Az emberiség a távoli ókortól kezdve máig is ujjongva köszönti a nyár kezdetét, megénekli és fényűző ünnepléssel fogadja.

 

A természetvallásos elképzelések is magától értetődően teljesen ehhez igazodtak. Hogyan is lehetne másképpen? Ez a természetes cselekvésmód mind az animista, mind a politeista vallásokban szembetűnő. Ebben a hivatalos természetbeli kereszténység sem képez kivételt. A hivatalos kereszténységben is évszázadok óta polgárjogot kaptak azok az ünnepek, imaórák és hálaadások, melyek a nyári természetben megnyilvánultakért folynak. A természet és a vallás kapcsolata itt is szoros.

Miért is kellene kifogásolni ezt a hálát? A természet termékei nélkül az élet nem tudná fenntartani magát. Gazdag aratás nélkül az élet dialektikus viszonyok között elképzelhetetlen. Ki panaszkodna a napsugárra, az enyhe időjárásra, a madarak énekére vagy a virágpompára? A nyár tudatos ünneplése és a nyár kezdetének köszöntése ezért szükségszerű.

Aki csak teheti, kimegy a szabadba, és kihasználja a szabadságát, hogy a nyár adományaiból annyit szívhasson magába, amennyit csak lehet.

Van azonban egy egészen más nyári ünnep is, a nyár kezdetének egészen más üdvözlése. Ez az ünnep éppolyan régi, mint természetrendünk, és szakadatlanul ünneplik, éppolyan melegséggel és meggyőződéssel, ugyanolyan örömmel, mint a külső természet ünnepét. A fehér rózsa ünnepére gondolunk, a János-ünnepre, Keresztelő János ünnepére. Keresztelő János ama nagyok egyike, akik az emberiség szellemi fejlődési folyamatában oly jelentős szerepet játszanak.

A felületes szemlélő sohasem értette, hogy János ünnepe miért esik egybe június 21-ével, a természetben a nyár kezdetével. János úgy járt, mint a szellem sok más nagyja. Mindenféle hivatalos ruhába öltöztetik, a „szent” jelzővel tüntetik ki, alakját azonban ugyanakkor a felismerhetetlenségig megcsonkítják.

Szellemi kiválóságát, szellemi bátorságát és megmozdító erejét tudatosan vagy tudatlanságból a szentképekkel, nyári ünnepekkel és a híres körmenetekkel temették be. Ha azonban az emberek megértenék ennek a János-alaknak a jelentését az egyén életében, akkor szentségét biztosan nem kiabálnák a háztetőkről, legfeljebb nagyon is tudatos félrevezetési szándékkal, hogy az emberiség továbbra se ismerje fel János igazi jelentőségét.

A betűkben hívő álszent vallásosság elleni heves ellenállásnak volt-e valaha is hatalmasabb és tüzesebb bátorságtól hajtott képviselője, mint éppen Keresztelő János? Ha Jézus Krisztuson kívül valaki is mennydörgő szavakkal fordult a megmerevedett írástudóság, a farizeusság ellen, akkor az János volt.

Olyan ezoterikus irányzatú csoportok is vannak, amelyek teljesen elfelejtették szellemi hivatásukat. János-ünnepükön ők is a természetben növekedettekért adnak hálát. Magától értetődően hálásak vagyunk a szolgáló természetszellemek nagy seregének a növényvilágban kifejtett szakadatlan munkájáért – de hát mindössze ez lenne Keresztelő János ünnepének az értelme? Bizonyosan nem.

Misztikusan is nézhetjük a dolgot, és a jótündérekkel együtt ünnepelhetjük a birodalmukat romboló erők fölötti győzelmüket. De van-e mindennek még valami köze Keresztelő János igazi ünnepéhez? Élesebb ellentét el sem képzelhető: a természet bősége, a telítettség ünnepe – János alakjával szemben, aki kimegy a pusztába, s népe elé állva vezeklést és ítéletet prédikál.

Bizonyosan nem véletlen, hogy János, mint kiáltó szó az élet sivatagjában, éppen Betániában működött, mert Betánia az átjáróház jelképé. Ebben az átjáróban, Ebben az átjáróban, vagyis nyomorral teli házban tanakodunk ma is. Amikor a romlottság éjszakája a legsötétebb, amikor ennek a világnak a nyomora a legnagyobb, akkor mindig megjelennek János-alakok, mint a Mozdulatlan Birodalom Szerzetének követei, hogy hirdessék küldetésüket a világban: „Egyengessétek az Úr útját”. A legcsekélyebb feltűnés nélkül jelentkeznek, minden önteltség nélkül, csak a hozzájuk hasonlók számára látható köntösbe burkolódzva, ahogyan annak idején János is teveszőr köntöst hordott. Semmiképpen sem dicsekednek azzal, hogy valami újat hirdetnek, hanem mondják, hogy már Ésaiás is figyelmeztetett: „Egyengessétek az Úr útját”.

