Pentagram 2014/2

„A lágy víz az idővel együtt legyőzi a hatalmas követ”

 

Bertold Brecht: Legenda arról, miként keletkezett a Tao Te King, amikor Lao Ce emigrációba ment.

 

Hetvenéves volt már és törődött,

Vágyott megnyugodni szerfölött.

Mert a jóság a világról újra cihelődött,

És nyomában a gonoszság megerősödött.

Hát a bölcs sarut kötött.

 

Ami kellett, zsákba dugta rendre:

Keveset bár, mégis eleget.

A pipát mondjuk, mit szívott estelente

És a könyvet, mit böngészgetett.

Némi fehér kenyeret.

 

Örvendett a völgynek, s máris elfeledte,

Amikor az út a hegyre tért.

Ökre a friss zöldet vígan hersegette,

Lassan ringatván hátán a vént.

Néki megfelelt azért.

 

Ám negyednap fönt a sziklaháton

Odaállt elé egy vámszedő:

„Vámolandó holmi?”-„Nincs, barátom.”

„Mester volt, tanított” – szólt az ifjú ökörvezető.

Érthetett belőle ő.

 

Huncutul a férfi odavágja:

„Ki is sütött valamit e vén?”

A fiú meg: „Azt, hogy a víz, gyenge bár, kivájja

A követ is – érted? – jószerén.

Győz a lágy, és enged a kemény.”

 

Hogy az idő kárba alkonyig se vesszen,

Megnógatták most az állatot.

S egy fenyőnél tovatűntek már-már

mind a ketten,

S fölkurjant a vámos ekkor: „Hé, megálljatok!”

Valami fejében járhatott.

 

„Hogy is állunk, öreg, ama vízzel?”

Szólt a mester: „Látom, érdekel.”

Az felelt: „Csak vámszedés a tisztem,

De hogy kit ki győz le, tudni szintén érdekem.

Mondd meg hát nekem!

 

Diktáld! És majd a fiú leírja!

Ilyesmit az ember nem visz el.

Akadsz nálam tintára, papírra

S vacsorára szintén: Itt lakom közel.

Beleegyezel?”

 

Az megfordult, ott állott a vámos:

Gönce egy-folt, lába meztelen,

Homloka már összevissza ráncos.

Győztest lát? Az agg jól tudta: nem.

„Te is?” – morgott csendesen.

 

Udvarias kérést megtagadni

Az öreg már kissé túl öreg.

„Méltó választ illik annak adni,

Aki kérdez”- mondta. A fiú meg:

„Az idő is hűvösebb.” ,,Jó, maradjunk keveset!”

 

És a bölcs az ökréről leszállott.

Tolluk hét álló nap sercegett.

És a vámos hordta étkük (s közben csak halkan gyalázott

Egy-egy csempészt, kit nyakon csípett).

S aztán vége lett.

 

S nyolcvanegy mondást kapott az ember

A fiútól egyik hajnalon.

S a kis útravalót megköszönve, menten

Kanyarodtak a sudár fenyőnél föl a sziklaoldalon.

Illendőbben ki tehet vajon?

 

Mégse csak a mesteré az érdem,

Kinek könyvünk fedelén neve!

Mert a bölcstől bölcsességét el kell venni szépen.

Ez meg épp a vámos érdeme:

Ő íratta véle le.

 

(Bertold Brecht versét Csorba Győző fordította)

 

Lao Ce-nek nem állt szándékában könyvet írni, hiszen ez ellentmondott volna e Tao Te King versnek: „Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való; a szó, mely rája-mondható, nem az örök szó.” (Weöres Sándor fordítása).

Ha valamit egyszer szóba vagy írásba foglalnak, az többé már nem „abszolút igazság”. Lao Ce különbözik azoktól, akikben a jóság csökken, és a gonoszság növekszik. Ezért kel át a határon. Egy másik rezgésre van hangolva. A kínai bölcsekre, a Lohanokra* emlékeztet, akik már azelőtt látták a közeledő viszályokat, mielőtt azok megszülettek volna, és így természetes módon el tudták kerülni őket.

Lao Ce, a fiú és az ökör elhagyják a múlandó világot. Az ökör türelemmel és szívesen végzi feladatát. Mentes természetes hajlamaitól, az önuralom révén ezért az erő példája, a győzedelmes, megtisztult szellem-lélek jelképe. A fiú egy másik életterületen lévő új kezdetre, és az agg Lao Ce örök ifjúságára utal. A Lao Ce név nem tulajdonnév, és gyakran fordítják „az Öreg”-nek.

 

Az elvámolandó értékek

A különböző területeket, befolyási övezeteket, országokat és életterületeket határok választják el. E határok korlátozzák az adott létforma hatókörét. Soha senki sem lépheti át a határvonalat akadálytalanul anélkül, hogy a működő régi és új törvényeket figyelembe venné. Ebben pedig a szellem-lélek rezgéskulcsa mindig is meghatározó tényező.

