Pentagram 2014/11

A hatodik érzék keresése

 

Érzékszervek nélkül nem létezne a Földön magasabb fejlettségű élet. Érzékeink mégis nagyon megbízhatatlanok. Egy teljesen új érzékszerv kifejlesztése függetlenné teszi az embert a másik öt érzékszervétől, s ennélfogva a mindennapi élet tolakodó ingeráradatától is.

 

Miért vagyunk képesek, és miért kell egyáltalán észlelni?

E Föld minden élőlénye érzékszervekkel rendelkezik, hogy a környezeti befolyásokra reagálni tudjon, és a dialektikus értelemben vett tudatossághoz eljuthasson.

A virágok érzékelik a hőmérsékletkülönbséget, kiválasztják tápanyagaikat, a Napra irányulnak, s még hangrezgésekre is reagálnak.

Az állatok észlelési képessége részben felülmúlja az emberét, elegendő pl. a sas szemére vagy a kutya orrára utalnunk. A környezet érzékek általi szüntelen ellenőrzése és mindenekelőtt a változásokra való célszerű reagálás jelentősen megnöveli a túlélési esélyeket.

A természettörténeti fejlődés folyamán – a főemlősökkel bezárólag – egyre kifinomultabb, tökéletesebb érzékszervek jöttek létre. Téridőrendi világunk teljesen elképzelhetetlen érzékszervek nélkül.

Érzékszerveink, bármennyire létfontosságúak is, környezetünk valóságának csupán kis részét észlelik, és még ezt is meghamisítják. Szüntelenül megtévesztenek bennünket. Vegyük csak a híres délibábot, vagy gondoljunk a lélektan érzéki csalódásokkal foglalkozó területére.

Maga az érzék szó többféle értelemben használatos. Anyagi, éteri síkon öt érzékről beszélünk: látásról, hallásról, szaglásról, ízlelésről és tapintásról. Ezek a külvilágban lejátszódó dolgokat közvetítik számunkra. Az érzéki fogalmán érzéki benyomásokon alapuló érzelemszerű asztrális mozgalmasságot értünk. Van emellett valóságérzékünk, amely földi életünknek értelmet kölcsönöz. Enélkül nem bírnánk ki. Ez pedig a mentális síkon történik.

Tapasztalatból tudjuk, mennyire lóvá tehetnek bennünket a külvilág jelzései. Tulajdonképpen magunkat csapjuk be a külvilágról alkotott képzeteinkkel. Hogy ez milyen messzire mehet, azt a következő újsághír igen jól érzékelteti. Egy munkásnak vasúti mélyhűtőkocsiban volt dolga, és véletlenül bezárta magát. Kétségbeesetten dörömbölt a vastag, szigetelt falakon, de hiába. Idővel megadta magát sorsának, miszerint most meg kell fagynia. Talált valami íróeszközt, és a hátralévő órákban részletesen feljegyezte a megfagyás szakaszait. Másnap holtan találták meg a fagyhalál minden jelével. A történet különös tragikuma, hogy a mélyhűtő berendezés nem is volt üzemben, s ő csak beképzelte magának a hideget!

Milyen gyakran esnek meg velünk hasonló történetek a hétköznapok során, ha kevésbé tragikus következményekkel is! Hogyan lehetséges ez? Miért csúsznak be újra meg újra ilyen tévedések? Hagyatkozhatunk-e ezek után az érzékeinkre? Vagy mégis érzékszervi észleleteink képeznék a valóságot!? Mégis csak az az ésszerű és igaz számunkra, amit észlelünk, az eszünkkel lelünk, s így igaznak fogadunk el?

 

Az én értelmezi az érzéki benyomásokat

Az érzékszervek a központi idegrendszerrel függenek össze az összes gerinces állatnál és az embernél is. A látás, a hallás funkciói nagy egyeztető teljesítményeket igényelnek, ezért közvetlenül az aggyal vannak kapcsolatban. Más ingerválasz minták – a reflexek – nem futnak át az agyon. Saját személyének, mint önálló lénynek, mint énnek a tudatosodása az ember fejlődésében szorosan összefügg az érzékekkel. Az én a gyermekkorban alakul ki a túlélés fölérendelt műszereként, mely külső, belső impulzusokat fog fel, sorol be, és visszajelzéseket vált ki vagy nyom el ezekre. Így minden megváltoztatja közérzetünket, ami csak ingerli érzékeinket. A szép zene vágyakozást kelt. Egy szörnyű kép szemlélése közben kellemetlenül érezzük magunkat. A konyhából jövő finom illatok várakozásteli hangulatba hoznak minket stb.

Ha az érzékeket keresed, elveszíted az értelmet. Ha az értelmet keresed, elveszíted a bűnt.

Az én feladata, hogy lehetőleg csak ismert és a mindenkori kedélyállapotnak kellemes dolgokat engedjen be a tudatba, szűrjön ki és mellőzzön minden kellemetlen és idegen dolgot, vagy pedig reagáljon rájuk az élet védelmére. Ezért idomítja a valóságot szüntelenül az örökölt, ősi, kollektív képeinkhez. Nagyon merev, önműködően lefutó programokról van itt szó, melyekhez sem jóindulattal, sem elfojtással nem lehet hozzáférni. Az én rá van tehát utalva az érzékszervekre. Ezek tökéletlensége miatt nem kell azon csodálkozni, hogy minden embernek megvannak a maga saját elképzelései, látásmódjai és valóságai. Az érzékletes csalóka képek félrevezetnek bennünket, vagy ahogyan Jakob Böhme mondja: hagyjuk, hogy érzékszerveink mint öklök vonszoljanak minket a sáron át.

