Világunk különböző kultúrköreiből számos mítoszt örököltünk, melyek magukban foglalják a korai emberiség elképzeléseit a világ keletkezéséről, a természeti erők és istenek tevékenységéről, valamint a halál utáni sorsról.
Erőteljes képeivel az Edda alkalmas kifejező eszköze volt a kutató, istennel kapcsolatban lévő „látónak” arra, hogy belső tapasztalatait és tudását megossza az erre nyitott kortársaival.
Az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ fejlődésének misztériumait ölelik fel. Az Edda az egyetlen egyetemes igazságot fejezi ki különböző, a közönség mindenkori képzelőerejének megfelelő képekben. Az Eddáról szóló cikkeinkben a mitikus ábrázolások kifejezőerejét szeretnénk valamelyest hozzáférhetővé tenni a mai megértés számára.
Európa szellemi fejlődése nagyjából a Krisztus előtti 2500-ig követhető nyomon. Innentől kezdve körülbelül Krisztus előtt 1000-ig az aryak, árják, vagy indogermánok (más néven indo-európaiak) népesítették be Európát, Közel-Keletet, Perzsiát és Indiát. Ha egy pillantást vetünk a térképre, láthatjuk, hogy milyen nagy volt valójában e terület kiterjedése. A nagy távolság és a kulturális, valamint nyelvi különbségek ellenére voltak és vannak közös vonások, melyek a mai napig fennmaradtak.
A sok népből álló egyveleg a mítoszokon és a ránk hagyott istenségeken kívül meglepő hasonlóságokat tudott felmutatni: A legnagyobb isten Dyaus, Deivos volt. Ebből az indogermán szógyökből származik a latin Deus, a görög Zeusz, a perzsa Div, és a germán Tiuz, Tyr, Tir, Ziu, Tiv, Tiwaz.
A germán és indiai mitológiában további párhuzamok is szembetűnőek. Az ősi isteneket a germánok Vanoknak, az indiaiak Védáknak nevezték. Léteztek természet és termékenység istenek. Később helyükre egy háromszoros istenség, egy szentháromság lépett: a germán mítoszokban Odin, Vili és Ve, míg az indiaiban Brahma, Shiva és Vishnu. A vihar istenének, Odinnak az istenek uralkodójává történő felemelkedése az indiai Indra és Varuna megfelelője. Ez a párhuzam többrétegű: Odin lehelete a szél (innen ered a német lélegzet szó), Odin a szavak és a nyelv feltalálója, valamint ő teszi lehetővé, hogy felkeljen a Nap és a Hold, az ő törvénye szerint ragyognak a csillagok.
Az észak-germán isteni világot ekkoriban szájhagyomány útján adták tovább, ünnepeken és népgyűléseken versekben és dalokban énekelték meg.
Írásos feljegyzések csak a kereszténység kezdete, és az írás kialakulása után találhatók. Az Edda-dalokat és az izlandi verseket kevésbé hamisítottnak tekintik. A szárazföldtől messze fekvő és autonóm szigeten csak 1000-től (1100-ig) vette fel minden szabad ember, közös elhatározással, a kereszténységet, mint vallást, melyben anyagi és politikai nézőpontok játszottak szerepet. A kereskedelemmel foglalkozó nép számára ugyanis politikailag kedvezőbb volt, ha nem pogányként és ellenkező gondolkodásúként kezelték őket az emberek. Az egységes vallással továbbá hosszú távon a hatalmi harcoknak és a társadalmi szétválásnak kívánták elejét venni.
Az emberek vikingként továbbra is megkeresztelkedhettek, így sokan lélekben a régi hitüknél maradtak, míg külső látszatra keresztények voltak. Különösen a kereskedőhelyeken létezett a két vallás egyidejűleg egymás mellett. Egy Svédországban fellelt arany medál öntőformája egyazon tömbön belül ábrázolja a keresztény keresztet és a germán Thor isten kalapácsát.
Edda néven maradt ránk az észak-germán népek hitének lényege. Az Edda szó rokon az indogermán Véda és Avesta szóval, melynek jelentése „a szent ősige”. Utal azonban ősasszonyra, vagy ősanyára is, mert az idős, bölcs asszonyok az „Ősasszony dalát”, az ősi, szent tudást terjesztették szájhagyomány útján.
Ez a hagyomány tanúskodott a teremtés kezdetéről, az istenek és emberek kialakulásáról, valamint azok haláláról, és egy új kezdetkor történő feltámadásáról. A mítoszok keletkezése a Krisztus előtti 2500 és 1000 közötti időszakra tehető, amikor az emberek még nem tettek különbséget a földi és isteni világ között.
A Krisztus utáni IX. században sok norvég vándorolt Izlandra, amikor a kereszténység északra történő terjesztése során Nagy Károly a keresztény hit felvételére kényszerítette a germánokat. Új hazájukba magukkal vitték kincsüket, a mélyen gyökerező sokistenhitüket.
Az erősen mitikus képekben az emberek közel érezték magukat isteneikhez, egybefonódva azok születésével és tevékenységével. Az Edda így a különböző forrásokból származó észak-germán mítoszok és hősi eposzok dokumentuma, mely részben vers, részben prózai formában került feljegyzésre.
Az 1100-as években Izlandon tevékenykedő Sämundar/Saemundr püspök ismerte fel elsőként a rímekbe szabott isteni és hősi dalokban rejlő kincset. Összegyűjtötte a dalokat, és az úgynevezett „Régibb Edda” kötetben foglalta őket össze. Jó száz évvel később a tudós Snorri Sturluson, aki szintén püspök és államférfi is volt, egy második kötetet gyűjtött össze. Ez volt a prózában íródott „Újabb Edda”, mitológiai tanulmány, mely az istenek tevékenységeit írta le. A mű tankönyvként szolgált a fiatal költők és énekesek (Skalden) dalaihoz és költeményeihez, belevegyítve a keresztény gondolkodást az ókori germán pogány költeményekbe.
Erőteljes képeivel az Edda alkalmas kifejező eszköze volt a fürkésző, istenhívő „látónak” arra, hogy belső tapasztalatait és tudását megossza az erre nyitott kortársaival. Így tartotta ébren azok lelkében az eredeti isteni világra, a földi kozmosz keletkezésére, valamint az istenek és emberek sorsára való eleven emlékezést. Mindeközben folyvást arról van szó, hogy az egyetlen egyetemes isteni igazság különböző, a közönség felfogóképességének megfelelő képekben kerüljön közvetítésre.
Az ősi misztériumtudás maradványaival a mai napig találkozunk, még ha világiasított formában is. Így maradt fenn Svédországban az a szokás, hogy a parasztudvaroknál egy régi fát (vardträd) gondoznak, amely megvédi a házat. Ezek a fák ma gyakran természeti emlékek. Hogy eredetileg a világfát, Yggdrasilt és annak isteni oltalmát szimbolizálták, azt már sokan elfeledték. Ugyanez igaz Szent Lucia ünnepére a téli napfordulón. Ekkor a fehérbe öltözött lányok égő gyertyákat hordanak a fejükön, hogy megjelenítsék az igaz világosság iránti vágyat és a tudat tüzét.
Kő-emlékekben – mint megalit sírok, dolmenek, menhírek, és a későbbi korból származó északi rúnakövek – bővelkedik Európa. A legismertebb kőépítmények az angliai Stonehenge, és az Észak-Németországban lévő ún. „Externsteine” sziklacsoport, csakúgy, mint a számos kőhajó (kő alakú hajók, melyek csillagvizsgálatra és gyűlések tartására szolgáltak). A Lundban (Svédország) lévő rúnakövön lévő kép, melyen Odint épp elnyeli Fenris farkas, a világ végét ábrázolja.
A hét egyes napjainak neve is a régi istenekre utal. Például Thor istent fedezhetjük fel a német csütörtök, Donnerstag (Donar/Thor), a norvég Torsdag és az angol Thursday szóban, valamint Odin/Wodan található az angol szerda Wednesday és a svéd/norvég Wodansdag/Onsdag szavakban.
Mai világunk egy kozmikus fordulat, a Vízöntő korszak fázisába lépett. A régi misztériumokhoz nincs már visszaút. Kincsük a mikrokozmikus örökségünk rétegeiben rejlik. Testünk szerkezete és tudatunk növekedése azoknak az isteni-szellemi impulzusoknak az eredménye, melyek az ősi messzeségből a közelmúltig nyúlnak. Tovább hatnak bennünk, akkor is, ha már nem vagyunk képesek felismerni őket, Én-né váltunk. Valamikor szellemi erők színtere lévén, ma egyéniségek vagyunk. Az ego-ra vetett büszke pillantásunk vakságot idéz elő. Megtagadjuk a szellemi őserőket, apáinkat és anyáinkat, a bennünk lévő Istent. Így tört meg a kapcsolat Isten és ember között.
A Földünkért való felelősség felvállalása azonban azt jelenti, hogy felismerjük az istenit és az emberit, akárcsak azok egymáshoz való viszonyát. Ha méltóak leszünk ehhez a kapcsolathoz, Földünk is új állapotba lép majd. Az, hogy individualitások, egyéniségek lettünk, azzal a következménnyel jár, hogy felelősséget róttak ránk. Közreműködésünkre szükség van ahhoz, hogy az istenit és az emberit és végül pedig az ezekhez kapcsolódó természetet tökélyre vigyük.
Az emberekbe süllyedt Istenek arra várnak, hogy tudatunkra ébredjünk, és megajándékozzanak bennünket az intuícióval. Velünk együtt akarnak a szellem birodalmába térni, miután velünk együtt süllyedtek az anyagba is. Az Eddában összegyűjtött mítoszok ennek a világfolyamatnak a misztériumairól mesélnek.