Egyszerű emberekként jönnek, mint az emberiség szolgái. Dicsőséget és megbecsülést nem remélhetnek. A Szellemi Iskola nevében szólalnak fel, s arra tanítanak, hogyan kell a világnak és embernek ezen a földi átjáróházon helyesen átkelni és újat építeni, hogy megtalálhassa Azt, aki János után fog jönni, akinek jönnie kell. Mert enélkül az Egyetlen nélkül, akinek minden emberéletben fel kell ébrednie, Önök sohasem hagyhatják el ezt a Betániát, a nyomorúság házát, megannyi körmenettel sem, évszázados szentivánéji ünneppel sem, vagy a János tiszteletére készített megannyi szentképpel sem. Feltehetjük a kérdést, hogy nem lenne-e egy olyan jelenségnek, mint Keresztelő János, nagyobb hatása, ha tanúsága a tél zordságában, vagy az őszi természet haldoklása idején hangzana el. Az ember, aki annyira rá van utalva a nyár adományaira, hogyan is vágyhatna János ünnepére, sivatagára és lemondására? És miért beszélnek itt fehér rózsáról? Különböző kérdések merülnek fel, s mi megpróbálunk válaszolni rájuk.

 

Gondoljunk el kétféle szentivánéji álmot.

Van egy álom, amelyből az ember mindig keserűséggel ébred. A nyár ünnepe a közönséges természetben végeredményben semmi más, mint a létért való küzdelem reakciója. Az embernek kenyér kell, harcol érte, s a természet engedélyezi neki. Erre ő a közönséges természetlény hálájával és vidámságával reagál. Ha azonban ebből az álomból felébred, akkor megint itt az újabb éhség és az újabb harc, mely újra meg újra ünnepli kikeletét és hanyatlását. Az ember szervezete ezáltal erősen elhasználódik, megöregszik és elkopik, míg végül sem kenyér, sem szórakozás nem segít már, mert az óramű lejárt.

Felmerülhet a kérdés, hogy az ember nem követi-e el itt azt a hibát, hogy természeti törekvéseivel csak egy agyrémet hajszol. Nem szeret-e önkéntelen, magától értetődő természetszeretetével csak valami szamárfejű lényt, s nem ilyenhez kötötte-e magát, mint Shakespeare Szentivánéji álmában?

Ha ez valóban így van, akkor arra kell következtetni, hogy egy másik nyári teljesség is ünnepelhető, mely viszont abszolút kielégít. Olyan nyári bőség, melynek elnyerése után soha többé nem ismerünk éhséget! Olyan telítettség ez, mely ezen felül örök ifjúsággal is megajándékoz.

Aki teljesen a természetnek és természeti ösztönének szenteli magát, az olyan, mint Shakespeare Szentivánéji álmának egyik alakja, aki tudja, hogy szamárfejű lényhez tartozik. Mivel azonban a természet nem tud abszolút kielégíteni, az ember ugyanakkor a másikat is akarja, ami nem ebből a természetből való, így szükségből két urat próbál szolgálni.

A másik lényvalóság pedig, az új élet, szívesen üdvözölné Önöket – de csak azzal a feltétellel, hogy hajlandók megünnepelni búcsújukat ettől a földi természettől. Az embernek előbb el kell bocsátania a szamárfejű lényt, hogy fogadhassa az új életet. Ahogyan Shakespeare darabjában Hermiának is meg kell szabadulnia Liszandertől, mielőtt Demetriuszé lehet. Demetriusz azonban csak Helénát kapja (ez az embernek a metafizikai érintést kereső része), míg a való lény az ámítások ligetében a valóság talaján marad.

Shakespeare művében nagyszerűen és teljesen helyesen ábrázolja az ember négy nézetének játékát. A tudat, mely a föld fekete rögéhez ragaszkodik, és a felettes én misztikus keresése. A felettes én keresése azonban mindig csak keresés marad, ha az ember ugyanakkor mégis ebbe a természetbe kapaszkodik, mert az ilyen zörgetésre sohasem nyitnak ajtót.

A két nyári ünnep így teljesen ellentétes. Egymásnak lényegükben idegenek. Az ösvényre lépő tanulónak választania kell a kettő között: vagy a természet útját, vagy a szellem ösvényét járja.

Az ókorban, amikor a rejtélyek tanulóinak mindenféle üldöztetéstől kellett tartaniuk, valódi szándékaikat álcázniuk kellett. Így például leplezett, jelképes beszédet használtak. A fehér rózsa ünnepének külső formáját is hozzáigazították az egyházi szokásokhoz, emlékünnepekhez és nyári ünnepélyekhez. A fehér rózsa ünnepének külső képe ezért csodásán illik a külső természet június 21-i helyzetéhez. Ennek a külső képnek azonban valójában semmi köze sincs az igazi szándékhoz.

