Labirintus vagy útvesztő?

 

„A világ egy labirintus, melyben az emberi léleknek addig kell bolyongania, míg meg nem váltják.”

Hippolytus, kr. u. III. század.

 

A labirintus vagy útvesztő olyan lenyűgöző jelkép, mely az évszázadok során sokféle jelentést vett fel, és a szemlélőben is nagyon eltérő elképzeléseket hívott életre. A labirintus és útvesztő elnevezést gyakran mint rokon értelmű szavakat használják. A labirintus addig jelenik meg útvesztőként, ameddig az ember az egyetlen, kifejezetten középre vezető utat fel nem ismeri. A labirintus céljába való tiszta belátás nélkül ez az útvesztő csak furcsa, végtelennek tűnő kanyargós utak játéka. Mégis másképp áll a dolog az útvesztővel, mint a labirintussal, mert a labirintus egy maggal rendelkező részben, a középpontban végződik, az útvesztő ezzel szemben oly sok utat, félrevezető ösvényt és zsákutcát foglal magában, hogy az áttekintés lehetetlenné válik, és zűrzavar keletkezik.

A hermészi értelemben vett labirintus a mikrokozmosz belső magjához vezető utat jelképezi. Aki a befelé vezető utat egyszer felfedezte, az a középpontot is el tudja majd érni, feltéve, hogy félútról nem fordul vissza. Egy labirintusban nincsen választási lehetőség a jobb és a bal oldal között, csak azt lehet eldönteni, hogy tovább megyünk vagy nem. Aki nem képes kitartani, azt utoléri a halál. Aki azonban győztesként újra kilép a labirintusból, más ember lett. A labirintus szó eredetéről azt is feltételezik, hogy a latin „laborintus”-ból származik, mely egy belső munkára utal. Így nézve a labirintus olyan belső út, melyet az embernek fel kell fedeznie és be kell járnia. Ha ezt az utat egyszer valaki megtalálta, akkor elvileg már nem történhet hiba, hacsak nem tér vissza érzékei útvesztőibe.

Az útvesztő másrészről egy behatárolt tér is, amelyben az ember érzéki benyomásokra irányuló tudatának vezetése alatt tévelyeg. Egy útvesztő mindenféle lehetőséget, a látszólagos választás lehetőségét is nyújthatja, melyek gyakran ellentmondanak egymásnak. Így az útvesztőt megfelelő jelképként lehet használni arra, hogy a külső élet egész zűrzavarát és konfliktusait ábrázolja. Vergilius, az ókori költő (Kr. e. 70-19) különböző útvesztőkről ír. Az egyik ilyen pl. ezer ösvényből és ezer ellentétes irányból áll. Az útvesztőben való bolyongás szerinte kibogozhatatlan nehézségeket okoz, melyeket nem lehet megoldani, mivel nincsen világosan felismerhető visszavezető út.

A Pentagramnak ebben a számában Önök az útvesztőben való bolyongás néhány nézetével találkozhatnak, emellett azonban a labirintuson át az ember legmélyebb lényéhez vezető célirányos útról is szó esik. Egyúttal megkíséreljük e két jelkép közötti különbséget a lehető legegyértelműbben ábrázolni és kihangsúlyozni, hogy a két fogalmat ne lehessen csak úgy felcserélni.

A szerzők, akik jelen kiadás munkálataiban részt vettek, azt tapasztalták, hogy az emberi tévutak ezen jelképe éppen bizonytalan korszakunk igazságkeresőit érdekli igazán. Az útvesztő és a labirintus magában az emberben rejlik.

Neki kell mindkettőt kikutatnia, hogy ezáltal önmagát és ezzel a problémáiból való kiutat, élete célját is megtalálja. A keresők száma minden országban robbanásszerűen növekszik! A tudatlanság fátylai gyakran azonban oly áthatolhatatlanok, hogy csak kevesen vannak abban a helyzetben, hogy egy tiszta, valós képből kiindulva keressék az igazságot. Ahogy a távoli múltban, úgy ma is úgy érzik, hogy az embert vonzza a labirintus, mert jelentős útmutatást tartalmaz számára a visszavezető útról. A hazautazás kezdete a mikrokozmosz középpontjában rejlik, és éppen erre szeretnénk a komolyan keresők figyelmét felhívni ebben a labirintussal foglalkozó számban. Reméljük, hogy ha Önök a témáról szóló vizsgálódásainkat tanulmányozzák, találnak néhány útmutatót, legyen az bármilyen csekély is, mely közelebb viszi Önöket a saját forrásukhoz. És azt is reméljük, hogy ez ösztönzés lesz arra, hogy földi tudatuk útvesztőit felcseréljék a saját labirintusukon átvezető világosan áttekinthető úttal, mely a középen rejlő kincshez vezet. Az útvesztő magára az emberre vonatkozik, aki az élet két pólusa között ide-oda bolyong. A labirintus viszont azt mutatja, hogy van egy másik út is. A hazautazást az útvesztőben való bolyongás előzi meg!

A labirintus, melyben az igazságot kutató ember tévelyeg

 

A kereső az életet átszelő útján egy bizonyos pillanatban felfedezi, hogy két valóság létezik. Egyrészt a látszat valósága, másrészt pedig a lét valósága. A látszat világa azokból a káprázatokból áll, amelyekbe tudatlanságánál fogva kapaszkodik.

 

Aki a rögeszmék világában látszatcélokat kerget, az szakadatlanul a szenvedésnek van alávetve, és nagyon nagy fáradságába kerül áttörnie az élet forrásához és okához. A lét valósága a magban, a szívben rejtőzik, mint egy csodálatos világ. Az képes csak észlelni, aki a szeretet és a bölcsesség isteni áramlatából akar élni. Az isteni hatalom eme áramlata mindenütt jelenvaló, az őrület fátylai azonban, melyekbe az ember burkolózik, láthatatlanná, megtapasztalhatatlanná és ezért valótlanná teszik ezt az áramlatot.

 

A labirintus, melyben az igazságot kutató ember tévelyeg

Aki az őrületben él, az szüntelenül energiával is táplálja a benne gerjedő gondolatokat és érzelmeket. Így tartja fenn rögeszméi világát. Amit azonban valóságnak tart, az saját gyártmányú képzeteinek szövevénye. Képzetei annak a lenyomatát, visszatükröződését alkotják, amit igazságnak tart. A gondolatoknak és érzelmeknek eme építményeit és szerkezeteit a helytelen irányultságú alkotóerő hozta létre. Saját, önmagukban nyugvó valóságot képeznek, amelyre a modern Rózsakereszt filozófiájában mint a tükörszférára utalnak. Ezen a területen léteznek mindazon eszmék és vetületek is, melyeket az emberiség valaha is a valóságról alkotott és alkot ma is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az isteni valósághoz tartoznának! Ezért csendül fel éppen ebben a korszakban a sürgető hívás, hogy végre széttörjük a minden életet teljességgel elnyelő őrületet, hogy az ember egy teljesen más útra térhessen. Az a kereső, aki még nem tudta megszabadítani magát ettől az őrülettől, ködképeit kergetve továbbra is egy labirintusban tévelyeg. Olykor egészen közel áll a maghoz, a középponthoz, ám hirtelen ismét egy másik nézet vonja magára figyelmét, és újból eltávolodik. Végül azonban önnön lénye misztériumlabirintusában mégis elutasíthatatlanul a maghoz vezet az útja. Azonban ahhoz, hogy ezt elérhesse, az igazságkeresőnek kívülről befelé vezető útján be kell lépnie az egyetlen kapun, méghozzá szorongás, aggodalom és félelem nélkül.

Ha egyszer elérte ezt a magot, akkor minden tévedés eltávozik tőle. Itt hagyja el tudatlansága, a mindentudás pedig szabaddá teszi.

