Mark Rothko (részlet)

Világosság!

Legnagyobb misztérium, mindent átható, megtámadhatatlan, legyőzhetetlen, mindent felülmúló szépség, mi ez, amit Te felfedtél magadból? Mi ez, amit az emberek eloroztak Tőled, megkísérelvén megragadni a Végtelent?

„Légy üdvözölve, szent világosság, elsőszülött a mennyben!

Vagy nevezhetlek-e büntetlenül örökké ragyogó Örökkévalónak? Mert Isten világosság, és ő csak a megközelíthetetlen világosságban lakott örök idők óta, s lakott azután Tebenned, ragyogóan teremtetlen lények ragyogó árama!”

(John Milton)

Foton a nevem

Leginkább fény formájában létezem

 

Tudom, hogy mi a neved, de te tudod-e, hogy ki vagyok én? Mert ha a világosságról, a fényről van szó, akkor ezt tudni kell. Ez a szakterületem. Engedd meg, hogy bemutatkozzam, nevem Foton. Egyesek csak fény részecskének hívnak. A fotonok energiakvalitások, melyek akkor szabadulnak fel, ha elektronok az atom körüli magasabb energia-pályáról, egy alacsonyabbra lépnek.

 

Durván vázolva ez a feladatunk: az elektronokat kell az atommag körüli pályán tartanunk. Igen, mi szabályozzuk ezt az atomokon belül. Az elektronokkal együtt mi fotonok vagyunk a világmindenség legfontosabb elemi részecskéi. Fotonok nélkül nem létezne semmilyen univerzum, semmilyen világ, nem léteznének emberek, atomok. Jaj, majdnem elfelejtettem bemutatkozni a családnevemen, bár sejtheted: „elektromágneses erő”.

Családunk egyike a négy erőcsaládnak, amelyek a világ fennállásán szorgoskodnak. Két erő hatásos az atommagban: egy gyenge és egy nukleáris (vagy erős) erő, és további két erő van még az atommagon kívül, a nehézségi erő és az elektromágneses erő.

Nem minden büszkeség nélkül állíthatom, hogy családom messze a legfontosabb. Gerrit Teule írt erről nagyon szépen egyik könyvében. Itt kifejti, hogy a négy erő együttműködése egy színházi előadáshoz hasonlítható.

Az első két atomerő képezi a kulisszákat. Ezek fontos elemek, még ha oly passzívak is. A színpad padlózata a nehézségi erő, ami a színházi játékot egyáltalán lehetővé teszi. A színpadon pedig az elektromágneses erő mutatja meg tehetségét. Akár futárokhoz is hasonlíthatnának bennünket, akik energiacsomagokat (információkat) szállítanak ki, természetesen a normál levélhordónál kicsit gyorsabban: a fotonok ugyanis 300.000 km/másodperc sebességgel száguldanak az univerzumon keresztül. A világmindenség roppant távolságai miatt általában meglehetősen hosszú ideig vannak úton. A Hubble-űrtávcsővel olyan csillagrendszereket ismerhetünk meg, amelyek fénye több fényéve úton van felénk. Itt bizonyos esetekben az egyiptomi fáraók idejéből származó fotonokat kell elképzelnünk. Fényen nem csak a látható fényt értem a színspektrum vörös színétől a kékig, ez csak egy kis része az egésznek. A hangokat alapul véve vannak hangok a hallható tartományon alul és felül is. Az ultraibolya fény az ember számára például nem látható, mégis fény. Egy erre érzékeny fényképlemez segítségével azonban láthatóvá tehető. Rezgési frekvenciája érthetően magasabb, mint a látható fényé. Az ennél magasabb frekvencia a röntgen- és gammasugaraké. Ha a frekvenciaszám csökken, akkor a kék szín lassan a vörösbe megy át, az pedig infravörösbe (melegsugárzás).

A tv hullámoknak vagy a rövid és hosszú rádióhullámoknak ezeknél is alacsonyabb a rezgési frekvenciájuk. Ez a mi területünk. Az emberi szem csodálatos eszköz. Öt-hat testvérem, akik a szembe jutnak, elegendő ahhoz, hogy az agy egy idegsejtjéhez információt juttassanak.