A fehér rózsát ünnepelni akaró tanulónak ugyanis különböző folyamatokon kell átküzdenie magát, melyek az évszakokhoz hasonlíthatók. A nagy megújulási folyamat télen kezdődik. A tanulónak élete legmélyebb pontján kell megkezdenie megváltó művét. Ebben az órában kell a szamárfejű lénytől elbúcsúznia, s egyértelműen az új felé fordulnia. Ha ezt az elbúcsúzást, ezt a természet számára „meghalást” helyesen vitte végbe, akkor ezen a legmélyebb ponton, a nadírban, elvetik az új élet magját. A tanuló ekkor kezdhet ösvényt vágni a természeten át, mely számára időközben lényében egészen idegen lett, mert számára pusztává vált. Tudja, hogy vetés csírázik benne, amit az új életéter vetett el benne a Szellemi Iskolán keresztül, és arra törekszik, hogy az alig kibontakozottat a helyes módon növekedésre bírja. Egyengeti az Úr útját, mert az újonnan kapott élet-belátás alapján megfogadta, hogy engedelmesen eleget tesz az isteni hívásnak. Az ösvényen levő tanuló ezt nagyon konkrétan magára vonatkoztatja. Tudja, hogy a természetember szellememberré változtatása élet-halál harcot jelent. Ez azonban nem aggasztja, mert azt is tudja, hogy a tisztulás fájdalma az olvasztótégely, s hogy a csiszoló kő állandó súrlódása okozza azt a csillogást, amelynek a gyémánt az értékét köszönheti. A tél ünnepe után így ünnepli a tanuló a tavasz ünnepét. Ez az a pillanat, amikor a növekedés első jelei megjelennek.

Az új lény egyre erősebb és világosabb körvonalat ölt a tanulóban. Majd közeleg a nyár ünnepének napja, a szentivánéji ünnep, az éjszaka, amikor megnyilvánul a szeretett lény. A tanuló saját magában, testileg szembesül a Jézus-emberrel, aki egy téli órában született, tavasszal fejlődött, és most, a nyár derekán, átveszi a kezdeményezést, a tanuló életének abszolút vezetését. Ez a fehér rózsa ünnepe, a teljes élet kezdete Jézusban, az Úrban. Erre az időpontra a dialektikus tudatmag teljesen visszalép, mire a Jézusember megkezdheti gyógyító, üdvözítő munkáját, a mikrokozmosz teljes helyreállítását. Ebben a nagy műben a fehér rózsa vérvörösre színeződik. Ezt követi a „consummatum est”. Akkor a tanuló szentivánéji ünnepe után sohasem fog többé éhezni és szomjúhozni.

A fehér rózsa ünnepe, János rózsájának elnyerése azt jelenti, hogy az előkészült tanuló egyesül a Jézus-lénnyel. Ebben a nyári bőségben részesül az az ember, aki véghezvitte a természet és a szellem elválasztását, amivel új természetre tett szert. Ez minden igaz mágia titka: ez a transzmutáció tanának a titka.

Aki továbbra is szereti a szamárfejű lényt, az nem vándorolhat a szentté válás útján, akkor sem, ha úgynevezett misztikus életet él. Aki nem búcsúzik el a régi természettől, az nem tudja megragadni az újat. Mindkét értékrendnek megvan a szentivánéji ünnepe. A természet szentivánéji álmából való ébredés a virulás és a hanyatlás kerekéhez való kötöttséget jelenti. A másik szentivánéji ünnep viszont jótáll az örök bőségért.

Aki az igazi megváltás útján jár, az fel fogja fedezni, hogy ezt az utat ki kell harcolnia. Akik ezt már bejárták, azok mind tanúskodnak erről a tényről. Mert sokaknak áll érdekében a tanulót a régi természethez kötni. Mert kétségtelenül biztos, hogy ha egy lény az új természeté lett, akkor ez a régi természet számára krízist jelent. Ha tehát Önök segédkezve meg akarják akadályozni, hogy a Föld és lakói bajba és tűzbe vesszenek, akkor egyengessék velünk együtt az Úr útját. Az emberiséget Jézus Krisztus vezeti el végső céljához. Aki nem hangolja rá magát időben megszentelő éterrezgésére, aki nem tanulja meg kibírni az ő erejét, az vissza fog maradni az Istentől elhagyatottság sötétségében. Ezért örülnek a mennyben minden megtért emberléleknek, amikor egy ember belép a szellem szent templomaiba, hogy tudatosan megünnepelje és megpecsételje kapcsolatát az elmúlhatatlan élettel.

Shakespeare Szentivánéji álmában Oberon, a természetszellemek birodalmának királya az, aki szolgáival mindent megtetet, hogy Hermiát Liszanderhez láncolja. Ez megmutatja, hogy a tanulónak nemcsak magát kell legyőznie, hanem mindazt és mindazokat is, akik őt vissza akarják tartani a megváltó cselekedettől. A megújulás ösvényén járó minden tanuló tanúsíthatja, hogy mennyire igaz ez, s milyen hatalmas harcot kell megvívni. Örömét viszont annak a bizonyításában találja meg, hogy a vetés, mely az isteni életanyagban kicsírázott, megragadtatta vele az új életelvet, és az új napfényben az emberiség előtt mehet, hogy soha többé ne kelljen lehanyatlania. Mert ha az új egyszer megszületett, akkor a tanulót sem tetőpontok, sem lezökkenések, sem szellemi gonoszságok nem tudják elválasztani Isten szeretetétől, mely minden mindenben.

