A világ valódi megismerésének egyik legnagyobb akadálya a szív restsége.

Ennek a Pentagram kiadványnak az a célja, hogy felélessze és felpezsdítse a szellemi szívet. Mert az élénk tudati tevékenység áttörheti a restséget. Akkor a belső szem felismerheti egy új idő, sőt akár egy új világ körvonalait. Friedrich Hölderlin ezt írta ezzel kapcsolatban, 1796-ban:

„Olyanok vagyunk, mint a száraz ágban vagy a kavicsban alvó tűz; és küszködünk, és minden pillanatban e szorongató fogság végét keressük.

Ez pedig eljön, kárpótol az eonokon át tartó küzdelemért, eljön a szabadulás pillanata, amikor az Isteni ledönti a börtönfalakat, amikor a láng kiválik a fából, és diadalmasan tajtékzik a hamu felett, hah!, amikor azt érezzük, hogy a szabaddá vált szellem, elfeledve a szenvedést, a szolgaságot, győztesen tér vissza a Nap csarnokaiba.”

A fény az emberek élete

 

Isten és ember viszonyáról már sokat írtak, ám Isten létének biztos tudása csak egyetlen helyen keletkezik: az ember szívében. Hogyan viszonyul ez a tudás a tudathoz? Mi a tudat? Az embernek és összetételének, valamint a más lényekhez fűződő viszonyának kikutatása a létező leglebilincselőbb tanulmány.

 

Aki egyszer eltöltött egy éjszakát a Szahara csillagos égboltja alatt, és hagyta, hogy a tejútrendszerek milliárdjainak végtelenje valahány csillagával és napjával lenyűgözze, az már nem ugyanaz az ember. Szent tisztelet tölti el, és tudatába jut a teremtés végtelen nagyságának, és saját semmiségének.

De az egymilliószoros nagyítású, és a sejt csodálatos életét felismerhetővé tévő elektronmikroszkópba vetett pillantás is tiszteletadással tölthet el minket. Akkor megerősíthetjük a háromszor nagy Hermésznek, a hermészi iratok atyjának a kijelentését, melyet tanítványának, Aszklépiosznak mondott: „Az ember egy nagy csoda.”

Ezért nem lehet csodálkozni azon sem, hogy amikor 400 évvel ezelőtt a teleszkópot és a mikroszkópot feltalálták, hatalmas tudásszomj támadt. Az ember hozzáfogott, hogy mélyebbre hatoljon a kozmosz, a Föld és az ember titkaiba. Ez volt az általunk ismert nyugati tudomány kezdete, és ez a tudomány egyre messzebbre hatolt, mind a nagy, mind pedig a kicsi irányába, így állapították meg korunkban, hogy több mint 400 milliárd tejútrendszer kutatható ki, és hogy ezzel szemben az emberi testben fellelhető elektronok száma többszöröse az összes csillagrendszerben lévő csillagok számának.

De… hogy micsoda vagy kicsoda kormányozza mindezt, az elrejtőzik a tudomány észlelése elől. A János Evangélium I. fejezetében ez áll:

„Kezdetben vala az Ige […]. Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.”

És a modern tudomány megállapítja: „az élet fény”.

A kvantumfizika megmutatta, hogy az életet azonosítani lehet a fénnyel, avagy – másként szólva – a sejtek között végbemenő elektromágneses interakcióval, vagy virtuális fotonok, illetve energiakomplexumok cseréjével. Létezik tehát világegyetemünkben a nehézségi erő mellett az elektromágneses erő, az energia átalakításának ereje. Ez az erő határoz meg minden földi életet, tartja karban a földi rendet, és ezt az erőt hívják fénynek.

Létezik azonban a végtelenül magasabb rendű fény is, az az erő, amely az isteni rendből jön elő, és amelyről a Bhagavad Gita a következőket mondja:

„Én vagyok a Szellem, minden erők ősereje minden erőben, és minden létezőben a lét eredete.”

Max Planck, a kvantummechanika alapítója azt mondta: „Olyasmi, mint anyag magában véve nem létezik. Nem a látható és múlandó anyag a reális, a valós és a tényleges, hanem a láthatatlan, örök szellem… Ám a szellemi lények nem állhatnak önmagukból, meg kell őket teremteni. Ezért nem szégyellem ezt a rejtélyes teremtőt éppúgy nevezni, mint ahogy ezt minden régi kultúra tette: Istennek.

Így jutunk el a modern kvantumtudományon át is minden vallások forrásához, Istenhez. Sokan elfordultak mindenfajta vallástól, „leszámoltak” a dogmákkal, melyekkel őket a vallások markukban tartották, és tárt karokkal fordultak a tudományhoz. Mérni annyi, mint tudni, és ami nem mérhető, az nem létezik – így hangzik a meggyőződésük.

Okosak a kevesek, akik keresnek” – mondta Jézus. Arról van tehát szó, hogy az ember keressen, és ne elégedjen meg csupán azzal, hogy létezik.

A Tökéletes fény, esszék a lélek tudományáról című könyvben ez áll: „Isten és ember viszonyáról sokat írtak már. Ám Isten létének biztos tudása csak egyetlen helyen keletkezik: az ember szívében. Még ha létezik is az egész világra kiterjedő keresés, és sokan kutatnak is nagy vágyakozással egy megszabadító perspektíva után, ezt a tudást akkor is csak a szívben lehet megtalálni. Az eljövendő idő meg fogja mutatni, hogy egyre többen találják meg újra ezt a titkot.” A szívből felemelkedő benső tudás biztos tudás. Új tudatból fakad: a Gnózisból.

 

Tudat

Micsoda tulajdonképpen a tudat és mi az új tudat?

A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című könyvének 9. fejezetében így ír Jan van Rijckenborgh:

A tudatot az emberi gondolkodás, akarás, érzés és vágyakozás összessége alkotja. És ez a totalitás az az elektromágneses elv, amelyből az ember él. Ez az elektromágneses elv fej és szív, mindkettő. Ebből az elvből keletkezik a személyiség formája.” De ez az elv a földi, „istentelen” elektromágneses térből ered, így nem alkalmas arra, hogy az istenivel találkozzon, ami nem ebből a világból való. Ehhez el kell kezdeni tehát egy új elektromágneses elvből élni, megújítva a személyiség „ruháját” és elérni a lélek újjászületését. Erről az Egyetemes Tan és valamennyi szent irat tanúskodik. A megújítás módja pedig:

Ha egy ember tökéletes értelemben járja az önfeláldozás jánosi útját, akkor nagy energiát hív fel: a Gnózis energiaforrását. Ez az energia egy bizonyos pillanatban az ősatomot tökéletes láncreakcióra lobbantja.” Ekkor lélektestet birtokol.

Az önfeláldozás útja János útja, melyen az énnek alá kell szállnia, és a jelölt lényében, a mikrokozmoszban a Másiknak kell átvennie a vezetést. Ez az út csak a szív felismerésének alapján lehetséges. Ez egyrészt a magas értelem, másrészt pedig mély vágyakozás, üdvrevágyás.

Spinoza ezt az értelmet és a vágyakozást a következőképpen magyarázta: „Akit a középen lévő értelem megérint, csakis örömöt és vágyakozást fog tapasztalni. Miért örömöt? Mert a beteljesedés útja első alkalommal nyílik meg előtte teljes szépségében és sugárzóan. Miért intenzív vágyakozást? Mert mérhetetlen szenvedés és megannyi viszontagság után, lényének velejéig történő megsebzése után a megszabadító élet teljes igazsága oly világosan fénylik fel előtte, és nézeteit oly tágasan bontja ki, hogy az elérésére irányuló mérhetetlen vágyakozás a szívet mintegy felpattintja.” Arról az értelemről beszélnek itt, amely középen van. Ez az az értelem, mely a szívet és a fejet egyesíti, és felismerteti az egyetemes igazságot. A felismerés pedig további tettre ösztönöz, mert:

„az előkészület és az előkészítés involúciónak nevezett szakasza után, az embert az elé a feladat elé állítják, amit evolúciónak jelölnek. Az általánosan elterjedt véleménnyel szemben ez az evolúció biztosan nem teljesen önműködő folyamat. Az embert nem fejlesztik, hanem önmegvalósítás révén kell önmagát fejlesztenie. Kényszer nélkül, és tökéletesen megismerő szeretetben kell Isten célját magasra tartania önmagában és önmaga által.”

(Jan van Rijckenborgh, A Kínai Gnózis, 22-1. fejezet)

Az a világ, amelyben élünk, nem a Szellem által mozgatott teremtés, de a fény és az erő által képes az újjászületésre. Ezért szükséges az önismeret, mint tökéletes felismerés, újrafelismerés és összetalálkozás. Ebből az önismeretből jön létre az önátadás. Az ösvényen járnunk nem nehéz vagy bonyolult, csak rátalálni nehéz.

A kettős teremtés

 

A teremtés egy kétszeres folyamat. Egy valóban isteni alkotásban először az ősprincípiumról, az ősképről és a mindig és örökké kimondhatatlanról van szó. Ez az, ami maga kívül áll a teremtésen, az Atya-Anya, a mindent átfogó gondolat: az örök Nem-Létező. Másodszor van egy erő, amely harmóniában van az ősképpel. Ebben az erőben és ezen az erőn keresztül tud az őskép kifejeződni.