Ha az emberi szem csak tízszer érzékenyebb lenne, akkor mindenki egyetlen szín gyenge fényét is kisebb fényvillámnak látná.

Családunkon belül léteznek úgynevezett virtuális fotonok is. Ezek a nullpont-energiamező és a fizikai világ között ingáznak. Ezek összeütköznek a magasabb energiamezőkből érkező szubatomi részecskékkel, amelyek elnyelik őket és így egy magasabb energiaállapotba kerülnek. Az ilyen fotonokat virtuális fotonoknak nevezik, mivel kilépnek anyagi világunkból. Csak energiacsere miatt van rájuk szükség.

Az elektromágneses erő nem csak elektrotechnikai és elektromos készülékeket működtet, hanem az emberi test összes struktúrája és mechanizmusai is ezen az elven működnek. Így az elektronokkal együtt döntő szerepet játszunk a szellem és test együttműködésében. Számunkra meglehetősen furcsa, hogy sok orvos az elektromágneses erőtér alapján működő legmodernebb készülékekkel dolgozik, de azt az ideát, hogy az emberi test ugyanezen elv alapján funkcionál, még nem tette magáévá. Létünk azonban nem csak haszontalan napsütés az ember számára. Az elektromágneses erő egy csodálatos képesség – amennyiben a tudósok nem élnek vele vissza haszonszerzés céljából. Itt elsősorban az emberi irányítás alól kicsúszott, kezelhetetlenné vált telekommunikációra gondolok, és annak lüktető, pulzáló sugárzására. Ehhez hasonló sugárzás a természetben nem fordul elő! Az energialöketek, amelyeket másodpercenként 100-as impulzusszámmal küldenek ki a GSM mobilhálózatba, puskagolyóként zuhognak a testetekbe!

Ezáltal megbolondul az immunrendszeretek, de erről végképp nem tehetek! Emiatt szerencsére előrelátó emberek már kongatják a vészharangot. Olvasni lehet itt-ott, hogy az elektromágneses terek ténylegesen a legnagyobb környezetszennyezők.

Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a Gnózis elektromágneses terét, az eredeti isteni birodalom világosságerejét. Ha megnyitod a lényedet ennek a fényerőnek, akkor ez beleáramlik a mikrokozmikus rendszerbe, és a sugárzása minden szennytől, minden belső diszharmóniától megtisztítja a lélegzőteret.

Nem szeretnék csalódást okozni, de be kell vallanom, nem vagyok illetékes, hogy a szellemi munkásainkról további felvilágosítással szolgáljak. Annyit mondhatok, hogy munkamódszerük ugyanolyan, mint normális jelenségek esetében, azzal a különbséggel, hogy ők másik dimenzióban működnek. Ez a szellemi fényhatás egy hatalmas kegyelem, de az ember legkifinomultabb érzékszervei számára is titok. Csak az eredményei által észrevehető. De hiszen ezt ti magatok átélitek. Nos, jó volt veled ilyen kötetlenül beszélni, és hogy kiönthettem a szívemet neked.

A legutóbbi évszázadig teljes anonimitásban, névtelenségben dolgoztunk, mert akkor még senki sem sejtett semmit sem a létezésünkről. Most azonban mennem kell. Leszállítottam az energiacsomagot, amit rámbíztak, hív a kötelesség. Testvéreim már szemrehányóan néznek rám.

A fény másik oldala

 

Az emberek mindig árnyékot vetnek, gondolja az utazó. És miért akarnának megszabadulni tőle? Mi abban a rossz? Létezhet-e az ember árnyék nélkül? Egy utazó, aki az árnyék ellentétét kutatja: a transzparenciát.

 

A vonat nagy sebességgel száguld tova. Az utazó az ablakon át figyeli fény és árnyék elsuhanó játékát. Lenyűgöző. Nyilván egy kislány is így találja ezt, hiszen így szól: „Nézd csak apu, milyen hosszú árnyékok!” Az utazó csodálkozására az apa egy hosszú, a legkisebb részletekig kidolgozott előadást tart fényről és árnyékról. Ezzel fejezi be: „Ha tehát az egyenlítőn állsz, nincs árnyékod.”