 

„S egy fenyőnél tovatűntek már-már mind a kerten”

Az országról, ahová Lao Ce utazik, nincs leírás. A „semmi” az. A bölcs egyetlen másik országban sem tud otthonra lelni: a határtalanság a hazája. Csak látogató, segítő volt egy olyan síkon, ahol segítségre volt szükség, és természeténél fogva visszatér a határtalan teljességbe. A bölcs feladatát teljesítvén önként ingázik a korlátozottság és a határtalanság között oda-vissza. Fentről tekintve Lao Ce keresztezi az élet vízszintes vonalát, mert a függőleges ösvényt választja. Ily módon – ahogyan minden igaz ember – egy világ-keresztet képez.

 

„Ki is sütött valamit e vén?”

A vámszedő ellenőrzi, hogy ki léphet át a határon, ő maga azonban nem kelhet át rajta. Mindenki, aki átkel, korábban – jelképes értelemben – határlakó volt. A vámszedőnek rendszerint szemére hányják, hogy határátkeléskor pénzt szed be. Ez azonban a vám. A vámot számolás, és a számba vett dolgok alapján szabják ki. Az anyagi világban mindent számba vesznek, megmérnek súlyra, méretre, felbecsülnek és kiértékelnek. Mindez annak a jele, hogy e birodalom lakói nem az egységben élnek. Egy vámszedő természetesen nem becsülheti fel rögtön a bölcsesség értékét. Csakis akkor foghatja fel az értékét, és akkor akar majd annak részesévé válni, ha már elgondolkodott rajta.

 

„Hogy is állunk, öreg, ama vízzel?”

Lao Ce morgás, de egyszersmind lelkesedés nélkül osztja meg bölcsességét és energiáját: semleges marad. A vámot a „Tao Te King”-gel fizeti meg a világnak. Mindenkinek vámot kell fizetnie, aki átkel a határon, különben nem léphet át rajta. A szabadságot meg kell „váltani”. A Biblia is szól azokról, akik a földtől „megváltattak”. A csempészek, akikről a vámszedő panaszkodik, megpróbálják ezt a törvényszerűséget kijátszani. Azért próbálják ugyanis észrevétlenül átlépni a határt, hogy utána saját, személyes haszonra tegyenek szert. Ám éppen ezek kerülnek szembe a karmikus következményekkel: elkerülhetetlenül, ám jogosan. Lao Ce örök kincseinek nem csak a tizedét fizeti meg, hanem mindent odaad. Az egyetemes bölcsesség oszthatatlan: egy másik rend teljessége. A keresett értékek e szavakkal nyilatkoznak meg a határőrnek:

„A lágy víz az idővel együtt legyőzi a hatalmas követ.”

 

Enged a kemény…

Ha a víz nem tudja meglágyítani a követ, nem száll harcba vele. Finoman elfolyik mellette. Idővel azonban állandó szereteterőként hat a kőre. Lao Ce bölcsessége úgy viszonyul az emberiséghez, mint a víz a kőhöz. És ez a víz, a bölcsesség lelke, folytatja munkáját a kövön. Ezt bizonyítja a Tao Te Kingről szóló számtalan új kiadvány és tanulmány, és az iránta tanúsított nagy érdeklődés. A víz finomság, kicsinység, csepp és tisztaság, megszabadító értelemben az élet vize, amely tiszta, új erőket vezet a lényünkbe. A kemény kő a szilárd, durva-anyagi, megkristályosodott anyagot jelképezi, és ezzel egyben a bukott emberiség szimbóluma is. E bukott embert, a megkötött anyagot pedig éppen az új élet erői hatják át, és ezek az erők képesek mindazt megszabadítani, ami benne szellemi.

 

Mégse csak a mesteré az érdem…

A bölcsességre vágyakozni kell. Lao Ce azt mondja: „Méltó választ illik annak adni, aki kérdez”. Ez szintén törvény. Kérdés nélkül nincs válasz. Aki valóban kérdez, és nem csupán spekulál, az kap választ, „…a zörgetőnek megnyittatik” – a kérdés milyenségétől függően. Az egyetemes tant nem vakon árasztják ki a világra.

A határlakónak sóvárognia kell a bölcsesség után, és akkor nem csupán az igazság egy részét, hanem a teljességet kapja meg. E valódi kérdés nélkül azonban nem kap semmit. A vámszedő foglalkozásánál, hivatásánál fogva kérlelhetetlen az értékek felbecsülésében és követelésében. A határlakónak a határtalan segítségére van szüksége. Ezért hívja vissza a megszabadult embert a határon túlról. A határlakónak szüksége van a bölcs segítségére, ám az igazságot mégis ő maga hódítja majd meg.

„Ez meg épp a vámos érdeme: Ő Íratta véle le.”

 

*A Lohanok eredetileg Buddha első tanítványai voltak, akik végül Bodhiszattvákká, az emberiség segítőivé váltak. Először tizenkettőn, tizenhatan vagy tizennyolcan voltak, majd 500 fős csoporttá növekedtek, amely nagy világosságérőt szabadított fel, főleg Kínában. Néha ökrön vagy bivalyon lovagolva, gyakran a hűséges őrzőkként ábrázolják őket.