 

Benső késztetés a külső életre vetítve

Mindenki, de főleg a nyughatatlan huszadik századi ember, arra törekszik, hogy teljesüljenek kívánságai. Ezt már idejében biztosítják a nevelési és oktatási módszerekkel, melyek teljesen arra irányulnak, hogy az ember a társadalomban érvényesíthesse önmagát. Ez gyakran az embertársak közötti összetűzésekhez vezet. A szinte idomítás jellegű neveltetés miatt az ember szükségszerűen az élet által nyújtott legjobb és legszebb dolgokat veszi célba vágyakozásával. Hiába hajszolja azonban őket, mégsem talál kielégülést. Ezen az úton soha nem fogja megtalálni a végső beteljesülést. A csatamezők, melyeket évszázadok óta a felkoncolt álmodozók tetemei borítanak, bőséges bizonyítékkal szolgálnak erre. De ki hajlandó ezt elhinni? Vagy… talán teljesen rosszul alkalmazzuk a vágyakozást. Eredeténél fogva vajon nem a vágyakozás képezi-e azt az erőt is, melyet a teremtő ajándékozott teremtményének, hogy lehetővé tegye számára a visszautat? A vágyakozás az embert a tapasztalat útjára tereli. A tapasztalat örömöt és szenvedést hoz, azonban legtöbbször a szenvedés van túlsúlyban. A szenvedés belátást szabadíthat fel, annak belátását, hogy létezik másik út, amelyen a vágyakozás egy más célt tűz ki. Ez a vágyakozás akkor az ember eredeti hazájára, az isteni természetre irányított mágnes gyanánt működik. Ám minden kivetülő vágy újabb kerülőutat fűz a tapasztalás útjához. Tévképzet az, hogy ez az „út” közvetlenül a maghoz vezethetne. A valóság az, hogy ez az „út” egy szabályszerű kerülőút.

 

Vágyódás a másik fél után

A nemek elválasztása miatt minden ember tökéletlennek tapasztalja magát. Hiányzó félének keresésére indul hát, és ezt kivetíti például egy időlegesen vagy tartósan fennálló párkapcsolatra.

De „ellenpólust” azáltal is alkothat magának, hogy bálványokat vagy eszméket hajszol, munkájába feledkezik, vagy sportol és mindenféle hobbyja van. Így mindenki az egység helyreállítására törekszik anélkül, hogy tudná, milyen egységről is van szó tulajdonképpen. Egy ember azonban képtelen a másikat a kívánt egységgé kiegészíteni, legfeljebb futó pillanatokra. Aki az isteni egységet a párjában keresi, az a birtoklási vágy és az elvárások foglya marad, és nem ismeri fel, hogy az élet igazi megbízatása így szól: önnön lényünk labirintusában kell keresnünk a magot.

A hatalomvágy az eredeti emberiség egykori állapotára való ősemlékezésből sarjadhat. Valahogyan, mélyen belül minden ember tudja, hogy több annál a törékeny lénynél, aki itt a Földön vesződik. Eme tragikus állapot alapján beveti akaratát, hogy ellenőrzése alá vonja életét. Eközben elfelejti, hogy az isteni bölcsesség felszabadítása mindezt a fáradságot szükségtelenné tenné. Az ősemlékezés helytelen értelmezése folytán nagynak és hatalmasnak képzelheti magát, jelentős képességekkel felruházva. Ebből a rögeszméből kiindulva aztán arra vágyakozhat, hogy másokra befolyást gyakoroljon, hogy vélt isteni képességeinél fogva és elgondolása szerint jóra vezesse őket. A történelemkönyvek hemzsegnek az ilyen tudósításoktól. Van-e azonban nagyobb képtelenség, mint egy olyan embernek a hatalma, aki azt hiszi, hogy ő maga már jó? Aki csak saját vágyakozását szeretné kielégíteni, és azon fáradozik, hogy a világot saját akarata szerint átformálja? Aki nincsen tudatában az isteni tervnek, amely hagyja őt tovább menni rögeszméi útjain, míg el nem érte lehetőségeinek végét?

A hatalomvágy valójában a kisebbségi érzések ellensúlyozása, az, hogy valaki nem képes és nem is akarja elfogadni a személyiség behatárolt, szárnyaszegett állapotát. Csak ha az ember áttör annak belátásához, hogy másról van szó, mint saját magáról, és hogy meg kell tanulnia a Másiknak szolgálni, csak akkor képes az az állapot megnyilvánulni, mely messze meghaladja felfogóképességünket.

 

A benső megvilágosodás elnyerése

Még a megvilágosodás utáni vágyakozás is – elég ellentmondásos módon – egyike lehet a megvilágosodáshoz vezető út nagy akadályainak. Lévén, hogy az ember az idő és a tér lezárt dimenzióiban él, lineáris, „egyenes vonalú” képe van arról az állapotról, amit el akar érni. Elképzeli, hogy lépésről lépésre járja az utat, így tehát egyről a kettőre, majd tovább a háromra juthat. Az isteni valóságban azonban teljesen más rendnek kell uralkodnia, mint amilyenben élünk. Az isteni rend saját törvényei szerint működik, és nem az ember elképzeléseit követi. Az ember által önmagában kibontakoztatott ellenállás miatt úgy tűnik, mintha az isteni valóság megrázkódtatásként jönne el rá. Gyakran valóban így is van. Az ellenállásából eredő váratlan események és súlyos tapasztalatok az embert gyakran felfoghatatlan módon önnön labirintusának közepébe vezetik, az isteni maghoz, ami sohasem hagyta el őt! Vajon megérti-e ebben a pillanatban, hogy „örökkévalóságát és tökéletességét” lehetetlen ebben a világban megtalálnia? Aki vágyakozását olyasmire irányítja, aminek egyszer majd valamikor el kell jönnie, az ezáltal vakká válik arra, ami már van. A legfontosabbat veszíti szem elől, mert az igazság nem lesz, hanem az igazság már van. Csak az igaztalanságot és a látszatot kell átlátnunk. Aki megengedi, hogy elvegyék egy illúzióját, az már észlelhet valamit az ezáltal felvirágzó szabadságban abból, ami minden időkben létezik. Csodálkozva tekint ki személyes útvesztőjének erődítménye mögül, és egy másik valóságot észlel.

 

A csoporthoz tartozni

A hétköznapi társas kapcsolatok olykor nagy illúziók lehetnek, melyek az embert újra rögeszméi útvesztőjébe zárják. Annak a vágya, hogy valami csoporthoz tartozzunk, az elkülönültség, elválasztottság mindenki által megtapasztalt érzéséből fakad.

A csoporthoz történő csatlakozásra irányuló vágyakozás gyakran annak a kísérlete is, hogy saját nagy, belső ürességünket ellensúlyozzuk, és másoknak is segítsünk a magány és az elszigeteltség érzését elfedni Az ember inkább belefeledkezik mindenféle embertársi kapcsolatokba, mintsem hogy maradéktalanul megélje elválasztottságának kínját. Ezért a magasabb csoportegységet keresőnek nem szabad azt gondolnia, hogy eme egység létrejön, ha az emberek meghitt körben együtt ülnek és gondolatokat cserélnek, még ha a beszéd színvonala mégoly magas és magasztos lenne is. A megújult lélek hangja kizárólag a csendben hallható. Ha ez a lelkesültség egyszer beszélni kezd, akkor a személyiség meg fogja tapasztalni, hogy a lélekvilágban már nincsen elválasztottság. Csak egyetlen lélek létezik, ami ott rezeg mindenben és mindenkiben. Ha az ember kapcsolata a lélekkel valósággá válik, akkor mindenki mindenkivel összeköttetésben van.

 

Aki halálra bolyongta magát az útvesztőben

Így megállapíthattuk, hogy az ember illúzióihoz és elképzeléseihez van láncolva. A szenvedéstől és az ismeretlentől való félelmében a számára ismert külső világhoz köti magát. E világ törvényeiben gondolkodik, és mindent ehhez mér. Vágyakozása mindaddig kifelé irányul, míg tapasztalat által „meg nem érik”. Ám még akkor is lehetséges, hogy bár már lejárta a lábát, még mindig képzeleg, és epekedve rohan kívánságai nyomában.