A Wala nem történeteket mesél el, hanem mítoszokat közvetít. Wala, a látnok asszony egyes eseményeket világosan megpillant a réges-régi ősmúlt sötétségében, és ezeket hirtelen ötletként az őt hallgató Thing-közösség tudatába emeli.
A Thing-közösség a család legöregebb tagjaiból áll, a fegyvert hordozó férfiakból. Valamennyien Heimdall leszármazottai. Ez a „világ felett ragyogó” lény az első teremtés világosságának felel meg: ő a világ világossága, amely közvetlenül a szellem forrásából és az isteni bőség világából származik. Amikor kürtjébe fúj, a hangok rejtett hangzásként csendülnek fel minden világkorszakban. A világosság „hangzását” hallani: ez az ember további átalakításával kapcsolatban mindig is időtlen feladat.
A Wala Odin isten nevében beszél, akit Mindenek Atyjának vagy Wal-Atyának is neveznek. Ő a lelkek alkotója, aki azt akarja, hogy a világ menetét – a legtávolabbi múlttól kezdve egészen a világ elmúlásáig – az ember belső szeme elé vezessék, hogy megpillanthassa. A felkelő hajnalpír jelezheti végül a beteljesített emberi létezés látomását.
„A látnok asszony arca” című rész első verse így hangzik: „meghallgatást kérek, szent nemzetség, Heimdall magasabb és alacsonyabb rangú fiai: azt akarod, Wal- Atya, hogy kijelentsem a régi történeteket, amelyeket az emberekről tudok.”
Odinról azt tartják, hogy tizenkét különböző neve van. Ez azt jelenti, hogy a belőle kiáradó erő különböző teremtő nézetek bőségét tartalmazza. Feleségével, Frigg-gel sok istenséget nemzett, ide tartozik Baldur, Thor, Heimdall, Tyr és mások. Ezek az istenek áthatják a természeti síkot, és ők alakítják ki az anyagember formáját és tulajdonságait. Odinról azt kell tudni, hogy ő Bur és az óriás asszony, Bestla fia, olyan szellemi lény jelképe, aki egy bizonyos úton, különböző formákon keresztülhaladva, a természetben történő megnyilvánulásra áldozta magát.
Az Egyetemes Tan értelmében feltételezhetjük, hogy az Odin név a mikrokozmoszok egy osztályát, az igazi ember eredeti szellemi „ősképeit” jelöli, akik a természeti birodalmakon keresztül vezető útjukon azon fáradoznak, hogy az anyagemberekben életre hívják a saját képmásukat. Odin tizenkét teremtő erőt birtokol a központi teremtő energiából, amely a Láthatatlanból, vagy az Egyből ered. Ezt a tizenkét erőt jelképesen tizenkét isten alakjában mutatják be, akiket Ase-knek neveznek: ők adnak kifejeződést a teljes teremtésnek. Az emberben eme teremtő erők hatásai a tizenkét pár agyideg formájában jelennek meg: ezek teszik lehetővé a belső kapcsolatot a test, a lélek és a szellem között.
Asgard-ból, az istenek kertjéből indul ki a teljes teremtés három világával.
(Korunk kártyajátékaiban az Ász a legmagasabb ütőkártya, amely minden más kártya felett áll, és az egészet egységként fogja össze.)
A tizenkét őselvet újra megtaláljuk ama tizenkét folyó képében, amelyek a Niflheimben (Nebelheim = a köd országa) lévő kútból fakadnak. Megtaláljuk őket asztrológiai állatövünkben is, amelyet tulajdonképpen Tyrkreisnek – isteni körnek – hívnak.
Odin az emberi lélek ősforrása és teremtője – mindenekelőtt pedig azon bátor és merész harcosok atyja, akik nem ágyban halnak meg, hanem a földivilági létezés harcterén áldozzák fel az életüket.
Itt mindig a belső harcról van szó, azon erők legyőzéséről, melyek a hőst egy alacsonyabb síkhoz kötik. Odin a harcban becsülettel elesett harcosok lelkét Walhallába viszi. Ezek a harcosok a lelki átváltozás folyamataiban „haltak meg”, eddigi lényüket letették.
Az Odin névben ott rejlik az Odem/Atem (=lélegzet), az Adam szó, a belelehelt lélek. Az ó-irodalmi német (ó-felnémet) nyelvben Odint Wuodan-nak, Wotannak nevezték. Ő a hatalmas előre-sürgető, a viharban ható erő, ő az, aki a lélegzésnél megtölti a tüdőt. Ő az erdőkön átviharzó szél, ő az, aki a természeti jelenségeket „beszédre” fakasztja.
A mítoszok szellemi-lelki őstapasztalatokból keletkeztek, amelyeket mitikus képekbe öltöztettek, és – kezdetben csak szóban, később már írásban is – továbbadtak az utókornak. Ezek a képek olyan igazságot közvetítenek, amelyet csakis intuitív módon, lelki-szellemi értelemben lehet megérteni, és soha nem fogható fel racionálisan vagy történelmi alapon. A korunkban eluralkodó racionális gondolkodás hajlamossá tesz arra, hogy az ilyen jellegű intuíciót kétségbe vonjuk. A józan gondolkodás nehézségekbe ütközik, amikor a képekbe öltöztetett igazsággal találkozik, hiszen nem talál ismerős fogódzókat, s úgy tűnik, hogy minden tény titokba burkolózik, mintha üzenetet közvetítene. Csak az az ember tudja megfejteni a titkot, aki megtalálja a hozzá illő kulcsot. Mivel mi, emberek, mindannyian hordozunk egy ilyen kulcsot a szívünkben, elvileg mi mindannyian képesek vagyunk arra, hogy minden titkos üzenetet tudatosan fogadjuk saját lényünkben.
Az Edda arról is beszél, hogy Odin „Hanga (=függő) istenként” kilenc éjszakán keresztül függött a széljárta fán, és így ki tudta hallgatni a természet hangjait. Ebből alakította ki Odin az emberek képdús nyelvét. Vajon nem rejt-e minden nyelv olyan titkokat, melyekben a szellem és a természet összefűződik egymással? A szellem a természet segítségével tanulja megismerni önmagát, a természet pedig ezáltal – felfoghatatlan nagyságú időszakokon keresztül – átalakul és átszellemiesül. Itt az idő nem játszik szerepet – „Mimir”, a természet emlékezete minden felvesz magába. Odin lélegzete ott hangzik minden nyelvben.
A kifejezés, mely szerint Odin „kilenc éjjel függött a szélfújta fán”, a szellemi lény anyagba történő alászállására, vagy lezuhanására utalt. Ahhoz, hogy az embereknek a felmenetel egy bizonyos időpontban lehetővé váljon, egy sokkal magasabb szellemi lény önkéntesen vállalt keresztrefeszítésére van szükség, hogy ez a lény az embereknek saját élete példájával bemutathassa az átszellemülés, a transzfiguráció útját. Krisztus küldetése a germán misztériumokban csak homályos elképzelés volt.
A látnok asszony szavait hallgatva, az emberek önmagukban élték át az istenek sorsát. Megjelentek az ősemlékezés bizonyos nézetei. Odint dinamikussá tévő, és megvilágosító erőként, a szellem magasabb szférájával való összeköttetésként élték meg magukban.
A germánok számára Odin a mindenütt jelenlévő sors-meghatározó volt, aki ugyanakkor saját magát is alávetette ennek a sorsnak. Számukra Odin személyesítette meg azt a mindenható hatalmat, amely az emberben az isteni akaratot, az isteni bölcsességet és hatékonyságot képviselte.
A látnok asszony mindig megmutatta azt is, hogy miként hal meg Odin az emberben. Mai nyelvhasználatunkkal azt mondhatnánk: ez úgy történik, hogy Odin a tudattalanba siklik le. Ez a folyamat az egyéniesedéssel volt összekapcsolva: az emberi „én” kibontakozásának mértéke szerint, az ember belül magában már nem az istenek őbenne kifejtett működésére tekintett, hanem egyre inkább saját magára. Ezentúl már nem egy szellemi lény leképeződésének látta magát, hanem egyre inkább önálló lénynek.
Így a látnok asszony a jövőre vonatkozó látomásában olyan sötét események előjeleit pillantja meg, melyek vészt jeleznek, és az istenek fenyegető, elkerülhetetlen sorsát vetítik előre.
„Tudj az óriásokról, hajdan születettekről, akik egykor engem felneveltek…” A látnoknő próféciái 2. versszak
Az óriások a természeti erőket megszemélyesítő képek, „akik” az univerzum kialakulásánál és a Föld teremtésénél bábáskodtak, közreműködve mindenhol, ahol valami él és növekszik. Bennük fejeződnek ki a segítő erők, de ugyanakkor a hatalmas és fenyegető elemi erők is. Az emberek valóságos, élő lényekként tapasztalták meg őket és neveket adtak nekik: az óriásokat, akik Jotunheim birodalomban laktak, „Jotuh’-oknak nevezték. Az óriások lehetővé tették a növekedést és megújulást a pusztulás és keletkezés örök körforgásában. Rettegett volt a mindent elemésztő „Hegyóriás”, aki a Napot és a Holdat sem kímélte. Amikor az északi szélességen a téli éjszakák a napokat elnyeléssel fenyegették, akkor az emberek szellemi napjuk elvesztésétől is rettegtek.
