A Szellemi Iskola ötszörös útja

 

A remény és a teljesülés csillaga – Catharose de Petri

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának munkahelyeit és gyújtópontjait, melyekre a gnosztikus birodalomban a minden alapjául szolgáló nagy terv kivitelezéséhez szükség van, az évek során használatba vették. Az ifjú Gnózis szellemi iskolája immár teljesen képes a rábízott feladat betöltésére. Azért azonban, hogy mindennek a jelentését, és az ezzel járó minden hatalmas következményt beláthassanak, szeretnénk megosztani Önökkel az alábbiakat.

Először is közölnünk kell, hogy az Egyetemes gnosztikus Lánchoz tartozó szerzetek mindegyike teljes értékű Szerzet. Ez azt jelenti, hogy ténykedésük során, evangéliumi küldetésüket nem csak azáltal teljesítették, hogy a megszabadító életre hívták és vezették az embereket, hanem, hogy egyúttal teljes aratásukat be is hordták a megszabadulás hajlékaiba. E cél érdekében – ahogy ez magától értetődik – minden szerzetnek bizonyos hosszabb-rövidebb ideig tartó fejlődési szakaszt kellett átélnie, mégpedig aszerint, hogy mennyire bizonyult képesnek feladata betöltésére. Amíg egy szerzet nem vált teljessé, addig az előtte járó szerzet segítette, amelyet azonban ezzel hátráltatott az előrehaladásában. Ezért minden előző szerzet csak akkor léphet feljebb egy új munkaterületre, ha a halál természetében folytatott munkát teljesen át tudja venni tőle egy következő szerzet.

Egy ilyen átvételhez azonban a következő csoportnak a szó szoros értelmében ötszörösnek kell lennie; azaz – misztikusan kifejezve – meg kell gyújtania Betlehem csillagát a haláltermészet sötét országai felett.

Mit jelent a gyakorlatban, hogy egy gnosztikus szerzet ötszörös?

Egy ilyen szerzetnek először is rendelkeznie kell egy intézménnyel, amely hatásosan éltetve, kapcsolódni tud a kereső emberiséghez, és az élet tengeréből embereket halászhat vele. Mint tudják, mi a Lectorium Rosicrucianum nyilvánossági munkája formájában rendelkezünk egy ilyen intézménnyel.

Másodszor, a szerzetnek birtokolnia kell egy olyan eszközt, amellyel az iskolához közeledőket módszeresen bevezetheti a kiegészülés ismeretébe. Mindennek úgy kell megvalósulnia, hogy a közepes tanuló se lásson más kiutat, mint önátadással rálépni a megszabadulás ösvényére. Ezzel az eszközzel is rendelkezünk: ez a Lectorium Rosicrucianum külső iskolája, a bevezető fokozatok.

Harmadszor a szerzetnek szüksége van egy szervezeti eszközre, hogy mindenkit, aki akarja, és akaratának a bizonyítékával is szolgál, a legrövidebb időn belül elvezessen ehhez az önátadáshoz, ehhez az éntelenséghez, hogy a lélekszületés által lehetővé váljon az úgynevezett belső életben való gyakorlati részvétel. A Magasabb Tudat Iskolája révén ezzel az eszközzel is rendelkezünk, amelyben gyakorlatilag öt éven belül meg lehet ünnepelni ezt a szép és nagyszerű diadalt.

A szerzetnek, negyedszer rendelkeznie kell a szolgáló segítők egy olyan kiválasztott csoportjával, amely a szükséges keringési folyamatokat gnosztikus-mágikusan életfluidumokkal látja el, és az egész élő testet felruházza a kívánt erőkkel, hogy az valóban élhessen. Az eklézsiában rendelkezünk azzal a papi sereggel, amely naponta ezt a nagyszerű feladatot látja el.

Ötödször pedig létezik egy szerv, amely többek között a gnosztikus birodalom új asztrális terében tevékeny, hogy minden testvért, aki csak szóba jöhet, elvezessen oda, és az új lélekbirodalom megszabadító életébe állítsa őket. Vagy a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumának nyelvén kifejezve: léteznie kell egy teljesen biztosan dolgozó tizenharmadik Eonnak. Az Ifjú Szerzet rendelkezik ezzel a szervvel is az Arany Fej Közössége révén.

Így világossá válik számunkra, hogy az ifjú Gnózis immár teljesen felnőtté vált, és ezzel sok gondoskodástól szabadította meg az előtte járó szerzetet. Betlehem csillaga e felnőtté válás időpontjában újra felragyogott. Ez a remény és a beteljesülés csillaga, a gnosztikus pirkadat fénye a világ fölött!

Egy ideje tehát létezik egy új, teljes értékű gnosztikus Szellemi Iskola. A tökéleteseknek egy újabb serege indul útjára, hogy megkezdje a fej, a szív és a kezek feladatát a sötétség országaiban. Az ifjú Gnózis így eredeti nevéhez méltóan misztériumiskolává vált, az egyetemes lánc minden előző misztériumiskolájával egyenrangúvá.

Ezért igazán van okunk szavainkat köszönetre és örömre hangolni, mivel a hosszú és gyakran oly aggodalmas évek után eme feladatunkat jó véghez vihettük. De van itt még más is, rengeteg minden!

Ha egy ötszörös gnosztikus szerzet valóban felkészült egy ilyen feladat beteljesítésére, akkor minden hozzá igyekvőt szabadon vihet az atyai házba.

Ez az ezeréves birodalom egyik nézete. Egy ezeréves birodalom az az időszak, amelyben a Hétszellem három elsődleges sugara védelmében dolgozó szerzetet a munkája elvégzésében semmiféle akadály sem gátolhatja, bármely oldalról is fejlődik az ki a haláltermészet területén, hogy Isten gyermekeinek aratását megzavarja vagy megsemmisítse. Reméljük, hogy Önök mindezt felismerik vagy képesek érzékelni, hogy megérthessék azokat a jelentőségteljes időket, amelyekbe beléptünk.

Ha egy gnosztikus szerzetnek sikerül az ellenség birodalmában épülő fellegvárát befejeznie, akkor megadatik neki az erő, hogy a régi kígyó hatókörének sugarát időlegesen beszűkítse, hogy küldetését zavartalanul kivitelezhesse.

Egy ilyen időszak hatalmas következményekkel jár. Oltalmazott, biztos út alakul ki, amely lentről felfelé, de ugyanakkor fentről lefelé is vezet. Ez többek között azt jelenti, hogy a tükörszféra sok foglya, sokan, akik a tükörszférához tartoznak, vagy bizonyos létállapotban nem folytathatták fejlődési menetüket, mert mikrokozmoszukat nem lehetett kiüríteni, most megkapják a megszabadító életben való részesülés lehetőségét.

Például sok ezer megszabadítatlan lélek van, akiket az elmúlt hétszáz évben, miután az előttünk járó szerzetnek vissza kellett vonulnia az anyagszférából, Jézus tanúsága vagy Isten igéjének akarata végett megöltek. Olyan emberek ezek, akik annak idején a dialektika fenevadát és annak minden csalfa és eonikus képét alapvetően elutasították, ezért mentessé váltak a halálos bűnöktől és az emberiségnek nagy szolgálatokat tettek. Mivel azonban mindezek az értékes testvérek nem rendelkeztek a megszabadulás jelével, az új lélek jellegével, hősi haláluk után nem léphettek be az élő lélekállapot világába.

A világért és emberiségért hozott áldozatuk, akiknek a halál természetében oly keservesen kell szenvedniük, és a mindenkivel szemben tanúsított névtelen szeretetük azonban oly nagy volt, hogy mikrokozmikusan nem lehetett őket kiüríteni, és így nem járhatták a többi halandó útját. Ezért olyan területen vannak, melyet a hatodik és a hetedik kozmikus terület közötti határterületnek nevezhetünk.

Sokukat, akik csak valamelyest is szóba jöhettek rá, az előző szerzet már megváltotta és beemelte a megszabadító életbe. A többieknek azonban várniuk kellett, mert az anyagszféra állapotai miatt lehetetlen volt mikrokozmoszaik számára egy újabb inkarnálás, mivel az, erőlehetőségeik tükrében, újfent csak hatalmas, meg nem érdemelt szenvedéshez vezetett volna. Ezért kellett ezeknek a lelkeknek várniuk, amíg megteremtődnek azok a feltételek, melyek az ifjú gnosztikus szerzetben most valóra váltak.

Most már belemerülhetnek az időbe, és a gnosztikus beavatás pompás és gyors ösvényén át beléphetnek az örök atyai házba. Ezért magától értetődő, hogy az élő testet most és a közeljövőben benépesítő csoport igen különleges minőségű, új eljövendő generációknak fog életet ajándékozni.

Az elkövetkezendő évtizedekben olyan emberek születnek majd az ifjú Gnózis csoportjába, akik már ifjú korukban világos jelét adják pozitív irányulásuknak és lehetőségeiknek. Fiatal éveik ellenére sok öregebbet megszégyenítenek majd, ugyanakkor utóbbiak örömükben elámulnak a csoportban általuk előidézett iram és haladás okán.

Ezért többé már az iskola jövője miatt sem kell nyugtalankodnunk. Ezt az új Jeruzsálem felé vezető utat egyre többen és egyre erősebben fogják örömmel és teljesen bejárni.

A Gnózis áldása tartósnak bizonyul.

Catharose de Petri J. van Rijckenborgh-gal közösen alapította a Lectorium Rosicrucianumot. A „Keresztény Gnózis” mélyen gyökerező érzésével és a tiszta gnosztikus mágia felismerésével gondoskodott a templomok mágikus berendezéséről és szépségéről, ahol tiszta szellemi energiák működnek. Szüntelenül szembesítette a tanulókat azzal, hogy a megszabadító munka csakis akkor lehet eredményes, ha a tanulók tiszta belső motivációval a legtisztább életvitelt követik. J. van Rijckenborgh 1968-ban bekövetkező halála után Catharose de Petri nagymesterként, a Nemzetközi Szellemi Vezetőséggel együttesen megszilárdította a Szellemi Iskola autonóm erejét.

Ne akarjunk belsőleg elhatárolódni

 

Márciusban az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának számos templomában felolvasták a Lectorium Rosicrucianum ifjú tanulóinak egy nemzetközi együttműködés keretén belül megszerkesztett szövegét.

 

Szeretnénk meghívni Önt egy közös utazásra. Vessünk egy pillantást a jelenre, hogy csatlakozhassunk a közeljövő kihívásaihoz.

Az emberiség egy új időszak előtt áll, melynek kihatásait sokan, többek között nagymestereink is, már évtizedekkel ezelőtt előre látták. Ezek a következmények napjainkban kivétel nélkül aktuálissá váltak. A társadalom valamennyi nézetében világviszonylatban felismerhetjük a Vízöntő-korszak hatásait. Az Aquarius-konferenciák folyamán Jan van Rijckenborgh kijelentette, hogy a légkör ebben az időszakban az egész világra kiterjedően megváltozik. Ez az atmoszféra minden embert arra kényszerít, hogy két út közül válasszon: az egyik a magasabb tudat útja, mely az egész emberiség teljes regenerációjához vezet, míg a másik az ellentétek és az anyag világában való tökéletes degenerációhoz visz.

Mindennapjainkban mindezt életünk „felgyorsulásában” tapasztalhatjuk meg, mely egyre kevésbé strukturált és előre látható. Egy-két generációval ezelőtt egy fiú megörökölte apja üzemét, és egész életét annak szentelte, hogy ezt az állást betöltse. Vizsgálatok kiderítették, hogy korunkban az embernek élete folyamán átlagosan hét, vagy akár tíz állása is lehet. Nagyon nehéz hosszabb időn keresztül valóban kötődni valamihez, intenzíven foglalkozni valamivel.

Az internet valamennyi lehetőségével relativizálja, viszonylagossá teszi a távolságokat, és ezáltal a mindenütt jelenvalóság illúzióját kelti bennünk. A kommunikáció közvetlenné vált és mindenfajta szokványos személyes kapcsolatot helyettesít. A távolságok is folyamatosan csökkennek a kényelmesen elérhető, gyors szállítási eszközök következtében. Életünk már nem kötődik olyan erősen a látható anyaghoz; egyre több időt töltünk a digitális világokban, és egyre több időt fordítunk a digitális világokra, melyet egyfajta „elanyagtalanodási” folyamatnak nevezhetnénk – ami szintén egyike az új korszakot kísérő jelenségeknek, annak a kihatása, melyet mi „Vízöntő-sugárzásnak” nevezünk.

Hogyan reagál erre az emberiség? Mi történik körülöttünk? Hogyan viszonyulunk ehhez? Az elanyagtalanodás itt nem jelenti feltétlenül az időtől és világunktól való szó szerinti megszabadulást is. Nap mint nap elegendő lehetőségünk van arra, hogy rátaláljunk a megszabadulás ösvényére, és keresőkként erre vonatkozó érdekes témákról informálódjunk. Végső soron minden témáról minden információ a rendelkezésünkre áll – de ennek is megvannak a hátulütői. Napjainkban hatalmas a figyelem elterelésének a veszélye is. Pontosan azért, mert oly sok mindenre rátalálhatunk, azok a témák is jelen vannak, melyeknek nincs feltétlenül közük a keresett dologhoz. A keresők mai generációját, akiknek valamennyi információ a rendelkezésére áll, akik mindent megkaphatnak, amit csak akarnak, egészen biztosan erősebben lehet ehhez a világhoz és a földi élethez kötözni.