Ezt kell tennie, mert még mindig lénye útvesztőjének foglya. Csak akkor hagyhatja el az útvesztőt, és adhatja meg halhatatlan lelkének, amire az szomjazik, ha az útvesztő minden zugát átkutatta. Ha minden torz formát levetkezett, akkor léphet rá a labirintus közepébe vezető útra. Akkor keresi önzetlenül életfeladatának betöltését. Egész lényét átadja a világosságnak, mely mindeneknek sugárzik. A megváltás akkor már nem önös cél, hanem az egész emberiségre vonatkozik. Ahogyan a fény világít, úgy sugárzik most már általa is, s abban a mértékben, amennyiben a szeretetet nem csorbítja már önzés és őrület, egyre jobb tanúbizonyságává válik az élő igazságnak, mely így szól: „Isten birodalma tibennetek van.”

A labirintus eredete és jelentése

 

Aki a labirintus szót hallja vagy olvassa, az talán először egy bonyolult, mesterségesen kialakított útvesztőre vagy egy vásári mutatványra gondol, melyben jókat lehet bolyongani. Ugyanakkor azonban próbatétel és bizonyára művészet is, hogy a sok lehetséges irány közül az ember megtalálja a kifelé vezető vagy a középre vivő utat.

 

Maga a labirintus kifejezés egy áttekinthetetlen és ezáltal zavaros helyzetet jelez – vagy arra utal, hogy valaki megrekedt életének kibogozhatatlan nehézségeiben.

A labirintus eredetét és jelentését kutatva óhatatlanul egy önellentmondásba ütközünk, mivel a labirintus és az útvesztő kifejezések között hasonlóságok és különbségek is vannak. Röviden: egy labirintus lehet útvesztő, de egy útvesztő sohasem lehet labirintus.

A világon majdnem mindenütt találunk kisebb-nagyobb kövekből összehordott épületeket, járatokat és spirálisokat, melyek labirintust képeznek. Ezen kívül labirintusábrázolásokkal találkozhatunk még kéziratokban, barlangrajzokon, érméken és más hasonlókon is. Néhány labirintus ezek közül már több ezer éves, romjaik látványosságként szolgálnak, vagy így említik őket.

A görög történetíró Hérodotosz (Kr. e. 484-425) Históriák című művében egy ilyen labirintusról tesz említést, melynek romjait az egyiptomi Arsinoéban tett látogatásakor tekintette meg. Ennek a helynek az egyik jelentése egyiptomi nyelven „a tenger bejáratánál épült templom” volt; másképpen „Amenemhet lakóhelyének” is nevezték.

H. P. Blavatsky Titkos tanok című könyve 2. kötetében azt írja, hogy ez a templomegyüttes idősebb, mint a Kheopsz-piramis, és hogy itt az emberi fajoknak és a három dinasztiának (istenek, a harmadik és a negyedik faj asztrális félistenei, valamint az ötödik faj hősei) jelképes ábrázolásáról van szó, akik a „tiszta” emberi királyokat megelőzték. Ezek az egyiptomi labirintusban különböző folyosók és galériák rendszereként jelennek meg. Mivel a három pólusváltozás természetesen az állatövi jegyek külső megjelentését is befolyásolta, ezért ezt a labirintust is minden alkalommal meg kellett volna változtatni. Nagyon is lehetséges, hogy Hérodotosz ezeknek az épületeknek, oszlopcsarnokoknak, királysíroknak és kamráknak az együttesét csak azért nevezte labirintusnak, mert a labirintus fogalmát a görögök gyakran olyan épületegyüttes jelölésére is használták, amelyben az ember könnyen eltévedhet.

Így tehát még kérdéses, hogy az ilyen jellegű beavatóhelyek eredeti neve megegyezett-e a labirintusfogalmával. A történészek úgy vélik, hogy ez a leírhatatlanul kusza egyiptomi labirintus szolgálhatott talán alapul a híres krétai labirintus számára, melyet sokkal később építettek, és amely Thészeusz, a Minótaurosz és Ariadné fonalának mítoszával van összefüggésben.

 

Egy bejárat, egy út

Az ókorban a labirintus fogalmán mindenekelőtt olyan épületet értettek, melynek csak egy bejárata volt, és amelyet oly zegzugosra építettek, hogy az ide kerülő idegen mindenképpen eltévedt benne. A reneszánsz idején ehhez a fogalomhoz kapcsolódott még az útvesztő nézete is.

Hérodotosz szerint III. Amenemhet fáraó (Kr. e. 1842-1797) labirintusát sírtemplomnak építették a hawarai piramis lábánál. A sír őrzői azt mesélték a görög történésznek, hogy a földalatti kamrákban tizenkét fáraó és számos szent krokodil van eltemetve. Hérodotosz nem léphetett be ebbe az épületbe. A későbbi látogatók a világ hét csodájának egyikét látták ebben a kb. 300 x 250 méter alapterületű épületben. Ma már gyakorlatilag csak egy pár oszlop maradt meg belőle. 1888-ban Flinders Petrie, angol régész megkísérelte kiásni a homokból a templomegyüttest, hogy kiderítse, miként juthattak el a sírrablók már évezredekkel ezelőtt is a zegzugos folyosókon keresztül a sírkamrákhoz. A régész véleménye szerint a sírrablóknak rendelkezniük kellett az épület tervrajzával. Egyébként Flinders Petrie rekonstrukciója erről az egyiptomi labirintusról nem egyezik a misztériumlabirintus ismert formájával. Athanasius Kircher (1602-1680) német polihisztor az akkoriban ismert elbeszélések alapján és a saját ötleteit felhasználva, elkészítette ennek a labirintusnak a rajzát. Mindezek a fáradozások mégis inkább a rajzoló fantáziájáról tanúskodnak. A keresztény időszámítás kezdetének történetírói leírásaikban mind foglalkoznak ezzel a rendkívüli épületegyüttessel, ugyanakkor inkább kérdéseket vetnek fel, mintsem hogy választ adnának. Hérodotosz ábrázolása nagyon figyelemre méltó: egy elképzelhetetlenül nagy, tizenkét fedett udvarból és háromezer helyiségből álló épületet ír le, melynek egyik fele a föld felett, a másik része a föld alatt van.

Egy másik görög történetíró, Diodorosz Sziculosz (Kr.e. I.sz.) szerint a labirintust síremlékül építették az Egyiptom tizenkét tartományán uralkodó tizenkét királynak. Egyik görög sem tesz azonban említést arról, hogy itt zegzugos folyosók is lettek volna. Az építmény harmonikus elrendezése egyáltalán nem engedi meg, hogy az ember úgy érezze magát benne, mint egy útvesztőben. Talán az épületek nagysága és áttekinthetetlensége okozta, hogy a későbbi leírásokban a „labirintus” szót használják. Még később a labirintus kifejezést a „belső mű” fogalmával kapcsolták össze.

 

Az igazi labirintus: a beavatás helye

Egy valódi misztériumlabirintusban a testi-lelki halál, az újjászületés és a beavatás játssza a főszerepet. Ez különösen érvényes az egyiptomi misztériumokra és az ebből származó kultuszokra.

A Malekula szigetén, Seniangnál található labirintus csak kevéssé emlékeztet az ún. misztériumlabirintusokra, funkcióját tekintve azonban határozott rokonságot mutat velük.

A föld alatti helyiségek léte azt sejteti velünk, hogy itt egy sírtemplomról van szó. De az is kézenfekvő, hogy egy sírtemplom a beavatás helyeként is működhetett, ahol a fáraókat készítették fel papkirályi feladatukra.

Később sok más labirintus töltött be hasonló szerepet. Például Melanéziában, az Új-Hebridákhoz tartozó Malekula szigetén létezik egy szertartás, amelyben a halott lelkének a labirintushoz közeledéséről van szó. A halott ekkor megjelenik egy őr előtt, aki megrajzol neki egy labirintust, majd a rajz felerészét eltörli. Ha a lélek halhatatlanná akar válni, akkor újra helyre kell állítania a labirintus eltörölt másik felét, csak így juthat el a középponthoz.

