Mikrokozmosz

 

Mikrokozmosz az ember, mint minutus mundus, azaz kis világ, egy rendkívül összetett, gömb alakú életrendszer, amelyben belülről kifelé haladva megkülönböztethetjük a személyiséget, a megnyilvánulási teret, az aurikus lényt és egy hétséges, mágneses szellemteret. A mikrokozmosz égboltja jelenít meg minden olyan erőt, értéket és kötöttséget, amely a mikrokozmoszban régebben megnyilvánult különböző személyiségek élete következtében bekerült a rendszerbe. Ezek közösen alkotják mikrokozmikus égboltunk fényeit, csillagait. E fények tulajdonképpen vonzó-taszító hatású fókuszok, erőközpontok, amelyek jellegükhöz igazítva meghatározzák a mágneses szellemtér természetét, vagyis az erők és anyagok fajtáját, amiket ez a légkörből magához vonzva felvesz a mikrokozmoszba és ezzel a személyiségbe. A megnyilvánulási térség vagy lélegzőtér az az erőtér, amelyben a személyiség élete lezajlik. Ez az aurikus lényt és a személyiséget összekötő kapocs, amelyben a személyiség fenntartását szolgáló erő- és anyagcsere lezajlik.

A konfliktusmentes élet

 

A bibliai teremtésmítosz elbeszélése szerint a bukás egy konfliktussal kezdődött: azzal, hogy az ember evett egy titokzatos fa gyümölcséből. Az említett fa az ellentétet, a megosztottságot és a konfliktust jelképezi. Ez az esemény volt jelenlegi életállapotunk nyitánya – és napjainkban is tovább hat. Vajon a konfliktusok nem napi valóságunkat alkotják-e – most, holnap és holnapután is? Hacsak egy mélyebb belátás villámcsapásként fel nem ráz minket álmunkból.

 

Napról napra az ellentétek fájáról eszünk. Nem tehetünk másként, hiszen az ellentétek kapcsolatából, a pozitív és a negatív impulzusokból keletkeztünk. Gondolkodásunkat és érzéseinket az ellentétek uralják, ezért szüntelenül választásra kényszerülünk a jó és a rossz között, döntenünk kell valami mellett vagy ellen, a rokonszenv és az ellenszenv, a saját és az idegen vélemény között. A konfliktusok fája végtelenül sokféle gyümölcsöt terem. Az ember eposza azonban az első gyümölcs megevésével kezdődött, és minden további gyümölcsnek ugyanolyan íze és kihatása van. E gyümölcsök fogyasztása egyúttal az isteni egység, az eredeti teljesség, a paradicsomi állapot tagadását is jelenti, a Szenttől, a Fénytől való elfordulást. Ismerjük a fa törzse köré csavarodó kígyó jelképét. Ez a kép az úgynevezett spinális tudati erőre utal. A spina szó hátgerincet jelent, tulajdonképpen „tövist”, a gerinci csigolyák tövisszerű nyúlványára gondolva. A spinális energia kígyóként tekeregve, spirális mozgással halad felfelé a gerinc mentén, majd a fejben gondolkodási képességként és értelemként nyilvánul meg.

A gondolkodási képesség, az értelem kételyt, viszályt vet, hasadást és ellentmondást hoz létre, folytonosan megkülönböztet, és konfliktusokat szül. Ennek következményeit naponta megtapasztaljuk saját életünkben és a népek sorsában, de mindenekelőtt önmagunkban. Hiszen a konfliktus gyökere mibennünk, az egyes emberekben található. Mindig kifelé tekintünk, és másokra mutogatunk. A legtöbb esetben meg vagyunk győződve arról, hogy egy bizonyos konfliktus létrehozásáért mások a felelősek. Azonban mi ugyanolyan felelősek vagyunk, és a konfliktus annak a következménye, hogy mikrokozmoszunk eredeti egyensúlya megbomlott.

Ezért olyan óriási fontosságú, hogy önismeretre és belátásra tegyünk szert. Hiszen ezek jelentik az első lépéseket, ezek képezik a szabad és megszabadító élethez vezető kaput. Minden bizonnyal van olyan helyzet, amikor egy konfliktus indítéka külső körülményekben található – ha azonban gondolkodásunk nem reagál erre, ha a külső történés nem talál megfelelő kapcsolódási pontra bennünk, akkor nem is jöhet létre konfliktus.

Létezésünk hasadt jellegét a mikrokozmosz szétzilált állapota okozza. Bennünk rejlik a lehetőség ennek az állapotnak a leküzdésére. A mikrokozmosz részei vagyunk, és fontos feladatot kell benne betöltenünk. A „kozmosz” szó eredeti jelentése „rend”, azaz különböző részek meghatározott renddé való összefűzése. A különböző erőknek és formáknak egységben kell együttműködniük, ez pedig a különbözőségben megvalósított egység – az egységben megvalósuló különbözőség. Az említett kifejezésben rejlik zilált létünk meggyógyításának kulcsa.

 

A különbözőségben megvalósított egység – az egységben megvalósuló különbözőség

Egy mikrokozmosz, vagy „kis” kozmosz, különböző erők, formák, tudati szférák és testek összekapcsolt egysége. Eredetileg ez a rendszer tökéletes harmóniában élt, de később – a titokzatos fa gyümölcsének elfogyasztása után – nagy megzavarodás következett. Az isteni rendet, a tiszta, „sóból, kénből és higanyból” álló alkímiai tudattüzet megzavarta a hasadt nyelvű kígyó – melyet az ATGC bázispárokhoz, a DNA két kötegéhez hasonlíthatunk. Az egység, az érintetlenség – a szeretet – ezzel kettétört. A Jó és a Rossz ismeretének paradicsomi fája a konfliktus fájává fajult, melyről most is, nap mint nap mindannyian eszünk.

A konfliktus viszályt, ellentétet és összeütközést jelent mind mentális, mind lelki és testi szinten. Amíg saját magunkban nem oldottuk fel a konfliktust, addig másokkal sem tudunk konfliktusok nélkül élni.

