Pentagram 2013/6

A világ görög szemmel

 

Amikor Henrich Schliemann hosszú évtizedes kutatás után sikeresen feltárta Trója, majd Mükéné romjait, egyre mélyebben kezdett hinni abban, hogy a görög mitológiában megjelenő alakok valójában léteztek, és nem csupán a halandó szülőktől fogant héroszok.

Több korabeli feljegyzés beszél róla, hogy az öreg kereskedő, műkedvelő régész fényesen felvillanó istenalakokat keresett az antik Hellasz romjai között, velük. Részese akart lenni epifániájuknak. Látni, ahogy megnyilatkoznak. Szólni, együtt lenni szertett volna velük.

 

Panta rhei – Minden mozgásban van

Az antik görög világban minden eleven, minden dinamikus, minden ezerféle alakban mutatkozó volt. Legalább is a ionok, aiolok, dórok, arkadiaiak így tartották. Istenek nyilatkoztak meg a tengeren, a források közelében, barlangokban, de még az utak kereszteződéseiben is. Minden emberi tevékenység szervesen illeszkedett a világ látható és láthatatlan felébe is. Istenek és istennők védelmezték őket, azonban ugyanezek az istenek büntették, űzték, hajtották őket, míg oltalmat, megbocsátást nem nyertek.

Mert a világban megbomlott egyensúlynak újra helyre kell állnia. Ez pedig a tökéletes áldozat meghozatala révén történhetett meg. Az áldozat helyreállítást, egy eredeti állapot visszaállítását jelentette számukra. Nem fizettek isteneiknek kegyeikért, hanem a bennük lakó örök istenivel való kapcsolatukat harmonizáltak.

 

Tenger, mindenek atyja

A görögök szerves kapcsolatban éltek a tengerrel, amely elsősorban élelmet, és közlekedési lehetőséget biztosított számukra, ugyanakkor kiszámíthatatlan veszélyként, megismerhetetlen őserőként nyilatkozott meg nekik.

Az Odüsszeiában a tengeristen haragja zárja el Odüsszeusz elől a hazautat. A tenger, az élőket a halottaktól elválasztó víz szinonimája, élet és halál között húzódó hatalmas, kiismerhetetlen tér.

Ugyanakkor a tenger, mint a világot hordozó és nemző erő jelenik meg Apollón kultuszában, melyet születése helyén, Délosz szigetén gyakoroltak az athéniak, és Dionüszoszéban is, akinek születési, újjászületési helye a tenger által körülzárt Kréta szigete volt.

Az antik világ egyik legtöbbet megjelenített toposza Dionüszosz szőlőindákkal körülfont hajója volt, feltárulkozása a kalózok előtt, kik életére törtek. A tenger habjaiból emelkedik ki Aphrodité is, a szerelem és szépség istennője, az isteni teremtőerő és az élet esszenciáját hordozó végtelen anya találkozásából.

 

Az olümposzi istenek csalóka világa

A görög istenvilágot, pantheont korunk embere egy vegytiszta, steril hierarchiaként látja maga előtt, melynek csúcsán az Olimposz istenei állnak. Ezen istenek felett áll atyaként Zeusz, a főisten, és felesége Héra, akik, úgy tűnik, nemzői és uralkodói is egyben a földi és égi világnak egyaránt.

Ez azonban megtévesztő leegyszerűsítése a görög világképnek. Az olümposzi hierarchián alapuló rend túlságos rendezettségével utasít el mindent, ami igazából e világra jellemző. Minden görög jól tudta, hogy ahol fény gyúl, ott árnyék is megjelenik. Sőt ugyanazon istenalak jelenthet fényt és árnyékot (halált) egy emberi lény nézőpontjából vizsgálva az eseményeket. Ahhoz, hogy az istenivel kapcsolatba lépjen egy halandó, meg kell halnia e világ számára.

A misztériumok beavatottja átadja magát egy belső lélekvezetőnek, egy belső isteni elvnek. E belső lélekvezető jelenik meg Hermész alakjában mitológiai történetekben, művészeti ábrázolásokon, és vele nézett szembe minden útkereszteződésben a vándor, bármerre is vette útját Arkadia, Attika, vagy Boiotia hegyek által szabdalt tájain.

 

Physis – a világ feltárulása

A görögök számára a világ nem szűnt meg teremtődni. Folyamatos kibomlásban volt.

E világot átható isteni erők pedig minden egyes mozzanatban jelen voltak, szorosan kapcsolódtak az emberi világ mindennapjaihoz. Minden helynek, és minden tettnek sajátos szakralitása volt számukra.

Amikor a nyugati civilizáció újra felfedezte önmaga számára ezt a görög világot, e világban korábban elképzelhetetlen mozgást, fényt és feltárulkozást tapasztalt. Mintha egy fátylat vontak volna félre a szemek elől, feltárulkozott e világ minden időbeli rétege. Henrich Schliemann ásatásait követően kibontakozó klasszikus régészet feltárta a görög civilizáció időbeli rétegeit. Sikerült tisztázni, hogy a két legjelentősebb, sok formában feltűnő görög istenalak, Apollón és Dionüszosz, a legkorábbi görög közösségékben is tiszteletnek örvendett, és hogy semmi közük sincs Zeuszhoz. Mindkét istenalak a fény hordozójaként jelent meg a görög számára, ugyanakkor szoros kapcsolatban maradt a világot átható legősibb erőkkel. Mindkét alak magával hozza az árnyékot is. Ahol fényt gyújtanak, ott az árnyékok is láthatóvá válnak.

Tisztában voltak azzal, hogy lényük kettőssége révén mindkét megnyilvánulással dolguk van. Ahol a fény megjelenik, saját árnyékukkal is harcra kell kelniük, hogy e világ labirintusából kijutva, színről-színre szemlélhessék az ideák tiszta világát, a szellemi nap ragyogó világosságában.

Létezik még egyáltalán valami, ami szent?

 

Az egyetemes geometria

 

Ha nem vagyunk különösebben tehetségesek, akkor az iskolában a matematika és a geometria valószínűleg fejtörést okozott. Akkor hogyan is lennénk képesek megérteni egy olyan fogalmat, mint az egyetemes geometria? Beszélhetünk-e a számok isteni-szellemi titkairól? Mi ezeken az egyetemes? Mi lehet ezen szent?

Semmi sem szent a világunkban, állapíthatnánk meg, ha pusztán a világban zajló eseményekből ítélnénk. Valóban jogos a kérdés, hogy ez a megközelítés vajon nem csak a fantáziánkon múlik-e? És mégis… amikor egy virág a fényben tündököl a maga teljességében, amikor egy felhőképződmény a színek kavalkádjában fény és árnyék között lebeg a reggeli napsugárban a horizont felett, akkor csodálkozunk és álmélkodunk. Mi érint meg bennünket ekkor? Van ebben valami szent? Amint ennek utánagondolunk, „ez” vissza is húzódik. Elmúlik a pillanat.

Próbáljuk meg követni kicsit a magasztos pillanatot. Az egyiptomi Napistenhez, Atonhoz írt kis himnusz jut az eszünkbe:

„Szépen sugárzol, élő Aton, örökkévalóság ura!

Tündökölsz, fényes vagy és erős,

szereteted nagy és hatalmas.

Sugaraid alakítják teremtményeid szemeit…

Anya vagy és Atya, akiknek szemét is te teremtetted;

Ha felkelsz, általad látunk.”

„Láttunk” valamit. Szemeinkkel, de finomabb érzékszervünkkel is. Hogyan jut ez el eme nagyszerű „szerkezethez”, szemeink geometriájához, mely a látást lehetővé teszi számunkra? A régiek azt mondták: „A szemeket a fény teremtette”. Plótinosz, a platóni filozófia nagy követője világította ezt meg.