Sziklarajzokon vagy más alkotások részeként az egész világon találkozhatunk labirintusábrázolásokkal. A legrégebbiek már több ezer évesek. Ezekben az ábrázolásokban mindig szerves egységként jelenik meg a középre vezető spirális út. A labirintus alapformája a körbe zárt kereszt. A kör a középpont körüli mozgás miatt keletkezik. A kereszt jelképezi a földet vagy a személyiséget, mivel mindkettő a négy alapelemből vagy étererőből épült fel. Ez a négy elem a személyiség négy testében, járművében is kifejezésre jut. A kör a Nap, a makrokozmosz és a mikrokozmosz szimbóluma. Így lesz a labirintus a maga hét, kilenc, tíz vagy tizenkét folyosójával vagy kanyarulatával a tájékozódás helyévé. Aki belép ide, rátér végérvényes küldetésének útjára, mely a középhez, lényének magjához vezet. Megkísérli a labirintus lehatárolt terében, tehát önnön lényében, a két alapelv, vagyis a földi ember keresztje és az örökkévalóság köre közötti kibékülést elérni. A labirintuson átvezető út tehát nem közvetlenül középre visz, hanem maximális kerülőutat jelent.

 

Labirintusból útvesztő?

Az útvesztő legrégebbi ábrázolása az itáliai reneszánsz korában, a XV. század elején jelenik meg. Később a barokk idején (mely Itáliában a XVI. század második felében kezdődött) és az ezt követő rokokó korszakban megváltozik az egyetlen úttal rendelkező labirintus képe; egy gondozott élősövényből álló útvesztővé alakul át, melynek semmi más feladata nincs, mint hogy az ide belépőt zavarba ejtse vagy éppen szórakoztassa. X. Kelemen pápáról feljegyezték, hogy a nála szolgálatban lévőket szívesen küldte az útvesztővé kialakított kertjébe. Mihelyt emberei ide bekerülve minden tájékozódásukat elvesztették, felszólította őket, hogy mielőbb térjenek vissza munkájukhoz. Az a döntő különbség a labirintus és az útvesztő között, hogy a labirintus legrégebbi formájában csak EGY úttal, EGY ösvénnyel és csak EGY bejárattal rendelkezett. Az útvesztő ezzel szemben számtalan utat és sok lehetőséget foglal magába. Az útvesztőben a falak vagy akadályok oly magasak, hogy az ember képtelen átlátni rajtuk.

A labirintusban nincsenek sem kereszteződések, sem elágazások. Az egyetlen út minden bonyolult kanyarulat ellenére közvetlenül középre visz. Az ide látogató tehát nem tévedhet el. Így a labirintus annak a csodálatos útnak a jelképe, melyet minden igazságkeresőnek be kell járnia.

A misztériumlabirintus egy kerek vagy derékszögű formával rendelkező geometriai alakzat. Felülről nézve harmonikus képet mutat, mely a következő ismertetőjegyekkel rendelkezik: csak egyetlen bejárata van; útja áttekinthetetlen és sok kanyarulaton át visz a középponthoz; a kanyarulatok kitöltik az egész belső teret; a labirintus felépítése miatt az ide belépő abszolút biztosan középre jut; akik ezen az úton járnak, azoknak a hatósugara egyre kisebb lesz. Filozófiailag tekintve ez a „teher”, a „földi birtok” elveszítését jelentheti. Ezzel szemben a koncentráció, a belső felé fordulás, az út lényegére való irányulás gyarapodik. Emellett feltűnik, hogy a mozgás a tágulás és az összezsugorodás, a belélegzés és a kilélegzés váltakozását mutatja. Ez az irányát állandóan változtató ingázó mozgás három síkon megy végbe.

A görög labirintus szót a középkorban a latin „laborintus” kifejezéssé alakították át, mely a „belső munkára” utal. Jóllehet úgy tűnik, hogy ez etimológiailag nem az eredeti jelentés, az elnevezés mégis egy olyan folyamatot jelöl, mely összefügg a labirintussal és az abban lejátszódó munkával. Aki a labirintus keskeny nyílásán bemegy, az már nem tájékozódhat a külső irányba, hanem a belső utat kell követnie. Útközben az ember többször elhalad szorosan a labirintus középpontja mellett, anélkül hogy elérhetné azt. Ez azonban nem jelent időveszteséget, mert aki mindig újra a cél felé közelít, és amelytől aztán mindig eltávolítják, az egy belső érlelődési folyamaton megy keresztül, melyben elszántságát és a célra törekvés képességét vizsgálják meg. A labirintusban nincs egyenes vonalú út. Ez valószínűleg nem is vezetne a kívánt eredményhez. Végül az összeütközés magában a centrumban megy végbe. Különböző ábrázolások léteznek erről a középpontban lezajló találkozásról. Az egyik kép egy életfát ábrázol, a másik tornyot vagy egy templomot, forrást, a halált, a Minótauroszt, egy zarándokot, egy hegyet mutat. Abban a mitológiai találkozásban, amely a krétai labirintusban lejátszódik, a hős Thészeusz a Minótaurosz (félig ember, félig bika) előtt áll. A Lélek bizonyos erői ennek a bikának vannak kiszolgáltatva, melyet a hét fiú és a hét leány jelképez. Thészeusznak Ariadné segítségével sikerül legyőznie a szörnyeteget. Ezzel a Minótaurosz csillapíthatatlan éhsége is megszűnik. Ugyanígy talál majd a kereső is saját labirintusának központjában énjének arra a nézetére, mely önző módon csak saját magára gondol, és egy mindent felemésztő szörnyeteg képében nyilvánul meg. Az új, tiszta Lélek segítségével azonban – ezt ábrázolja Ariadné – az én ezen nézete semlegesíthető és legyőzhető. Csak Ariadné ismeri a labirintus be- és kijáratát.

Akinek van bátorsága saját Minótauroszával felvenni a harcot, az Ariadnétól három képességet kap, melyek a szívben, a fejben és a kezek által jutnak kifejezésre. Ha ez a három összhangban van, akkor megfelelő ellenerőt képviselnek a Minótaurosz, a „bikához hasonló” elaltatására. Ezután a szörnyeteget a szellem kardjával lefejezik. Az isteni szeretet finom fonala, mely Ariadnét és Thészeuszt összeköti, lehetővé teszi a hősnek, hogy a kijárat felé vezető utat megtalálja. Az embernek sokszor kell lénye középpontja körül vándorolnia, míg bonyolult énjétől meg nem szabadítja magát. Ezen az úton feladja a személyiségképességeit, vagyis a fedélzetről minden nehezéket kidob. Mindennek, ami lényét és tulajdonát képezi, bizonyos mértékben „lefutottá”, befejezetté kell válnia. Így jut az ellentmondó tulajdonságai által szétzilált ember belátáshoz. Ekkor önmagában eléri azt a pontot is, ahol az egységnek kell ajándékoznia magát. Egyelőre azonban ezt a helyet még a Minótaurosz birtokolja, mivel az „én” mindent a maga számára tart fenn. Mégis, ha az ént az új lélek láthatatlan segítségével legyőzik, akkor az eredeti szellemi mag, az isteni szikra újra elfoglalhatja az őt megillető helyet a mikrokozmosz központjában.

Ez az állapot sok középkori katedrális labirintusábrázolásán is megtalálható. A templomok labirintusainak középpontjában mindig Krisztus jelenik meg, mint központi, isteni erő.