 

A hatodik érzék

Az öt érzék képessé teszi az embert arra, hogy a téridő világában kiigazodjon; de pontosan ugyanezek az érzékek veszik el az „eszét”. A mai ember egyre inkább érzéki bódulatba merül, teljesen kiszolgáltatván magát öt érzékének. Azonban, ha többé nem hagyjuk, hogy az érzékek és ezzel együtt a világ minden ámítása uralkodjon felettünk, akkor fokozatosan felismerhetjük egy másik, teljesen más világ létezését, mely az öt érzékszerv egyikével sem észlelhető. Ezt az új észlelést egy nagyon régi kép ábrázolja, melyen szem látható egy szívben. A szem távcsövön keresztül a magasba, az égbe tekint. A szívünkben lévő, s az igazság és a szeretet fényét észlelő új „szemmel” láthatjuk meg az új világot. Az új észlelést hatodik érzékként határozhatjuk meg. Ez az, ami számunkra az igazi érzék, értelemkitöltést meghozza. Ez a belső élet által nyílik meg nekünk. Az élet értelmének keresése, a hatodik érzék megtalálása és fejlesztése számunkra a legnagyobb jelentőséggel bír. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szemellenzővel és füldugóval kellene a világban járnunk, mert annak sok mondanivalója van számunkra. Mégis azon kell fáradoznunk, hogy amilyen gyakran csak lehetséges, visszavonuljunk a csöndbe. Megkérdőjelezhetjük mindannak a hátterét, amit látunk és hallunk. Tudatára ébredhetünk érzékeink önműködő jellegének. Újból és újból fülelhetünk magunkban: lelkiismeretünk, az eredeti fény még gyenge visszfénye, továbbsegít majd bennünket, és új belátással ajándékoz meg.

A csend hangja azt mondja: „Ha biztosítva akarsz lenni az ellenséggel szemben, akkor olvaszd minden érzékedet egyetlen érzékké. Az agyad barlangjában fekszik elrejtve, s lelked homályos szeme számára egyedül ezen keresztül nyilatkozhat meg a meredek ösvény, mely téged mestered elé vezet.”

Világosságról világosságra

 

Az embert joggal nevezhetjük csodálatos teremtménynek, hiszen megadatott számára a legalacsonyabbtól a legmagasságosabbig való fejlődés lehetősége. Sötét Földünk felszínétől egészen a Naptestig, vagyis Vulkánuszig, a Nap mögötti NAP lángoló szívéig hatolhat.

 

Ehhez az úthoz minden szükségeset megkaptunk minden dolog Atyjától: egy szervezetet, amely szervek által kötődik a világhoz, és amely érzékszerveivel észleli a világot. Ezek valóban eszközök, melyekkel környezetünket mintegy tükörben érzékelhetjük.

Tapintással, ízleléssel, hallással, látással és ösztönnel tanul és tapasztal a fiatal lélek, mint a természet minden más teremtménye. Azonban az ember egyúttal azzal a lélekkel is munkálkodik, ami az évek során formálódik és alakul benne. Nemcsak a környezet, hanem a kőfaragó vésője is meghagyja rajta a maga nyomait. Mindemellett és mindezen túl, néha csendes, fényes felhőként bennünk vagy körülöttünk él még valami más, valami megfoghatatlan is.

Ez az élet útján vagy megmarad halvány sejtelemnek, miközben az életerő elapad, a személyiség meghal, és a lélek kialszik, vagy… egyszer csak feltör egy sóvárgás, egy vágy valami „megfoghatatlan” után.

Ez a határozatlan sóvárgás vonzza és megtalálja a magához valót, a hasonlót. Ez felkelti a világosságra való emlékezést, és egy eljövendő hajnalpír lehetőségét, mellyel az érthetetlen sürgetésből hit ébred, és a megfoghatatlan közelebb kerül. Ezzel új érzékszervek alakulnak ki, amelyek észlelhetnek valamit e világosságból. Ezt talán intuíciónak, a „csend hangjának”, vagy inspirációnak, „a szív szemeinek” nevezzük, vagy más, hasonló szavakat és jelzőket találunk rá.

Ezért a keresők, akik e világosságból akarnak élni, mintegy úton vannak feléje, de ők maguk még semmi esetre sem világosságok.

A keresés valódi és örömmel jár, ez bizonyos, de az ember sorshoz kötött része is szüntelenül a tudatba tódul. Goethe ezt így fejezi ki a Faustban: „Két lélek lakozik, oh a keblemben.” Minden testi szervünk kapcsolatban áll a lelkünkkel, és ezek képezik lelkesültségünk túlnyomó részét. Ezért természetléleknek is nevezzük.

 

A belső érzékszervek

Ahol természetes érzékeinkkel már nem tudunk a sötét anyag mélyére hatolni és kikutatni, ott folytonosan új technikai eszközöket találunk fel, melyekkel aztán egyre inkább beleveszünk a világegyetem végtelenségébe és az anyagba.