Mai tudományunk felfedezte, hogy a halaknak fény besugárzása nélkül, nem fejlődik ki a szemük. Van-e már a fényben valami, ami a szemek geometriájaként fejeződik ki? Másként szólva: vajon a fény közvetít-e egy ideát, hogy az az anyagban megnyilvánulhasson? Évmilliók óta sugárzik Földünkre a Nap fénye. És ő „válaszol”. Legszebben a növényvilág virágai tükrözik vissza a fényt. Gyakran mondták már, hogy ezek napszerűek. A fény érzékelése a virágokon keresztül hasonló a szem érzékeléséhez.

 

Lux és lumen

Platón Timaios című párbeszédében azt írja, hogy Isten a világot demiurgoszai segítségével teremtette, mégpedig úgy, hogy a számok, az arányok és a geometria legyenek az alapjai. Abból indul ki, hogy a szám, az arány és a geometria a szellemiből áramlik bele világunkba. A Bibliában a Teremtés könyvében Isten így szól a Teremtés első napján: „Legyen világosság – és ím, lőn világosság”. A korai templomatyák ebben az első világosságban egy szellemi valóságot láttak, amit lux-nak neveztek, és ez számukra a „tér lelke” volt. Az általunk ismert világosságot a szellemi világosság emanációjának, kisugárzásának tekintették; lumen-nek nevezték. Sokat fáradoztak azon, hogy a világosság e két fajtáját megkülönböztessék egymástól. Az egyik a teremtő gondolatait tartalmazza, a másik testszerű megnyilvánulássá változtatja azokat (fény nélkül semmi sem növekszik).

A 13. században keletkezett ezen az alapon egy olyan szemléletmód, amely összekötötte a természettudományos gondolkodás legelső csíráit a vallásos szemlélettel. Az angol Franziskaner Robert Grosseteste, aki a középkor egyik legjelentősebb oxfordi tudósa volt, a világosságot „ a testiség első formájának” tekintette, amelyből minden keletkezik. Egyetlen pontból kiindulva végtelenül és egyenletesen minden irányban megsokszorozódik, és egy gömböt képez. Sűrűsödéssel a differenciálódás fázisába jut, amely ahhoz vezet, amit a Teremtés könyve „Ég és Föld szétválásának” nevez. Ekkor anyag keletkezik. Az egész anyagi teremtés nem más, mint besűrűsödött világosság. A világosság létrehozza a teret, míg végül elhasználódása után, az általa teremtett világmindenség peremén elenyészik. Kristályos formában, tehát a teremtmények anyagában megmutatja nekünk eredeti szellemi tartalmát.

Grosseteste is két fajtáját különböztette meg a világosságnak. Az egyik fizikai létünk fényévé és anyaggá válik. A másik ezzel szemben a megismerés világossága lesz, ami Isten tisztán szellemi, mennyei teremtményeiben testesül meg.¹

 

A szelleminek a földi tükröződése

Cusanus (Nikolaus von Kues, 1401- 1464) azt állította, hogy szakadék tátong a földi és a szellemi világ között. Ehhez a matematika nyelvét használta. Istent a végtelenség fogalmával tette egyenlővé. Az ember ebben egy halandó teremtmény.

Egy véges szám többszöröse mindig véges lesz. Így Isten, mint a végtelen, sosem lesz elérhető a véges, halandó lény számára. Ezzel Nikolaus von Kues az isteni fénybirodalom és a mi világunk közötti szakadékra utalt.

A korai gnosztikusok már ezer évvel korábban hasonló nézetet fejtettek ki. Mert a szakadék ellenére mégis sugárzik valami a szellemiből a földibe, különben teljesen elvesztünk volna. Valamennyi abból, ami fent van, közli magát a bensőnkkel.

Az, amit korábban „fent’-nek tekintettek, változott az évszázadok folyamán. Hátat fordítottak az éginek, és a föld és titkainak a kutatása felé fordultak. A fény ideális világa helyébe, amelyből a látszatvilág is levezethető, a matematika „ideális” világa lépett. A matematika – akár a geometria – elszakadt az isteni világosságtól. A vallásos nézet helyét az ésszerű gondolkodás rideg elvontsága foglalta el. Keresték, hogyan puhatolhatnák ki a matematika segítségével a világosság lényegét. A „szellemi” áthelyeződött az emberi fejbe. A materializmus kezdett egyre inkább elterjedni. A gnosztikusok szemszögéből elérkezett a „felejtés” ideje. Ezt igen találóan adja vissza a szabadkőműves-irodalom egyik szövege: „A szakember bölcsessége, az anyag ereje és az építészet szépsége meghátrált a rendetlenség, a zavarodottság és a bűn elől. Hogy dicsőségét mindenki számára kifejezze, a világmindenség legfelsőbb ura elhatározta, hogy földi alkotását cserbenhagyja, és fenséges, mindenre kiterjedő geometriájával szellemi erődítményt épít, mely emberi hatalmak számára az évszázadok folyamán érinthetetlen marad.”

 

A mítosz

Ezzel a 18. században eluralkodó tendenciával helyezkedtek szembe a romantika nagy gondolkodói. Újra kapcsolatot kerestek a „mítosszal”. Természetmegfigyelésük arra irányult, hogy az isteni-szellemi a fizikai szinten láthatóvá válhasson. A Faustban olvashatjuk: „Minden múlandó dolog csupán hasonlat”. Ennek a hasonlatnak a világosság halhatatlan világára kell emlékeztetnie bennünket, amely folyamatosan vonz minket. Novalis (Georg Friedrich von Hardenberg, 1772-1801) arra utalt, hogy a bölcsek a szigorú valóság és a költészet, a mítosz szétválása előtt a természetet mint lélekkel átitatottat tapasztalták meg. Átélték az istenek létezését, és olvastak még a világban jelenlévő isteni befolyásokból: „Minden, amit a beavatottak láttak, Isten nyomát viseli”. Mitikus meséjében a „Fabel és Erósz”-ban Fabel a mítosz megtestesítője. Fabel az ember újjászületett, legbelsőbb lénye, a léleklény, „egy örök nőnemű gyermek”. A régi mítoszokban a Szfinx az emberi lét lényege iránt érdeklődik. „Mi az örök titok?” – kérdezi a Szfinx Fabelt.

„A szeretet” – hangzik a válasz. „Az hol található?” „Szófiánál!” És a bölcsesség e szeretete az, ami a mai embert, a nyílt lelkű embert közelebb viszi saját magjához. Novalis kortársa, az angol művész, William Blake (1757-1827) világunkat „különleges és pompás lakóhely”-nek találta, „melynek végül mégis utat kell adnia a dicsőséges, újrateremtett világmindenségnek”. Blake úgy vélte, hogy sajátos víziói erre az új fejlődésre utalnak, melyet költeményeiben „A világmindenség vége” és „A kozmosz egysége” címmel dolgozott fel. Mindkettő megelőzte korát. És Blake meg volt győződve arról, hogy műve hozzájárult ahhoz, hogy másokat felemeljen a „végtelen megtapasztalásához”. Ez volt az egyik oka annak, hogy költeményeit csodálatos kalligráfiában, szépírásban, és fantasztikus és inspiráló festményekben jelenítette meg.

Az amerikai költő, Ralph Waldo Emerson (1803-1882) hasonló módon közeledett a látható világhoz. Felébredt szellemű költő volt, aki olyan bortól volt ittas, „amely nem szőlő belsejében érett”. Gondolkodása kristálytiszta volt, ahogy egy mély kútból hűvös, tiszta víz tör elő. Újra és újra felismerhetővé tette, hogy a természet minden tényezője egy szellemi valóság szimbóluma.

Ahogy a tudomány elvált a szellemi eredettől, a költők egyre inkább az anyag titkát próbálták meg kideríteni. A költészet többé nem a természet csodái feletti ámulatról és a szellemi felemelkedésről szólt, hanem tiszta gondolkodásról, uralomról és haszonról. Az egyéni szellemet a tárgyakkal állították szembe, amelyeket vizsgálgattak és megpróbáltak az emberi akarat alá rendelni. így hatolt az ember az anyag legmélyebb mélységeibe… mígnem egy határba ütközött.