„Rungmir” a primitív, nyers erőt, a rendíthetetlen könyörtelenséget szimbolizálta, amit azonban kalapácsával Thor le tudott győzni. Thor a félisten, tűzzel, villámmal és mennydörgéssel ismét gondoskodott a nyugalomról és békéről. Azzal, hogy kalapácsát, „Mjöllnir”-t a dühöngő természeti erőkre dobta, visszaűzte őket eredeti rendjükbe. Vad küzdelem és harc után elcsendesedtek az indulatok. Thor kalapácsa emlékeztet szívünk lüktetésére, ahogyan az egy erőfeszítéstől, dühtől vagy izgalmában kalapál…
A „Thursok” voltak a „szárító” óriások, akik minden anyagit kiszárítottak, és démoni módon a lelket is felfalták.
Az óriásoktól származik az érzéki világ féktelen növekedésének veszélye, fülledt ösztönök forgataga, értelmetlen mohóság és szertelen birtoklási vágy. Ezek a tulajdonságok mindig az ember spirituális önvalójának elnyomásával és a szellemi világgal való összeköttetésének lerombolásával fenyegettek. Ez az északi misztériumokban világosan elénk tárul, és napjainkban érvényesebb, mint bármikor ezelőtt. Még mindig állandó küzdelemben állunk a természetből felszálló erőkkel. Formálás és rendezés – úgy kívül, mint belül – állandó feladat. Ez a küzdelem a „bátor harcossá” válásról szól. Az ótestamentumban Dávid az óriás Góliát ellen küzd. Ez szimbolikus képe a csírázó értelem felismerései és az ellenőrizetlen, telhetetlen vágyak küzdelmének. A bibliai történetben az értelem és felelősségtudat fiatal ereje bizonyul erősebbnek.
A görög mitológia óriásai a titánok. Félistenek, akikben az isteni mindentudáson kívül az anyag titáni erői is hatnak. Prométheusz titán ellenszegül a zeuszi rendnek, hogy megalapítsa saját birodalmát. „Elárulja” az istenit, hogy a szellem tüzét – a tudást és bölcsességet – elhozza a földi embernek.
Az isteninek ez a feláldozása a saját lényében is következményekkel jár. Büntetésként Prométheuszt a Kaukázusban egy sziklaszirthez kovácsolják – ez az anyagi világ szimbóluma. Kötöttség egy durva anyagi testhez, melyben „mintha sziklához lenne láncolva”.
Ellentétben a tisztán természeti ember állapotával, egy titán – mint istenfiú – nagyon pontosan emlékszik isteni eredetére és a visszatérés lehetőségére. Ellentétes őserők határozzák meg a népek sorsát, ma pedig a hatásuk alá tartozó egyént. Az embereknek tapasztalatok által kell tanulni, a természet erőivel élni és azokat ésszerűen használni. Úgy látszik, hogy az embereket mindinkább hatalmukba kerítik ezek az óriási erők. Az érzéki benyomások rabjaként és a különböző médiák manipulációinak hatására még gigászi ösztönök is szüntelenül befolyásolják őket. A világhatalomnak bizonyuló kívánságok és illúziók játékot űznek velük.
Az ember szellemi oldala azonban végül megtalálja a bölcs választ: ez az egész forgatag számára „a jó és a rossz tudásának fájáról való evést” jelenti és elege lesz mindebből. Egy napon minden tapasztalat valódi ismeretté, Gnózissá alakul át.
Ez egy olyan nézet, amely minden eredeti vallásban a fény és igazság erejeként ragyog fel. Ezt a világosság-erőt nevezzük a nyugati misztériumokban Krisztusnak. A germán mitológia ezeket az erőket három istennek, Heimdallnak, Baldurnak és Widarnak tekinti.
Az előző cikkben idézett verset Völuspa, a látnoknő, így folytatja:
Tudj a mélyen gyökerező fennkölt világfa
kilenc otthonáról, kilenc világbirodalmáról.
Már a 2010-es 5. számban ezt írtuk: az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ fejlődésének misztériumát írják le – mind a nagyét, mind a kicsiét. A látnoknő ebben a versben bepillantást enged a számunkra.
Az alakulás kilenc világát pillantja meg, az emberré válás kilenc ágát látja a világfán, az ős-kőrisen, vagy más néven Yggdrasilon – ahogy a germán mitológiában nevezik. A világ-kőris az univerzum kozmológiai képe. A világ időtlen, örök középpontját jelképezi, hordozza és támasztja a mindenséget, és legbelül összetartja a világot. Egyrészt egy szellemi alapszerkezetre, másrészt a fejlődés egyik impulzusára is utal.
A „kilenc otthon, világbirodalom” a teremtés kilencszeres felépítését szimbolizálja, mely a kilencszeres emberben tükröződik. A fejlődés kilenc tudatfokozata áll előttünk: a test, a lélek és a szellem háromszor három nézete, amelyek összefüggenek egymással. A testben a lélek és a szellem beszél. A lélekben mind a test, mind a szellem megnyilatkozik. A szellemben bebizonyosodik a lélek és test.
Azt, hogy ez így van, megmutatják nekünk Yggdrasil ágai, amelyek az egész világra kiterjednek, és az égig érnek. A (szellemi) fa koronája Asgard, az istenek székhelye.
Ez a világosságban élő Ase-k kozmosza. Asgardban a legmagasabb, örök szellemi princípium Gimle, a kelő pirkadat. Ha Asgard Ragnarökben, az idők fordulóján felbomlik, akkor Gimle révén lehetséges a megújulás. Biefröst, az Ase- ill. szivárványhíd – amelyen Heimdall, a fehér isten, a fényalak a karddal és szarvval őrködik – köti össze az isten- és embervilágot. Az emberek szivárványnak hívják ezt a hidat. Ez egy sajátságos lélek-szféra, amely összeköti a „fentet” a „lenttel”, a mennyet a földdel. Amíg az idők tartanak, szétrombolhatatlan. A fejlődési periódus végén azonban ez a híd is felbomlik. Ahogyan az ágak, úgy az Yggdrasil gyökerei is az egész világra kiterjednek. Itt is három nézetről van szó. Az egyik gyökéren, amely az Asek-hez, az istenekhez vezet fel, élnek az emberek. Lakóhelyük a Midgard, a „közép helye”. A lakóhelyet egy külső gyűrű, Utgard, az Asek-kel szemben ellenséges vasóriások birodalma veszi körül. Valamennyi lakott birodalmat a Midgard-kígyó fonja körül, mely egyes nézeteit illetően az Uroboros kígyóhoz hasonló. Ő annak a kozmikus kígyónak a jelképe, amely karmikus gyűrűként fogja körül az emberi világot. Egyre tovább növekszik, mint Uroboros-elv azonban nyugodt marad egészen az istenek ellen vívott végső küzdelemig. Akkor kitekeredik, és megmutatja kettős természetének pusztító oldalát.
Az emberek lakóhelyénél található Urd kútja. Itt találkoznak naponta az istenek. Ez a sors kútja, a három norna, Urd, Skuld és Werlandi kútja. Odalépnek minden egyes újszülött bölcsőjéhez, és közlik vele a sorsát. Azonkívül az a feladatuk, hogy gyógyvízzel minden nap meglocsolják a fát, így biztosítva, hogy mindig zöldelljen. Mert – ahogy egy másik Edda-dal mondja – „Yggdrasil, a kőrisfa, több méltánytalanságot tűr el, mint amennyiről az emberek tudnak”.
A három norna Yggdrasil, a világ-kőris lábánál fekszik a sors kútja, az ősforrás. Ez a tudattalan mélyén minden emberben megtalálható. Itt tartózkodik a három bölcs asszony, a három norna, Urd, Werdandi és Skuld. Urd eredetet, múltat jelent; hatása egészen a jelenig, Werdandiig tart, amely a jövendő kiindulópontja. Skuld az ember mai sorsát határozza meg. A sors istennői fonják az idő fonalát, és kötik össze egymással a múltat, a jelent és a jövendőt. Ask és Embla, az első emberi természetalakok, akiket Odin „a strandon” talált, „nélkülözték az erőt”. Időérzék és a szellemi törvények ismerete nélkül nincs felelősség és nincs sors. A fejlődés azonban tovább halad. A nornák elhozták az embernek az idő tudatát. A fokozódó elanyagosodás a tér és idő tudatos megtapasztalására kényszerítette őket. Ami azelőtt időtlenség volt az örök itt és mostban, az most átalakult azelőtté és azutánná. A tudat elkezdte visszafelé tekintve megismerni saját cselekedeteit, előretekintve pedig megtanult tervezni.
A szellemiből kiinduló erők megnyilatkoztak neki. Az ember így kezdte felismerni eredetét és rendeltetését. A sors fonalait, amelyeket a nornák fonnak, karmának is nevezhetjük, mely az egyik inkarnációból tovább hat a következőbe, és így mint az élet fonala, összeköt egymással minden megtestesülést.
Az emberek a „fenn” és a „lenn” erőinek polaritása közepette viszik végbe tetteiket. Az életükben végrehajtott cselekedeteik határozzák meg azt, hogy mi történik velük a halál után. A csatában elesett hős harcosokat Odin a Walhallába viszi, Asgardba, az elesettek csarnokába. Ott a harci játékokban gyakorolják magukat, és Odin vezetésével időnként részt vehetnek az embervilágban zajló „vad falka-vadászatokon”. Azoknak az embereknek a lelkei azonban, akik más módon haltak meg, Helheimbe vagy Helgardba kerülnek. Ez az alvilág az északi mitológiában a halottak istennőjének, Helnek a birodalma. Ez Yggdrasil második gyökere alatt fekszik. Ott kígyók rágcsálják a fát. Ott lakik a holttesteket zabáló démon, Nidhögg sárkány is.