A kereszténység előtti kor embere számára más volt a labirintus célja, mint a középkori ember számára. Ekkor az embert ugyanis az új Jeruzsálem elé állították, hogy a bűnbeesés által keletkezett világ egyértelműen tudatosuljon benne. A labirintuson átvezető vándorlás olyan zarándokúttá vált, amelyet a hívőnek térden kellett megtennie. Ez nem volt gyerekjáték! Ugyanis a chartres-i katedrális labirintusának tizenkét méter volt az átmérője, ami azt jelenti, hogy ily módon 200 métert kellett megtenni. A labirintus önellentmondása abban is kifejeződik, hogy egyrészt a középponthoz vezet, másrészt azonban az illetéktelen behatolóktól is védelmezi ezt a központot. Ez a kettős jelentés azt mutatja, hogy itt valóban egy beavatási folyamatról van szó. A legrégebbi labirintusok ezenkívül ábrázolták a születés és halál, valamint a halál és születés közötti, kanyarulatokban gazdag utat is. Ezt a föld mélyére, a „föld alatti királynőhöz” vezető utat gyakran jelképesen ábrázolták. Indiában a labirintust amulettekre vésték rá, melyeknek az volt a feladatuk, hogy a születés folyamatát megkönnyítsék.

A hopi indiánoknál is a labirintus jelképezte az (újra)-születést. A szent Földanya ezen jelképei a Kivákban, a hopik föld alatti szentélyeiben találhatók. Feliratuk pedig a következő: „A labirintus minden útja és folyosója a teremtő egyetemes tervét képezi, melyet életútján minden embernek követni kell.”

 

Szabadulás az útvesztőből

A labirintus a XX. században sem vesztette el időszerűségét. A modern ember megzavarodott és töredékes életében sokaknak mutat rá a magába szállás útjára, amely bizonyos fokig még az érzékek által szőtt hálót is semlegesítheti. A materialista gondolkodás, amely mindent specializál, meghatároz, megtervez és elemez, és mindenütt bizonyítékot keres, a természetet kínvallatásnak veti alá. Ezért ebben az összefüggésben inkább útvesztőről, mintsem labirintusról beszélhetünk. Az őrületnek ebben az útvesztőjében az embert saját gondolati, érzelmi és cselekedeti életének zavarai tartják fogva. Vagyis ez azt jelenti, hogy az értelem is meg a szív is tévúton jár, és ez az ember cselekedeti életében is kifejeződik, mely aztán kaotikus állapotokat okoz. A szívet, a fejet és a kezeket tulajdonképpen szentélynek teremtették, melyben az isteni bölcsességnek kellene kifejezésre jutnia. Ha most valaki abban a helyzetben van, hogy a tiszta, új lélek és lénye szellemi magjának képességei segítségével átlát „énje” káprázatán, akkor megtapasztalhatja az eredeti élettel való egységet. Annak a szellemi erőnek vezetésével, melyet „Gnózisnak” is nevezünk, és amelynek új, belső tudásként el kell foglalnia a központi helyét az életben, az értelem arra a célra használható, amelyre megalkották: vagyis az isteni bölcsesség tükreként szolgálhat.

Az emberi agy tekervényeinek nagy száma is a labirintus képét mutatja. Ezáltal az agyvelő teljesen kitölti a koponya belső terét. Hogy azonban hatalmas szellemi lehetőségeit a megfelelő módon használja, először meg kell tanulnia, miként találhatja meg a kiutat érzékszervi észleléseinek útvesztőjéből.

 

Az elektronikus egér

A mesterséges intelligencia kutatói rendszeresen versenyeket szerveznek „elektronikus egér” címmel. Ennél a versengésnél olyan intelligens készülékről, egy elektronikus egérről van szó, melynek a lehető leggyorsabban meg kell találnia az útvesztő közepére vivő utat. A résztvevők ezért megkísérelnek lehetőleg minél okosabb programot kifejleszteni, melynek az egér „agyaként” kell szolgálnia. A néhány éve Párizsban megrendezett verseny nyertese nagy meglepetést keltett: itt ugyanis nem egy „igazi” elektronikus egér nyert, hanem egy egyszerű mechanikus szerkezet. A modell alapjául az az egyszerű ötlet szolgált, hogy miként a labirintusnál is, itt is csak egyetlen fal vezet végig a bejárattól egészen a középig – feltéve persze, hogy az útvesztőnek csak egyetlen bejárata van. Ezen a terven alapult az egér, mely csak előre tudott mozogni, és a jobb oldalán lévő érzékelője segítségével folyamatos kapcsolatot tartott az útvesztő falával. A gépegér nemcsak hogy megnyerte a versenyt, hanem még ötször gyorsabbnak is bizonyult, mint elektronikus vetélytársai. Talán nem a legrövidebb, de mindenesetre messze a leggyorsabb és a legbiztonságosabb utat találta meg. Egy egyszerű tény miatt volt ilyen gyors: nem voltak kétségei! Számára ez nem útvesztő volt, hanem csak egyetlen megszakítás nélküli út. Következésképpen nem is tudott eltévedni!

A knósszoszi labirintus

 

Az egyik legismertebb európai labirintus kréta szigetén található, Minósz király palotája mellett. Ezt a gigantikus építményt a zseniális építőmester, Daidalosz tervezte, és fontos szerepet játszott Thészeusznak, az istenek kedvencének mítoszában.

Ő volt az egyetlen, akinek sikerült a Minótauroszhoz eljutnia és azt megölnie.

 

Az ókorban a labirintust többek között az alvilág jelképének tartották. Az alvilágot, amelyben torz szörnyek tanyáznak, az ember tudatalattijához is hasonlíthatjuk. Aki annak az erőnek a segítsége nélkül lépett tudatalattija világába, amely képes az abban lakozó szörnyeket semlegesíteni, eltévedt a járatokban, és nem találta meg többé a kiutat. Végül pedig a saját maga által teremtett szörnyek győzték le és semmisítették meg. Ebben a tekintetben nem sok minden változott a korábbiakhoz képest.

Aki modern korszakunkban például okkult módszerekkel vagy tudattágító eszközökkel saját lényének múltjába merül, könnyen veszélybe kerül, belegabalyodik a karmikus szálakba, és e háló fogságában marad. Ezzel szemben egy beavatott veszély nélkül léphet be a labirintusba, mert ő már legyőzte a halált. A halhatatlan lélek is bátran szembenézhet mikrokozmoszának karmikus múltjával, amennyiben az őt vezető szellemi elvvel szemben semmiféle erőszakot nem alkalmaz.

Thészeuszt a kereső ember mintapéldányának lehet tekinteni. Miben különbözik azoktól, akiket a Minótaurosz, a szörny már megölt? Milyen különleges erővel rendelkezik? Miért képes ő a szörnyet megölni? A mitológiai Thészeusz először is belátással rendelkezik, és megrendíthetetlen akarata van. Mindkettő szükséges a megszabaduláshoz vezető út bejárásához és ahhoz, hogy a szörnyet – a karmikus szövevényeket – megsemmisíthesse. Ez önmagában azonban mégsem lett volna elegendő, mert Thészeusz elődjei éppolyan erős akaratúak és céltudatosak voltak, ennek ellenére mégis halálukat lelték. Thészeusz azonban ezenkívül még segítséget is kapott Ariadné szeretete által. Ariadné Minósz király lánya volt. Ebben az összefüggésben őt az új léleknek vagy az új lélekállapotnak tekinthetjük. Ezen kötelék által a kereső bölcsességet és erőt kap feladatának betöltéséhez.

 

Az aurikus lény legyőzése

Thészeusz tehát az az ember, aki az új életet keresi. Tudja, hogy hatalmas ellenerőkkel kell számolnia, de bátran szembenéz ezzel a harccal. Számára a labirintus aurikus lényének útvesztője, itt gyűlik össze és raktározódik a végtelenül bonyolult karma.

Minden keresőben tudatosulnia kell, hogy a múlt hálójában tévelyeg, és hogy ezzel a múlttal csak akkor számolhat le, ha annak okát – a Minótauroszt – képes megsemmisíteni. A szörny itt a küszöb őre. Ereje a plexus sacralisban összpontosul – a labirintus közepén -, és innen kiindulva az egész emberi lényt uralja. Aki a küszöb őre előtt el akar haladni, annak először szert kell tennie az új lélekre, és az lakást kell hogy vegyen a szívében. Csak akkor rendelkezik majd azzal az erővel és bölcsességgel, mely a szörnyeteg képességeit felülmúlja.