Hans-Peter Dürr kvantumfizikus és filozófus írja: ha az anyagot egyre kisebb darabokra szedjük, végül nem marad vissza semmi, ami az anyagra emlékeztetne minket. A végén nincsen már anyag, csak forma, alkat, szimmetria, vonzás és kapcsolat. Az anyag nem anyagból áll!… Az elsődleges a kapcsolat, a viszony, az anyag pedig másodlagos.

A matéria egyfajta jelenség, ami csak egy bizonyos, igen durva szemlélődés, vizsgálat esetén válik láthatóvá. Az anyag alvadt forma. Talán azt is mondhatnánk: „alapjában véve csak az marad belőle, ami a szellemihez hasonlít inkább – egységes, nyílt, élő lehetőség. A matéria a szellemiség salakja.” ²

 

Kondenzált formák

Így dereng fel ma ismét a fény szellemi világa a láthatáron. Az ember számára megmutatkozik egy lehetőség. Vezető természettudósok, mint Ulrich Warnke, a határtalan potenciálról vagy a lehetőségek tengeréről beszélnek. Egy kör bezárulhat. Természettudomány és misztika a saját útjukon magas nívóra emelkedhetnek. Egyrészről az elnyert higgadtságban, másrészről a szellemi felemelkedésben találkozhatnak egymással. Az egyetemes geometria olyan struktúrákat mutat nekünk, melyek egy szellemi tartalom sokszorosan visszatérő tükröződéseinek tűnhetnek fel számunkra. Új alapon, anyaggá lett világosságként, kondenzált formákként láthatjuk őket. Hová jutunk, ha a kötöttségeket feloldjuk és követjük őket visszafelé az eredetükhöz? Akkor megérezhetjük, hogy a geometriában a tökéletes arányok a szellemi szépség és harmónia lenyomatai, és bizonyos felületek és vonalak egymással való kapcsolata a tökéletes kapcsolatok és a szeretet jelképe.

Így találunk vissza a matematikai és misztikus élmények közötti összefüggéshez. Ha matematikai képletek segítségével a kozmosz törvényeinek a mélyére hatolunk, akkor – gyakran tudatlanul is – az isteni-szelleminek (amely mind bennünk legbelül, mind mindenütt a kozmoszban jelen van) a megismerésére törekszünk. Ugyanez érvényes testünk arányaira és mozgására. Testünk is, amely mindennap közli magát velünk, a világosság egy leképeződése.

Arra törekszünk, hogy a Pentagramban mélyebb bepillantást adjunk a számok és arányok mennyiségi és minőségi összefüggéseibe. Újra megtanulhatunk csodálkozni. Amiről úgy véljük, hogy jól ismerjük – az egyszerű számokat például egytől tízig – az valójában átfogó szellemi üzenet. A számunkra kijelölt, végső célját illetően szédítő, szakadékon átvezető út, melyet Nikolaus von Kues és a gnosztikusok is megmutattak nekünk, kódként benne rejlik a kis egyszeregy számaiban. Életünk mély értelmet kap, ha azt, amit már régóta tudunk, új módon értelmezzük.

—

Irodalom:

¹ Zajonc, Fényfogó. A világosság és a tudat közös története., Stuttgart, 2008. 76,131 oldal.

² Szellem, kozmosz és fizika, Amerang 2010, 33. old.

A számok az élet történetének mesélői -1. rész

 

A természet titkait az emberiség a kezdetektől fogva számokkal, geometriai ábrákkal és szimbólumokkal ábrázolta és értelmezte. Az ókorban élők úgy találták, hogy a számok rendezett és strukturált erőt megnyilvánító szellemi kvalitások, és általuk fejlődött ki a kozmosz, a Földünk és jöttek létre az eredeti elemek. Manapság ismét visszatért az emberek tudatába az egyetemes geometria tudománya, melynek magja azonban mégis teljesen más, mint az iskolában oktatott, a természetben előforduló formák és méretek számairól szóló geometriáé. Számos tudós és filozófus vélte és véli úgy, hogy a geometria egyetemes nyelvezete az univerzum ősnyelve.

 

Ma a számok egyfajta absztrakt, elvont dologként jelennek meg előttünk, melyektől az ember inkább távolságot tart. A matematikát sokan nem szeretik. Ebben a cikkben azonban nem is az iskolában tanított matematikáról lesz szó. A modern ember elválasztottsága és a dolgok sokaságában való szétszórtsága miatt már nem képes hozzáférni a számok eredeti értelméhez.

Ha azonban mégis sikerül megfejteni őket, akkor mély és alapos tudással kerülünk kapcsolatba. A számok mögé jutva a szellemi világ belső felépítésébe és törvényeibe nyerünk bebocsátást. A számok a szellemi hierarchiáknak, az egyén és az egész emberiség lelki fejlődési útjának tükörképei. A számok az anyagra is és a szellemi rendfolyamatokra is vonatkoznak. Ennek egy részét magyarázzuk el ebben a cikkben. A szám számol és beszámol, mesél.

A számolás és be-számolás közötti összefüggés nemcsak a német zählen (számol, számít) erzählen (elmesél, elbeszél) szavakban mutatkozik meg, hanem a holland, az angol (to tell), a francia (raconter=elmesél, compter=számol), az arab, a héber és más nyelvekben is.

A mai „számjegy” (németül Ziffer) szó, melyet a nullától a kilences számig használunk, a héber Sephira szóból ered, melynek eredeti jelentése: „fény, csillogás”. Sephira a Sephirot többesszáma, a tíz Sephirot a Kabbala ősi elveit ábrázolja. Ők az istenség úgynevezett emanációi, melyek által a világ keletkezett. E tekintetben a német Ziffer szó, mely az arab sifr és a latin cifra szóból képződött, egy fényeredetre, a számok isteni-szellemi eredetére utal.

A francia nyelvben a Chiffre szóban a mai napig benne van a titkosírás, rejtjelkulcs jelentése. Ezzel arra utalunk, hogy a szavak számokból épülnek fel. A szavak és számok összefűzése alapvető jelentőségű abból a szempontból, hogy mélyebben megértsünk sok ősi iratot, többek között az Ó- és Újtestamentumot és a Tórát. Az antik világban széles körben elterjedt „Gemátria” nevű irodalmi technikával a szavakhoz és mondatokhoz számértékek rendelhetők, hogy bizonyos elgondolásokat, közlendőket titkosítva közvetítsenek.

A számok rejtett erők, melyek az élet ősképeit nyilvánítják meg, és feltárják az élet és a tudat történelmét. Be-számolnak arról, elmesélik azokat. Ha megértjük a számokat, feltárják a lét (Da-sein=itt-lét) tapasztalatait, eredetét, fejlődését és rendeltetését. A számok szimbólumnyelvezete segít bennünket abban, hogy felismerjük és megfejtsük életutunk irányjelzőit. Így válnak a számok és a számjegyek a rejtélyek kulcsaivá.

A számok történetéről egyidejűleg saját fejlődésünk történetére ismerhetünk. A számok lénye számunkra az eredendően minőségi jellegű szellemiből mennyiségi, felhalmozó, anyagi természetűvé alakult.

A számok mennyiségi szemléletében az egyik egységhez egy második, harmadik, stb. egység tevődik, úgy, hogy az egyik a másik mellett áll, s a mellette álló számnál eggyel nagyobb, vagy éppen kisebb. A mennyiségi szemléletben az a lényeg, hogy mennyiségeket és nagyságokat határozzunk meg, hogy megállapíthassuk, kinek van kevesebb, vagy több valamiből, vagy éppen minek van nagyobb, vagy kisebb értéke. Így a lélek a felhalmozással, összehasonlítással, a nagyobbal vagy kisebbel kerül összeköttetésbe, egyfajta birtokolni vágyó életmóddal, amely a világot mennyiségek és mértékek alapján méricskéli és ítéli meg.

