Pentagram 2013/10

A béke fényhona

 

Háború és béke, fény és sötétség, nappal és éjszaka: ha gnosztikus iratok ilyen ellentétpárokat említenek, akkor nem életrendünk egymást feltételező és mégis összeegyeztethetetlen, állandóan változó állapotait akarják hangsúlyozni, hanem a két alapvetően különböző élettér létezését.

 

Isten fényhonában a megújult ember igaz életet és örök békét talál. A mi földi természetünkben ezek az állapotok legfeljebb időlegesen, átmeneti jelleggel léteznek, és sohasem maradandók. Így joggal beszélhetünk a múlandóság és a halál birodalmáról, melyben harc és béke váltogatja egymást.

Sokan vágyakoznak tartós béke után. Gyakran éppen ezért kezdenek el harcolni. Mások azt mondják: „A világot csak úgy tudjuk jobbá tenni, ha saját magunkkal kezdjük.” Azon fáradoznak, hogy mindenkivel viszálymentesen éljenek. Egy ideig ez jól is működik, hanem aztán újra és újra kétszeresen csalódnak: vagy a környezetük miatt, mely betör látszólagos harmóniájukba, vagy saját bensőjük miatt, mely nem hagy nyugalmat számukra, és háborogni kezd. Új kívánságok és ötletek zavarják meg az egyensúlyt, és a harc kezdődik elölről. Ez a váltakozó folyamat a földi természet jellemzője, mely tartós egyensúly nélkül való. Ezért nem lelt még senki ebben a világban abszolút békességet.

Mint fent, úgy lent – ennek a hermészi alaptételnek megfelelően az isteni terület (a makrokozmosz) örök békéjének kell jellemeznie az isteni ember (az eredeti mikrokozmosz) állapotát is. Ebből a hermetikus axiómából valami nagyon jelentősre következtethetünk: ha az ember alapvetően megváltozik, s énjét, mint az Istennel szembeni ellenállást hallgatásra bírja, akkor ismét helyre lehet állítani a mikrokozmoszt, akkor kifejlődhet a mikrokozmoszban az örökkévalóság lénye. Akkor abban a szempillantásban részesül az isteni életterületben, melyből eredetileg származik. Csak a lénye legmélyéig ható változás révén kapja meg az ember mikrokozmoszként a lehetőséget, hogy ténylegesen belépjen Isten békéjébe. Csak aki a világosságban jár, vagyis akit többé nem az énje vezet, csakis az képes belépni a fény honába. Ezt az igazságot a 13. században Eckhart mester így fejezte ki: Annyiban vagy Istenben, amennyiben békében vagy, s annyira vagy Istenen kívül, amennyire békétlenségben vagy. A keresztény hagyományban mindenekelőtt Pál tanúskodik leveleiben Isten békéjéről, mely minden értelmet felül halad (Phil. 4,7).

Ezt a valódi békét a Lélek gyümölcsének nevezi (Gál. 5,22), s óva int: Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség (Róm. 8,6). Jelképek mutatják az irányt.

 

Hol van hát a béke hona, s hol a hozzá vezető út?

A szellem életterülete, az ember eredeti hazája nem írható le szavakkal. Tudatunk nem férhet hozzá. Csak sejthet és fantáziálhat. Ezért használnak az emberiség tanítói utalásokat, jelképeket és allegóriákat annak érdekében, hogy tanítványaik gondolatait és érzéseit, amennyire lehetséges, az eredeti életterületre irányítsák, és megmutassák az odavezető utat. Azok számára, akik ezt a visszavezető utat életük középpontjába állítják, az allegóriák és jelképek tökéletes igazságnak bizonyulnak. Mérföldkövek az úton, megerősítés és táplálék gyanánt a vágyódó lélek számára.

Akik viszont nem ezt az utat járják, azoknak a jelképek csak a rejtett élet külső oldalát mutatják, s nem a jelenségek mögötti igazságot. Ha valaki meg akarja érteni a népek szellemi tanainak allegóriáit és jelképeit, át kell hatolnia egy másik világhoz. Ebben az értelemben egy szent jelkép tényleges megértése mindig isteni érintés és fény az ösvényen.

Az isteni világhoz vezető úton számos jelkép létezik. Megértésükhöz, mint már említettük, különleges tudatállapot szükséges. A zarándoknak magának kell az ösvényt járnia, saját magának kell átélnie a belső küzdelmet, s magának kell leküzdenie minden ellenállást, mely nem másokban, hanem önnön magában van. Mások tanácsai és útleírásai fontos támaszt képeznek számára, de a valóságban ki kell azokat próbálnia. Ezáltal az igazság keresője biztonságot és erőt nyer a következő lépéshez. Aki azonban az ösvényhez csak elméletileg és kívülről közeledik, az ezeket az utalásokat és jelképeket csupán külsőleg, tehát mintegy erkölcsi megfontolásból képes felfogni.

Dschalal ad Din Rúmi (1207-1273), szúfi mester értette annak művészetét, hogy képek, anekdoták, mesék és spontán gondolatmenetek segítségével sokrétűen és mélyrehatóan írja le az igazsághoz vezető ösvényt. Mesnevi című – versekből álló – átfogó művében a kis és a nagy háborúról beszél. A nyúl és az oroszlán meséjében arra utal, hogy a belső ellenség sokkal nehezebben győzhető le, mint egy külső. Így inti olvasóit: Adj túl szamárfüleden, s szerezz helyette új füleket, mert egy szamár nem képes ezt az előadást megérteni.

 

A nyúl és az oroszlán története

Az állatok egy szép mezőn éltek. Kínozta azonban őket az oroszlántól való félelem. Meggyűlölték legelőhelyüket, mert állandóan ott ólálkodott a ragadozó, hogy valamelyiküket megölje. Cselhez folyamodtak hát. Az oroszlán elé álltak, és azt mondták: „Minden nap hozunk neked élelmet – amit csak kívánsz.” Némi huzavona után végül is egyezségre jutottak ellenségükkel. Ettől kezdve egy-egy állat minden nap az oroszlánhoz ment, hogy az megegye őt. (Rúmi ezeket az állatokat a fatalizmus követőinek nevezi.) Egy napon a nyúl került sorra, ő azonban így szólt: „Meddig kell még tűrnünk ezt a jogtalanságot? Adjatok egy kis időt, hogy éles elmém megmentse az életeteket.” Miután meggyőzte tervéről a tétovázó állatokat, lassan elindult az oroszlánhoz. Amikor az késése miatt dühösen kérdőre vonta, a nyúl azzal a történettel rukkolt elő, hogy egy másik oroszlán tartotta őt fel az úton, és barátját – egy másik ‘finomságot’ – túszként magánál tartotta. A nyúl előadta az oroszlánnak a beszélgetést, amit állítólag a másik oroszlánnal folytatott: „Azt mondtam neki: a királyok királyának szolgái vagyunk, a fenséges udvar csekély szolgái. Mire ő letorkollt: A királyok királya? Ki lenne az? Szégyelld magad, hogy jelenlétemben említed ezt a jöttment senkiházit!”