Vajon így találunk-e valaha is olyan válaszokat, amelyek kielégítenek minket? Hiszen ezek csak külső eszközök, amelyek értelmünket magyarázatokra és okoskodásra sarkallják. Ha semmilyen pozitív megismerés nem keletkezik, akkor a teljesületlen vágyakozás továbbra is megmarad, és egyre erősebbé, gyötrőbbé válik. Ki ne ismerné ezt? Milyen gyakran hoznak minket izgalomba képzetek, hangok és illatok! Milyen elkerülhetetlenül reagálnak rájuk a gondolataink, a pszichénk, és – a hormonok által – a testünk is! A vér tehetetlensége milyen hamar elárasztja újra a törékeny sejtelmet, a Másikat?!

Mégis ott van mindig a nagy honvágy, egy tisztább élet utáni néma vágyakozás. Lassanként megtanuljuk a külső érzékszerveinknél többre becsülni a belső érzékeinket, melyek a világosságból valók és arról tesznek tanúbizonyságot. Míg végül már nem bírjuk, és nem is akarjuk tovább elviselni a honvágy és a természetlélek ösztönzése közötti ellentét feszültségét és fájdalmát! Így hát válság alakul ki, amit magunk okozunk, a bennük lévő világosság, amellyel olykor-olykor dolgozunk is. Ez a válság az a pillanat, amikor választás elé kerülünk, és tökéletes „igent” kell mondanunk. A határozatlan magatartás ezzel a háttérbe szorul, csökken, majd végül teljesen abbamarad. Azonban éppolyan végleges „nemet” is mondhatunk a világosságra. Ekkor többnyire a világosság iránti érdeklődésünket is elveszítjük. Nem a jócselekedetek által válunk éretté az ösvényre. Ez illúzió, mégpedig az ezoterikus világ egyik legnagyobb félrevezetése. Az egyetlen lényeges, az a szívünkből, a belsőnkből jövő őszinte „igen”.

Ekkor minden készen áll arra, hogy a külső érzékek elsődleges belső érzékké alakuljanak át. Ez az önismeret világossága, saját helyzetünk ismerete, melyből belátás keletkezik.

E belátás első eredménye a hála, amely az egész létet örömteli, finom izzással tölti ki, az élettel szembeni hálával, és annak a tudatával, hogy – mint mindig – szerény, de mégis fontos részünk lehet benne. A folyamat előrehaladásának mértékében új akarat születik. Ezzel az erős és tiszta akarattal tudunk együttműködni a művel, amit a világosság transzfigurálóan véghezvisz bennünk. Nem mi magunk visszük végbe. A mi dolgunk csupán az, hogy tökéletesen és nagyon intelligensen szolgáljunk, ahol csak lehetséges.

Így válik láthatóvá az eredmény. Minél világosabban fénylik a cél, annál jobban figyelünk rá, és figyelmünk egyre erősödik. A vándor egyre konkrétabban tapasztalja ezt a valóságot, amit eddig csak bizonytalan sejtelemnek vélt, és amit a keresztény misztériumok „a nem evilági békében járásnak” neveznek. Ez tehát a „világosságban járás”.

Spirálmenet és rezgés

 

Bizonyára tudják, hogy szerveink érzékelésének egész területe teljesen rezgésektől függ. A modern természettudomány egyre mélyebbre hatol a rezgések tanába, s így – ha tétován is – egyre közeledik az Egyetemes Tan anyagi nézetéhez.

 

Hallás, látás, tapintás és más szervi benyomás, a szaglás és ízlelés észlelése és minden erkölcsi és szellemi benyomás is éterrezgések következtében jön létre, melyek viszont a légköri anyag erőiben, állapotaiban és nézeteiben folytatódnak tovább.

Minden rezgéshullám mögött egy ötlet, egy mozgató szellemi elv áll, mely meghatározza a rezgés lényegét, tulajdonságát és sebességét, valamint a rezgéshullámmal együtt ható természeti törvények fellépését. Például az összetartóerő törvényére, a kohézióra gondolunk. Az ötlet rezgést kelt az ősanyagban, a rezgés pedig fajtájának megfelelő jelenségeket hoz létre, amelyek bizonyos ideig megmaradnak, attól függően, hogy a teremtő ötlet és a rezgés mennyi ideig tudja működtetni az összetartóerő törvényét. Ezért mondják a gnosztikusok, hogy minden élet egy ősképen alapul, s hogy egy ősképnek bizonyos életereje van. Amikor pedig ez az életerő elhasználódik, akkor az őskép kifejeződése, a jelenség megszűnik.

Ezenkívül arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy minden rezgéshullám nyilván dupla spirálist, egy középponttól távolodó és egy középpont felé törekvő csavarmenetet ír le, tehát a tágulás és a zsugorodás hatását mutatja. A spirálmenet és a rezgés ezen jelenségeit itt nem akarjuk részletesen tudományosan kifejteni, csak a figyelmüket akarjuk a kozmikus működésnek erre az alapjára felhívni, hogy néhány elutasíthatatlan következtetést vonhassunk le belőle.