A tisztaság könyve

Írta: Ko Juan, a Krisztus utáni III. évszázadban

 

1. Lao-Ce, a Magasztos így szólt: A nagy Tao forma nélkül való, de Menny és Föld általa jött létre, és ő táplálja őket. A nagy Tao kívánság nélkül való, de ő okozza a Nap és a Hold mozgását. A nagy Tao név nélkül való, mégis általa marad fenn és növekszik minden. Nem tudom a nevét, de törekszem megismerni, és Tao-nak nevezem.
2. Tao megnyilvánul a tisztában és a tisztátalanban, a mozgásban és a nyugalomban is. A Menny tiszta, a Föld nem tiszta. A Menny mozog, a Föld mozdulatlan. A férfias erős, a nőies gyenge. A férfias mozog, a nőies pedig mozdulatlan. Az eredetileg tiszta leereszkedett és a nem tiszta eredmény messzire kiáradt. Így jött létre minden dolog. A tiszta a nem-tiszta forrása, és a mozgás a nyugalom alapja. Ha az ember képes lenne mindig tiszta és csendes maradni, a Menny és a Föld visszatérne (a Nem-Léthez).
3. A mai ember szelleme szereti a tisztaságot, de ezt az elméje megzavarja. Az értelme szereti a csendet, de a vágyai elűzik. Ha az ember a vágyait mindig el tudná utasítani, elméje magától elcsendesülne. Ha elméje megtisztulna, szelleme magától tisztává válna. A hat vágy (az öt érzék vágya és a beképzelés vágya) így nem jöhetne létre, és a három méreg (a birtokvágy, a harag és az ostobaság) elvétetne és eltűnne.
4. Az emberek két ok miatt nem tudják ezt elérni: nem tisztították meg elméjüket, és nem utasították el vágyaikat. Ha valaki el tudja utasítani vágyait, és elméjére figyel, akkor ezek már nem az ő sajátjai. Ha letekint a saját testére, akkor az már nem az ő sajátja. Ha a külső dolgokra pillant, azok olyan dolgok, melyekhez semmi köze többé. Ha az ember megérti ezt a három gondolatot, minden üresnek tűnik majd számára. Az Üresség megfigyelése felébreszti a Semmire vonatkozó gondolatokat. Az ilyen Semmi nélkül nem létezik Üresség. Ha az üres térre és a Semmire vonatkozó gondolat egyaránt eltűnik, érthető, hogy bekövetkezik az állandó Csend állapota. Hogyan is keletkezhetnének vágyak e tértől független nyugalom állapotában? Ha pedig nem keletkezik többé vágy, megjelenik a valódi Csend és Nyugalom. A valódi Csend tartós tulajdonsággá válik, és ebben az állapotban minden dolog lényegét felismeri; igen, a valódi és tartós tulajdonság uralkodni fog az ember természetén. Az ilyen állandó ábrázolásban és állandó Csendben van a tökéletes Tisztaság és Nyugalom. Aki birtokolja ezt a tökéletes Tisztaságot, az fokozatosan eléri a valódi Taot. Ha elérte ezt, a Tao mesterének nevezik. Noha a Tao mesterének nevezik, nem gondolja, hogy bárminek is a mestere volna. Olyan ez, mintha minden élő dolog állandó változása okozná, hogy őt a Tao mesterének nevezik. Aki ezt megérti, az másokkal is közölheti a szent Taot.
5. Lao-Ce, a Magasztos, így szólt: a magas fokozatú tanult emberek nem törekednek; a törekvés az alacsonyabb fokozatúak szenvedélye. Azok, akik egy tulajdonságot nagy mértékben birtokolnak, soha nem mutatják azt – akik csak kis mértékben birtokolják a tulajdonságot, belekapaszkodnak. Akik kapaszkodnak, és megmutatják a tulajdonságot, úgy jellemzik, hogy „nincsenek Taoban és Tao tulajdonságaiban”.
6. Annak, hogy nem minden ember kapja meg a valódi Taot, az az oka, hogy az emberek értelme megromlott. Mivel az értelmük megromlott, összezavarodott a szellemük. Az ilyen ember a külső dolgokhoz vonzódik. Mivel a külső dolgokhoz vonzódik, mohó keresésbe kezd. A mohó keresés elfogultsághoz és gyötrelemhez vezet. Emiatt pedig megint csak a zavarodott gondolatok jelennek meg, amelyek a testnek és a szellemnek félelmet és nehézségeket okoznak. Az ilyen emberek ezután csúfosan megszégyenülnek, vadul átszáguldanak az élet és halál egymást követő állapotain, és folyton arra vannak kárhoztatva, hogy a keserűség tengerében süllyedjenek el. A valódi Taot mindörökre elveszítik.
7. Aki megérti a valódi és örök Taot, az egyszerűen megkapja őt. És aki eljut a Tao megértéséhez, az a Tisztaságban és Nyugalomban marad.