Az e gyökér mellett fakadó forrásból áradnak ki azok a jéghideg folyamok, amelyek mindent magukkal sodornak, ami már nem tud, vagy nem akar élni. A halál folyama azonban egyúttal a megújulásról is gondoskodik, mert visszavonhatatlanul magával rántja a holt erőket, a lerakódásokat és akadályokat is, és e tisztítás révén gondoskodik az új növekedésről és fejlődésről.
Végül a harmadik gyökérnél található „Mimir kútja”. Mimir, az óriás, őrzi a bölcsesség, az értelem, az emlékezet (az angol „memory” a Mimir megfelelője) vizét. Mivel Mimir naponta iszik a bölcsesség forrásából, ő tekinthető minden finomanyagi lény legbölcsebbjének, akitől Odin (Wotan) gyakran kér tanácsot. Mimir szféráját a modern ezoterikában a „pszi-bank” – régebben Akasha-krónika – fogalmához hasonlíthatjuk.
Ez egy vibráló energiaháló, amellyel minden és mindenki állandóan kapcsolatban van. Ebben a hálóban semmi sem megy veszendőbe. Mindenkinek a tapasztalatai, élményei, gondolatai és tettei össze vannak gyűjtve benne, és hozzáférhetők mindazok számára, akik elég tiszták, elfogulatlanok és szeretetteljesek, hogy belepillanthassanak. Amikor Odin maga is inni akar a bölcsesség kútjából, „egy szemet” kell Mimirnek áldoznia.
Amikor a látnoknő a világ-kőrisfáról, Yggdrasilról, a gyökereiről és koronájáról beszélt, akkor hallgatói maguk előtt látták a képeket. Ők egészen másként figyeltek oda, mint mi, modern emberek. Ők nem rendelkeztek azzal a kritikai képességgel, hogy a beszélő és a figyelő individuum között különbséget tegyenek. Teljesen elmerültek abban, amit szívük mélyén a lét – mind a makrokozmosz, mind az emberi kis világ léte – alapmintájának éreztek. Az első gyökér körzetében tapasztalták meg életüket, tudatuk fejlődését. Felismerték az istenek parancsolatait, és megtanulták, hogy ők maguk felelősek ezekért. Mert ha nem az egyetemes törvényekkel összhangban cselekedtek, annak következményei voltak. Így a sors kútjának a közelségét is érezték. A második gyökér körzetében megérezték azokat a mélységeket, amelyeket ma tudattalannak nevezünk. Megtapasztalták, hogy halálukkor elsüllyednének benne, ha nem mutatkozna meg bennük valami Odin bátorságából, aki isteni. Ezért volt oly fontos a háború! Mivel a természet tulajdonságaival és erőivel vívott harc közben megnyilvánuló önfeláldozó bátorság volt a kezdete annak a tudati fejlődésnek, amely a Walhallában nyeri majd el koronáját.
A norvég mitológia világ-kőrise, és a több északi területen előforduló taxusfa feltűnően sok közös tulajdonsággal rendelkezik. Ez a fa örökzöld, és ezért szent volt, valamint olyan gázokat bocsát ki magából, amely meleg napokon hallucinációkat idézhet elő az embereknél. Meglepő a taxus élettartama. Skóciában található egy több mint kétezer éves példány is. Rituáléknál is alkalmazzák, mivel mérge, a taxin, halál-közeli élményeket okozhat. Miután Odin kilenc napon át függött a fán, bölcsességre és ismeretre tett szert. Egyik szemét azonban fel kellett áldoznia ezért.
Végül így bontakozhat ki a harmadik gyökérrel való kapcsolat, melynek révén bölcsesség keletkezik. Bennük még megszólalt valami a természet emlékezetéből, amelyben minden fel van jegyezve, ami valaha is történt. Egyidejűleg felismerték, hogy miért van háború. Mert az ember akkor jut a bölcsességhez, ha bensőjében a szellemi és a természeti megvív az emberi szívért.
Rettenthetetlen bátorsága által a harcos az Yggdrasil legfelső ágaiban felveszi magába a tiszta szellemi lét energiáit. Itt Asgardban van Gladsheimr, az „örömteli ház”, Odin három tartózkodási helye közül az egyik. Ez olyan szint, melyet a régi északi népek a legmagasabb istenségként személyesítettek meg és tiszteltek. Odin Gladsheimrben lakott, de gyakran volt Valaskjalfban is. Ott van a székhelye, Hlidskjalf, ahonnan át tudja tekinteni a kilenc világot. A mitológia szerint ő olyan istenség, akinek a mélysége és hatóköre az emberekkel való kapcsolata által fokozódik.
Az istenség mintegy kiterjed, amikor az ember újra rendelkezik Odin szemével, a pinealisszal vagy tobozmiriggyel, mert ez az a szerv, amellyel az ember Gladsheimrben, az Asgardbeli örömteli helyen „látni” tud.
Onnan száll le naponta Midgardba, a test közepébe. Amikor valakiben valóban kivirul az isteni, akkor Odin nem más, mint a szellem-lélek tulajdonságainak a jelképe. Akkor ő a germán mitológia nyelvén a sugárzó, a bölcs segítő, a Skalde (dalköltő), a beszéd és az írás mestere. Ha viszont az ember még egészen a természeterők hatalmának fogságában van, akkor Odint állapota fenyegetésének, a vérengzőnek, a haragosnak, a háborús uszítónak és a vad rohamcsapat vezetőjének tapasztalja. Akkor ő a szellem ösztönző erejének a jelképe, amely az embert fejlődésre serkenti, negatív reakció esetén pedig Heilheim mélységeibe ejti.
A mítoszok beszámolnak róla, hogy Odin kilenc éjszakán át függött a világfán. Az isteninek kilenc tudatállapotot kellett végigharcolnia. Ebből lett a kilenc szféra, a világmindenség szellemi fellángolása által keletkezett kilenc világbirodalom. Ugyanezt az utat járja be az egykor a szellemből kisugárzott minden szikra! A szellemember minden szférán áthalad. Ez a „dicső harcos” útja. Odin, a szellemtudat, testi, lelki és szellemi területen kilenc magasztos fejlődést, tehát háromszor három fázist – melyeket az életfa kilenc ágán át a gyökértől a koronáig tesz meg – egyesít magában. E hatalmas fejlődés folyamán az alacsonyabb szinten, az anyag szférájában, néhány nagy veszély leselkedik.
Ezek abban a fáradozásban mutatkoznak meg, hogy az önző értelem, a test kerüljön előtérbe. Loki félisten alakja a harcos tiszta akaraterejét eltereli Gladsheimr-ről, és személyes érdekekre irányítja. Loki Lucifernek felel meg. Saját akaratának felfedezése elbűvölő és egyúttal ijesztő tapasztalat a fiatal ego számára. Újonnan elnyert tudati szintjén azonban felismeri feladatát, felelősségét, valamint az útján leselkedő veszélyeket, és eközben teljesen megrémül. Azt, hogy az ember fejlődése mennyire összefügg a világfával, az is jelzi, hogy az „üggr” annyit jelent: megijedni.
Előző cikkünkben a fiatal ego hosszú földi evolúciós fejlődésének csodás, ugyanakkor ijesztő tapasztalatairól számoltunk be. Mert először ismerte fel feladatát, felelősségét és az úton rejlő, sokkoló veszélyeket. Odint sugárzó, fehér segítőnek látta, de vérszomjasnak is, aki félelmet gerjeszt. Az ember újra felismerte saját isteniségét és visszariadt annak hatalmától. Emiatt vált harcossá: rettenthetetlen harcossá, és megtanulta, hogy feláldozza magát a Magasabb szolgálatában, ami először az otthon és a családi tűzhely volt, majd a törzse, aztán az istenei, az országa, az emberiség és végül az istenség, amely minden mindenben – és ezáltal végül Odin saját magában.
Így teljesedtek be a tudat folyamatai a germán lélekben. A látnoknő azonban ennél többet is megpillantott: kozmikus folyamatokat és korszakokat. Völva az őskezdettel kötött össze bennünket, elénk tárta az őskáoszt, amelyből végtelen idők alatt maga az univerzum keletkezett.
A 3. versszak így hangzik:
Ősidő volt,
ahol Ymir lakozott,
nem volt homok, sem tenger,
nem hullámzott sós víz,
sem föld nem volt lenn,
sem az ég fenn,
fű sehol,
csak űr mindenütt.
A látnoknő megpillantotta a szellemi impulzusok eredményeit. Szellemi szemei előtt azt látta, hogy erők polarizálódnak, hőt és hideget, tüzet és jeget, amint két pólust képeznek, amelyek egymásra hatnak, és ő ezt az Eddában tovább adta. Végül olyan erők ébredtek, melyek testet formáltak, és létrehozták a növényeket, állatokat és az embert. Ezek a szakadatlanul ható természeterők voltak az „óriások”, amelyek a látnoknőt felnevelték. Bizonyos módon ezen erők mindegyike képes volt önmagában is észlelni. A fej, rideg gondolkodásával megfelel a hideg pólusnak, a meleg anyagcsere a testben, amely mindent energiával lát el, megfelel a meleg pólusnak.
Az eredetileg keletkezett óriási erők elfajulással fenyegettek. Megkötésükhöz, rendszerezésükhöz és megfelelő pályára állításukhoz magasabb erőknek kellett rendezően beavatkozniuk. Wotan, akit később Odinnak neveztek, testvéreivel, Vili-vei és Ve-vel jelent meg. Mint egyetemes háromság avatkoztak bele egy újfajta életnívóba, és összekötötték magukat az ott uralkodó, féktelen természeterőkkel.