„Szeresd az Urat, a te Istenedet” – az egyetemes Rendet – „teljes szívedből és teljes lelkedből […] és a te felebarátodat, mint magadat.” (Lukács, 10:27) Vajon lehetetlen megbízatás ez? Vagy sikerül-e megéreznünk a fenti szavakban lüktető eleven szívdobogást? Önmagunkat szeretni – ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy konfliktusmentesen kell élnünk önmagunkkal, és mély vágyakozásban és alázatban keresnünk az isteni rendet. Ha erre nem tudjuk elhatározni magunkat, akkor továbbra is egyik konfliktusból a másikba zuhanunk.

Az Ellentétek Fájáról szóló történet nemcsak a távoli múltról szóló mitikus elbeszélés. Ez a Fa bennünk áll, mi magunk testesítjük meg ezt a Fát. A konfliktusok nem idegen jelenségek számunkra, hiszen ostromolják a szívünket, birtokba veszik a fejünket, meghatározzák cselekedeteinket, és lépésről lépésre a nyomunkban járnak. Egy nap folyamán, egy óra vagy akár egyetlen perc leforgása alatt hányszor mondjuk ki, hogy „igen” vagy „nem”, hányszor fogunk pártot valami mellett vagy ellen? És ez a magatartás bármire vonatkozhat: embertársainkra, véleményekre, családtagokkal vagy kollegáinkkal való kapcsolatainkra, a munkahelyünkön, a közlekedésben, a világban előálló helyzetekre, az időjárásra… Az említett döntések közül igen sok erősen foglalkoztat minket, érzéseket kelt bennünk, beszélgetésekre és szópárbajokra ösztönöz. Szüntelenül ítélkezünk, és ez gyakran el sem jut a tudatunkig.

A félelmet, létezésünknek ezt az átkát az Istenrend megzavarásának ősrégi konfliktusa kelti bennünk. A félelem, a kétség és a bizonytalanság mind-mind a konfliktus hű szolgái. Gyakran álcázzák magukat támadásnak, agressziónak és kötekedési kedvnek. Emellett ott van még a szív és a fej között, a gondolataink és érzéseink között dúló háború is. Olyan hasadtság ez, amely egészen az ízekig és velőkig áthat bennünket, amelynek hatásait a vérünkben, a lélegzőterünkben és mikrokozmoszunk minden szférájában és rétegében megtaláljuk. Az Istenrend össze van zavarva – ez a tény adja életünk alaphangját.

Ez a hang a saját lényünkben rezeg, nem pedig valahol a minket körülvevő térben, és ez még akkor is így van, ha a hamis hangok eredetét kívülről tapasztaljuk meg. A konfliktus olyan történés, amely mibennünk, magunkban megy végbe, ez a belső szétszakítottság visszatükröződése. „Szeresd Istent mindenek felett, és felebarátodat úgy, mint tenmagadat.” Érezzük, hogy itt van a kulcs elrejtve, de vajon hogyan lehet ezt a kulcsot használatba venni? Szeresd Istent, mindeneknek egyetemes, eredeti rendjét mindenek felett. Ez a következőt jelenti: Emelkedjetek fel az istenihez, kapcsoljátok össze magatokat, a lelketeket Istennel, a végtelen, mérhetetlen alkotóképességgel, a szeretet, a bölcsesség és az erő ősforrásával. A szeretet maga a rend, az egység, az együttműködés és a közös létezés. A földi tudat nem tudja ezt megérteni, mert nem tanulta meg, hogyan fejezze ki magát az isteniben. A bölcsesség pedig egység és rend. Ezek az isteni erő és az isteni szellem révén nyilatkoznak meg. A szeretetben, amely mindent felölel, minden eggyé válik.

Képzeljék el, hogy egy tó partján állnak, és a víz tükörsima felületét figyelik. Ha egy kő vagy egy esőcsepp a vízbe hullik, akkor a vízfelszínen tökéletesen kör alakú hullámok indulnak el. A körök kiterjednek, szélesebbé válnak, és egy hullám-mintát, tökéletes rendet formálnak. Ha folyamatosan hullanak a cseppek, akkor mindenütt körök képződnek, melyek az érintési pontból, a középpontból terjednek kifelé. Egy bizonyos pillanatban aztán ezek a vízkörök kölcsönösen érintik és áthatják egymást. Így csodaszép káosz-minta áll elő, a kiszélesedő és egymást átható körök mozgó, hullámzó hálózata.

Elragadó színjáték ez: ameddig csak néhány egymást metsző kör mozog a felszínen, a mozgást figyelmes szemmel még követni tudjuk. De amikor a vízfelszínen több tucat érintési pont keletkezik, már nem tudjuk követni szemünkkel a mozgásokat, és átadjuk magunkat a teljes víztükröt mozgásba hozó interferencia-minták szépségének.

Ami első látásra konfliktusnak, összeütközésnek és a hullámok kölcsönös akadályozásának tűnik, végül is csodálatos, harmonikus együttműködésnek és összehangolódásnak bizonyul. Azt is mondhatnánk, hogy konszenzus, megegyezés jön létre egy belső rend hatására. Ehhez hasonlóan, a mi konfliktusaink is abbamaradnak, ha saját mikrokozmikus rendszerünkben összhangba kerülünk az Istenrenddel. Ezáltal egymással is harmóniába kerülünk, mert megtaláljuk a valódi szabadsághoz vezető ösvényen küzdő emberek közötti összhangot.

Ha éberen figyeljük a vizet, sokat tanulhatunk tőle. Saját vonatkozásunkban csodálatos jelképpé válik a víztükrön látható interferencia-minta. Interferencia alatt két hullám egyidejű hatását értjük, amelyek egymást akadályozzák vagy erősítik.

Lao Ce is hivatkozik Tao Te King-jében a vízre. Az Egyetemes Tanban a víz gyakran az egészségessé-válás szimbóluma. Az „élő vízből” való ivás egy magasabb tudatállapotba való belépést jelent. És mivel a tudat alapvetően kreatív, alkotó és megnyilvánuló, az „élő víz” ivása egyidejűleg egy magasabb életállapotba való belépést is jelent.

 

A tudat állapota a lét állapota

„A tudat állapota a lét állapota.” Ebben a kijelentésben is a valódi életmegújítás kulcsa rejlik. Ha a tudat változik, megváltozik az élet is. Ha új tudat születik, akkor egyidejűleg új élet jön létre.