Adja Isten, hogy a megváltás útján győzteseknek találják Önöket. Erősödjenek meg a szellemben, hogy egyszer Önök is tudatos elhivatottakként tanúskodhassanak az új Jeruzsálemről, ahol állandóan ünneplik az örök nyár ünnepét.

A Szent-János-rózsa

 

Ha a természetember egy magasabb rendű képesség birtokába kerül, az kihat a fejben lévő két belső-elválasztású szerv, a hipofízis és a pineálisz, vagyis az agyalapi mirigy és a tobozmirigy, működésére.

 

A hipofízis az aurikus szféra* érzelmeket vagy benyomásokat feldolgozó szerve. Mindaz, ami bejut az aurikus szférába vagy akár csak megérinti azt, azonnal a hipofízis tudomására jut. Ez az érzelmi szerv mindent érzékel, amit az ember élete folyamán felhív. Az érintés rezgésbe hozza a hipofízist. Az ebből kiáradó hajtóerő felébreszti a tobozmirigyet, a harmadik szemet szunnyadó állapotából, és fokozott hatékonyságra ösztönzi. Ezáltal a kezdeti érzelmi benyomás belső látássá alakul.

A két szerv hatékonyságát természetes módon ki lehet művelni. Ennek feltétele, hogy az ember e fokozott hatékonyság bevetésének kulcsát birtokolja. Azonban ez csupán egy határozottabban kifejlődött természetes képesség, és kizárólag ebből a világból való. Ezért a transzfiguráció** ösvényén járó tanuló az érzékelőképesség ilyen kiszélesítését határozottan elutasítja. Felismeri ugyanis, hogy az ilyen jellegű fejlődés eredménye nem más, mint személyiségművelés, amely erős földhöz kötöttséget okoz. Az ember ezzel pont az ellentétét éri el annak, amire a kezdetektől fogva rendeltetett.

 

Akkor hát milyen magasabb rendű képességgel rendelkezik az új ember?

Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor először is fel kell ismernünk azt az alapelvet, amelyből mindez kibontakozik. Ez az alapelv az én teljes és alapvető lebontása. Ez alatt természetesen nem azt értjük, hogy az embernek kevésbé önzőnek és egy kissé humanistábbnak kellene lennie, esetleg vallásos vagy egyéb irányelveket kellene követnie. Nem, az én lebontása alatt a természetember egész bonyolult rendszerének lebontását értjük. Csakis ezen az alapon lehet elkezdeni a munkát. A cél elsődlegesen az, hogy tökéletesen megváltoztassuk a földi jelenség életáramlatait. Az első feltétel az életalap megváltozása, mert az egész lényt annak áramlatai tartják össze. A földi emberben ható erők és anyagok a saját szintjükhöz kötnek, és ott tartanak. Az embernek ezért attól a pillanattól kezdve, amint lábait a megszabadító ösvényre helyezi, figyelmét arra kell irányítania, hogy mindentől eltávolodjon, ami az „ént” megtartja és erősíti. Az ösvényen járó ember nem kerülheti el ezt a folyamatot. Ugyanis a végtelenül fontos lélegzőteret, az aurikus szférát, minden alacsonyrendű és közönséges anyagi befolyástól el kell oldani és meg kell szabadítani. Csak ha ez megtörtént, akkor kezdhetjük meg a munkát a megfelelő megvilágítás mellett.

Abban a helyzetben, amelyben e világban élünk, nagyon valószínű, hogy feltesszük magunknak a kérdést: Valóban biztos alapot nyújt-e az aurikus tér e tökéletes megtisztítása és ellenállóvá tétele mindenféle káros befolyással szemben?

A biztonság annak tudatában található, hogy az aurikus tér három olyan képességgel rendelkezik, melyeket az ember tudatmagja irányíthat.

Az első képességnek vonzó hatása van, a másodiknak taszító, a harmadik képesség pedig mindent képes semlegesíteni, ami az aurikus térbe be akar hatolni. Nagyon fontos azonban, hogy ezeket a képességeket ne negatív módon, hanem pozitívan és józan belátással alkalmazzuk. Csak így tudjuk biztosítani a megszabadulás lehetőségét. Normális körülmények között az ember saját belátása szerint alkalmazza e három képességet. Ezért először át kell hatolnia annak felismeréséhez, hogy a tudati mag folyamatosan egy veszélyes körforgásban van; egy felmenetelt mindig hanyatlás követ. Emiatt az ember e világ korlátainak fogságában marad.