Az Edda elmeséli, hogy Odin lakhelyének (Hlidskjalf) három ereje – ahonnan Odin kilenc világot kísért figyelemmel egyszerre – hogyan tört egy fejlődési utat magának az anyag birodalmán keresztül. Beléptek a létbe, és különböző átváltozási fokokon keresztül követték az utat. A léttel ellentétes és azt kísérő mozdulatlan szellemlétről nem esik szó.
Az istenek rendet teremtettek az őskáoszban. A csillagzatok elfoglalták helyeiket a kozmoszban, a Földön megjelentek a napszakok. A növények nőni kezdtek és mély béke borult az első teremtésre. Az istenek folyamatosan összeültek tanácskozni. Miután mindent megteremtettek, szünetet iktattak be a teremtésbe.
A 8. versszak így hangzik:
Vidáman tisztogatták a
táblajátékok udvarát,
aranyban nem szenvedtek hiányt
az istenek,
amíg három hatalmas
nőszemély érkezett,
az óriások lányai
Thursenheimból.
Itt az „arany” fogalma visszavezethető az arany korszakra. De ennek vége lett, amikor megjelent három hatalmas nőszemély, az óriások lányai Thursenheimból. Ez az óriások lakóhelye. Változás van készülőben. Talán egy második teremtéstörténet következik be, mint a Bibliában? Itt egy új, nagy világkorszakra utalnak? Az Ase-k, az istenek teremtő munkába kezdenek, nyilván egy jóval tömörebb, anyagi szinten.
a 10. és a 11. versszak így hangzik:
Amikor a seregből
három Ász,
erősek és kegyesek
a parthoz értek,
a parton
ott találták
erőtlenül
Askot és Emblát
sors nélkül.
Nem volt lelkük,
nem volt értelmük,
nem volt, mi melegítse őket,
még fényes színeik sem.
Lelket adott hát Odin,
Hönir pedig értelmet,
Lodur életet
és fényes színeket.
Ask és Embla az emberek korábbi világkorszakokból származó előfokozatait, fejlődéseit jelenthetik. Még csak a növényi és állati állapotok közelében voltak, a partra dobva, vagyis egy új korszak kezdetén. A „part” a szárazföldet is jelképezheti. A finomanyagi „vizek” mellett új, töményebb struktúrák keletkeztek.
Ask és Embla az álomszerű tudat őstengeréből jöttek. Szilárdabb alakban így új életlehetőségeket hívhattak fel. Az embert három erő alakította. Odin adta az élet-leheletet, az „Odemet”, ami lelket is jelent.
Hönir adománya az érzékszervi észlelés.
Végül az agyafúrt Lodur/Loki, életet és meleg vért adott. Ő azonban az egyéni akarat és a féktelen ösztönök teremtője is. Loki az emberi esszencia. Ő teszi lehetővé a szabad választást a jó és a gonosz között. Itt nagy jelentőségű, hogy ő már az ember teremtésének kezdetén részese volt az új világkorszaknak.
Az ótestamentum második teremtéstörténete, amely valószínűleg az ember teremtésének ugyanezen időpontjában zajlik, az akarat kifejlesztését nem említi.
A teremtés könyve második fejezetének 7. versszaka így szól: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehelte vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.”
Az ótestamentumi mítoszban a kígyó általi csábításról olvasunk. De hiszen az ember maga választott. A Paradicsomból való kiűzetése azt jelenti, hogy egy új földi területre kerül. Még mindig Isten lélegzetével összeköttetésben, de új testben élt. Ádám és Éva „bőrruhába” öltöztek, hogy eltakarják szégyenüket. A konzervatív, keresztény vallás befolyása miatt bűnbeesésről beszélnek, az ember bűnös bukásáról.
Az Eddában nincsen szó a Paradicsomból való dühös és bosszúálló istenség általi kiűzetésről, sokkal inkább magasabb energiák befolyásáról, melyek féktelen és heves fejlődést eredményeznek. Itt az istenek hatalmas harcokat vívnak az emberben és a természetben. Ezek következményei a véget nem érő, akár krízisjellegű átváltozási folyamatok, amelyeket az emberek önmagukban tapasztalnak, és amelyekkel isteni parancsra együtt kell dolgozniuk, egy idő után pedig örömmel együtt akarnak működni.
Az istenek viadaláról
Emlékszem e világ
első harcára:
Gullweig aranyasszonyt
lándzsákkal leszúrták
és elégették Ódin oltárán.
Háromszor hamvadott,
háromszor kelt holtából,
sorjában sokszor
– ma mégis él.
(Tandori Dezső fordítása)
Gullweig az éj lányai közé tartozik, de a Wane-isteneket, vagyis az archaikus, ódon erőket is megtestesíti, amelyek annak idején a természet (és annak keretében az emberlények) anyagiasulását, majd mértéktelen elszaporodását elindították – ők voltaképpen a termékenység erői. Odin istennemzedéke viszont a gigászi teremtéstörténet új szakaszát vezette be: ők láttak hozzá ahhoz, hogy a féktelen burjánzás rakoncátlan erőit rendezzék és formába öntsék. Tevékenységük persze az embert is érintette, akinek akkoron – és még sokáig – nem volt a maihoz hasonló személyisége. Egyre jobban belekényszerítették őt a testébe – tudósítanak a legrégibb hagyományok. Mert bármilyen hihetetlenül hangzik is, csak a külsődleges, az anyagi világban is megjelenő test hordozza magában a belső fejlődés feltételeit, vagyis a lehetőséget, hogy egyszer, egy szép napon az önmagára ébredő éntudat is létrejöjjön.
Így vívta harcát az emberben a két ellentétes erő: az isteni-szellemi és a burjánzó anyagi. Az istenek és az óriások összecsaptak egymással, és viszálykodásuk örve alatt elkezdtek kialakulni a zabolátlan szaporodásnak gátat szabó határok – körvonalak támadtak és kirajzolódtak a formák: az irdatlan, szilaj erők határok közé szorultak, és még öntudatlanul „bensőségessé” válva, a természeti lények így nyerték el formájukat.
Ebbe a monumentális folyamatba illeszkedik Gullweig esete, akit gerelyekkel, vagyis dárdákkal szúrtak le. Ez a kép a szellemi és anyagi világ összefüggéseinek újabb adalékával szolgál számunkra: Gullweig (a név aranyágat jelent) tulajdonképpen a nap energiája, az őskor hatalmas szellemi elve, amelyet minden ember birtokol, és amely velük együtt halad ezen a leírhatatlanul nagyszerű fejlődési úton, amelynek az emberi szellem nekivágott. Az a szó pedig, hogy „germánok” annyit tesz: „a gerely emberei” azaz lándzsás emberek.
Az egyiptomi mitológiában hasonló tapasztalati kincsre lelünk. Az egyiptomi aranykor akkor ért véget, amikor Hórusz, ízisz istennő és Ozirisz isten fia (aki az emberben a látnoki szemet is megtestesíti) elveszítette egyik szemét a sötétség erőivel való csatában: az isteni lény elmerült a természetemberben.
Thoth, az isteni értelem és intelligencia megtestesítője mutatja az utat, hogyan támadhat fel az emberben az isteni állapot, és kaphatja vissza a szemét, szerezheti vissza a látását.
A Thoth név csengése nagyon hasonlít a germán Thor isten nevére, aki kalapácsával szakadatlan küzdelmet vív az óriások ellen, az isteni rend és igazság érdekében. Szívünk szakadatlan dobogásának ritmusa Thor kalapácsütéseit idézi.
Amikor a természeti erők elkezdtek megjelenni az emberlényben (olyan emberi tulajdonságok formájában, mint az akarat, becsület, nagyság, hatalom és birtok), akkor a Gulweiget átható új emberi impulzusok a szellemit teszik emberivé. A tiszta, osztatlan szellemi átalakult: összekapcsolták a földi léttel. Mivel azonban a szellemi örök, ezáltal az ember is összekapcsolta evilági mivoltát az örökkévalóval. Így alakult ki a felelősség lánca – mert az akaratunk ugyan tényleg szabad, de a tetteink következményeit igenis viselnünk kell. A gerely pedig egyúttal az arany utáni (az emberre nagyon is jellemző) hírvágy jelképe is.
Maradjunk csak még egy szempillantásra Odinnal, amint éppen a bölcsességet kortyolja Mímir rejtélyes kútjából Yggdrasil, a világfa alvilágba nyúló gyökerénél – igazából a világ menetére és az emberi létfejlődés fokaira vonatkozó emlékek mézsörét szívja magába. Ez a cselekedet az emberré növekvés különlegesen fontos mozzanatát jelöli: minél mélyebbre hatolunk az emberlét alapját alkotó erővonalak és mátrix talányaiba, annál inkább növekszik bennünk az egész mögött álló sejtelmes, magasságos terv iránti csodálat.
Odinnak az egyik szemét (a tisztánlátást és mindentudást) kellett fizetségként zálogba adnia, hogy ihasson – szeme azóta is Mímir kútjában pihen.
A 28. versszakban azt olvashatjuk:
Mindent tudok, ó, Odin,
szemed hol rejted:
Mímir fenséges
forrásának mélyén!
Mímir minden reggel
így merít mézsört
Öldöklés Atyjának
zálogából.
