Bevezetés

 

„Mert ímé én erősített várossá, vasoszloppá és ércbástyává teszlek ma téged mind az egész földön, Júda királyai, fejedelmei és papjai ellen és a föld népei ellen.” – írja Jeremiás próféta (Jeremiás 1,18). Az ő városa tulajdonképpen Jeruzsálem, az idézetben azonban egy ideális városra gondol, melyet nem ember épített, egy olyan biztos helyre, ahol mindenki, aki megvilágosodást keres, szabadon és akadálytalanul kapcsolatba léphet a szellemtérrel. Ebben a Pentagram kiadványban egy „ideális város” külső és belső nézeteit szeretnénk megvizsgálni.

A Didymos Júdás Tamás által lejegyzett „Jézus titkos szavai” kincsesbányát jelentenek a kereső ember számára, melyek mentesek a dogmáktól és előírásoktól. A „Belső és külső Kereszténység” cikkben pedig rávilágítunk az őskereszténység idejében zajló fejtegetésekre és a Tamás evangélium szemléletmódjára az ember eredetével és rendeltetésével kapcsolatban.

Még messzebbre nyúlnak vissza a múltba Püthagorasz Arany versei, melyek mégis nagyon időszerűek a számunkra. Püthagorasz, a filozófus, azt tanácsolja, hogy elsősorban a lélek tisztaságára törekedjünk. Ez magától is bekövetkezik, ha az univerzumra irányulunk. Ott szabályszerűség és harmónia uralkodik, és minden a maga ritmusában és tempójában természetes módon fejlődik.

Röptében az ideális város felett

 

Az elmúlt évszázadok folyamán a városoknak gyakran rossz híre volt. Piszkos, egészségtelen helyek voltak, ahol az emberek nyomorban és szegénységben éltek, míg a vagyonosabbak a városon kívül telepedtek le. Az első városok kereskedelmi utak kereszteződéseinél vagy nagy folyók kiépített partszakaszainál jöttek létre. Virágzó időszakokban számos idegent vonzottak falaik közé, akik közrejátszottak a városok karakterének kialakulásában. Rossz időkben azonban az idegeneknek nehéz sorsuk volt, és gyakran bűnbakokként kellett szenvedniük.

 

A klasszikus ókor idején számos különböző elképzelést alkottak arról, hogy az ideális városnak milyennek kell lennie. A legendás Atlantisz, amely talán csak papíron létezett, kitűnő példát szolgáltat erre. Egy időben azonban Athén és Alexandria is mintául szolgált. A görög „Polis” kifejezés jelentése viszont sokkal tágabb értelmű, és nem csak lakóházak meg nyilvános épületek összességét értették ezen, hanem az emberek számára táplálékot biztosító környező földterületeket is. Számos görög város alapított kolóniákat, telepeket a Földközi- és a Fekete-tenger partjainál. A kolóniák anyavárosa volt a Metropolis. A korai keresztényeknek nem volt az ideális városra vonatkozó konkrét elképzelése, legalábbis ami a földi városokat illeti. Szemük előtt a mennyei Jeruzsálem látomása lebegett. Ennek létezését már a földi lét folyamán is megtapasztalhatták, mégpedig olyan lelki tulajdonságok által, mint a hit, a derű, az irgalmasság és a szeretet. Ideális birodalmakat és városokat ábrázoló művek csak később jöttek létre.

 

Három periódus

A korai középkor folyamán a próféták jövendölései alapján az a meggyőződés szilárdult meg, hogy Krisztus visszatér a földre, és egy ezeréves békebirodalom időszaka fog bekövetkezni, a nagy béke, a boldogság és az igazságosság kora. Az ezeréves birodalom tanát chiliasmusnak (e: khiliazmus) nevezik.

Joachim van Fiore (1145-1202) ezen elképzelésnek új irányt szabott. Hosszú évekig tartó tanulmányait követően arra a meggyőződésre jutott, hogy a Bibliában ennek alátámasztására különleges üzenet rejlik. A „könyvet” nemcsak morális vagy dogmatikus viták forrásának használta, hanem a történelmi fejlődés megértéséhez és megjósolásához szükséges segédeszközként is. Talált egy úgynevezett kódot, mellyel a bibliai személyekhez fűződő eseményeket és cselekedeteket értelmezte. Három egymást követő periódust különböztetett meg:

  1. az Atya vagy a törvény periódusát,
  2. a Fiú vagy az evangélium periódusát, .
  3. a Szent Szellem periódusát.

A harmadik periódus szerinte még előttünk áll. Ez úgy viszonyul az előző két periódushoz, mint a nappali fény a csillag fényéhez vagy a hajnal derengéséhez, mint a nyár közepe a tavaszhoz és a télhez. Ez lesz az emberiség Sabbat-ja. A világ egy hatalmas (kolostor-)közösséggé válik, a „szentek birodalmává”, mely ezer évig tart majd.

Joachim van Fiore-nak nagy hatása volt, és a három egymást követő periódus elméletét a későbbiekben sokan alkalmazták. Őt követően még számos történelem-filozófus értelmezte a világtörténelmet mint három periódusból álló fejlődési folyamatot. Az ötlet alapvonalai Lessing, Schelling és Fichte filozófiájában is megtalálhatók.

A francia filozófus, Auguste Comte (1798-1857) a történelmet a teológiai szakasztól a metafizikusig és onnan tovább a tudományos (és pozitivista) fázisig történő kiemelkedésnek tekintette. Karl Marx ezt olyan fejlődésnek ábrázolta, amely a primitív kommunizmustól, az osztálytársadalmon keresztül, a végső valódi kommunizmusba torkollik.

 

Thomas Morus: Utópia

Egy ideális város első „modern” képét Thomas Morus, VIII. Henrik, angol király tanácsadója ábrázolta. 1516-ban alkotta meg Utópia című 110 oldalas művét, mely az akkori idők ízlése szerint egy úti beszámoló stílusában íródott. A felfedező utakról szóló tudósítások nagy népszerűségnek örvendtek. Morus egyfajta paródiának szánta történetét. Az Utópiában számos olyan probléma gyakorlati megoldásaira mutatott rá, melyek Angliát és Európa többi részét is foglalkoztatták. Morus istenfélő és az egyházhoz erősen kötődő ember volt, aki minden radikális reformnak ellenszegült. Ezért az Utópiában szembehelyezkedett számos olyan szokással és konvencióval – mint például az eutanázia, a papok házassága, a közös megegyezéssel végbement válások, a vallási tolerancia és egyebek – melyek ebben az államban léteztek. A műben sok olyan dologról írt, amely ellen a valóságban harcolt. Az volt a célja, hogy rámutasson arra, hogy egy valódi keresztény együttélésnek meg kellene haladnia az Utópia állapotait. Utópia tehát messze nem volt ideális város. A társadalmi ellenőrzés például olyan szigorú volt, hogy az korunk olvasóját Orwell 1984 című művére emlékezteti.

Egy ideális város vagy birodalom leírásához mind a Biblia, mind pedig a klasszikus irodalom fontos forrásokkal szolgált. Ilyenek voltak a Paradicsom, az elíziumi mezők vagy akár a „mennyei Jeruzsálem”, mely akkor jelenik meg, amikor az ezeréves birodalom Krisztus újra eljövetelével a kezdetét veszi. Úgy vélték, hogy ez hamarosan be fog következni.

 

Hermész városa

Amikor a 12. és 13. században Nyugat-Európában növekedésnek indult a jólét, a középkor folyamán először kezdték el a városokat tervszerűen kibővíteni. Az új városokat szigorú alaprajzok szerint építették. Ezek gyakran stratégiai fontosságú helyeket védtek, ezért falaikat komolyan megerősítették. Eközben értelemszerűen újra felmerültek az ideális városról szóló elképzelések és gondolatok. A 16. század végén jövőt illető látomások fejlődtek ki, melyek már konkrét célokat is megfogalmaztak. Léteztek olyan csoportosulások, melyek a protestánsokat és a katolikusokat akarták egymással kibékíteni. Arra ne lenne lehetőség, hogy keresztények békében éljenek egymással? Ezt az elméletet is egy fajta utópiának tekintették.

A hermészi iratokban lefektetett gondolatok hasonló vonalon mozogtak. A művek görög nyelven íródtak, és Konstantinápoly 1453-ban történt eleste után bukkantak fel nyugaton. Származásuk idejét illetően úgy vélték, hogy az iratok Mózes korában, tehát 1200 évvel Krisztus előtt keletkeztek. Szerzőjük Hermész Triszmegisztosz volt. A művek többek között lehetőséget nyújtottak arra, hogy az ember minden észlelhető jelenség sokrétűségét egyetlen forráshoz, Istenhez vezethesse vissza. A hermészi iratok által erősen befolyásolt szerzők egyike Giordano Bruno (1548-1600) volt, aki arra a felismerésre jutott, hogy a világegyetem végtelen és számtalan világ létezik. Az elsők között ismerte fel, hogy a kereszténység egyiptomi forrásokon alapul, és az ősi Egyiptomból vették át a szimbólumokat és az elnevezéseket. E nézeteinek hangoztatása miatt azonban 1600-ban Rómában a Campo di Fiorén máglyán elégették.