A kezdő tanulónak továbbá fel kell ismernie, hogy alá kell hanyatlania ahhoz, hogy az új élet megnyilvánulhasson, és mikrokozmoszában a mennyei Másik kibontakozhasson. Azonban e belátás elérését, az én által előidézett hanyatlás folyamatában, az „én” csak egy meghatározott pillanatig irányíthatja. Lehetetlen, hogy a tanuló kizárólag saját erejére támaszkodva valósítsa meg a megújító folyamatot, mert tudatmagja csakis jellegének megfelelően cselekedhet. Ezért egy tökéletesen új erőre van szükség!

Ha elhatározzuk, hogy bejárjuk az ösvényt, amely belátáshoz vezet, hamarosan egy nem ebből a világból való erő tölt el bennünket. Ez az erő hozzásegít egy magasabb rendű világ létezésének tudatához. A másodperc töredéke alatt felismerjük, hogy jelenlegi lényünk egy meghatározott vérállapot béklyóiban vergődik. Ez a felismerés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a megfordulás szükségszerűsége tudatossá válhasson bennünk. Ennek elhatározásához egy nem ebből a világból származó erővel való kapcsolat az alap, mely az eredeti hazával köt össze minket. Ezt a kapcsolatot nevezhetnénk a „magasabb rendű tudatosság emlékezetének”, mely Isten szeretete által bizonyos mértékig életre kelt. Ezzel az emlékezettel tudatosan alkalmazhatjuk lélegzőterünk három képességét. Ekkor teljesen tudatosan elháríthatunk magunktól minden olyan vonzó hatású befolyást, melyet kitűzött célunk tekintetében károsnak ítélünk. Használatba vesszük az aurikus szféra harmadik képességét, a semlegesítést. Ha ezen dolgozunk, és ebből a szempontból vívjuk meg nagy küzdelmünket (mert a két különböző életerőt nem lehet egyesíteni) akkor egy csodálatos folyamat fejlődik ki bennünk. A magasabb rendű tudatosság emlékezete, amely a nagy- és kisagy között fekvő egyik agyközpontban található, erősen rezegni kezd. Ez megnyitja a hét agyüreget az univerzális prána, az isteni élet lélegzete számára. A rózsa kibontakozik a mennyei napfényben, és hét képessége felfrissül a Szent Szellem erejében. Ebben a szellem-erőben lehet legyőzni a régi életet.

Ebben az erőben sok tanuló vívta meg küzdelmét, vagy foglalkozik jelenleg is ezzel. Filozófiánkban ezt a harcot Keresztelő János folyamatának nevezzük. Az ehhez szükséges hétszeres erő a Szent-János-rózsa. A Szent-János-ünnepet az ünnepelheti, aki aurikus szféráját előkészítette erre a folyamatra azzal, hogy a természetben megtett útja során maga mögött hagyta az éntudatot.

A benne lévő mennyei tudat így tökéletesen megszülethet Isten birodalmában. Ezért a Szent-János-ünnep tetőpontja a fehér rózsa befogadása.

Ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy a főszentélyben lévő rózsa megnyílik a magasabb rendű tudatosság emlékezetének erőteljes rezgései hatására, így érthetővé válik, hogy a tanuló számára, akiben ez az átadás – a rózsa elnyerése – megvalósult, miért érvényesek a következő szavak: „Annak (a mennyei Másiknak) növekednie kell, nékem pedig (a természetembernek) alább szállanom (elpusztulnom)” (János 3,30). Így indul meg az előkészítő folyamat. A Szent Szellem erejében megkezdődik a küzdelem az én és annak üzelmei ellen. A tanuló egy „Szent-János-lovaggá” válik.

Természetesen a magasabb szintű képességeket tekintve ezzel még távolról sem mondtunk el mindent. Ezért mélyüljünk el intenzívebben a Szent-János-rózsa jelenségében. Egy hétszeres rózsáról van szó. Egy hétszeres magasztos képességről, egy hétszeres tűzről, amely összefügg a hét agyüreggel. Ha ez a tűz fellobban, hét harmónia nyilvánul meg, mellyel egy hétszeres fejlődés jár együtt.

Az első harmónia a szeretet dala, amely maga az Isten. Isten fény és szeretet. A második „ének” a bölcsesség dala, a harmadik a főpap akarati képességét foglalja magában, aki belső oltára előtt énekli himnuszát. A negyedik ének a gondolat erejét tartalmazza. Az ötödikben egy dinamikus energia erői nyilvánulnak meg.

A hatodik ének az új alakmegnyilvánulás, a hetedik pedig összekapcsoló erejével egyesíti az előző hatot, és tökéletes „létté” társítja őket.

Ebből láthatjuk, hogy a Szent-János-rózsával az ember, a tanuló úgymond egy talizmánt birtokol, egy kulcsot, mellyel a hét örök ajtót megnyithatja. A hétszeres magasztos képesség által kapcsolatba kerül az eredeti, isteni közösséggel, ahonnan a mennyei ember felépítéséhez szükséges valamennyi elem származik.