Szokatlan társalgás ez egy vonaton. Az utazó évekig hordozza magában ezt az esetet, majd egy-egy pillanatban újra felbukkan ez az emlék – mindenekelőtt az utolsó mondat, de nem törődik vele. Míg egyszer a barátai egy partin meg nem mutatnak egymásnak néhány „jó kis” internetes rövidfilmet. Az egyik egy kislányról szól, akit a saját árnyékának a megpillantása pánikba ejt. A barátok majd megszakadnak a nevetéstől, megismétlik párszor a rövidfilmet, hogy újból jót vigyoroghassanak a félénk kislányon. Jóllehet az utazó nem találja viccesnek az egészet, mégis tovább nézi. Eközben egy határozatlan érzés sejlik fel benne, a parti azonban megy tovább, és ő együtt ünnepel. Hanem az érzés nem engedi el. Egyre foglalkoztatja. Csak nem lehet véletlen a „két eset az árnyékkal”? Utazásai során eszébe jut a két élmény. Az apa és lánya között zajló beszélgetésből már csak az utolsó mondatra emlékszik. A rövidfilm még elevenen lebeg a szemei előtt. De először is az egyenlítő témán tűnődik. Viruló képzeletében látja a leányt úgy húszévesen Afrikába utazni, hogy ellenőrizze apja történetének a helytállóságát. Nem egyszerű dolog pontosan megtalálni az egyenlítőt, de sikerül. A leány pontosan rááll, ám sajnos még mindig van egy kis árnyék. Lelapul, ahogy csak tud, de …nem, a helyzet ugyanaz marad. Még ha oly lapos lenne is, mint egy érme, akkor is lenne még ott árnyék!

Az emberek mindig vetnek árnyékot. Egyébként pedig miért kellene megszabadulni tőle? Mi olyan rossz benne? Miért esik a másik lány teljesen pánikba a saját árnyéka láttán?

Amikor az emlékezetében meg az interneten mindent megkeresett, ami az „árnyékról” szól, információk egész sorát találta, melyekből egy rendezett listát állított össze:

 

  1. Platón története a leláncoltakról, akik egy barlangban ülnek, háttal a tűznek, és egész életükön át csak árnyékokat látnak. Ezeket természetesen valódinak tartják, hiszen nem ismerik a valóságot.
  2. Az árnyékokat gyakran társítják a halállal, és nagy általánosságban a kellemetlen dolgokkal is.
  3. Vannak gyerekek is, akik mókás játékokat találnak ki az árnyékukkal.
  4. Ezzel szemben kevés felnőtt akad, aki ezt teszi, ám sokan kelnek birokra az árnyékukkal lélektani szempontból, és ezért terápiára kell járniuk.
  5. Az árnyék princípiuma nagyon sok írót ihletett arra, hogy történeteket írjanak árnyék nélküli emberekről, vagy olyan árnyékokról, melyek önálló életet élnek, és ráadásul kezdenek eluralkodni a személyiségen. Hans Christian Andersen egy példa erre.
  6. Sok babonára is lehet bukkanni, ha az árnyék témájáról van szó. Így például némely ember fél másnak az árnyékán állni, feldühödött gyerekek pedig olykor a szüleik árnyékát tapossák.

 

Platón történetét nyugtalanítónak találta az utazó. Egy másik valóság létezése valós lehetőségnek tűnt számára, de rájöhetnek-e erre valaha a barlangban az emberek? Nagyon is lehetségesnek tartotta azt is, hogy önmaga is csupán árnyékokat látott. Tulajdonképpen csak azt lehetett remélni, hogy körülötte minden nem a végső valóság. Ezek a gondolatok mélyen el tudták szomorítani.

Mindenesetre történtek vele megindító és lenyűgöző dolgok is. Néha olyan mélyen meg tudta érinteni a zene, egy szó vagy egy fa… Hogy volt ez lehetséges?