Szembenállás helyett semlegesség

 

A semlegesség fogalma nem mindig cseng jól az általános nyelvhasználatban. „Se hús, se hal”, tehát nem tartozik egyik félhez vagy párthoz sem. Gyakran a közönnyel, pártonkívüliséggel és visszahúzódással azonosítják. A neutron töltés nélküli atomi részecske. A latin nyelvben a „neuter” szó azt jelenti, hogy pártatlan, „a kettő közül egyik sem”.

 

Az ellentétek láthatóan meghatározzák az egész életet. Az élet a Földön Észak és Dél mágneses sarka között zajlik. A pozitív és negatív elektromos töltések között olyan energiamező található, amelyre azonban mindkét pólus „rányomja bélyegét”. Erkölcsi szempontból „jónak” neveznek valamit, ha inkább a jó sarokhoz közelít, és „gonosznak” amennyiben a rossz sarokhoz áll közelebb. Így ingázik jó és gonosz a két pólus között ide-oda. A két fogalom tartalmát a mindenkori kultúra határozza meg, amelyből származik. Ugyanez érvényes az ízletesre és az undorítóra, az elfogadhatóra és az elfogadhatatlanra, a forróra és a hidegre, a kellemesre és a kellemetlenre.

A két sarok mint szélsőség azonban nem létezhet és működhet az őket összetartó erő nélkül. Az atom szétesne, ha a magvában rejlő erősen sarkosított részecskéket nem tartanák össze a neutronok, melyek láthatóan nagyobb erővel rendelkeznek, mint a mag többi, töltéssel rendelkező részecskéi.

 

„Az üresség miatt használható”

A nem polarizáltban, a semlegesben nagyobb erő rejlik, mint a polarizáltban. Hermész Triszmegisztosz azt mondja: „Minden, ami mozog, valamiben és valami által mozog. Az, amiben valami mozog, nagyobb és erősebb a mozgatottnál.” Lao Ce a „nemlétről” szól, és ezt az üres térhez hasonlítja: „Harminc küllő kerít egy kerékagyat, de köztük üresség rejlik: a kerék ezért használható. […] így hasznos a létező, és hasznot-adó a nemlétező.” (Tao Te King, 11. fejezet, Weöres Sándor fordítása). A húr nem zeng, ha csak az egyik irányba feszítik. Csakis úgy ad hangot, ha a középen át visszaleng. Az arany középút egy nyugalmi állapot, amely erősebb töltésű, mint a két sarok, melyek közt rejlik.

Az embert mindennapi élete mindig ellenpólusok elé állítja, így szüntelenül választania kell. Emellett az ember birtokol egy semleges képességet is, egy semleges erőt, mely sokkal erősebb, mint a két pólus, melyek folyton meg akarják nyerni a maguk számára. Ez a képesség rejtett napként nyugszik a mikrokozmosz közepén. Ha ezt a semleges és semlegesítő képességet helyesen alkalmazzák, akkor hatásossá válik az isteni erő, mely felülmúlja a polarizált természet minden erejét. Ez az erő visszavezetheti az embert eredeti, halhatatlan életállapotába, mely megelőzte az ellentétek eme világának létét. A Bibliában van egy példázat, amely rávilágít erre (Lukács 8,22-25): „Lőn pedig egy napon, hogy beméne a hajóba ő és az ő tanítványai; és monda nékik: Menjünk a tónak túlsó partjára. (A modern Rózsakereszt tanában a „túlsó part” az új életterületet jelenti.) És elindulának. De hajózásuk közben elszenderedék”; – Jézus jeleníti meg a másik életterületet. Így is mondhatnánk: a másik életterület megjelenítője visszavonult. – „És szélvész csapott le a tóra, és megmerülének, és veszedelemben valának.” A régi természet sarkosítása egyre erősebbé vált, és a tanítványok kezdték félteni az életüket. Csak ekkor emlékeztek arra, hogy közöttük volt Jézus, az isteni küldött. „És hozzá menvén, felkölték őt, mondván: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig felserkenvén, megdorgálá a szelet és a víznek habjait; és megszünének, és lőn csendesség.” A nyugtalanságot okozó ellenpólusokat megfosztották erőiktől. Nyugalom ereszkedik az ember lélegzőterébe, mihelyt megnyitja magát a mikrokozmosza magvában nyugvó semleges elv előtt.

Az embert természeténél fogva állandóan magával rántja „az ellentétek mozgása”, és – mint az órainga – ide-oda leng. Egy csekély impulzus is elegendő ahhoz, hogy kiváltsa ezt a mozgást, míg a nehézségi erő az ingát újra és újra a közép felé viszi. Így állítja az egyetemes Krisztus-erő is az embert újra meg újra az arany középút elé. Ameddig azonban a különböző sarkok közötti nyughatatlanságból él, addig nem ismeri ezt az arany középutat. Túlságosan szoros kapcsolatban van a nyugalmi állapotból való kilengéssel, a létért való küzdelemmel, amit az „életének” hív. Minden energiájával beleveti magát ebbe a viszályba, és nem ismeri fel, hogy így bezárul a közép útja. Pedig ez az út kezdettől fogva a mikrokozmoszába van írva, és a halál sem törli el. Ez a benső harmónia élete, az isteni bölcsességé és a pártatlan szereteté. Ez semmiképpen sem olyan út, amely néha a gyűlölet völgyén vezet keresztül, időnként pedig a földi szeretet kedves dombvidékén szárnyal. Nem viszonylagos tulajdonságok uralják, hanem az abszolút. Ezen út nyomai ősemlékezésként, bizonytalan honvágyként jelen vannak még az ember szívében. És nagy szükségben olykor felvillanhat előtte az aranyló út egy részlete, és megmenekülést hozhat számára.