Az állítólagos vetélytárs által tanúsított megvetés felkorbácsolta az oroszlán dühét, s követte a nyulat, hogy elűzze ellenfelét. A nyúl egy mély kúthoz vezette. Amikor az oroszlán áthajolt fölötte, saját tükörképét látta a kövér nyúléval együtt. Dühtől forrongva ugrott a csapdába.

Rúmi hozzáfűzi: Beleesett a kútba, melyet saját magának ásott, mert saját gonosz cselekedetei szálltak vissza rá. Saját tükörképét tartotta ellenségének: saját maga ellen rántott fegyvert. Ó, az a sok rossz, melyet másokban látsz, önnön természeted tükröződése! Szálljunk a benső harcba!

Amikor a nyúl beszámolt ravaszságának sikeréről, az állatok magukon kívül voltak örömükben. De a nyúl óva intette őket, s nemkülönben Rúmi is az olvasót: „Térjetek magatokhoz, és ne örüljetek túlzottan, mert egyszer rátok is sor kerül. Függtök ettől a változástól, ne tegyetek úgy, mintha örökre szabadok lennétek! Mert csak akiknek birodalma túl van a változáson, azoknak verik meg a hét bolygó dobjait.”

Rúmi hangsúlyozza, hogy a megszabadulás, a belső ellenség legyőzése sokkal nehezebb: „Ezen ellenség megölése nem értelem vagy intelligencia dolga: a belső oroszlán nem sétál bele a nyúl csapdájába. A külső háborúból megtérve el kell kezdenünk a belső harcot.” Az oroszlán tanmeséjét a következő szavakkal zárja: Az az igazi oroszlán, aki legyőzi saját magát.

 

A béke fényhona

Aki ezt képes belátni, az rálép a fény birodalmának ösvényére. Ezen az úton bizonyára gyakran találkozik majd ehhez hasonló jelképrendszerrel, amely különösen a perzsa nyelvterületen hatott nagy erővel. Zarathustra után mindenekelőtt Mani adott neki erős, megújító impulzust, mely még az iszlám időkben is éreztette hatását. Shihâb ad-Dîn Suhrawardî ebből a forrásból merített, amikor megalapította az Ishrâq, a „megvilágosodás” – pontosabban a „hajnalpír felragyogásának” – irányzatát. Tana a hermészi bölcsességet és az újplatonista filozófiát is tartalmazza. Suhrawardî újra felélesztette az egyetemes bölcsességet az arab-perzsa világban. Az ő sorsa nagyon hasonlít Maniéra. Először is Irán északnyugati részén lévő otthonából keresztülvándorolt az iszlám birodalmon, miközben megnyerte magának a szíriai Aleppó akkori uralkodóját, al-Malik az-Zahirt. Tanai és írásai azonban kihívták az egyházi tudorok ellenszenvét, akiknek végül is sikerült Suhrawardît félreállítani. Még 38 éves sem volt, amikor 1191-ben Aleppóban a híres Saladin parancsára tömlöcbe vetették, s nem sokkal azután meg is halt. Mialatt tanításai Iránban és Indiában továbbra is befolyással bírtak, műve nyugaton egészen a 20. századig teljesen ismeretlen maradt.

 

„…Az eget és a földet majd’ megrepesztette”

Néhány hermetikusan színezett beavatási elbeszélésben különösen behatóan ábrázolja Suhrawardî az ember útját a földi természet sötétségéből igazi isteni állapotának fényhonába. Az elbeszélések elején az embert a haláltermészet foglyának mutatja, saját esze és sorsának láncai által megbilincselve, aki igazi származását elfeledve a lélek hangját már képtelen észlelni. E fogságból való kitörésének vágya vezeti a sivatagba – a készenlét egy állapotába. Így végül képes megragadni a fénykötelet, s megkaphatja a beavatást. A megvilágosodás, Suhrawardî Ishrâq-ról szóló tanának magja, a jelölt áttörését jelenti a világosság birodalmába, eredeti isteni hazájába.

Suhrawardî az ösvényt például hegymászásként vagy – angyal alakjában megjelenő – belső szellemi vezető általi beavatásként ábrázolja. Az állatöv szféráin át vezető utat is ábrázolja, s az alkímiai folyamatokat a visszatérés útjának lépcsőfokaiként jeleníti meg. Az Iszlámhoz való tartozása természetesen műveiben is (Nyugati Exil elbeszélése) tükröződik. A fogság országát Kairuannak hívják, s Iszlám nézetből nyugaton található. A megszabadulás útja Jemenbe vezet, Arabia felix-be, s a megszabadulás hegye: a Sinai. Ezzel Suhrawardî olyan szimbolikát használ, mely különböző siita-ezoterikus csoportok tanaiban – például az izmaelitáknál – is fellelhető. Felmentem a hegyre és öreg bölcs képében láttam Atyánkat, akinek fénye oly magasztos volt, hogy csaknem megrepesztette az egeket és a földet. Meg voltam döbbenve, és össze voltam zavarodva. Amikor odamentem hozzá, üdvözölt. Akkor lehanyatlottam előtte, és közel voltam ahhoz, hogy megsemmisüljek sugárzó fényében. (…)

Majd megszólított: „Tudd meg, hogy ez a hegy a Sinai. Fölötte létezik egy messzibb Sinai hegy, amely apám és a te nagyapád lakhelye. Kapcsolatom hozzá nem más, mint a tied hozzám. S vannak további elődeink is, míg a láncolat a királynál végződik, a legmagasztosabb Ősatyánál, akinek nincs elődje és nincsen apja. Mindannyian az Ő szolgái vagyunk, általa világosodunk meg, s tőle vesszük a tüzet. Ő birtokolja a legmagasztosabb szépséget, a legdicsőbb glóriát és a leghatalmasabb fényt. Ö van mindenek felett, ami fenn van; Ő a világ világossága, s Ő van a fény fölött mindörökké.”