Eredetileg az ember nem eszerint az additív, halmozó rendszer szerint számolt, hanem egy megosztó, tagoló elv alapján, amely során az egység nem vész el, ha kettőt, hármat, stb. képezünk. Ebben a nézetben minden szám a mindent magába foglaló Egy részeként és aspektusaként jelenik meg. A kettő, három, négy, stb. számok mindössze az egység különböző ábrázolásai, melyek folyton a háttérben álló Egésszel állnak összefüggésben, s mint egész nyernek jelentést. Így marad a sokféleség az egységen belül. E minőségi jellegű szemléletmód minden lényre, minden egyénre az egész részeként tekint, és értelmet csakis ebből az Örök Eggyel való összefüggésből és összeköttetésből szerez.

 

A számok mennyiségi szemlélete 1:- 2:– 3:—

A számok minőségi szemlélete 1:/……………………………/ 2:/                /                / 3:/          /          /          /

 

 

Az egy

A teremtés az Eggyel veszi kezdetét, belőle keletkezik a világ. Az Egy az első energia impulzus, az első sugár, mely az űrből, az őseredetből tör elő. Az Egy szimbolizálja az Atya akaratát, és megfelel az Őshangnak, az első teremtő szónak, melyből a teremtés egésze bontakozik ki és nyilvánul meg.

Kezdetben az időtlen titokzatosságból lép elő alaktalan szikraként. „Nem fehér volt ő, sem fekete, sem nem vörös, vagy zöld, s egyáltalán semmilyen színű. Csak akkor vett fel színeket, amikor teret öltött és kiterjedt, és a szikra legbelsejében forrás tört fel, melyből minden alant lévőre színek áramoltak.” – szerepel a Kabbala Zohár (Ragyogás) Könyvében (I. kötet, 63. oldaltól).

Az Egy minden szám eredője, foglalata és meghatározója. A Tao Te King, a kínai bölcsességkönyv így szól: „Az örökkévaló Taoból keletkezett az Egy. Az Egyből származott a Kettő. A Kettőből lett a Három. A Háromból pedig alakot öltött az egész mindenség.” (Tao Te King 42. fejezet)

Az Egy jelenti az Egység, a megoszthatatlanság minőségét, s egyidejűleg képviseli a belátást is. A belátás azt jelenti, hogy a világ sokszínűsége mögött felismerjük minden dolog egységét. Ebből adódik, hogy az Egy megértése, az Egyhez való visszatérés a legnehezebb és az utolsó lépés, melyet az ember meg tud tenni. Ebben találja meg létének értelmét és legfőbb célját.

Az egység szellemünk előtt kétféle módon mutatkozik meg, szellemi és anyagi tekintetben, elrejtőzve, ugyanakkor megnyilvánulva is. Az anyag a maga kiterjedésében éppúgy mérhetetlen, mint a tér. Különböző összefüggések és kombinációk révén válik láthatóvá. Hasonló érvényes a világosságra is: Ha nem lenne sötétség, nem láthatnánk a világosságot. Ha nem lenne világosság, a sötétség alaktalan lenne, és nem lenne észlelhető. A jót is csak úgy tudjuk érezni, ha egyúttal a gonosz is létezik.

Az Egy tehát magában hordozza a Kettő lehetőségét, két pólust rejt magában. Csakis a polaritás, az ellentétpárok által válik lehetővé, hogy valamit is megfejthessünk belőle.

 

A kettő

„Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget éjszakának” – írja a Genezis. A kettő a világ megnyilvánulásának kifejezése a „Minden Egy” tudatában. A forma, melyben a világ megjelenik, a polaritás és sokszínűség alakja. Az élet ellentétek (világos-sötét, meleg-hideg, hangos-halk, pluszmínusz, északi sark-déli sark, szeretet-gyűlölet…) között ingázik, s ezek egyensúlya által tartja fenn magát. A keleti bölcsességben a Yin és Yang szimbólum jelképezi ezt. Bár egymás ellentétei, a két pólus mégis mindig az egyetlen lét két oldala.

Egységük eredetükben gyökerezik.

Az Egy megosztása és polarizációja a teremtés ősimpulzusa. Az egység két pólusának szétválasztása feszültséget, mozgást, s ezáltal életet kelt, mivel elválasztottságukban a pólusok ismét egyesülésre törekednek. Az Egy újra meg akar nyilvánulni. A teremtett világ kettős megnyilvánulási formája által erő és mozgás keletkezik. Gondolatok, tárgyak és dinamizmusok haladnak két irányban: vagy egymástól távolodva, vagy az őseredetben való egyesülés irányába.

Így két őserő – egyrészt a szétválasztó és polarizáló erő, másrészt az egyesítő, s az ezt követő újrateremtő erő – fejti ki hatását az Univerzumban, s ez érvényes az egész természetre, tehát az emberi lélekre is.

A számunkra oly ismerős polaritás férfi-nő, hímnem-nőnem ellentétében megtanulhatunk különbséget tenni a lényeges és igaz, valamint a külsőséges és múlandó között. Megtanítja, hogyan múljuk felül a két-séget, két-ségbeesést, ketté-szakadást, hogyan szabaduljunk meg tőle, s hogyan fűzhetjük a két pólust ismét a magasabb egységbe.

A Boszorkány Goethe Faust című művében ezt mondja:

„Most idesüss!

Egy tizet üt,

kettőt leüss,

majd hármat ossz:

meggazdagodsz.”

(Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)

 

A „kettőt leüss – a kettő hadd menjen” mondatot szeretnénk itt hangsúlyozni.

 

A három

Az Egy és Kettő közötti feszültség, akárcsak a kettőn belül lévő férfi és női, lent és fent, jó és rossz… feszültsége a három által nyer feloldást. A három a mozgás, a dinamika, az egyensúly, a kapcsolat princípiuma, az újra megtalálás és a visszatérés számjegye. Az ellentéteken való felülemelkedés száma. Ezért a kínaiak a Taohoz hasonlatosnak tartják. A Tao az Egynek és a Háromnak felel meg, mindkét pólust felöleli, tartalmazza a Yint és a Yangot, és a maga részéről mindkettőben benne van. A keresztény terminológia szerint az Atyától és Anyától származik a Fiú, aki a világosság és a tudat feltárója.

Mindennapi életünkbe átültetve mindez azt jelenti, hogy a két pólus közötti feszültség csak akkor oldódhat fel, ha az ember nem rabja többé a dualista korlátoknak, hanem felülről nézi a dolgokat, egy új szemléletmódot tesz magáévá. E felismerési folyamat szimbóluma az egyenlő oldalú háromszög, melyben egy-egy oldallal egy-egy csúcs áll szemben, mely egy magasabb, transzcendens célra irányul. Az egyenlő oldalú háromszög az egyetlen olyan geometriai forma, amely geometriájából kiindulva nem mozdítható el, nem gördíthető. Ezzel stabilitást és erőt jelképez, melyhez hasonlóra semmilyen más sokszög nem tehet szert.

A Hárommal olyan születési folyamat veszi kezdetét, melyből egy új dimenzió, egy új szemléleti szint keletkezik. Sok vallásban a Magasságos Teremtőt háromszorosan ábrázolják: a keresztény hagyományban Atya, Fiú és Szent Szellem, az indiai tradícióban pedig Brahma, Visnu és Siva.

Az Egység paradicsomi, mégis öntudatlan ősállapotából ébredve meg kell élnünk a kettősség és illúzió világát, hogy egy új és most már tudatos, a szellemi háromsággal való egységbe tudjunk felemelkedni.

A három lépés Egy, Kettő, Három a fejlődési folyamat alapvető mintája. Úgy tükröződik a nagyban, ahogy a kicsiben, úgy a teremtés összességében, ahogy a személyesben és egyéniben a lét minden egyes szakaszában. Az egységből születve a lélek elváláson, kétségeken, kríziseken megy keresztül, hogy ismeretre és növekedésre tegyen szert, és így találjon ismét vissza az egységhez. Az egyesülést újra és újra egy újabb polarizáció követi, hogy annak új tematikája révén ismét új feladat, új tudatszint előtt találjuk magunkat.