A tudat alkotó, megnyilvánító, hiszen energia. Aki a régi tudatához ragaszkodik, az továbbra is régi, énközpontú életét folytatja tovább. Ha a tudatot még az asztrológiai Halak-korszak, a Bika- vagy a Kos-korszak mechanizmusai és energia-mintái bilincselik meg, vagy ezek hatása alatt áll, akkor az élet megnyilvánulásai is ezekkel vannak összhangban. Ha azonban a tudat nyitva áll a Vízöntő közelgő korszakának energiái, vagyis „vize” számára, akkor ez megmutatkozik az életünkben – és a többi emberrel való kapcsolatunkban is. A Vízöntő szellemisége egymásra-hangolódást, összehangoltságot, egyetértést, együttműködést, nyíltságot, tiszta megértést, szerénységet, az újonnan született rendből fakadó harmóniát és szeretetet jelent. A felsorolt eredmények pedig nem egy többé-kevésbé közeli jövőben érkeznek el hozzánk, hanem már most is itt vannak. A Vízöntő azt jelenti, hogy minden emberrel közös egészet alkotunk egy új energiamintában. Erre akkor nyílik lehetőség, ha a saját mikrokozmoszunkban helyreáll a teljesség, tehát akkor, ha az új idők szellemét hatni engedjük magunkban. Az egyetemes szeretet ünnepének nyitánya most hallható.

Most térjünk vissza még egyszer a koncentrikus vízkörök képéhez, melyek egy középpont vagy érintési pont körül alakulnak ki. Egyszerű, de igen találó jelképe ez az újból az igazi életre ébresztett mikrokozmosznak. Szívünkben van egy érintkezési pont, egy fénylő középpont, amelyből a hullámok kiindulnak. A gyújtópont a rózsa. Az isteni élet rendjéből, a szeretet nagy kozmoszából érkező fénysugarak felébresztik a rózsát, majd belőle egyre szélesebben terjedő, hullámzó, rezgő fénykörök indulnak ki, és alakot adnak a mikrokozmosznak. A templom szökőkútja ezt a történést jelképezi, emberi létünk képét mutatja.

A mikrokozmikus valóság természetesen több dimenzióban nyilvánul meg. Az isteni harmóniában és rendben létező mikrokozmosz a szélesedő hullám- és energiakörök olyan rendszere, amely végül kapcsolatba tud lépni a végtelen isteni létezéssel. Mihelyt a középpont életre kel, beteljesül a csoda – ennek azonban az az előfeltétele, hogy erre hangoljuk magunkat, és így ne akadályozzuk e csodát.

Ekkor szűnik meg az élet ziláltsága, és véget ér az ősrégi konfliktus, melyet a titokzatos fa kettéhasadt nyelvű kígyójának sugallata keltett. Akkor minden kifelé vetített konfliktus is megszűnik. Ha lényünkben újra helyreáll az isteni rend, tehát újra a szeretet él bennünk, akkor ez a szeretet mindenki számára jelen van.

Ez a Vízöntő! Szeresd Uradat, a te Istenedet mindenek felett, és szeresd a te felebarátodat, mint magadat! Ekkor a Jó és Rossz Fája újra a valódi harmónia, az eredeti rend és szeretet fájává válik, az Élet Fájává, amely saját Önvalónkban állíttatott fel.

Mindig kifelé tekintünk, és másokra mutogatunk. A legtöbb esetben meg vagyunk győződve arról, hogy egy bizonyos konfliktus létrehozásáért mások a felelősek. Azonban mi ugyanolyan felelősek vagyunk, és a konfliktus annak a következménye, hogy mikrokozmoszunk eredeti egyensúlya megbomlott.

Ezért olyan óriási fontosságú, hogy önismeretre és belátásra tegyünk szert. Hiszen ezek jelentik az első lépéseket, ezek képezik a szabad és megszabadító élethez vezető kaput.

Nem egy, nem kettő

Tapasztalatok az egységhez vezető úton

 

Aki csak a megszabadulás útjára lép, azt mind összekötik egy erővel, amely egész lényét megváltoztatja, és alkalmassá teszi őt a benne lévő isteni ember életre keltésére. Ez a benne lévő isteni szellemmag ereje. Ugyanebben a pillanatban lép rá az „egyetemes ösvényre”. Ekkor körülveszi egy az anyagba beavatkozó energiaáramlat, valamint egy másik, az anyagból felemelkedő erő.

 

Az előttünk járók fáradozásainak köszönhetően, akik az istenit önmagukban újra megszabadították, az „ösvény” mint új életlehetőség mindenki számára jelenlévővé vált a légkörben. Ez a mindent körülölelő erőtér az egész földön jelen van, és többek között a nyugati misztériumiskolában, a modern Szellemi Iskolában koncentrálódik.

Aki igennel válaszol erre az erőre, és elkezdi az utat, az „Istenből született”: fokozatosan körvonalazódni kezdenek a tudatában azok a fenséges hatalmak, bölcsesség, erő és szeretet, amelyek egykor majd önnön mikrokozmoszából fognak kibontakozni. Egy megsejtett, új világ végeláthatatlan kilátásai borítják el. Minden dolog új helyre kerül, és összekötődnek egymással, mert egy eddig ismeretlen rend válik felismerhetővé. Ennek a tapasztalatnak azonban az a legfontosabb tényezője, hogy az illető tudja: képes elérni a célt, a végső egyesülést az isteni eredettel. És ez a tudás örömmel tölti el.

Bizonyos idő elteltével a belátás elmélyül és megszilárdul. Az ember megtanulja megérteni az ösvény lényegét és horderejét. A következő, nem csekély feladata a megadás a benne kialakuló új dolog fejlődésének. A fejlődés ösvényén ez a legfontosabb feladata, és még hosszú ideig el lesz foglalva vele. A folyamatot, amelyet elfogadott, és növekvő felismerési képességével átlátott, most élettel kell megtöltenie. Mi fog történni?

 

Feszültség a belső lényben…

Az új, isteni ember lénye mellett a saját földi lény természete és a napi fáradozások gyümölcse is egyre világosabbá válik. Így az ember egy feszültségi térbe kerül, amely fokozatosan megváltoztatja életérzését.