Újra és újra mérlegelnünk kell, hogy mit jelent az elanyagtalanodás kizárólag a forma szerint, és mit jelent az elanyagtalanodás megszabadító értelemben? Az emberiség továbbra is – ez nem is lehet másképp – folyamatosan e lét értelmének keresésével foglalkozik.

Az elmúlt 300 év folyamán a tudományos módszerek fejlődése mindennapi döntéseinknél a vallási befolyások folyamatos csökkenéséhez vezetett.

Jelenleg megállapíthatjuk, hogy a modern tudomány fiatalabb tudományos területei, mint pl. a kvantummechanika, az asztrofizika, a fizika részecskéket kutató ágazata és a kozmológia olyan eszméket fejlesztettek ki, melyek ennek ellenére szellemileg is megérintik az emberiséget.

Ezek az ötletek az élet megváltoztatására ösztönözhetnek és kiszélesíthetik a tudatot. Egyre jobban érzékelhető, hogy az emberiség készen áll a tudomány és a spiritualitás egy új fajtájának együttműködésére vagy összeolvadására. Mindez jól látható a kvantumelmélet irányzataiban, ahol felismerhetővé vált, hogy létezik egy alapvalóság, valami, ami egy még ismeretlen törvény alapján mindent aktivitásra, cselekvésre ösztönöz. Ez az ismeretlen, ez az erő az, amely minden mögött hat, és gondolatainkat „Isten” princípiumára irányítja. Itt nem egy intelligenciáról vagy tervről van szó, mint az embernél, hanem inkább egy alapelvről, mely megteremti a valóságot, amelyben élünk.

Láthatjuk, hogy az emberiséget a Vízöntő-sugárzás által egyre erősebben új fejlődésre ösztönzik.

Sokan próbálják meg kétségbeesetten fenntartani a régi szerkezeteket. Másrészről azonban az is erősen érzékelhető, hogy rengetegen reagálnak pozitív és spontán módon az új korszakra és a bennünket körülfogó és átjáró új atmoszférára.

Az elkövetkező években valamennyiünknek bátran és nyílt szívvel meg kell barátkoznunk ezzel az új légkörrel: nyílt szívvel, hogy sohase térjünk el saját, különleges életutunktól, és bátran, hogy pozitívan kapcsolódhassunk a változásokhoz. Ez az, amire a Vízöntő felhív bennünket.

Annak idején, amikor Jan van Rijckenborgh Aquarius erejéről beszélt, ismételten felhívta a figyelmet azokra a hatalmas lehetőségekre, melyek nemcsak az emberiség felébresztésében, hanem a transzfiguráció ösvényén is szerepet játszanak. A Confessio Fraternitatis-hoz fűzött magyarázataiban nyomatékosan megemlíti, hogy a tanulóságban elért fejlődés csak az emberiség normális útjának egy felgyorsított folyamata, melyet a tapasztalatokkal eltöltött mikrokozmosz iránti szeretet egyenget. A tanulók ezért, a valódi, az új lélekhez kapcsolódó gondolkodási test kifejlődése által, bizonyos módon az eljövendő új emberiség úttörőit képezik. Ez az, amit valóban élő példaképként meg akarunk mutatni a világnak.

E minden egyes tanulóra vonatkozó fejlődés mellett közösségként, a Szellemi Iskola élő testeként is van egy feladatunk, melynek végrehajtásához a Vízöntő új erőket és új lehetőségeket bocsát a rendelkezésünkre. Az Iskola nemcsak egyedül ez által képes arra, hogy ezekkel az erőkkel dolgozzon, mert a változásokat követi, hanem az által is, mert maga is a változás egy eszköze.

Miképpen dolgozhatunk közösen az Iskolán belül azon, hogy ezek a változások – az Iskolában és bennünk is – láthatóvá váljanak?

Mai világunkban a nyíltság, a megosztás, a kölcsönösség és az egymástól való függés képezik azokat a lényeges tényezőket, melyek az együttműködést lehetővé teszik. Egy ilyen nyílt összmunkából jelenleg számos kis műhely jön létre. De az Open-Source-elven (szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek szabadon használható, másolható, terjeszthető, tanulmányozható és módosítható számítógépes programok) alapuló munkát is példaképül állíthatjuk, melynél gyakran olyan digitális dolgokat állítanak elő, melyeket bárki, egy közös cél elérése érdekében, használhat vagy megváltoztathat.

Azonban együttműködés, valódi közös munka kizárólag akkor jöhet létre, ha kölcsönös bizalmon alapul, ha a csoport kapcsolatban áll az erőtérrel és felismeri egymásban ugyanazt a szívükből fakadó igazságot, azon különbözőségek ellenére, melyek a tanulóság felfogásából, életkori sajátosságokból vagy a személyiségeink között fennálló egyéb más különbözőségekből adódhatnak.

Egy ilyen mély bizalom azt jelenti, hogy tudatában kell lennünk annak, hogy a tanulók útjukat teljesen különböző, mégis egyenértékű módon járhatják be, és nem félünk attól, hogy az ellenőrzés kicsúszik a kezeink közül. Végső soron minden közeledés jó eredményhez vezet, ha tökéletes lelkesedéssel, fenntartás nélkül, teljes szívünkkel és tiszta szándékkal törekszünk rá.

Az egész világon küzdenek emberek azért, hogy egy ilyen együttműködést létrehozhassanak, és minden erejükkel e cél felé irányulnak. Ez pedig valóban lehetséges: egy egészen más fajta gondolkodás – egy minden egoizmustól mentes gondolkodás következtében! Ez az új gondolkodás – melyet spirituális intelligenciának is nevezhetnénk – nem más, mint egy belső bölcsességen alapuló mély intuíció. Ehhez a belső örökkévalósághoz közeledve a spirituális intelligencia megerősödik; és az iskola munkatársai által hozott döntések ezen új képesség, új adottság visszatükröződései lesznek. Az iskolában végzett munka során tudjuk, hogy legfontosabb feladatunk abból áll, hogy önfeledten szolgáljuk embertársainkat, és ezáltal a bennünk lévő isteni szikrát és a Fény Szerzetét – mely az isteni tervet lehetővé teszi – igaz odaadással és valamennyi képességünk bevetésével.

Az ösvényen való haladás központi magját a rendszeres keresés és az egyetemes elvre, melyet belső csendnek, isteni tervnek vagy világképletnek is nevezhetnénk, való irányulás képezi.

Ez a szakadatlan újra való irányulás Szókratész szavaiban is megnyilvánul, amikor kijelenti: „Tudom, hogy semmit sem tudok”, amit modern kifejezésekkel élve így fordíthatnánk le: „Minden úgynevezett tudást magam mögött hagyva közvetlenül az általam folyamatosan vizsgált célra irányulok. Soha nem hagyok fel azzal, hogy kérdéseket tegyek fel, nem alszom el, éber maradok, és semmit sem fogadok el igazságként, míg az valódi megértés által belső igazságommá nem válik.”

Minden más – legyen az ezoterikus, vallási vagy tudományos elképzelés – csak az agy számára való elfoglaltságot jelent.

Mivel ez az elv nem automatikusan megy végbe és állandó tudatosságot igényel, a közös munka, az osztozás és kölcsönös függőség (vagy kölcsönösség) sürgető szükségszerűségét kelti, a kölcsönös bizalom következményével. Senki sem járhatja be egy másik ember ösvényét. Teljesen függetlenül saját utunkra kell rátalálnunk. De segíthetünk egymásnak abban, hogy éberek maradhassunk. A transzfiguráció ösvénye egy dinamikus út, ezért kell csoportkapcsolatban bejárni, ellentétben a filozófiai vagy vallási úttal, melyhez csak tanulmányozás és vak bizalom szükségeltetik. Minél sokrétűbb – és mégis harmonikus – a csoport, annál sikeresebben fogja kezelni az egyfolytában adódó különféle helyzeteket.

Egy folyamatosan új, közös irányulás módszerei képezik a Vízöntő spirituális ösvényének alapjait; hiszen a világ eseményeinek szemrevételezésekor láthatjuk, hogy nem lehetséges többé a filozófiákra támaszkodni, melyek felosztanak és elválasztanak, és ezzel intoleranciát és dogmatizmust okoznak.

A folyamatosságot és dinamizmust állandóan abba az irányítottságba kell belevinni, melyet az ösvényen haladó tanulók tapasztalnak meg, s azáltal kell visszatükrözniük, ahogyan kifejezik magukat, tehát azzal a nyelvezettel, melyet az iskola a világban használ.

Az iskola bölcsesség-nyelvezetének szintén folyékonynak és könnyűnek kell lennie, egy hatalmas eszköznek, melyet mindenkor, amikor szükség van rá, alkalmazni kell. Az általunk használt nyelvezetnek – és a nyelvezet fogalmába beleértjük a multimédiát és a modern módszereket is, hogy közvetíthessük üzenetünket – valódi belső fejlődésünket kell visszatükröznie: minden szónál erősebben hat hiteles tanúságtételünk, nem példabeszédekben, hanem megragadóan, érezhetően, a mindennapok nyelvezetén, melyet a tiszta, direkt, lényegre törő, jelentős, megragadó és kreatív melléknevekkel jellemezhetnénk. Miután a világon rendelkezésre álló információk mennyisége folyamatosan gyarapszik, ezzel szemben viszont az emberek figyelme egyre felületesebbé válik, az iskolának a keresők számára új utakat kell ajánlania, hogy megérinthesse őket az üzenete.

Ha nehéz vagy speciális kifejezések alkalmazásával akarjuk elmagyarázni az ösvényt valakinek, aki még soha nem hallott arról, nagy valószínűséggel félre fognak érteni bennünket. Vagy egyáltalán nem fognak megérteni minket, vagy a hallottakat más spirituális csoportok hasonló kifejezéseivel fogják kapcsolatba hozni, amelyek azonban nem osztják lényeges célkitűzéseinket.

Soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy azért kell közelednünk a világhoz és az emberiséghez, hogy e hatalmas kincsünket megosszuk velük.

A mi kincsünk nem filozófiából áll, hanem belső fényünkből, annak belső belátásából, hogy miért hívnak „kis világnak” bennünket, és hogy ezáltal hogyan vagyunk képesek újra összekapcsolódni az isteni világgal. Az iskola nyelvezetének nem az a célja, hogy valami meghatározatlan távoli dologról adjon hírt, hanem hogy perspektívát adjon – az élő út perspektíváját -, hogy a hallgató közel érezze magát ehhez a nézethez, mert az isteni önvaló közelebb van hozzánk, mint kezeink és lábaink. Az üzenet csak akkor válik igazzá, ha maga is tartalmazza a Szellemet, amelyről beszélünk, és ezáltal a befogadóban is felhívja ugyanazt a szellemet, a belső istenséggel való kapcsolatot.

Ezért Aquarius arra hív fel valamennyiünket, hogy feladjuk a bevett fogalmakról szóló ismereteket, és csak azokat tartsuk meg, ami számít: a hitelességet és a szellemlélek-ember mindennapi életben való kinyilatkoztatását. Talán meg fognak döbbenni e felismerés egyszerűségén – ha azt a bennünk lévő örökkévalóság fényébe állítva látjuk.

E belső fénynek hatalma van arra, hogy világért és emberiségért folytatott munkánkban egy valódi, korlátlan kapcsolatot hozzon létre. Ez az örök fény dinamikus és mégis mindenkor ugyanaz. Benne rejlik a hatalom ahhoz, hogy egy tökéletesen új emberiség jöjjön létre. Ez a különleges fény napról-napra megváltoztatja realitásunkat, ha tapasztalataink magasabb rendű és mélyebb értelmű jelentései tudatunk előtt egy megszabadító életmódban bontakoznak ki. Megrendelni nem tudjuk ezt a fényt, de ráhangolódhatunk, beengedhetjük, hívhatjuk és életünk vezérelvévé tehetjük; akkor hagyja, hogy tudatosan felismerjük a mély belső valóságot, amivel szemben a korábbi, érzékszerveinkkel megtapasztalt realitás halvány pislákolás volt csupán.

Jan van Rijckenborgh erről a következőket írta:

„Az iskolában megkülönböztetjük a haláltermészetet és az élet természetét. Ezt meg kell tennünk, mert számolnunk kell a valós állapottal, és meg kell tanítanunk egymásnak, hogy a tűz oldaláról a fény oldalára forduljunk.

Először bele kell lépnünk a fénybe és fel kell oldódnunk abban, hogy aztán a fényből kiindulva a tüzet, a világért és emberiségért végzett szolgálatban, fénnyé változtassuk át.

Alapjában véve tehát – és ezt be kell látnunk – csak egy természet, csak egy birodalom létezik.

Lélekemberekként nem tudunk belsőleg elhatárolódni. Természetesen gyakorlati okokból kifolyólag, utunk megkülönböztetéséért, célunk világos meghatározása érdekében különbséget kell tennünk, és ki kell jelentenünk: ‘A fényhez fordulunk!’

Azonban attól a pillanattól kezdve, hogy képesek vagyunk felemelkedni a fényhez, számunkra már csak egyetlen csodálatos feladat létezik: az emberiség szolgálata annak minden következményével!”