Ez a princípium gondoskodik arról, hogy semmi se vesszen kárba, és a polaritás létezése ne megsemmisüléshez, hanem magasabb léthez vezessen, amely magában foglalja a tapasztalatot, a szeretetet és a magasabb tudatot. Az egyetlen feltétel, hogy elfogadjuk és átéljük a kihívásokat. Amilyen mértékben növekszik a tudatunk, úgy növekszik lélekelvünk is.

 

A négy

Az egytől háromig tartó ciklus az alapelvekre vonatkozik. Ezek az Egy szellemi energiájából keletkeznek, a kettesben polarizálódnak szellemé és energiává, hogy a hármasban lehetővé tegyék a tudatosodást.

A négyessel egy teljesen új ciklus veszi kezdetét, amely az ötösön át a hatoshoz vezet. Ami eleinte szellemi erővonalnak, alapmintának mutatkozott, az most konkréttá, láthatóvá válik. Megnyilvánul a formában.

A négy az első háromságból materializálódott, tehát ő a konkrétan megteremtett. Ő az anyagivá válás, az anyaggá, az anyagi földdé sűrűsödés jelképe. A hármat impulzus adó tényezőnek, férfias számnak tekintik, a négy a foganó, szülő kifejezéseként a nőiest testesíti meg.

A négy a megismerés új síkját jeleníti meg. A háromtól a négyhez vezető lépés a lélek egy mélyebb tapasztalati területre való belemerülésének felel meg. Ez az éppen elnyert meggyógyult egységből, az élet értelmének felismeréséből, a szellem tudatossá válásából a földi életbe történő belépés. Ebben azonban veszélyek rejlenek, hiszen a négy a kettő hatványa.

Ha a lélek hagyja, hogy a szellem rendje vezesse, és ennek értelmében alakítja az anyagot, akkor a formavilág a szellemi rendnek, az egynek a kifejeződéseként jön létre. Ha azonban a lélek kizárólag a kettő energiája által hagyja vezetni magát, akkor elveszíti kapcsolatát az eggyel, és a formavilágban megvalósuló kifejeződése a káosznak felel meg, minden lények és dolgok egymás ellen vívott harcának. (Dietzfelbinger, Pythagoras, 46,47. o.)

Ebben az értelemben magyarázható az evés a jó és a rossz ismeretének fájáról a paradicsomi mítoszban. A kettő energiája eluralkodik az emberen. A négyes megbízatása a következő: A földiben újra megtalálni a szellem törvényeit és életét. Ez paradox módon a földihez történő elmélyült odafordulás révén megy végbe, ami nem a természet tökéletesítését jelenti, hanem az összefüggések felismerését. Ezáltal jön létre a nagykorúság, ami a szellemi út előfeltétele, melyet senki sem járhat be mások helyett. Ennek véghezvitelét elősegítendő az embernek a Földön jeleket, követeket és jelzéseket nyújtanak át látható segítségül.

Hol találkozunk a néggyel a földi életben?

• A négy égtájban, a világegyetem nagy keresztjében,
• a négy évszakban és a négy szélirányban,
• a tér három dimenziójában, az idő negyedik dimenziójával együtt.
• Ismerjük a négy elemet, a földet, a vizet, a levegőt és a tüzet.
• Az egyenlő oldalú négyszög, a négyzet az első olyan geometriai forma, amely bármilyen egyenlő nagyságú részre osztható. A püthagoreusoknak a négyzet ezért az igazságosság jelképe volt.
• Egy háromdimenziós struktúrát négyféle módon szemlélhetünk: mint pontok halmazát, mint vonalakat, mint felületeket, vagy mint kiterjedést.
• A négyes számmal kezdőik a testiség. Négy felületre van szükség egy térbeli test megépítéshez.
• A négyes jelképei a kocka és a derékszög is. Ha a kocka felületét kiterítjük, keresztet kapunk – amely több mint 10 000 éves jelkép. A kereszt az anyagban való kötöttséget jelenti, nem csupán a kereszténységben, hanem igen régóta. Az ebből a fogságból való megszabaduláshoz szükséges, hogy az ember felismerje a rabságot, és egy következő lépésben viselje a konzekvenciákat, „magára vegye a keresztet”.

A héber nyelv negyedik betűje, a „Daleth”, ajtót jelent. Ahhoz, hogy a Földön az anyag törvényeinek megfelelően cselekedjen, az embernek be kell mennie a négyes ajtaján. A természet, tudományaival együtt, valamint minden gyakorlati tevékenység a négyes számon alapul. A négyes, a tér és az idő metszéspontja, egyidejűleg a megváltás és az igaz emberré válás kapuját is alkotja. A négyes számban nyilvánulhat meg az isteni, ő a Föld száma, a formában kifejeződő élet valóságának a száma. A négyes tanít meg minket arra, hogy a mindennapi élet feladatait elfogadjuk és megoldjuk. Általa tanuljuk meg felismerni, hogy mindenben, amivel csak találkozunk – tűnjön az bármily profánnak és jelentéktelennek – értelem rejlik, mely feltárandó, elfogadandó és valóra váltandó.

Míg a hármasban egy szilárdabb, önállóbb alapra lelünk az élet számára, addig a négyes az élettel történő teljes szembesülés által újra megkérdőjelezi az éppen megszerzettet. A kettessel megtapasztaljuk, hogy minden élet ellentéteken nyugszik. A hármassal tanuljuk meg, hogyan bánjunk ezzel építő módon.

A négyesben találkozunk – az egytől háromig tartó, előző ciklusra építve – a földi lét értelmét, rendeltetését és megbízatását kutató mélyebb kérdésékkel. Hogy történik ez életünkben?

Látható világunkban számtalan tapasztalatot élünk át. Harmóniára és tökéletességre vágyunk, egyszer azonban felismerjük, hogy semmi sem tartós, és minden múlandó.

Végül egy határhoz érünk, ahol szívünk fülelni kezd, és hallhatóvá válik az örökkévalóság hívása. Az élet eredeti értelmét kereső kérdések merülnek fel, és nő ezen értelem meglelésének vágya. Erre az öt szolgáltatja majd a választ, mert ő tartalmazza a szellemmel történő tudatos újra-összekapcsolódást.

Püthagorasznál a négyes számított az eszményi számnak. Itt az – egy – kettő – három – négy – ciklusra gondolt, amelyet tetraktys-nak nevezett. A négy jelképezi a megjelenési formában zajló életet, melynek hátterében szakadatlanul hat az egység, az integrált kettősség és az alkotó háromság. Az ebben az értelemben élt élet az egyes magasabb fokához vezet, nevezetesen a tízhez!

Jóllehet eszményi állapotot értünk el, ha megértettük a négyest, a gyakorlati életben azonban legtöbbször igen messze vagyunk ettől. A kettősségnek a minket körülvevő világban való túlhangsúlyozásából eredő befolyások uralnak minket, és önállósulnak, mert nincsenek egyesítve az eggyel. Miért van az ember az egység és a hasadtság között? Ezt az ötös minőségéből tanuljuk meg.

—

Források:

Heinrich Elijah Benedikt, Die Kabbala als jüdisch-christlicher Einweihungsweg (A kabbala, mint zsidó-keresztény beavatási út)

Ernst Bindel, Die geistigen Grundlagen dér Zahlen (A számok szellemi alapjai) Konrad Dietzfelbinger, Pythagoras. Die Einheit von Naturwissenschaft und Religion (Püthagorasz. A természettudomány és a vallás egysége)

Marie-Louise von Franz, Zahl und Zeit. Psychologische Überlegungen zu einer Annáherung von Tiefenpsychologie und Physik (Szám és idő. Pszichológiai megfontolások a mélypszichológia és a fizika megközelítéséhez)

Priya Hemenway, Dér geheime Code. Die rátselhafte Formel, die Kunst, Natúr und Wissenschaft bestimmt (A titkos kód. A művészetet, a természetet és a tudományt meghatározó talányos képlet.)