Ittlétének realitását egyre világosabban észleli: minden erőfeszítése ellenére jó és rossz, tudattalan és kaotikus marad. Mégis olyan időszak ez, melyben boldognak tekintheti magát, mert az út célja, amely egy teljesen más világ, mindig ott lebeg a tudat hátterében vagy előterében. Az én azon irányú próbálkozásai, hogy „önmagát a másikká alakítsa”, szüntelenül kudarcba fulladnak. Végül megérti, hogy ez lehetetlen és nem is sikerülhet. Az ember nem talál nyugalmat, és fokozódik az elégedetlensége. Bár a régi lény megpróbál azonosulni az újjal, rá kell jönnie, hogy nem egyek. De még a régi lény önérzékelése, az én magával való megelégedettsége is törékennyé válik. A fénnyel és az eljövendő új személyiség képével való találkozás után a régi személyiségnek már nincs kemény, sziklaszilárd egysége. A cél, az abszolút átváltozás csak akkor érhető el, ha a régi lény feltétel nélkül átadja magát az újnak. A feszültségi tér csak ezután mutatkozik annak, ami ő maga alapvetően: dinamikus erőkitöltésnek. A földi és az égi közötti feszültség ekkor már nem bosszúságként vagy csalódottságként nyilvánul meg, hanem tiszta, átalakító erőként, amelyből új egység jön létre.

Mielőtt ezt elérné, az illető azt tapasztalja, hogy a mindent körülölelő és védelmező erő, amely kezdetben beburkolta, látszólag visszahúzódik. Mintha teljesíthetetlen követelmények elé lenne állítva! Ám ekkor felfedezi, hogy a Másik, mint belső tudaterő segít neki. Ez később új érzéssé fejlődik, hogy végül, mint új akarat rögzüljön benne. Ily módon kötődik össze az isteni Másik az emberrel. Ez lehetővé teszi számára, hogy küzdelmét az önátadás folyamatában jó véghez vigye, mégpedig jobban, mint valaha is remélni merte volna; egyenesen saját hibáinak tapasztalatain keresztül. Az elszigetelt éntudat hátterében felébred benne az egység-tudat. Végül eltűnnek fenntartásai és ellenvetései, miközben növekszik az örökbe vetett bizodalma, és felébred benne maga az örök.

Annak a tapasztalata mellett, hogy őt egy mindent körülölelő erő hordozza, egy szempillantás alatt tudatára ébred a minden olyannal való egységnek, ami egyszer az isteni ősforrásból származott. Ez az egység-tudat kifelé tükröződik, és bebizonyosodik az életében. Az ösztönöknek, a másokkal való viszálykodásnak és ellenségeskedésnek háttérbe kell szorulniuk. De ez még csak az első lépés.

 

…és feszültség a külső lényben

Amivel az ember küzd, és ami neki még nem sikerült, azt fokozott mértékben felismeri a többiekben is: Tudatlanság az élet értelmét illetően, túlsúlyban lévő énközpontúság, a szokások uralkodása, a saját erőből megváltozás képtelensége. Nemcsak saját gyengeségeink, hanem a megszabadulás útját velünk járó társainkéi is láthatóvá válnak az erőtér leleplező fényében: leragadás a megszokott gondolkodásban, a hit hiánya, az önátadás kerülése, látható megmaradás a természetes állapotban. Aki másokban észreveszi az ilyesmit, az velük együtt egy olyan feszültségi térben találtatik, amelyet benne is és a többiekben is az isteni ember ideáljának a kivetítése hozott létre. Na de mit is érzékel valójában? Mások hibáit? Saját tökéletlenségének visszatükröződését? A kettő keverékét? Bármit vél is látni, az elkülönítő, és végül a megszabadító erőtől is elválasztja őt. Ami látszólag akadályozó, zavaró és helytelen, az gyakran a tudat előterébe nyomakszik, és magához köti az embert. Amilyen fontos az önismeret, amellyel fel tudjuk ismerni saját belső akadályainkat, olyan ártalmas ezt a képességet mások látszólagos hibáira irányítani. Ezeket a hibákat ugyanis az egó figyeli meg, ami elutasítást, kritikát és viszályt szül. Ez az állapot gyakran lényegesen kártékonyabb, mint azok az állítólagos hibák, amelyek ehhez az állapothoz vezettek. A kritikus szemszöget, az úton együtt haladó társaktól való elkülönülést, és minden ebből származó gondolati és érzelmi hatást meg lehet szüntetni, ha ezeket a folyamatokat is elsősorban mint saját magában lévő akadályokat ismeri fel, és a saját portája előtt söpör. Akkor tudatossá válnak benne azok a feszültségek és konfliktusok, amelyeket az erőtérben okozott. Ezenkívül megtapasztalja a benne lévő új lélek fájdalmát, azét a lélekét, amelynek el kell viselnie ezt a diszharmonikus állapotot. Ez a tapasztalat, bármennyire kellemetlen legyen is eleinte, az embernek a bukottságára vonatkozó tudását igazi tudattá mélyíti. Ekkor az én könnyebben hátra tud lépni, és átadni a vezetést a benne lévő új léleknek. Ez egy újabb lépés az önátadás útján. A mások kritizálása helyett pedig egy személytelen, tiszta és támogató tudat fejlődik ki, amely megerősíti az erőteret, és így a belső lény alapján – anélkül, hogy egy szót is szólna – segít másoknak a saját akadályaikkal foglalkozni.

Minden ilyen tapasztalat azt mutatja meg a törekvőnek, hogy legbelül még nem állt készen, vagy nem volt képes együttdolgozni a megszabadító erőkkel. A bukottság tudata és az eredettől való eltávolodás tudata erősödik, ugyanakkor azonban a megváltó nézet is közeledik. Mert ha az én-lény alázatban úgy tekint magára, mint a bukott természet részére, akkor megtanulja átadni magát a benne lévő Másiknak. Akkor hasznot húz a tapasztalataiból, és átalakítja őket belátássá és új életvitellé. Így folytatja az útját a kétségből az egységbe. Az én-lény konfliktusa után pedig az örök lélek egysége lép előtérbe; a viszályt a személytelen szeretet követi.