Káldeus források arról tudósítanak, hogy Hermész Egyiptom keleti részén egy különleges várost alapított. Ez tizenkét mérföld hosszúságban terült el, és központjában egy palota állt, melynek négy kapuja volt. A keleti kaput egy beszélő sas képmása őrizte, a nyugatit egy bika, a délit egy oroszlán, északon pedig egy őrzőkutya állt.

Senki nem léphetett a városba az állatok engedélye nélkül. Hermész egy kertet is kialakított benne, amelybe fákat ültetett. A kert közepén egy hatalmas fa állt, melynek ágai az összes elképzelhető gyümölcstől roskadoztak. A palotát egy tűztorony koronázta, amely minden nap – a hét napból álló ciklus keretén belül – más színben ragyogott. A várost körülölelő vizek mentén szobrokat állítottak fel. Ezek minden alacsonyrendű dologtól és szerencsétlenségtől védelmet nyújtottak; már puszta jelenlétük elég volt ahhoz, hogy a polgárok erényes életet éljenek. A város neve Adocentyn volt. Számos utalást találhatunk róla más ideális államokkal és városokkal foglalkozó írásokban is, mint például Tommasso Campanella Napállam című művében is.

 

A Nap városa

Tommasso Campanella, barátjához, Giordano Brunohoz hasonlóan, már gyermekkorában belépett a Dominikánus rendbe. 1592-ben ugyanazon eretnek felfogásai miatt, melyeket Bruno is hangoztatott, fogságba került, és néhány évig Rómában ugyanannak a börtönnek a lakója volt. A máglyahaláltól mindazonáltal megmenekült. 1595-ben szabadon engedték. Három évvel később újra őrizetbe vették, mert megkísérelt felkelést szítani a spanyolok ellen. E felkelésben lényeges szerepet játszott az a jóslata, miszerint az 1600-as évben egy új időszaknak kell beköszöntenie. Campanella, aki a hagyomány szerint magas és karakán férfi volt, valószínűleg erős befolyást fejtett ki környezetére. Egy másik jóslata szerint a Nap közelebb fog kerülni a Földhöz. A spanyolok elleni felkelés azonban kudarcba fulladt. Campanellát ezúttal kiszolgáltatták az inkvizíciónak, és éveken keresztül borzalmas kínzásoknak vetették alá. 1601-ben végül egy olyan börtönbe került, ahol megengedték neki, hogy olvasson és írjon. Ott alkotta meg, többek között, a Città del Sole-t. A mű eredeti olasz kiadására élete folyamán már nem került sor, mindössze egy latin változat látott napvilágot német földön 1623-ban. Campanellát csak 1626-ban, becsületszava ellenében engedték szabadon. 1639-ben halt meg Franciaországban.

Morushoz és más olyan szerzőkhöz hasonlóan, akik egy ideális államról vagy ideális városról írtak, Campanella is egy speciális problémával találta magát szemben. Egy olyan városban ugyanis, ahol a legbölcsebb emberek uralkodnának, minden jól alakulna. Egy tökéletlen világban azonban hogyan lehet felismerni a bölcseket? És ha felfedezték is őket, hogyan lehet elérni, hogy hatalomra is kerüljenek?

A probléma megoldhatatlannak bizonyult. Ezt úgy kerülték meg, hogy az ideális államot már létezőnek ábrázolták. Hogy mi módon jött létre, azt továbbra is homály fedi.

Leírását Campanella is úti beszámolóként prezentálja. Egy genovai admirális, aki Colombus kíséretébe tartozott, elmeséli élményeit az irgalmas rend nagymesterének: „Egy végtelen síkság közepén hatalmas domb tör a magasba, melyre a város nagyobbik részét építették. …A várost hét óriási körre vagy gyűrűre osztották, melyeket a hét bolygóról nevezték el. Egyik körből a másikba négy kikövezett utcán, valamint a négy világtáj irányában elhelyezett kapukon át lehet eljutni…

A hegy csúcsán egy meglehetősen tágas síkság terül el. Annak közepén egy csodálatos művészi érzékkel megépített templom emelkedik ki. …A templom formája tökéletesen kör alakú. Nem falak veszik körül, hanem erős, gyönyörűen megmunkált oszlopokon nyugszik. A hatalmas kupolaterem … közepén … egy apró, még magasabbra törő tornyocska áll; ebben egy nyílás található, melyen keresztül az oltár magasodik…

Az oltáron semmi más nem látható, csak egy hatalmas gömb, amely az égboltot ábrázolja, meg egy másik gömb, melyre a földet festették.

Távolabb, a hatalmas kupola boltozatában látható az ég valamennyi csillaga, az elsőtől a hetedik nagyságig ábrázolva, névvel ellátva, s mindazon erők feltüntetésével, melyek által a földi dolgokra hatnak.” A város falait kívülről és belülről számos képpel díszítették. A külső falon többek között Mózest, Oziriszt, Jupitert és Merkúrt ábrázoló festmények sorakoztak. Egy különleges helyet Krisztus és tizenkét tanítványa számára tartottak fenn. A Napállam ügyeinek intézésében az asztrológia figyelemreméltó szerepet játszott. Campanella alapként használta ez irányú ismereteit utópiája politikai és szociális felépítéséhez.

Az állam becsületes és helyesen gondolkodó vezetői az asztrológia alapjaira támaszkodva hozták meg bölcs döntéseiket a polgárok érdekében.

A hatalom egy hierarchia alapján épült fel. „A legfelsőbb úr közülük egy pap, akit beszédükben HOH-nak neveznek; ami a mi nyelvünkön azt jelenti: Metafizikus. Ő a legnagyobb hatalom minden világi és szellemi dologban, és valamennyi üzleti és vitás ügyben ő mondja ki a végső szót.” Ha másik névvel akarják illetni, akkor Sol-nak is nevezik. Három alárendelt méltóság, „Hatalom”, „Bölcsesség” és „Szeretet”, azaz Pon, Sin és Mor támogatja öt.

Pon (vagyis Hatalom) a katonai ügyek és a külpolitika felelőse. Sin (Bölcsesség) a tudományért, a kultúráért és az oktatásért felelős. Alárendeltjei többek között: az asztrológus, a kozmográfus, a politikus, az orvos és a moralista.

Mor (Szeretet) hatáskörébe tartozik a szaporodás, a nevelés, a gyógyászat, a gyógynövényismeret, az aratás és az étkezések.

Campanella gondolkodásmódjában ezek képezik a lét három fő princípiumát. Ezekkel szemben három negatív princípium áll: a zsarnokság, a szofistaság és az alakoskodás.

Ezeknek nincs helyük a Napállamban.

 

Christianopolis

Az ideálok a gyakorlatban elérhetetlennek bizonyulnak. A 17. században tomboló vallásháborúk idején a toleranciát zászlaikra tűző ideális államokról alkotott elképzeléseket csak nagyon kevesen tartották elfogadhatónak.

Johann Valentin Andreae Christianopolis című könyve egy toleráns állam példáját tárja elénk.

A mű 1619-ben látott napvilágot, egy évvel ama háború kitörése után, mely harminc esztendeig tartott. Német földön francia katolikusok és svéd protestánsok seregei vonultak végig, és német kisvárosokkal alkotott váltakozó koalíciókban harcoltak egymás ellen. Ez volt minden idők legvéresebb vallásháborúja, melynek során az akkori német lakosság egyharmada (!) vesztette életét.

1627-ben egy újabb utópia jelent meg: Francis Bacon (1561-1625) műve, az Új-Atlantisz. A tudósítás egy hajó legénységének történetével kezdődik, akik Peruból Kínába majd Japánba akarnak eljutni, de hajótörést szenvednek egy ismeretlen sziget partjainál. Később megtudják, hogy Bensalem földjére értek, melynek keresztény nemzetében vallási tolerancia uralkodik még a zsidó hitben élőkkel szemben is. Campanella művével ellentétben itt a társadalom alapköve a család. Hamarosan megmutatkozik, hogy Bensalem lakosai (és maga Bacon is) Atlantisznak tartják az amerikai kontinenst.

Bensalem szellemi vezetése a Salamon Háza nevezetű bölcsek tanácsa kezében nyugszik. Céljuk, hogy ismereteket szerezzenek a dolgok okairól és titkos mozgatórugóiról, valamint hogy az összes lehetőség kibontakoztatása érdekében kitolják az ember uralmának határait. Bacon célja az emberi tudás kiszélesítése volt, de nem arra vonatkozóan, hogy mi a „jó” vagy „rossz”, mint évszázadokkal azelőtt, hanem a természetet illetően. A tudománynak meg kell szabadulnia a hittől és a babonáktól ahhoz, hogy az emberek életkörülményeinek megjavítására irányulhasson.