A rózsakereszt testvérei keresztény meggyőződéssel a keresztutat mindig a keresztre szegezett rózsa mágiájával kapcsolták össze, amely Jézus Urunk véráldozata által vörösre színeződik. Ezért ez egy talizmán, a fátyol lehullásának szimbóluma, mellyel a hétszeres mikrokozmoszhoz vezető út hozzáférhetővé válik. Persze ez még nem jelenti azt, hogy a fátyol lehullásával az isteni erők tökéletes hétszeres alkalmazása már lehetségessé válna. Azonban a hétszeres abszolút „léttel” igenis összekapcsolódunk, és ezáltal tovább folytathatjuk a nagy művet. Elsősorban egy lebontó munkára van szükség, melyet a tökéletes újjáalakulás munkája követ. Ismerjük a mondást: Amikor a fény megjelenik, a sötétségnek el kell tűnnie. A szükségszerű lebontási folyamat nem drámai eseményt jelent, hanem azt, hogy az embert megérintő egyetemes fényben meg kell szakítani az anyaggal való kapcsolatot, mert az nem egyezik meg a fénnyel, és egy új anyagcsere-folyamatnak kell elindulnia.

Az ebben a természetben való lebomlás tehát ugyanakkor teljes megújulást jelent, más szavakkal: transzfigurációt. Amikor a régi meghal, ugyanakkor az új is megszületik. Az új ember hétszeres magasztos képessége olyan mértékben növekszik, amilyen mértékben a transzfiguráció folyamata előrehalad, így a mikrokozmosz, a fokozatosan megnyilvánuló Szent Szellem vezetése alatt visszajut elveszett hazájába.

Végezetül szeretnénk még egy összehasonlítást tenni a régi ember helyzetét illetően. Megállapítottuk, hogy képességei a hipofízis és a pineálisz természetes kultúráján alapulnak, tehát teljesen e világ keretein belül fekszenek. Az új képességnél a hipofízis és a pineálisz a hétszeres rózsa két szirmát alkotják, mert nagyon szoros kapcsolatban állnak a hét agyüreg közül kettővel.

Az új képességek alapján már nem természetes érzelmi és érzékelési szervként működnek az aurikus szférában megnyilvánult dolgok számára, hanem magával a szent Hétszellemmel állnak kapcsolatban! Olyan érintésnek nyitották meg magukat, amely nem ebből a világból való, amit fül még nem hallott és szem sem látott még soha. Kapcsolatban állnak az öt másik lótusz- vagy rózsaszirommal, és együtt a Szent Szellem tüzének hét lángját alkotják.

Az ábrázolt út tehát teljességében nyilvánítja meg a hétszeres rózsát, míg a két belső elválasztású szerv természetes úton való fejlesztése során érzékfeletti képességekkel játszadoznak. Ezzel olyan jelenséget hívnak fel, amely az emberben elsüllyedt, isteni képesség egyfajta „idegi rezgése” csupán.

Ezzel összefüggésben gondoljanak Mózesre és a kígyóra, valamint az egyiptomi fáraók kígyó-utánzatára. Mózes saját szent tüzének botjával – emberfeletti képességeinek szimbólumával – jelent meg a fáraó előtt. Bebizonyította a világnak, hogy az útnak a szabadság ösvényének kell lennie, míg a fáraó papjai ezt a szabadságot a szentségtelen kígyótűz pótszereivel próbálták megakadályozni. Sok szent dolgot és erőt lehet így utánozni. Az emberek pedig annyira hozzászokhatnak egy utánzathoz, hogy azt valóságosnak és lényegesnek látják. Nem vonatkozik-e ez a megszokott emberi életre is, amit „életnek” nevezünk, de valójában csak gond és fáradozás? Ezért a tanulónak, ha meg akarja érteni ezeket a dolgokat, felül kell emelkednie a fogalmak szokásos leszűkülésén, hogy a fehér Szent-János-rózsát megkaphassa.

Egészen bizonyos, hogy ez a fehér rózsa, ez a magasságos hétszeres képesség egyszer a hét örök kapu egyikeként nyílik meg, hogy az ember megérthesse Krisztus szavainak jelentését: „Isten országa tibennetek van!” (Lukács 17,21)

A Jézus-ember a fehér Szent-János-rózsa, János áldozata révén tud megvalósulni. A tanuló az új ember magasságos képességei által felel meg a Máté evangélium (5,48) szavainak: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!”

 

 

*Aurikus szféra: az ember aura-égboltja, erőközpontokkal és fókuszokkal, melyekben az ember egész karmája, sorsának fonadéka le van fektetve.

**Transzfiguráció: alkímiai átváltozási és megújulási folyamat a szellem, lélek, test szerint, amelyben a halandót a halhatatlan váltja fel.

A rózsa – a szeretet virága

 

Nemcsak a kereszt idéz fel számtalan képzettársítást, a rózsát is gyakran használják mindenféle gondolat és érzés jelképeként. A legmélyebb értelemben a rózsa az Igazi, tiszta, istenemberi szeretetről tanúskodik.