 

Egység a kettősségben

A megszabadító ösvény és minden valóban szellemi munka is mindig két erőn nyugszik: egy anyagba beavatkozó energiaáramlaton és egy második, anyagból kiemelő erőn. E magasztos hatások dinamikájában lehetővé válik a visszaút, a felfelé vezető út a bukásból, ahol az isteni a formához kötődik, és benne raboskodik. Ha a külső, földi elem képes átadni teljes lényét a benne lévő isteni elemnek, akkor az örök önvaló, a mikrokozmosz képes lesz újra teremteni, isteni erejét használva. Mindig a földi megváltozásáról van szó, de megmarad az áthidalhatatlan különbség az isteni és a földi között. A bukott világ látszaténje teljesen elpárolgott. A forma üres, és az isteni ember feltámadott. Az ösvényen megtett minden lépés új, megszabadító erőt bocsát ki. Még ha az eredmény tökéletlen is: A forma már teret biztosít az isteni Másiknak, és ez a Másik hatni fog!

A szivárvány hét dala

Catharose de Petri

 

Ahogyan a szivárvány a napfény megtört sugarain át megmutatja szépségét, s bizonyságot tesz róla, hogy a felhők mögött mégis teljes dicsőségében ragyog a nap, az ösvényre rátaláló ember is ismer egy másik fényboltozatot, amely a spektrum hét színében tündöklik. Ez az ígéret íve, amely akkor mutatja meg ragyogását, amikor az ember közeledik ahhoz a ponthoz, ahol már annyira megtisztult, hogy pillantást vethet arra a jövőre, melynek irányába legbelsőbb vágyakozása évek óta vezeti. Az „ígéret ezen ívének” megpillantása rendszerint olyan események közeledtét jelzi, melyek a legnagyobb erőfeszítést és energiát követelik meg. Ez az ív azért mutatkozik meg, hogy az embert felkészítse és megerősítse az eljövendő veszély óráira, napjaira vagy éveire.

 

A kettős ív

Az ígéret íve rendszerint kettős ívként ragyog: kétszeres hívásra hívja fel a figyelmet. Ezzel összhangban a küzdő embert is kétszeresen készítik fel és erősítik meg az éjszakán való átvonulásra. Az ív emellett számos mágikus titkot és egyetemes bölcsességet rejt színei gazdagságában.

A szivárvány mindenekelőtt a hétszeres föld-logosz és a földdel együtt ugyanahhoz a rendszerhez tartozó hét bolygó létezésének látható bizonyítéka (az ősi tanításokban ezek a következők: Merkúr, Vénusz, Föld, Hold, Mars, Jupiter és Szaturnusz). Másodszor, sugárzásával mind a hét bolygót lelki szemeink elé állítja, mert mind a hét bolygó hét különböző birodalomból áll, és mind a hét birodalmat saját dimenziója uralja. A szellemi fényív hét aurikus gyűrűre is felhívja a figyelmünket – az élet hét területére, a hétszeres emberi mikrokozmoszra, amely az emberi élet jelenlegi szférájában szerkezetileg teljesen felbomlott és eltorzult. A hétszeres fényív egyszersmind egy hétszer háromszoros tevékenységet is kifejt, hisz minden egyes színének megvan a maga rezgésszáma és hangot ad. Helyesebben első a hang – az ige. A hang azután Világossággá válik – vagyis színné, majd a hang rezgéssé – életté – válik. A Világosság és az élet szóval az egyetemes kozmosz háromszoros őselvét ragadjuk meg, ebben az értelemben pedig a Világosság szellemi íve a mindenség, a mindenség-megnyilvánulás valóságának a jelképe.

 

Fohat hét dala

A szivárvány hét dala Isten emberre vonatkozó szándékairól és vezetéséről tanúskodik. A Rózsakereszt szerzete pedig közölni akar valamit a kereső emberekkel „Fohat e hét énekéből”. A Fohatot a szellem és anyag közötti kapocsnak tekinthetjük – annak a lélekadó elvnek, amely élettel lát el minden atomot. A Fohat így a látható világ építőmestere.

Az ígéret első íve a tanuló figyelmét a keletkezés tiszta világára irányítja, amelyben az emberiség eredetileg élt, s ahová vissza kell térnie. Az egyetemes születés világa ez, a kezdet genezise. A második ív az átszellemiesült látást a szellemi lét, a tökéletes lét eredeti világára irányítja: a világra, amely Istentől és Istenből való. Összetartozásával e két ív kulcsot kínál az eredeti ember „reneszánszához”, újjászületéséhez.

Most pedig kíséreljünk meg valamit felfogni ebből az újjászületésre való hívásból. A Teremtő bölcsessége gondoskodott az eszményi mikrokozmoszhoz kellő minden szükséges dologról, például azáltal, hogy a hét aurikus gyűrűt vagy hét kis szférát különbözőnek alkotta meg.

Egyik szféra sem irányítja a többit. Ebben a tekintetben tökéletes az összhang! Mégis szeretnénk megvizsgálni, vajon hogyan is lehetséges, hogy mindegyik szféra különbözik a többitől, amikor ugyanaz az erő tevékeny minden egyes szférában.

A tágas világmindenség minden megnyilvánulásában a hét őshang, a hét ősrezgés és a hét ősszín jelenik meg. Mégis felmérhetetlen különbség van a megnyilvánulási forma és a belső lényeg tekintetében. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nem létezik két egyforma szféra sem.

Ezek a különbségek abból fakadnak, hogy mindegyik világban vagy szférában mindig csak egy hang, egy szín és egy rezgés dominál. Alapvetően a hét mikrokozmikus szféra mindegyikében jelen van mind a hét szín – a vörös, a narancs, a sárga, a zöld, a kék, az indigó és az ibolya – mégis mindig csak egy szín az, amely uralja az élet minden egyes területét. Egy adott életterületen mindig is egy szín alkotja a lét alapját.

 

A hét szín

Az eddigiek alapján az alábbi következtetésekre jutunk. A hétszeres mikrokozmoszban van egy olyan tér, melyet ásványinak nevezhetnénk. Minden anyagot, amelyre a mikrokozmosz fejlődéséhez szükség van, ebben a térben gyűjtenek össze. Ebben a birodalomban a vörös az uralkodó szín.

A második teret növényi jelzővel jellemezhetnénk. Ebben a térben olyan életerők működnek, melyeket pránának vagy az élet lélegzetének nevezhetünk. Itt a narancssárga a domináns szín. A narancs és a vörös kombinációja szolgáltatja a megfelelő életerőket a vele összhangban álló építőanyagokkal együtt.