Peter Schottler und Freunde, Umstülpung und Übergang. Umstülp-Bewegun- gen als Übergánge zwischen polaren Oualitáten (Gyökeres változtatás és átkelés. Fordított mozgások mint a poláris tulajdonságok közötti átjárások)

Michael Stelzner, Die Weltformel dér Unsterblichkeit. Vöm Sinn dér Zahlen (A halhatatlanság világképlete. A számok jelentéséről)

Rolf Umbach, Vöm Flug dér Fische. Die Bibéi kabbalistisch gelesen (A halak röptéről. A Bibliát kabbalisztikusan olvasva)

Friedrich Weinreb, Zahl, Zeichen, Wort (Szám, jel, szó)

Christa Zettel, Das Geheimnis dér Zahl. Geheimlehre und Numerologie (A szám titka. Titkos tanítás és a numerológia)

Két vonal metszéspontjában

 

Egy térbeli pont két egyenes metszéspontjaként határozható meg. Az egyes ember egyéni élettere a pont, mely meghatározza helyét a mindenségi megnyilvánulásban. A dialektikus élet vízszintes vonala és a magát megnyilvánító Szellem függőleges vonala találkozik ebben a pontban.

 

E metszéspont mindannyiunk számára különböző, és sajátos lehetőségekkel szolgál, amelyek nem alkalmazhatók embertársaink életének rejtélyére. Benne a szent Ige olyan mértékben nyilvánul meg, amennyire az adott egyéni élettérben ez szükséges. Ebben a pontban mutatják meg nekünk a fejlődés tervét. Itt fedik fel a következő lépést, és az erő is megadatik, hogy az istentervet megvalósítsuk. Ebben az értelemben minden emberi lénynek saját egyéni feladata van a Teremtésben, amelyet teljesítenie kell.

A matematikában kimondják, hogy az egyenes meghatározható egy képlettel vagy függvénnyel, mely megadja az egyenes irányát és helyét a térben. A vízszintes egyenes képlete lehet például Y=0, míg a függőlegesé X=0. Ahol a két egyenes találkozik, ott matematikailag tökéletesen egyenlőek. E metszéspontban értékük azonos. Nevezetesen, ahol a függőleges és a vízszintes tengely metszi egymást, ott mindkét függvény zérussal egyenlő. E metszéspontot (0;0)-val jelölik, és mint közismert, origónak (eredőpontnak) hívják. Az origó bárhol lehet a térben; csak azt jelzi, hogy benne egy új fejlődés kezdete nyugszik. Csakis ebben a pontban egyenlő a két egyenes. Filozófiai szempontból tehát a vízszintes sík kizárólag ebben a kivételes pontban képes a függőlegesen beáramló fényt fogadni. Csakis itt képes az ember befogadni a Világosságot, megszületni benne, és azonosulni vele, mert a Világosság csupán ebben a pontban adja ajándékul magát. A vízszintes azonban csak akkor válhat eggyé a függőlegessel, amikor a vízszintes függvény értéke pontosan nullával egyenlő. Minden más vízszintes érték kívül esik a függőleges tengelyen, metszetük az origótól eltekintve úgynevezett üres halmazt képez, vagyis nincs több közös elemük.

A gnosztikus ösvényen való járás kapcsán azonban most nem egy matematikai képlet levezetésén fáradozunk. A fenti leírás csupán azt akarja világossá tenni, hogy a vízszintes síkon történő minden törekvés vagy megnyilatkozás – legyen bár mégoly csekély, alig mérhető vagy észlelhető is – eltér az Eredettől, s így elkerüli a felfelé vezető kaput.

E nagyvonalú matematikai szemléltetésből további következtetést vonhatunk le. Amíg ugyanis az én még magára vállal valamit, még belefog valamibe – legyen az bármily okosnak szánt vagy vélt elgondolás – ezzel nyomot hagy a vízszintes síkon, s szívében a metszéspontot nem találja meg. Csak amikor a személyiség tökéletesen semlegesen áll a dialektikus nyüzsgés közepette, tud a metszéspont, az ősatom, az istenszikra egy torzítatlan, szeplőtelen képet vetíteni a személyiségbe. Még pontosabban fogalmazva ez azt jelenti, hogy a személyiség többé már egyáltalán nem felel a vízszintes vonal képletére, sem fizikai, sem éteri, asztrális vagy mentális síkon. Aki elérte a (0,0) pontot, az az örök újrakezdés kapujában áll. Személyiségét ekkor biológiai minimumra vezetik vissza.

Az istenszikra az érintkezési pont, a régi és az új élet közötti küszöb. Az új életterület kapuja ez, ahol minden régit elutasítanak. A sugárzó, élő szív ez, melyből szakadatlanul arra hívnak fel bennünket, hogy ne hagyjuk elveszni a kapott négy új energiát, hanem következetesen használjuk őket, hogy az egyetlen áhított célt elérhessük. Az építés eme helyszíne rendelkezésünkre áll, mint az új élet kezdete, amelyben a lélek újjászületik, hogy a Szellemmel való dicső egyesüléshez vezettessen. A kincset tehát ránk bízták. Nem azért, mert jár nekünk, hanem azért, hogy kikutathassuk az újra fölajánlott lehetőségeket, és ezeket – rendeltetésüknek megfelelően – a cél elérésére használjuk fel.

Erre hívnak fel bennünket, és sürgetnek, hogy lássuk meg, ismerjük fel és vigyük végbe feladatunkat. Ezt azonban nem a jövőben kell kivitelezni. Aki így vélekedik, az ezzel kirekeszti magát az új élet lehetőségeiből. Nekünk csak fel kell ismernünk a tervet, feltételek nélkül elfogadni, hinni benne, olvasni belőle, és aszerint élni.

Így a mai, az igazságot és az örökkévalóságot kereső embernek is az a feladata, hogy megépítse az új templomot, az egyetlen isteni eszközt, amellyel az istentervet teljesíteni kell és lehet. E templomot életünk vízszintes vonalának és a függőlegesen beáramló Világosságnak a metszéspontjában kell fölépíteni. Hosszú előkészületek, küzdelmek és megpróbáltatások után elkészül a mikrokozmoszban az építmény négyzete, melyen teljesen az istenterv követelményeinek megfelelően kell a halhatatlan lélek templomát fölépíteni. De hogyan képes a még mindig oly gyakran kételkedő Tamás megtalálni lényében ezt a metszéspontot, és hogyan képes kitartani ennél? Hogyan tud lénye legmélyébe ereszkedni, hogyan tanulhatja meg meghallani és megérteni az isteni természet hangját?

Piet Mondrian, az üresség festője

 

Piet Mondrian (1872-1944) holland festő kései műveit a formaképzés alapelemeinek felhasználásával alkotta meg: színnel, formával, felülettel és vonallal. A valóság mindenfajta ábrázolását, minden egyéni ecsetvonást mellőzött a műveiből, hogy a valóság „igazi” nézetéhez közeledjen. A természetes forma állandóan változó megjelenése mögött létező változatlan, „tiszta” valóságot akarta visszaadni.

 

Aki először merül bele Piet Mondrian egy kései művébe, olyan festészettel találja magát szembe, amely leegyszerűsítő volta révén nagyon purista módon hat.

Három piros, kék és sárga keskeny téglalap, öt fehér mező, és azonos szélességű fekete választóvonalak egy fekete téglalappal – kép-e ez egyáltalán? Minden ilyen egyszerűen néz ki. A tarka felületek a szélre szorulnak. A pillantás először az egyik színes mezőről a másikra ugrik. A kompozíció optikailag nincs nyugalomban. Mozgássebességük le van csökkentve, mert főképpen a bal szélen levő kék téglalap akadályozza a forgómozgás érzékcsalódását. Sokkal inkább egy nyugodtan lélegző egész a benyomásunk. A jobb szélen keresztülfutó függőleges vonal stabilitást kölcsönöz, és a színes mezők közötti nagy távolság a nagyság és nyugalom benyomását közvetíti. A kép közepén csak egy fehér felület látszik.