Ezekkel a szavakkal utal Suhrawardî arra, hogy az örök béke fényhonába történő visszatérés egyúttal a vég és a kezdet. Az emberek közötti elválasztás ott megszűnik. Az út Sinaitól Sinaiig vagy erőről erőre és dicsőségről dicsőségre nyitva áll. Aki ezen az úton jár, az elérheti igazi rendeltetését.

Az örök hívás a perzsa misztikában

 

A szúfik és a mevlevi-dervisek sokak szívét érintik meg lenyűgöző költészetükkel. A dervisek nyelvének varázsa és örvénylő táncaik mintha maguk mögött hagynák a világ külső dolgait.

A „ney”, a nádfuvola nélkül elképzelhetetlen a zenéjük, és táncalakzataik az érzékszervek elhallgattatására irányulnak.

 

A nádfuvola az élet ősforrásával való egyesülésre vágyakozó dervis szimbóluma. A fuvola fúvása jelképezi az isteni lélegzet beáradását a tévelygők életébe. A táncosok zenéje és mozdulatai így felidézik a valóság azon képét, melyből az ember valaha kiűzetett. A dervisek panasza által újraéled az elveszett egység, és a tudat annál hevesebben vágyakozik eme állapot visszatértére.

A Mevlevi-dervisek vezetője, alapítója és „atyja” Jalalad-din Rúmi volt. 1207-ben született egy olyan nemzetség sarjaként, melyben sok volt a teológus. Ifjúként a mongolok elől menekülve bejárt néhány még viszonylag fiatal muszlim államot, majd végül az anatóliai Konyában, a mai Törökország keleti részében telepedett le. 1231-ben lépett atyja örökébe mint vallási tanító, és 1273. december 17-én halt meg. Tanai olyan átfogóak és egyetemesek voltak, hogy öt különböző vallási áramlat képviselői tisztelték meg temetésén jelenlétükkel. Búcsúja éjjelét azóta Sebul Arus-ként, az egység éjszakájaként ünnepük.

 

Hogy bölcsessége ne menjen veszendőbe

Rúmi tanítványa, Husamud-din állandóan szorgalmazta, hogy bölcsessége szertefoszlását elkerülendő, jegyezzék fel gondolatait és tanait. Amikor Husamud-din egy napon ismét kérlelni kezdte, Rúmi előhúzott a turbánjából egy papírlapot, melyen ott álltak a Mathnawi, a több mint 26 ezer strófából álló ének első sorai:

Halld a fuvolát – mint mesél,

mint panaszkodik az elszakadásról…

A dervisek eredeti táncai rituális jellegűek, koreográfiájuk ezért nagyon szigorú. A nádfuvola a dervis szimbóluma, aki az ősforrásával való egyesülés utáni mélységes vágyakozástól szenved. A fuvola megfúvása jelképezi az isteni lélegzetet, ami meggyújtja és felszítja benne az igaz élet tüzét. A táncosok mozdulatai a Nap, a központi elv körüli égitestek mozgásának tökéletes visszatükröződései. Minden egyes táncos bolygóként forog a saját tengelye körül. A felemelt jobb kéz – akár az északi sark – a földöntúli isteni kegyelemre irányul, mely a szíven és a bal kézen át beáramlik a világba. A táncosok így spirális pályákat követnek, akárcsak a bolygók a térben.

E mozdulatok a legkisebb részletekig harmonizálnak az ezoterikus kozmológiával. A zene és a tánc a lélegzet, a test és a szellem tökéletes uralásával képessé tették a derviseket arra, hogy áttörjék a földhözkötött érzékek határait, és a tudatot három fázisban egyesítsék a Teremtővel. A táncosok egyedülálló egységükben és céljuk iránti teljes odaadásukban így egy új, kicsiny kozmoszt alkotnak.

Tudományos körökben egy ideje utalnak azokra a befolyásokra, melyek gnosztikus tanokból hatoltak be a szúfik elbeszéléseibe, dalaiba és tanaiba. Bizton megállapítható bizonyos rokonság, és lassanként világossá válnak a történelmi kapcsolódások is. Így összekötő vonalakat találtak régi gnosztikus iskolák és a korai szúfi áramlatok között. Ezenkívül Mani gondolatai és kimondottan gnosztikus tanai a perzsa területen és a Vörös tenger partján a Krisztus utáni II. századtól a VII. századig élő közkincset képeztek. Ennek megfelelő nézőpontok vannak kimutathatóan jelen Rúmi művében is: a lélek vágyakozása, sóvárgás az egység után, vágyódás az egyesülésre a területtel, ahonnan az ember kiűzetett, vagy a szerelmessel való egyesülésre, akitől az ember kénytelen volt külön élni.

A helyes megértéshez bizonyára szükséges a tiszta Gnózis és a belőle levezetett áramlatok közötti alapvető különbségek tanulmányozása. Egy gnosztikus iskola az isteni értelem emberben tátongó hiányát nyomatékosítja. A gnosztikus tudatában van annak, hogy az én mint vezérelv a személyiségben híjában áll az isteni lélek fejlődésének. Énközpontú életvitelével az ember egyre inkább elzárja magát a világosságtól, és viszályt arat mind önmagában, mind másokkal szemben. Az én fellépését a gnosztikus túlságosan is jól ismeri. Ám azt is tudja, hogy az ember azért van ebben a konfliktushelyzetben, hogy önmagában meglelhesse a megújulás kulcsát. Csak az én visszalépésével támadhat fel újra az eredeti ember. A modern rózsakeresztes ezért nem áll meg például a misztikánál, hanem a megfogant inspirációt életmegújítássá serkenti. Tudja, hogy valamennyi gyengesége és elégtelensége ellenére földi személyisége az egyetlen esély mind önmaga, mind a lélek, és nem utolsó sorban az új ember számára. Ennek belátása felettébb fontos.