 

A rózsa, mint növény

A rózsa a rózsafélék (Rosaceae) szerteágazó családjához tartozik, mint sok hazai gyümölcsfánk is, például az alma-, a körte-, a cseresznyefa. A rózsa eredetileg Ázsiából származik, és a kereszteslovagok hozták Európába. A hat ősi fajtából időközben 20.000-nél is több tenyészrózsát neveltek.

Arányait tekintve a rózsa egészen az ötös szám jegyében áll. Legegyszerűbb formája öt szirommal rendelkezik, melyet ugyancsak öt csészelevél tart. Ezek pentagramot alkotnak. A virág maga ötszögbe helyezhető. Egy ágon gyakran öt levél található. Ezen kívül a levelek spirálalakban helyezkednek el a rózsán. A hatodik ismét az első alatt van.

A rózsában, amely virágból és tövises szárból áll, a kettősség elvét fedezhetjük fel: egyrészről az illatos, színpompás virág, másrészről a hegyes, sebző tövisek. Közmondásunk azt mondja: „Nincsen rózsa tövis nélkül”. Hiszen a tövises szár tartja a virágot. A rózsabimbó csak azután pattan fel, miután a szár és a levélzet kialakult. Tehát: előbb vannak a tövisek, és csak azután a rózsa. Sok mese igazolja ezt a régi életbölcsességet.

 

Virág isten kertjében

Dante Isteni színjátékában az üdvözöltek rózsaszirom elrendezésben ülnek. Minden egyes szirom egy felébredt lélekhez tartozik. Együttesen égi rózsát, erőteret képeznek. Egy élő test csak az egyesítő Krisztuserő segítségével jöhet létre. Ebben a közösségben a Szeressétek egymást parancsolata valóság. Jézus Krisztust világi otthona után Názáreti Jézusnak nevezték. Názáret virágot jelent. Ez a falu a Karmel hegy lejtőjén feküdt, ami annyit tesz, mint az Isten kertje vagy szőlőskertje. Jézus tehát az, aki virágként lakik Isten kertjében.

Rózsakereszt Keresztély is négy rózsával a kalapján közeledik a templomhoz. „A rózsakertben virágként kinyíltál”, így köszönti egy imában a Szellem a felkészült jelöltet. Felkészítette magát, ragyogóan fehér (candidus) lett; a gnosztikus világosság fehér rózsáját nyújtják át neki. A felkészült jelölt helyét Mária veszi át. Odaadással beleegyezik, hogy a rózsák rózsájának, Krisztusnak táptalajaként szolgáljon.

A. Gadal írja a Szűz Mária jelképről: „A katárok egyháza az igazi szűzies és érintetlen, tiszta töredelmesség, ami istenfiakat hoz a világra.”

A rózsakertben, Noverosában, ahol korábban a Rózsakereszt Szellemi Iskolája első templomszolgálatait tartották templomsátorban, van egy ötszög alakú rózsaültetvény, melynek közepén szökőkút található.

Így megtaláljuk a rózsát a tiszta lélek ismertetőjeleként, vagy mint magát az újjászületett lelket, vagy a Szellemben újjászületett közösség tagjait, akik „Isten kertjében nyílnak”.

 

A rózsaösvény, vagy a rózsa elszínezése

Mint minden utazásnak, minden tapasztalati útnak, a rózsakert bejárásának is különböző állomásai, szakaszai vannak.

A szívben kezdődik egy szelíd, tétova érintéssel, ott, ahol a szellemi rózsa magja rejlik. A sugárzó atyanap és a szaporodásra kész anyanövény mindent megtesz azért, hogy a csíramagnak jó növekedési feltételeket biztosítson. Végül felpattan a bimbó. Megjelenik egy fehér, törékeny kis rózsa. Ez még tiszta fehér, azaz színtelen.

Ennek a virágnak azonban színt kell kapnia, ha magát az érés folyamatának hajlandó alávetni. Először a hajnal pírjának rózsaszínű fényében színeződik el. Rendkívül finom, kedves ragyogás árad belőle. De a reggelt a dél követi. A rózsaszín helyet ad a tevékeny, erőteljes vörösnek.

A feladatot végre kell hajtani, éppen a személyes életnedv áramlásával és áramlásán keresztül. Féktelenül árad a vörös nedv a rendszeren át, és a vörösre festett embervirágot visszajelzésre kényszeríti. Végül is az erők kimerülnek. A vérösztön tolakodó vörös színe megsápad. Új, letisztult rózsapiros szín mutatkozik. Ez már az egyetemes szeretetre képes jelölthöz tartozó rózsaszín, az új rózsa színe.

Ekkor – ó csoda – áttetszővé vált szirmain aranyos csillogás simít végig. Egy sugárzó fény pompás, erős aranyba burkolja. Az arany rózsa. Az ember a szívében lakó kincsét napvilágra hozta.

 

A rózsa és a kereszt elválaszthatatlan

A rózsa feláldozza magát a világért, magát a keresztre szegezteti. Nem lebeg a légüres térben, hanem szilárd, megkötő talajban gyökerezik.