Vagy Platón története csupán az önmagunk sötét aspektusainak értelmében vett lélektani árnyékra vonatkozott? Jung írt arról, hogy az ember az élete során tulajdonságainak egy részét a tudattalanba száműzi, és megpróbálja csak az önmaga által elfogadott részt mutatni kifelé. „Árnyékunk” azonban kísér minket, és egészen váratlan pillanatokban őt magát látja az ember. Akkor az ember önmaga mellett áll, hazudik, vagy olyat tesz, amit nem akar. Vagy másokra vetíti, és olyan tulajdonságokat ítél el, melyeket önmagában már nem lát. Ebből a szempontból teljesen érthető a félős leány magatartása. Az utazó azonban már maga is sok mindent kitalált a projekcióról. Időközben már képes volt a saját projekciói felismerésére és benső elrendezésére is. Idővel már biztosan tudta, hogy egy ember birtokol minden tulajdonságot, és ezért voltaképpen minden lehetőséget is. Ez a felfedezés határozottan igen üdvös volt. Mégis feltette magában a kérdést, hogy akkor az embernek lélektani értelemben már nem lenne sötét, árnyékos oldala? Nem tudott válaszolni a kérdésre, az továbbra is fennállt.

 

Bizonyos idő után arra a következtetésre jutott, hogy ameddig csak cselekszik az ember, mindig is vet árnyékot. Képzeletében Janusfejű emberek képe keletkezett: ha elől a szép oldal volt látható, akkor a haj alatt tűnt el a rút, és vice versa. Akkor megérthetjük, hogy az egyes ember, akárcsak a többiek, magában hordozza ezt az árnyékos oldalt. Ez egy csomó nehézséget megold. Sohasem mutathatja az ember azonban mindkét oldalt egyszerre, mert egymással ellentétesek. Továbbra is bonyolult ügy volt ez. Így visszatért az első árnyékötletéhez, ahhoz a lányhoz, aki papír vékonyságúra próbált lelapulni, hogy úgy álljon az egyenlítőn. A lány felfedezné, hogy ez nem sikerülhet. Megértené, hogy még ha fel is venné magába az ember az árnyékát, akkor sem fehér, hanem szürke lenne – mert még mindig a Lét-ben van.

Az utazó elhatározta, hogy a leány mindezen fáradozások után megérdemelte, hogy felfedezze: egyedül maga a fény nem vet árnyékot, és az egyetlen mód, amelyen nem vetül árnyék, a tökéletes transzparenciát, átlátszóságot jelenti – a tökéletes nem-lét-et.

 

Lehetséges volna ez? És éppúgy képes lenne látni ez a transzparens ember, mint ahogyan maga a fény lát? A Földre tekinthetne, és nem látna mást, csupán fényt, magának a fénynek a projekcióját. Transzparens tekintete képes lenne mindenen átlátni, hiszen a fény mindenen át tud hatolni, ha az ember már nem áll az útjába. Világossá válna előtte a létezés miértje. Még a legkisebb dolgot sem nevezné jelentéktelennek. Végre felismerné a tervet – a kislányokkal, fákkal, zenével és árnyékokkal.

Boldogsága pedig fényszikrákat vetne mindenre, amit a szeme megpillant.

Az egyetlen

 

A szufi Mahmoud Shabistari (1288-1340) A titkos rózsakert című kötetében összegyűjtött verseit – amelyekből itt idézünk – a perzsa költészet által létrehozott leginkább inspirált művek között tartják számon. Szépségben és egyszerűségben tanúskodnak a Világosságról. „Ó, Isten Világossága, ó árnyék nélküli végtelen!”

 

A név

Minden teremtmény az Egyetlen nevéből jött, amelyben kezdete volt, és ahová végtelen dicshimnuszokkal vissza fog térni.

 

A szeretett vendég

Dobd el magadtól teljesen az egzisztenciádat, mert nem más az, mint hamisság és gyom.

Ürítsd ki szíved kamráját, és rendezd be úgy, hogy a Szeretett lakása lehessen. Ha te már nem leszel ott, Ő be fog jönni, és feltárja előtted – ki énedet levetetted – a szépségét.

 

Az árnyék nélküli

Az igazság keskeny ösvényén, a középvonalon áll ő, egyenesen, anélkül, hogy akár egy árnyékot is vetne, sem maga előtt vagy mögött, sem balra, sem jobbra. Kelet és nyugat az irány, melyekre imáit irányítja, túláradva az isteni világosság tengerében.

Üdv! Ó, Isten Világossága, ó árnyék nélküli végtelen!

A világosság megjelenése

 

A Világosság

A megnyilvánult világosság vezeti a szív minden örömét, hol lantosként, hol pohárnokként.