 

Magunk mögött hagyni a fájdalmat és az érzelmeket

Az igazi gnosztikus is ismeri az elvesztett egység utáni vágyakozást. Szintúgy megtapasztalja a fájdalmat, mely lelkét és személyiségét érzékenyen érintheti. Ezzel egyidejűleg azonban úgy éli meg e vágyódást, mint ahol el kell kezdenie életmegújító utazását. Tudja, hogy maga mögött kell hagynia a fájdalmat és az emóciókat, és lelke csak akkor találhatja meg az eredeti egységet, ha ő maga – tehát földi személyisége – nem áll már útjában. A Gnózis elsősorban „élő ismeretet”, vagy a „szív ismeretét” is jelenti, ahogy ezt némely gnosztikus körülírja. Az intellektuális ismeret kizárja az igaz ismeret utáni vágyakozást. Egy hiteles gnosztikus ismeri a másik valóságot, ezért rendelkezik a szükséges inspirációval és a képességgel ahhoz, hogy másoknak is megmutassa az ehhez vezető utat. Ez nem kísérletezés révén megy végbe, hanem egy olyan folyamatban, amelyen minden jelölt szabadon és saját tempójában haladhat át. Itt a megújulás egyetlen nézete sem sikkad el.

Egy gnosztikus iskola ezen az inspiráción és ilyen képességen alapul. Ahol ilyen sokan összekapcsolódnak, ott széles alap jön létre, melyen mindenki saját, szabad akaratából adhatja meg egyéni válaszát a Gnózisra. E közösségen belül a szabad építkező önmagán dolgozik, éspedig tökéletes megértésben és önátadásban. Egyidejűleg hozzájárul a „Nagy Műhöz”, amit az emberiség üdvére visz véghez minden gnosztikus csoport, iskola, közösség és megszabadító egyház. A gnosztikus számára a vágyakozás az őt előrehajtó üzemanyag. Végül pedig abban a mértékben, ahogy végcéljához közeledik, a vágyakozást felváltja a megismerés öröme.

Ezenkívül egy gnosztikus iskola tanulójánál mindig utalnak a személyfeletti lehetőségekre is, amelyek a gnosztikus valóság által lélekkel eltöltött csoportban felszabadulnak.

És nem utolsósorban egy ilyen iskola rendelkezik minden szükséges ismerettel a nagy kozmikus óramű járását és ritmusát illetően. Még a legcsekélyebb fejlődést kínáló lehetőséget is ki lehet használni eme ismeret alapján.

 

Az igazságot gyakran elfátyolozva hozzák el

Ezek olyan nézetek, melyek felületesen szemlélve kevésbé lelhetők fel a régi perzsa misztikusok költészetében és dalaiban. Kutatók mégis rámutatnak arra, hogy a rejtett ismeret sok aspektusa határozottan jelen van a perzsa misztika néhány művében, még ha elfátyolozott formában is. A dervisek történetében voltak időszakok, amikor mint csoport be voltak tiltva, és ellenlábasaik üldözték őket. Belső tanaikat azonban elrejtették a külvilág elől. Ha a ney, a nádfuvola a vágyat felébresztve fellobbantotta a szeretet tüzét egy kereső szívében, és elkezdődött Madzsnun szeretetszenvedése, akkor mindig meg lehetett állapítani, hogy a jelölt elegendő útravalót birtokolt-e! Egyébként elkelt az óvatosság. „Ami még zöld, az nem ismerheti az érettséget…”

 

A nádfuvola éneke

 

Halld a fuvolát – mint mesél,

Mint panaszkodik

az elválasztottságról, szólván:

„Mióta lemetszettek a nádszálról,

Férfi és asszony sír panaszomra.

 

Magánytól elgyötört szívet

keresek:

Mesélni neki kínról és vágyról.

Aki messze vetődött eredetétől,

Visszasírja az az egység idejét.

 

Zengtem panaszomat mindnek,

Szegődtem jóhoz és rosszhoz:

Mind barátomnak vélte magát,

Ám senki sem fedte fel

legbensőbb titkomat.

 

Ez nincs messze panaszomtól –

De szem és fül híján van

az igaz fénynek.

Mert ha test és szellem

Egymásnak meg is mutatkozik,

A szem mégsem láthatja leplezetlenül a lelket!”

 

A fuvola lehellete tűz – nem szél!

Ki híján van e parázsnak,

annak jobb, ha semmije sincs!

A szerelem parazsa hullott a fuvolába;

A szerelem tüze hullott a borba.

 

A fuvola annak útitársa,

Aki el van szakítva barátjától;

Hangja széttépi a fátylakat.

Ki ismer oly mérget,

és ellenmérget, mint ő?

Ki ismer oly barátot, vigasztalót, mely hozzá hasonlatos?

 

A fuvola

Madzsnun vérének útjáról

És Madzsnun szenvedélyéről

beszél.

Csak a bolond bír e tudással.

Csak a fülekhez beszél a nyelv.

 

A napok szenvedésben tűntek tova,

És az éjbe hulltak:

A szenvedés útitársai ők.

Ha elmentek, hát hagyd őket

elvonulni.

 

De te maradj, ó barátom,

Te páratlanul tiszta!

Csak a hal nem elégeli meg a tengert.

Csak annak hosszú a nap,

Akinek nincs része benne.

 

A nyers soha nem érti meg

az érettet,

S mivel ez így van,

Szavam itt befejezendő.

Élj boldogan!

Az én a lelket a természethez láncolja

 

Minden időkben voltak olyanok, akik a lélekfejlődésben magasra jutottak, s ebben másokat is részesíthettek. A régi perzsa misztikusok számos művében az embert mint lelket írják le, akit a természetes hajlam és az ösztön vezérel.

 

Aki ezt a fogságot tudatosan tapasztalja, vágyakozását egy magasabb életrendre irányítja. A legmagasabb bölcsességre és olyan életre, amely nem a földi jelenlétből ered, hanem amit a halhatatlan élet forrásából kapunk ajándékba. Hogy ez a belső keresés szakaszokra osztható, mutatják a régi perzsa misztikusok elnevezései is, mint természetlélek, feddő lélek, elcsendesedett lélek. Ha a természetlélek ösztönzése ismeretessé válik, akkor a feddő – intő – lélek is megszólalhat, s az embert végül ahhoz a szakaszhoz vezetheti, amelyben az elcsendesedett lélek születik.