A harmadik teret állatinak nevezhetjük. Élénk tevékenységet látunk kialakulni benne, amelyben megannyi dinamikus energia összpontosul annak érdekében, hogy az építési munka megvalósuljon. Ebben a térben a sárga szín uralkodik.

A negyedik térben a keletkezést ismerjük fel, az emberré válás értelmében. Itt a zöld az uralkodó szín.

Az ötödik tér a létezésnek az a területe, amelyben a tudat áthatol a harmadik (legalacsonyabb) szellemi állapot szintjének megértéséhez. Ebben az ötödik birodalomban nyilvánul meg először az, ami a keletkezés állapotában van. Itt a kék szín az uralkodó.

A hatodik térben átlátjuk a második szellemi állapotot, amelyben a szellemmé vált lény továbbfejlődik. Itt az indigó az uralkodó szín.

Utoljára a hetedik tér maradt, amelyben az Isteni Ember jelenik meg előttünk a maga tökéletes mivoltában. Ebben a térben pedig az ibolyaszín uralkodik.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a mikrokozmoszban négy keletkezési tér és három megnyilvánulási tér van. Gondolatainkban önkéntelenül is a jávai Borobudur titokzatos temploma jelenik meg, ahol a négy keletkezési tér négyzetekként, a három megnyilvánulási tér pedig körökként jelenik meg. Pekingben a lenyűgöző Menny Templomában a három kör hívja fel figyelmünket a három megnyilvánulási térre, míg a négy keletkezési teret a négy út jelzi. Világos, hogy e hét teret tökéletes összhangban kell irányítani. Ez az irányítás csak akkor lehetséges, ha a központi szellem képes a mikrokozmikus rendszert a hetedik vagy isteni birodalmon keresztül vezetni. Ha e szellem elhagyja az Isten által sugallt fejlődési menetet, akkor visszavonhatatlanul diszharmónia keletkezik.

Amint – ahogy ezen a földön is van – az irányító tevékenység központja átkerül a harmadik térbe, ahol az életet a tudatalatti vezeti, és az állati dinamizmus uralkodik, a háromszoros szellemi tér fátyol mögé rejtőzik. Akkor az igaz emberi minőség keletkezésében zavar jön létre, és kifejlődik egy állati teremtés egy olyan birodalomban, amelyet csak energiaforrásnak szántak. E fejtegetés alapján az is világossá válik, hogy az újjászületés nem csupán az általunk ismert emberre vonatkozik, hanem mind a hét mikrokozmikus birodalom újjáépítésére és tökéletes harmonizációjára is. Ezután most már érthető lesz az is, hogy ez az újjáépítés ugyanazon a ponton kezdődik, ahol kezdetben a zavar keletkezett, vagyis a harmadik, az állati és emberi birodalomban. Ebből következik, hogy az igazi, hétszeres embernek még meg kell születnie. E cél érdekében a jelenleg a harmadik térben uralkodó ember hatókörének teljesen a háttérbe kell vesznie. Ezért beszélünk gyakran tudatosan gyakorolt önsemlegesítésről, más szóval endúráról. Az igazi emberiséghez visszavezető út a negyedik, ötödik, hatodik és hetedik tér helyreállításán és újjáéledésén keresztül halad. Eddig a pillanatig e négy magasabb tér csupán néhány automatikus funkciót tölt be. És ezért tárul most fel a „ígéret szivárványa” az igazi kereső szellemi szemei előtt.

 

Láthatártól láthatárig

Az az ember hallhatja meg a szivárvány hét dalát, aki lábát az ösvényre helyezi, akinek a szivárvány színei az ígéret ívét alkotják. Ez a színes fényív a keresőt a mennyei ember ősalakjával szembesíti annak élő bizonyítékaként, hogy a mikrokozmosz mind a hét tere ismét megtelt élettel és tettel. Amikor a mennyei, szellemi ember ismét napként sugárzik rendszere közepén, az összes szín tökéletes összhangban ragyog és árad.

Az ember legmagasabb vágyakozása tehát erre a beteljesedésre irányul, és meghallja Fohat hét dalát, miközben az ígéret íve átöleli a kerek tágas világot. Önmagában azonban a tény, hogy valamilyen szellemi birodalom iránti vágyakozást táplálunk, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy ezzel a birodalommal valóban kölcsönhatás alakul ki. E kölcsönhatást csak nehézségek árán lehet elérni. A keletkezés fáradságos folyamata és áldozatos tettek révén, ön-szabadkőművesség által tárulhat fel az ígéret szivárványa a kereső számára, hogy kitartását megacélozza és így helytálljon a dicsőséges végig.

Világos, hogy e dolgok jelentősége jóval mélyebb, mint pusztán egy misztikus segítségnyújtás a megfáradt test számára. Az ösvényen sok-sok vándort megtanított már a tapasztalat, hogy az életkörülmények néha bizony roppant sötétek és kilátástalanok. Ám éppen ott hasadhat szét hirtelen a sötétség, ahol a legnagyobb. A történelem során hány és hány szellemi kereső ébredt új életre éppen a kritikus pillanatokban, mert meghallották a szivárvány hét hangját. Mert abban a pillanatban a széthasadt sötétségből szemünk elé varázsolja az ígéret páratlan hídját. És ez szó szerint híd, mert a szivárvány színpompája láthatártól láthatárig ível: a helytől, ahonnan jöttünk, a célig, amelyre irányulunk!

Content boxon belüli szövegblokk.

A test, mint a lélek eszköze

 

Az emberi testet illetően a modern orvostudomány és az egyetemes gnosztikus tanítás megközelítése között jelentős különbség mutatkozik. Néhány vonatkozásban a két szemléletmód annyira különböző, hogy azt gondolhatnánk, nem is ugyanarról a testről beszélnek. Más esetekben viszont a gondolkodásmódok hasonlóságot mutatnak.