Az elvont festészet megértéséhez a legértelmesebb segítség annak az útnak a követése, amelyre maga a művész lépett rá. Mondrian lépései szerencsére rendkívül világosak, és a fákról festett képei körülbelül félúton találhatók. E képek előtt az embernek az az érzése, hogy a „fa” témáját addig vizsgálta nagyon pontosan, és tapogatta végig gondolatban, amíg e téma egyik mintája a művész képzeletében a valóság helyére nem lépett. Egy művész, aki a természetet akarja ábrázolni, azt mondaná, hogy egy fa gallyakból, ilyen és ilyen sok ágból és levélből áll. Mondrian ezzel szemben ezt mondta: „Nem, a fa lényege azokban a természeti erőkben rejlik, amelyek a földből egy élő formát növesztenek ki, és azt eredményezik, hogy a forma ezerfelé oszoljon és terjedjen szét.” Mondrian éveken át állandóan ugyanazt a fát festette. A fa volt az ő jelképe és ideálja. A fa az életerőt, az egész természetet jelentette számára, és ő egyetemes értéket tulajdonított neki.

Az 1908-ból való „Vörös fa” mutatja, hogy mi kötötte le Mondrian érdeklődését: A lomb nélküli ágak kaotikus kuszasága, a természet vadsága vonzotta. Ezért vannak a súlyos ecsetvonású erős vörös és kék árnyalatok összezsúfolva. Fa és táj világosan megkülönböztethető és felismerhető, a térhatást a szín, de különösen az ágak átfedése hozza létre.

Abban a változatban, amelyet Mondrian „Szürke fá”-nak nevezett, a nézőpont ugyanaz, de a motívum csaknem feloszlik, és a táj már csak sejthető. A kép színes voltára határozatlan árnyalatok utalnak. Meghatározó a térközöket aktivizáló, jól kivehető vonalszerkezet, amitől összekeverednek az alakrészek a háttérrészekkel.

Az 1912-ből származó „Virágzó almafa” című alkotás még jobban eltávolodott a valóságtól. A vonalrács nagyobb felületi hatással bír, és az alapfelület strukturálódását szolgálja. Alak és háttér összefolyik. A fa vázszerkezete egymáshoz fűzött részdarabokra van bontva, és tiszta hullámformákba megy át. Úgy átszik, hogy a „fa” motívuma iránti mindenféle emocionális érdeklődés eltűnt.

Két évvel később a 6. számú festményen teljesen megszűnik a természet bemutatása, ehelyett a rend lesz az ábrázolás témája. A rácsháló az alaki sokféleséget mértani formákra redukálja. A vonal és sík egyenértékűsége révén a derékszög és az alapfelület válik hangsúlyozottá.

Mondrian képein a fokozódó elvonatkoztatási folyamat azzal van összhangban, hogy világszemléletileg a teozófiai társaság tanításához áll közel, ahová még 1909-ben lépett be. Így rendezte a természet egymástól elütő részleteinek gazdagságát harmóniába. Nincs semmilyen torzulás, hanem óvatosan kimerevített elemek vannak, mint egy rendezett, azaz kozmosszá süllyedt világ alaprajza. A valóságot, melynek tényei addig festészetének tárgyát képezték, attól fogva a létében kell megragadni.

„Hosszú időre volt szükségem, hogy felfedezzem, hogy a forma és a természetes szín egyéni érzelmi állapotokat vált ki, amelyek elhomályosítják a tiszta igazságot. A természetes formák alakja megváltozik, de a valóság marad… A cél nem az, hogy más, különleges színeket és formákat hozzunk létre, azok összes korlátozottságával együtt, hanem egy nagyobb egységre kell törekedni.” ⁽¹⁾

Ez a „nagyobb egység” a „Kompozíció 2” című kései művén elsősorban dualisztikus ellentétességek révén tárul fel:

Alapszínek-színhiány, szín-szín, hosszú-rövid, széles-keskeny, bal-jobb, fent-lent, előre-hátra.

Ezek az ellentétek állandóan kölcsönösen váltják egymást, és így egyensúlyt képeznek. „Minden dolog az egész része: Minden rész az egésztől kapja meg az értékét a szem számára, és az egész viszonyokból és kölcsönösségből áll. Egy szín csak egy másik által létezik, egy kiterjedést egy másik határoz meg, és nincs térbeli helyzet egy másikhoz való viszonyítás nélkül. Ezért mondom, hogy a viszony a lényeg.”

„Az összefüggés lényege az, ami valami és valami más között létezik. Úgy értem, hogy a kezem és a ceruza összefügg, ha lejegyzek valamit. Ez az összefüggés annyira magától értetődő, hogy elfelejtettük, hogy egyáltalán létezik. Minden igazság az összefüggésben rejlik, még egy olyan egyszerű összefüggés esetében is, mint amilyen ez. Sem a ceruza nem valóságos, sem a kéz, amely fogja. De a kettő közötti összefüggés leírja az igazán valóságost, az egyetlen létező valóságot. Az ok és okozat egyek. Ezért semmi sem tud létrehozni valami mást anélkül, hogy ketten nem egyek, és a valóságban nincsenek összekötve.”

A kiegyensúlyozottság és a szilárd egyensúly az egyenes vonal révén, a függőleges és vízszintes kimerevítések által jutnak kifejezésre. Schoenmakers holland filozófus véleménye szerint, aki nagy hatással volt Mondrianra és az azonosan gondolkodó „De Stijl” nevű csoportra, a világmindenségnek matematikai szerkezete van. A harmóniát már az ókorban számarányokkal és mértani formákkal, négyzettel, háromszöggel és körrel fejezték ki. Ha az ember tehát a világmindenség harmóniáját művészi módon akarta kifejezésre juttatni, úgy azt mértanilag kellett megkísérelnie.

Mondriannál ezek a vonalak a kép alapvázának alkotójává váltak. A feszültségi viszonyt a különböző erők kiegyenlítése egyensúlyba hozza. Ez az egyensúly aszimmetrikus, nem ok-okozatilag merev, hanem dinamikus. Az arányok egymáshoz való viszonya eleven ritmust kelt, amely tükrözés által keletkező mindenféle azonosságot, mindenféle szimmetriát kizár.

E vonalak közé illeszti be a festő az alakzatait. Téglalapok és négyzetek fekete-fehérben és vörös, kék, sárga alapszínekben jelennek meg, amelyek a színkör egész színpalettáját felölelik. Az aktív színtér a semleges üres alakzattal van összhangban, harmonikus váltakozásban.

A színek és a formák, a kép kisugárzása a szemlélőnél lelki rezdülésekhez vezetnek, és ezzel egészen személyes pillanatfelvétellé válnak, amely ugyanannak a képnek a következő megszemlélésekor ismét teljesen más lehet. Így a kép és a néző szembekerülése különleges jelentést kap. A nézőnek anélkül kell tudnia a képre összpontosítani, hogy arra egy gondolatot is vesztegetne, hogyan jött az feltehetőleg létre, vagy mit tud az ember benne felismerni.

Már semmi tárgyszerűre ne emlékeztessen, hanem pusztán önmagából, tiszta festészetként hathasson. Ezért teljesen hiányzik a művész egyéni kéznyoma. A művésznek a kép keletkezésekor fennálló egyéni hangulatára sem lehet már következtetni. „Éppen a képek üressége hagy a nézőnek teret saját érzései és gondolatai számára, ha valami érzékszervekkel érzékelhetőt ábrázolunk, ha valami emberit fejezünk ki… Ha nem a dolgokat ábrázoljuk, akkor marad hely az isteni számára.”

Így hívja fel a modern művészet az elvont formáival a figyelmet a számára meghatározó képességre, más szóval: a szelleminek a láthatóvá tételére.

Vezet-e út a tudomány és az igaz vallás között?

 

Johannes Kepler

„Kimondhatatlan elragadtatottságot érzek a mennyei összhang isteni látványától. De vajon Istent, aki a világegyetem szemlélése során valósággal megfoghatónak tűnt, megtalálhatom-e önmagámban is?”