A lélek vagy „Naf” – a földiség lángja -, melyet még a természeterők táplálnak és vezetnek, úgy tekinthető, mint a rosszra unszoló lélek. Ez a lélek láncolja az embert a halálhoz, mégpedig azokkal az erőkkel, amelyekre nézve az állatok birodalmával közösséget képez. Ezt az ösztönzést, ezt a belső ingert a perzsa misztikában gyakran állati tulajdonságokkal illették, olyan állatokra utalva, mint például a teve, szamár, kutya, a makrancos ló vagy a birka. Énközpontú gondolkodása, érzése, akarása és cselekvése révén az ember nem csak az állati tulajdonságokat erősíti önmagában, hanem ezek életmintájának a részesévé is válik. E minták többé-kevésbé önálló gondolkodásmóddá, viselkedéssé alakulnak, és az életén eluralkodnak. Ha valaki például a „lélekkutyát” táplálja, ezáltal természetlelke erősebb lesz, és végül elsötétíti a tudatot.

 

A „Naf” sokarcúsága és leleplezése

Mindez oda vezet, hogy végül az ember már egyáltalán nincs többé tudatában a fogságnak, amelybe ösztönei vezették. Úgy gondolja, hogy él, pedig élnek vele, és a látszatot tartja valóságnak.

Amikor a régi perzsa misztikában a „Nafról” beszéltek, akkor ezzel a szerzők szinte mindig a lélek földi tudatállapotára utaltak. Ez a természetlélek viszont az alap, amelyen az ember áll, amikor egy magasabb életről sejteni kezd valamit. A „Naf” sok arculattal bír. Felléphet mint szenvedélytől vezérelt vagy mint hatalomvágy uralta lélek, megnyilváníthat földi ismeretekre és sikerre való törekvést, de a tudománynak, a misztikának vagy a mágiának is átengedheti magát. Minden ilyesfajta szemlélet felkorbácsolja a vágyakozást, és a múlandó világhoz kötöz.

Aki kiutat keres, azt nem szűnnek meg a természetlélek számtalan trükkjére figyelmeztetni. Akár az ima is lehet örömforrás egy földhözkötött Nafnak. A Nafok rafináltan kötik a zarándokot saját szokásaihoz. És így alszanak el a felfelé vezető ösvényen az istenkeresők abban a rögeszmében, hogy AZT máris elérték.

Jala-din Rúmi perzsa költő és misztikus azt írja: „A Naf-ember rózsafüzért és Koránt tart a jobb kezében, de tőrt és kést az ingujjában” – jármába hajtja ugyanis a jámbort, amikor az azt képzeli, hogy vallásos törekvése eredményre vezetett. Csak az önismeret útján képes a zarándok a „Naf” leleplezésére, és arra, hogy annak áruló sugallatait visszautasítsa. Éber mértékletességgel nevelheti meg a „Nafot”, földisége lángját, és így zabolázhatja meg a „makrancos lovat.”

A zarándokok megkísérelték a negyventől hetven napon át tartó böjtölést és a kevés alvást, hogy a természetlélek hangját elnyomják. Rúmi az írja: „Amikor valaki magát teletömi, az inspiráció isteni lélegzetét nem érzékelheti.

(…) Az emberek ereje Isten által támadt, és nem az eledellel teli tálakból fakad.”

Az éhezés és testi önmegtartóztatás tehát soha nem öncél volt, hanem csak eszköz a természetlélek hatalmának megtörésére. A zarándok nem meghatározott napokon böjtölt, hanem változatos életmódot folytatott, hogy ne váljon szokásainak rabjává.

Ezt a belső küzdelmet a „legnagyobb szent háborúnak” nevezték. A leggonoszabb ellenség ugyanis nem felebarátunkban, hanem önnön lényünkben rejtőzik. Ezt az ellenfelet kell a belső „szent háborúban” legyőzni. Így tapasztalja és észleli minden zarándok az önismerethez vezető belső útján a természeterők ténykedését. Lassanként, fokozatosan valami új növekszik benne. Eléri a második szakaszt, a feddő- vagy intőlélek születését. Ezt lelkiismeretnek is hívják, amely a zarándok minden cselekedetét ellenőrzi. Egy növekvő belső tekintélyről van szó, amely az alantas és a magasabb értékek közötti különbségtétel képességéből keletkezik.

A lelkiismeret a zarándokot minden lépésénél óvja és figyelmezteti. Ezzel a szakadatlan küzdelem ténnyé válik. Ha azelőtt az ember alá is tudott merülni a földi természet hatalmába, most mindig magának kell eldöntenie, hogy az önismeret ösvényén marad-e. Ha természetes hajlamait követi, engedve ösztönzésének, akkor károsítja a fejlődő intőlelket. Ez az ösvénynek az a szakasza, amikor a természet ellenszegül. Suttogva kéri a figyelmünket, földi eleség, szeretet, méltányosság és hatalom után kiált. Ez életre-halálra szóló küzdelem.

 

Istenre gondolva

Tapasztalat és belátás által érlelődve a zarándok tehát a feddőlélekkel vértezi fel magát, gyarapítván képességét, hogy a „Naf” csábításának és támadásának ellenálljon. Kezdi kiismerni az ellenséget. Ebben Istenre irányuló gondolatai vannak a segítségére. Ez a folytonosan gyakorolt, bensőséges ima a kard, amivel személyes, belső, szent küzdelmét vívja. Mert Isten minden fenyegető veszedelem elől beárnyékolja azokat, akik gondolatukkal szakadatlanul Őt keresik. A régi perzsa misztikusok erről a szakaszról úgy beszéltek, mint amelyben az Istenre irányuló gondolatok által a szív tükre egyre fényesebbé válik.

A tisztító szakaszt a vörös nappal is példázták. A vörös nap tüze a zarándok lelkét megtisztítja és megpróbálja. Ha kitart, és a feddőlélek hangját továbbra is követi, vágyakozása a világ dolgai iránt semmivé foszlik.

 

Az elcsendesedett lélek

„Testem olvadozik, meglágyul,

így viseli a szív hevét.

Szívem tétova, magában már

nem állja meg a helyét.

Oldjátok vagy kössétek

lényem bilincseit,

bármit tesztek, szépnek találom.

Az emberek tudják, hogy szeretek,

csak azt nem tudják, hogy kit!”