Hős vagyok! – Dr. H. C. Moolenburgh

 

H. C. Moolenburgh úr orvos: előadásával, amelynek szövegét itt közreadjuk, két ízben nyűgözte le hallgatósága érdeklődését Haarlemben, a Pentagram-könyvesboltban. Előadásában Dr. Moolenburgh úr a „Sokkal többre vagyunk képesek, mint gondolnánk” című könyvet taglalja. A könyv a rákos megbetegedések kiegészítő kezeléséről szól, és számos olyan nézetet említ, melyeket a kereső ember „az új életvitel praktikus nézetei” cím alatt foglalhat össze. Dr. Moolenburgh úr előadását alapvetően szakmai területére, az orvostudományra korlátozza – ezen belül azonban sikeresen mutatja be a modern emberi élet következményeit is. Nagy örömünkre szolgál, hogy előadásának szövegét most a Pentagramban is megjelentethetjük.

 

A tömeg-média és a szaklapok egymásnak ellentmondó jelentéseinek háttere előtt ésszerű módon adódik a kérdés: kijelenthetjük-e vajon, hogy a rákos megbetegedések száma megnövekedett? Néhány évvel ezelőtt komoly szakmai tekintélyek kijelentették, hogy a megbetegedések számának növekedése a népesség megnövekedett életkorának egyik következménye. 2011 augusztusában azonban váratlanul az derült ki a nyilvánosságra hozott számszerű adatokból, hogy jelenleg egy robbanásszerű jelenség alakult ki, melyet – ha éppen egy fertőző betegségről lenne szó – minden bizonnyal tömeges járványnak lehetne minősíteni. Mindenesetre újra és újra a népesség megnövekedett életkora kap hangsúlyt.

Az életem egyik vezérlő mondata – amelyet egy előttem ismeretlen nevű angol újságírónőnek köszönhetek – úgy hangzik, hogy az embernek nem szabad semmit sem elhinnie, amíg szaktekintélyek nem kezdik el tagadni a kérdéses dolgot. Ez a kitétel teljes bizonyossággal illik arra az állításra, hogy a rákos megbetegedések számának növekedése legnagyobb részben a népesség elöregedésének köszönhető.

Közel hatvan év orvosi tapasztalatára visszatekintve elmondhatom, hogy ez nem így van. Konkrét tény, hogy 1950-ben, amikor társ-asszisztensként (ez a Hollandiában folytatott orvosi tanulmányok gyakorlati része) dolgoztam Leidenben az Akadémiai Kórház Belgyógyászatán, a rák olyan betegség volt, amely főleg az idős embereket támadta meg. Az idős korosztálytól eltekintve, a rákos megbetegedés ritkán fordult elő, például a nőknél a mellrák 1:35 arányban, ez az érték jelenleg 1:8-9. A 40 év körüli rákos betegről annak idején a népnyelv mint „fiatalkori rákos megbetegedésben szenvedőről” beszélt. A kórházi gyermekosztályon folytatott társ-asszisztensi gyakorlatom három hónapja alatt egyetlen leukémiás gyermekkel találkoztam (ez a gyermek Down-kóros volt).

Jelenleg teljesen megváltozott a helyzet. A rákos megbetegedésekkel kapcsolatosan nemcsak a feltétlenül egyértelmű növekedést kell megállapítanunk, valamint azt a tényt, hogy ez a betegség 2008-ra az első számú halál-okká lépett elő – hanem azt is ki kell jelentenünk, hogy a megbetegedés egyre inkább a fiatalabb korcsoportok felé tolódik. A rákos megbetegedések jelenleg életük virágjában lévő embereknél is előfordulnak. Ami pedig a gyermekeket illeti: a harmadik fiam 30 évvel később ugyanazon az osztályon dolgozott Leidenben, ahol én társ-asszisztens voltam, és így sóhajtott fel: itt minden egy hatalmas leukémia!

Fiatalkoromban csak egészen ritkán hallottam, hogy valaki rákban betegedett meg – jelenleg pedig szinte mindenkinek van olyan családtagja, vagy a közelebbi környezetében élő ismerőse, aki ebben a betegségben szenved.

 

Meghatározás

Mi is a rákbetegség tulajdonképpen, a hivatalos orvostudomány szerint? A rákos megbetegedést eredetileg egy „kisiklott” életű sejt okozza, amely féktelenül burjánzik. Sokat beszélnek a genetikus adottságokról is, és ez olyan szélsőséges megnyilvánulásokhoz is vezetett, hogy – olyan családokban, ahol több esetben is előfordult emlőrák, és úgy vélték, hogy a rosszindulatú gént diagnosztizálták – fiatal nők mindkét mellét amputálták. Ez igazán radikális megelőző terápia volt!

Az a kezelési módszer, amely teljes mértékben a kisiklott és rosszindulatú sejtekre irányult, nem hozta meg a kívánt eredményeket. Lényegében a hivatalos orvostudomány nem tudja, hogy mi is a rákbetegség.

 

Terápia és eredmények

Vajon napjainkra a terápia oly mértékben javult-e, hogy jelenleg sokkal több embert lehet megmenteni – mint ahogy ezt újra és újra olvashatjuk? Amikor Leidenben, az Akadémiai Kórházban tanultam, a terápia operációból és sugárkezelésből állt.

Az egyik fajta rákos megbetegedés (Hodgkin-megbetegedés = nyirokcsomórák) kezelésére az I. világháború régi harci eszközét, a nitrogént fecskendezték be az erekbe – ez volt a kemoterápia első formája. Eredményeképpen a daganatok némileg összezsugorodtak, az erek viszont a kezelés után vastag fekete zsinórokhoz váltak hasonlatossá.

Lényegét tekintve mind a mai napig a következő módszerek képezik a szokásos terápia három legjelentősebb oszlopát: a kés, a sugarak és a méreg. Ezeket a terápiákat mára már meglehetősen megfinomították. Ha egy daganatot eme három módszerrel ellenőrzés alá lehet vonni, akkor feltétlenül létjogosultsága van ezeknek a módszereknek. De vajon valóban meghozzák-e ezek a terápia-módszerek azt a sikert, amelyre igényt formálnak, amit magukról állítanak? Csak körül kell nézniük, hogy felismerjék a negatív eredményeket!

A statisztikákból megállapítható, hogy pl. a kemoterápia – eltekintve néhány kivételtől a leukémia, a Hodgkin- és a Non-Hodgkin-megbetegedések, valamint a here-rák gyógyításának területén – egyáltalán nem vezetett az élettartam meghosszabbításához a nagyszámú halált okozó tüdőrák, bélrák és hasonló megbetegedések vonatkozásában. A sugárterápia sikeres lehet bizonyos bőrrák-fajták gyógyításánál, és jó eredményeket hozhat a fájdalomcsillapítás területén is, pl. a csontrák esetében. Általánosságban azonban nem beszélhetünk olyan terápiáról, amely konkrétan gyógyító hatású lenne.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy a mell-operációkat követő, nagy területre kiterjesztett, preventív besugárzás hosszú távon nem hoz-e éppen negatív eredményt – mindenekelőtt abból a tényből kiindulva, hogy pontosan a besugárzás alá eső területeken láttam sok esetben szóródást.

Ami az operáció kérdését illeti: ha egy daganat eltávolítható operációval, akkor ezt minden esetben el kell végezni. Tapasztalataim szerint a siker mindenekelőtt a sikeres operációk következménye.

 

Kiegészítő rák-gyógymódok

A szokásos rák-gyógymódok mellett kialakultak az ún. kiegészítő kezelések is. Ezekre a módszerekre nem szabad úgy tekintenünk, mintha a jövőben ezek váltanák fel a már felsorolt, szokásos onkológiai gyógymódokat – hanem úgy, hogy ezek hasznos kiegészítésként alkalmazhatók. A magam részéről a két vonalon folytatott gyógyítást támogatom – komoly jelek utalnak arra, hogy ezek a kiegészítő kezelések – amennyiben helyes módon alkalmazzák őket – megnövelhetik a gyógyítási esélyeket. Sajnálatos módon a szokásos orvosi gyakorlat még nem ismeri el ezeket a terápiákat, sőt, néha erőteljesen harcol ellenük – főleg az a tábor teszi ezt, amely a sarlatánok elleni összefogásban egyesült. Sajnos, ez a csoport eltért az eredeti céljától, és most tűzzel-vassal harcol minden olyan orvos ellen, aki a gyógyászatról valami mást gondol, mint amit a nevezett csoport tagjai gondolnak. Véleményem szerint a kiegészítő kezelés nagyon is kívánatos, már csak abból a célból is, hogy a meglehetősen berozsdásodott és szabályozott rák-gyógyászatot egy kissé felfrissítse.

 

Hézag a gondolkodási folyamatban

Most egy nagy hiányosságról szeretnék beszélni, amely nézetem szerint a jelenlegi orvostudományban jelentkezik.

A miénket megelőző kultúrákban ugyanis az orvosok egyidejűleg papok vagy filozófusok is voltak, akik számára az orvostudomány egy nagyobb, átfogó jellegű világnézet része volt. A régi kínaiak az „Ég rendjéhez” tartották magukat, és ehhez tartozott a 12 testi meridián rendszere, amelyen át a chi, az életerő áramlik. Az ebben az áramlásban fellépő zavarok betegségeket okoznak – tartották. Az ilyen esetekben az akupunktúra egyensúlyt és tartós gyógyulást hozott.

A régi indiaiak ismerték a hét csakra tanát – a csakrák láthatatlan erőközpontok a testben, a prána központjai, amelyek a szellem és a test között közvetítik az életerőt. A régi európai orvosok ismerték a négy testnedv tanát, emellett a „vis medicatrix naturae” (=a természet gyógyító ereje) tanát, amely ismét csak ezt a titokzatos, életet adó ötödik erőt jelenti.

A mi jelenlegi orvostudományunk nem ismeri ezeket a vonatkozásokat! A XVI. század nagy orvos-egyénisége, Paracelsus – akit a modern kémia atyjának is szoktak nevezni – azt tartotta, hogy ötféle gyógymód létezik:

1.De Naturalae (a testen keresztül)

Ez kizárólag a testből magából kiinduló kezdeményezés – a legtöbb esetben nem elégséges ahhoz, hogy tartós gyógyulást eredményezhessen. Ez a mi akut (sürgősségi) medicinánk, amely jól működik egy törött láb, akut (heveny) fertőzés, fogászati beavatkozás, stb. esetében. A krónikus betegségeknél leginkább a szenvedés csillapítását tudja elérni, de valódi gyógyulást nem tud megvalósítani.

2. De Veneni (Mérgekkel)

A mérgek ismeretét jelenti: mindazon mérgező anyagokét, amelyek kívülről fenyegetnek minket – napjainkban pl. a környezetszennyezésen keresztül. Néha van is némely kezdeményezés ezek kiküszöbölésére – feltéve, hogy a törekvés nem ütközik nagyobb kereskedelmi érdekekbe. A jelenlegi orvostudomány tulajdonképpen az 1. és a 2. fajta gyógymódot használja.

3. De Spirituale (A növényekben ható specifikus szellem segítségével)

Ez alatt Paracelsus a növényekben működő, rejtett, láthatatlan erőt érti, amelyet megfelelő előkészítéssel fel lehet szabadítani, oly módon, hogy a növény szelleme gyógyulást hoz. Ezt nevezzük homeopátiás gyógymódnak.

4. De Astrorum (a csillagok segítségével)

Itt nem az asztrológiáról van szó – inkább olyan betegségekről, amelyeket az emberek karaktere, jelleme okoz. Paracelsus szerint ezek az okok a csillagos ég vonalai szerint épülnek fel. Napjaink pszichológiája néha hasonlít erre a megközelítésre: a rák gyógyításával kapcsolatosan itt mindenekelőtt Lawrence Leshan amerikai pszichológusra kell gondolnunk, akinek könyvét németre is lefordították.

5. De Dei (Isten segítségével)

Itt azokról a betegségekről van szó, amelyeket Isten azért engedélyez, hogy az illető embernek valamit megtanítson. Az ilyen esetekben mi, orvosok, csak annyit tudunk segíteni, hogy a pácienst együttérzéssel kísérjük. Itt például a fogyatékos gyermekek, vagy az idős, gyengeelméjű emberek gondozásáról van szó, vagy olyan megbetegedésekről, amelyek gyógyítása érdekében semmit sem tudunk tenni. Hollandiában ez a gondozás jól szervezett.

Bizonyára feltűnt Önöknek, hogy a jelenkor gyógyítási tudományából hiányzik a teljesség képe. Orvostudományunk nagyrészt főleg „leíró művészet”: érzéki észlelésünk regisztrálása, készülékek segítségével. Sajnos, néha az érzékeink bolonddá tesznek minket, vagy éppen ott fékeznek le, ahol tovább kellene gondolnunk a dolgokat.

 

A kiegészítő rák-gyógymódok ismertetése

Ez a hosszú bevezetés szükséges volt ahhoz, hogy megmagyarázzuk, mit is tartalmaz pontosan a kiegészítő rák-terápia. Ennek a gyógymódnak három oszlopa van: a testi, a pszichikai és a szellemi gyógymód. Mindenekelőtt az elsővel szeretnék behatóbban foglalkozni.