 

Az alkotó Szellem ezt az erőt felszabadítja a káoszból, az ősanyag végtelen óceánjából, az örökké Létezőből. Tehát létrejön egy Őskép – egy idea – és egy életterület, egy megnyilvánulási lehetőség az idea számára.

Az ősanyag atomjai az ideával, a gondolattal összhangban szabadulnak fel és bomlanak le. Ezáltal elemek keletkeznek, erők és lehetőségek válnak szabaddá. Tehát el tudjuk képzelni, hogy ebben az isteni teremtésben tökéletes egyetértés és harmónia uralkodik az anyag és a szellem között.

A Szellem, a teremtés ideája, belülről lélekkel lát el minden egyes atomot, egy velük. Jan van Rijckenborgh A modern Rózsakereszt elemi filozófiája című könyvének IX. fejezetében a következőképpen magyarázza ezt: Ha például képesek lennénk egy „kereket” teremteni, tehát az ősanyagot úgy felszabadítani, hogy valóban egy „kerék” keletkezzen, akkor az nem agyból, küllőkből, kerékkoszorúból, stb. állna, hanem az ezt a kereket alkotó minden egyes atom belülről azzal volna lelkesítve, ami egy kerék valójában, vagyis erővel, sebességgel és mozgással. Ezeket a tulajdonságokat azután nem kellene – úgy, ahogy megszoktuk – kívülről mint formát hozzáfűznünk, hanem a kerék minden egyes atomja önmagában kerék lenne!

Ha ezt egy pillanatra gondolatban elraktározzuk, és figyelmünket az életünkre irányítjuk, akkor gyorsan felismerhetjük, hogy ez a világ nem – vagy még nem – valódi teremtés a szellemből és anyagból történő teremtés értelmében. Életterületünkön az atomok nem teljesen egy teremtő Szellem által belülről mozgatott atomok. Bár egy bizonyos mértékben így történik, különben nem volna semmilyen megnyilvánulás, de ez nem olyan, mint „egy belülről élő test”, tehát egy szellemtest keletkezése. Egy életterületét az ősanyag előkészítése és elhasítása révén hívnak életre. Azt mondhatjuk erről az élettérről, hogy az ősanyag erejének ez az elhasítása vagy szabaddá tétele nem – vagy még nem – tökéletes. Habár a növények, állatok és az emberek teste el van látva bizonyos erővel és bizonyos értelemben élők, de nem szellemiek, azaz nem belülről fakadóan élők.

Az egyetemes Tan luciferi szellemekről beszél, akik a leendő emberekkel életre hívták ezt az életterületet. E teremtés tökéletlensége mind az emberiség, mind maguk a luciferi szellemek számára komoly korlátozottságot jelent, mert a szellem a teremtményéhez kötődik. Ennek mélyreható következményei vannak a számunkra.

Először is ez azt jelenti, hogy nem rendelkezhetünk igazi tudattal. Ilyen tudat csak akkor keletkezhet, ha a Szellem és az Anyag tökéletesen együttműködik. Amit mi tudatnak nevezünk, az a valóságban nem az. Másodszor nem rendelkezünk elég hatalommal a testünk felett. Mert testünk atomjait nem a szellem élteti belülről, hanem kívülről jövő energiákból él, amelyekre alig van befolyásunk. Harmadszor a „jó és a rossz” rendszerében élünk. Hatalmas erők működnek ezen az életterületen, de nem működnek harmóniában egymással. Ezáltal a jó és a rossz hatalmas fellegei keletkeznek, óriások, melyek az egész kozmoszra és makrokozmoszra kiterjednek. Bármit is teszünk, mindig a kettő közül az egyik tábor vonz minket.

Tekintsük át még egyszer, mit is nevezünk mi tudatnak. Az egyetemes tanítás szerint: ahol szellem és anyag találkozik, ott a találkozásnak egy gyújtópontja jön létre. A találkozásnak ezt a gyújtópontját nevezzük léleknek, illetve tudatnak. Egy valóban élő lényben keletkezik a valóban élő lélek, és a vele kapcsolatos tudat. Tehát a tudat a létezőből és a nem-létezőből születik meg. Vagyis amit mi saját önvalónkként oly gondosan ápolunk, mint legfőbb birtokunkat, amiért élünk és meghalunk, a saját énünk, közelebbről tekintve nem több és nem is kevesebb, mint egy természeti jelenség. Ez tulajdonképpen egy tulajdonága az anyagnak, ezen életterület atomjainak a tüzes tulajdonsága, amelyben és amelyből élünk. Ha hidrogént és oxigént hozunk össze, és elegendő hőt közlünk vele, akkor tűz keletkezik, és ez a tűz fényt termel. Ha egy bizonyos képlet alapján az éteri és asztrális nézeteket is bevonjuk ebbe a folyamatba, akkor különös tűz: a tudattűz keletkezik: És belőle sugárzik a tudati világosság. A mi tudatunk tehát nem Szellemtüz, nem valódi tudat, hanem egy természeti jelenség, egy természeti tűzfolyamat eredménye. Nem több és nem kevesebb, mint e világ anyagi atomjainak egy tulajdonsága. “Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és szellemtől, nem mehet be az Isten országába.” (János 3,5)

Ez azt jelenti, hogy megtörténhet az emberben egy újraalkotás, egy teljesen új teremtés, amelyben a Fény és az Erő által egy új ember keletkezik. Valami alapvetően megváltozhat bennünk. A kérdés csak az: Hogyan tudunk együttműködni ebben?

Elsősorban önismeretre van szükség. Saját önvalónk becsületes, tárgyilagos megismeréséről van szó. Nem ezer kicsi kirakós darab, nem a több ezer gondolat és érzés a fontos. Nem. A megértés egy fajtájáról van szó, ami mintegy „minden-az-egyben”. Egy tökéletes megértésről, felismerésről és találkozásról van szó, ahogyan János látta Jézust a Jordánon át közeledni. Az utat járni nem fáradságos vagy komplikált dolog, de végtelenül nehéz rátalálni. Több emberéleten át is eltarthat. És miért? Az út rejtve van előlünk. Mert azzal harcolunk, amit a három nagy akadálynak neveznek, amelyek itt és most benne rejlenek életünkben. Először is a valódi tudat hiánya, másodszor a testünk minőségi állapota, harmadjára pedig, hogy a jó és a rossz rendjében élünk.

Más szóval: aki az utat keresi, találkozik egy háromszorosan ható ellenerővel. Ez az erő hat mikrokozmikusan a saját életvilágában, kozmikusan az őt körülölelő világban, és makrokozmikusan az univerzumban, amelyhez tartozunk.

Iskolánkban megismerkedtünk azzal a csodával, hogy a Fényen keresztül megérintenek minket, megtapasztaltuk az evangélium csodáját. Ez a folyamat Jánossal kezdődik, a kereső emberrel. Egyidejűleg megszületik bennünk Jézus, a bennünk lévő fényszellem. Azután találkozik össze János és Jézus a Jordán partjánál. A Fény elkezdhet tevékenykedni bennünk. Ezt követi a menyegző, melynek során a vizet borrá változtatják. Megújító erők válnak szabaddá. Végezetül következik a bevonulás Jeruzsálembe, az út a Golgotára, a keresztre feszítés, a feltámadás Húsvét reggelén és a mennybemenetel. Egy nagyszerű misztérium mehet végbe bennünk. És felhangzanak a szavak: Jobb néktek, hogy én elmegyek. (János 16,7)

A Szellemi Iskola útjának van egy kozmikus és egy makrokozmikus folytatása. Hogy miért? Mert minden teremtés, ez is, amelyben mi élünk, teljes. Minden mindennel összefügg. Minden egy. Ez vonatkozik ránk, halandókra, és ez még a makrokozmosz legmagasabb szféráiban is így van. Nem csak az első akadály, a valódi tudat hiánya tart minket vissza, hanem a kozmosz és a makrokozmosz is minden pillanatban vonz minket.

Az ember kettős lény. Nem csak egy aktív, dialektikus természet-erőt birtokol, hanem egy eredeti szellemmagot is. És ez azt jelenti, hogy képes elveszettségét mint egy mágneses kiáltást kiküldeni. Erre a mindent körülölelő, mindent hordozó és mindenen áthatoló hatodik kozmikus területről, az igazi élet földjéről jön válasz, mégpedig mindig, minden pillanatban. Meghallják a hívásunkat és reagálnak rá. Ebbe a hetedik kozmikus területbe, elválasztott életterületünkre minden másodpercben fényerőt sugároznak, mert a bennünk lévő szellemmag által felhívjuk azt. Ezek az életerők az építőelemei az új életterületnek, és ezeket szánták arra, hogy felépítsék velük az eredeti, isteni embert. Ha nem erre a célra használják őket, akkor is megmaradnak, és nem veszítenek az erejükből. Az erő érintetlen marad akkor is, ha a Földön, a Föld felett vagy a Föld alatt alkalmazzák – hangzik az egyik szertartásunkban. De mi történik, ha az emberek fényerőket hívnak fel, de nem az egyetlen, nekik megfelelő módon alkalmazzák őket? Ekkor a légkörben felhők, alakulatok jönnek létre, a „jó és a rossz” dialektikus erőinek és a fényerőnek a keveréke. Ezeket a gigantikus felhőalakzatokat, melyeknek ereje és tudata folyamatosan növekszik, az ókorban „eonoknak” nevezték. Ezek a légkörből fényerőket vonzanak magukhoz és felveszik őket. Ha az ember valóban az életmegújítás útján van, felhívja és vonzza a fényerőket, akkor azok elkezdenek áramolni a lényében. Erre az eonok közvetlenül reagálnak, és mintegy erős mágnesként elvonják tőle a fényerőket. Az eonok tehát mágneses vonzerejükkel minden ember fényerejét elrabolják, ahogyan ezt a Pistis Sophia evangéliuma leírja!