A rózsa és a kereszt összetartozik, egységet képez. A rózsának és a keresztnek csak ezzel az egyesülésével, menyegzőjével jöhet létre az emberi lény újjáalakulása.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri Az új jel II. fejezetében ezt írja:

„A rózsán a Szerzet az ember auráját vagy lélegzőterét érti. És ebben a rózsában áll a személyiség, a kereszt, vele elválaszthatatlanul összekapcsolva.”

A fehér rózsa a kereszt köré fonódik. A kereszt hordozása színezi vörösre. Az átváltozás után koronázzák meg a szellemi királyság aranyával. Most már világos, mi rejtőzik a „Rózsakereszt Keresztély” rejtélynév mögött. Az alkémiai menyegzőben az első nap végén a következőket olvashatjuk: „Ekkor felvettem fehér gyolcsruhámat, ágyékomat felöveztem egy vérvörös szalaggal, melyet keresztben átvetettem mindkét vállamon. Kalapomra négy rózsát tűztem…” Rózsakereszt Keresztély – aki rózsáját a keresztre erősíti, mielőtt rálépne a rózsaösvényre -, minden igazi rózsakeresztesnek szellemi atyja.

Keresztneve – Keresztély – közvetlenül utal Jézus Krisztusra, a szellemből újjászületett lélekre.

További utalást találunk a német nyelvben a Blüte és Blut szó nyelvi rokonságában. (Blüte = virág, Blut = vér.) A középfelnémet Bluot szó egyaránt jelenthet virágot és vért is. Ha a rózsaszirmokat vércseppeknek tekintjük, és a csészeleveleket mint egy kelyhet, mely felfogja a vért, akkor kikerekedik előttünk ennek a – rózsa, vér – szimbolikának a képe.

A keresztnek is megvan a maga erőteljesen tanúskodó jelentése. Jézust, a kivirágzott fehér rózsát keresztre feszítették. Ezáltal a rózsa vörösre színeződik. Kiontott vérének rózsaereje mindannyiunk üdvére szolgál mind a mai napig. A vérfelfogó kelyhet, a Grálkelyhet újra és újra átnyújtják nekünk, hogy a rózsaösvény járásában megerősítsen.

 

Az isteni szeretet és az új rózsa

A rózsa a szeretet általános jelképe. A szeretet legmagasabb formája – mely mentes minden dialektikus ellentéttől – az isteni szeretet, Isten és ember eggyé válása. A rózsát, azaz ezt a szeretetet virágzásba hozni, ez a modern Szellemi Iskola kifejezett célja.

Oscar Wilde (1856-1900) A rózsa és a csalogány című művészi meséjében megkapóan fejezi ki ezt a gondolatot. A mesének az itt következő részlete elmondja, hogyan áldozza fel magát egy csalogány, hogy szíve vére révén egy rózsabokor kivirulhasson.

 

„Amikor pedig a Hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében, és a hideg, dermedt Hold lehajolt hozzá, úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt, s a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe, és a szíve vére egyre apadozott… És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál… Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent. De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek.

Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa! S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek, és egyre hangosabban és hangosabban énekelt… És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogyan a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát.

De a tövis még nem hatolt be a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait. És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez.

Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek, és a tövis belefúródott a szívébe, és szegény madarat gyötrelmes kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája…

-Nézd, nézd – kiáltott a fa kivirult a rózsa! De a csalogány nem válaszolt, mert már holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.”

Aki beleénekel az éjszakába, és a sötétséget a kétségbeesés éles, vad kiáltásával áttöri, az egy csalogány. Ha éneke igaz, akkor a rózsánál meghallgatásra talál.

A rózsa csillapítja a szerelmes csalogány vágyakozását, de egyidejűleg a szenvedések útját követeli meg tőle.

Itt a tövisnek hasonló szerepe van, mint a keresztnek. Eszköz az önlegyőzésben, ő hozza a csalogánynak a halált és a rózsának az új életet. A csalogány halála az önmegtagadó odaadás utolsó koronázó tette. Az úttörés megtörtént, most már a rózsa teljesen ki tud bontakozni. Az új létezés érdekében történő teljes odaadás hasonló példáját látjuk a természetben, a rózsanemesítéssel. Egy nemes rózsának egy szemét (alvó rügy) vadrózsatőbe plántálják, talajközelben. Néhány héten belül a szemből új hajtás fakad.

A vadrózsa most már anyanövénnyé válik, az új hajtás viselőjévé.

Amikor a hajtás már eléggé megnőtt, az anyanövény régi ágát röviddel az új hajtás fölött lemetszik. Ettől kezdve a lemetszett vadrózsa minden életnedve az új sarjba megy át, és a nemes rózsa kifejlődik.

Ez a példa is jól szemlélteti, hogyan válik lehetségessé az egészen másik keletkezése a nem nemesnek az odaadása által.

Ezt a folyamatot az isteni szeretet szabaddá válásához lehet hasonlítani, azáltal, hogy a régi ember az új emberben feloldódik, szabaddá válik a rózsaerő, a lélekerő.