 

I. A testi terápia

Ez a terápia is három területre oszlik:

 

A. A daganat leépítése

Ez a kérdés teljességgel a megszokott orvoslás területére tartozik: kés, sugárkezelés és méreg (plusz némi hormon-terápia). Ha a rák így elmúlik: remek! Operálható még? Bármikor! De Önök – a normális, egészséges értelmükkel – talán jobban átlátják ezeket a dolgokat, mint a beavatott szakorvos: ha megpróbálunk egy belülről eredő betegséget operációval, sugárkezeléssel vagy mérgekkel eltüntetni, akkor csak ámítjuk magunkat, mert ekkor már nem észleljük valaminek a jelenlétét, ami egyébként ott van. Ezért a rákos megbetegedések erős jellemzője, hogy újra kiújulnak. A kiegészítő gyógymód is ismer módszereket a daganatok kezelésére. Az egyik ilyen módszer, amely a legsikeresebb módszerek közé tartozik, Beard professzor ún. hasnyálmirigy-enzim terápiája, amelyet dr. Kelley fogorvos dolgozott ki és egy new york-i orvos, dr. Gonzales tökéletesített. Ez a terápia nem alkalmaz sem mérgeket, sem pedig csonkolást – szó szerint felolvasztja a daganatokat és gyakran hoz maradandó sikert. Beard professzort a XX. század elején kigúnyolták, Kelley munkásságát egy vállrándítással elintézték. Gonzales doktort több mint 15 évig könyörtelenül üldözték a hivatalos orvosi körök. Mégis, Gonzales doktor lassan véghezviszi az áttörést, mert eredményei most már túlságosan is feltűnőek. Így a közeli jövőben lehetővé válhat a daganatok biztonságos leépítése.

 

B. A daganat keletkezése

Noha a rákos megbetegedés nem csak egyszerűen „megjelenik”, mégis, a szokásos orvostudomány nagyon keveset tud erről a kérdésről. Képzeljék el, hogy van egy füves területük, amely tele van százszorszéppel. Ez a tény azt jelenti, hogy az Önök területe mészben gazdag. Mert egy százszorszép olyan dolgot tud, amire mi, emberek képtelenek vagyunk: Kervron professzor ugyanis felfedezte, hogy a százszorszép a mészből tápláló káliumot tud előállítani. Az Önök füves terepe alkalmas arra, hogy százszorszépek nőjenek rajta. Ehhez hasonlóan, a testünknek is van egy „terrénuma”, „terepe” – és ha ez jó és egészséges, akkor az egészség felvirágzik. Ha azonban ez a terep elpiszkolódott vagy hiányokat szenved, akkor lecsap a betegség.

Ezért a rákos megbetegedés könnyen létrejöhet, ha a test szövete túlságosan savanyú, ha a testnek túl sok pozitív töltése van (elektron-hiány), és ha a test elpiszkolódott. Ne higgyék el, hogy „minden csak a génektől függ”! Ez pusztító gondolkodásmód, a génjeink viszont nem pusztulási színjátékot adnak elő. A géneket inkább egy zongora billentyűzetéhez hasonlítanám, amelyen mi a saját dallamunkat játsszuk. Ily módon nagy mértékben el tudják kerülni a rákos dallamot!

Ne felejtsék el, hogy minden ember fantasztikus immunrendszerrel van felszerelve, amely a nap 24 órájában 100.000 rákos sejtet hatástalanít, úgy, hogy ezek nem tudnak növekedni. Az immunrendszer működése azonban az Önök „terepének” állapotától függ.

Fontos tudni, hogy a rákos sejt mindig egy fuldokló sejt. Mivel valami nincs rendben, a sejt nem kap több oxigént, és ezért erjedési folyamat lép fel. Eközben a sejt gyorsan osztódik, talán azért, hogy az utódoknak több lehetőségük legyen – de mivel ezek a sejtek is betegek, és majdnem megfulladnak, újra nagyon gyorsan osztódnak. Így futnak a rákos sejtek szinte pánikban a halál elől és egyre gyorsabban burjánzanak. Ezt az állapotot kell meggyógyítani, és ez csakis úgy lehetséges, ha a beteg állapothoz az életet visszük oda, ahogy az öreg Moerman professzor mondta – mert ha az élet visszatér, a sejt újra szabadon lélegezhet és abbahagyja a burjánzást.

De honnan vesszük az életet, ezt az ötödik elemet?

Van egy igen fontos alapszabály: Életet csak az Élet ajándékozhat!

Miben találjuk meg tehát ezt a csodálatos ötödik elemet, a kvintesszenciát, amire korábban a chi, prána, vis medicatrix naturae elnevezéseket alkalmazták, és amelyet a XX. században Reich „Orgon-nak” nevezett el? Ez az elem mint kis fénycsomagocska érkezik hozzánk a Napból, és fotonnak hívják. A fotonok a láthatatlan élet látható hordozói.

 

És mit tesznek a fotonok?

Most két tulajdonságukat említem:

a) A fotonok határozzák meg a formát. A fotonok adják a testnek a szükséges információt, hogy a formák jók és működésképesek legyenek és harmóniában álljanak a genetikusan meghatározott építési tervvel. Mivel a sejtek a fotonok segítségével vezetékek nélkül képesek kommunikálni egymással, és mivel ezek mozgási sebessége 300.000 km/másodperc, az Önök teste egy egybefüggő egészet alkot. Minden sejt pontosan azon a helyen van, ahol lennie kell. A fotonok tehát információ-hordozók is.

b) A fotonok energiát és életerőt adnak – röviden: a fotonok csatolják az anyaghoz az életet. Az életet nem lehet a molekulák közötti kémiai folyamatokból levezetni, mert az élet egy teljesen sajátos tényező.

 

Honnan vesszük ezt az életet?

Közvetlenül a szemeken keresztül beeső nappali világosságból (amennyiben nincs közbeiktatott üveglap) továbbá az egészséges, friss, nyers növényekből!

A zöld növényi levélben (a műtrágyával és rovarirtókkal kezelt növényekben sokkal kevésbé) a klorofill segítségével maga a napfény kerül tárolásra. A növény ebből a napfényből széndioxiddal (CO2) és vízzel cukrot készít, majd ezt az alapvető táplálékot a talajból felvett ásványi anyagok segítségével szénhidrátokká, zsírokká, fehérjékké, vitaminokká, stb. dolgozza fel. Tehát, mi emberek – az állatokkal együtt – fény-evők vagyunk.

A híres svájci természetgyógyász-orvos, Bircher-Benner ezt a fotoszintézist választotta kiindulási pontként, amikor összeállította táplálkozási szabályait. Ő akkor még nem ismerte a foton-elméletet, mégis kijelentette, hogy a legtöbb fényt tartalmazó táplálék a legegészségesebb, és a táplálékokat (a fényerő csökkenő mértéke szerint) négy osztályba sorolta:

1. A friss, nyers növény minden része (annak idején még csak ritkán fordult elő „szintetikus” földművelés) képezik az ember alapvető táplálékát, tehát: a gabonaneműek, a zöldségek, gyökerek, gyümölcsök, diófélék, a természetes, finomítatlan olivaolaj, stb.

2.a) Megfőzött, párolt vagy megsütött növényi részek. Ide tartozik a kenyér, a főtt zöldségek, a felforralt gyümölcsök. Ennél a csoportnál a fényerő már valamelyest csökkent.

2.b) Ha a növényi táplálékot egy növényevő állat megeszi, akkor ennek az állatnak a szövetei a 2.sz. csoport jellemzőiből épülnek fel. Ide tartozik a nyers tej, a bélszín (de csak nyersen!) és a nyers hering. A nyers tej még nagyon sok fényerőt tartalmaz, ezt a Kirlian-fotótechnikával be lehet mutatni. Sajnos, mi most már az összes tejet pasztörizáljuk, ezért ez a fajta tej csak a 3. csoportba tartozik. Ha élő baktériumokat adnak a tejhez, mint pl. a joghurt előállításánál, akkor ez „visszaemeli” a táplálékot a 2. csoportba. A nyers tojás is a 2. csoportba tartozik.

3. Ha borjúhúst vagy halat sütünk (itt a nagyobbrészt növényevő halakról beszélek), vagy egy tojást megfőzünk, akkor sok fényerő megy veszendőbe. Míg a 2. csoportba az értékes „másodrendű” táplálék tartozik, a 3. csoportba tartozó táplálékot csak kis mennyiségben szabad fogyasztani és nem minden nap.

4. A növényevő állatot felfalhatja egy ragadozó állat – ebben az esetben a ragadózónak a 3. kategóriába tartozó szövete lesz. A természetben pl. az oroszlánok először zsákmányuk beleit falják fel, mert a félig megemésztett növényi táplálékban még sok fényerő található. De hát ki eszik ragadozó állatot? Miért tartoznak ezek egy külön osztályba? A mi népünk legnagyobb része mohó ragadozóállat-evő, hiszen a sertés, mint mindenevő, szintén ebbe a kategóriába tartozik. Ha azután a sertéshúst megsütjük, akkor már a 4. kategóriához jutunk, amelyben már szinte semmi fényerő nincs. A zsidó és az iszlám vallás tiltja a sertéshús fogyasztását.

5. Bircher-Benner szerint egy további kategória is megjelent: a finomított cukor, fehér kenyér, keményített zsírok, mint a margarin, a tejpor, a mesterséges szín- és ízanyagok. Ezek csupán töltőanyagok, de egyikük sem tartozik a táplálékok közé – sőt, ezek mind kifejezetten fény-rabló anyagok, és kerülnünk kell a fogyasztásukat!

A fényhordozó táplálék mellett vannak nagyon jó, sok fényt tartalmazó kiegészítők, mint pl. a természetes vitaminok (ezek nagyon ritkán fordulnak elő – még akkor is, ha a dobozukon az áll, hogy „biológiai” minőségűek, a vitaminokat legnagyobb részben szintetikusan állítják elő, mint pl. a B1 vitamint a kátrányból) továbbá itt kell megemlíteni az erős fényhordozó kakukkfüvet. Ezért segít olyan eredményesen a sötét téli hónapokban a megfázások gyógyításában a kakukkfű-szirup. Az aloé, a ginzeng és a fokhagyma szintén erős fényhordozó. Ha az ember ezeknek a foton-szabályoknak megfelelően étkezik, emellett pedig elegendő mozgást végez kint, a szabad levegőn, akkor a testébe áramlik a fény, az élet és az oxigén, és ezek együttesen remek rákmegelőző hatást fejtenek ki.

 

C. Tisztítás

A kiegészítő rák elleni gyógymódok harmadik oszlopa a tisztítás – és erről a hivatalos rák-terápia semmit sem tud. A témán 60 éven keresztül gondolkodva, végül arra a következtetésre jutottam, hogy a rákos megbetegedést legjobban az emberi szerkezet három területére kiterjedő mérgezés végső stádiumaként definiálhatjuk.

A következőkben szeretnék néhány példát említeni, amelyek a test mérgeződéséhez vezetnek:

1. A születés utáni hatodik héten megkezdjük adagolni újszülötteinknek a tömeges védőoltásokat. Amióta 2011. október elsejétől a hepatitisz elleni oltást is hivatalosan hozzácsatolták a kötelező oltásokhoz, minden csecsemő a születését követő hat hét után hat különböző betegség hat különböző „szelidített” betegség-csíráját kapja meg injektálva. Az ampullák emellett még „káros” és „nagyon káros” minősítés alá tartozó anyagokat is tartalmaznak. Minden gyermek, mire eléri élete 15. hónapját, már kb. 32 adag mérget kapott, ugyanakkor, ebben a korban az agy és az immunrendszer még nem megfelelően érett. Dr. Russell Blaylock amerikai idegsebész felfedezte, hogy az immunrendszerünket nem arra méretezték, hogy a fertőző betegségek koktéljával – ahogy azt az oltóanyagok tartalmazzák – megbirkózzon.

Az immunrendszer az oltásokra exicitozinok termelésével reagál, amelyek krónikus gyulladást okoznak. Ez mindenekelőtt az agyban történik, és minden további koktél felgyorsítja a folyamatot. Megállapította, hogy az oltások nem edzik az immunrendszer ún. glia-sejtjeit1, hanem maradandó rést ütnek bennük. A szubklinikai (kívülről nem megállapítható) agy-gyulladások a későbbiek folyamán a magatartási zavarok valóságos áradatát okozhatják – mint amilyen az ADHD2 (amelynek előfordulását a kötelező védőoltások robbanásszerűen megnövelték), az autizmus3 (ennek a betegségnek a megjelenése 1992-től 2008-ig 1:100.000 arányról 1:125-re nőtt, és ez az arány még mindig növekszik.

A testben több krónikus gyulladást is felfedezhetünk, pl. az orr-torok- és fülproblémákat – különösen a második oltás után -, és az allergiás betegségek egész sora megjelenhet. A védőoltások nem közvetlenül hozzák létre ezeket a betegségeket, hanem táptalajt teremtenek a betegségek számára. Kötelező védőoltás-programjainkkal valóban a trójai falovat hoztuk be.

2. A mezőgazdaságban a rovarirtószerek nagy tömegét használják. Az utolsóként előfordult példák közül egyik az Imidacloprid nevű szer, amely jelenleg nemcsak az emberek központi idegrendszerét károsítja (naponta néhány milligrammot veszünk fel belőle), hanem a méhekét is, amelyek a szer hatására nem tudnak visszatalálni a kaptárba: így a méh-családok nagy száma tűnik el nyomtalanul.

3. Nálunk (Hollandiában) a fluoridot csak a fogkrémhez keverik, de nagy adagban. A kisgyerekek ennek 35 %-át lenyelik. Azokban az amerikai városokban, ahol az egyre halmozódó károsodási mutatók ellenére az ivóvízhez fluort kevernek, Dean Burk és John Yiamouyiannes megfigyelései szerint a rákos megbetegedések járulékos 10 %-os megnövekedése észlelhető.