A 17. század végén és a 18. században jelentek ugyan meg ideális államokról írt utópikus írások, de azok jobbára az akkori társadalom kritikájára irányultak. Egy ilyen szatíra volt például a szintén úti élményként megírt Gulliver utazásai című alkotás Jonathan Swift tollából (1726). A mű azonnal hatalmas népszerűségre tett szert, s a parlamenttől a gyerekszobákig mindenütt olvasták.

 

Munkásparadicsom

A 19. század kezdetén, néhány idealista, kísérletet tett egy utópia megvalósítására. Robert Owen (1771-1858) angol pamutgyáros, az 1820-as években megpróbálkozott a munkások nyomorúságos lakás- és munkakörülményeinek megjavításával. Indítékai spirituális nézetekből fakadtak. Egy egészséges és boldog élet megvalósításához „a fény és a levegő” nélkülözhetetlen – hangoztatta.

Az 1848-as februári-forradalmat követő időben Franciaországban Louis Blanc (1811-1882) „nemzeti munkahelyek” létrehozására tett kísérletet. A munkahelyeket itt maga az állam biztosította.

Egy „munkásparadicsom” ilyen jellegű létrehozásától Kari Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) Kommunista kiáltványukban (1847) elhatárolták magukat. Ezeket a kezdeményezéseket „kritikusan-utópikus szocializmusnak” nevezték. Az „utópikus” fogalomhoz ezáltal negatív mellékíz párosult. Marx és Engels pontos útleírással akartak szolgálni ideális társadalmuk eléréséhez. Ehhez elkerülhetetlen volt a forradalom, habár a nagy változáshoz ez csak a kezdeti lökést jelentené. Eszméiket a világ különböző helyein könyörtelen eltökéltséggel próbálták átültetni a gyakorlatba. Azonban újra és újra megmutatkozott, hogy az utópiákat végső soron nem lehet megvalósítani. Számos kísérlet diktatúraként végződött, majd mindenestül újra eltűnt. Világos, hogy a megoldást egy másik szinten kell keresnünk.

Irodalom:

Francis Bacon, Het Nieuwe Atlantis, Ambo, Baarn, 1988

Thomasso Campanella, The City of the Sun, The Journeyman Press, London, West Nyack, 1981

Norman Cohn, The Pursuit of the Millennium, Paladin (Granada Publishing), London, 1984

Kari Marx, Klassieke Texten, L.J.C. Boucher, Den Haag

Thomas More, Utopia, Penguin Books, Hammondsworth, 1986

Joseph Rykwert, The Seduczion of Place. The History and Future of the City, Vintage Books, Random House, New York, 2002

Keizh Thomas, Religion and the Decline of Magic,Penguin Books, Hammondsworth, 1978

Frances A. Yates, Giordano Bruno and the Hermetic Tradition, Vintage Books, Random House, New York, 1969

Egy út a biztonsághoz,
a táplálékhoz, az egészséghez és a neveléshez

 

Az ember időtlen idők óta vágyódik arra, hogy harmóniában és boldogságban éljen másokkal. A régebbi korokban azt hitték, hogy az isteneknek (vagy a mindenkori hatalmon birtokosainak) emelt monumentális építmények boldogságot hoznak a népnek és szavatolják a jó életet. A mindennapi élet ezért ilyen emlékművek környezetében zajlott. Abban reménykedtek, hogy az isteni, az istenek nyilatkoznak meg bennük.

 

Olykor csupán elvont koncepciókról volt szó, de voltak olyan aktív fáradozások is, amelyeknél az élet minden nézetét figyelembe vették. A filozófusok és a gondolkodók időnként kizárólag építészként működtek. Aztán ismét sokan foglalkoztak nagy lendülettel a „boldogság megszervezésével”, és ezzel az eszményi város elvével. Már az „eszményi város” megjelölés is utal a tökéletesség iránti vágyra, az egészégre és a perfekcióra, a tökéletességre, amelyekre az ember mindig törekszik. Ma is láthatjuk a környezetünkben, hogyan próbálják az emberek elérni az egészséget, a teljességet, úgy a valóságban, mint a képzeletben, egy olyan társadalmi szervezetben, melynek alapjai az igazságosság, a béke, a szabadság, a bölcsesség és a szeretet.

 

A modern prototípusok: kommunizmus és kapitalizmus

Echnatontól Le Corbusierig és Platóntól Wijdeveldig számtalan gondolkodó fáradozott azon, hogy egyszerű koncepciók alapján megvalósítsák az eszményi várost. Eredményeik lenyomata modern társadalmunkban található. Olyan magasztos emberi értékekről van szó, mint például, a francia forradalom jelmondatában megcsendülő szabadság, egyenlőség, testvériség.

Modern társadalmunkat két nagy áramlat alakította, a kommunizmus és a kapitalizmus. Ezek is a boldogság meglelésére sarkalló késztetésből születtek.

Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez nem sikerült.

A kommunista modell azt mondja: „A csoport boldogsága minden egyénre ki fog sugározni, miközben minden egyén teljesen a célnak van alávetve.” Meg kellett azonban tapasztalnunk, hogy a közösségnek és minden birtok elosztásának eme filozófiája – úgy anyagilag, mint nem anyagilag – sok millió ember halálához vezetett.

A kapitalista ellenpont a következő magyarázattal szolgál: „A hatalom, a birtok és a termelési eszközök megszerzése hozzájárul az egyéni boldogsághoz. És ha az egyén boldog, akkor a társadalom is az lesz.”

Itt még nem vonhatunk végérvénnyel mérleget, de van már elegendő arra utaló jel (gyarmatosítás, fegyverkezési verseny, környezetszennyezés, a Föld élettörvényeinek semmibevétele, az energiaforrások kizsákmányolása, a családok szétesése, a városi erőszak, a neoliberalizmus, a hitelválság…) hogy katasztrofális eredményről beszélhessünk.

Mindkét rendszer a boldogságra és szabadságra való törekvésből, az irántuk való vágyódásból született, mégis eredeti céljuk ellentétébe csapnak át és kényszerbe torkollnak. Az egyik rendszerben az állam érvényesíti diktatórikus módon törvényeit, a másik pedig egy olyan piacgazdasághoz vezet, amely mesterségesen gerjeszt szükségleteket, és az ember „elembertelenedését” hozhatja magával. Ezért mondta a francia köztársaság egyik hajdani elnöke: „Meg vagyok győződve arról, hogy a liberalizmus ugyanahhoz a kudarchoz és túlkapásokhoz vezet, mint a kommunizmus. Úgy az egyik, mint a másik az emberi szellem romlottságának tulajdonítható.”

Elképzelhető, hogy a kollektív tudattalan ellenszegül ennek a fejlődésnek, így fognak hozzá emberek ahhoz, hogy virtuális „városokba” húzódjanak vissza. Vélt eszményi életkörülményeket teremtenek maguknak, drogok, információs hálózatok, „second live” vagy asztrálutazások segítségével. Így remélik kielégíteni a boldogság iránti vágyukat, amelyet mint egy gyötrő honvágyat hordoznak magukban és amelyet egy kényszernélküli világban zajló megelégedett életnek értelmeznek.

 

Az ember négy alapvető problémája

Ma bizonyára mindenki felismeri, hogy nagy különbség áll fenn az „igazi egyetlen élet” iránti vágyunk és ama világ között, melyben élünk. Innen fakad az a meggyőződés, hogy mélyreható változásra van szükség. Hanem mik az ismertető jegyei egy ilyen változásnak. A beállítódásunkat, a törvényeket vagy a társadalmat változtassuk meg? Az emberiség perfekcióra, tökélyre való törekvésében sokáig azt hitte, hogy a haladás az „egyre jobbhoz, az egyre többhöz” vezető logikus mozgás, mely az állatembertől a gondolkodó emberhez, majd az isteni emberhez vezetne tovább.

Ha azonban az elmúlt 6500 évben a kultúrában, a filozófiában és a vallásban kifejtett fáradozásokat tekintjük, akkor fel kell ismernünk, hogy az isteni embernek oly régóta várt szakasza még várat magára. Az úgynevezett fejlett kultúrában még mindig nyugtalanítóan sok önző, tudattalan, furcsa, erőszakos, bonyolult és felelőtlen tevékenység zajlik. Az emberiség, úgy tűnik, szinte rendszeresen szembesül egyre újabb problémákkal, melyek akadályozzák ideálja megvalósításában. Egyre újabb csapdák nyílnak. Az ókor és a középkor városai négy nagy problémakörrel találták magukat szemben: önmagukat a rajtaütésekkel szemben megvédő szerződéseket kellett kötniük más kis államokkal, városokkal és uralkodókkal. Intézkedéseket kellett tenniük az éhínség ellen, tehát meg kellet tölteniük a magtárakat és élénkíteniük kellett a kereskedelmet. Kisebb-nagyobb egészségügyi problémáik voltak, és ahogy csak tudták, el kellett hárítaniuk vagy le kellett küzdeniük a pestist, a kolerát és más járványokat. Végül pedig az új nemzedékek nevelésének és képzésének kellett szentelniük magukat, hogy szavatolni tudják a városállam lakóinak jövőbeni jólétét.