Odin tehát feláldozta egyik szeme világát, hogy betekinthessen a földi világ históriájába és a tudatot fejlődésre sarkallhassa. Istenként felmérhetetlen áldozatot hozott, mert azáltal, hogy így részt vállalt a földi fejlődésben, nos, ezáltal feladta a saját, közvetlen előrelépésének lehetőségét a szellem fennkölt fejlődési síkjain.
Minderre azonban úgy is tekinthetünk, mint ami közvetlenül érint bennünket, embereket – ugyanis az isteni és az emberi alapvetően egy és ugyanaz. Az egyik isteni szem kialszik, feladja a látását, amikor az Isten működik az emberben. A szellemi világ közvetlen megismerésének lehetősége elveszett számunkra, helyette a miénk lett az anyagvilág térségeiben való tudatos észlelés képessége. Mivel azonban az isteni velünk együtt járja az utat, ez a hatalmas előrelépés egyben a belenövekedés, a vele történő összekapcsolódás ígéretét is magába foglalja.
Az ember az istenek hatására egyfajta Yggdrasil világfává, azaz én-hordozóvá lesz. S míg ez előtt csak egy alaktalan, bár az istenekkel összhangban létező és általuk formálgatott „anyag” volt néhány fényponttal magában, innentől az Odin-erők erélyes nyomására megkezdte hosszú, hosszú menetelését a tudatos gondolkodás és felelősségteljes cselekvés irányába.
Mímir kútját mi is még mindig megtapasztalhatjuk, mai, modern életünkben, ha minden reggel, ébredéskor újra meg újra felvesszük a fonalat, és arra gondolunk, hogy létünknek igenis van célja. Pontosan emlékszünk a hatásoknak arra a láncolatára, amelybe felvettek minket. Ezáltal nap mint nap képessé válunk arra, hogy létezésünkhöz új, jelentőségteljes tetteket fűzzünk hozzá. Minden nap iszunk személyes tapasztalataink kútjából, ahogyan korábbi megtestesüléseink tapasztalatainak összességéből is, amelyek a tudatalattiban vannak eltárolva. Ez a tapasztalati kincs képezi tevékenységünk alapját.
Az önálló gondolkodás és cselekvés újonnan elnyert képessége persze annak veszélyét is magával hozta, hogy az ember kizárólag a saját erejére próbál támaszkodni és a maga természetes eszére hagyatkozik, az isteni bölcsességet pedig figyelmen kívül hagyja. Minél inkább teret nyert az önállósága, annál többször helyezte szembe az ember saját akaratát az isteni szándékkal. Eltávolodott a szellemi elvvel összhangban levő kozmikus tudattól, és egy adott pillanattól kezdve már csak a jelenlegi tudatára – amely valójában póttudat csupán – bízta magát, noha az kizárólag a földi létfenntartásra irányul.
És a biztonság helyett, amelyre az ember oly igen vágyik, sötétség vette körül. A belső észlelés szerve, amely az ifjú emberiséget az ősidőkben vezette, a tobozmirigy. Ez volt a kapcsolódási pontunk a szellemi-isteni világhoz. Ez az apró szerv, mely szoros kapcsolatban van az intuíciónkkal, még ma is ott található bennünk. Fennáll azonban annak veszélye, hogy korszakunk új impulzusai az isteninek ehhez a maradék szeméhez már nem tudnak áthatolni, és ez az érzékszervünk bezárul. Ennek jelei jól megfigyelhetők az újszülötteken: a kicsik harmadik szeme, a fontanella, azaz a kis kutacs egyre zártabb.
Így ismétlődik állandóan, minden egyes individuumban a hajdankori isteni vezetéstől való elkülönülés folyamata, pontosan ugyanúgy, ahogy az anyaméhben minden egyes embrió átmegy az élet minden korábbi fejlődési szakaszán.
Az új „harmadik szem”, az új belső észlelőképesség, amelyet a törekvő ember spirituális ösvényén elnyerhet, azt a fejlődést jelöli, amelynek során a bennünk régen megvolt isteni érzékszerv megújulva újra megjelenhet és megerősödhet: meggyógyul és helyrejön. Ez is rögzítve van abban a tervben, amely az ember és az isten transzfiguráció során történő egybeolvadásáról, összeforrásáról szól.
Amíg azonban ez meg nem valósul, addig a Szellem szemét Mímir kútja őrzi. A Szellem örök Most-ja múlttá, jelenné és jövővé alakul át, ahogyan azt az Edda – az idők során lefátyolozódott nyelvezetével – tudatja velünk. Felébred az ember tudata, azon tapasztalatok által, amelyeket az idők eonjain áthaladva szerez. Az ember életét, mint fejlődési folyamatot ismeri meg. Kinő abból az érzésből, hogy mindennel egy, ami létezik. Aztán kilép az időtlenség érzéséből, és önvalójának tudatára ébred.
A világ eseményei „hajdan éltek sorsává” (mese az emberről) válnak számára, ahogy az A látnoknő arca című Edda-ének első versszakában áll.
Ezen a hosszú úton az istenek alkonya elkerülhetetlennek látszik. Haláluk az emberi éntudat felébredését jelzi. Ezután azonban, napjainkban, jöhet a következő lényeges lépés, már amennyiben az ember közreműködik ebben: az isteni feltámadása az emberben.
Az emberré-válásnál alapvető – az Edda szerint – Lokinak, a félistennek a fellépése. Minden világok teremtésének a kezdetén ő az, aki Biefröst hídját, melyet hajdanán Heimdall épített, ellátja különböző színekkel és szivárvánnyá varázsolja. Ezután kész a világ és megjelenhet benne az ember (a Völuspa 17- 18. verse).
Így Lokit a megkülönböztetést és különválasztást lehetővé tevő erőnek tekinthetjük. A görög Prométheusz közeli rokonaként ő is segített az ember teremtésében. Ahogyan pedig Prométheusz is, ő ajándékozta az embereknek a logikus-elvont gondolkodás képességét, melynek segítségével az ember egyszer az istenekkel válhat egyelővé. Loki megfelel Lucifernek is: nélkülözhetetlen az ember továbbfejlődésében, azonban nem ingyen. Három különböző mitológia, az északi, a görög és a keresztény, többé-kevésbé hasonlóan írja le az impulzus jellegét, melyet az ésszerű gondolkodás tüze lobbant lángra az emberben. Ahogyan Lucifer, úgy Loki is egyszerre képviseli a jó és gonosz első fellángolását. Mert az ember, amióta csak gondolkodni képes, kénytelen viselni tetteinek a következményeit. Azóta egyre inkább csak a külsőségek, jobban mondva, a tetteinek a belső és külső következményei azok, amelyek meghatározzák tudatát. A bölcsesség és isteni értelem, melyeket egészen eddig belsőleg észlelt az ember, és azok szerint cselekedett, egyre inkább eltávolodnak tőle, egészen addig a pontig, amíg „az istenek” – a szellemi energiák, akik eddig vezették – láthatatlanná válnak számára.
Odin és az övéi – az ember valódi lénye – elsötétednek. Így az embernek meg kell tanulnia saját belátásai szerint cselekedni – amely rendkívül gyenge alapokat jelent, ha még nincsen jelen a belátás! Kezdetben a természeterők hatnak benne tovább: értelem nélkül, bölcsesség és szeretet híján. Egyszer a megtévesztés, a hazugság és az önzés határozzák meg a tetteit – amelyek mind az önfenntartásból és az önzésből erednek -, a másik pillanatban pedig a kegyelem impulzusai vagy a tulajdon védelme. A lélek ismételten belevész a külsőségek nyugtalanságának zavarába, amely csordultig telt látszattal és csalással. Az érzés egoistává válik, a gondolkodás ész-szerintivé, az akarás pedig ösztönszerűvé.
Ezzel szemben áll Baldur Isten, Odin egyik fia. Ők messzemenőkig a háttérben maradtak. Ő Odin, a magasztos szellemi lény egyik utolsó nézete, egy világos, fényes világ jelképe, melyből az ember valaha eredt. Baldurt az emberben világosság-elemnek, az isteni szeretet képességének és egyetemes szemléletnek tekinthetjük.
Különleges képesség kapcsolódott hozzá: amíg él, folyamatosan az egykori életteréből, a palotából, világosságot és tavaszerőket bocsát ki a Földre, az emberek pedig igazat szólnak és bölcsekké válnak. A beszédkészség jelképe volt, jóakaratú igazságossága pedig gondoskodott arról, hogy senki se emlékezzen az egyszer volt sötét napokra.
De, ahogyan a mítosz folytatja, egy álomban megjövendölik, hogy valaki meggyilkolja Baldurt. Baldur halála egyben beharangozza az arany világrend bukását is, melyben istenek és emberek egy napbirodalmon osztoznak. Az istenek ezt szerették volna elkerülni. Elhatározták hát, hogy úgy az anyagi, mint az anyagtalan világ minden lényét megesketik, hogy Baldur általuk semmi gonoszat ne szenvedjen. Még az istenek legádázabb ellenségei, az óriások is készek voltak erre az ígéretre. Mindannyian fenn akarták tartani a világosságot és a régi, harmonikus világrendet. Így ünnepi harci-játékok kezdődtek, melyeken az istenek örömmel telve mutatták meg, hogy Baldur mostantól sérthetetlen. Még Thor kalapácsa és Odin lándzsája sem tehettek vele semmit. De a ravasz Loki idős nővé változott, és megkérdezte Frigg istennőt, hogy létezik-e valami, ami nem esküdött fel Baldurra. Frigg azt válaszolta, hogy a fagyöngyhajtás Walhallától nyugatra még túl fiatal volt, hogy megkérdezzék. Mire Loki levágta ezt az ágat és átnyújtotta a vak Hödur istennek az Ásék egy újabb harcjátéka közben. Felszólította, hogy lőjön az ággal Baldur felé. Hödur ezt először nem akarta megtenni, mert nem látta Baldurt, de Loki megadta neki az irányt és kezeit is vezette, mire a fagyöngy-nyíltól sebzetten, Baldur holtan rogyott a földre.