 

Ez utóbbi esetet példázza, hogy a mai szakemberek is kiemelik a testmozgás és -gyakorlás fontosságát az erőnlét fenntartása érdekében, és ugyanezt a gondolatot lelhetjük fel Pitagorasz Arany verseinek ezoterikus tanításaiban is. Ugyanez áll a táplálkozásra is: a szamoszi bölcs azt mondja, hogy nem szabad megvonni a testtől az ételt és italt, valamint a mozgást, amelyre szüksége van. Ám amikor történetesen egy közönséges megfázás kezeléséről van szó, a vélemények már nagyban különbözhetnek. Az alapvetőbb kérdések tekintetében pedig, mint például a gyermekkori betegségek megelőzése, homlokegyenest ellentétes álláspontra is helyezkedhetnek.

Az utóbbi évek bulvár- és tudományos sajtója elutasítja a homeopátiás, az alternatív és az úgynevezett ösztönös gyógymódokat, azok képtelenségére hivatkozva. Más részről a holisztikus és alternatív gyógyászattal foglalkozó kiadványok is kíméletlen kritikával nyilatkoznak a spekulatív, gyógyszeres orvoslással szemben. Mindkét megközelítés egyformán helytálló, önmagában véve mégis mindegyik elégtelen. Egy komplikált lábtörést például nem lehet csupán gyógynövényekkel kezelni. A makacs allergiákra viszont úgy tűnik, nincs elfogadott és igazán hatékony gyógyszer, a megfelelő virágokból készült orvosságokkal azonban jelentős eredményt lehet elérni ezekben az esetekben.

 

Nincs alapvető különbség

Akár „egészséges” az ember, akár rendszeres orvosi kezelésre szorul, alapvető betegsége – úgy tűnik – megmarad, erre pedig nincsen nyilvánvaló gyógyír. Ez a szenvedés azzal a ténnyel magyarázható, hogy „a testet olyan elemek alkotják, melyek elkerülhetetlenül feloszlanak, és így a testnek is szükségszerűen meg kell halnia”.

A fentebb említett gyógymódok különbözőnek, sőt akár egymással ellentétesnek is tűnhetnek, alapjában véve azonban nincs közöttük különbség: mindegyik a szenvedés csökkentésére irányul. Ha a két oldal szakértői azt állítják is, hogy a másik csak a – valódi vagy képzelt – tüneteket gyógyítja, mégis mindannyian csak azon igyekeznek, hogy a testet a lehető legegészségesebben és legtovább tartsák fenn.

„Létezik-e hát más test, mint amelyik a természetben van?” Ezt a kérdést teszi fel Jan van Rijckenborgh, a gnosztikus transzfigurista szerző Az egyiptomi ős-Gnózis és hívása az örök jelenben c. könyv negyedik részében. Az örömteli felelet igenlő! Hermész Triszmegisztosz arról a testről beszél, mely a szellemlélekből, a Sophia-ból, a lélek és a szellem közötti egyesülésből születik. Ez az alapja a harmadik megközelítésmódnak, amelyben a szemlélet nem korlátozódik csupán az anyagi formára. A tudomány az embert egy hímivarsejt és egy petesejt termékének tekinti, mely állandóan változik egyrészt azáltal, ami vele született, másrészt azáltal, amit később elsajátít. Az eredmény egy tudattal rendelkező emberi lény, aki gondolkodik, érez és határozott szándékkal cselekszik.

 

Ismeretlen-e az emberi lény igazi természete?

Többek között a holisztikus szemlélet is foglalkozik a reinkarnáció témájával, sőt leírja még az asztráltestben, az éteri járműben és a tudatban lezajló folyamatokat is. A két megközelítésmód azonban e vetületében is alapvetően ugyanaz. Bármennyire éles elméjűek is elemzéseik és szemléletmódjuk, a két oldal tudósai és kutatói mégsem veszik figyelembe az emberi lényben meglévő halhatatlan elvet.

A harmadik megközelítés kiindulópontja merőben más. Ebben a szemléletben ugyanis a test önmagában nem cél, csupán eszköz: egy folyamatosan változó jelenség, amely egy három részből álló, nagyon finom szerkezetű, élő és lángoló egésznek az egyik összetevője. A fizikai testet a háromszög egyik oldalához lehetne hasonlítani. A másik két oldalt a lélek és a szellem alkotja, melyek a szellemlélek nézetei. Ha a három oldal egyenlő oldalú háromszöget képez, akkor azt mondhatjuk, hogy a test az eredeti élet egyik tökéletes vektorává vagy függvényévé vált.

A baj csupán az, hogy a XXI. század kezdetén ez szinte egyáltalán nem fordul elő. Az itt szóba jöhető lélek ugyanis rendkívül ritka. Anyagelvű korszakunkban a szellemmel való közvetlen kapcsolat csupán illúzió, majdhogynem az egész emberiség számára. Ennek következtében a mai fizikai testnek egészen más a szerkezete, mint az eredetié, mely az éter- és anyagtestek finom és áttetsző ötvözete. Ez indokolja tehát témaválasztásunkat, miszerint „a test a lélek eszköze”. Jóformán alig találni olyan kiegyensúlyozott embert, aki a lélek és szellem tökéletes összhangjában él. Szokványos tudatunk még csak el sem tud képzelni egy ilyen lényt. A mai ember teste más törvényeknek van alávetve, mint az eredeti emberé.

Az olvasó, aki kész a tényeket a maguk valójában látni, arra az ijesztő következtetésre jut, hogy a test nem szolgál egyéb célt, csupán önmagát, vagy – ahogyan napjaink embere megfogalmazza – a test nem más, mint egy gép, amely végtelen mennyiségű gént termel, hogy önmagát reprodukálja. A tudat oly mértékben fejlődött, ahogyan a „gép” kibontakozott, ahogy különféle tapasztalatokra tett szert, és így természetes módon olyan földi tudattá alakult, amely bizonyos fokig finomabb befolyásokra is fogékonnyá vált. Ez a tudat rendelkezik egy irányító szerkezettel – az aggyal -, mely lehetővé teszi számára, hogy gondolkodjék. Ám mielőtt a fejlődésnek ez az útja kijelöltetett, a „gondolkodás” nem volt más, mint a szellem és a lélek közötti együttműködésből születő cselekedet.