Tehát arról volt szó, hogy szavatolják a biztonságot, helyesen gazdálkodjanak a forrásokkal, biztosítsák az egészségügyi helyzetet és gondoskodjanak a helyes nevelésről és képzésről.

Vajon 2013-ban mások-e a problémák a fejlődő országokban? Vegyünk szemügyre néhány nehézséget, melyekkel az afrikai államoknak kell küzdeniük: Véget kell vetniük a törzsek és népek közötti fegyveres konfliktusoknak, melyek sok ezer ember halálát követelik. A legfontosabb életszükségletek tekintetében önellátóvá kell válniuk és ki kell fejleszteniük egy jobban működő mezőgazdaságot.

És aztán ott van a HIV-Aids elleni szakadatlan küzdelem. Ezt a betegséget a helyi népesség és a közelmúltig még Afrikai kormányai is jobb tudomásuk ellenére tagadták.

Javítani kell az országokban a víz minőségét és hozzáférhetőségét, valamint az infrastruktúrát. A gyerekek nagy tudásszomja ellenére hiány van iskolákból. Itt hatalmas erőfeszítésekre van szükség. Tehát még mindig ugyanarról a négy oszlopról van szó: biztonság, gazdálkodás a forrásokkal, egészség és nevelés. Nos, könnyen áldozatul eshetne az ember a kísértésnek és azt mondhatná, hogy ezek az országok még „fejlődőben” vannak, és az úgy nevezett „fejlettebb” országoknak már nincs ilyen problémájuk. Ha ez így lenne, akkor a fejlett országoknak nem lenne szükségük sok pénzügyi és emberi energiát fordítani ezekre a területekre. A valóság azonban máshogy fest:

A világ katonai kiadásainak 70%-a esik a fejlett országokra (egész Afrikára 2,5%).1 Észak-Amerika és Európa a legnagyobb energia-fogyasztók. Észak-Amerikának ugyanakkora az energia felhasználása, mint egész Ázsiának, jóllehet 8,6-szer kevesebb lakosa van.2

Az egy főre jutó egészségügyi állami kiadások 2003-ban (dollárban kifejezve)3: Németország: 2506, Franciaország: 2273, USA: 2548, Norvégia: 4167, Afganisztán: 4, Banglades: 4, Burundi: 4, Kongói Demokratikus Köztársaság: 4

A nevelés és az oktatás az európai országok legnagyobb kiadási tételeit követeli meg. Franciaországban például 2006-ban ez 60 milliárd Euróra rúgott, ez az államháztartás 15 százalékának felel meg.4 Ezzel világossá vált: minél fejlettebb egy ország, annál nagyobbak a katonai biztonságra, a források felhasználására, az egészségügyre és a nevelésre fordított kiadásai. A négy alapprobléma tehát mindig ugyanaz marad, függetlenül a helytől, a kortól és a kormányzási modelltől. A fejlettebb országok azonban a problémák meglétét több-kevesebb sikerrel, dollár milliárdok befektetésével palástolják. A biztonság, a forrásokkal való gazdálkodás, az egészség és a nevelés a 21. században is a négy legfontosabb problémakör a világon.

Lábjegyzetek:

1 Forrás: SIPRI (Stockholm International Peace Research Institute), GRIP (Groupe de Recherche et d’lnformation sur la Paix et la sécurité), WMEAT (World Military Expenditures and Arms Transfers)

2 Forrás: EIA (Energy Information Administration)

3 Forrás: WHO

4 Forrás: A francia Gazdasági- és Pénzügyminisztérium, az európai Unió statisztikái

Az eszményi város prototípusa

 

Amíg az idő világában élünk, lehetőségeinkhez képest hozzájárulunk ahhoz, hogy megoldást találjunk a biztonság, az erőforrások, az egészségügy, a gyermeknevelés és a környezetszennyezés kérdéseire. Kultúránk és belső jellegünk egyaránt erre kötelez minket. Az eredeti emberiség életterületén uralkodó örökérvényű élet lényege szerint azonban az életfontosságú folyamatok soha nem érnek véget – ezen a területen az önmegvalósítás mások szolgálatát jelenti.

 

Láttuk, hogy milyen nagy mértékben függ egymástól az ember és környezete. Az ember társadalmi lény – a más emberekkel folytatott csere, a kapcsolat lényeges jelentőségű számára. Eme cserefolyamatokból alakulnak ki az együttélés formái, a települések, falvak és városok – itt zajlanak a konfliktusok, melyek segítségével belátás és tudat keletkezhet. Környezetünk fajtája a tudatunk tükörképe. Ezért a tökéletes város kérdésével a következő további kérdések függenek össze:

Létezik-e a tökéletes ember?

Milyen tulajdonságai vannak?

Hol található az ilyen ember?

Az emberiséget az idő világán keresztül vezető útján mítoszok, legendák és beavatott írások kísérik – ezekben találkozunk olyan emberek ábrázolásával, akik tökéletes lények.

Az ilyen embert olykor sugárzó, szárnyas sárkánynak ábrázolják, máskor pedig egy minden dimenziót uraló mesternek, hősnek, vagy Istennel azonos lénynek. A hermészi szövegekben úgy jellemzik őt, mint aki „Istennel egy”, mint aki „egy végtelen szféra, melynek középpontja mindenütt jelen van, és határa nincsen sehol”.

Lao Ce számára az ilyen ember eggyé vált Taoval. Taoról ezt mondja: „Tao üres, sugarai és hatásai mégis kimeríthetetlenek. […] Nem tudom, kinek a gyermeke. Már a legmagasságosabb Isten előtt létezett.1

A Rózsakereszt az emberről mint mikrokozmoszról beszél. Ez az eredeti mikrokozmosz emberemlékezet óta létezik. Isteni lényként fejlődik a szellemtérben, és életének forrása az egyetemes Világosság. Ebben a térben cselekszik, tökéletes összhangban a Világosság rezgésével. Ezt a teret lehetne ideális városnak nevezni: olyan élettér ez, amely természetes módon engedelmeskedik az Abszolút törvényeinek és együtt rezeg az eredeti energiával. Bármely névvel jelöljék is, akárhogyan nevezzék is ezt a teret: Nirvána, a szent Jeruzsálem, Isten városa, vagy a Szent Szellem – ez a tér mindig a dimenziók feletti valóság, az isteni életterület, melyben a halhatatlan emberiség él és fejlődik.

 

Az ideális várost nem lehet létrehozni – ez a város már létezik!

Az emberiség problémáinak érdembeli megoldására egyetlenegy módszer létezik: a mikrokozmoszt, melyben a személyiség él, újból életre kell kelteni. Amíg az idő világában élünk, törekednünk kell arra, hogy a biztonság, az erőforrások, az egészség, a nevelés és az elszennyeződés problémáit megoldjuk. Kultúránk és belső jellegünk egyaránt erre kötelez minket. És ehhez szívvel-lélekkel hozzá kell járulnunk.

Az örök esszencia azonban ennek nincs alávetve. Hiszen a tér és idő nélküli létben, az eredeti emberiség életterületén az életfolyamatok nem érnek véget, hanem örökös áramlásban vannak. Ebben a térben nincs szükség harcra, az életben maradás sem igényel fáradságot – minden és mindenki abszolút az őt megillető helyet kapja, az élet végtelen fejlődési folyamatában.

Ha megtanuljuk megérteni újra helyreállított kis világunk, mikrokozmoszunk élet-törvényeit, és követjük azokat, akkor hozzájárulunk az ideális város megalkotásához. Miként történik ez?

A mikrokozmosz az isteni idea emanációjaként minden isteni tulajdonsággal rendelkezik. Magjában az isteni Nap energiája hat, ezért élet-háztartása és energiaforrásai kimeríthetetlenek. Mivel teljesen kifejlődött örökkévalósági lény, egészségét semmi sem támadhatja meg. Ekkor már nincsen az idő hatásainak alávetve, hanem eggyé vált a kimeríthetetlen bölcsesség és megismerés egyik életterületével.

Hasonlatunkban ez a kis világ az eszményi város őstípusa. Ugyanis a környezet, amelyben egy ember fejlődik, a tudathoz igazodik, ebben fejezi ki a saját fajtáját. Így él az ember az eredeti tiszta egységben a nagy Egésszel. Ez egy tökéletes integrációs modell, amelyben mindenki mindenkit szolgál.