4. Nehézfémek, mint az alumínium, higany, ólom. Az első kettőt egyes oltóanyagokba is belekeverik: s ezek az anyagok, ampullánkénti nagyon kicsi mennyiségben is erősen károsító hatásúak.

5. Műanyagok. Bebizonyosodott, hogy a műanyag egyáltalán nem semleges: a nonyphenol nevű anyagot bocsátja ki, amelynek hatása a női hormonokéhoz hasonlít – többek között a férfiak nemzőképességét károsítja. Óceánjaink műanyag-szennyezettsége gigantikus méreteket öltött. A táplálkozási láncon keresztül ez a szennyezés megjelenik a tányérunkon, és hormonfüggő daganatok kialakulásához vezethet.

6. A GSM- és UMTS-oszlopok (antennák – mobiltelefon-átjátszók) valóban gigantikus méretekben erősödő sugárzása: mind a két sugárzás rákkeltő, annak dacára, hogy ezt a tényt hevesen tagadják. Azoknál az embereknél, akik sokat telefonálnak a GSM és DECT rendszerekben, számos glioma mutatható ki. A gliomák jóindulatú agydaganatok, de veszélyesek – az elhelyezkedésük miatt.

7. A rákot okozó radioaktív hulladékok mennyiségének nyugtalanító mértékű emelkedése. A Japánban történt atomszerencsétlenség hatvanszor súlyosabb volt, mint a csernobili – és ez a katasztrófa már egész Európára kihatott. A japán sugárzást itt is lehet mérni!

A mérgezést borító lepelnek itt most csak a csücskét lebbentettük fel. A rákos pácienseknél ezért nagy tisztító kúrákat írunk elő. Erre több okból is szükség van. Először: mivel minden fiatal felnőtt már 1 kg méreganyagot raktározott el a testében, másodszor: mivel a daganat leépítése sok, a rákos sejtekben elraktározott mérgező hulladékanyagot tesz szabaddá, és ezek a vérbe kerülnek.

Dr. Catherine Kousmine megkockáztatja azt a véleményt is, hogy a daganatok kis méregfeldolgozó üzemek. Minél több a méreganyag, annál több a rákos megbetegedés.

Itt most egy összefoglalást adtam a testi vonatkozásokról – de ezek mind kizárólag a testre vonatkoznak. A tulajdonképpeni ember – tehát, akik mi vagyunk – láthatatlan, és lélekből és szellemből áll: nagy hanyagságra utal, ha ezt a tényt nem vesszük számításba a terápia során. Tekintetbe kell vennünk, hogy a látható testünk a láthatatlan, valódi személyiségünk egyik ábrázolása. Ez a téma hatalmas területet ölel fel – megpróbálom röviden összefoglalni.

 

II. A lelki terápia

A lelkünkről – egyebek között – az érzelmeink által szerzünk tudomást. Vannak bennünk „építő” érzelmek, mint például a szeretet, a barátság, az érdeklődés, a vidámság, a derültség érzete. A rákos megbetegedések problémájával kapcsolatban azonban most a negatív érzelmekről kell beszélnünk, mint amilyen a gyűlölet, a harag, a féltékenység, a sértődékenység, a sértett büszkeség – de ide tartozik a félelem, a hosszasan tartó bosszankodás, a reménytelenség és a hiábavalóság érzete is. Ezek a negatív érzelmek elrabolják a fényt a lelkünktől, elsötétítik azt – és mindennek közvetlen kihatása van az immunrendszerünkre.

A negatív érzelmek lelassítják a fehér vértestek hatását, és azok így csak nehezen képesek a ráksejtek felismerésére és megsemmisítésére. Itt most a régen táplált negatív érzelmekről van szó, amelyek pontosan olyan veszélyesek, mint naponta egy csomag cigaretta elszívása. Fontos, hogy felkutassuk magunkban ezeket az érzelmeket – ez pedig nem könnyű dolog, mert pontosan a rákbeteg páciensek nagy mesterei annak, hogy a negatív érzelmeiket önmaguk és mások előtt is eltitkolják.

Gyakran éppen a kedves emberek azok, akik mindenkinek a javát akarják, és ezért a saját negatív érzelmeiket erővel elfojtják. Ezért nem engednek belátást abba, hogy mi is rejtőzik bennük. Leshan, akit már említettem korábban, azt mondja, hogy ezek az emberek egész életükben más emberek dallama után futnak, és nem tudják a saját melódiájukat énekelni. Leshan sok történetet tud mesélni olyan rákos betegekről, akik már reménytelen stádiumban voltak, és mégis meggyógyultak, amikor újra megtalálták a saját egyéni dallamukat, és volt elég bátorságuk, hogy ezt a dallamot újra kifejezésre juttassák.

Manapság olyan időszakban élünk, amely már nem engedi meg a léleknek, hogy a saját jogaival éljen – és amelyet így joggal nevezhetünk lélektelennek. Éppen ebben az időszakban nagyon fontos, hogy a rákos betegek lehetőséget kapjanak arra, hogy elmeséljék saját élettörténetüket. Ezt a kérdést az onkológiai praxisban szinte soha sem teszik fel a betegnek, pedig megrendítő dolog – ha nem sajnáljuk rá az időt – a beteggel együtt átélni azt, hogy mennyire örülnek és meglepődnek a páciensek, ha egyszer sikerül kitalálni, hogy kik is ők tulajdonképpen!

 

III. A szellemi terápia

A szellemi terület mérhetetlenül nagy, önmagában egy világmindenség – azonban én most arra kényszerülök, hogy megintcsak erősen korlátozzam magam. Ahogy a negatív érzelmek megmérgezik a lelket, pontosan úgy mérgezik meg a helytelen gondolatok és téves információk a szellem területét, a tudatunkat. Szeretném itt most a 2011-es esztendő egyik abszolút bestsellerét idézni, amely kijelenti: „Ön a saját agya!” A könyvből igen gyorsan elfogyott 100.000 példány – és ez a könyv az agyról írott munka volt! Jó könyv, érdekfeszítő, és néha humorosan fogalmaz. De milyen üzenetet közvetít a szerző, Dick Schwab könyvének minden oldalán?

– A szellem az agy egyik hulladék-terméke, pontosan úgy, mint ahogy a vizelet a veséink egy kiválasztott terméke.

– Nem létezik szabad akarat – ennek a léte illúzió.

– Ezért az ember nem felelős a tetteiért.

– Az életnek nincsen semmi értelme. Az élet egyetlen értelme, hogy egy hímivarsejt találkozzék egy női petesejttel.

Az én felfogásom szerint ez mind abszolút félrevezető információ, ez a materialista, nihilista világnézet, amely a hatalmon lévő embereket és a világ nagy részét vasmarkának szorításában tartja. Hitler és Sztálin is ezt az életfelfogást vallotta, amely mintegy százmillió ember halálát okozta, mert Hitler ezt a felfogást indítékként használta (az erősebb jogán) arra, hogy a zsidókat kiirtsa – Sztálin pedig arra, hogy a polgári középosztályt megsemmisítse. Távol álljon tőlem, hogy az előbb említett szerzőt ezekhez a tömeggyilkosokhoz hasonlítsam. Csupán azt szeretném bemutatni, hogy milyen következményekhez vezethet az embertelen gondolkodás – még abban az esetben is, ha azok az emberek, akik az ilyen gondolatokat megformálták, egyáltalán nem látják előre a következményeket.

A fent ismertetett gondolkodási mód gyakorlatilag még mindig egyeduralkodó és a fiataloknak már az általános iskolától kezdve ezt tanítják. Ennek eredménye az, hogy a fiatalok között egyre gyorsabban és járványszerűen terjed a reménytelenség és tehetetlenség érzése. Coleman pszichológus a XXI. század nagy elmebetegségének nevezi a depressziót, amely már az egészen kicsi gyermekeknél is előfordul. Leshan szerint a reménytelenség és tehetetlenség az a két kulcsszó, amely sok rákos beteg elmeállapotát jellemzi. Bernie Siegel sebészorvos pedig felfedezett egy tényt, amelyet a régebbi korokban már ismertek: mielőtt a rákos megbetegedés jelentkezik, sok esetben már régóta fennáll egy ilyen elmeállapot, mélyen elrejtve.

Ha az ember makacsul tagadja a metafizikai ember létezését – annak az embernek a létezését, akik mi valójában vagyunk, akkor csak a test marad meg a számára. Így az ember, a szó szoros értelmében visszazuhan önmagába és ekkor az anyag burjánzani kezd – pontosan úgy, mint ahogy a természetben láthatjuk: amikor ősszel a természet meghal, nagyon elszaporodnak a gombák.

Valamit tennünk kell ellene, mert a burjánzó anyag nem mindentől függetlenül, csak önmagáért létezik, hanem napvilágra hozza a betegség hátterében álló nagy problémát és megmutatja alapvető hibánkat.

Véleményem szerint a rákos megbetegedések egyik legfontosabb megelőző gyógymódja abban áll, hogy a fiataloknak már kisgyerek-koruktól kezdve megtanítsuk: az életnek igenis van értelme, és hogy a Teremtő az életet sok szeretettel és gondoskodással hozta létre. Ezért a kiegészítő rákos gyógymódok egyik feladata az, hogy a pácienssel közösen megkeressék az illető életének az értelmét.

Az utunkon előttünk álló nagy feladatok egyike, amit életünkben a legközelebbi jövőben meg kell valósítanunk az, hogy felébresszük a szellemet abból a mély kómából, amelybe esett. A szülőkre és nagyszülőkre az a hatalmas feladat hárul, hogy fellépjenek a korszellem ellen és szeretett gyermekeiknek és unokáiknak újra átnyújtsák a szellemi kenyeret – a kövek helyett. Hogy ez megvalósulhasson, természetesen mindenkinek saját magát is fel kell nevelnie – és ehhez nagyon sok bátorságra van szükség. Ha ugyanis az ember az uralkodó korszellem ellen fordul, akkor ez bosszút áll. Jó dolog viszont, hogy az ember saját maga is teremthet bátorságot. Ezért választottam előadásom mottójául a szellemi harchoz Joel ószövetségi próféta egyik mondását – 2700 év távlatából, amikor szintén nagy volt a szellemi szükség:

Kovácsoljátok szántóvasaitokat kardokká, kaszáitokat dárdákká – és mondja a beteg is: Hős vagyok! (Joel 3:10)

 

 

1 Glia sejt: az idegsejteket támasztó, tápláló és szigetelő sejttípus

2 ADHD: Attention Deficit Hyperactivity Disorder = figyelemhiányos hiperaktivitási zavar

3 Autizmus: Magába zárkózás, énre korlátozott gondolkodás. Maga alkotta képzeletvilágban történő élés kóros állapota.

Zene és spiritualitás

 

„Ha elcsendesíted értelmedet és kioltod a hangokat körülötted, akkor mit hallasz?” – a 11. század legnagyobb zen mestereinek egyike tette fel ezt a kérdést. Japánban a zen kolostorokban évszázadok óta kérdezik ugyanezt. A zene hangja és annak jelentése lesz a következő gondolatok tárgya, mégpedig egy lehetséges szellemi fejlődési út vonatkozásában.

 

A zene, mint a makro- és mikrokozmosz leképződése

Mielőtt hangunkkal vagy valamilyen hangszerrel zenét, muzsikát szólaltathattunk volna meg, a hangzás hozott létre bennünket. A hangban vagy tónusban, akárcsak más jelenségeknél, a makrokozmosz tükröződik a mikrokozmoszban. Már Kepler felfedezte a 17. században, hogy a bolygók nem egy kör mentén, hanem elliptikus pályán mozognak.

Az elliptikus pályák végtelen mennyiségének lehetőségei közül a bolygók úgy tűnik, olyan pályákon mozognak, amelyek összhangban vannak a zenénkben megszólaló hangok egymáshoz való viszonyaival. Itt a bolygók keringési pályái látszatra a zenei felhangsor aspektusainak felelnek meg. A felhangsor a zenében a legtermészetesebb hanglétra. Az egyes hangszerek hangzását az határozza meg, hogy több-kevesebb felhang is megszólal az alaphanggal együtt, és ezek közül egyik-másik néha előtérbe kerül. Amikor meghalljuk egy hangszer hangját, akkor mindig egy kiinduló hangot hallunk annak specifikus felhangsorával együtt. Minél magasabbra hatol ez a felhangsor, annál disszonánsabbak lesznek az intervallumok, a hangközök. A sor elején a „legharmonikusabb” intervallumok állnak, mint az oktáv (rezgésarány 1:2), a kvint (2:3) és a kvart (3:4), a végén pedig, amelyeket disszonánsként érzékelünk, mint a szekund (7:8), a szeptim (12:23) és a tritónusz (12:27). Az intervallumokat számértékekként is megadhatjuk, amelyek aztán azoknak az arányoknak felelnek meg, melyeket a természetben és a kozmoszban találunk meg. A hangtani viszonyoknak tehát kozmikus jellegük van. A kozmoszban minden mozgás egy hangot hív fel, legyen az mégoly halk is.

Ezek a rendezési elvek alakítják ki a makrokozmoszt, a mikrokozmoszt és a zenét is. Így például a természetben és az építészetben is ismert aranymetszés (0,618) a zenében a szextnek felel meg (12:19=0,63 és 12:20=0,6).