 

A forrás nem hal meg

A materialista ember és az egyetemes bölcsesség a „szellem” és a „lélek” fogalmát merőben különbözően látja. A köznapi tudománynak teljesen igaza van, amikor azt állítja, hogy lélek önállóan nem létezik. Amint a fizikai test eltűnik, feloszlik a lélek is, és végül a tudatnak a homlok mögött lévő gyújtópontja is kialszik. Ezért a fizikai testet nem tekinthetjük többé az eredeti élet függvényének vagy eszközének, hiszen egy ilyen eredeti eszköz ismertetőjele az, hogy nem hal meg.

A tudományos nézőpont azonban ebben az esetben megint csak nem helytálló, mivel a test igenis képvisel egy lehetőséget. Kétségkívül igaz ugyan, hogy nem elégíti ki a halhatatlan testtel szemben támasztott követelményeket, viszont rendelkezik olyan szervekkel, melyek nem távolodtak el túlzottan eredeti működésüktől. Egy átalakulási folyamat során ezek a szervek képesek olyannyira megváltozni, hogy többé-kevésbé az eredeti élet céljait szolgálhassák. Sem a földi test, sem a földi lélekminőség, sem pedig a földi gondolkodás nem léphet be az eredeti háromság, a szellem, lélek és test magasztos, derűs életterületére. Mégis ezek képezik a kiindulópontot – ez minden, amink van. Bár a test nincs tudatában eredeti feladatának, mindazonáltal kezében van a hatalmas lehetőség, hogy a fejlődés felfelé ívelő útjára térjen.

Ez az esély az ember kettős természetében áll. Jan van Rijckenborgh ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: „E valóság tudatos felismerésének a lélekfejlődéssel kell kezdődnie, ez pedig a mikrokozmosz által keltett magsugárzásból ered, amely megragadja és betölti az ember teljes testét (összes testi járművét).

 

Egyetlen szikra határozza meg a célt

Ez mindenekelőtt a monád sugárzásának eredménye, amely folyamatosan szétzúzza a megkristályosodást, és új lendületet ad az embernek, hogy az megtalálja a visszatérés ösvényét. Csupán egyetlen szikra okozza tehát a különbséget aközött, hogy a testet zsákutcának vagy pedig egy új kezdet testének tekintjük. A visszatérés ösvényére vállalkozó személy teste ezen az ösvényen új és fontos szerepre tesz szert:

  • először mint a szellemszikra-atom hordozója;
  • másodszor, az ösvény kezdetén, mint a növekedő lélek ezen új alapelvének befogadója és oltalmazója;
  • harmadszor mint próbakő, amelyben az új lélek minden eleme megnyilvánulhat;
  • negyedszer pedig mint eszköz, mint munkatárs abban a feladatban, melyet a küldöttek és az emberiség szolgái vállalnak – és vállaltak korszakokon keresztül.

Napjainkban így újra megjelenik az érték és az igazság az építmény négyzetére vonatkozóan, mely a teljes életmegújítás alapja, és amely alapról elrugaszkodva az ember újabb lépést tehet a fejlődés spirálján. Az új mentáltest és a tudatos éteri-anyagi lélektest akkor csodálatos ragyogással borítja majd fénybe az illető mikrokozmoszát, akárcsak egy aranyló ötszög, egy arany pentagram.

Könyvajánló: Misztériumállatok

 

Létének az ember mindenkor megpróbált értelmet és jelentőséget tulajdonítani. E törekvése olykor nagyon is szembetűnő és érzékelhető, máskor inkább elvont és közvetett. A delphoi templom homlokzatát ékesítő ősrégi követelmény megvalósításán fáradozva „önismeretre” szeretne szert tenni, hogy saját mélységeit felmérhesse. Eme fáradozásokról számos hagyaték tanúskodik.

Az „ismerd meg önmagad” folyamata nyomán felfedezi elkeveredettségét, rájön, hogy különböző birodalmak találkozási pontja. Ezt az elegyet hol rendezett és rendszeres fejlődésnek, hol pedig ismét a kívánkozás zavarának tapasztalja. Ez az önismereti út azt is világossá teszi számára, hogy befolyásolható lény. Egyaránt hallja az állati és az isteni hangot, s mivel él benne a közlés és a közeledés vágya, kapcsolatba is lép mind az istenivel, mind az állatival. Rájön ugyanarra, amit Goethe, a nagy német költő így fogalmazott meg: „amilyen az ember, olyan az ő istene”. Rózsakereszt Krisztián pedig megállapítja az alkémiai menyegző hetedik napján: „A legnagyobb tudás annak a felismerése, hogy semmit sem tudunk”. Az ember csak önmaga felfedezése után juthat valódi elhatározásra.

Ez a könyvecske az olvasó elé tárja, hogyan keresgélt az ember az „ismerd meg önmagad” jelszavával, s hogyan próbálta a megismerhetőt a megismerhetetlennel kibékíteni, és ebben a békében nyugalomra lelni. Ezenkívül ismerteti, mely jelképek és formák segítségével szorgoskodott rendeltetése felismerésén. A tűzmadár, az egyszarvú és más misztériumállatok mellett elmélkedik a sas-, a galamb- és más olyan állatjelképeken, melyeket tulajdonképpen nem lehet misztériumállatoknak nevezni. Mivel azonban a hagyomány és a jelképek tudománya oly régóta és oly gyakran hozza őket kapcsolatba a misztériumokkal, mi is fontosnak éreztük, hogy közülük néhány szintén helyet kapjon ebben a könyvecskében.

A rózsakeresztesek a katárok szellemi örökségének köszönhetik a tudást, hogy nem a személyiség, hanem a halhatatlan lélekmag avagy mikrokozmosz tesz meg egy csaknem végtelen hosszú utazást időn és téren át, hogy elérje magas célját; egy olyan utazást, amely messze túlnyúlik az én-személyiség életén. A tiszta életvitel és a tiszta, eredeti tudás alkalmazásával a lélek kivonhatja magát az ellentétek mozgalmasságából, és a halandó világ gyötrelemben égő szívének gyógyírjává válhat. Aki ezzel az irányulással lép rá a királyi ösvényre, az ezt nem a saját maga gyógyulásáért teszi, hanem hogy az utána jövőt szolgálja. Ezért fog a legvégső elszántsággal küzdeni az igazságért és az egyedül-jóért. Azért választja és járja ezt az utat, mert a tapasztalat megtanította, hogy ez az egyetlen érdemleges választási lehetősége.