Krisztus – az egyetemes élet-elv

A tiszta, egyetemes kereszténység megnyitotta ezt az utat az ember számára. A modern Rózsakereszt nem valamilyen történelmi Krisztusról beszél, hanem egy új életvitelről, az egyetemes Krisztus-energiában és a vele folytatott életről. Ebben az erőben az eszményképek belső valósággá válnak. A gnosztikusok a tökéletes mikrokozmosz prototípusát nevezik „Krisztusnak”.

A Krisztus-elvet minden ember magában hordozza. Ez a mikrokozmosz megújításához szükséges szellemi mag. Tehát minden embernek megadatott, hogy az életét az újjáépítés útjává tegye, és közeledjék ehhez az elvhez.

Ez megmutatja az embernek az igazi utat és elvezeti a tökéletességhez, az eszményi városhoz.

Krisztus a mikrokozmikus ember, akit „eszményi városnak” is nevezhetünk. Tamás evangéliumának harmadik szakaszában olvashatjuk: „…a birodalom bennetek és körülöttetek van”.

Krisztianopolisz

Mindezek ismeretében nem lesz nehéz megértenünk azt a hátteret, amely előtt a XVII. század rózsakeresztesei képviseletében Johann Valentin Andreae az ideális várost „Krisztianopolisznak” nevezte. Itt nem egy földi értelemben vett testvéri közösségről van szó, melybe a lakókat morális állapotuk alapján választják ki és veszik fel, hanem „Krisztianopolisz” alatt azt az örökké létező, szent, isteni várost kell értenünk, amely egy spirituális, belső síkon fekszik. Ez olyan város, olyan társadalom, olyan közösség, amelyben az örökkévalósági élet rezgése uralkodik. Az idők során sok különböző misztériumiskola követte egymást, és mindegyikük megalkotott egy ilyen, bensőleg elcsendesedett és harmonikus teret. Ebben a térben kapcsolódtak össze férfiak és nők, hogy megvalósítsák a mikrokozmikus élet újra-felépítésének alkímiai folyamatát. Megszabadították magukat tértől és időtől, és beléptek az emberiség eredeti birodalmába.

 

A város három fajtája

Ha férfiak és nők egy csoportja belső Krisztus-elvük alapján a gyakorlatban megvalósítja ezt az élet- és tudatmódosítást, akkor ennek társadalmunkban mindenképpen következménye lesz. Bizonyos ideig olyan körülmények alakulnak ki, amelyek minden, ezekre érzékeny embernek nagy lehetőségeket kínálnak arra, hogy felismerhessék és be is járhassák ezt az utat. Azonban nagyon fontos belátnunk: ezek a lehetőségek csak egy bizonyos ideig vannak jelen, és noha balzsamként hathatnak, mégsem fogják világunkat megjavítani vagy megszépíteni. Céljuk az, hogy tudatunkat összekössék az örökkévaló élet, az eszményi város belső valóságával.

Egy városnak három fajtája van: először is, itt van a múlandó város, amelyben minden időben felállítják a biztonság, az erőforrások kezelése, az egészség és a nevelés négy oszlopát.

Az ilyen város mindig eltűnik, majd újra és újra megépül. Olyan társadalmi fejlődést jelent, amely az eredeti élet értelmében nem képes semmilyen valódi jövő-perspektívát kínálni. Ezen kívül van egy olyan „város” is, amely rövid időre megjelenik, amikor és amíg egy misztériumiskola megvalósítja a transzfiguráció alkímiai munkáját. Az ilyen szellemi iskola a mikrokozmosznak az eredeti élet energiái segítségével történő helyreállítására hívja fel a figyelmet, és bizonyos hatást gyakorol a világra és a társadalomra.

Az évszázadok során sok különböző gnosztikus, megszabadító közösség és misztériumiskola jelent meg – földrajzilag nézve nagyon különböző pontokon. Megtalálhatók voltak Kínában, az indo-iráni területen, Kis-Azsiától egészen Bulgáriáig, Nagy-Britanniában és Dél-Franciaországban. Ezek a közösségek mindig egy új, megszabadító impulzust adtak, amely azután társadalmi változásokat is vont maga után. Az ó-egyiptomi kultúra, Máni gnózisa, vagy az albigensek szerzete csupán néhány példa arra, hogy milyen hatásokat fejthet ki egy gnosztikus szerzet kifejlődése. És noha a hatalmat birtokoló vallási és politikai erők tűzzel-vassal harcoltak az ilyen közösségek ellen, mégsem szabad hatásukat lebecsülnünk. Az ilyen közösségekkel kapcsolatban álló emberek tudatát újra és újra arra ösztönözték, hogy önállóan gondolkodjanak és cselekedjenek, és így a megszabadító élet utáni vágy egyre erősödött.

És végül: létezik a mindenütt jelen lévő, tökéletes város az örökkévalóságban, ahol a mikrokozmikus emberiség örök lakóhelye van. Ebben a városban nincsen sem tér, sem idő, hanem van egy örökkön örökké tartó fejlődés az új lélekélet terében, egy tökéletes és mindenütt jelen lévő élettérben, amelynek kifejeződése az abszolút szeretet.

Belső és külső kereszténység

 

A 4. században az eredeti kereszténység számára komoly következményekkel járó dráma játszódott le. Konstantin császár (289-337) ideje óta hatalmas politikai játszma zajlott, hogy a kereszténység valódi, minden ember számára megtapasztalható belső megélését elválasszák a római állam-kereszténységtől, melyet elsősorban a hatalom eszközeként vetettek be. Ebben a drámában fontos fejezet volt az egyház ún. „eredeti iratainak” a meghatározása, melyeket kezdetben „az új római tanúknak” neveztek, ám hamarosan már „Új testamentummá” váltak. Az eltelt évszázadok után azonban nemrég megtalálták a Tamás evangéliumot, amely merőben más színben tünteti fel a kereszténységet.

 

„Aki ezen igék értelmét megtalálja, nem ízleli meg a halált.” Így kezdődik a Tamás evangélium. E szavak értelmének komoly kikutatása helyett azonban egyszerűen eretnekként, és az igazságnak nem megfelelőként elutasították őket. Hogyan történhetett ez? Felfedeztek egyáltalán bármit is e szavak valódi jelentéséből?

A kereszténység kezdetén nem jelentett problémát, hogy a különféle csoportokban eltérő felfogások uralkodtak, mígnem Ireneusz egyházatya a 2. században nyugtalanná vált. Azt állította, hogy csak egyetlen egyház létezhet. És szemében csak ennek az egyháznak a tagjai voltak ortodox keresztények, akik birtokolták az igazi vallást.

Ezért nem sorolta az igazhitűek közé a gnosztikus Valentinuszt, Bazilideszt, Montanuszt és Marciont. Ireneusz nézetei lassanként teret nyertek, olyannyira, hogy az egyház a 4. század végére stabil szervezetté fejlődött, és immár lehetséges volt egy szigorú, messzemenő hatásokkal járó szabályrendszer bevezetése:

  • Kánonban rögzítették, hogy mely könyvek szentek és melyek nem, és milyen iratoknak kell egyszer s mindenkorra a Bibliához tartozniuk.
  • Egy püspököt neveztek ki az egyház élére.
  • Az egyházi tanokban meghatározták, hogy mit kell hinni. Ezt a tant a további zsinatokon egyre jobban kidolgozták és részletesen megfogalmazták.

Ennek következményei súlyosak voltak. Az 1945-ben Nag Hammadiban feltárt közel 35 evangélium sem képes a majdnem kétezer éves kánont megváltoztatni, annak ellenére sem, hogy a felfedezett evangéliumok Jézus-képe jelentősen eltér az egyházi tanokétól. Ezekben az iratokban azokat a tanokat írják le, melyek szerint az eredeti keresztények éltek és dolgoztak.

Egyébiránt az egyháznak a Názáreti Jézusról alkotott képe kezdetben még nem volt meghatározva. Csak a 451-es chalcedoni Zsinaton zárták le a róla folytatott vitát. Négy és fél éven át vitatkoztak arról a kérdésről, hogy milyen módon működött együtt az isteni és a földi természet Jézusban. Athanaziusz velősen fogalmazott hitvallásában: „Bár Isten és ember egyben, mégsem kettő, hanem egy a Krisztus.”

Felfogását elfogadtatta, és az apostoli hitvallás Jézusra vonatkozó részét végül így fogalmazták meg: „Jézus Krisztus az egyszülött fiú”. Ezzel kőbe vésték a klasszikus képet: Istennek csak egy fia van, aki a Földön Isten-emberként született.

 

Az Isten-ember

A Gnózis tanaiban és a misztériumvallásokban az isteni-ember ismert jelenség. Ezek az isteni születésre utalnak, amely megvalósulhat az emberben. Az eredeti kereszténységben ez a nézet szintén általánosan elfogadott volt. A Lukács evangélium beszámol arról, hogy Jézus keresztelésénél egy hang szólott a mennyekből: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.”