Először is azt kell ebből megtanulniuk, hogy a világmindenségben minden teremtmény abban a környezetben él és tevékeny, amelyet alkotott magának – tehát amelyet megérdemel. Másodszor meg kell érteniük, hogy az előállított eredmény tökéletesen megfelel a létrehozó ötletnek. Harmadszor logikus, hogy ha az előállított eredmény, mint jelenség, megszűnik, azért az ötlet megmarad, és szellemi eredete miatt újra meg kell nyilvánulnia. A tudati elv állandóan úton van váltakozó irányban az ötlet és a jelenség között. A középpontból kifelé ható erő a tudati elvet a forma-megnyilvánulásba hajtja, míg a középpontot kereső erő miatt a tudatot felveszi az ötlet. Sok ezoterikus beszél a tudatnak erről a spirális-alakú utazásáról az ötletből a formába és a formából az ötletbe.

Továbbá egyesek azt is mondják, hogy az ilyen rezgési örvényben raboskodó tudatnak két nézetét lehet megkülönböztetni. Beszélnek a természetemberről és a szellememberről, a dialektikus énről és a mennyei énről, vagy az al-énről és a fő-énről (amelyet világosan meg kell különböztetni a dialektikus felettes éntől, az aurikus lénytől). Ez azt fejezi ki, hogy az egyik tudat – szerkezete és eredete miatt – lényegében különbözik a rezgési örvénytől, amelyben tartózkodik, míg a másik tudati állapot teljesen összekapcsolható a rezgési örvénnyel, és abból magyarázható. A fő én, a szellemi tudat tehát fogoly, míg az alantas én, a természetember a rezgésörvény természetes „szíve”.

Ahogyan egy bolygót vagy más égitestet le lehet taszítani a pályájáról, s az így másik rendszerbe kerülhet, és emiatt elvesztheti eredeti természetét, úgy jutott bizonyos lények (akikhez legbensőbb lényünkkel mi is tartozunk) fő-énje az ősidőkben eredeti spirálisáról, eredeti pályájáról egy másikra; egy másik vette fel és a fő-én így elaludt. Ebből a dialektikus természetből másik tudat keletkezett, mely most állandóan, ösztönszerűen csapong az ötlet és a forma között. Alantas természetünk miatt itt teljesen otthon vagyunk, és összpontosított érdeklődéssel mozgunk, természetes ösztöneink szerint. Magasabb rendű természetünk szerint viszont Isten elveszett gyermekei vagyunk, akiket kiűztek eredeti hazájukból.

A Szellemi Iskolában azok tudnak minket megérteni, akik belsőleg tudnak erről. Olyan emberek ezek, akikben a megkötözött, fogva tartott és alvó fő-én a tudat gyenge jeleit mutatja, akik az eredeti hazára vágynak, és ennek következtében felismerik, hogy fogságban vannak a számukra természettörvényszerűen idegen környezetben. Ezt a jelenséget az eredeti életterület sugárzó, ébresztő rezgése, az eredeti haza hívása okozza. Ez a hívás spirális pályán szeli át a teret, és mindenütt hat, ahol valaki vagy valami megegyezik lényével.

Az ember tehát akkor áll és jár a helyes ösvényen, ha az kitérők nélkül Isten szent csarnokaihoz vezeti, és a megszabadulás pályájának ritmusa veszi őt körül. Mint valami dal, mint lágyan susogó vagy hangosan zúgó melódia: mint az Isten-áramlat hömpölygése az örök városban.

Egy lélegzet – egy szívverés. Ennek a lélegzetnek kell az élő vért áthajtania az ereken, s így, lélegzetről-lélegzetre érti meg az ember a mindenségi tudattal való kapcsolatát. Teljesen belemerül, s már csakis a mindenséget éltető akarás az, ami magával ragadja, továbbhajtja.

Így lép be – mintegy magától értetődően – egy új érzékszervi képességbe, szervileg érzékelhető térségbe. Megtanul megkülönböztetni. Megtanulja látni és megvizsgálni az isteni éteranyag bolygói étereit. Ha pedig belép ebbe az észlelésbe, térbe, akkor nem tehet mást, minthogy ebből éljen, s ennek következményei mindenütt megjelennek. Az isteni lény tükröződik ebben a különös zarándokban. Az összefüggés erői a szeme láttára bebizonyosodnak. Ahogyan a gránitkő atomjait tartja össze az összetartóerő, a kohézió törvénye, úgy illeszti össze ugyanaz az isteni törvény a törekvő ember új lényét nagyszerű dicsőséggé.

A szellem tiszta szeretet

 

A spirituálisán érdeklődő emberek az érzékszerveket illetően két síkot képzelnek el. A megszokott öt érzéken kívül létezik a lelki szem, amellyel a magasabb lélekélet észlelhető, a belső fül, amely a szív hangját fogja fel, és a magasabb szaglás-, ízlelés- és tapintásérzék. A világirodalomban sok utalás található mindkét síkra. Mi konkrétnak és absztraktnak nevezzük őket.

 

A megszokott öt érzékből a hallás és a látás bizonyos mértékben objektív, vagyis némi erőfeszítéssel rövid időre megakadályozhatjuk a szem és a fül észleleteire adott szubjektív reakciókat. Ezt fejezik ki az olyan szófordulatok, mint például: „szemet hunyni valami felett – valami süket fülekre talál – nincs szeme rá – vagy nem hallgat valakire”. Az érzéssel más a helyzet. A fájdalommal szemben, amit például fejfájáskor, vagy lábficam esetén érzünk, tehát a fizikai érzéssel szemben nem védekezhetünk. A lelki érzések esetében még képesek vagyunk bizonyos mértékben elhatárolódni, amikor egy légkört, egy hangulatot, vagy annak szükségességét érezzük, amit éppen akkor tennünk kell. A szomorúság, a félelem és a nyugtalanság azonban nagyon szubjektívek, és nem, vagy csak alig hagyhatók figyelmen kívül. Az ízlelés végül olyan közvetlen észleleteket ad, hogy könnyen elfeledjük azt, hogy ez is egy érzékszerv. Sőt, még belső fejlődésünk ismérvének, mércéjének is tekinthetjük. A „jó ízlés” általánosan megbecsült tulajdonság, de gyakran erősen alakítja környezetünk is.