Láthatjuk tehát az előttünk álló három akadályt. A tudatunk nem valódi, a testünk nem valódi élő test, és a légkör nem egy élő atmoszféra, hanem egy energiaörvény, amely elrabolja tőlünk a fényerőt. Ezért kell az evangéliumi feltámadási folyamat kozmikus folytatását átélni. Mert nem csak a bennünk lévő ellenerőt kell legyőznünk, hanem a kozmoszban lévőket is. Jézus ezt így fejezte ki: Jobb néktek, hogy én elmenjek (János 16,7). Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek (János 14,2).

Ezt a folyamatot Jan van Rijckenborgh fejti ki a Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című könyvében. A Pistis Sophia egy olyan evangélium, amelyben a Fény közvetlenül hozzánk szól. Az első fejezetben ezt így írja el: Ezért gondolták a tanítványok, hogy ezen a misztériumon [keresztúton] belül semmi más nincsen. Ez azt jelenti, hogy a tanítványok, tehát az emberek, minden tehetségükkel és felismerési képességükkel együtt, nem tudják belátni és megérteni, hogy a bennük kifejlődő folyamatnak ilyen elképzelhetetlen folytatása van.

Ezért gondolták a tanítványok, hogy ezen a misztériumon belül semmi más nincsen. Ekkor azonban egy nagyon erős fény ragyogja be őket. Kinyilatkoztatja nekik, hogy a keresztút misztériumát az követi, amit ők a bőségnek és beteljesedésnek neveznek.

A Hold tizenötödik napján, Tübi havában – így folytatódik a Pistis Sophia – telihold idején, amikor a Nap rátért pályájára – vagyis abban a pillanatban, amikor a különböző előkészületi folyamatok eléggé előre haladtak bennünk – hatalmas világosságerő jött elő mögüle, olyan rendkívüli ragyogással, hogy mérhetetlen volt a világosság, amely ehhez az erőhöz kapcsolódott. Mert a világosságok világosságából eredt, és azon misztériumok közül az utolsóból […] Ez a világosságerő leszállt Jézusra, és teljesen körülvette.

Egyszer így áll majd előttünk Iskolánk lénye, a világért és emberért folytatott megmentő mű, mint világosság, amely olyan rendkívül erős fényben ragyog, hogy az általunk kifejezhetetlen. Ragyogása elvakítja a szemünket.

Csak világosságot láttak, mely sok fénysugarat bocsátott ki magából. [… ] Az egyik végtelenül pompásabb volt, mint a másik, a földtől az égig érő hatalmas, felmérhetetlen csillogásban. Ez a „tizenharmadik eon” világossága, az egyetemes Szerzet misztériuma. Egy szellemi iskolában csupán egyetlen dologról van szó: a fényerőről, amely közös törekvésünk által válik szabaddá, és a világosságról, amelyet a tizenharmadik eon világosságteréből küldenek le hozzánk, a tanulócsoporthoz. Így van tehát egy mérhetetlen tisztulási és újjáteremtési folyamat. Ez a végtelen kozmosz legtávolabbi zugáig is elér. Ebben gyökerezik a Szellemi Iskola, ebbe merül bele.

Minden az emberben kezdődik el, az önismerettel, a „minden egy” felismerésével. Belőle keletkezik az önátadás. Ennek a folyamatnak emberi, kozmikus és makrokozmikus nézetei vannak. A folyamat nem az én harca az énnel szemben, nem fáradságos, előre elvesztett küzdelem, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy az embert szellem, lélek és test szerint intelligensen visszavezetik eredeti, isteni szellemelvéhez. A luciferi teremtés megszűnik, és beleolvad az egyetlen, mindent körülölelő világosságba.

Mágikus művész vagy igaz jógi?

 

A jóga a stressztől hajszolt nyugati ember egyik kedvelt módszere arra, hogy megtalálja nyugalmát. Légzés- és mozgásgyakorlatokkal megpróbálja megszüntetni a stresszt, és ezáltal kísérel meg belső egyensúlyhoz jutni. Ugyanazt teszi, mint amit a mágus, aki a természet szenvedéseit a természet eszközeivel próbálja meg uralni és így kibékíteni magát az élettel. Az igazi jógi azonban úgy emelkedik felül a természet szenvedésein, hogy összeköti magát az isteni rezgésterülettel. Mágikus módon békíti ki magát az eredeti, isteni élettel, és ezáltal mások áldásává is válik.

Jan van Rijckenborgh

 

Sokan, akik már jártak keleten, megcsodálhatták a fakírok egyedülálló, szinte varázslatos gyakorlatait. Ezek mindig is jó alapot szolgáltattak a vizsgálódásokhoz és elmélkedésekhez, és nyugaton is számos okkult mozgalomban próbálták meg követni a példájukat.

Az indiai falár kifejezést nem szó szerint kell értelmeznünk. Ilyen mágikus művészeket majd minden keleti országban találunk, azonban India volt a bölcsőjük. Onnan terjeszkedtek, és mindenekelőtt az arab országokban értek el rendkívüli sikereket.

Ezeket az embereket azonban nem illetnénk a „jógi” kifejezéssel, mivel nekik az igazi, eredeti jógához semmi közük sincsen. Inkább mágikus művészeknek neveznénk őket. Valójában nem különböznek azoktól a színpadi művészektől, akiket gondolatolvasóknak vagy éppen hipnotizőröknek hívunk. És azoktól sem, akik visszaélnek Jézus Krisztus nevével, hogy fortélyaikat álcázzák. Ismeretes, hogy egy művésznek éveken át kell minden nap gyakorolnia ahhoz, hogy képességei birtokába kerüljön, és meg is tartsa azokat. Ez alól a mágia művészei sem kivételek. Ahhoz, hogy céljaikat elérjék, minden nap különleges testtartásokban végzett légzőgyakorlatokkal foglalkoznak, és testrészeiket néha fájdalmas kísérleteknek vetik alá, vagy különféle hipnotikus beárnyékolásnak engedik át magukat. Mindezen gyakorlatok olyan állapotba hozzák a belső elválasztású mirigyeket, amelyben a művészek edzett akarata ellenőrzést tud gyakorolni e szervek felett. Így alakul ki a test, a gondolkodási képesség és az egész anyagi szervezet feletti teljes uralom.

Csodálnivalóak ezek az emberek a kitartásuk és a magukra vállalt aszketikus nélkülözéseik miatt, de szokatlan képességeik miatt is, amely művészetük bizonyítéka. De e csodálatunk ne legyen több annál, mint amivel egy cirkuszi artistának adózunk, aki egy kerékpár nyergén fejen állva, lábaival a levegőben egy porondon köröz. Senkinek sem jutna eszébe egy efféle művész-mutatványt isteni küldetéshez hasonlítani. Így egy mágusnál se tegyük ezt.

Azonban ilyen tévedésnek sokan esnek áldozatul. Bizonyos mértékig ez érthető, mivel a mágus ugyanúgy otthon van gyakorlataival a tükörszférában, akár az anyagszférában. Belső elválasztásának fejlesztésével kitágítja a tudatát, így sikeres varázslóként, álomfejtőként és igazmondónként léphet színre. Ennek ára, hogy testét folyamatos kínzásnak és erőltetésnek kell alávetnie, így a mágia művésze késsel szurkálja magát, szögekre vagy hegyes tárgyakra fekszik, illetve ezeken gyalogol keresztül. Tűpárnává teszik magukat, amikor tűket vagy rajzszögeket szúrnak a testükbe, és kis tüzek, égések segítségével ellenállóvá teszik magukat a lángokkal szemben is. Az effajta testi kínzások célja az anyag feletti uralom megszerzése.

Talán felfedeznek itt némi hasonlóságot egyik templomi rítusunkkal, ahol a kijelentés így hangzik: „Mielőtt szemeid látnának, el kell felejteniük a könnyhullatást. Mielőtt füled hallhatna, érzéketlenné kell válnia az alsóbb létformák megnyilatkozására. Mielőtt hangod a világosság jelenében megszólalna, el kell veszítenie a képességet, hogy mások szenvedjenek általa. Mielőtt a tanuló megállhatna a világosság jelenlétében, lábait szívének vérével kell megmosnia.