Az istenek és a világ minden lényének gyásza mérhetetlen volt, de Balduron már semmi sem segített. Hel elé, az alvilág fejedelemnője elé került. Az Istenek egy küldöttének Helhez kellett lovagolnia és megváltania Baldurt az alvilágtól. Hel azonban feltételt szabott, hogy gyászuk bizonyítékául minden lény sírjon érte, így is lett. Csak Thöck, egy öreg óriásnő nem gyászolta Baldurt – éppen ellenkezőleg. Thöck nevében testesíti meg az alattomosságot (németül „Tücke” – a ford. megj.), hamisságot és gonoszságot. Szívének megkeményedése miatt Baldur világosságában semmi hasznot sem fedezett fel, sőt inkább céljaira (előrehaladó anyagosodás) leselkedő fenyegetésnek látta. Így Baldurnak Hel birodalmában kellett maradnia.
Amíg a kozmikus tudat a szellemi világgal összhangban hatott, Baldur világosságereje mindenütt jelenlévő volt. De minden fejlődésnek ára van. Hogy a külső világot teljességében észlelhesse és így öntudatra ébredjen, az embernek el kellett engednie az istenekkel való közvetlen kapcsolatot. Ez úgy történt, hogy teljesen és tökéletesen arra összpontosított, ami az anyagi térben történt. Így Baldur fényes, szikrázó energiái, fejlődésük során egyre gyengébbek lettek és halála – a misztériumok szokásos, jelképes értelmezése szerint – megpecsételte a tudat alatt ható világossághatások régen bejelentett végét. A szellemelv teljesen elsüllyedt, és minden, ami anyagi és külsőség, a helyére lépett. A régi világrend összetöretett. A fényes, de egyben álomszerű asztrális szférák észlelése megszűnt, és mostantól minden érzék a hihetetlenül lebilincselő földi fejlődés területére irányult. Szó szerint lebilincselő, ugyanis e pillanattól fogva az ember maga vált felelőssé mindenért, ami vele történik. A hősök pedig ebben a fejlődésben elsőként ragadták magukhoz a kezdeményezést, ahogyan az Edda történetei mesélik.
Az anyag világa és annak alakítása váltak az ember új kihívásává. Új rendet alkotott magának, az én és a nem-én látszólag végtelenségig folytatódó polarizálódásával. Ez olyan folyamat, amely a cselekedetek szabadságával kezdődik, és végül minden ember tökéletes szabadságához vezet. Ám így az új szabadsággal egyetemben a szolgaiság is kialakult, amely mind a mai napig meghatározza és korlátozza létünket – és az egykori szabadság az ok és okozat szinte feloldhatatlan láncához való kötöttséggé vált. Egészen addig, míg a Szellem, a szellemi látás megvilágosító erői újfent előtörnek, ám ezúttal tudatosan!
A látenssé vált világosságerő egészen addig marad rejtve bennünk, míg a reá való emlékezetünk fel nem ébred, és a tudatosság világossága nem gyullad fel. Akkor útra kelhetünk, hogy Baldurt felkeltsük és megváltsuk elsüllyedt állapotából – mert az egész teremtés gyászolja őt, és az ember tapasztalatból megérti, hogy a világosság nélkül tényszerűen nem lehet olyan élet, amely méltó a nevére. Ezzel Baldur egy olyan belső lélekalak, akit az isteni nézet tökéletesen eltölthet, és amely mindent áthathat.
Baldur halála után az istenek üldözőbe vették majd elfogták Lokit. Egy sziklához kötötték, egy kígyó pedig szakadatlanul mérget fecskendezett a testébe. Milyen mélyrehatóan jeleníti meg e jelképes beszéd a valóságot, nemde! Ugyanis nem büntetésről van szó, hanem arról a jelképről, hogy az emberben az értelmet ettől kezdve az anyaghoz kötözték. A dialektika szelleme, a metszett nyelvű kígyó mérge szakadatlanul befolyásolja a tudatot. A gondolkodás közvetlen összeköttetése az intuícióval megszakadt. Az ember alvó istenné lett, az istenek hanyatlása ezzel az eseménnyel megkezdődött. Ragnarök, a világ megváltozása elindult.
A 31. és 32. szakasz így szól:
„Láttam Baldurnak,
véres istennek,
Odin vérének,
kimért sorsát:
Földeknek fölébe
növekedve állt
finom és gyönyörű szép,
fagyöngy.
Ennek hajtása,
volt bármi zsenge,
veszélyes nyíl lett,
Hödur röpítette…”
A fagyöngy valójában egy gyógynövény, melyet a világosság és az örök élet jelképének tartanak. Egyúttal azonban az anyag varázserejét is szimbolizálja. Ha Loki ezt a varázserőt beveti, hogy Baldurt, a világosságot, kiiktassa, akkor valójában az ellenkezőjét okozza: lehetővé teszi, hogy ismét újjászülessen! Mert azáltal, hogy az ember önhatalmú célokat követ, az emberben lévő Istenerőnek meg kell „halnia”. A Germánok a fagyöngyöt „Guidhel” néven is ismerték. Az angol „guide to hell” (útmutató a pokolba) visszacseng ebben. Hel, az alvilág istennője, Baldurt arany csillogásban várja. Asztalok és padok díszben és aranytól pompáznak. Az emberben uralkodó sötétség közepette megőriztek egy sugárzó helyet. A Rózsakeresztesek a szív mélyén szunnyadó szellemszikráról beszélnek.
A Loki-hatás „kieszközölte, hogy Hödur természete legyőzte Baldur természetét. Ezt azzal fejezik ki, hogy Loki szerzi be a fagyöngyöt, mellyel a vak Hödur megöli a látó Baldurt.” 1
Az értelem, amely csak az „igent” és a „nemet” ismeri, „vak” Baldur világosságból, életből és tavaszerőből álló légkörére. Az ember növekvő tudatában tükröződtek az istenek. Az önállósult tudat vaksághoz vezetett, hogy az Ént megtapasztalhassa, és egyben az öntudat magányossága is érzékelhetővé és tapasztalhatóvá váljon.
A tükör homályossá vált az eredeti számára, és már csak a dolgok külsejét mutatta. Az istenekkel való együttműködés a régi módon lehetetlenné vált. Hogy az ember istenné váljon, az isteneknek vissza kellett vonulniuk – kezdetét vette a nagy várakozás: vajon elkezd-e az ember végül ismét az isteni világosságerők után kutatni?
—
1 Rudolf Steiner: Egyes néplelkek küldetése
Az Eddáról szóló számunkban megkíséreltük ezeknek az ősrégi mítoszoknak a mondanivalóját a mai értelem számára érthetővé tenni. Ennek fontos szerepe van, mert az Edda egy olyan eposz, amelyben a világ fejlődésének a misztériumai egyedülálló módon fogalmazódnak meg. Ábrázolja a szellemi és pszichológiai erők között zajló küzdelmet, amikor a fény megkísérli az emberi tudat sötétségét megszüntetni. Természetesen ez a küzdelem a sorozat utolsó részében is újra előkerül.
Az Eddáról szóló sorozatunk legutóbbi részében megtudtuk, hogy Hödur vak nyila az emberben éppen azt az aspektust ölte meg, amely a világosságot észleli. Az értelem – Loki – csak a „nemet” és az „igent” ismeri, és vak Baldur különleges légkörére, amely az eredeti élet szférájához tartozik.
A Lokaszennában (Loki érvelő vitájában) ezután megjelenik a félisten Loki – egyszer az Istenek barátjaként, máskor az ellenségeként – hogy az ünnepi hangulatot megzavarja. Loki egy titokzatos alak, kettős természettel. Egyrészt egy az Ázok (törpék) közül, és gyakran harcol velük az óriások ellen. A törpékkel (Ázok) mágikus eszközöket csináltat: Thornak Mjölnirt, a kalapácsot és Odinnak Draupnirt, a gyűrűt. De ugyanakkor büszke arra, hogy megölte Baldurt. Mindemellett ördögi lényeknek is az apja.
Gyakran kultúrhősként is ábrázolják, rokonságban a görög Prométheusszal. A tűz, melyet Prométheusz az embereknek ajándékoz, egy kétélű ajándék: egyrészt előbbre viszi a kultúrát és a fejlődést (meleg, fény, gasztronómia, fémek felhasználása…) másrészt az eredmények mindig rámutatnak arra, hogy az ember ezt a kultúrát valójában nem tudja uralni, és tűzfegyverekkel, vagy más megsemmisítő technikákkal mindig véget is vet neki.
Habár Lokit a közkeletű felfogás alapján, mint a tűzzel összefüggő jó és rossz összes létező lehetőségével rendelkező tűzszellemet tartják számon, lehetséges, hogy ez a nézet egy a „tűz” szimbólumával kapcsolatos nyelvi tévedésre vezethető vissza. Kevés olyan jellegű utalás van ugyanis a mítoszban, ahol Loki szerepét mindenekelőtt Odinnal társítják – legyen az annak hű követője vagy egy gonosz szellem.