 

Az ízlelés magasabb síkja

Különös műszer a testünk, ugyanis megtalálható benne az a lehetőség, hogy „két úrnak szolgálhat”. A szervek ugyanis természetes funkciójukon kívül a felettes természetből jövő impulzusok érintkezési pontjai is, vagyis bejáratot képeznek azon erők számára, melyekből földi természetünk magyarázható. Nagymértékben érvényes ez az érzésre, a szaglásra, de leginkább az ízlelésre. Az ízlelés, ahogy mondtuk, létállapotunk indikátora. Itt nem az ínyencekre gondolunk, de arra sem, amit a „gyengédség” vagy „tapintat” fogalmával írnak körül. Hiszen ez még a test és a lélek területére tartozik. Az íz(le)lésnél spirituális létállapotunkra gondolunk.

Testi síkunkra és lelki színvonalunkra általában egyaránt érvényes az, hogy aminek megnyitjuk magunkat, vagyis, ami a rendszerünkbe bejön, okozza azt, amik vagyunk. Amit ezzel teszünk, ahogyan ezt feldolgozzuk, megmutatja azt, amik vagyunk. Még ez a megmutatkozás is részben az ellenőrzésünk alatt áll. Bizonyos fokig képesek vagyunk másnak feltüntetni magunkat, mint amilyenek vagyunk.

A külvilág előtt mindenesetre ez gyakran sikerül is. De önmagunk előtt is? Létállapotunk záróvizsgája az emberlét mélyebb rétegeiben, a szellem területén rejlik, és ez a szeretet. A szeretet úgyszólván egy ízlelő szerv, amely lényünk legutolsó zugaiba is „belekóstol”.

„Isten szeretet”, ez volt a katárok szerzetének hitvallása. A spirituális élet eme központi gondolatának az elsajátítása még ma is ahhoz a legmagasabb állapothoz tartozik, melyet a régi tudat még elérhet, mielőtt egy magasabb tudatban olvadna fel. Isten szeretet. A mindent beborító egység tiszta életterébe vezető út melyik pontján állunk? A magasabb sík ízlelőszerve ad majd erre választ: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.” (Máté 15,11)

Nem figyelemreméltó-e, hogy a beszédet lehetővé tevő nyelven helyezkednek el ugyanakkor az ízlelőbimbók is? Minden kimondott szóról számot kell adnunk: „édes”-e az íze, amikor szeretetteljesen elfogadunk egy másik embert „keserű”-e, amikor a saját egónkon, vagy másén ejt sebet vagy „savanyú” utóíze van-e, amikor tapintatlanul, vagy illetlenül zavar meg egy kapcsolatot?

Mennél inkább Isten szeretetének egységéhez fordulunk és rábízzuk magunkat, annál érzékenyebbé, finomabbá és konkrétabbá válik az ízlelésünk. Az ízlelőszerv már nem korlátozódik többé a szájra és a nyelvre. A transzmutált benső is megvizsgál és irányít minden egyes szót, gondolatot és tettet.

Így lesz minden, ami bejön a rendszerbe – jó és rossz egyaránt – a szellem által bennünk tiszta szeretetté változtatva és kisugározva. Hiszen a szellem tiszta szeretet, az a szeretet, melyben nincsenek már ellentétek, ahol minden ítélet megszűnik, és csak az Egyedül-Jó marad fenn valóságként.

Ebben az értelemben tanúskodik a szellem mindenen keresztül, ami a „szájból kijön”. És a 34. zsoltár költője így szól a 9. szakaszban: „Ízleljétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik.”

Előbb hinnünk kell, csak azután láthatunk

 

„Isten az embernek azt a megbízást adta, hogy halandó életében az örök életre irányuljon, és múlandó formájában fedezze fel az örök életet.”

Edith Mikeleitis: A rejtett képmás (Regény Jakob Böhméről)

 

A hit révén az emberben egy másfajta látás fejlődik ki, egy egészen más rendre irányuló érzékszerv. Ezért mondhatjuk, hogy a „hívő” olyan ember, akinek tudomása van egy másik valóságról, mivel látta azt, és keresi az oda vezető utat, ezért minden képessége erre irányul.

Ezt a „látást” itt az új-érzékszervi észlelés összességének kell érteni. Az „észlelés” ugyanis valami más, mint a szokásos látás, hallás vagy felismerés. Az igazság észlelése, „az igazság felvevése”, éberséget jelent, valamint a rendszerünkbe beáramló benyomások állandó figyelését. Ez kritikus ellenőrzés alatt végzett tudatos megfigyelést jelent, az említett „bemenet” szakadatlan vizsgálatát, és ráhangolódást az „Ige” rezgésére, a világító útjelzőre, amely ugyanakkor mintegy testileg is összeköt minket a „másik parttal”. E ráhangolódás neve a vágyakozás.