Ha saját képességeinek segítségével – melyeket éppen a karma alakított ki – merülne lényének mélységeibe, akkor egészen biztos, hogy ott saját magával is találkozna. De hogyan küzdhetne önmaga ellen? Ezért mondják azt is, hogy a győztesnek hatalmas új fegyverrel kell rendelkeznie, amely mellett minden más fegyver megsemmisül.

 

Megszületik az új ember

Aki a lénye középpontjához vezető utat nyomon akarja követni, erősen kézben kell tartania Ariadné fonalát, az ugyanis a biztosíték a megbízatás helyes betöltésére. Mielőtt valaki szabad utat kap a magasabb misztériumokhoz, teljesen le kell győznie mindenfajta félelmét és aggodalmát. Ezek mindig karmikus múltjából származnak. A sötétségen átvezető hosszú vándorlás után egyszer csak ott áll a szörny előtt. Ez az óriás megjeleníti egyrészt régi énjét, az alantas személyiség irányítóját, másrészt viszont az aurikus lény még sokkal hatalmasabb énjét, a küszöb őrét. Mindkettőnek meg kell halnia, hogy átadják a helyet az új léleknek, amely szükséges a transzfiguráció folyamatához.

Ariadné fonala tehát az összekötő kapocs a kereső személyiség és az új lélek között. E kapcsolat által tartjuk elevenen és erősítjük az eredeti életre való emlékezést, még ha a kereső mikrokozmikus labirintusának legmélyebb sötétségében van is. Ez az emlékezés folyvást erősödik, ahogyan egyre közelebb ér labirintusának középpontjához, és végül szintén ez a „fonal” vezeti eI őt vissza a sötétségből és káoszból a világossághoz.

Az Egyetemes tan alapján a labirintust tehát a beavatási útnak tekinthetjük, melynek során a régi ember és karmája feloszlik az új, megnyilvánuló lélek vezetése alatt. A keresztény misztikusok ebben az összefüggésben a „lélek sötét éjszakájáról” is beszélnek.

A számok az élet történetének mesélői 2. rész

 

A számok rejtett erők, melyek az élet ősképeit nyilvánítják meg, és feltárják az élet és a tudat történelmét. Beszámolnak arról, elmesélik azokat. Ha megértjük a számokat, feltárják a lét tapasztalatait, eredetét, fejlődését és rendeltetését.

 

Az öt

A három és négy egységű befogókból, valamint az öt egységű átfogóból álló derékszögű háromszöget „arany háromszögnek” is hívják. A három, mely a „férfi, a férfi princípium” (szellem, értelem, tetterő…) fogalmát fejezi ki, beteljesedését a hármas szám négyzetében leli meg, a legmagasságosabban, ami a hármas világában lehetséges: 32. Ez a férfi princípium beteljesedése.

A négy, mely a „nő, a női princípium” (intuíció, odaadás…) fogalmát fejezi ki, a négyes szám négyzetében talál beteljesedésre, a legmagasságosabban, ami a négyes világában lehetséges: 42. Ez a női princípium beteljesedése.

„A férfi és a nő együtt, ha egységgé teszik őket, abban az állapotban, ahol a legmagasságosabbat, a végsőt érik el mindabból, amit valaha is elérhetnek, 32+42=52-ként, vagy 9+16=25-ként illeszkednek egybe. 25 az öt négyzete, az öt beteljesedése. Ez az óhajtott gyümölcs, a gyermek. Ez a férfi és nő gyümölcse, ha mindketten egységgé váltak, mindketten önmaguk beteljesedésében. Így születik meg az új.” (Weinreb, Zahl, Zeichen, Wort, 62. o.)

Az egyiptomi Khephrén-piramis keresztmetszeti háromszöge két arany háromszögből áll, melyek három és négy hosszúságú befogói derékszögben állnak egymással. Az ötös által alkotott átfogó vezet fel a piramis csúcsához. A piramis képében és Püthagorasz tételében egyaránt megmutatkozik az út, mellyel az emberiséget megbízták. Ez az út kivezet a négyes világában való raboskodásból.

Általánosan igaz, hogy a csúcs minden négyzet alapú piramisnál ötödikként magasodik az alatta fekvő négyzet fölé. A négységből emelkedik középpontja fölé az ötödik pont, a piramis csúcsa.

A megnyilvánult anyagi világnak ellenpólusra van szüksége, egy szembenállóra, aki belőle magából jött ki, és képes felismerni, hogy a földi világ is alá van vetve egy törvényszerűségnek, egy rendnek, és szellemi-lelki törvényszerűségek szerint irányítják. Ez az ellenpólus az öt, az ember, aki derékszögben emelkedik a Földtől. Isten megismerő szervének rendeltetett. Feladata felismerhetővé válik a piramisokban.

Az ember a négyből nő ki. Ez jelképesen úgy ábrázolható, hogy egyenesen áll a földön, és vízszintesen kitárja karjait. Ekkor keresztet alkot. Az a feladata, hogy közvetítsen a konkrét, földi világ (vízszintes tengely) és az isteni Ősalap (függőleges tengely) között, és felülkerekedjen az ellentéteken. Ahogy az ember egyenesen áll ég és föld között, úgy foglalja el az ötös is a középső helyet az 1-től 9-ig terjedő számsorban.

1234                              5                    6789

belemerülés az anyagba                     az anyag legyőzése

föld                                                        ég

Az öt továbbá a kettőnek – az anyagiban történő elhasadás – és a háromnak – a hasadtságnak az isteni erőben történő legyőzése – az összege.

 

2+3=5

A héber és az indiai kultúrában az öt az ember teremtő akarata és a benne rejlő individuális erők kifejezésének számított. Az öt oszthatatlan. Az „in-dividualitásra”, az emberben rejlő oszthatatlanra utal. Ez a kettőnek a hárommal való összekapcsolása révén tudatosodik. Ha az embert megérlelte a tapasztalat, akkor eljuthat a pusztán individuálistól a teremtő individuálishoz, az öt beteljesedéséhez.

Világossá válik e titok, ha az ötösnek megfelelő geometriai formákat, a szabályos ötszöget (pentagon), és az ötágú csillagot (pentagram) szemléljük.

A pentagramot szent jelként olyannyira tisztelték, hogy szerkesztését csak a 16. században fedték fel. Mindig is az isteni rend jelképe volt. Nem szerkeszthető meg a kör (az egység jelképe) és a kereszt (amely a kör átmérője) nélkül. Pentagram, kör és kereszt együtt jelképezik az utat, melyre a kereső ember hivatott. A négy világából kivezető út úgy válik lehetővé számára, hogy egész lényét odaadja az egy világának. A lélek ennek során pentagrammá alakul.

Ha az ötszöget, a pentagont szemléljük, akkor a végtelennel fennálló kapcsolatot ismerhetjük fel, ha a következőképpen járunk el:

Az egyik sarkából, például a legfelsőből kiindulva ötszögek és ötágú csillagok sora szerkeszthető oly módon, hogy valamennyien egymásba ágyazódva, egyre kisebbé válnak és az őket összekapcsoló kiválasztott sarok félé tartanak. Ám fordítva szemlélve megint csak úgy tűnik, mintha ebből a sarokból ötszögek és ötágú csillagok egyre növekvő száma tágulna kifelé a végtelenbe. Így válik a kiválasztott sarok a mikrokozmosz jelképévé, melyben a makrokozmosz titkai tükröződnek.

A pentagram még egy további titkot rejt: Az „Aranymetszés”, avagy az „Isteni Osztás” titkát. Normális termet esetén az ember tagjai is megfelelnek ennek az aránynak: kinyújtott karokkal a kar hosszúsága úgy aránylik a vállszélesség és karhosszúság összegéhez, mint az aranymetszés. Ez az emberi test minden más tagjára is érvényes: a kezeinkre – öt ujjukkal -, a lábujjakra, a lábakra, a fejre és a törzsre.