Sőt Ström1 mindkét Istent úgy azonosítja, hogy Lokit „Odin egyik hyposztázisának, nézetének” nevezi: a kezdet Istenének egy másik megszemélyesítéseként. Rübekeil2 pedig azt feltételezi, hogy a két Isten kezdetben azonos volt, levezetve a kelta Lugus és Lugh-ból (akiknek a nevét a Loki tartalmazza). Mindenesetre Loki figurája valószínűleg nem az északi Skaldok késői találmánya, inkább egy közös indoeurópai prototípusból származik.
Baldur halála megzavarta az egyensúlyt a szellem és a természet között. Ebből kifolyólag tudott Midgardban felülkerekedni a gonoszság és a materializmus. A „sötét korszak” elkezdődött. Keleten ezt Kali-Yugának nevezik. „Isten halott” – így fejezte ki ezt Nietzsche német filozófus. Az emberek az isteni lét fényes jelenét saját bensőjükben már nem tudták érzékelni. Ennek eredményeként az istenség a külvilágban, a természetben sem volt már elérhető. Maradt hát a hit egy „távoli” Istenben: aki gyámkodó, külsődlegessé tett és konzervatív. Ha egy világrend, vagy társadalom elveszti szem elől a sugárzó szellemi alapot, egyre inkább a külsőségek rabjává válik.
Nevét a fagyöngy (németül: Mistel) az ónémet „mistil” szóból kapta, amely trágyát jelent, mert magjai a madarak ürülékével kerültek fel a fák magasan lévő ágaira. Ez a növény egy félparazita, amelynek ugyan szüksége van gazdára, de azt nem károsítja. A népnyelvben varázsnövénynek is nevezik, hiszen helyes dózisban gyógynövényként használják fel szíverősítésre és a rák gyógyításában. A fiatal ágak, a virágzási idő alatt szárítva és szétdörzsölve állítólag erősítik az immunrendszert. Túladagolva azonban szívbénító hatása van, amely le is tudja állítani a szívet. Így méreg és gyógyszer is egyben.
Mivel a fagyöngynek nincs gyökere, amely a földhöz kötné, hanem az évszakoktól függetlenül mint légi növény csak fényből, levegőből és vízből él, gyakran szent növényként tisztelték.
Elődeinknek az élet győzelmét szimbolizálta a halál felett, mivel télen magasan a csupasz fák koronájában láthatóvá válnak a fagyöngy örökzöld gömbjei. A kelták és a druidák a tölgyet szent faként tisztelték. Erről szedték a szent fagyöngyöt. Ebből a fagyöngyvarázslatból máig is fennmaradt valami: az angolszász hagyomány szerint karácsonykor fagyöngy ágat akasztanak az ajtó fölé. Ha egy szerelmespár alatta megcsókolja egymást, az szerencsét jelent a jövőjükre nézve.
A mítoszban a fiatal, törékeny fagyöngyről nem tételezték fel, hogy szerencsétlenséget tudna hozni. Túl ártatlannak tűnt ahhoz, hogy gyanús legyen. És mégis ennek a növénynek egy ága okozta Baldur halálát. Ez azt mutatja, hogy mégsem olyan tiszta, hogy ne lehetne visszaélni vele. Milyen könnyen és nyílsebesen tudja elárulni, sőt megölni az alacsony gondolkodás a szívben az isteni fényt! A ravasz önérvényesítés erői (Loki) mindig meg akarják semmisíteni a fiatal szellemi elvet bennünk.
Nidhögg, a sárkány (az irigység szinonimája) most már át tudja rágni a világkőris gyökerét. Yggdrasil megremeg egészen a magas Aszgardig, az Istenek székhelyéig. Ez a kezdete a világhatalmak összetalálkozásának egy különleges harctéren – Vigriden – Midgardban. Itt játszódik le a végső küzdelem.
Loki most meg tud szabadulni a kötelékeitől. Az Istenektől elszakadt értelem eléri legmagasabb fokú kibontakozását. Feltűnik a világ színpadán a gyermekeivel, a Fenris-farkassal és a Midgard-kígyóval. A Fenris-farkast Loki egy óriással nemzette. Felnövekedése során olyan hatalom birtokosa lett, hogy senki nem tudott neki ellenállni. Csak csellel és egy varázskötéllel sikerült őt az Isteneknek egy sziklához láncolni. De az utolsó napokban onnan is elszabadult. A materialista gondolkodás elérte a tetőpontját.
A Midgard-kígyót is egy óriással nemzette Loki. Őt az Istenek annak a tengernek a mélyére vetették, amely minden országot körbevesz. Ott növekedett olyan óriásira, hogy a tengerben az összes országot körbeéri, és végül a farkába harap. Ő is harcba száll az utolsó napokban az Istenekkel. Vele együtt árhullámok csapnak át a partok fölött.
Jönnek a Fagyóriások Riesenheimból. Surtur, a fekete tűzóriás meggyújtja a világtüzet lángoló fegyverével.
Az Ázok átlovagolnak a szivárványhídon (Biefröst) és a Vánokkal és Einherikkel együtt fellépnek az elszabadult természeterők ellen. A Fenris-farkas akkorára tátja a pofáját, hogy felső állkapcsa az eget, az alsó pedig a földet éri. Elnyeli Odint, aki arany sisakjával, dárdájával és páncéljával lép fel ellene. Widar, aki az egyik legerősebb Isten, és Odin egyik fia, rááll a farkas alsó állkapcsára, a felsőt kezeivel megragadja, és kettétépi a pofáját. Így hal meg a farkas. Thornak pedig sikerül megölni a Midgard-kígyót, de ő maga is áldozatul esik a méregnek, amit a kígyó ráköpött. Heimdall, „a világ fényhozója”, harcol Lokival, és mindketten elesnek. Surtur tüzet áraszt a földre, és felégeti az egész világot. Ég a világkőris is, de teljesen nem semmisül meg.
Isten halott. Az isteni-szellemi jelenlét kialudt az emberben. De az én-központú gondolkodás is végső krízisébe kerül, pellengérre állítják: az „Occupy” (elfoglal, birtokba vesz) világszerte az új idők egyértelmű jele, amikor a világi „hatalmaknak” (bankárok, politikusok, gazdasági vezetők) új és emberbarát kiindulópontokat kell találniuk, amelyek az egész társadalmat szolgálják.
Először teremtették az Istenek a természetet. Azután az ember elkezdte az óriási erőket mozgatni, és szolgálatába állítani. Amit az Istenek teremtettek, abban élet volt. Amit az ember a természetből hívott elő, halott volt és elterjesztette a halált. Egy bizonyos kritikus ponttól kezdve ez az elhatalmasodó halál a véget harangozza be.
A 49. és az 50. szakasz így hangzik:
A nap kialszik, a föld a tengerbe hanyatlik;
Az égről lehullanak a fénylő csillagok.
Lobogó láng tombolja körül az életétert;
Borzasztó hőség száll fel az égre.
Velőtrázóan üvöltött Garm a Gnipahellir előtt:
Szaggatja köteleit, rohan a farkas.
Sokat tudok, látom a távoli dolgokat:
a részletek sorsát, a hadi istenek bukását.
A „Garm” szó egy másik kifejezés a Fenris-farkasra. Widar, „a messzire uralkodó”, a háttérben ható Isten, annak a felcsillanását szimbolizálja, amit Krisztus tesz majd az emberiségért.
Az Edda egy olyan eposz, amely a világ fejlődésének misztériumait összehasonlíthatatlan módon adja vissza. Úgy, hogy attól még a 21. században is eláll a szavunk. Ebben a sorozatban megpróbáltuk az Edda ősrégi mitikus elképzeléseinek kifejezőerejét a mai értelem számára elérhetővé tenni. Az elbeszélés az egyetlen univerzális igazságot különböző képekben mutatja meg, amelyek az akkori hallgatóság megértési képességének feleltek meg. A vágyakozás az „aranykor” után csíraként mindig megőrződik az emberek szívében, és minden korszak hozzáköti saját elképzeléseit és fogalmait. A Seth és Osiris közötti testvérharc, Prométheusz, aki a tüzet ellopja az égből, és az Edda egész elbeszélési struktúrája mind a szellemi és pszichológiai erők harcát adja vissza, amikor a fény megpróbálja az emberi tudat sötétségét megszüntetni.
Jézus megjelenése óta, aki elhozta a Krisztust, ezt a harcot teljesen az ember bensőjébe helyezték. Az új idők feladata, hogy spontán fejlődés és Baldur e tudati erőinek történő önátadás által olyan légkört vívjunk ki az emberiség számára, amelyet világosság, élet és tavasz tölt be.
—
1 Ake V. Ström, HaealdsBiezais: Német és balti vallás, Stuttgart, 1975
2 Ludwig Rübekeil: Népek és törzsnevek, Berlin, 2006
A Földünkért való felelősség felvállalása azt jelenti, hogy felismerjük az istenit és az emberit, akárcsak azok egymáshoz való viszonyát. Ha méltóak leszünk ehhez a kapcsolathoz, Földünk is új állapotba lép majd. Az, hogy individualitások, egyéniségek lettünk, azzal a következménnyel jár, hogy felelősséget róttak ránk. Közreműködésünkre szükség van ahhoz, hogy az istenit és az emberit és végül pedig az ezekhez kapcsolódó természetet tökélyre vigyük.
Az emberekbe süllyedt Istenek arra várnak, hogy tudatunkra ébredjünk, és megajándékozzanak bennünket az intuícióval. Velünk együtt akarnak a szellem birodalmába térni, miután velünk együtt süllyedtek az anyagba is. Az Eddában összegyűjtött mítoszok ennek a világfolyamatnak a misztériumairól mesélnek.