 

Ne illúziókat teremtsünk, hanem valóságot

Az említett vágyakozás olyan fogékonyságot hoz létre, amelyre a jól ismert népi bölcsesség azt mondja, hogy „hallani, látni és hallgatni” – de most a sorrend megfordul. Ha az egymást kergető benyomások nyugalmi állapotba kerülnek, a formák és ötletek oly végtelen örvényén át újra megtaláljuk „az utat, az igazságot és az életet”.

Elemző értelmünk számára ez mindennek az összege, amely információnak használható. A lélek számára ez azt jelenti, hogy újra helyreállíttatott az eredeti birodalommal való kapcsolat. Ezáltal mindkét világ egymásba olvadhat, és így egyre kevésbé beszélünk észlelésről – bármely formában történjék is ez -, hanem egyre inkább az „eredeti létezésről”. Ez az út nem valamiféle vészkijárat, nem menekülést vagy megszabadulást jelent, mert ez a Föld útja volna, amely áttekinthetetlen ívet követve újra és újra hozzánk vezetne vissza, és börtönünket még erősebben lezárná. A menny útja a nagy megbékélés útja, a mennyei és a földi rezgés egyesülése.

A személyiség számára, amelyet azért hoztak létre, hogy a teremtett világ vonatkozásában érzékszervként szolgáljon, minden bizonnyal nem könnyű feladat, hogy ezt a világot ne tekintse többé elsődleges életcélnak. Azonban, oly mértékben, ahogy a „hit”, az új lelkesítés hangja, visszhangot kelt a személyiségben, és ennek vágyakozása növekszik, a választás egyre könnyebb lesz, míg végül egyáltalán nem kell már választania.

Ne ringassuk magunkat illúziókba: a helyes választás nem hullik senkinek az ölébe. Mindaddig, amíg ezen a földön tévelygünk, a föld megköveteli a jogait, mert nagyon is sokat tud nyújtani. Valójában az a helyzet, hogy két hang beszél bennünk: egyszer a föld erős hangjára, máskor újra a mennyek halk suttogására figyelünk. És ez jól is van így. Pontosan emiatt fognak a csalódások és csalatkozások utat nyitni bennünk egy új érzékelő rendszer számára. Ez pedig azzal a képességgel kezdődik, amellyel különbséget tudunk tenni az álom és a valóság között. Hiszen életünk egy álom, amelyet át kell élnünk, és át kell tekintenünk. Átmenetileg még ide-oda sodródunk a remény és a félelem, a jó és a gonosz között, az ellentétek rabjaiként.

Ha azonban mégis sikerül bizonyos mértékű higgadtságra szert tennünk, akkor lelkünk rezgése a hiten és önátadáson keresztül közeledni kezd a világossághoz, a „nulla-vonalhoz”. A szellemi látás számára kibontakozik az eredeti áramlat, az a hely, ahol valóban élhetünk: az eredeti életterületünk. Az eredeti életbe való felmenetel következményeit nem lehet áttekinteni, de nagyon is világosan megfogalmazhatóak: olyanok, mint egy erőről-erőre és dicsőségről-dicsőségre vezető út.

Azonos-e az éteri vagy a tisztánlátás a szellemi látással?

 

A látásról beszélve az első dolog, ami eszünkbe jut, a szemhasználat. Az is nyilvánvaló, hogy a látáshoz fényre van szükségünk. A köznyelvben azonban különböző szófordulatok érzékeltetik, hogy a látásnak máséle értelme is van. Amikor valaki azt mondja: „nem látja a lényeget”, olyankor a „látni” az „érteni” kifejezésnek felel meg. „Nem érti, hová akarunk kilyukadni.”

 

A szemünkkel látunk. De mindenkivel előfordult már életében legalább egyszer, hogy „az orra után ment”. Ha mondjuk elmegyünk bevásárolni a másik nem valamely képviselőjével, rájövünk, hogy nem ugyanazt látjuk. Azt ugyanis, hogy mire figyelünk fel, az érdeklődési körünk határozza meg. S az észlelés nemcsak látásból, hanem hallásból, szaglásból, ízlelésből, tapintásból és tudomásul vételből is áll. Ha valaki egy hangversenyen hall egy hamis hangot, akkor érzékeli a hibát. Azt is meg tudja állapítani, hogy a zenész szívvel-lélekkel játszik-e vagy sem. A megfigyelés ennek folytán tapasztalattá válik. Továbbá ott van a belelátás, mikor az illető úgy képes megvizsgálni valamit, hogy szinte behatol annak lényébe, keresztüllát rajta, bizonyságot tesz róla. A próféta például belelát a jövőbe. A belelátás általában inkább már a vallással és misztikával kapcsolatos.

A megfigyelés is az érzékelés egy fajtája, de nem azonos a látással. Ha például valaki megfigyel egy másik embert, akkor látja, hogy az illető miként viselkedik egy-egy helyzetben. Megbirkózik-e a munkájával járó stresszel? Hogyan viselkedik társaságban? Alkalmas-e a beosztására? Vannak-e vezetői képességei?

Ez azt mutatja, hogy a „látást” sokféleképpen értelmezhetjük. Emellett a nézés és a látás az agy fejlettségétől és a szív közreműködésétől is függ. Tapasztalata és belátása következtében a felnőtt máshogy látja a dolgokat, mint a gyermek, és fordítva, a gyermek – nyitottságának köszönhetően – gyakran mélyebben és tisztábban észleli a dolgokat a felnőttnél.