 

Al-Hallaj misztikust 922-ben kivégezték, mert vallási nézetei nem egyeztek a hivatalos valláséval. Ez a verse arról az állapotról szól, amelyben a zarándok önmagát az anyagi világtól teljesen eloldozta, és nagy belső nyugalmában Isten szeretetét tapasztalja. Ez a harmadik lélekállapot, amelyet „elcsendesedett léleknek” vagy „békességes léleknek” mondanak. Erről a lélekről keveset írtak, feltehetően azért, mert ennek a lélekállapotnak a tapasztalatai csak nagyon nehezen foglalhatók szavakba. Az elcsendesedett lelket a „szerelmes léleknek” is nevezték. Így írnak erről a régi perzsa misztika úgynevezett „szerelmes költői” is. Ekként adták tovább belső tapasztalataikat másoknak. Ezekben a versekben gyakran találkozunk az Istennel való beszélgetéssel, amelyek az isteni szeretet iránti teljes odaadásról tanúskodnak.

 

„Hagyd a holdakat világítani

vagy leáldozni,

a mi holdunknak

egy sem ér nyomába.

Tükréből korszakokon át

ragyog a fény,

és a sápadt időt semmivé foszlatja.”

 

Így írt Shibli, a költő, aki 945-ben hunyt el.

 Mire van nagyobb szüksége a világnak?

Johannes Witteveen

 

„Minden gondolat, minden szó, minden cselekedet, amely természetes, egészséges és szeretetteljes, az erényhez tartozik. Ahol ezek a tulajdonságok hiányoznak, fellép a bűn.”

Hazrat Inayat Khan, indiai zenész és misztikus (1882-1927) a többszáz éves szúfizmus új és modern nézetét hozta el a világnak.

 

A nemzetközi szúfi mozgalom

A nemzetközi szúfi-mozgalmat 1923-ban alapították, központja Hollandiában található. A mozgalom céljai: Az Egység ismeretének, a Szeretet és a Bölcsesség vallásának megvalósítása és kiterjesztése, hogy a különböző vallási irányzatok és meggyőződések által táplált előítéletek maguktól lehulljanak; így az emberi szív a szeretettel telik meg, és a különbségek és eltérések miatt kialakult gyűlölet gyökerestől kitéphető. Az emberben rejlő Világosság és Erő felfedezése. Az egyes vallások titkainak, a miszticizmus erejének és a filozófia lényegének feltárása, a fennálló szokásokba és vallásos meggyőződésekbe történő beavatkozás nélkül.

A szúfi mozgalom abban szeretne segíteni, hogy a világ egymással ellentétbe állított két pólusát – a Keletet és a Nyugatot – gondolatok és eszmények cseréjével közelebb hozza egymáshoz, hogy maguktól alakuljanak ki az univerzális testvériségi közösségek és az ember embertársaival a szűk népi és faji korlátok nélkül találkozhasson.

„Bensőmből szólíts meg, Uram,

Szolgád fülei belülről hallgatnak, Uram”

Minket, mindannyiunkat az Igazság, a számunkra oly gyakran rejtett Igazság keresése sarkall. Az imént egy szúfi dalt idéztünk, azzal a céllal, hogy benyomást szerezhessünk a szúfi zenéről – a szúfi mozgalomban ugyanis a zene a belső átélés fontos eszköze. Inayat Khan, aki az előző évszázadban megalapozta szúfi mozgalmunkat, nagy indiai zenész volt, aki Indiában komoly elismerésre tett szert zenéjével. Azért jött Nyugatra, hogy eleget tegyen annak a megbízatásnak, melynek teljesítésére szellemi tanítói felkérték őt: hogy zenéje és a szúfi bölcsesség harmóniájával hozza közelebb egymáshoz a Kelet és a Nyugat egymástól oly távol fekvő világait.

Inayat Khan teljesen átitatta zenekultúrájával a szúfi világot. Testvérei szintén misztikus énekesek voltak. A szúfi-világban a zene – a szív megnyitására szolgáló eszközként – folyamatosan fejlődött.

Az idézett dal szövege Inayat Khan-tól származik. Különösen az egyszerű dallam hat sok emberre inspirálóan. Úgy gondolom, hogy a téma: „Nyisd meg a szívünket” különösen jelentős, amikor a Világ Szívével kötjük össze magunkat, a Világszívre koncentrálunk, amely mindegyikünket hívja. A szúfizmus nagyon régi mozgalom, és e misztikus közeledés forrását abban a hermészi bölcsességben találjuk, amely most itt összehozott minket.

A teozófusok, antropozófusok, szabadkőművesek és rózsakeresztesek a világtörténelem során különböző módon és különböző időpontokban kezdték meg belső és külső munkájukat, de mindannyian Hermész ősrégi, nagy jelentőségű bölcsességéhez nyúltak vissza.

A szúfizmus világa szintén szokatlanul gazdag – most természetesen csak néhány alapvető gondolatot tudok felvetni. A mi átélésünkben a szív igen fontos szerepet játszik. Hiszen, amikor rátekintünk világunkra, erre a széttépett, materialista és racionális világra, túl gyakran kell megállapítanunk, hogy a szív nagyon elveszett állapotban van.

Ez az oka annak, hogy nyugtalan világunkban számos konfliktus keletkezik, nagyon sok a véleménykülönbség, mely sok vitát és fájdalmat okoz. Materialista világban élünk, amely mindinkább az anyagi jólétre és a pénzre irányul. A nyugati világban ugyan a jólét magas színvonalát értük el, mégis úgy tűnik, hogy minél magasabb szintű az anyagi jólét, annál kevésbé boldogok az emberek.

A túlhajtott nyereségvágy miatt jelenleg pénzügyi krízis tart fogva minket. Ez a helyzet azzal fenyeget, hogy pénzügyi rendszerünk és ezáltal a piacgazdaság teljes mechanizmusa összeomlik, és magával rántja a gazdasági életet is. Ez önmagában nem új dolog, hanem része a több évszázada tartó konjunktúra-mozgalomnak. A jelenlegi hanyatlás azonban különösen komoly, és az embert elgondolkodásra készteti.