Valóban van bizonyos rokonság a transzfiguráció segítségével e világ szenvedéseiből kiemelkedett ember és a szögeságyán fekvő fakír között. Aki a szíve vérét ontja a világért és az emberiségért, rokon azzal a mágikus művésszel, aki kést döf a saját bordái közé, demonstrálva ezzel, hogy milyen messzire jutott. Van hasonlóság… de mégis mély szakadék tátong a kettő között.

A mágus a természetbeli szenvedést a természet segítségével uralja, és ezáltal jobban eggyé válik vele, mint azelőtt bármikor. Az igazi jógi azonban úgy emelkedik felül a természetben átélt szenvedésein, hogy összeköti magát az isteni rezgésterülettel. Isteni természetével hagyja, hogy a földi természet rabul ejtse, hogy az eltévedt emberi lelkeknek megmutassa a világossághoz vezető ösvényt.

A mágus mágikus módon köti össze magát a földi természet életével, és ezáltal mások számára úgyszólván bizonyos fokú veszélyt jelent. Az igazi jógi az eredeti, isteni léttel köti össze magát mágikus módon, és aktivitása által áldás lesz másoknak.

Így belátjuk, hogy meg kell szabadulnunk a mágikus művészettől, és át kell hatolnunk a jóga lényegéhez. A mágikus művészkedés nem más, mint az igaz jóga földi tévútja. A világosság ösvényén a test fájdalmától egészen eltérő fájdalmakat kell kiállnunk. Itt a lélek szenvedéséről van szó, egy elveszett, démoni világ és egy eltévedt és elsötétült emberiség miatt átélt szenvedésről.

A jóga bölcsője valójában nem India. Az eredeti jóga a transzfiguráció egyetemes rendszere, az emberiség megváltásának folyamata. Ezt a rendszert nevezték a keleti, szent terminológiában többek között „jógának”, a kereszténység szent nyelvezetében pedig „újjászületésnek”. Aki a transzifugráció e tudományát a gyakorlatban sikeresen alkalmazta, a régi Indiában, amikor a Brahmanizmus még nem fajult puszta formai szolgálattá, jóginak nevezték.

Egy jógi-tanuló és az új nyugati tudati iskola tanulója ugyanazt a fejlődési folyamatot követi, vagyis az eredeti, isteni élettel való újraegyesülést. A keleti iskola tanulója ezt a Brahmannal való újraegyesülésnek nevezi, a nyugati iskola tanulója pedig a Krisztussal való találkozásnak „az ég felhőiben”, az új életterületen. Nincs hát a jógának semmi köze a testtartáshoz, a légzéshez és a belső elválasztáshoz? De igen, természetesen van.

A jógi-tanuló jól megfontolt és felelősségteljes életvitelt gyakorol, amely segít távolságot tartani a megszokott élettől. Ez az új életvitel idegennek tűnik, mert bizonyos követelményeket támaszt a mentalitás, a vágyakozás és a vértudat terén, valamint az egész anyagi viselkedés tekintetében. Nem antiszociális, de az embert a valódi élet talajára helyezi. Mélyen belenyúl az egész négyszeres testalkat minden porcikájába.

Ha a jógi-tanulónak sikerül ilyen életvitelt folytatnia, akkor kezdheti el a helyes légzés gyakorlását. Életvitele által, melynek egyediségére a hegyibeszéd is rámutat, a tanuló összeköti magát egy új, szellemi légtérrel és egy egészen új éteri szubsztanciával. Amint ez az új kapcsolat létrejön, a tanuló már ezen az új életterületen lélegzik. Ez a lélegzet, ez a szél, vagy ezek a tüzes lángnyelvek, ahogy a Szentírás nevezi, áthatják a hét életterületet, hogy mindent, amit ott találnak, felébresszenek és koordináljanak, összehangoljanak. A régi bölcsesség ezt úgy nevezi, hogy „részesülni az Egyetlennek a lélegzetében”.

Ha a tanuló ezen az életterületen lélegzik, akkor felismeri és megérti, hogy mit jelent a transzfiguráció. Minden szentségtelent és istentelent kioltanak hétszeres mikrokozmikus rendszerében.

A „régi templom lebontásával” egyidejűleg egy „új templom” építésére kerül sor. És ez „három nap alatt”, vagyis három szakaszban történhet meg, ahogy „minden élet Ura” mondja. Itt egy csodálatos történésről és egyidejűleg egy új keresztútról van szó, életről és halálról. Ez egyrészt fájdalom, melyet nem szögek okoznak, és egyben egy maradandó öröm is, ami egy sikeres mágikus művészi kísérlet emelkedett hangulatán messze túlmutat. Mert itt az igaz életben való feltámadásról van szó, és a halál csak a régi látszatéletet érinti. A mágikus művészkedés egy fájdalmakkal teli út, ami a régi élet, a régi templom megújulását és megszépítését tűzi ki célul. Az igaz jógi ezzel szemben Isten templomára irányul, ami az embereknél lehet, és amit az emberek állítanak fel.

Vajon milyen a művészek sorsa? Erre többek között a Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője című műben találhatjuk meg a választ. Ők a mérlegen könnyűnek találtatnak. Hogy megy sora az igaz jóginak? Erről a Szentírás világosan ír. Fontos, hogy megvizsgáljuk saját lényünkben, mennyi bennünk a művész, és mennyi a jógi, valamint hogy mennyire állunk készen egy igazi templom építésére és a régi lebontására. A belső elválasztás a lebontásnál és újjáépítésnél fontos szerepet játszik, mivel a belső elválasztás szervei az erőközpontok anyagi megjelenítői. Fizikai szerepük van, de más szerepet is átvehetnek, ha az ember a tükörszférában tudatossá akar válni. Továbbá a transzfiguráció folyamatában játszanak fontos szerepet. Majd a természet erőközpontjait hatástalanítják, hogy a „néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom” folyamata akadályba ne ütközhessen.

Az emberi természetmágiában a belső elválasztásnak csak két hatása van: a fizikai és a fizikán túli hatóerő. De létezik egy harmadik hatóerő, ami csak „az Egynek a lélegzetében” fejlődhet ki. Ezzel dolgozik a jógi-tanuló. A klasszikus jógik egyike mondta egyszer: „Az Egyetlennek a lélegzetében a tanuló eljut az isteni mágiáig. És ezáltal az ember isteniséggé válik, az Atya fiává. Ezzel szemben minden emberi mágia új ördögöt teremt.

Ebből kiindulva felismerjük az igaz jógi természetét, akit végül, útjának befejezése után, a Jóga fiai felvesznek maguk közé. A földi, alacsonyabb rendű négyszeres testalkat minden elve eltűnik benne. Aurikus szférája aranyszínű pránában ragyog. Egy ibolyakék láng ég a főszentélye fölött. Ez a Krisztussal való létközösség képe. Ekkor elég magas szintű a tudat ahhoz, hogy e létközösség szentségét teljes terjedelmében megtapasztalja.

A jóga e folyamatát szimbolizálja a jógik rózsafüzére, amely 103 vagy 108 gyöngyből áll. A katolikus egyházban 1221 óta használják a rózsafüzért, mint módszert az imádkozáshoz. Ezt a római Szent Domonkos vezette be keleti példára nyugaton is.

Ez egy 150 gyöngyből álló rózsafüzér, vagy létezik a rövidebb, 50 darabos. Mindkettőnek szimbolikus értéket tulajdonítanak, melyek az imádkozási szokások alapjául szolgálnak. A kelet régi remetéi és misztikusai különféle kis kövekkel teletűzött zsinórokat használtak, hogy imáik számát meghatározzák. A füzér gyöngyeit vagy köveit folyamatosan görgetgették ujjaikkal, hogy így ne zökkenjenek ki ima közben a koncentrációjukból. De végül is egy eredeti igazság ellaposodásáról és felületessé válásáról van szó. Nem találunk gyöngysort egy igaz jógi kezében sem, mint ahogy más egyéb szimbolikus segédeszközöket sem.

Mégis rendelkezik a jógi rózsafüzérrel, mégpedig egy sugárzó drágakövekből készült rózsakoszorúval, amit szemünkkel nem láthatunk és nem észlelhetünk. Ezek az új lény, az Istenben megszületett és általa védett mennyei test erőközpontjai. Ezek az erőközpontok úgy fénylenek a transzfiguráció ösvényét bejárt zarándok aurikus szférájában, mint egy babérkoszorú. A szent iratokban ezt lefátyolozottan 108 vagy 1008 gyöngyből álló rózsakoszorúnak nevezik. Miért éppen ezeket a számokat használják? Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell valamit a számok titkairól. A 108-as szám az isteni mágus szimbóluma, aki az Atya kezét fogva szabad akaratából és engedelmességből közelített a kegyelem trónjához, és isteni származását formában, tettben és igazságban megvalósította.

Ha egyszer ezzel a képpel a szemünk előtt a jógik igazi rózsafüzérének birtokába jutunk, akkor ez mindennapi segítség lesz számunkra. Akkor megkapjuk az isteni mágia koronáját. Akkor legyőztük a természetet.

Hogyan lesz a tudásból bölcsesség?