Egyes egyházatyák a 2. zsoltárból hozzáfűzték: „…én ma nemzettelek Téged.” Tehát abból indultak ki, hogy az isteni születés Jézus későbbi életében történt, nem pedig a születésekor.

A 2. zsoltárban szintén beszélnek az isteni születésről, amit egy ember az életében tapasztalhat meg. Az értelmezésnek az egyik formája, ha ezt kizárólag Jézusra vonatkoztatják. Ugyanez történt a János evangélium szavaival is:

Az „egyszülött fiú” fogalmát úgy magyarázták, hogy Istennek csak egyetlen fia van. Szó szerint azonban úgy hangzik, hogy az „egyetlenből” született, ami azt jelenti: Istenből született. Valószínűleg ezt a szakaszt később adták hozzá, mert két szakasszal előtte, a János 1,12-ben leírják az isteni születést az emberben: „Akik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek…” És a 13. szakasz így folytatja: „Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.”

 

Lukács és Máté

Első pillantásra Lukács és Máté evangéliumai Jézus testi születésére helyezik a hangsúlyt. Ez különösen igaz a Lukács evangéliumra. Szövege annyira az anyagi nézetre összpontosít, hogy leginkább csak történelmileg értik. Máté Jézus nemzetség-táblájával kezdi, amely az emberi származást hangsúlyozza: „Jézus Krisztus, Dávid fia…” A Lukács evangélium 3. részének 23. szakaszában pedig ez áll: „…amint állítják vala, a József fia vala”. Ez a rész ezekkel a szavakkal zárul: „ez Ádámé, ez pedig az Istené.” Eközben feltűnik, hogy Jézusnál nem csak az istenit említik, hanem mindenekelőtt az ember isteni eredetét. Az egyháztörténelemben mindez kevés figyelmet kapott.

 

Tamás evangéliuma

A Tamás evangélium keletkezésének idejéről még tanakodnak a tudósok. Erős érvek szólnak a korai, az 50. év körüli keletkezés mellett. Tamás evangéliumát Márk evangéliuma követi elsőként (Kr. u. 60-ból).

A négy bibliai evangéliummal ellentétben a Tamás evangélium nem folytonos történet, hanem Jézus kijelentéseinek (az ún. logionoknak) a gyűjteménye, életének leírása nélkül. Ugyanígy keveset beszél a szenvedésről és a feltámadásról. Tamás evangéliuma így szabadabb, és kevésbé befolyásolják a különböző értelmezések.

 

Jézus a Tamás evangéliumban

Tamás evangéliumában Jézus nem nevezi magát Isten fiának. Ezzel szemben tanítványai figyelmét isteni eredetükre hívja fel: „Ha megkérdezik Tőletek: Honnan jöttetek? Feleljétek: a világosságból jöttünk, onnan, ahol a világosság önmagából lett. Múlhatatlan volt, és a képmásaiban (testben) nyilvánult meg.

Ha azt mondják Nektek: Kik vagytok? Feleljétek: a fiai vagyunk, és mi vagyunk az élő Atya kiválasztottjai.” Tehát a tanítványokban tudatosítják, hogy ők is az élő Atya fiai. És a 108. logionban Jézus azt mondja:

„Aki az én számból iszik, olyanná lesz, mint én.” Mikor Jézus önmagáról beszél, akkor az mindig úgy történik, mint a 77. logionban: „Én vagyok a világosság, ami mindenek felett van. Én vagyok a mindenség. A mindenség belőlem lett, és a mindenség visszatért hozzám. Hasítsatok fel egy fát, és én ott vagyok. Emeljetek fel egy követ, és megleltek ott.” Ebben a kijelentésben különösen előtérbe kerül a Tamás evangélium egyetemes jellege, ami a többi evangéliumban nem ilyen egyértelmű. A taoizmussal is felfedezhetünk egy párhuzamot. Amikor Csuang-ce azt mondta egy tanulónak, hogy Tao mindenütt jelenvaló, az azt kérte Tőle: „Tudnál valamivel érthetőbb lenni?” Mire Csuang-ce egy hangyára mutatott, de a tanuló nem értette. Erre egy gyomra terelte figyelmét. És mivel a tanuló még mindig nem értette, egy homokszemre mutatott. Az egyiptomi Gnózisban ugyanez a felfogás szintén megvan. Hermész azt mondja Aszklépiosznak: „Aki önmagát ismeri, az a világot is ismeri.

 

Az Isten-ember visszatér

A Tamás evangélium megnyitja a lehetőséget, hogy minden történelmi értelmezésen átlássunk, felismerjük isteni eredetünket, és a bennünk lévő örökből éljünk: „Mondd meg nekünk, milyen lesz a végünk. Jézus mondja: Felfedeztétek hát már a kezdetet, hogy a végről kérdeztek? Mert ahol a kezdet van, ott van a vég is. Boldog, aki a kezdeten áll, mert felismeri a véget és nem ízleli meg a halált.

Számok, életszabályok és kompetencia

Kompetencia alapú (szakértelemre irányuló) oktatás a püthagoraszi iskolában és püthagoraszi belátások

 

A tanárok által a diákoknak szánt matematikai feladatok közül tulajdonképpen nem hiányozhatnának Püthagorasz számítási példái. Szerinte az isteni világ „halhatatlan istenei” számok formájában nyilvánultak meg. A számok képezik az univerzum törvényeit. A számtanlecke, amely – úgy tűnik – most mindenekelőtt az információközlés eszköze, a püthagoraszi bővítéssel mágikus, sziporkázóan vibráló eseménnyé alakul át.

Ez mindenkit érint, mivel saját kisugárzásának minősége által mindenki maga is részt vesz az eredmény meghatározásában. De mit hoz a jövő? Pozitív vagy negatív eredményt?

Felelősséggel tartozunk az egész Föld jövőbeli történéseiért, és tudatában vagyunk jelenlegi, döntő, lélegzetelállító felelősségünknek. Ehhez képest a híres Harry Potter történet hetedik kötetének izgalmas vizsgái csupán baráti gyerekjátékokká zsugorodnak egy napsütötte, homokos tengerparton. Manapság a „mindent vagy semmit” a játék tétje, és ez elől nincs menekvés.

Az iskolákból halljuk, hogy a gyerekek ma már nem tudnak úgy számolni vagy betűzni, mint régen. Ebben már a tanítók és tanárok is egyre inkább gyakorlatlanokká válnak. E hiányosság okának az utóbbi évtizedek oktatási reformjait jelölik meg, amelyek a kompetencia, a szakértelem megszerzésére helyezik a hangsúlyt. A nyelvi, számolási és történelmi alapismeretek tanítása helyett, arra használják a tanítási időt, hogy prezentációkat készítsenek, és beszédtechnikákat gyakoroljanak, így az olyan banalitásoktól nem zavartatva, mint a helyes befűzés, nyelvtan, évszámok, osztás vagy százalékszámítás, a mai fiatal az internetről leszedett és összegyűjtött bármilyen információt a legmodernebb virtuális technika segítségével képes osztálytársainak átadni.

Itt persze nyitott a kérdés, hogy ezek a megszerzett információk helyesek-e.

 

Szellemi iskolák

Az oktatásra minden korban és minden kultúrában panaszkodtak. Az egész világon találkozunk történetekkel vagy fotókkal iskolás gyerekekről és felnőttekről, akiket oktatnak. Tanulásuk tárgya és a kulturális kereteik felé való elkötelezettségük időben és regionálisan nagyon eltérő. Az emberek változnak, így az oktatásuk és az arról folyó viták is. Ez nem új, mondhatnánk. Mindamellett van egy oktatás, amely sohasem változik. Ez különbözik a fennálló, nyilvánosan szabályozott oktatási módszerektől. Ez az élet misztériumaira való oktatás. A tananyag itt változatlanul olyan témákkal foglalkozik, mint: az ember mint mikrokozmosz; viszonya a makrokozmoszhoz; származása; halhatatlan lelke.

Ez az oktatás szellemi iskolákban történik, amelyek minden évszázadban fennálltak és most is léteznek a Földön, testvériségek vezetik őket, „papok és papnők”. Ha nem volt nyilvános, akkor titkosan, zárt ajtók mögött történt, kevés vagy éppen sok tanuló számára. Itt az ember képzelőerejéhez szóltak. Ilyen iskola volt Püthagoraszé is.

 

Püthagorasz és a püthagoraszi iskola

Püthagorasz időszámításunk előtt 550 környékén a görög Samos szigetén született. Az életrajzok arról számolnak be, hogy már nagyon fiatalon Egyiptomba megy, hogy Memphisz és Théba papjainál tanuljon. Ezek után asztronómiát tanult a kaldeusoknál, majd geometriát a föníciaiaknál, valamint az ő mágiájuk misztikus rítusait. Úgy hírlik, hogy különféle misztériumiskolákban nyert beavatást. Tanulmányai után Püthagorasz rövid időre visszatért Samos szigetére, politikai problémák miatt azonban végleg elhagyta szülőhelyét és Dél-Olaszországba, Crotonba költözött. Itt alapította meg iskoláját, amely állítólag 400 évig állt fenn. Ennek két részlege volt, egy nyilvános osztály és egy zárt misztériumiskola. Ennek megfelelően két tanulói csoport is volt: a „hallgatók” és a „követők” vagy „utódok”. A hallgatók látogatták a nyilvános iskolát, zeneelméleti és matematikai oktatásban részesültek.