 

A közép ereje újra megszólalhat

Logikus, hogy az ember ezt csak akkor érheti el, ha elhagyja a küzdőteret, tehát mihelyt nem kapaszkodik már a pólusok egyikébe sem, és képes szabadon állni, embertársai megítélése és kritizálása nélkül. Akkor újra megszólalhat a közép ereje, felvirágozhat az eredeti élet. Az emberben újjászületik az eredeti ember, Jézus pedig Krisztussá fejlődhet, azzá a tiszta lélekké, aki tudatában van az őt vezető isteni szellemnek. Lao Ce ezt Taónak hívja:

„Tao legfelül nincs a fényben,

legalul nincs a sötétben.

Tao örök és nem nevezhető meg névvel;

mindig visszatér a nemléthez.

Közeledsz Taóhoz és nem látod kezdetét.

Követed és nem leled a végét.

Az ősi Taót felkutasd,

hogy a jelen létén uralkodhass.

Aki felismeri az eredethez vivő kezdetet,

az kezében tartja Tao fonalát.”

(Tao Te King, 14. fejezet)

 

Az eredethez való visszatérés a szívben rejlő isteni magnál veszi kezdetét. A benne nyugvó erő – éppúgy, mint Tao – felülmúl minden polaritást. Aki a mindennapi életben használhatja ezt a semleges erőt, az megtapasztalja, hogy a viharok elcsitulnak, mert egy sokkal hatalmasabb erő utasítja rendre őket.

Ekkor az ember tökéletes tudatossággal áll világa pólusai között, melyek már nem téríthetik őt le arany pályájáról. Mivel saját maga lelt rá a közép ösvényére, nem próbál menekülni a világból, hanem képes szolgálni benne teremtménytársainak.

—

Források:

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. rész, 13. fejezet.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri: A kínai Gnózis, 1988, Rozekruis Pers, Haarlem.

A tudás elbocsátása

 

Napjainkban nagy súlyt fektetnek a létezés anyagi oldalára – mindarra, ami látható és ami tapintható. Ez az, amit oly szívesen nevezünk valóságnak, mintha csak a látható világ lenne a valóság.

 

Születésünktől fogva gyűjtjük tapasztalatainkat ebben a világban, és többé- kevésbé elfogadjuk társadalmunk szabályait. Átéljük a létért folytatott küzdelmet, és megtanulunk érvényesülni, hogy ne kelljen elpusztulnunk.

Ez a létfenntartási harc, amely az élet különböző spiráljain nyilvánul meg részben nagyon kifinomult és alig felismerhető módon, részben azonban szemmel láthatóan is az erőszak és elnyomás sokféle formájában. Ez az Ószövetség törvénye, a „szemet szemért és fogat fogért”, melynek ebben a természetben kivétel nélkül minden teremtmény alá van vetve.

Van egy ösztön az emberben, hogy megszabaduljon a kérlelhetetlen isteni ítélettől: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet”. Mindenáron szeretne kiemelkedni a kemény rögből, a „szántóföldből”, amit Ádámnak a bukás után kiosztottak. Manapság mindenekelőtt a tudomány az, amit ez a késztetés hajt, egyelőre persze minden maradandó eredmény nélkül. Kétségtelen, hogy a tudomány felfedezései révén az emberiség jelentős hányada számára kényelmesebbé és kellemesebbé vált az élet. Ha azonban mérleget készítünk, akkor megmutatkozik, hogy ehhez a sikerhez számos elfogadhatatlan mellékhatás is járul.

A tudomány, mely nem az üdv egyetemes filozófiáján alapszik, és nem az élő víz forrásából fakad, nem teljesíti tulajdonképpeni feladatát. S miután a mai tudomány sem ebből az ősforrásból merít, minden külső siker ellenére megannyi bajt okoz.

A külső tudás csak akkor nyeri el valódi értékét, ha elvezeti az embert egy még rejtett, belső tudáshoz, ahhoz a bölcsességhez, amely messze felülmúl minden külső felfogó- és befogadóképességet.

És így, miközben az élet külső körülményei gyorsuló tempóban változnak, és tudásállományunk naponta növekszik, belsőleg majdnem ugyanazok maradtunk. Egész létünket még mindig az énember tudati gyújtópontja uralja. És közben arra törekszünk, hogy ezt érvényesítsük, erősítsük, és lehetőleg még ki is tágítsuk.