 

A kereső ember egyik legnagyobb problémája, hogy megérti ugyan a hozzá intézett üzenetet, de nem cselekszik ennek megfelelően. Az akadályt az éntudat restsége képezi. A tudás azonban csakis a tett folytán válik bölcsességgé.

 

A Szellemi Iskola szempontjából a hit a helyreállításra szolgáló látnoki erő. Aki szívében megtapasztalja a megtisztított tudat és a Krisztus-rezgés élő kapcsolatát, ezzel egyidejűleg olyan egyre növekvő, sziklaszilárd hitet is kap, amely a tudásban fejezi ki magát.

Váratlan kreatív lehetőségek kezdenek körvonalazódni számára. Napjainkban már tudjuk a kvantumfilozófiából, hogy a rendíthetetlen hit befolyással lehet a molekulák közötti kapcsolatokra is. Az evangélium azt állítja, hogy a hit hegyeket mozdíthat el. Clemens Kuby, filmrendező és forgatókönyv-író önéletrajzában határozottan kijelenti: „Minden lehetséges, még a teljes gyógyulás is, pusztán a gyógyulásba vetett hit alapján.”

A csodás gyógyítások esetében, melyekről az evangéliumok adnak hírt, mindig a következő kulcs-mondatot olvassuk: „A hited megsegített téged.” A hit, mint belső kapcsolat Krisztus szellemi terével, vagy „az abszolút világ mátrixával”, amely bennünk és körülöttünk van, valóban látnoki erő. Alkotó hatása transzformációhoz vezeti az embert, a viszonylagos világ elhagyásához. Természetesen a bennünk lévő, mindezidáig bevésett hit-tételeinknek – amelyekből földi énünk világképe és magától értetődő léte táplálkozik – ugyancsak hihetetlen hatalmuk van. Ezért a legtragikusabb tévhit, amely az embert a viszonylagos világhoz bilincseli, abban áll, hogy múlandó én-személyiségét tartja valódi önvalójának. Pontosan ezzel a tévhittel akadályozzuk meg, hogy megtalálhassuk valódi önvalónkat, és így nem sikerülhet az önmegvalósítás sem. Létezik-e olyan út, mellyel életünk vezetését erre a belső, örökkévaló, az abszolút világhoz tartozó önvalóra ruházhatjuk át?

Úgy tűnik, az emberek számára az okozza a legnagyobb problémát, hogy megértik ugyan a minden vallás és bölcs irat magjából őket megérintő, változatlan üzenetet, de nem képesek ezt az üzenetet a gyakorlatba átültetni. Ezt a súlyos akadályt az én-tudat tehetetlensége okozza: ezért van, hogy az ember „hallja ugyan az Igét, de nem cselekszi azt” – miként Pál mondja. A tudás pedig csak a cselekvés során válik bölcsességgé.

A hosszú időn át ápolt neuronális, idegi kapcsolatok az embert saját negatív gondolkodásában tartják fogva és a szenvedés úgy követi a negatív gondolatot, mint ahogy a szekér kerekei követik a szekeret húzó ökröt. Ha szemrevételezzük azt a három korlátozó tényezőt, melyek elködösítik a szellem világosságát, akkor megállapíthatjuk, hogy minden vallásban azonos nevük van: tudatlanság, ragaszkodás, elutasítás.

Az Ó-Testamentumból a következő panasz száll fel: „Elvész az én népem, mert nincs ismerete.” (Hóseás 4,6) Hermész Triszmegisztosz pedig megállapítja: „Az ember egyetlen bűne, hogy Istent nem ismeri.” (Corpus Hermeticum 3. könyv)

A ragaszkodás, mint a spirituális felébredés akadálya a modern agykutatás révén is különös hangsúlyt kapott. Énünk, amely „imamalmával” folyamatosan feltételekhez köt és saját önfenntartására törekszik, újra meg újra saját gondolkodásának „neuronális fecsegésében” napozik – ez az a legerősebb bilincs, amelyet fel kell oldanunk. Valóban: saját énünk az egyetlen teher, amelyet el kell engednünk.

Ayya Khema asszony, napjaink mélyen hívő buddhistáinak egyike, így beszél erről a kérdésről saját tapasztalata alapján: „én nélkül az élet egészen egyszerű!

Annak a hatalmas segítségnek köszönhetően, amelyet Krisztus közvetítő tere mátrixként, és egyre erősödő rezgéssel nyújt számunkra a belátás és a csend útján, képesek vagyunk megszabadítani magunkat ettől a nagy tehertől.

 

A belső csend gyógyító ereje

A szükséges fejlődés elutasítása vagy megtagadása, valamint a más lényekkel szemben tanúsított ellenségesség megerősíti a neuronális mintát, és mentális alkotásaink oly mértékű megdermedéséhez vezet, hogy ez az önfejűség megakadályozza a spirituális növekedést.

Ezért tanácsolják nekünk minden idők szellemben nagyjai: „Csendesedjetek el bensőtökben és nyissátok meg magatokat – ekkor a bennetek lévő Másik fogja a művet létrehozni.” Az elcsendesedésnek, a belső nyugalomnak, vagy – ahogy Jakob Böhme nevezi – „a valódi higgadtságnak” eme folyamatában minden olyan pillanatot hajszálpontosan felismerünk, melyben az énünk újra érvényesülni kíván, vagy saját akaratát szeretné keresztülvinni. Ha engedjük, hogy szellemünk nyugalomba és csendbe merülhessen, akkor a tudatlanság, a ragaszkodás és elutasítás, valamint minden egyéb szellemi akadály egymás után feloldódik, és kibontakozhat az együttérzés, a világosság és a szellem valódi természetének határtalan bősége. Ekkor akadálytalanul beáramolnak a szeretet gyógyító erői. Hiszen lelkünk kreatív forrásából közvetlenül felszáll a határtalan együttérzés minden olyan lénnyel, akik illúzióik fogságában szenvednek. A valódi lélek nem ismer semmilyen elválasztottságot. A kereső ember, aki már képes lélekerőt összegyűjteni, önkéntelenül megvalósítja az evangélium arany szabályát: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. (Máté 19,19) Mindenben cselekedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy az emberek cselekedjenek veled.” (Máté 7,12)

És a tétova kérdésre, hogy ezeknek a dolgoknak mikor és hol kell megtörténniük, csakis egyetlen válasz lehetséges: mindig és mindenütt. A szeretet az egyetlen olyan birtok, amely azáltal növekszik, ha továbbadják. A Hegyi Beszédben olvashatjuk még: „Aki hallja az én beszédemet és ennek értelmében cselekszik, bölcs ember az. És aki hallja az én beszédemet, de nem cselekszi azt, hasonlatos egy balga emberhez, aki házát homokra építette”. (Máté 7,26)

Az elcsendesülés folyamatában – amelyet Goethe így jellemzett: „Halj meg és szüless meg” – ezen felül megsejthetjük azt a hatalmas ígéretet, amely Krisztus következő szavaiban rejlik: „Aki azonban elveszíti az életét én érettem (a viszonylagos valóságban), az megtalálja azt (az életet az abszolút valóságban)”. A Cor- pus Hermeticumban hasonló ígéretet találunk: „Aki önmagát legyőzi, az legyőzi a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt, és minden korlátozottságból kiemelkedik”. Buddha pedig így tanúskodik: „Aki ezer hadsereget legyőz is, semmi ahhoz képest, aki saját magát győzi le”.

A lélekember a benne lévő, az örökkévaló természetrend abszolút valóságából származó világosságelvnek – tehát az egyszülött fiúnak – köszönhetően fogja sikeresen elválasztani önmagában a világosságot a sötétségtől, vagyis, az anyagra irányuló én-ember tudatlanságától. Ezáltal egy vákuumot hoz létre önmagában, amely arra vár, hogy feltöltessék – melyből így majd egy új teremtés veheti kezdetét. A János evangélium nyelvezete ezt a folyamatot a „víztől és szellemtől való újjászületésnek” nevezi. A víz itt minden teremtő lehetőség tengerét jelenti, amely felett a szellem lebeg, hogy életet ébreszthessen, és fellobbanthassa egy új tudatossá válás világosságát.

 

Krisztus és a légkörben megjelent új erő

Az Egyetemes Tan mindenkor hangsúlyozza, hogy a Krisztus a tökéletes spirituális ember prototípusaként önmagában, egy megváltási (megbékélési) folyamatban újra egyesítette a két világ elválasztottságát. Egyúttal életútja során olyan információs mátrixot valósított meg, amely a megváltás ösvényét belevéste a viszonylagos világ légkörébe. Követése ezen az úton válik lehetővé.

A Krisztus Egyetemes Szelleme nemcsak az Ige, az Élet és a Világosság isteni dimenzióiban van jelen információként, hanem a testben történt inkarnációja révén egy információs hidat épített az emberi gondolkodáshoz, érzéshez, érzékeléshez és cselekvéshez is.

Eme hierarchikusan felépített mátrix fenti három nézete – Ige, Élet és Világosság – a szellemiélek-ember felébredt tudatára vonatkozik. Az ilyen ember a szó szoros értelmében az abszolút világ világosságrezgéseiből él és ezekben lélegzik. Semmi egyéb nem tudja már táplálni őt. A létrehozott mátrix további négy nézete a növekvő spirituális személyiség lelki és testi képességeire vonatkozik.