Az utódoknak bejárásuk volt a misztériumiskolába és zárt közösségben éltek.

Oktatásuk a hallgatás éveivel kezdődött. A tananyag többek között az inkarnáció tana, a számmisztika, a Gnózis tana, a matematika és a zene volt. Azt tanította, hogy az ember isteni származású és vissza kell térnie eredetéhez. A misztériumiskolában az oktatás célja akkor teljesült, ha a haladó tanuló képessé vált arra, hogy az újraszületések ciklusát befejezze.

Az utódok vegetáriánusok voltak és Püthagorasz Arany Versei-nek (Id. keretben) szigorú szabályai szerint éltek. Hozzájuk tartoztak a történelem folyamán az első nők is, többek között Püthagorasz felesége és három lánya is.

 

Püthagorasz: a számok az alapok

A számok oktatása foglalta el a legfontosabb helyet. A számok voltak a püthagoraszi oktatási rendszer alapjai. Az általunk történetekből és mítoszokból ismert „halhatatlan istenek” Püthagorasz szerint a valóságban számok. Ők jelenítik meg az univerzumnak és teremtményeinek a törvényeit. Hasonló ismereteket találunk a Kabbalában is. A számok alapjában véve élő energiaképek, amelyek különféle rangsorolását matematikai ábrázolásuk jeleníti meg. Ők teremtik és határozzák meg az életfeltételeket a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban.

Püthagorasz szerint a 10-es szám az egész teremtés alapja. A 10 ugyanis a Püthagorasz által „Tetraktysz”-nak nevezett részekből tevődik össze, tehát négy számból: 1+2+3+4=10. A Tetraktysz szent szimbólum volt, és a folyamatos teremtés és megújulás titkát is tartalmazta.

E szent szimbólum négy szintjét Püthagorasz az alábbiak szerint magyarázta:

  1. A Monád az egység szimbóluma, a teremtés előtti létállapoté.
  2. A Diadé szimbolizálja a teremtés folyamatában az első mozzanatot: a monád két polaritássá osztódását, amit keleten a Jinnek és Jangnak neveznek.
  3. A Triád jelképezi a két polaritás egyesülését egy közvetítő erő révén.
  4. A Tetrád a keletkezett teremtés, az univerzum szimbóluma; anyaginak ábrázolják, a négy elem, a tűz, a levegő, a víz és a föld segítségével.

Ezeket az ismereteket szigorú titoktartás közepette csak az „utódok”-kal közölték Püthagorasz iskolájában. A püthagoraszi iskolának vége, de az ott tanított gondolatok megmaradnak.

A hivatalos fórumok, ahogy ez lenni szokott, nem lelkesedtek azokért az eszmékért, melyekkel Püthagorasz iskolája foglalkozott. Oktatás a saját, belső istenségről és a teremtés helyes alakítása az örök, élő és életet ajándékozó matematikai számjegyek által, egyszer és mindenkor hadilábon állnak a hatalom birtokosaival, akik az emberiséget szívesen tartják tudatlanságban. A crotoni iskolát ezért folyamatosan támadták és végül, 400 évvel az alapítása után felgyújtották. Ezen kívül az évszázadok során Püthagorasz számos követőjét meggyilkolták.

De elpusztítani csak embereket és építményeket lehet, az ismeretet nem. Így befolyásolják Püthagorasz ismeretei már évszázadok óta a különféle újplatonista, hermészi, kabbalisztikus és gnosztikus hagyományokat.

Tiánai Apollós, a Krisztus utáni első század újplatonista filozófusa például azt mondta Perzsia királyának, hogy „szívesen megismerném mágusaid tudását, hogy igazolva lássam, tudásuk valóban olyan nagy-e, mint ahogy azt beszélik. Jómagam Samos-i Püthagorasz tanait követem.” E Püthago- rasz-utód legjelentősebb műve a Nuktemeron.

De a mi zenénk sem létezne a püthagoraszi „szférák harmóniája” nélkül. Így vezette be Püthagorasz többek között a hangtávolságok tanát: oktáv, kvint és kvart. Zenei ismereteit még Johann Sebastian Bach (1685-1750) is alkalmazta.

 

Püthagorasz és a kompetencia alapú oktatás

Amit korábban csak a titoktartás esküjét letevő kiválasztottaknak tanítottak meg, ma mindenkinek a rendelkezésére áll az interneten. Ma már nem szokás a helyes életvitel egy éven át tartó tanulása, például Püthagorasz Arany Versei alapján, mielőtt beavatást nyernénk a teremtés törvényeibe. Ma az internet nyilvánosságát „demokratikusnak és átláthatónak” titulálják. A tudatlan varázslótanoncok egyre növekvő számával kapcsolatos veszélyeket ilyen – mindenki számára – pozitív fogalmakkal söprik le az asztalról.

Talán képesek vagyunk itt egy impulzust adni és a jóra ösztönözni. Azt ajánljuk az oktatási minisztériumoknak, hogy a kozmosz és teremtményei titkainak feltartóztathatatlan megnyilvánulásait ágyazzák be egy szabályozott oktatási rendszerbe. Ha már a számítási oktatásnak meg kell változnia, akkor miért ne vegyük fel Püthagorasz tanait is a tananyagba? És ennek folyományaként: Püthagorasz életszabályait is miért ne? Ezeket nevezhetnénk „kompetenciáknak”.

Forrás:

1 De Gulden Verzen van Pythagoras en andere Pythagoreesche Fragmenten, Florence M. Firth által rendszerezve

2 Jan van Rijckenborgh, Tiánai Apollós Nuktemeronja, Rozekruis Pers, Haarlem

Püthagorasz Arany Versei, a püthagoraszi iskola legfontosabb irata, melyet a mai napig folyamatosan kiadnak. Ennek alapgondolatai a következők:

  1. Leginkább azon fáradozz, hogy a lelked erősödjön jobban, ne a tested.
  2. Légy meggyőződve róla, hogy a sok fáradságot okozó dolgok jobban hozzájárulnak az erényhez, mint az örömök.
  3. A lélek minden szenvedélye ellenségesen áll szemben az ő megváltásával.
  4. Fáradságos dolog egyszerre több különböző életutat járni.
  5. Fontos, hogy erkölcsös életet válassz. Ha megszokod, könnyebb lesz. A gazdagság nem biztos horgony, a hírnév még kevésbé. Sem a test, sem az uralkodás, sem a tisztelet nem kínál biztos fogódzót. Mindezek mulandók, nincsen tartós erejük. Mi hát akkor a biztos horgony? Gondosság, nemeslelkűség és erő. Ezeket egyetlen vihar sem képes megrendíteni. Isten törvénye, hogy az erény az egyetlen, aminek ereje van, és minden más értéktelen.

Az egyes szám, mint Eredet, minden más számot magában foglal anélkül, hogy bármelyik másik őt körülölelné. Előállít minden számot, anélkül, hogy őt bármelyik szám előállítaná.

Corpus Hermeticum, 7. Könyv, 27. Vers

 

Minden szám az egységből, az eredetből és a dolgok gyökeréből keletkezik. […].

Az egyes szám képezi a Szellemmel, az Atyával, az Abszolúttal, a Logosszal, az Eredetivel való egységet. […]

Ha az ember visszatér az egységhez, az egyhez és oszthatatlanhoz, akkor a kettes szám elé állítják. Akkor ez őt, az egységgel összekötöttet, új viszonyba hozza az ősszubsztanciával. Ezért nevezik a hermészi Gnózisban a kettes számot „az anyának”.

A három, a szeretetteljes kötelék az Egy, az Abszolút és az ősszubsztancia között, vagyis az Atya és az Anya között, vagyis e kettő egyesülése.

A négy megnyilvánítja a fogantatás bőségét. Ha a lényiség, ami az Atyával áll összeköttetésben, a kozmikus ősszubsztanicával is összekapcsolódik, akkor létrejön valami. Akkor megnyilatkozik a fogantatás bősége.

A következmény az ötös szám, az új tudat. […]

A hat az igazolás száma. Az új tudat-fényerővel a jelölt egész létállapota igazolódik, összhangba kerül a Logosszal.

Ezért a hetes szám a szentelés száma, és ezt követi a nyolcas szám, a tökéletes mennybemenetel, az átlépés a megszabadító életbe. […]

A kilencben aztán megünneplik az igaz isten-emberi lény győzelmét.

Így mind a kilenc szám összeköttetésben van egymással egy kilencszeres fejlődési folyamatban.