Minden szerves forma, de még egy kristály is olyan felépítéssel rendelkezik, amelynek arányai a zenében előforduló, harmonikusan hangzó intervallumok szám-viszonyainak felelnek meg, s ezek egyszerű páros számokkal felírhatók, mint Pitagorasz és Platón is megállapították már.

Egy speciális vizsgálat keretei között kimutatták, hogy az ember a legmélyebb és legmagasabb hallható hang között több, mint 1000 különböző hangmagasságot képes megkülönböztetni. A zenében ennek csak töredékét használjuk. Így például a használatos zongorának „csak” 88 billentyűje van. Az általában használt hangok azok, amelyek a természet és a kozmosz fentebb említett törvényszerűségeinek megfelelnek. Azokat a hangokat, amelyek nem felelnek meg ezeknek a törvényszerűségeknek, azokat „helyre-halljuk”. A zongorán nincsenek negyedhangok, erre itt vannak más egyéb hangszerek és az emberei hang. A keleti – 22 fokos – hanglétrák is olyan szerkezetűek, amelyekben már negyedhangok is vannak. Az abszolút hallás jelensége az oktávokra osztáson alapul, mint az egyszerű számokra alapuló hangvisszaadás. A „helyre-hallás” jelenségén alapul a temperált hangolás is mint egyszerű számokon alapuló hangvisszaadáshoz, hangzáshoz történő alkalmazkodás. Először is azáltal, hogy a hangközök egyenlő mértékben csökkennek, addig, amíg jól tagoltan nem hangzanak, amíg egy moduláció (váltás) 12 hangonként lehetővé válik. (Mind a 12 hangszín közötti váltakozásra – moduláció – csak azáltal van lehetőség, hogy a hangközöket egyenlő mértékben csökkentjük, úgy hogy jól temperáltan hangozzanak). Enélkül a modulációs lehetőség nélkül nem alakulhatott volna ki az utóbbi évszázadok zenéje. Egy másik hangnembe történő átváltás, a transzpozíció, egy másik szférába való ugrás, elvileg bárhol az univerzumban lehetséges a zenén túl is.

Amit hétköznapjainkban zenének nevezünk, az nem más, mint a harmónia egyik aspektusa és az univerzum ereje, amely minden mögött hat, és ez a természet eredete. A zene története nem más, mint új harmóniák felfedezésének története. Mikor az ember elkezdett egyáltalán bárminemű zenével foglalkozni, csak az egyhangú melódiákat találták jól csengőnek. A hellenizmus korában fedezte fel a nyugati tudat elsőként az oktávokat, ami az első lépés abba az irányba, hogy két hang egyszerre szólaljon meg. Ezt követte a kvint és a kvart felfedezése. A korai középkorban a terc (4:5) még ördögi hangköznek számított, de 1300-tól kezdve bevonult a zeneművekbe. A 15. század folyamán alakult ki a dúr-hanglétra (dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó). A következő évszázadokban felismerhető a kettős és többes hangzások egyre elterjedtebb használata, amelyeket nem sokkal azelőtt még disszonánsnak tartottak. A 19. században a szekundokat, a szeptimeket és a tritónuszokat még disszonánsnak találták, habár Bach és Mozart már felhasználták őket a harmonikus hangzások előtti feszültségfokozásra. Ma már ezeket a feszültséget keltő rezgésviszonyokat is önállósult hangzásoknak fogadja el a fülünk.

Az ember a 12 ismert hangot és ezek hangközeit folyamatosan integrálta a zenébe, ezzel egyre mélyebben összekötötte magát a világ törvényeivel, és eközben a legjobban hangzó hangközöket egyre jobban kiegészítette az eleinte disszonánsan hangzó intervallumokkal. Ez a fejlődés vezetett a 20. században a glissando-khoz (jelentése: csúszva; elmosódó hangok felfelé vagy lefelé), a zörejek és lárma beépüléséhez a zenei kompozícióba, amivel elértük a végfázist.

 

Zene és érzelem

Éppen manapság nyílik lehetőségünk arra, hogy a legkülönfélébb zenei stílusokat és irányzatokat hallgassuk és játsszuk.

De milyen alapon döntünk egyik vagy másik mellett? Mi például a blues zene alapja?

A „fehér ember nem tud bluest játszani” szólás a korai rabszolgákra utal, akik a gyapotföldön a legrosszabb körülmények között dolgoztak. Életérzésüket és hontalanságukat a megfelelő zenével fejezték ki. Ma azonban sok muzsikust ismerünk, akik nem rabszolgamódon, hanem igen jó anyagi körülmények között élnek, mégis meggyőzően játsszák a bluest. Az életérzés, amit kifejeznek, esetleg szenvedésen, frusztráltságon és egy határozatlan érzésen alapul, azon, hogy a dialektikus életrendben a belső vágyakozást nem tudják csillapítani. A blues elnevezés a „blue” (=kék) szóból ered, és melankolikus hangulatot idéz. Ez a szenvedés származhat a dialektikus világgal való elégedetlenségből, alapját képezheti azonban a szerelem, vagy egy ideális állapottal való egybefonódás utáni vágyakozás is. De a bluesnál is, akárcsak a popzenénél, lehet szó beteljesületlen vagy nem beteljesedő szerelemről is.

A zene sok esetben az aktuális korszak életérzését tükrözi. Azok a fiatalok, akik nem találják az élet értelmét ebben az anyagi és intellektuálisan tájékozódó világban, például olyan zenét alkotnak, amely egy megfelelő életérzést fejez ki. Ritmusba és hangzásba áthelyezett tudatállapotról is beszélhetünk. Aki hallgatja, annak akkor tetszik a zene, ha a tudatállapota és életérzései a zeneszerzőéhez és a zenészéhez hasonlóak, ugyanúgy, mint amikor egy húr egy hangszeren akkor rezonál igazán szépen, ha egy másik hangszer is ugyanazt a hangot játssza, amire a húr hangolva van. Hogy melyik zene tetszik, az attól függ, hogy van-e rezonancia a zeneszerző és zenész, valamint a hallgató között. Ez a rezonancia lehet dialektikus szintű, de lehet a lélek szintjén is.

A zene olyan érzéseket fejezhet ki, mint bánat, öröm, agresszió, belső vágyakozás, vagy kifejezhet sok minden mást is, és ezeket a hallgatóból is előhívhatja. A zene erős hatása azon alapul, hogy anyagtalanul hat. A hatásában a legtöbb esetben nem a hangok maguk meghatározóak, hanem a köztük lévő viszony.

 

A zene lehetséges jelentősége egy szellemi ösvényen

Hol tartunk ma, mi a következő lépés fejlődési utunkon, mint zeneszerző, zenész és zenehallgató?

 

„Minden dologban,

mi álmodni képes, alszik egy dal,

és a világ felemelkedik hozzá és énekli,

ha megtalálod a varázsszót.”

(J.v. Eichendorff)

 

Nem hallhatjuk meg a Szent Föld teljes dallamát, a tökéletes éneket anélkül, hogy ismernénk a varázsszót, az egyetlen hangot.

Olyan ponthoz érkeztünk, ahol már nem arról van szó, hogy az univerzum törvényeit vagy saját érzéseinket leképezzük, hanem arról, hogy összekössük magunkat az egyetlen hanggal, az őserővel, mellyel együvé válhatunk, és azt így rajtunk keresztül hallja meg a világ.

„Ha elcsendesíted értelmedet és kioltod körülötted a hangokat, mit hallasz akkor?” Ha hallásunk nem működik, és egyetlen hang sem csendül fel, ha tehát teljesen üresek vagyunk, akkor csendülhet fel bennünk az isteni hang és hozhatja rezgésbe a mikrokozmoszt. Akkor hallunk igazán, és magunk vagyunk a csend hangja.

„A zenélés mindennél erősebb, mivel a ritmus és a harmónia megtalálja útját a lélek legbelsőbb zugaiba is, ahová aztán befészkeli magát” – írja Petri asszony „Levelek” című könyvének 42. fejezetében.

A zeneszerző és a zenész feladata szellemi értelemben ezért az, hogy önmagukat kiürítsék, hogy ezáltal az isteni rezgéseket képesek legyenek felvenni magukba, és ezáltal saját rendszerükben egyfajta továbbvibrálást tegyenek lehetővé. A hallgató, aki a rezgés alapján válaszolni és együtt rezegni képes, szintén összeköttetik ezzel az energiával.

Ha több, szellemi utat járó ember ebben az irányulásban összejön és ennek a belső egymásra hangolódásnak az alapján együtt énekel, akkor a hang, a csengés és a szavak által egy vibráció jön létre, amely összekapcsolódik a Föld rezgésterével. Erre a speciális rezgésre egy hasonló, az univerzumban jelenlévő vibrálás érkezik és a kettő együtt rezeg. A hang, amely a mikrokozmoszból indul ki, felerősíti az ennek megfelelő rezgést az univerzumban és a jelenlévő emberekben, és ezáltal újra a saját rendszerében is.

A zene tehát egy komplex jelenség nagyon sok különféle nézettel. A kozmikus alaptörvények leképeződése. Érzéseket hívhat fel és fejezhet ki bennünk, melyek a legkülönfélébbek lehetnek. A zenében kifejeződhet a vágy egy isteni életterülettel történő újraegyesülés után. A zene főleg lelki szinten hat, miközben azonban a stílustól függően más területeket is megérinthet. Ezért számunkra végül is az a döntő, hogy milyen tudatállapottal hallgatjuk vagy játsszuk a zenét, és milyen céllal használjuk fel.

 

Felhasznált irodalom:

Joachim Ernst Berendt: Nada Brahma, Die Welt ist Klang (A világ hangzás), Frankfurt, 1983.

Catharose de Petri: Levelek

Az elengedés csodája

 

Szerencsés János

 

Van egy régi mese egy bizonyos Jánosról, aki a mesterénél töltött tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kap fizetségként, és miután véget ér a szolgálata, haza akar térni az édesanyjához. Hazafelé az aranyrögöt először elcseréli egy lóra. A lovat egy tehénre – a tehenet egy disznóra – a disznót egy lúdra – a ludat pedig egy köszörűkőre… A végén a köszörűkövet beleejti a kútba. Ekkor nem ismer többé határokat a szerencséje…

 

Ki ne ismerné ezt a huncutkás mesét? Mégis ki gondolná, hogy hátterében mély bölcsesség rejlik? Ez Tao bölcsessége, az elengedés csodájának bölcsessége, amelyet itt kevés szóképpel – mint egy napnyugati Lao-Ce – fejeznek ki.

„Szerencsés Jánost” – a látszólag bolondot – olyan embernek lehet látni, aki az igazi emberré válás nagy feladatának szenteli magát.

Mit jelent az, hogy igazi emberré-válás?

Hogyan ábrázolhatnánk az igazi emberré-válás céljának az útját?

Aki a tanítómesterétől fizetségként a világ tapasztalati iskolájában eltöltött tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kap, nyilvánvalóan jól dolgozott.

Munkaeszközeit – a gondolkodást, az akarást és a cselekedetet – értelmi képességét – okosan használta, hogy munkadarabját, a tudatossá válást a mester megelégedésére készítse el. Egy ilyen ember kiemelkedik a tömegből: szerencséje van. „Szerencsés János” – ura szerencsés szolgája. Most pedig, hogy Szerencsés Jánost a világ tanítómestere – a sors – a megszerzett tapasztalati kincsével, az aranyröggel elbocsátotta, haza vágyik! Érzi, hogy értékes tapasztalati kincsével megkezdheti hazautazását.

Eddigi tanoncidejéért, melynek a szükséges felkészülési alapot kellett nyújtania ehhez a feladathoz, a mestertől, az emberiségfejlődést irányító kozmikus intelligenciáktól egy „fejnagyságú aranyrögöt” kapott. Ennek révén jól működő egyéniséggel, tökéletes személyiség-eszközzel, erős Énnel rendelkezik. Tehát, ez az a fizetség, amelyet János földi munkahelyén – sok élet alatt – az anyagi világban szerzett számtalan tapasztalatával megkapott: az „aranyrög” akkora, mint a feje. Ezzel János intelligensen érzékelheti a világot, megkülönböztetheti a jót és a gonoszt, (tényleg meg tudja tenni?), újabb és újabb tapasztalatokat gyűjthet, és szabadon dönthet útja mellett.

És most, hogy János megkapta az „aranyrögöt”, haza akar térni. Haza akar térni az „Anyjához”, minden létezés ősforrásához, Taohoz. Mert az anyjához való hazatérés az az út, amelyen az igazi emberré válás feladata majd teljesül. Ezt a bölcsességet ismerte meg végül János a világban szerezett minden tapasztalata után. Igen, tanoncidejének fizetségével – énközpontú értelme aranyrögével – akar az anyag külső világából az istenrend ölébe, az eredet birodalmába visszatérni.

Ezzel az igazi rendeltetése tervének, azaz egy önálló, teremtő, az istentervet teljesítő gondolkodó ember értelmében vett emberré-válásnak szenteli magát. Hiszen most már az „aranyrög”, egy tapasztalatok által megérett egyéniség birtokában van, amellyel szabadon dönthet célja mellett! János nagyon boldog emiatt! Hazafelé vezető útján persze teljesen váratlan új tapasztalatokat szerez, amelyek az úttal kapcsolatos elképzelésével egyáltalán nincsenek összhangban.