Igazi életmegfordulás ilyen módon nem várható el, mert így nem válnak kérdésessé szentségtelen létezésünk alapjai.

 

A tudás határai

Mindezek ellenére mindig akadtak olyan kutatók és híres tudósok is, akik nagyon komolyan próbáltak közelebb kerülni az élet rejtélyéhez. Munkásságuk azt az igyekezetüket tanúsítja, hogy az emberiségnek valami igazán értékeset adjanak a kezébe. És nemegyszer éppen ők – akik a tudomány területén sokkal jobban kiismerik magukat, mint a kívülállók – emelik fel szavukat, ha észreveszik, hogy valamely fejlődés rossz, sőt veszélyes irányba vezet. Megpróbálják figyelmeztetni az emberiséget, mert képesek előre látni bizonyos következményeket. Végső soron azonban ők is tehetetlenül állnak az emberi fejlődéssel szemben, mert látják, hogy ennek az egész gépezetnek erős belső dinamikája van, amelynek még ők sem képesek megálljt parancsolni.

Bármilyen átfogó legyen is tudásunk, mindig csak bizonyos határig terjed, amely egyénenként nagyon különböző. Szigorúan szemlélve pedig édeskevés, amit igazán tudunk – különösen, ha létezésünk alapkérdéseiről van szó:

Honnan jövök?

Hová megyek?

Mi a célja létezésünknek?

Ennek belátása vitte Szókratészt a következő kijelentésre: „Tudom, hogy semmit sem tudok.”

Rózsakereszt Krisztián pedig így vall utazása végén: „A legmagasabb tudás az, hogy semmit sem tudunk.”

Az igazság felé törekvő ember tudja, hogy ennek a világnak minden tudása csak a külső, múlandó emberhez tartozik. És azt is tudja, hogy amire csak szüksége van, már mind megtalálható őbenne, mégha csak lappangó, rejtett módon is. Egyedül csak azt akarja, ami az emberlét igazi céljához közelebb viszi.

Ezért hát megszabadul minden felesleges tehertől, és a lényegeshez tartja magát. Az igazi keresőnek van bátorsága a tudás elengedéséhez. Ez azt jelenti, hogy bár külső tudása talán igen nagymérvű, belső ismerete alapján jelentéktelennek tekinti, hiszen számára értéktelen. Nem ragaszkodik a tudáshoz, mert a Taóhoz vezető igaz úton egy lépéssel sem viszi előbbre. Tudja magáról, hogy Szellemben szegény, de tapasztalja, hogy ez az egyetlen igazi alap, amelyen az üdv útjára léphet. A tudás elengedésével – az igazi életbetöltés iránti olthatatlan vággyal párosulva – megszületik benne az igaz hit. Egy olyan hit, mely állandóan megújul és dinamizálódik, magában hordván a készséget, hogy a holnap igazságáért cserébe maga mögött hagyja a ma igazságát.

 

A Taóból élni

Elengedni annyi, mint nem cselekedni, ahogyan Lao-ce mondja. A tudásra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy nem kapaszkodunk külső tudásba, és nem vetjük be akaratunkat annak érdekében, hogy tudásunkat a saját célunkra fordítsuk. Hanem önátadásban a Tao, a Szellem erőiből élünk.

Az elengedés, a nemcselekvés ezenkívül azt is jelenti, hogy az ember az énjével nem kapaszkodik a Tao-nak, az új életnek a dolgaiba és értékeibe sem, ahogyan korábban a régi élet dolgaival tette. Ha ezt mégis megteszi, akkor tapasztalni fogja, hogy újból szembesül a valósággal. Mert csak így tanulhatja meg a nagy leckét. E tekintetben nincs egyetlen kivétel sem, mert az „énjével” senki sem járhatja az ösvényt.

Ha például valaki az egész egyetemes filozófiát tökéletesen átfogná az értelmével anélkül, hogy valamit is megvalósítana belőle, akkor csupán régi tudását cserélte volna ki egy újra. Ekkor elkerülhetetlenek a csalódások. A tapasztalatok ezáltal csak még erőteljesebbé válnak, hiszen az egyetemes filozófia révén kapcsolatba kerül a másik természetből eredő valamely erővel, melyet öntudatlanul állandóan elutasít, valahányszor elmulasztja a saját életében megvalósítani az új életvitelt.

A nemcselekvés, a tudás elengedése azt jelenti, hogy a kereső Isten mozdulatlan birodalmának dolgait, értékeit és erőit, a lényegét nem az énjével ragadja meg. Mert ha dialektikus lényének birtoklási ösztönével veti rá magát, akkor nem csak a legnagyobb énközpontúság tanújelét adja, hanem éppen ezáltal a miszticizmus vagy okkultizmus útjaira téved. Ezért a nemcselekvés nem a tan egyik érdekes nézete csupán, hanem feltétlen szükségszerűség: út az igazi önátadáshoz.