Ez az összefüggés azt jelképezi, hogy bár létezik az egésztől való elválasztottság, az elválasztott rész azonban még mindig össze van kötve az egésszel. Az ember öt érzékével Istentől eltért lény, mégis önmagában sokszorosan újra rálelhet ennek a világnak a képére.

Cornelius Agrippa Cabbala című művében már a középkorban pentagramként volt ábrázolva a kitárt karú, terpeszben álló emberi test formája.

Az ember szabadságra hivatott, és munkaeszköz gyanánt birtokol egy testet, mely az Isteni Osztás törvényszerűségeit mutatja, különösen a tagjaiban. Ezek a cselekedeteit szolgálják (németül a cselekvésnek megfelelő „Hand-lung” elválasztással kiemelt kéz jelentésű szótöve visszautal a tagok szerepére).

Ha az ember a tudatosodás útját járja, akkor növekvő megismerése révén több hatalomra is szert tesz, és növekszik szabadsága, önállósága. Egy ilyen individuumnak megvan a választása, hogy szabadságával két lehetséges irányban éljen. A héberben a He, az ötödik betű, az ötös számot jelenti. A He jelentése: ablak.

Egy ablakon át be- és kitekinthetünk, az ajtón át be és ki járunk Az ablakon át esik be a fény és láthatunk valamit a kinti világból.

A pentagram ábrázolásának két lehetséges módját ismerjük továbbá. Az egyik módon a pentagramak egy csúcsa mutat felfelé, a másiknál fordítva, két csúcs mutat felfelé. A második ábrázolás a dualitásra utal és a „gonosszal”, a kétszarvú ördöggel társítják. Az egytől az öthöz vezető eddig ecsetelt út felöleli a tudatosodás kezdetét, az észlelés, a válság és a döntés lépéseit, és a dolgoknak ezáltal elnyert meglátását, értelmük felismerését.

Ezenkívül ez az út minden földi lét ellentétességének és múlandóságának felismerése által felöleli az anyag világában történő egyre tovább haladó elmélyedést és tisztulást, és ezáltal befelé vezet, a szívben lakozó szellemi őselvhez, így emelkedik ki a négyből az öt. Ha az ember a tapasztalatai összege és a velük kapcsolatos tisztulások által felismeri az életet alakító elveket, akkor elkezdi életét az öttel ténylegesen és tudatosan a szellem törvényeinek megfelelően élni. Akkor kezdődik el a beavatási út, a szellemből, a szívben lakó szellemszikrából történő benső újjászületés. Ha a szabályos ötszög geometriai keletkezését szemléljük, akkor ez az út a matematika józan jelképei révén is felismerhetővé válik.

 

A hat

Amilyen arányban vált szintet a hármas az egyes – kettes – hármas körforgásában az egyes és kettes pólusa között, olyan arányban vezet minket is a hatos másik szintre egyrészt a szellemileg öntudatlan, kézzelfogható anyagi világ (a négyes világa) másrészt pedig a szellemileg tudatossá váló egyén (az ötös világa) között. A négyes – ötös – hatos körforgása ábrázolja a látható teremtést. A hatos megjeleníti az élőnek azt a világát, amelyben a négyes és az ötös össze van kapcsolva. A hatodik teremtési napon kerül sor az ősszülők teremtésére, és ezzel befejeződik a teremtés.

A számok az élet történetének mesélői – 2. rész A természetben sokféle formában találunk rá a hatosra, mint életalapra: a szénnek, a szerves élet alapelemének hatos a rendszáma, és a mag-töltésszáma is 6. A benzolgyűrű, a szerves világ alap-építőköve, szintén a hatos számon alapul.

Kémiai képlete a C6H6.

Az embernek szüksége van a teremtett világra (a négyes szám szintje) mint életalapra. Ez ismét a Világossághoz fordul. A két alkotórész, a négyes és az ötös megkísérel a hatos elve révén egymással összeolvadni. (Michael Stelzner, Weltformel, 67. o., és a következő oldalak)

A síkgeometriában a hatágú csillaghoz jutunk. A Dávidcsillag egy felülről lefelé ereszkedő, és egy alulról felfelé törekvő háromszögből jön létre, amely az anyagba merülő szellemnek, valamint a lentről felfelé irányuló, átszellemülő anyagnak tekinthető. Ez a lefelé és felfelé haladó mozgás egységnek mutatkozik. Itt is felismerhető a polaritás szükségszerűsége. A térben a négységet mértanilag kockával ábrázolják, melyet hat négyzet határol. A lapjaira szétnyitott kocka keresztet képez, és ezzel mutatja alapjaként a négységet.

A hatos a tökéletességhez tartozik, mivel a világban a tökéletességhez vezet. A zsidó misztikusok és kabbalisták ezt a „Tipheret” (szépség)-nek hívott hatodik Sephirot nevével méltányolták.

A számok között a hatost tökéletes számnak is nevezzük, mert részeinek összege ismét hatot ad: 1 + 2 + 3 = 6. A hatos a tökéletes szervezettség száma az anyagban. Például lehetővé teszi egy terület hézagmentes strukturálódását. A hatost az ideális állam számának is nevezzük. Erre szolgál példaként a természetben a méhek lépének alakja.

Sok természetből vett példa felismerteti velünk, hogy az egység és tökéletesség megnyilvánulása csak a polaritás segítségével válik lehetővé. Egy hópehely úgy keletkezik, hogy egy mag körül (szennyeződésnél) a kikristályosodott víz hatágú csillagot képez. E mag nélkül a hópehely impozáns struktúrája nem jöhetne létre.

A polaritás és a hasadtság tehát nem zárja ki a tökéletességet, hanem odavezet hozzá. Így értheti meg a tudat a tökéletest. A hatos az ember szexuális erejének száma is, olyan erőé, mely egységhez és tökéletességhez sürget. Végcélja messze meghaladja a férfi és nő testi egyesülését. A cél végül is az alkímiai menyegző, a megvilágosodott lélek és az örök szellem egyesülése. A mesékben és a mitológiákban ezt sokféleképpen ábrázolják. Hogy hogyan használja az ember a szexuális erőt, az szabad elhatározásától függ. Ez az erő elveszhet a külsőségekben, vagy magasabb szinten a mindenkiért és mindenért való szeretetet magában foglaló intuíció és teremtőerő forrásává válhat.

A hatos szám azt tanítja, hogy a növekedés, a bőség és az egység akkor nyilatkozhat meg, ha megszereztük a megkülönböztető-képességet. Tökélyében a hatos képviseli a földi kötöttségektől való szabadulást és világunk határainak átlépését. Amennyiben a négyes – ötös – hatos körforgása tartalmazza az érzékelés, az érzelem, az akarat és a cselekvés belső megvilágosodásának és tisztulásának útját. Ennek kialakulásához és megerősítéséhez önfegyelemre van szükség. Így jutunk a heteshez.

 

A hét

A hetes nyitja meg a harmadik triádot: a hetes – nyolcas – kilencest, melyet itt csak röviden összefoglalva akarunk bemutatni. A hetes a teljesség száma, a határátlépés száma, a kozmikus tudat kezdete. A hármas és a négyes, a szellem és anyag összege.

A geometriában a hétszöget már nem tudjuk hagyományos módon körrel és vonalzóval megszerkeszteni. Míg a hatos még síkokat képez, de testeket már nem tud létrehozni, mint láttuk, addig a hetes még több síkot sem tud képezni. A hetesben tér és sík feloldódik.

A hetes szent számnak számít (septos=szent). Eszerint van minden elrendezve és létrehozva: a menny, a teremtés és a világosság. A hetedik nap szent.

A hetes az apokalipszis száma, mely hét gyülekezetről, hét harsonáról, hét pecsétről, Isten hét szelleméről tudósít. Továbbá van a beavatás hét kapuja és a hét sugár. Ezek szellemi világosságukkal megérintik az erre felkészült embert, és felébresztik a benne lévő halhatatlan elemet. A hetes az átalakulás és a megszabadulás száma.