Az ember számára az „Anyához – Taohoz – hazavezető úton”, egy tiszta egyéniség „aranyrögére” szert téve, valami tökéletesen új kezdődik. Mintha nagyon-nagyon régen egy kozmikus hegyről, a szilárd anyag mély völgyébe szállt volna alá, ahol tanoncidejét megszámlálhatatlanul sok tapasztalatot szerezve töltötte, most pedig újra fel akarna mászni a kozmikus hegyre, vissza eredetéhez. Talán el tudjuk képzelni, hogy egy ilyen „hegymászással” az összes érték az ellenkezőjére vált. Közben az ember teljesen váratlan feladatokkal szembesül. Mert hát Jánosnak be kell bizonyítania, hogy az „anyag völgyében” töltött tanoncideje alatt megtanulta-e az anyagi élet valóságában szerzett tapasztalataival szemben értelmét, gondolkodását, énjét eléggé próbára is tenni, hogy megismerje az anyag korlátozottságát, az anyag elkerülhetetlen felbomlását, minden dolog törvényszerű végét az okát illetően is. Miért van felbomlás? Miért van halál? Miért van félelem és szenvedés? Miért ismétlődik vég nélkül ugyanaz a tananyag?

Szembenézett-e ezzel valaha is? Szerencsés János tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kapott. Ez azt jelenti, hogy énje valóban meg van áldva értelemmel és tudattal, és képes a világot úgy nézni, ahogyan az van. Minden szépségével együtt nem egy hétosztályos iskola-e, ahol vég nélkül ismételhetünk – kisegítő-iskola – hatalmas kórház – börtön – csatatér – temető – igen, kísérleti terület, ahol az ember újra meg újra becsapja magát – egy katasztrófa sújtotta táj… és ezzel egyidejűleg természeti csodáktól hemzsegő világ?

Hej, ez feloldhatatlannak tűnő ellentmondás! Ez az ellentétek folytonosan váltakozó játéka! Mi a mélyebb értelme mindennek?

Nem kell-e emögött egy örök igazságnak működnie, amelyben feloldódik minden ellentét? Szerencsés Jánost, aki mindezt az éntudatával megfontolta, szíve hazahúzza „anyjához”. Ezért lép rá a megfordulás, az isteni eredethez – minden élet anyjához – vezető belső kozmikus hegymászás útjára. És most megmutatkozik, hogy új útján az aranyrög már hamarosan nyomni kezdi. Megszerzett énjének, számtalan tapasztalattal bíró összetett személyiségének egész súlya, ez a lomha, anyagban gyökerező én-központú értelem, bénítóan hat lépéseire. Vágyakozó lelke nem halad. Én-központú értelme újra és újra kérdésekkel tartja fel, kétségekkel tokozza be, bűntudattal és szemrehányásokkal gyötri… János felfedezi, hogy a nehéz aranyröggel együtt a célt nem érheti el. Ekkor egy lovas tüzes lovon jön vele szembe. Micsoda szerencse!

A ló János számára a dinamizmus, a mentális energia, az akaraterő és az eszményiség kifejeződése. Egy ilyen lóval biztos, hogy gyorsan célba érne. Ez most egy olyan magasabb elv, amely számára sokkal jobban megfelel. Így történik meg, hogy örömmel adja oda a nehéz „aranyrögöt” a lóért. Ebben a jelenetben János elvileg lemond összetett személyiségének természet-énjéről egy eszményi képzeletvilág magasabb elve, a dinamizmus, az akaraterő, az inspiráció javára – ezek célba juttatnak! Hopp, hopp, hopp! – kiáltja el magát Szerencsés János, ezzel próbálja meg az időt és a teret leküzdeni. De lám! Türelmetlensége miatt nem sokára elveszti uralmát a ló fölött. A féktelen akarat dinamizmusa és egy elhamarkodott sugallat hamar kiveti Jánost a nyeregből! Keményen megüti magát a valóság talaján. „Szerencsés János” elhamarkodta a dolgot. Ilyen „lóra” többé nem ülök fel, gondolja János, és örül az ebből az új tapasztalatból szerzett önismeretnek.

Nem sokára szembe jön vele egy paraszt egy tehénnel. Ami most hiányzik nekem, gondolja János tűnődve, az a magamba-szállás, a szelíd lélek, a nyugalom, a béke, a belső szemlélődés és a hallgatás. Hisz mindez ebben a tehénben rejlik! Ezen kívül tejet ad – a bölcsesség finom nedűjét -, amelyre bizony az anyámhoz hazavezető úton szükségem van. Csodálatos! János örömmel cseréli el a lovát a tehénre, és ráérősen, önmagával megelégedve és nagy lelki nyugalommal gyalogol tovább a tehén mögött. Közben az örökkévalóságról elmélkedik, és anyjára, Taora emlékszik. Igen, még a tehénlepénynek is örül, melyet a tehén – mint a magasabb bölcsesség jele – az úton hátrahagy. De miért nem ad ez a tehén egy csepp tejet sem? Miért kólintja fejéskor mindig fejbe?

Ó, a tehened túlságosan sovány és túl öreg! – magyarázza neki egy talicskában fekvő kövér malaccal arra vándorló paraszt. János sejti, mire céloz a paraszt. Bizony, mégiscsak túl sokat várt a tehéntől és a misztikus magába-szállás elvétől. Az összes meditáció, a jógaülésben végzett lélegző-gyakorlatok, a semmibe mélyedés és az aszkézis, az aszkézis – olyan sovánnyá tették, mint egy madzag. Talán ez mind túl távol áll tőlem, és nem egészen felel meg igazi természetemnek, gondolja János. Valahogy az a gondolata támad, hogy ismét inkább a tényleges valóságban kell élnie, és a szellemi hegymászás ellenére a természettel való egészséges kapcsolatát és testi jólétét sem szabad figyelmen kívül hagynia. Bizony, így van! – mondja a paraszt és csettint egyet a nyelvével, majd felkínálja Jánosnak cserébe kövér malacát.

Nagyszerű! János kezet ráz, és megválik az öreg tehéntől. Milyen jó, hogy a jelenben élek és újra meg újra el tudom hagyni a régi dolgokat, gondolja János boldogan. Bizakodva vándorol kövér malacával a karjaiban tovább. Nem akarom a testi egészségemet, a lelkem és a természet összhangját – a sertéssültet – szemem elől téveszteni. Valóban nem szabad rugalmatlannak és a világtól elzárkózottnak lennem. Egészséges, természetes életelvet akarok ápolni, az egyszerű dolgokat szeretni, a természetnek örülni, szabadon, mindent utam céljával összhangban: haza anyámhoz. Egész jól megy így ez egy darabig. Mégse tart sokáig, ekkor arra jön egy paraszt egy lúddal. Arról értesül tőle János, hogy malacát a szomszéd falu polgármesterétől lopták el, ami miatt ő a lopott holmival kóborol. Ó! – fogja a fejét János. Ez nem annak a jele-e, hogy itt valami rossz irányba haladt? A természettel összhangban levő kellemes érzése talán mégis illúzió volt? A legújabb irányzathoz igazított egészség-stratégiája mégis veszélyekkel járt együtt? A kellemes érzésnek ez az elve rátukmálta a lopott „szerencsemalacot”?

A paraszt ekkor megmutatja Jánosnak a hófehér ludat, és azt tanácsolja neki, hogy disznóját cserélje el érte, ha el akarja kerülni annak veszélyét, hogy mint tolvajt lecsukják. János azonnal belátja ennek az ésszerűségét. Igen, valóban hálás a parasztnak. Mert most megsejti, hogy alapjában véve mi hiányzik még neki! Lelke vágyik a hófehér tisztaság, az önzetlenség, a szellemi szárnyak után, amelyek őt vidáman és gond nélkül vinnék haza anyjához.

A tiszta érosz, az önzetlen szeretet, a földtől való eloldozottság elve azonnal fellelkesíti, és magasabb intuícióval látja el, amikor csak a ludat figyeli. János nem habozik. Örömmel cseréli el malacát a hófehér lúdra.

Így engedett el „Szerencsés János” – az ember eredetéhez, a Taohoz hazavezető útján – már rengeteget régi lényéből: az aranyrögöt mint én-elvét – a lovat mint dinamikus gondolkodásának, eszményiségének és akaraterejének elvét – a tehenet mint a misztikus meditáció és köldöknézés elvét – a malacot mint a természetes, egészséges életre törekvő egészség-stratégiájának elvét. Mindig örömmel cserélte le régi elképzeléseit és állapotait új tapasztalatokra.

Most vidáman vándorol a lúddal – a tiszta érosz és a magasabb intuíció elvével – tovább. Az egész létezés ősforrása után vágyakozó tiszta sóvárgás tényleg szárnyakat ad lépteinek. Céljának – Taonak – történő odaadása csaknem tökéletes. De a régóta vágyott cél miért maradozik még mindig el? Miért tart az „anyjához hazavezető út” ennyire végtelenül hosszú ideig?

Egy köszörűs állítja meg Jánost, és elmesélteti vele történetét. Most minden újra szerephez jut. A „köszörűsben” a sors lép fel, és az élet anyjához visszatérni akaró vándort próbára teszi. Az ember legérzékenyebb pontja – Istenbe vetett bizalma – tétetik most próbára. A köszörűs ezt mondja Jánosnak: Az egyetlen dolog, amit most még hiányolsz, az a bizonyosság abban, hogy a célod valóban el is éred. Ha a bizonyosságod a tarisznyádban van, akkor minden kétségedtől és gondodtól megszabadulsz. Nézd, a bizonyosság itt van a köszörűkövemben. Ezzel mindenkor meg tudod élesíteni az életlent, és a görbe szögeket egyenesre tudod kalapálni. Ezzel a kővel igazi varázskő van a birtokodban, igen, a „bölcsek köve” van a kezedben – a teljesen biztos módszer, amellyel kétségtelenül eléred a célodat. János mosolyog.

Alapjában véve el sem tudott volna indulni az anyjához vissza haza, ha már kezdettől fogva nem adatott volna meg neki az Istenbe vetett szilárd bizalom. Hát jó. Az út mégis túlságosan hosszúnak tűnik fel a számára. Talán igaza van a köszörűsnek ezzel a „kővel” kapcsolatban. Hiszen nem okozhat kárt, ha a varázskövet a tarisznyájában hordja… Így sikerül a köszörűsnek – a sorsnak – rábeszélnie Jánost, hogy engedje át neki a ludat a köszörűkőért cserébe.

János vidáman vándorol útján az elcserélt darabbal – a bizonyosság elvével. Nem hallja meg a „köpönyegforgató” köszörűs, a sors huncut énekét. János meg van győződve arról, hogy a „bölcsek köve” van nála a tarisznyájában, ami szavatolja számára a megérkezés bizonyosságát. Minden életlen és elkopott dolgot újra meg tud élezni és vágásra alkalmassá tenni. Ezzel elsajátított néhány olyan technikát, amelyekkel magasabb tudatállapotba juthat. Így halad János útján tovább. Már nem tudja, hogyan száll az idő. Megy, mendegél hegyre fel és le a sors köszörűkövével együtt. Csiszolgatja magát néhány a számára megérkezés bizonyosságát adó fitness gyakorlattal…

Az egyetlen dolog, ami mindinkább gyötri, az a szomjúsága. Ó, mennyire szomjazik a friss vízre! Mint egy forrás után epekedő szomjan halni készülő szarvas, úgy vágyakozik a friss víz után…

Ekkor holtfáradtan és kimerülve egy mezei kúthoz ér. Leteszi a követ a kút kávájára, hiszen szörnyen elkezdte nyomni, és iszik és iszik…

Micsoda megkönnyebbülés! Az örök igazság forrásából az élet vizét issza. Közben váratlanul belepottyan a kő a kútba, és elmerül a feneketlen mélységben. Micsoda szerencse! János hálát ad Istennek, hogy még ez a számára utolsó is – mintegy magától – elvétetik.

Most szabad mindazoktól az elképzelésektől, amelyekkel haza akart jutni. A hirtelen öncéllá fajuló sok hamis reményt és ábrándot szélnek eresztette útján. Még ha a látszólag értékest egy csekélyebb értékűre is cserélte el, a végén ezzel így az igazi elengedés arany tapasztalati kincsét szerezte meg! Az én-személyiség aranyrögének a régi képzeletvilág elengedésének tapasztalata révén kellett az önmegismerés szellemi aranyává átváltoznia. Szerencsés János most az egyetlennek történő önfeláldozásban, és ezért a szabadságban áll. A legbelsőbb forrással, a minden létezés eredetével újra összeköttetésben tudja magát. Átadja magát Taonak, minden élet Anyjának. Betölti az Isten és az Ő teremtése iránti tiszta szeretet misztériumát. Így van ez jól. Az igazi emberré-válás célja valóra válik. „Szerencsés János” hazatért az Élet kútjához. Aki odanéz éppen, felfedezi, hogy a kútnál egy rózsabokor virul…

Összhangban az örökkévalósággal

 

Helyes irányultsággal az isteni igére hangolódhatunk, és így az istenivel összhangba kerülhetünk.

 

Az életünket egy szinte vég nélküli ismétlődés jellemzi. Az Ótestamentum első fejezetének 9. versében a prédikátor így sóhajtozik: „Semmi új nincs a nap alatt, ami már ne lett volna egyszer…”:

az ismétlődő mozgás,

apály és dagály,

éjjel és nappal,

munka és pihenés,

a Föld forgása,

a gitár húrjainak rezgése,

állandó hullámzás, folytonos ismétlődés…

 

A lengés alapjában véve egy olyan állapot, melynek során egy rendszer mintegy „magától” helyreáll; ez egy nyugalmi állapot és egyben az egyensúlyi állapot.