Ehhez Jan van Rijckenborgh a következőket írja A kínai Gnózis c. könyvében:

„A nemcselekvés módszere csendes, nyugodt öröm, és az a folyamat, hogy eme csendes, nyugodt örömben továbbmennek az Önökben lakozó birodalomnak, az ősatomnak való teljes önátadásig. Azaz a nemcselekvéshez tartani magunkat nem más, mint a tant szavak nélkül megélni. »Nem nekem, hanem Neki, a Másiknak – aki több nálam – kell növekednie. Nekem pedig alá kell szállanom; el kell merülnöm ebben a Másikban, a másik lényben, aki az ősatomba zártan nyugszik.«”

 

A másik növekedése

Ezen az alapon minden kereső a saját tempójában járhatja útját.

Felvétetvén abba az áramlatba, amely őt a múlandóságból az örökkévalósághoz vezeti, a bukott világból a Taóhoz, lélekállapotát már semmi nem rendítheti és nem támadhatja meg, ami ehhez a természethez tartozik. Sziklaszilárd emberré válik, és a dialektika viharai már semmit sem árthatnak neki. Tudata egyre tisztább lesz; így járja útját a baj, a vész világában. És mialatt testvéreivel egységben továbbmegy, szembeárad vele a világosság, az igazi tudás abszolút egyenletessége és lenyűgöző szépsége. Ez nem az énjének szánt tudás, hanem a benne lévő Másiknak szól. A Másik növekedése bensőséges, csendes örömmel tölti el. Hogyan is vágyódhatna még valami másra, mint erre a tudata előtt feltáruló gyönyörűségre?

Hogyan is értékelhetné még a káoszt és a diszharmóniát, amely mindig akkor keletkezik benne, ha vigyázatlanságból letér az igaz útról, mivel a dialektikus erők minden elképzelhetőt bevetnek, hogy őt visszatartsák?

Hiszen szeretne teljesen alámerülni a Tao-ban, feloldódni a nagy áramlatban, egyesülni a mindenség-léttel, mint vízcsepp a tengerrel, hogy örökre a része legyen.

A szó hatalma

 

Az ember a kimondott szó révén különbözik az úgynevezett alacsonyabb létformáktól. A beszéd segítségével befolyásolni lehet a gondolatokat és érzelmeket és gyakran sokkal árnyaltabban lehet őket kifejezésre juttatni, mint más érzékszervek által. A szavak gyakran erősebben sebezhetnek, mint a fizikai erőszak, de arra is képesek, hogy láncokat tépjenek szét és megmutassák az utat a szabadsághoz.

 

Nem ártana elgondolkodnunk azon, hogy az emberek hogyan „etetik” egymást kölcsönösen gondolatokkal és érzelmekkel azáltal, hogy szavakat mondanak ki vagy hallgatnak meg, és azon, hogy milyen hatással vannak szavaink más lények életére.

Oly időben élünk, midőn az embert betemetik a kimondott szóval. Számtalan módszer létezik, mely abban segít mondjuk egy üzletembernek vagy politikusnak, hogy túltegyen embertársain. Az eszmecserék gyakran bizonyításba és támadásba mennek át. A reklámnyelv befolyásoló erejét vetik be annak érdekében, hogy az emberek szívében elültessenek bizonyos célokat és kívánságokat, amelyek aztán a kívánt cselekvésre késztetik őket. Sok szó elveszítette eredeti jelentését, és énközpontú erőkkel töltődött fel. Semmitmondó szavak értéktelen kultúráról tanúskodnak, melyben az emberek megsemmisítik egymást és a földön jelenlévő sokféle életet.

 

A szavak alkotások

Mennyiben lehet egy szó alkotó hatású? És milyen alkotásokról van itt szó? Aki egy hosszú munkanap után elgondolkodik rajta, hogy mit hozott ez a nap, az megállapíthatja, hogy sok szó csak úgy automatikusan jött elő. Más szavak üresek vagy elégtelenek voltak, míg esetleg csupán egyetlen olyan szó hangzott el, amely egy szenvedő embertárs szívéig hatolt.

A régi rejtélyekben a „szót” arra használták, hogy az anyagi életterülettől eltérő dologra utaljanak vele. A szót azért nevezték „alkotónak”, mert képes arra, hogy a hallgatóban új erőket és képességeket fejlesszen ki. Ezért mondják a megváltót „testté vált igének” is.

A mítoszokban, legendákban és hagyományokban sok szónak teljesen más jelentése van, mint a mindennapi életben. Az „Isten” szó egyesek számára jelenthet pl. egy égi lakót, aki hasonlít az emberhez, csak hatalmasabb, igazságosabb és abszolút tökéletes. Mások számára, akik érzik benne a teremtő erőt, az „Isten” szó egy személytelen és kifürkészhetetlen erővel áll összefüggésben, melynek hatalma határtalan. Ez a szeretet, avagy mindennek az ősoka, amely mindent áthat.