 

Egyszerre észlelni a kül- és belvilágot

Az orvosi szakkönyvek részletesen leírják az anyagi szem működését. A fizikai szemen kívül olyan szervek is léteznek, amelyek az úgynevezett finomabb létsíkok észlelésére alkalmasak. Az éteri látással például a fizikai testben és körülötte végbemenő életfolyamatok figyelhetők meg. Az étertest egy finomanyagi eszköz, amely áthatja és körülveszi a Föld, valamint az emberek, állatok és növények fizikai testét. Aki éteri látással rendelkezik, az megfigyelheti mondjuk azt, hogy hogyan szívódnak fel az éltető nedvek a növénybe, hogyan keringenek, táplálva azt, majd hogyan térnek vissza a gyökérzetbe. Ezalatt az illető a növénynek mintegy a holisztikus képét (egészét) látja. Színét és fonákját, belsejét és külsejét egyidejűleg észleli.

A „tisztánlátás” viszont a Föld, az emberek és az állatok asztrális testére vonatkozik. Ez a test nagyobb, mint az étertest, ezt minden oldalról körülveszi és áthatja. A tisztánlátó azonban nem mindig képes észlelni az ebben a testben végbemenő folyamatokat és az itt áramló erőt. Összpontosítania kell rá, de az is előfordulhat, hogy ez a tisztánlátás váratlanul jön elő. A „tisztánlátóknak” gyakran eltérő a véleményük arról, mit is látnak. Ez különösen a jövendölésekre vonatkozik. Ráadásul azt, amit látnak, gyakran csak részben, vagy egyáltalán nem értik. A látó ezt sem tudja befolyásolni.

Az asztrális síkon minden mozgásban van. A „forma” állandóan változó rezgésmintákból áll össze. Ezért nehéz helyes következtetést levonni – a hétköznapi és személyes esetekben talán nem annyira, de a mikrokozmosz, kozmosz és makrokozmosz folyamatait illetően egészen bizonyosan. Csak egy beavatott juthat tiszta észleletekhez ezen a síkon, de még ő is tudja, hogy tévedhet. Ezért nagyon óvatosan von le következtetéseket, megállapításaihoz pedig többnyire hozzáfűzi: „Már amennyire felfedetett a számomra.”

 

Gondolatolvasás és az érzések „látása”

Az átlagos látnok nem képes tudatosan használni adottságát: az vagy jelentkezik, vagy nem. A gyerekek életük első éveiben általában tisztánlátók. De melyik szülő ismeri ezt föl? Számos állat is érzékeli az asztrális mozgást. A kutya például megugathat egy olyan „jelenséget”, melyet rajta kívül senki sem érzékel, emellett „olvas” gazdája gondolataiban, érzelmeiben is.

Az éteri látás sok természeti népnél ma is előfordul, de az egyéniesedett, anyagias emberből gyakorlatilag kihalt. Az ilyen képesség gyakran a mikrokozmosz korábbi megtestesüléseiben lezajlott fejlődés eredménye. Az egyetemes bölcsesség utal rá, hogy az isteni gondviselés egy adott pillanattól kezdve elzárja az effajta képességeket az ember elől, hogy az illető inkább az éppen előtte álló feladatra összpontosíthassa a figyelmét.

Fontos megértenünk, hogy az éteri és tisztánlátás a dialektikus élet határain belül marad. A tiszta szellemi látás csak azután fejlődhet ki, miután a mikrokozmosz mágneses égboltja megújult. A hermetikus filozófiában ezt a képességet „pimanderi tudatnak” nevezik. Ezt a tudatot nem a hetedik kozmikus terület élteti, hanem a hatodik kozmikus területről származó gyógyító és megújító erők.

A negyedik dimenzió már jelen van

A holisztikus világkép, melyet a tudomány új felfedezések és számítások alapján épített ki, nagyszámú, eddig ismeretlen dimenziót feltételez. A kvantumelmélet például legalább 10 millió dimenziót említ! Mégis úgy tűnik, hogy ez az összes dimenzió még mindig belefér a fentebb leírt „negyedik dimenzióba”.

„Az ember három kiterjedést ismer: hosszúságot, szélességet és magasságot. E három dimenzió segítségével tapasztaljuk meg életterünket. Bármilyen nagynak képzeljük is ezt a háromdimenziós teret, mindig lesznek határai, korlátái, és mindig fogságot jelent. Azt, hogy e fogságot nem tudatosan bár, de érzékeljük, például onnan vehetjük észre, hogy – mivel Földünket háromdimenziós szempontból már teljesen ismerni véljük – a tudomány más bolygók felfedezésére törekszik. Az evolúciónak az emberiségre gyakorolt fékezhetetlen nyomása következtében a három dimenzió túl szűkké, túl nyomasztóvá válik. A tudomány erre a nyomásra háromdimenziós módon reagál, megpróbálva a lehető legjobban kitágítani a háromdimenziós teret.