(Johannes Kepler, csillagász)

 

Mihelyt elkezdődött a nyugat-európai tudat reneszánsza, és a megkövesedett ismeretek az értelem számára kutathatókká váltak, a tudomány és a vallás azonmód egymás torkának ugrott. A még ifjú értelem túl sok hihetetlen dolgot fedezett föl a ráhagyományozott hiedelmekben, és kivonta magát a befolyásuk alól. S jóllehet még évszázadok során át együttműködött a vallás és a tudomány, a huszadik század végétől az utóbbi foglalta el az első helyet.

A tudósok persze már a korábbi századokban is dolgoztak ki forradalmi elméleteket a hivatalos egyház leple alatt. Az egyház azonban folyvást felelősségre vonta őket, és sokan életükkel fizettek azért, mert saját nézeteiket a megkövült egyházi tanítások fölé helyezték. Ám a reneszánsz változást hozott. Mind az egyéni, mind a közös tudat új fejlődés előtt állt. Egyes kutatók és tudósok teljesen elfordultak a vallástól. Számukra valamennyi talány megoldása az értelemben rejlett. Attól kezdve a kibontakozó elme egyoldalú értelmezései képezték az alapot, amelyre a mai tudományok támaszkodnak. A régi szellemi értékek kárba vesztek. Saját kutatásból származó új értékek foglalták el helyüket. Az értelem a maga útját járta.

 

Föllebben a fátyol a mindenség törvényeinek titkairól

A másmilyen, sokoldalú tudatfejlődésre is akadtak azonban példák. Johannes Kepler (1571-1630) német csillagász, csillagjós és udvari matematikus – szabatos csillagászati számításai és lángeszű megfigyelőképessége ellenére – éppen ellentétes fejlődési úton járt. Minél több kozmikus titokról és törvényszerűségről lebbentette föl a fátylat, annál mélyebb lett kapcsolata az élet szellemi forrásával. Fölfedező szelleme teljesen a magasabb létrend szolgálatában állt. A világmindenség törvényeit, amelyeket leírt, alázatra és szellemi elmélyülésre indító rendelkezéseknek tekintette. Tudatában volt a régi misztériumokhoz fűződő kapcsolatnak, amely ihlette és ösztönözte. Mint az 1619-ben kiadott, Harmonices mundi című könyvében megvallotta: „Igen, én vagyok az, én raboltam meg az egyiptomiak aranyedényeit, hogy az én Istenemnek szentélyt emeljek belőlük. E könyvet a mai és az eljövendő olvasónak írom.

Mi van abban, ha száz éveket kell várnia olvasójára? Az Úr maga ezredéveken át várakozott arra, aki most az Ő munkáját észreveszi és fölismeri.”

Mi sem állt távolabb Keplertől, mint a gépelvű világkép. Az emberek számára elmélyült belátást kívánt a következő szavakkal: „…ne feledjük e dolgok célját. Ez a mindenható Teremtő megismerése, csodálata és imádata… Kapcsolódjanak be velem őszinte lelkülettel és hálás szívvel annak dicséretébe, aki a legtökéletesebb művet megalapozta.”

Kepler állandóan érezte az isteni szellem hatását. A természetre vonatkozó fölfedezései csak tovább sarkallták, hogy a külső forma mögött rejlő igazságot keresse. „Alkotónk (az isteni ősalap) nem csupán azért rendelte a szellemet az érzékekhez, hogy ezzel az ember szert tehessen a létfenntartásához szükséges dolgokra – ezt sok élőlény a maga oktalan lelkével sokkal ügyesebben csinálja -, hanem azért is, hogy a dolgok lététől, amit a szemünkkel látunk, a lét és alakulás okáig juthassunk.” (Mysterium cosmographicum,1596.)

 

Az isteni szellem visszfénye

Kepler számára a csillagászat és a mértan nem elvont, szellemtelen valami: „A geometria páratlan és örökkévaló, Isten szellemének visszfénye. Hogy az emberek osztoznak benne, az azt jelzi, hogy az ember Isten képmása.” Keplerből nem az ént hangsúlyozó fölfedezői dölyf szól, amelytől a mai természettudósok olyannyira szenvednek. Számára a földi természet törvényei a szellemi zenével, a Logosz kisugárzásaival függnek össze. Volt füle a szellemi világból érkező hangokra. „Készítsétek föl a füleiteket a mennyei összhangzat élvezetére. Bár attól tartok, csak kevés hallgató lesz.”

A háborús dúlás közepette is folyvást az összhang szabályait kutatta. „Mikor a fergeteg tombol és az állam hajótörése fenyeget, a legérdemesebb békés tanulmányaink horgonyát az örökkévalóság talajába süllyesztenünk.” (Astronomia nova, 1609).

 

A diszharmónián át a harmónia kereséséig

Kepler nagyon szenvedett a lutheránusok, Zwingli-követők és kálvinisták közötti elkeseredett civakodások miatt. 1612-ben Württembergben még az úrvacsorán való részvételből is élete végéig kizárták, mert vonakodott aláírni a kálvinistákat elítélő iratot. A szülői házban is fájdalmasan nélkülözte az összhangot. Saját szavai szerint szülőházának légköre bűnös, rideg és kötekedő volt. Szülei a gyerekeket elhagyva évekig csavarogtak Európában a hadakat kísérve. Protestánsként az ellenreformáció folyamán több ízben menekülni volt kénytelen, s mindannyiszor újra és újra elveszítette mindenét.

 

Három biztos pont a mozgásban lévő világegyetemben

Az összhang titkait 1607-ben a következő szavakkal közelítette meg:

„A legmagasságosabb harmónia Isten, aki minden lélekbe az Ő képeként belső összhangot vésett. A számok, alakok, a csillagzatok, általában a természet egybehangzik a keresztény vallás bizonyos titkaival. Ahogyan a világmindenségben három nyugvó alap található: a nap, az állócsillagok és a közbenső tér (intermedium), az összes többi pedig mozgó, úgy van az Egyistenben az Atya, a Fiú és a Szellem.” Ezután Kepler vázolta a tökéletes harmónia jelképét, a gömböt: „A gömb szintúgy a háromságot ábrázolja az egyben (az Atya a középpont, a Fiú a gömbfelület, a Szellem a gömb sugara). Az emberben ugyancsak végtelenül sok fajtája találtatik a harmónia iránti fogékonyságnak.”

Kepler valamennyi munkájában arra buzdítja az embert, hogy ébredjen e hajlamai – tehát észrevétlen, rejtett belső tehetségei, adottságai – tudatára, s életében bontakoztassa ki őket. Számára a mikrokozmosz a halhatatlan „szellemi gömböt” jelentette, amelyet a halandó ember segítségével életre kell kelteni. Hogy e folyamat során az értelemnek alá kell rendelnie magát a szellemi fejlődésnek, az Kepler számára vitán felül állt.

A Tao-ból élni

 

Elengedni annyi, mint nem cselekedni, ahogyan Lao-ce mondja. A tudásra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy nem kapaszkodunk külső tudásba, és nem vetjük be akaratunkat annak érdekében, hogy tudásunkat a saját célunkra fordítsuk. Hanem önátadásban a Tao, a Szellem erőiből élünk.

Az elengedés, a nemcselekvés ezenkívül azt is jelenti, hogy az ember az énjével nem kapaszkodik a Tao-nak, az új életnek a dolgaiba és értékeibe sem, ahogyan korábban a régi élet dolgaival tette. Ha ezt mégis megteszi, akkor tapasztalni fogja, hogy újból szembesül a valósággal. Mert csak így tanulhatja meg a nagy leckét: az „énjével” senki sem járhatja az ösvényt.

Ehhez Jan van Rijckenborgh a következőket írja A kínai Gnózis c. könyvében:

„A nemcselekvés módszere csendes, nyugodt öröm, és az a folyamat, hogy eme csendes, nyugodt örömben továbbmennek az Önökben lakozó birodalomnak, az ősatomnak való teljes önátadásig. Azaz a nemcselekvéshez tartani magunkat nem más, mint a tant szavak nélkül megélni. »Nem nekem, hanem Neki, a Másiknak – aki több nálam – kell növekednie. Nekem pedig alá kell szállanom; el kell merülnöm ebben a Másikban, a másik lényben, aki az ősatomba zártan nyugszik.«”