A „halál” szó a legtöbb ember számára a fizikai lét végét jelöli. Aki azonban megérti az alkotó szót, az e szó hallatán a régi, alantas személyiség alászállására gondol a fölöttes, halhatatlan isteni lélekben. „Naponta meghalok”, mondja Pál. Ez semmiképpen sem szenvedéssel és fájdalommal teli halál, hanem egy naponta felemelkedés az istenihez, melynek során az alacsonyrendű élet – teljesen magától – elmarad. Jakob Böhme ezt mondja: „Tanuljatok meg meghalni, mielőtt meghaltok; akkor majd meg tudtok halni, amikor meghaltok.” (Sírfelirat a St. Jan templomban, Gouda, Hollandia.)

Az „élet” szó a legtöbb embernek a születés és halál közötti időszakot jelenti. Egyesek azonban az „élet” szóval a felébredt isteni ember állapotát jelölik. Ezzel összehasonlítva a földi „élet” nem több a „halál” egyik megnevezésénél.

 

A nyelv új értelmezése

Aki ilyen, a kifosztott köznapitól eltérő jelentés alapján olvassa a szent hagyományokat, az maga és mások számára egy teljesen új dimenziót tár fel, nevezetesen a halhatatlan lélek nyelvét. Egy szó mélyebb jelentését és rejtett hátterét nem lehet csupán az értelemmel felfogni. Ehhez mindenekelőtt annak ismerete szükséges, hogy minden szó erővel van feltöltve. Az erő határozza meg a hatást, vagyis hogy egy szó gnosztikus értelemben véve alkotó, vagy földi értelemben véve romboló-e.

A szükséges tudat akkor fejlődik ki, ha az emberi megnyilvánulási forma szívében lévő isteni mag kapcsolatba kerül az ősi alkotó szóval, az „Igével”. Akkor nem csak a szó jelentése válik világossá, és nem csak a szó erejét tapasztalják meg, hanem a földi szavaktól való különbség is világossá válik. A „kezdet teremtő szavának” segítségével szól a Teremtő a teremtményeihez. Ahhoz, hogy ezt az Igét képesek legyünk meghallani, a szívnek el kell csendesednie. Ezért mondja Lao Ce: „A szavakba öntött Tao már nem az örök Tao. A megnevezett név nem az örök név.”

A kínai „Tao” fogalma a teremtés alkotó Igéjéhez hasonlatos. Akik megtanulják megérteni ezt az „ősokot”, és eszerint cselekszenek, megváltoztatják saját magukat és a világot. Nekik nincs szükségük rá, hogy új szavak keresésével és alkalmazásával foglalkozzanak. Mert amikor tetteik az ősi – jóllehet számukra új – irányvonalat követik, akkor szavaiknak teljesen más lesz a hatása. Abba a helyzetbe kerülnek, hogy segíteni tudnak másoknak a belső forrás felszabadításában.

Csak az ilyen nyelv alapján különbözik az ember az alacsonyabb élettől. Csakis ez a nyelv képes a láncokat széttörni, és a szabadsághoz vezető utat megmutatni.

Könyvajánló: A Taóból élni

 

Hogyan élhet a lélek újra az egyetlen isteni igazságból, ami nem képez ellenpólust a hazugsággal? Hogyan vehet búcsút a nagy hazugsággal való kapcsolattól, vagyis a világ és az emberiség karmájától? Úgy, hogy „fénnyé alakul”, önismerethez jut, tökéletes semlegességben él kritika nélkül, és nem hagyja magát tovább a pörgő világ és saját asztrális mozgalmassága által vezérelni. Az igazság egy aktuális életállapot, ami az újjászületett isteni lélek sugárzó cselekedeteiben nyilatkozik meg.

Ennek az új léleknek a köntöse nem tűnik fel a világ szemei számára, mivel a mottója „alázat” istennel és az emberekkel szemben.

„Ezért segítője az embereknek a bölcs – nem vet meg senkit. A dolgok segítője – mert nem vet meg semmit. Az ilyent kétszeresen is megvilágosultnak nevezem” – mondja Lao-ce Tao Te King-jében.

Könyvajánló: Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri – A kínai Gnózis

Magyarázatok Lao-ce Tao Te Kingjéhez

 

A Gnózis egyetemes. Sem tér, sem idő nem korlátozza. A századok során mindig is ott rejlett minden nép bölcsességének nyelvében.

Így írta meg mintegy kétezer évvel ezelőtt Lao-ce, a kínai bölcs is múlhatatlan művét a Tao Te Kinget. Olyannyira tömör s oly mélységes ez a mű, hogy korlátozott terjedelme ellenére mindent felölel, amire a keresőnek csak szüksége van az igazság megleléséhez.

A kínai Gnózis szerzői magyarázataikban a következőt írják: „Az ösvényen járó minden tanulónak el kell olvasnia a Tao Te Kinget, azután újra el kell olvasnia, s szinte szóról szóra ki kell betűznie. Hiszen a Másik, akinek a Taót szánták, Önökben raboskodik, és csakis úgy szabadíthatják meg, ha az önátadás révén, a Wu-Wei-ben felébresztik önmagukban. Ezért mondotta Pál: „Nem én, hanem a bennem lévő Krisztus”.

Aki képes elolvasni ezt a könyvet, az felfedezi, hogy „a Tao sugárzásai és hatásai kimeríthetetlenek”.