Végérvényesen kiderült, hogy a gazdasági élet motivációját is meg kell változtatni. A jelenlegi krízis lehetőséget kínál a gyors anyagi növekedésünk miatt előállt nagy problémák közelebbi megvizsgálására, valamint arra, hogy megtanuljuk ezeket jobban kezelni. Racionalista társadalomban élünk. Erősen el vagyunk foglalva az észműködésünkkel. Az „észjárásunk” – csakúgy, mint a tudomány és a technika – óriásit fejlődött, mégpedig olyan módon, amelyet az emberek nemrég még el sem tudtak volna elképzelni. Úgy tűnik, megnyílik a lehetőség a Teremtés titkainak áttekintésére. Az összes elképzelhető technológia, berendezés és gépezet azt ígéri, hogy az életet könnyebbé teszi majd. Az ész azonban, amivel oly sokat elértünk már, képtelen arra, hogy a szétszakítottság problémáját megoldja. Nem tudja megszüntetni azt az elégedetlenséget, amely mindig is megmarad, amíg csakis az anyagi nézetre irányulunk, vagy ezt túlzott mértékben tesszük. Ez az oka annak, hogy a mai, oly sokat kínáló társadalomban egyre erősödő szorongás tapasztalható.

Ezért azután az emberek felkiáltanak: dehát, ennél többnek is kell lennie az életben! A szorongás egy érzésbe megy át, amely valami magasabbra, egy eszményre történő vágyakozás. Ilyen vágyakozás hozott ide bennünket, ez az, ami különböző szervezeteinkben mégis összetart minket. Ezt a vágyakozást szeretnénk univerzálisan támogatni a minket körülvevő világban, és az ebben kialakult különféle jellegzetes formákban.

Mert miről is van szó? Hogyan érhetünk el jelenlegi anyagi létezésünkből egy égi világba? Magunkat kell kikutatnunk? A szabadkőművesek jelszava mindig is a régi görög mondás volt: „Ember ismerd meg önmagad!” „Gnoti se auton!” Ha megfigyeljük magunkat, megláthatjuk, hogy mik vagyunk, és mivel rendelkezünk: birtokolunk egy fantasztikus testet, amellyel sok mindent átélhetünk és megcselekedhetünk. A világot gondolataink és érzéseink útján érzékeljük, és állandóan eme tevékenységgel foglalkozunk. Ezzel egyidőben felismerjük, hogy egy állandó változásban lévő világgal állunk kapcsolatban. Tudatunkban folytonosan más és más gondolatok merülnek fel, egyre újabb benyomások hatnak ránk, újabb és újabb helyzeteket élünk át.

Szívünkben és gondolkodásunkban más és más érzések keletkeznek és saját világot formálnak számunkra. De ez a saját világ is folyamatosan változik – mi pedig valami olyasmi után kutatunk, ami maradandó, ami örökkévaló. Hol találhatjuk meg az ilyen értéket?

Megtalálhatjuk, ha megtanuljuk áttekinteni a tudatunkat, melyben a képek úgy mutatkoznak meg, mintha tükörben tükröződnének. Minden kép addig mutatja magát, ameddig a figyelmünket ráirányítjuk. Minden képet egy másik kép követ. De mi maga a tudat? Ez a misztérium!

A tudat, ahogy a szúfisták látják, és ahogy azt Inayat Khan oly rendkívül mélyrehatóan leírja, maga a valóság: a teljes Teremtésen átvonuló, mindent átható Tudat egy kis darabja – ő ezt „osztatlan részecskének” nevezi.

Ebben a kis darabkában visszatükröződik az egyes ember, minden minőségével együtt. Ezért, ez a tudati részecske elkülönült embernek érzi magát, saját gondolatokkal és érzésekkel. A valóság azonban az, hogy ez a rész nem megosztott, nem elválasztott, hiszen nincs leválasztva! Az egyetlen nagy Tudat egy kisugárzása, annak az egyetlen Szellemnek egy szikrája, amely áthatol a teljes Teremtésen, amely mindenben megtalálható, és amely a mi valódi lényünk is. A mi életünkben pedig arról van szó, hogy megismerjük ezt a valódi lényt, tudatosítsuk a létezését, úgy, hogy elnyerhessük az isteni tudatot.

Benne egy egészen más világ rejlik, és a mi dolgunk az, hogy kapcsolatba lépjünk vele. Hogy ezt megtehessük, meg kell vonnunk figyelmünket az egész külső világtól, az ezzel összefüggő gondolatoktól és érzésektől, és befelé kell fordulnunk. Ez annyit jelent, hogy belépünk a Csendbe, amelyről már történt említés, a valódi Csendbe, hogy olyan nyitottak lehessünk, mint egy üres tartály. Hiszen csak akkor töltheti fel tudatunkat a megnevezhetetlen Isteni, amely Világosság, Élet és Szeretet, ha tudatunk tartálya üres. Ekkor tudatosul bennünk, hogy kik is vagyunk valójában. És ez a felismerés sugárzik rólunk.

Az a feladatunk, hogy ebben a Teremtésben dolgozzunk, létrehozzunk valamit. Fontos, hogy belássuk a tényt: ez a teremtés csak akkor válik értelmessé és értékessé, ha a belső Világosság útján, az inspirációból áll elő. Minden vallás misztikusainak ez a megtérés az útja, és ez mindig is így volt. Abból, amit így átéltek, megpróbáltak valamennyit kifejezésre juttatni.

Ez azonban rendkívül nehéz feladat, hiszen az Isteni átélése meghaladja a gondolkozásunkat és a szavainkat. Az ember vágyódhat az Isteni után, szuggerálhatja, felhívhatja, de ez egy másik dimenzió realitása.

Ezért beszélnek ezek a misztikusok, vagy beavatottak különböző módon – gyakran versek formájában. A szúfi-költők – mint Rúmi, Afis és Sali – verseit még mindig olvassák, mivel ők verseikben jelképes módon az Isteni Szeretetet hívták fel. Ez igen jelentős vonatkozás. Ha csak egyszer is képesek vagyunk valamit felfogni az Isteni Világ csillogásából, nagyon fontos, hogy mély szeretettel forduljunk a titokzatos Isteni Lényhez.

Ez így elég misztikusan hangzik. Egyszerűen így kell ezt elfogadnunk?