Az isteni tükörképeiként, követeiként van a földön a hét szín, a vörös, a narancs, a sárga, a zöld, a kék, az indigó és az ibolya, amelyek a fehér fényt alkotják, ezenkívül a hangsor hét hangja (c, d, e, f, g, a, h). Életünk fejlődési ritmusai szintén hétéves szakaszokból állnak. Testünk sejtjei hét éven belül teljesen megújulnak A mesékből is ismerjük a hetes számot. Hét hegyről, hét völgyről, hét hollóról, Hófehérkéről és a hét törpéről szólnak.

A geometria tárgyilagosan mutatja meg nekünk a hetes jelentését: rendezzünk el hat azonos kört köralakban, középen így egy ugyanolyan átmérőjű hetedik kör keletkezik, mely a többi kört hat ponton érinti. Ha ezt a hat kört a hatos világa jelképének tekintjük, (amely mégiscsak a tökéletességet ábrázolja) akkor ezeket a közbülső kör (a hetes világa) fogja össze. Így láthatóvá válik, hogy a hetedik kört egyfelől a hatos világa teremti meg, másfelől viszont a hetedik kör a hatos vezérelvét jeleníti meg.

„Ötből és hatból,

boszorka szól,

csinálj nyolcat, hetet,

így elvégeztetett.”

(Goethe, Faust, 1. rész)

 

A nyolc

Ugyanúgy, mint a hetes, az ellenpólusa, a nyolcas a nem-anyagi természethez tartozik. Ez ismét a polaritást jeleníti meg, azonban magasabb fokon:

8 = 2×4 = 23

A kettes feszültségét az úton nyolcassá alakítják át és felszabadítják. A nyolcas formájával nyilvánvalóvá teszik (a hármas segítségével) az eredeti istenit. A nyolcas összekapcsolja az ember tudatalattijának legmélyebben fekvő alapját szelleme legmagasabb csúcsaival. Azok a próbák, amelyekkel az ember a nyolcasban találkozik, a M-acht (erő, hatalom) által, a természetfeletti erők ébredése által felállított próbák. Ezek az erők ismét kétféleképpen használhatók: a szellemre való törekvésre vagy okkult kísértésre. Pl. a németben erre további utalások vannak (a nyolc németül acht; ford. megj.): Acht-ung (figyelem), gib Acht (ügyelj), Ver-acht-ung (megvetés), Acht-samkeit (éberség). A nyolcassal növekszik a felelősség, hogy az egyre erősebbé váló világosságerőket helyesen vegyük használatba. A nyolcasban nyugszik az életnek a legnagyobb felelősséggel megvalósuló tökéletesedése. A nyolcas az erkölcs és az indítékok tisztaságának száma.

 

A kilenc

A kilences a végérvényes győzelem az élet és halál kereke felett, és az attól való megszabadulás. Az anyagon keresztül az örök életben való feltámadáshoz vezető hosszú tisztulási út eredménye. Friedrich Weinreb a következőt írta Zahl, Zeichen, Wort (Szám, jel, szó) című műve 90. oldalán: „A hagyomány azt mondja, hogy a teth, a 9. betű, az anyaméh, az a hely tehát, ahol az új fejlődik, növekszik és ahonnan végül előlép. Ezzel nem csak az emberi anyaméhre gondolunk, hanem különösen arra a sötétre, ahol az új előkészül, hogy kilépjen a világosságra.

„és kilenc az egy,

a tíz egyik sem.”

(Goethe, Faust, l.rész)

A tíz

A tízes a befejezés jelképe, benne összekapcsolódik az egyes a nullával, és ezzel lezárja a számjegyek sorát. Az egyessel kezdve a sor visszavisz az egyeshez, azonban egy magasabb fokon. Az egyes mögött áll a rejtőzködő Isten (a nulla köre) hatalmának teljessége. A tízessel az élet új síkja lesz nyilvánvalóvá. Itt is egy új ciklus kezdetét találjuk. Ebben a cikkben csak utaltunk rá, hogy hogyan érthetjük a számok tulajdonságát. Ha tovább mélyedünk a titkukba, olyan rendstruktúrát ismerhetünk fel, amely a geometriai alapalakzatokban és a platóni testekben is visszatükröződik.

A számok, és a belőlük kialakuló alakzatok és testek segíthetnek a létezés élettörvényeit megfejteni. A bennük elrejtett bölcsesség bepillantást enged a kozmosz titkaiba és a népek bölcsességtanaiba. Olyan utat mutatnak, amely megismerteti velünk emberi létünk értelmét és célját.

A számok, alakzatok és testek el akarnak nekünk mondani valamit. Figyeljünk az üzenetükre.

Források:

Heinrich Elijah Benedikt, Die Kabbala als jüdisch- christlicher Einweihungsweg (A kabbala, mint zsidó-keresztény beavatási út)

Ernst Bindel, Die geistigen Grundlagen dér Zahlen (A számok szellemi alapjai)

Konrad Dietzfelbinger, Pythagoras. Die Einheit von Naturwissenschaft und Religion (Püthagorasz. A természettudomány és a vallás egysége)

Marie-Louise von Franz, Zahl und Zeit. Psychologische Überlegungen zu einer Annáherung von Tiefenpsychologie und Physik (Szám és idő. Pszichológiai megfontolások a mélypszichológia és a fizika megközelítéséhez)

Priya Hemenway, Dér geheime Code. Die rátselhafte Formel, die Kunst, Natúr und Wissenschaft bestimmt (A titkos kód. A művészetet, a természetet és a tudományt meghatározó talányos képlet.)

Peter Schottler und Freunde, Umstűlpung und Übergang. Umstűlp-Bewegun- gen als Übergange zwischen polaren Oualitaten (Gyökeres változtatás és átkelés. Fordított mozgások, mint a poláris tulajdonságok közötti átjárások)

Michael Stelzner, Die Weltformel dér Unsterblichkeit. Vöm Sinn dér Zahlen (A halhatatlanság világképlete. A számok jelentéséről)

Rolf Umbach, Vöm Flug dér Fische. Die Bibéi kabbalistisch gelesen (A halak röptéről. A Bibliát kabbalisztikusan olvasva)

Friedrich Weinreb. Zahl, Zeichen, Wort (Szám, jel, szó)

Christa Zettel, Das Geheimnis dér Zahl. Geheimlehre und Numerologie (A szám titka. Titkos tanítás és a numerológia)

A nulla

A nulla csak a 12. században került bevezetésre és terjedt el nyugaton. Az eredeti értelemben nem tartozik a számok közé. Sem összeadáskor, sem kivonáskor nem változtatja a másik szám értékét. Mégis, ha egy szám mögött áll, annak értéke fokozódik. A nullával általában egy másik, azt megelőző számmal való kombinációban találkozunk. Szellemi tekintetben a nulla az abszolút, transzcendens és megnevezhetetlen isteni lényt jelképezi a maga ismeretlenségében, mielőtt megnyilvánul a világban.

Valódi kilétem keresése

 

E világ útvesztőjén át tévelyegve,

Fényben látom magamat,

Képekbe zárt fogolyként,

Saját képeimben,

Mások képeiben.

Felesége, anyja, lánya vagyok… ennek meg ennek –

férje, apja, fia vagyok…

Összevissza bolyongva,

Eltévelyedve,

Tökéletessé kellene tennem azt,

Ami természetszerűleg tökéletlen,

És tökéletlennek is kell maradnia.

Kivetítem magamat valamire,

Rámvetítenek valamit,

Reménytelenül, kiút nélkül.

Ám a fény, amely megvilágít engem,

Nem hagy kétséget afelől,

Hogy nem evilághoz tartozik,

Nem ebből a világból való.

Ezért csak a bennem lévő fény

Ajándékoz meg kilétem igazi tudatával,

És oszlat fel minden képet,

Velük életem útvesztőjét is.

És mivel még feleség vagyok,

vagy apa,

gyermek,

tudós,

művész, vagy ki tudja mi még,

Rajtam keresztül ragyogja be a fény

E világ útvesztőjében

ami még sötét.

Content boxon belüli szövegblokk.