Micsoda dalnok az, aki száz meg száz odaadó hallgató szívét tűzbe és lángba borítja, édes melódiája csupán egyetlen akkordjának leütésével! Minő pohárnok az, akinek egyetlen pohárkája célba talál, és bódulttá tesz! Amikor alkonyatkor belép a mecsetbe, egyetlen ott virrasztó embert sem hagy cserben.

Ha éjjel jő a kolostorba, úgy azt, amiről a szufi mesél, mesés történetté teszi. Ha az előadóterembe lép részegnek tettetve magát, reménytelen zavarba hozza a professzort.

Akik imádják, azokat őrültté teszi a szeretetéért, és otthonukat elhagyják érte. Egyeseket igaz hívőkké tesz, másokat hitetlenekké, világukat elsivatagosítván.

Ajkai vendégfogadókat magasztaltak fel, orcái mecseteket tettek ragyogóvá. Mindent megtaláltam benne, amit kívántam, az éntől való végső megszabadulást.

Szívem semmit sem tudott felőle, mert a világosság az önteltség, a felfuvalkodottság és az érzékcsalódások fátylainak százai mögé volt elrejtve.

 

A látogatás

Egy napon, pirkadatkor, belépett a tiszta istenkép az ajtómon és felébresztett a tudatlanság nehéz álmából.

Lelkem titkos kamráját megvilágította ábrázata által, és igaz világossága felfedte előttem a létet.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy belenéztem ebbe a tiszta ábrázatba. Így szólt hozzám: „Egész életedben a hírnevet és a megbecsülést kerested, de önvalódnak ez a keresése tévképzet csupán, és távol tart téged tőlem.” És hozzátette: „Ha csak egyetlen pillanatra is arcomba nézel, többet ér az, mint ezer év istentiszteleti fáradozás.”

Igen, a Szeretett arca fátyoltalanul jelent meg előttem, az emberiség eme ékessége, és lelkemet elhomályosította a szégyen, ahogy elveszett életemre és elfecsérelt napjaimra emlékeztem.

Mahmoud Shabistari Titkos rózsakertjéből

Világosság- vagy látszatlények vagyunk?

 

Minden dologban egy egységes élő szervezet életelve nyilatkozik meg. Az anyag az élet megnyilvánulása, azonban nem önmagából él. Az anyag fényhullámokból, atomokból keletkezik, melyek a világegyetem, illetve végső soron az Istenség ideáit hordozzák. Ám önmagukban nem rendelkeznek élettel – csak látszattal, álommal, kivetítéssel. Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Ezekre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ.

 

„A valódi világosság, a kozmikus, mozdulatlan világosság, minden létezés forrása. A legmagasabb valóság. Igazából lehetetlen meglátni ezt a világosságot. Lehetetlen a mi érzékszerveinkkel észlelni. Az ember ezt a világosságot csak belülről kiindulva ismerheti fel; a mozdulatlan pontban, ami mindennek a közepe.”

Walter Russell

 

Hogyan és milyen kiindulópontból ítélkezünk a valóság felől? Vajon nem minden a benső lényünkben kezdődik-e, a mikrokozmosz kis világában?

A mikrokozmoszban található testünk – a maga érzékszerveivel, érzéseivel és gondolataival – állandó mozgásban, mintegy láncreakcióban vagy örvényben van. Ez az, amit mi „embernek” nevezünk. Amint nyugalomba jövünk, megtapasztaljuk, hogy mindemellett a háttérben egy csendes valaki vagy valami láthatatlan létezik, ami vagy aki mindent észlel. Hasonlatos egy csendes lánghoz, amelyet tudatnak nevezünk. Minden más létezését lehetővé teszi. Folyamatosan jelenlévő, még ha minden más változik is. Ezt a lángot háttérnek is tekinthetjük, amire mintegy hologramként több dimenziós képek vetülnek. Egy hologram ismertetőjegye abban áll, hogy minden egyes része az egésznek több, teljes képét is tartalmazza. A kép minden része tartalmazza a kicsinyített és kissé elmosódott – de mégis teljes képet. Ennek az eljárásnak a felfedezését követően alakult ki az analógia az univerzummal is, vagyis, hogy világegyetemünket egy hologramhoz hasonlíthatjuk. Minden tükröződik benne, hópelyhek és csillagok, de egy másik, magasabb valóság vázlata is, amely a téridőrenden kívülről származik.