A spirituális személyiség belülről kifelé történő felépítésének előfeltétele, hogy a régi földi személyiséget le kell bontani. Ez az önalkotó folyamat a felébredt szellemlélek vezetése alatt történik, aki az isteni alkotás törvényeivel áll összefüggésben. Ekkor új, spirituális gondolkodás váltja fel a mindezidáig az egó által kondicionált, ellenőrzött értelmi tevékenységet, és a tudatlanság gátló hatása feloldódik. Új, spirituális érzés váltja fel a régit. Az önmagára vonatkoztatott, az életre és a kívánságok kielégítésére irányuló éhség kimerül, és eltűnik a ragaszkodás. A lelket higgadt nyugalom tölti el. Új éteri-anyagi életerő váltja fel a régit. Megszületik az új, belső érzékelés és a képalkotási képesség. Ezen képességekből, melyek a krisztocentrikus mátrixból fejlődtek ki, természetes következményként új cselekedeti élet áll elő. A fejlődést még esetlegesen gátló mindennemű megtagadás feloldódik.

Krisztus szeretetereje az a közvetítő, mely ezt az új teremtést lehetővé teszi. Legyünk tudatában, hogy milyen kegyelemteljes időkben élünk! Egyrészt látjuk a bolygónkon kialakult apokaliptikus állapotokat, másrészt viszont egy spirituális tudathoz vezető kvantumugrás küszöbén állunk. Viszonylagos világunk hídként szolgál, amelyen túl kell lépnünk. Ezt a hidat segítségként kaptuk, hogy felismerjük saját valódi önvalónkat és ennek nemességét – de ne építsünk házat erre a hídra!

Content boxon belüli szövegblokk.

A „Miatyánk” felhangjai

 

A Miatyánk arameus nyelven

Abwoen d’bwasjmaja

Nitkadesj sjemach

Teetee malkoetach

Neghwee tzevjanach ajkanna d’bwasjmaja af b’arah

Havlan lachma d’soenkanan jaoumana

Wasjboeklan chaobween (wachtagheen) Ajkanna daf chnan sjwochan

l’chajabeen

Wela taghlan l’nesjoena,

Ela patsan min biesja

Metoel dilachie malkoeta wachhaila watesjboechta, l’oghlam almien,

Ameen

 

Máté 6,9-13

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

szenteltessék meg a te neved;

Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.

Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké!

Ámen!

 

 

Abwoen d’bwasjmaja. Egy teljesen más, inspiráló fordítást készített Neil Douglas-Klotz a szír-arameus szöveg alapján.

 

Születésünk az egységben

Ó születések Ajándékozója! A kozmosz Atyja-Anyja!

Te teremtesz mindent, ami mozog!

Ó Te mindenben lélegző Élet,

a bennünket megérintő gyengéden rezgő hang Teremtője,

Te minden világok Lélegzete.

 

Lélegezni hallunk Téged – be és ki – a csendben,

mindenség Eredete, a mennydörgésben és a susogásban.

Nevedet halljuk a hatalmas fuvallatban és a forgószélben.

 

Sugárzó, bennünk és rajtunk kívül fénylesz.

Még a sötétség is fénylik,

ha Rád emlékezünk.

 

Nevek Neve!

Kicsiny azonosságunk kibogozódik Benned. Feladatként adod azt vissza nekünk.

Szótlan tett, csendes alkotóerő!

 

Ahol felébred a szem és a fül,

Közel jön az ég.

Ó születések Ajándékozója! A kozmosz Atyja-Anyja!

 

A fordító magyarázata

Az ima az isteni teremtő tett megnevezésével és a szülőség áldásának kifejezésével kezdődik. A régi közép-keleti ’ab’ szótő minden gyümölcsre utal, mindenre, ami az egység forrásából fakad.

Később ezt a tövet használták az atyát jelentő arameus – abba – szóhoz. Az eredeti, nemhez nem kötött szó visszhangja még megőrződött csengésében. Ebből a tőből lett levezetve az Abwoen: a biológiai atya; „isteni szülők”-nek is lehetne fordítani. Az abwoen különböző jelentésrétegeket hordoz.

A bwn az apa- vagy anyaság folyamatára utal, a potenciálisan jelenlévőtől kiindulva az időszerű itt és most-ig. Az arameus nyelvben a b betű w-nek is ejthető, vagy a b és a w hangok mindenkori különböző viszonyát jelölheti. Az arameus nyelv egyik tudósa, a tiszteletreméltó Mar. Aprem 1981-ben megjegyezte, hogy az ab tő jelölheti mind a biológiai, mind a spirituális atyát, attól függően, hogy a hangsúly a w-re (biológiai), vagy a b-re (spirituális) helyeződik. Az eredeti kétségtelenül mindkét jelentésre utalt, hiszen az arameus nyelv szójátékokban gazdag. A hangzásnak és a betűknek az arameus és a héber nyelvre sajátosan jellemző misztikájából eredően a hím- és nőneműről alkotott eddigi felfogásunktól eltérően az abwoen szó egy kozmikus születési folyamatra utal. Ezen a síkon a hangok négy jelentését különböztethetjük meg:

A: az abszolút, az egyetlen lét, a tiszta egység és egyesülés, minden erő és stabilitás forrása (amely kicseng a régi szent ‘AI’ hangzásból és az Istent jelentő arameus ’Alaha’ (szó szerint egység) szóból).

bw: szülni, teremtés, áldásfolyam, mely ennek az egységnek a bensőjéből felénk áramlik.

oe: az ezt az áramlatot hordozó lélegzet vagy szellem, a lélegzés hangja, mely felöleli mindazokat az erőket, melyeket mi most magnetizmusnak, szélnek, elektromosságnak stb. nevezünk. Ez a hang rokon az arameus roecha d‘koedsja-val, amit később „szent szellem”-nek fordítottak.

n: az egységből áramló lélegzet teremtőerejének rezgése, amikor megérinti az anyagi formát és teljesen áthatja. Jelen kell lennie egy szubsztanciának, melyet ez az erő megérint, mozgat, és változtat. Ez a hang magában hordozza a Föld visszhangját. A test együtt rezeg, amikor a szent nevet intonáljuk:

A-bw-oe-n

A mondat további kijelentésében beteljesíti az isteni teremtés mozgását. A d’bwasjmaja-ban a fő gyök középen helyezkedik el: sjm. Ebből a gyökből keletkezett a sjem szó, amely jelenthet fényt, hangot, rezgést, nevet vagy szót. Az sjm hangzás egy lény teljes szférájára utal, arra, ami felemelkedik és a térben megjelenik. Ebben az értelemben tartalmazzák neveink is hangzásunkat, rezgésünket és szféránkat.

A neveket ebből kifolyólag régebben gonddal is válogatták meg és vették fel. Az abwoen jel, vagy név átfogja az egész világegyetemet. Az aja végződés arra utal, hogy ez a sugárzás a tevékenységek mindegyik középpontját felöleli, és minden helyet, amit látunk, mindent, ami lehetséges. A sjemaja tulajdonképpen azt jelenti, hogy a rezgés, az ige, melyen az egység – Isten neve – felismerhető, semmi más, mint a világmindenség, a kozmosz. Ez volt az égről alkotott arameus felfogás. Ez a szó Jézus sok kijelentésének középpontjában áll, azonban a legtöbbször félreértik. Az ég a görögben és a modern nyelvekben olyan metafizikai koncepcióvá alakult, amely el van választva a teremtési folyamatoktól. A nyugati szellemnek nehezen érthető, hogyan lehet egyetlen szónak ennyi, látszólag különböző jelentése. Ám a Közép-Kelet misztikusa így látta a világot.

Forrás:

Imák a kozmoszhoz, meditációk a Miatyánk arameus változatáról, fordította és magyarázattal ellátta N. Douglas-Klotz, Den Haag, London, Sufi Publications, 2005.

A Minotaurusz, a lélek és az én

 

Az igazság sohasem rejtőzött el előlünk, sokkal inkább mi zárkózunk el az igazság elől, mert hagyjuk, hogy a Minotaurus, a bika, az önérvényesítés ősösztöne vezessen. Aki belép a labirintusba, hogy konfrontálódjon saját maga Minotaurusával, az áthatolhat az igazsághoz. Akkor lehetővé válik, hogy átlásson önmagán és a világon, és felismerje mindeneknek az eredeti egységét.

 

Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét; hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre” – írja Pál a Korinthusiaknak írt első levelében, a 2. rész 6 és 7. szakaszában. Mindannyian emberek vagyunk, akik a bölcsességet és igazságot keressük, azonban nem az emberi elképzelések és gondolatok eredménye szerinti bölcsességet. Egy gondolati koncepción alapuló igazság ugyanis kongónak és üresnek mutatkozik. Amint gondolataink és elképzeléseink elmúlnak, akkor a belőlük eredő igazság is tovatűnik. Jézus, az Istenben felébredt ember azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János. 14,6). Út, Igazság és Élet bizonyos szemszögből egy és ugyanaz, ugyanannak az egyetlen valóságnak a megnevezései. A valódi, igazi, isteni bölcsesség, ahogy Pál írja, egyben igazság és élet is: egyek. Az igazi bölcsesség tehát nem egy elvont vagy mentális ismeret, nem egy agyunk adatbankjában összegyűjtött információ. Az értelem egy szükséges eszköz. A bölcsesség azonban Isten adománya. Melege átizzít bennünket, szívünk mélyéből emelkedik fel, és végül, mint világosság és élet, az egész lényünket átragyogja.