Így mutatjuk meg ismét az eredeti egységbe, az eredetbe és minden számok gyökerébe való visszatérés szükségességét. Aki be akar lépni a megszabadító élet teljes folyamatába, akkor az elején kell kezdenie, tehát az egységhez való visszatéréssel, de nem absztrakt módon, hanem konkrétan. Ezeket a dolgokat talán nagyon érdekesnek találják. Felismerik a logikáját és teljesíthetőnek vélik. De mire mennek a belátással, ha megállnak annál? Első sorban arról van szó, hogy meg kell tenni!

Nem absztrakt beszédről van szó, hanem a konkrét tettről.

(Jan van Rijckenborgh, Az egyiptomi ősgnózis, 2. rész, XXVI. fejezet, Rozekruis Pers, Haarlem)

Portré: Johannes Amos Comenius

 

Ki volt Ő? – Talán egy „panszofusz”, egy egyetemes bölcs? Netán egy rózsakeresztest tisztelhetünk Őbenne? Vagy esetleg egy „panmorus”, ahogyan az Őt támadó ellenfelei mondták róla, egy egyetemes bolond, aki utópisztikus célokat kergetett, és hitt különféle misztikus próféciákban? Bölcs avagy bolond? Amennyiben a rendelkezésünkre álló információkat, adatokat, életrajzi eseményeket áttekintjük, úgy tűnik mindkét megközelítésben lehetne igazság Comenius személyét illetőleg. De ha Comenius maradandó életművét nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy annak hatása és jelentősége messze fölé növekszik az életrajzi adatoknak, tényeknek amennyiben azt az elemző krónikás szemével nézzük csupán. Ezen előadás szerzői tehát a panszofusz – egyetemes bölcs – megközelítést vallják Comeniusra vonatkozólag.

Figyelemre méltó korban élt. Amikor megszületett, akkor még középkort írtak – legalábbis marxista történészek történelmi korokat megkülönböztető kategóriái szerint, – viszont már az újkorban távozott e földi tájakról.

1592. március 28-án (420 évvel ezelőtt) született egy gyermek, a magyar határtól nem messze, morva földön, egy Nivnice nevű kis faluban. Korán árvaságra jut, egyik nagynénje nevelte és taníttatta a cseh testvérek felekezetének támogatásával. Comenius a cseh testvérek közösségének iskolájában kezdte tanulmányait, majd Prerov városának gimnáziumába íratták be. Felsőfokú tanulmányokat, a herborni akadémián és a heidelbergi egyetemen folytatott. Ezután 1614-ben visszatért Prerovba, ahol pappá szentelték. Emellett tanított a város gimnáziumában.

Feleségével, Magdaléna Vizovskával Fülnek városába költözött, ahol lelkész és iskola-felügyelő is volt. A harmincéves háború kitörése (1618) után súlyos sorscsapások érték: családját elvesztette, otthonát földúlták, menekülnie kellett. A fehérhegyi csatában, 1620-ban vereséget szenvedett a csehek Habsburg-ellenes felkelése. A Habsburgok felszámolták az ország önállóságát és szétszórták a cseh testvérek közösségeit.

Üldözői elől a lengyelországi Lesznó városába menekült, ahol 12 esztendőt tölthetett el viszonylag nyugodt körülmények között. Itt keletkeztek a „Didactica magna” (Nagy oktatástan), „Janua linguarum aurea reserata” (A nyelvek kitárt arany kapuja) és a „Vestibulum (Előcsarnok) című művei. Az 1640-es években egy nagyszabású filozófiai, politikai és pedagógiai kérdéseket tárgyaló mű írásához kezdett „De rerum humanarum emendatione” (A világ égető problémáinak megoldása) címmel. 1641-ben Londonba, majd Svédországba hívták azzal a céllal, hogy működjön közre az oktatásügy reformjában.

1648-ban visszatért Lisszába, itt kapta meg Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony levelét, melyben Magyarországra, Sárospatakra hívta, hogy vegyen részt a kollégium újjászervezésében.

Comenius meghívása mindkét fél számára ígéretes lépés volt. A tudósnak új szövetségesre, a magyar művelődés pártfogójának, pedig szellemi tekintélyre, programra és tartalmi megújulásra volt szüksége.

Comenius első látogatása alkalmával nyolc napig tartózkodott Sárospatakon, majd elkészítette az Illustris Patachinae Scholae Idea-t (A nagy hírű pataki iskola tervezete), melyben az eszményi iskola körvonalait vázolja.

A tervezet megnyerte a fejedelemasszony és a tanári kar tetszését, 1650. október végén érkezett Sárospatakra, hogy elfoglalja tanári állását. Ugyanekkor, bizonyára az ő társaságában érkezett meg a sárospataki nyomda első mestere, Renius György is.

Többek között az ő nevéhez fűződik a szemléltető oktatás bevezetése, a tanítási órák közötti szünet beiktatása és az az újítás, hogy a tanulók ülve hallgathatták a tanár előadását, mert bizony addig a tanulók állva hallgatták professzoraikat.

Az 1651-ben kiadott kisebb munkák után 1652-ben Comenius nagy jelentőségű tankönyvsorozata látott napvilágot a nyomdában: a Vestibulum, a Janua és az Átrium. Comenius a tankönyveken kívül több pedagógiai vonatkozású művel gyarapította a nyomda kiadványait.

A Continuatio-ban így ír magyarországi munkássága kapcsán pedagógiai meggyőződéséről: „Az én oktatási módszerem teljes egészében arra irányul, hogy a régi iskolai gyakorlat játékká és gyönyörűséggé alakuljon át.

Mi is az a comeniusi pánszofia?

Nyilván van mindenkinek emléke egy-egy kedves régi tanárjáról, aki több volt, mint pedagógus, valamiképpen példa volt. És ha sikerül felidézniük az emlékhez kapcsolódó érzéseiket, gondolataikat, akkor megérezhetik mit is gondolunk arról, hogy panszofisztikus megközelítés. Comenius annyira komplexen fogta fel és magyarázta a világot, hogy időnként a megértést jól segítheti egy-egy felidézett kép, melyet bele lehet illeszteni a megértés mozaikjába.

Johannes Amos Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma

 

Az 1600-as éveket a géniuszok évszázadának is szokták nevezni. A korszakot az általunk ismert emberi kultúra egy megrázó tragédiája vezeti fel: Giordano Bruno máglyahalála. Ekkor Comenius még kisgyerek. Kortársai olyan elmék a tudomány és filozófia területéről, mint például Galileo Galilei, Isaac Newton, Kepler, Torricelli, Descartes, Francis Bacon, Spinoza. A művészek közül: Velazquez, Rembrandt, Shakespeare, Milton, Moliére, Monteverdi, Corelli, Giovanni Gabrielli, de említhetjük Purcell-t is.

A fenti felsorolás is jól mutatja e korszak egyik arcát, a megdöbbentő mennyiségű géniusz vonatkozásában. A másik arca rémisztő, mert Janus arcú ez a kor is, hisz kortársa volt Comeniusnak a harmincéves háború, a haramia katonákkal, az angol polgári forradalom Cromwell vasbordájúival. És magyar vonatkozásban sem volt jobb a helyzet, az ország három részre szakadása, a török és habsburg uralom volt a kor keserű igája.

Comenius 1623-ban írta e művét, a vészterhes korszak és saját életének sorscsapásai ellenére. A világ útvesztője az egyetemes bölcsesség egy nézetét tolmácsolja:

„Amikor életem útján eljutottam oda, hol értelmünk már megkülönböztetni kezdi a jót és a rosszat, felismertem, mennyire eltérők az emberek közti csoportok, rendek, hivatások, munkák és szándékok: ekkor nagy szükségét éreztem, hogy alaposan meggondoljam, melyik csoporthoz csatlakozzam, és mily dolgok közepette töltsem el életemet. Erről én sokat és gyakran gondolkodtam, eszem tanácsát vizsgálgattam, végül aztán abban állapodtam meg, hogy olyan életmódot kell megkedvelnem, amelyben minél kevesebb legyen a gond és törtetés, s minél több a szemlélődés, a béke, a lélek derűje.”

Gondold meg és mérlegelj, mielőtt cselekszel, nehogy balga tettet vigyél végbe.

Mert a nyomorult ember meggondolatlanul beszél és cselekszik.

Csak azt vidd végbe, amit később majd nem bánsz meg, és ami nem korlátoz.

Ne tégy olyasmit, amit nem értesz, hanem tanuld meg mindazt, amit tudnod kell, és harmonikus lesz az életed.

Semmiképpen se hanyagold el tested egészségét, hanem lásd el étellel és itallal a szükséges mértékben, és a szükséges mozgást is biztosítsd neki.

A mértéken azt értem, ami nem akadályoz.

Kerülj mindent, ami irigységet vált ki.

Számoszi Püthagorasz, kb. Kr.e. 550