A mai tudomány e felismerései sejtetni engedik, hogy a világ nem olyan, mint azt korábban gondolták. Nem annyira elkülönült dolgok és jelenségek gyűjteménye, hanem inkább egy projekció az egyetemes tudat világosságába. Eközben pedig fontos tény továbbá, hogy ennek a valóságnak minden egyes tagja összeköttetésben áll minden mással, és magában hordozza képmásukat, a hermészi alaptörvénynek megfelelően: „amint fent, úgy lent”. Más szavakkal: Minden dologban megnyilvánul egy egyedülálló szervezet életelve. Az anyag az élet megnyilvánulása, ám nem önmagából él – legyen az egy ember, a Nap vagy egy fa formájában. Az anyag világossághullámokból keletkezik, melyek az univerzum ideáit – vagyis az Istenségét – hordozzák. Önmagukban azonban nincsen valódi életük, csupán látszatok, álmok és kivetülések.

Ebből a nézőpontból szemlélve megérthetjük, hogy a tudományban és a technológiában miért jelennek meg újra és újra tökéletlen és gyakran egymásnak ellentmondó elméletek, melyek világunkat lennének hivatottak magyarázni. Ez olyan, mint amikor árnyékokat kutatnak. És ki kutatja eme árnyékokat? Az árnyékok maguk? Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Erre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ. Létezik egy valódi élet és egy egyetemes Világosság. Nem az a fény, amely 300.000 kilométert tesz meg másodpercenként, hanem az a fény, amely mérhetetlen sebességgel mozog.

Az a világosság, aminek sehová sem kell utaznia, mert mindenütt jelenlévő. Ez az úgynevezett világosságok világossága. Egy anyagtalan élet, a világegyetem számára és számunkra szolgáló valóban élő alap. Mindazonáltal az embernek ezt a világosságot önmagában kell felfedeznie, mint belső lényeget. Ez az esszencia rajtunk keresztül és általunk szeretne megnyilvánulni. A világ, a valóság, amit észlelünk, mindig a kiindulóponttól, a szemlélő tudatától függ.

Az érzékszervek ebben alárendelt szerepet játszanak. Amennyiben az igazságnak valóban a pontos képét szeretnénk megismerni, először is találnunk kell egy biztos, változatlan nézőpontot. Olyan ez, mint mozgó fényképezőgéppel fotózni. A képek életlenek lesznek.

Ha bensőleg nyugodtak és mozdulatlanok vagyunk, pontos képet kapunk.

Ez a mozdulatlan középpont bennünk rejlik. A valódi, emberi lényeget képezi, és egyben minden létezés közös középpontja is. Hol találjuk ezt a magot?

C. G. Jung, a svájci pszichiáter egyszer azt mondta: „Aki kifelé néz, álmodik, aki figyelmét befelé irányítja – felébred.” A felébredés az igazsághoz vezet, mindkettő összeköttetésben van. Ahhoz, hogy felébredhessünk, vágyakoznunk kell az igazságra. A megvilágosodás és felismerés utáni vágyakozás megköveteli, hogy ennek a világosságnak mindent kiszolgáltassunk; bizonyára lépésről-lépésre – de mindent.

Ennek útja a szívvel történő felismerés, napról napra, pillanatról pillanatra. Felismerni mindazt, ami összhangban van a lélekkel, a legbensővel. Ezáltal egyre jobban közelítünk a forráshoz, lényünk magjához.

Tudatunk lángja így egyre erősebben megnyilvánulhat mikrokozmoszunkban. Ezáltal pedig személyes aggodalmaink és félelmeink egyre csökkenek, míg végül teljesen eltűnnek. Korlátáink és téves elképzeléseink elmúlnak, a nagy Egész elgondolása pedig a helyükre lép. Természetesen ez nem megy fájdalom és szenvedés nélkül.

Ez azt jelenti: belülre figyelni, és minden további fenntartás nélkül járni a saját létünk eredeti világossága és igazsága felé vezető ösvényt. Tudatos életet jelent, és ez a látszat- és világosságlény közti különbség.

Portré: Mikhaïl Naimy

 

Mikhaïl Naimy 1889-ben született Libanonban.