Minden megvilágosult szellemű ember beszélt erről a valóságról. Korunknak az a különlegessége, hogy a természettudomány ugyancsak foglalkozik ezzel. A természettudomány adta hírül nekünk, hogy a teljes Teremtésben, minden egyes atomban jelen van egy kvantum-vákuum. Először mindenki azt gondolta: „ez ott egy semmi, üres, ott nem észlelünk semmit”. Nemrégen felfedezték, hogy ez az úgynevezett „üresség” energiával, méghozzá alkotó energiával van feltöltve. Ennek az energiának köszönhetően jönnek az atomok legkisebb részei, melyek a nem-létbe tűnnek el, újból elő, jelennek meg, hogy azután újra elvesszenek. Tehát itt az örök visszatérés energiájáról van szó, az örökké visszatérő életről. A belső hangot, amely a csendben hangzik fel, mindenki meghallhatja, akiben felébred az utána való vágyakozás. De ez egyáltalában nem egyszerű dolog, hiszen a gondolatok és az érzések folytonosan jönnek-mennek. Csak fokozatosan tudjuk megtanulni, hogy miként hozhatjuk nyugalomba ezeket. A misztikus hagyományokban megtalálhatóak az idevágó gyakorlatok. Ezek koncentrációs és lélegzési gyakorlatok, melyekkel az állandóan keringő gondolatokat és érzéseket el lehet csendesíteni, és ezáltal egy nyitottság érhető el. Ekkor megtapasztalhatjuk az inspiráció pillanatait. Hogy ezeket a pillanatokat elmélyíthessük, fel kell oldoznunk magunkat a külső lényünkkel, a tulajdonságainkkal, a problémáinkkal és a céljainkkal való azonosulás alól. Teljes személyiségünket, amelyben élünk, és felépített emlékezetünket, amellyel a legtöbb esetben azonosulunk, el kell engednünk. Azt gondoljuk, hogy „ezek vagyunk mi” – és mégis, be kell látnunk, hogy mégsem ez a valódi lényünk. Ez csak az, amit éltetünk és felépítettünk.

A valódi lényt a belső csendben lehet megtalálni. Ez az önfejlesztés és önfelfedezés folyamata, melynek során újra és újra le tudjuk győzni azonosulásainkat, az Egót. Ezért a szúfi mozgalom egy belső iskolában képzést nyújt mindenkinek, aki erre vágyik, hogy bejárhassa ezt az utat. Nagy jelentőségű, hogy a szúfi-mozgalom ezt az Egységet, amely végigvonul az emberiség teljes történelmén, ezt az egyetlen isteni hangot, amely az összes valláson keresztül beszél hozzánk, korunkban újra hallhatóvá teszi. Erre a célra univerzális istenszolgálatot tartunk.

A szúfizmus az iszlám világból ered – Inayat Khan univerzális jelleggel gazdagította.

Az univerzális istentisztelet alatt a hat legnagyobb vallás részére meggyújtunk egy-egy gyertyát, amelyeket az isteni Világosság lobbant fel. Ugyanaz a Világosság világít a gyertyákon keresztül, ezeken a vallásokon keresztül, egy szent könyvön át, mind a hat vallásban. Felolvasunk egy fejezetet egy bizonyos témáról, hogy minden vallás a saját szavaival beszéljen, és mégis, minden valláson keresztül az egyetlen isteni hang hangozzék fel. Van még egy hetedik gyertya is, minden olyan ember számára – legyen a világban ismert vagy ismeretlen -, aki az emberi tudatlanság sötétségében magasra emelte az Igazság világosságát.

Ily módon, az Igazságot kereső emberek összes fajtáját – akárhogy nevezzék is őket – összevonjuk, és az inspiráció áramlata folyik át rajtuk. Mire van ennél nagyobb szüksége a világnak – amelyben a technikánk által minden vallás egészen közel kerül egymáshoz, és mégis, oly kevéssé értik meg egymást, sőt, harcolnak egymással? Ez az a kérdés, amit szeretnék Önökkel megosztani.

Könyvajánló: Mikhaïl Naimy – Mirdad könyve

 

A kultúra megfinomította az emberi természetet, de az emberiség végcéljára irányuló spirituális fejlődés hiányzik. Ennek hiányában az ember arra kárhoztatja magát, hogy önmagát megsemmisítse. A Mirdad könyve is a győzelem utáni vágyról tanúskodik, egy olyan vágyakozásról, amelyet a szeretet tölt el.

Naimy azt írta kiadójának: „A Mirdad könyve egyértelműen távol tartja magát a vallás, a filozófia, a politika területén megnyilvánuló és az általánosan elfogadott minden szilárd dogmától. Jelentősége abban áll, hogy a lét új szemléletének útjait tárja fel. Fel akarja rázni az embereket érzéketlenségükből és a gyűlölettel, viszállyal és káosszal teli dogmatikus tévelygésükből.”

Miért történnek a dolgok úgy, ahogy történnek?

„Az időben nincs feledés. […] Semmi sincs az időben és a térben, ami a véletlen műve lenne.

Minden dolgot az Egyetemes Akarat rendez el, ez pedig semmiben sem téved, és semmi sem kerüli el a figyelmét. […] Fogadjátok el az Egyetemes Akaratot! […] Az Egyetemes Akarat minden embernek és minden dolognak azt juttatja vissza, amit azok kívántak, bármi is lett légyen az, sem többet, sem kevesebbet, akár tudatosan, akár tudattalanul kívánták azt. Az emberek azonban nem tudják ezt, és ezért nagyon gyakran meglepődnek azon, ami osztályrészül jut nekik az Egyetemes Akarat mindent magában rejtő zsákjából […] és sikertelenségük miatt a sors szeszélyeit okolják. […] Mert minden lélegzetvételetekben és minden szavatokban, minden vágyatokban és gondolatotokban és tettetekben benne rejtőzik akaratotok. És ami rejtve marad előttetek, az mindig nyilvánvaló az Egyetemes Akarat számára. […] Minden embertől és minden dologtól a szeretetüket kérjétek. Mert csak így lesznek eltávolítva fátylaitok, és csak így születhet meg a belátás szívetekben. Csak így lesz akaratotok beavatva az Egyetemes Akarat csodálatos rejtélyeibe.”

Mirdad könyve, 21. fejezet

 

Naimy ezzel a könyvvel bebizonyítja, hogy a 20. század nagy spirituális gondolkodói közé tartozik.