A gnosztikus bölcsessége bolondság azok szemében és fülében, akik csak erre a világra irányulnak. A klasszikus ókorban a nagy bölcseket prófétáknak, vagy látóknak is nevezték, gyakran bekötött szeműnek leírva vagy ábrázolva őket. Egy látó, bekötött szemekkel – paradoxan hangzik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a bölcs vagy látó nem látja ezt a világot, ugyanis jobban átlátja, mint e világon bárki. Ez annyit jelent, hogy e világ dolgai már nem érintik. Ebben az értelemben, úgymond vak erre a világra. A világot egy másik, magasabb síkon ismeri fel. Földi érzékszervei eltompultak, képszerűen kifejezve vakká váltak, a szellemiek ezzel szemben éberek.

A bölcs nem gabalyodik többé az anyagi lét hálóiba. Mindazt, ami szükséges a Földön kivitelezi, és szívében a világosság sugallatait követi. Az ego sugallataira, ha még jelenvalók lennének, vak és süket. Ezért fedi füleit és szemeit kendő. Istenben felismeri minden dolog eredeti egységét. Az elválasztott lét, mint ego, őrületét legyőzte, vagy jobban mondva: a benne lévő eredeti lény megsemmisítette ezt az őrületet.

A bölcs felismeri, hogy az ego képzete, miszerint ő egy független, autonóm egyéniség, a legnagyobb tévedésünk, és alapvető korlátoltságot jelent. Ezt az álláspontot feladta, és örökre maga mögé utasította. Ez olyan folyamatra utal, melyet a Szellemi Iskolában endúrának nevezünk: ez az egocentrikus lét feladása. A bölcs lényege a Gnózisban nyugszik, a mindenütt jelenlevő, szellemi világosságban. A valódi bölcsesség bolondságnak számít ebben a világban. Nincsen időhöz kötve. Nem ennek a világnak és e világ ún. nagyjainak a bölcsessége, akik bölcsességükkel együtt el fognak múlni.

A látó bekötött szemeinek tehát mély értelme van. A szemkötő nélkül eltévedünk e világ önmagunk alkotta labirintusában. Ezért az éppúgy az endúra jelképe is. A valódi szellemi látás a szemkötő nélkül lehetetlen. Ahhoz, hogy felébredjünk az igazságra, először is be kell kötni a szemeket. Ez azt jelenti, hogy az érzékek stimulálta, földi gondolkodásnak, az anyagra és az egóra koncentráló értelemnek, és a velük egyező vágyakozásnak hallgatniuk kell. Természetesen továbbra is ellátják a személyiség földi létében szükséges feladatokat, de ezen túl némaságnak kell uralkodnia. Ugyanis a bölcsesség hangját csakis a csendben hallhatjuk meg. Így lesz az én kevesebb, és a Másik, az igazi, a bennünk rejlő eredeti lény, melyek Isten gyermekeiként valójában vagyunk, felébred a rejtettből az igazi életére, és végül kiemelkedik a természet sírjából.

A kérdés most az: Mi áll életünkben az első helyen? Ez nem retorikai kérdés, hanem az életkérdés. A létet vagy a nem létet határozza meg. Reggelente felkeléskor mi ugrik először a tudatunkba? Az elvárások vagy csalódások, amiket e nap hoz, vagy amiket az elmúlt napok okoztak? Problémák, melyek vannak, voltak vagy esetleg közelegnek? Dolgok, melyeket elutasítunk, vagy nem szeretnénk, vagy olyan dolgok, amiket szívesen vennénk, kellemes, talán kellemetlen helyzetek, az egészségünk, anyagi biztonság vagy bizonytalanság? Mi áll életünk első helyén?

Esetleg a valódi élet utáni kiirthatatlan vágyakozás, a bölcsesség és szabadság utáni mély sóvárgás – nem mint spirituális menekülés, hanem mert nem tehetünk másképpen? Természetesen különféle módszerekkel edzhetjük gondolkodásunkat, hogy bizonyos magasztos gondolatoknál megragadjon. De a megszabadító bölcsességhez és isteni igazsághoz vezető út nem egy módszer, gyakorlat vagy technika, ugyanis ezek az ún. evilági bölcsesség kellékei. Az ego ezen csapdák széles választékával rendelkezik. Jan van Rijckenborgh egyszer azt mondta, hogy az igazság utáni vágy az emberekkel együtt születik. A szív ékszeréből jön, amely már a születésnél sugárzik. Ez a keresés egy megmagyarázhatatlan belső kívánság, ami halovány emlékként már a gyermeki években ott rezeg a szívben. Sok gyerek érzi és megéli ezt, de nem tud mit kezdeni vele, nem tudják hová tenni és környezetükben nem találnak vele elismerésre.

Talán ismerik ezt. Azok a különös pillanatok voltak gyermekéveikben ezek, amikor azt érezték, hogy több van ott, mint amit láttak és hallottak, amit minden oldalról Önök elé tártak. Egy hívás, honvágy, a megmagyarázhatatlan vágyakozás pillanatai voltak, sőt néha talán még a tudásé is. De senkivel sem oszthatták meg, ezért hallgattak, majd idősebbek lettek. És az öregedéssel állandóan fennáll annak a lehetősége, hogy erre a megmagyarázhatatlan vágyakozásra az anyagban fejlődő élet „földrétegei” kerülnek. A szív ékszere mégsem hagyja magát tartósan elhallgattatni. Egy emberéletben rengeteg minden történhet. Nem hagyjuk az ékszerünket földrétegek alá temetve, hanem továbbra is reagálunk rá. Gyermekkorunk égő vágyát és bizonytalan tudását nem adjuk fel.

És most azt kérdezzük magunktól: Mi áll igazán életünkben az első helyen? Csendes elmélyülés közben talán felbukkan a válasz, kiválik a mindennapi élet ködéből és elénk áll – ahogyan tette azt már számtalan alkalommal – ezen a bolygón folytatott létünk egyetlen célja. Arról van szó, hogy meglássuk a mindenség létezésére, a saját életünkre vonatkozó igazságot, és hogy ezt az igazságot saját életünkben és azon keresztül megvalósítsuk. Akkor tudjuk, hogy az igazság sosem lehet elvont, gondolati ismeret, hanem maga az élet, végső soron a saját életünk és létünk is. Az igazság sohasem rejtőzött el az emberek elől, hanem az ember bújik el tőle. Egy régi mondás így hangzik: ezernyi fátyol van ember és Isten között, de egyetlen egy sem Isten és ember között.

Az ember hátat fordított az igazságnak. A Szellemi Iskola segíteni akar neki, hogy megforduljon, szívét és fejét a világossághoz emelje. Mindannyian az igazság után kutatunk, és olthatatlan szomjat érzünk a megszabadító bölcsesség iránt. Mélyen belül tudjuk, hogy az út, igazság és élet egyek. Valódi életbeteljesülést keresünk, Isten bölcsességét kutatjuk, ami öröktől fogva el volt rendelve a mi dicsőségünkre, ahogy Pál is kifejezi. Közülünk senki sem állíthatja, hogy ezt a dicsőséget már elérte volna. Az „elérés” szó ezen felül igen félrevezető, hamis nyomra terel.

A hívás bennünk szól, hogy ne fordítsunk hátat a világosságnak. Egy szó, egy megjegyzés, egy bizonyos helyzet, és máris beszippant az én örvénye. Ez rohamos gyorsasággal történik. Ne fordítsunk hátat a világosságnak! Ne menjünk tovább a régi úton! Merjük bekötni a szemünket és nyissuk meg ezáltal belső érzékszerveinket a világosságra! Már gyermekként kezeinkbe adták Ariadné arany fonalát. Ne engedjük el soha többé! Bizonyára ismerik Ariadné fonalának legendáját. Vessünk néhány pillantást annak főbb részeire. Adott egy labirintus, érzékszervi aktivitásunk és reakcióink összevisszasága és káosza, vágyaink és kívánságaink útvesztője, és mindenekelőtt adva vannak gondolataink és ösztöneink. Valamint ott van Theseus, a világosság hívta ember.

Már-már legyőzi őt a labirintus közepén lakó földi hatalom, az ego központi tüze. Ez a Minotaurus, a bika, az önfenntartás ősösztöne.