Nazarethben orosz nevelésben részesült, majd 1906-tól irodalmat tanult Ukrajnában, 1911-től 1916-ig pedig Washingtonban. Ott barátjával, Khalil Gibrannal, többek között A Próféta szerzőjével, megalapította a „Pen Society”-t az amerikai arab szerzők klubját. Naimy sok könyvet és esszét alkotott az arab irodalomról, amelyek még mindig alapműveknek számítanak. Amikor barátja, Khalil 1931-ben meghalt, visszatért Libanonba.

Mikhaïl Naimy hitvallása szerint a kultúra megfinomította az emberi természetet, ami azonban hiányzik számára, az a spirituális növekedés, amely az emberiség végcéljának ideájára irányul. E végső cél hiányában az ember arra kárhoztatja magát, hogy önmagát megsemmisítse.

Világképének esszenciáját a következőképp összegezhetjük: az egész kozmosz és az élet egységet képez és oszthatatlan. Az Egész több mint részeinek az összessége. Ezért nem törhet át a teljes igazsághoz a tudomány által alkalmazott analízis, mivel redukál, korlátoz, ahelyett hogy szintézishez vezetne. Csak az ember belső lénye képes valamennyi dolog, az ember és az egész univerzum belső lényét megérteni. A kozmikus tudatossá válásról van tehát szó, az abszolút élettel való eggyé válásról. Naimy szerint, a belső maghoz áttörni még nem képes „kívülálló” ember és a kozmikus ember között található a „kovaköves meredély”, ahogy a könyv is említi. Ez az emberi keresztút. Itt arról van szó, hogy vagy élünk, és a végén meghalunk, vagy hogy az én tekintetében meghaljunk, és a lélek tekintetében igazán éljünk. Ezt a szellemi üzenetet megtalálhatjuk minden művében, kiváltképp a Mirdad könyvében, amely 1948-ban jelent meg Bejrútban, 1954-ben Mumbaiban (akkoriban még Bombay), Indiában, utána pedig még sok más nyelven Európában és azon kívül is.

A szerző minden könyvében egyesíti a múlandó valóságot a magas spiritualitással. Sokat írtak róla, mind a nyugati, mind az arab világban. Mikhaïl Naimy 1988-ban halt meg, 99 évesen.

Könyvajánló: Mikhaïl Naimy – Mirdad könyve

 

A kultúra megfinomította az emberi természetet, de az emberiség végcéljára irányuló spirituális fejlődés hiányzik. Ennek hiányában az ember arra kárhoztatja magát, hogy önmagát megsemmisítse. A Mirdad könyve is a győzelem utáni vágyról tanúskodik, egy olyan vágyakozásról, amelyet a szeretet tölt el.

 

A Mirdad könyve című mű története egy legendán alapul: az özönvíz után Noé Libanon tejfehér hegyei között vándorolt, és azért aggódott, hogy az emberek nehogy elfelejtsék az özönvizet.

Ezért azt ajánlotta fiának, Sémnek, hogy építsen egy oltárt, melyet egy olyan ház övez, amelyben kilenc ember él, akiknek kérniük kell a Legmagasságosabbat, hogy vezesse őket és embertársaikat. Miért kilenc? A bárkában nyolcan voltak: Noé, felesége és három gyermeke a feleségeikkel. De volt ott egy kilencedik is, aki elbújt, egy társ, egy kormányos. Noé elrendelte, hogy ha egy bárkalakó meghal, akkor a bárkánál jelentkező első látogatót kell felvenni új testvérnek.

Évszázadokon át így működött a bárka. Nagy tekintélynek örvendett a lakosság előtt, és sok adományt kapott, ezért a kolostor nagyon gazdag lett.

Míg el nem érkezett a pillanat, amikor egy önfejű apát, Shamadam, megtörte az ősrégi szabályt, és az egyik testvér halála utáni új jövevényt, Mirdadot, csupán szolgáló inasként akarta befogadni. Mirdad elvállalta a szerepet, és hét évig oktatta társait a bárkában, ami nem tetszett az apátnak. Mirdad különleges befolyásának hatására a szerzetesek végül minden vagyonukat elajándékozták, és elhagyták a kolostort.