Világos, hogy a szóban forgó nehézségek azonnal megszűnnének, ha létezne egy negyedik dimenzió, és ezt a tudomány valóságként tapasztalhatná meg. Márpedig ez a negyedik dimenzió létezik! Ez az a dimenzió, amelyet a tökéletesen átjárhatónak nevezhetünk. Mi a mindenhol-jelenlét valóságának szeretnénk nevezni. Ez az a dimenzió, amely teljes mértékben nélkülözi az idő, a távolság, a múlt, jelen és jövő, a most és majd fogalmát.

Ha az emberiség birtokolná ezt a negyedik dimenziót, akkor egyáltalán nem lenne szüksége elutazni mondjuk a Holdra, Marsra, Vénuszra vagy Merkúrra, mert pl. a Holdról való elmélkedés a negyedik dimenzióban azt jelentené, hogy ott vagyunk a Holdon. Röviden azt mondhatjuk, hogy a negyedik dimenzió a mindenütt-jelenlét képessége.

A három dimenzióban tudatos ember számára nagyon furcsa elképzelni ezt a képességet. Pedig a negyedik dimenzió csak az ötödik, hatodik és hetedik dimenzióhoz vezető ajtó. Ez a hét dimenzió szolgál a hét nézetű atom alapjául is. Ezért aztán az emberi lény, mivel atomokból épül fel, alapvetően mindenütt-jelenvaló, csakhogy ennek nincs tudatában, mivel tudata és jelenlegi képességei háromdimenziósak.

A mindenütt-jelenvaló tudat azzal a lehetőséggel ajándékozza meg az embert, hogy tudatilag bárhol lehet, ahol csak akar, anélkül hogy helyéről elmozdulna. Az intuíció az ehhez vezető kapu. Az új látás pedig a negyedik dimenzió megvalósításának a kezdete.”

(Catharose de Petri: Az élő Ige)

 

A Szent Szellemhez közeledni

A tiszta szellemi avagy mindenütt-jelenvaló látást azok kapják majd meg, akik a transzmutáció és transzfiguráció (a test-lélek-szellem újjászületés) útját akarják járni. Erről a „látásról” az anyagember számára csak kevés tárul fel, mert meghaladja a közönséges érzékszervi észlelést. A földi tudat nem képes felfogni. E képesség akkor jelenik meg, amikor a lélek elérte azt a szintet, amelyen Isten szelleme megközelítheti, egybeolvadhat vele, taníthatja és megvilágosíthatja. Akkor a lélek belsőleg „láthatja” is a szellemi sugallatokat.

Ezt a látást hívják a „harmadik szem látásának”. A Buddha-ábrázolásokon ezt a képességet gyakran a fejtetőn lévő félkörrel jelképezik: ez a koronacsakra, amely a tobozmiriggyel áll kapcsolatban. Gyakran díszítik szemekkel, a mindenütt-jelenvaló látást jelezve. A csakrák tulajdonképpen tölcsér alakúak, de Buddhánál a koronacsakra félgömbként jelenik meg, lánggal a tetején, mely azt jelzi, hogy ez a képesség a szellem és a lélek tobozmirigyben végbemenő egyesülése révén jön létre. A hermészi bölcseletben ezt a lángot Pimandernek nevezik. Pimander, azaz a szellemi látás olyan ütemben kap erőre, ahogy a transzfiguráció folyamata előrehalad.

 

A negyedik dimenzió észlelése

A negyedik dimenzióban való érzékelést mindenütt-jelenlévő tudatnak nevezik, mert amit általa észlelünk, az teljesen, minden nézetében látható, és teljességként tapasztalható. A teljes mikro- és makrokozmikus élet úgynevezett felfogását „a negyedik dimenzióbeli látásnak” avagy a „tökéletes átlátás” képességének nevezik. Az ezen a szinten való érzékelés során a látnok számára az okoz nehézséget, hogy amit lát, az azonnal teljes jelentőségében megmutatkozik neki, s ezáltal úgy elárasztja a nézetek sokasága, hogy azt sem tudja, hol kezdje a magyarázatot.

Ez az oka annak, hogy oly sok nagy szellem küzdött azzal, hogyan is öntse pontos szavakba a látottakat. A közvetített kép persze sohasem lehet teljes. Jakob Böhme ezt így fejezi ki: „Az isteni világosság kihuny a szavakban.” Ráadásul az olvasó vagy hallgató rendszerint még nem emelkedett a látásnak erre a szintjére. Így aztán az isteni üzenet hirdetői időnként nagyon szomorúak és csalódottak voltak, amikor nem sikerült olyan szavakkal kifejezniük azt, amit láttak, amelyek fellebbentették volna az igazságkeresők szeme elől a káprázat fátylát. Újabb és újabb kifejezésekkel és jelképekkel próbálták mások számára érthetővé tenni azt, amit ők maguk oly tisztán láttak.

Az Újszövetség azt, amikor valaki megkapja a mindenütt-jelenvalóság tudatát, Krisztus újra eljövetelének nevezi. „Ha valaki ezt mondja akkor néktek: Ímé, itt a Krisztus, vagy amott; ne higgyétek. […] Azért ha azt mondják majd néktek: Ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a belső szobákban; ne higgyétek.” (Máté 24: 23, 26)

Krisztus újra eljövetelét tehát nem kívül kell keresnünk, hanem önmagunkban.

A Krisztus-erő ugyanis az egyén mikrokozmikus egén megjelenő világosságerőként válik hatékonnyá, amikor pedig eljön az ideje, akkor a kozmoszban, Földünkön is megjelenik majd.