Ugyanakkor ott van Ariadné is, a szeretet, aki a megszabadulást kereső embernek, Theseusnak átnyújtja a szeretet fonalát, a belátás és belső felismerés fonalát. Valamint neki ajándékozza a kardot, mellyel legyőzheti a Minotaurust. A kard a cselekvéshez kapott erő, hogy a szeretetet és a felismerést cselekedetekké alakíthassa. Így mutatkozik a háromszög: szeretet, felismerés és tett. Ez a három szó vésetett nagymesterünk emlékkövébe is, mely Noverosa Rózsakertjében áll. Theseus legyőzi a bikát, az önfenntartás és énközpontúság ösztönző erejét saját labirintusában. Tudja, hogyan használja a kardot, melyet a szeretet ajándékozott neki. A belátás, felismerés és tiszta érzékelés fonala pedig, melyet a labirintusba lépéskor a bejárathoz erősített, megmutatja neki a visszautat a kijárathoz, a megszabaduláshoz. Ez egy igen mély jelkép. Mielőtt belépünk a labirintusba, hogy szembeszálljunk saját Minotaurusunkkal, a háromszögben kell állnunk.

A személyekhez nem kötődő igazi szeretet képezi a háromszög alapját. Ez az isteni szeretet, amely belülről izzítja át szívünket, és amely egyben a mindenütt jelenlévő mag és táptalaj a Szellemi Iskola erőtere számára. A háromszög másik két oldala, melyek a szeretetből emelkednek fel, a tiszta belátás vagy ismeret, és a cselekvéshez való erő. Ez a három isteni adomány mindannyiunk számára itt és most hozzáférhető. Ebben semmi kétség. Csak valóban mernünk kell ebben a háromszögben állni, vagyis ezekkel az erőkkel élni. Goethe találóan jegyezte meg a Faust-ban: „Amit apáitoktól örököltök, tegyétek magatokévá, hogy birtokoljátok.”

Az Atyától kapott, isteni örökséget magunkban hordjuk, rendelkezésünkre áll, de ez még nem azt jelenti, hogy valóban birtokolnánk, tudatosan a miénk lenne. Még előbb meg kell szereznünk, el kell sajátítanunk, és életvitelünkkel bizonyítanunk, hogy örökségünk birtokol bennünket. Csak akkor a miénk, ha bennünket birtokol, ha tökéletesen átadjuk magunkat neki. Régi életünk súlypontját szívünk legmélyebb pontjába kell áthelyeznünk. Ebben az isteni középpontban rejlik kérdéseinkre a felelet: mi áll életünkben az első helyen?

Ha régi életünket elhagyjuk a világosságbeli életért, igazságért és szabadságért, akkor ez egy határozott felelet. A régi élet ugyanis csakis az ego-ról szól, amely természetszerűleg mindent magára vonatkoztat. Csűrhetjük, csavarhatjuk, ahogyan akarjuk, az ego az orsó, ami körül minden forog.

Ha a bikára, a Minotaurusra és a kard általi legyőzésére gondolunk, akkor eszünkbe jut egy másik hely is, ahol említik a kardot. A Máté evangélium 10. részének 34. szakaszában ezt olvassuk: „Nem azért jöttem, hogy békességet, hanem hogy kardot hozzak”. Tudatlanságból mennyire, de mennyire félreértjük ezt a kijelentést! De szándékosan is átértelmezik, hogy másokat anyagi vagy gondolati erőszakkal kényszeríthessenek állítólagos tévedéseik feladására és – ha ez nem sikerülne – a karddal töröljék el őket a Föld színéről. Akkor a „kard” szó szerinti és nem átvitt értelmében kerül használatba. A történelem telis-tele van ezzel, egészen a mai napig. A megszabadulás útján nincsen édes béke az ego számára, semmilyen pompás, nyugodt hely, ahol „a gnosztikus világosságban” napozhatna. Az én számára nem létezik megszabadulás, csak az Én-től. Ehhez nyújtja nekünk Jézus a kardot. Jézus maga a kard, a bennünk felemelkedő isteni ember ereje, aki legyőzi labirintusunkban a bikát. Ezt a kardot sohasem fogják más ellen, valakire vagy valamire rajtunk kívül emelni: a saját régi lényt fúrja át. Nem az én veri szét az ént. Ha ez sikerülhetne, akkor az én tejhatalmú lenne.

A kard az, ami a labirintusban legyőzi az egót. Tőlünk csak azt követelik meg, hogy tudatos önátadással a bennünk fénylő háromszögbe álljunk, amely szeretetből, belátásból és erőből, vagy szeretetből, felismerésből és cselekedetből áll. E háromszög forrása szívünk mélyén rejlik, ahol életünk új súlypontja is van. Ha a régi lény legyőzetett, akkor egy teljesen más tudat alakul ki, amely semmiféle módon sem hasonlít a régi, egocentrikus tudatra. Ugyanis ez mikrokozmikus, és nem rendelkezik énközponttal, egyetlen egy meghatározható gyújtóponttal sem. Az újjászületett mikrokozmosz maga teljes és tökéletes tudat. Léteznek régi képek, melyek olyan lényeket ábrázolnak, melyek szárnyait kívül-belül szemek borítják.

A szárnyak jelképezik a mikrokozmosz tüzes, fénylő erővonal-szerkezeteit. A szem pedig a tudat egy jelképe, különösképpen a háromszögben megjelenő szem. De a mikrokozmikus tudat nem jelenti az utazás végét. Hol lehetne az isteni fejlődésben valaminek vége? A mikrokozmikus tudat feloldódik az isteni-kozmikus tudatban, ami a maga részéről a tudatos makrokozmikus állapotba, az egyetemes tudatba merül.

Aligha kerülhette el a figyelmünket, hogy a könyvesboltokat már jó ideje szinte elárasztja az a fajta irodalom, melyet „vallási” kriminek nevezhetnénk. A ködbe vesző múltból fennmaradt, titkos szimbólumok szolgálnak felvilágosító tanácsokkal, a végén pedig rejtélyes szerzetek titkairól lebbennek fel a fátylak. Az olvasónak eközben az az érzése támad, hogy beavatást nyer létünk szellemi hátterébe. Emellett még néhány információhoz is jutunk a kialakult vallások keletkezésének történetéről.

Amit számtalan népszerű ezoterikus műben már régóta olvashattunk, azt a krimiírók mesteri módon fűzik tovább: az eredeti bölcsesség, és a végső titkok megnyilvánulása utáni mélységes vágyakozással üzérkednek. Ezáltal annak illúzióját keltik, mintha az igazság, az ábrázolt egyszerű módon valóban megtalálható lenne, és hogy az eredményhez objektív tudományos kutatások és újságírói nyomozás által is eljuthatnánk. Az olvasó elől eltitkolják, hogy a valódi, belső titkot külsődleges kereséssel nem lehet megtalálni. Amit az igazság impulzusainak alapján egyszer létrehoztak annak így csupán az üres héját, megkövesedett formáját találhatjuk meg, ami azonban sohasem maga az élő igazság. Az igazság ugyan eljön a világunkba, mivel azonban nem ebből a világból való, lényét illetően itt nem is található meg.

Jan van Rijckenborgh joggal teszi fel a kérdést A kínai Gnózis című könyvében: „Hát nem őrület az, amikor Ön a Fény karikatúrájában, tükröződésében sütkérezik? Nem kellene-e inkább magához a Fényhez fordulnia?”

Könyvajánló: J. Van Rijckenborgh és Catharose de Petri – A kínai Gnózis

Magyarázatok Lao-Ce Tao Te Kingjéhez

 

A Gnózis egyetemes. Sem tér, sem idő nem korlátozza. A századok során mindig is ott rejlett minden nép bölcsességének nyelvében.

Így írta meg mintegy kétezer évvel ezelőtt Lao-ce, a kínai bölcs is múlhatatlan művét, a Tao Te Kinget. Olyannyira tömör s oly mélységes ez a mű, hogy korlátozott terjedelme ellenére mindent felölel, amire a keresőnek csak szüksége van az igazság megleléséhez.

A kínai Gnózis szerzői magyarázataikban a következőt írják: „Az ösvényen járó minden tanulónak el kell olvasnia a Tao Te Kinget, azután újra el kell olvasnia, s szinte szóról szóra ki kell betűznie. Hiszen a Másik, akinek a Tao-t szánták, Önökben raboskodik, és csakis úgy szabadíthatják meg, ha az önátadás révén, a Wu-Wei-ben felébresztik önmagukban. Ezért mondotta Pál: „Nem én, hanem a bennem lévő Krisztus”.

Aki képes elolvasni ezt a könyvet, az felfedezi, hogy „a Tao sugárzásai és hatásai kimeríthetetlenek”.

A kvantumfilozófiában abszolút és relatív valóságról beszélünk. A buddhizmus is ismeri a két életszférát. Az eredeti kereszténység, a János evangélium szerint:

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige… Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.

Az Ige információ, az élet energia, a világosság pedig ismeretet, tudatot jelent. Isten szelleme, az isteni Ige, az isteni szó az isteni élet vizei, minden lehetőség ősóceánja felett lebegett. Ebből a létrehozó és befogadó elvből tükröződés által világosság, tudat keletkezett. Az ember önmagában hordozza a teremtő ős-információt, a világosságot és az életet. Ha engedi, hogy szellemi magját megérintse a világosság, amely a tudatlanság, függőség és elutasítás sötétségében fénylik, tehát elfogadja a világosságot, akkor beleolvad az Isten-gyermekség kohéziójába, összetartó erejébe. Akkor Fenn és Lenn egyesült benne. Teremtő és teremtmény elválasztottsága megszűnt.