Az apát megnémult, megváltásáig azonban a hely foglya maradt, ahogy a jövendölés szólt. Ezen a ponton kezdődik a Mikhaïl Naimy által elbeszélt történet. Az elbeszélő, aki első személyben szól, megmássza a hegyet, ahol a bárka áll. Mialatt egy barlangban tölti az éjszakát, megfosztják kenyerétől, ruházatától és botjától, majd kikergetik onnan.

Végül elerőtlenedve a kolostor kapujának küszöbéig vergődik el. Az apát azonban megmenti, és ennek a jövevénynek a megérkezésével újra tud beszélni, miután 150 évig várt arra, akinek jönnie kellett: „meztelenül, bot és elemózsia nélkül”. Az apát ennek a fiatalembernek nyújtja át a könyvet. A Mirdad könyve a 39. lapon kezdődik, „ahogyan azt Naronda, a legfiatalabb testvér feljegyezte”. A mottó így hangzik: „Világítótorony és kikötő mindazok számára, akik a megszabadulásra vágynak. Senki más keze ne illesse!” 37 fejezet írja le, hogyan oktatja Mirdad a testvéreket, és hogyan reagál a vele ellenségesen viselkedő Shamadamra, aki megalázza és becsmérli őt. Ezekben benne rejlenek a bölcsesség és ismeret gyöngyszemei, páratlan példái annak, hogyan kellene minden helyzetet megélni, valamint filozófiai kijelentések és mély bölcsességek. Minden egyes történet példaszerűen mutatja be Mirdad végtelen, személytelen szeretetét testvérei, de Shamadam iránt is, sőt minden ember, valamit az állatok, a növények és a világ iránt.

Naimy azt írta kiadójának: „A Mirdad könyve egyértelműen távol tartja magát a vallás, a filozófia, a politika területén megnyilvánuló és az általánosan elfogadott minden szilárd dogmától. Jelentősége abban áll, hogy a lét új szemléletének útjait tárja fel. Fel akarja rázni az embereket érzéketlenségükből és a gyűlölettel, viszállyal és káosszal teli dogmatikus tévelygésükből.

Miért történnek a dolgok úgy, ahogy történnek?

Az időben nincs feledés. […] Semmi sincs az időben és a térben, ami a véletlen műve lenne. Minden dolgot az Egyetemes Akarat rendez el, ez pedig semmiben sem téved, és semmi sem kerüli el a figyelmét. [… ] Fogadjátok el az Egyetemes Akaratot! […] Az Egyetemes Akarat minden embernek és minden dolognak azt juttatja vissza, amit azok kívántak, bármi is lett légyen az, sem többet, sem kevesebbet, akár tudatosan, akár tudattalanul kívánták azt. Az emberek azonban nem tudják ezt, és ezért nagyon gyakran meglepődnek azon, ami osztályrészül jut nekik az Egyetemes Akarat mindent magában rejtő zsákjából […] és sikertelenségük miatt a sors szeszélyeit okolják. […] Mert minden lélegzetvételetekben és minden szavatokban, minden vágyatokban és gondolatotokban és tettetekben benne rejtőzik akaratotok. És ami rejtve marad előttetek, az mindig nyilvánvaló az Egyetemes Akarat számára. […] Minden embertől és minden dologtól a szeretetüket kérjétek. Mert csak így lesznek eltávolítva fátylaitok, és csak így születhet meg a belátás szívetekben. Csak így lesz akaratotok beavatva az Egyetemes Akarat csodálatos rejtélyeibe.

Mirdad könyve, 21. fejezet

 

Naimy ezzel a könyvvel bebizonyítja, hogy a 20. század nagy spirituális gondolkodói közé tartozik.

A szem „nem-léte” az a tiszta tükör, amelyben Isten önmagát látja. Ha ez az új fény meggyullad bennünk, akkor belső szemünk előtt egy új világ bontakozik ki.

Mit lát a belső szem? Ki lát a belső szemmel? Ő a tökéletes, az isteni Hórusz-ember, akit a régi egyiptomiak „a Fiúnak” neveztek, aki az emberben saját isteni világát látja, és az ember ennek csendes, megvilágosult tanúja lehet. Ebben a csendben ezen felül – hogyan is lehetne másként – szemünk ezt a fényerőt átalakítva kisugározza.

Én vagyok a szem fénye,

a szellem, aki a mélységben

kifürkészhetetlenül lakik.”

Bhagavad Gita