Amikor a gyerekek elhagyják a játszóteret, minden hinta függőleges helyzetbe áll vissza. Ez az egyensúly nem „automatikusan” jön létre, hanem a nehézségi erő okozza. A hintázás során a nehézségi erő tehát „kiegyensúlyozó erőként” lép föl. Ezen kívül azonban szükség van még egy másik erőre is, amely a hintát mozgásba hozza. Az egészen kicsi gyermekek esetében ez a mama, aki a hintát meglöki, vagy a terhelt hintát egy kissé hátrahúzza és azután elengedi. A nehézségi erő pedig gondoskodik arról, hogy a hinta ismét lefelé lendüljön.

A továbblengést a tömeg tehetetlensége okozza, mely esetben a gyerek tömege és a hintáé összeadódik. A mozgásban lévő tömegnek az a természetes tulajdonsága, hogy ugyanazzal a sebességgel továbbmozog egészen addig, amíg azt semmi nem akadályozza. Az elért sebesség fenntartását szolgáló tulajdonságot a fizikusok tehetetlenségnek nevezik. Ha nem lenne szó semmiféle súrlódásról, akkor egy mozgásban lévő tárgy az örökkévalóságig továbblengene. A gyakorlatban azonban szerencsére van súrlódás, ami által a hinta lassanként nyugvó állapotba kerül vissza. Az az idő, melyet a hinta egyszeri ide-oda lengése során felhasznál, a rezgési időtartam. Ezt határozza meg a visszaható erő és a tehetetlenség közötti viszony. A rezgésidő hosszabb hinta, illetve kisebb nehézségi erő esetében nagyobb lesz.

Ha egyszer az anya felvette a hinta ritmusát, akár behunyt szemmel is képes megadni a következő lökést. Ha a hinta természetes ritmusában ő ezt meg tudja tenni, akkor „rezonanciáról” beszélünk. Ha a két ritmus pontosan egymásra hangolódik, akkor a legkisebb erőre van szükség a mozgást fenntartásához. Valójában itt – rezonancia esetén – egy tökéletesen „időzített” mozgásról van szó – jelen esetben az anya figyelme által. A hinta csak a saját ritmusát ismeri, és nem tudja magát összehangolni az anyával.

Ugyanez a jól ismert jelenség történik két egyformán, mondjuk 440 Herz-re hangolt hangvilla esetén is. Az egyiket megütjük és a másik, nem messze tőle, elkezd az elsővel együtt rezegni. Az elsőnek a rezgése a levegő révén átadódik a másikra, éppúgy, mint ahogy az anya a hintát mozgásba hozza.

Ezeket a természeti jelenségeket csak egy kis lépés választja el az embertől. Gondoljunk csak például arra a mondásra, hogy „A hang teszi a zenét”. Ahogy a hangvillának, éppúgy minden egyes ember én-személyisége különböző nézeteinek is van egy bizonyos „hangmagassága” avagy „hullámhossza”. Ha megtaláljuk a helyes hangmagasságot, akkor komolyabb megerőltetés nélkül célirányos kommunikációról beszélhetünk – akkor „szinkronba kerülünk” egymással. Ha nincs meg ez az egymásra-hangolódás, akkor a hangos beszéd vagy a kiabálás éppoly kevéssé segít, mint ahogy a hinta lengésideje is megváltozik, ha fokozzuk a lökés erejét.

A hosszabb ideig tartó türelmes ráhangolódás példája, ha megvárjuk a „pszichológiailag alkalmas pillanatot” vagy „amíg az idő megérett”. Ahogy az anya is csak akkor tud a hintán ülő gyermekének egy lökést adni, amikor az visszaér hozzá, úgy az életben is akadnak helyzetek, amikor csak a megfelelő pillanatban lehet pozitívan beavatkozni.

Számos, az ember által használt mérőeszköz is a rezgési elv alapján működik. Például az elektrotechnikában egy rádió-vevőkészüléket az adó frekvenciájára kell hangolni ahhoz, hogy az adást jól lehessen venni.

Úgy tűnik az ember sokféle vonatkozásban egy hajszálpontosan behangolt élő eszköz, noha a hangolása és beállítottsága a modern technika eszközeivel nem mérhető. Ezzel szemben az ember viszont képes olykor reagálni a technikai jelzésekre, mint például a mobiltelefon adóantennájának sugárzására.

Miközben egy hinta ritmusát, egy hang hullámhosszát illetve a színskála egy színét még képesek vagyunk felismerni, ez az elektromágneses sugarak esetében sokkal kevésbé mondható el. A látható fény, amit észlelni tudunk, valójában csak egy egészen kicsi része az elektromágneses sugarak teljes skálájának. Minden sugárzásra érvényes, hogy minden ember másképp fogadja be és dolgozza fel azt, mivelhogy minden embernek megvan a maga egyéni különleges hangoltsága. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy énünk bizonyos szándékait illetően mindig fogunk hasonló gondolkodásúakat találni.

Mindezekkel az elméleti megfontolásokkal a gnosztikus befolyások hatása talán még jobban megérthető. Az ismétlődéseknek e természetéből, a számunkra ismert világból jövő befolyásokra kialakult mindenféle lehetséges érzések, érzetek mellett mindenkiben megvan az érzékenység és fogékonyság a folyamatos fejlődés eredeti életterületéről kiinduló befolyásokra is. Hiszen az emberben nyugszik egy fényszikra, amely az isteni világossággal együtt képes rezegni. A világosságra való reagálás egy önkéntelen folyamat azok számára, akik mélyen átélik, hogy a mi természetünkben mindig ugyanaz „az unalomig énekelt dal” tér vissza, azok számára tehát, akik a prédikátor kijelentését saját magukon is megtapasztalják. Ezért valami másért folyamodnak – egy új dalért, ami az örökkévalóságból származik és amit – ó, csoda – az emberi szív, mely oly sokáig az időben raboskodott, képes lesz felfogni és megérteni.

Könyvismertető – Tiziano Terzani – Beszélgetések a fiammal az életről

 

A vég mint kezdet

 

E sokatmondó cím alatt Tiziano Terzani (Firenze 1938) a halálos beteg újságíró a fiával, Folcoval folytatott beszélgetésében olyan lebilincselő személyes élettörténetre tekint vissza, amely egyidejűleg szorosan összefonódott az akkori világ nagy forradalmaival. Mesél a bátorságról és a szerelemről, a szépségről, a múlandóságról és a valódi életről, arról, hogy hogyan tanuljuk meg az elengedést. Mindarról, ami az életében nyilvánvalóan lényeges volt, valamint arról, hogyan tanulta meg lassanként, hogy mi az, ami tényleg számít. A könyv olyan végrendeletként olvasható, amely arra bátorítja az olvasót, hogy a saját útját építse, hitelesen és alkotó módon, távol a kitaposott ösvényektől. Ez egyidejűleg egy olyan életnek a dokumentuma, amely különösen gazdag volt tapasztalatokban, és a lét értelmébe való gyarapodó belátásban.

A szerző körülbelül 25 évig dolgozott tudósítóként Ázsiában, egymást követően Vietnamban és Kambodzsában, Kínában, Japánban és Indiában. A maga egészen sajátos módján tudósít a század végén arrafelé tomboló tűzfészkekről, arról, hogyan élte át ezeket, és hogyan tekint vissza rájuk. E zaklatott és kockázatos élet után Terzani egy időre a Himalájába vonult vissza, és több könyvet tett közzé, melyet sok nyelvre fordítottak le.

Ennek az intenzíven élt életnek a leírása a nyugati ember tapasztalati útjának példaértékű vázlatával szolgál. Olyan élet ez, amelyben a még ifjú ember korán leveti kényszerzubbonyát, amelybe környezete akarja zárni, és elragadtatással, lelkesedéssel eltelve tervezi a világ megjavítását. Természeténél fogva idealista és az eszményeinek él. Terveket kovácsol, kivitelezi azokat és nem retten vissza a kockázattól. Ennek meg is fizeti az árát, így azonban ismételten új felismerésekre – majd végül az igazán megszabadító belátásra jut…

A szegény és egyszerű családból származó ifjú ösztöndíjat nyer és jogot tanul azzal a céllal, hogy „megváltoztassa a beteg, tönkrement és igazságtalan társadalmat, és védelmezze a szegényeket a gazdagokkal, a gyengéket az erősekkel szemben”. Akárcsak sokan mások, ő is azt hiszi, hogy a kommunizmus lehetne a megoldás. Újságíróként tett első útján ismeri meg Dél-Afrikát. Az Apartheidről és ellene írt cikkei nagy tetszést aratnak. Ösztöndíjjal a zsebében határozza el, hogy kínaiul tanul egy amerikai egyetemen. Amerikában egyidejűleg nagy társadalmi igazságtalansággal szembesül. Az olyan emberek, mint Che Guevara és Mao iránt érzett nagy tisztelete hatására elhatározza, hogy Kínába utazik. Úgy tűnik, hogy ott megvalósult az osztály nélküli társadalom, ahol az ember nem azért dolgozik, hogy pénzt keressen, hanem az erkölcsi megelégedettség a tulajdonképpeni jutalom. Az éhínség évszázadai után szabályozva lett mindenki megélhetése. Tizianot még mindig lelkesíti a kultúrforradalom, melynek véres kihágásai még nem kerültek nyilvánosságra, ám ennek ellenére ő maga mint külföldi újságíró nem jut be az országba. Elmegy hát haditudósítóként Vietnámba, ahol a Vietkonggal rokonszenvez. Ellenszenvet táplál „a betolakodó hódítókkal szemben, akik nem ismerték az országnak sem a történelmét, sem a kultúráját”. Közvetlen közelből tapasztalja meg a kambodzsai és a laoszi háborúkat is, és ezeket is belülről akarja megérteni. Hordja az ország viseletét, beszéli a nyelvét, és az embereken keresztül ismeri meg az országot.

Ez a sok háborús erőszak azonban egyidejűleg ki is józanítja: „Senki sem lehet objektív. Mindenütt ugyanaz van, a háborúk, a hazugságok, a halottak, az abszurd konokság és elkeseredettség. Minden ismétlődik, tíz év múlva egy másik harc fog tombolni, egy másik Timbuktuban.”

Az a veszély fenyegette, hogy mindeme tapasztalat után cinikussá válik, és semmit nem vesz többé komolyan. A tények mögött rejlő igazság keresése során végül maga mögött hagyta ezt az utat. „Azóta elvesztettem az áttekintést.” Végül megállapítja: „Híres voltam (mint újságíró), de továbbra is az maradtam, aki mindig is voltam: egy olyan szkeptikus, aki egyetlen ideológiának vagy pártnak sem érezte magát elkötelezve.”

Közvetlen közelből éli át a Vörös Khmer uralmának rettenetét, ám a véres ellenállást szintúgy. Amikor néhány halottnak tűnő asszonyt lát az utcán fekve, akkor megjegyzi: „Halottnak tűntek, de még lélegeztek. Vörös Khmer-ek voltak, a tegnap gyilkosai. Mit kellene tennem? A jegyzetfüzetemet eltenni, és megkísérelni a haldoklók megmentését.” Egymás után viszi őket a vöröskereszt állomására, aztán azt mondja: „Az ilyen események természetesen jelentéktelenek, de megmutatják, hogy az élet csupa alternatíva, tele döntésekkel, melyeket meg kell hoznod, hogy azután békében lehess önmagaddal.”

A forradalmakról, melyekbe hivatása révén került, tömör véleményt tud alkotni. „A szörnyű csalódások százada volt. Ezért is uralkodik ma az irányadó elvek teljes hiánya az emberek között. Semmi sincs már, amiben az ember megkapaszkodhatna.”

És most, a betegágyhoz láncolva, a hogyléte felől érdeklődő látogatóknak így válaszol: „Jól! Lelkileg nagyszerűen érzem magam. Mindenen keresztül, amit a végemre várva szemlélek, zárul a kör. Egyszer azt kérdezték egy híres zen mestertől: Mi az értelme mind ennek? Ekkor a zen mester fogott egy kínai ecsetet, belemártotta a tintatartóba és rajzolt egy kört. Ez az álmom. Szép, nem? Hogy bezárjam a kört.”

Visszatérvén az élettörténetéhez: Végül bejutott Kínába, akkor azonban a maoizmus politikai valósága iránti érdeklődése teljesen kihunyt, és tudta, hogy ez teljesen kudarcot vallott az emberiség problémáinak megoldásában. Azon tűnődik, hogy mire szolgál az összes forradalom, minden áldozat, a sok emberélet, mind az emberi szenvedés; ekkor ismeri fel, hogy a végeredmény mindig ugyanaz. Amikor a fia ezzel nem ért egyet, akkor így szól: „Az a végkövetkeztetésem, hogy egyedül és csakis a bennünk végbemenő forradalom számít. Más forradalmak szakadatlanul ismétlődnek, hiszen mögöttük az emberi természet áll. Ha az ember nem változik meg, ha az ember nem lesz jobbá, ha az ember nem hagy fel az erőszakkal, akkor minden állandóan ismétlődni fog.”

Majd így folytatja: „Kínában lassanként világossá vált előttem a következő dolog: Az ó-kínai ember fantasztikus volt, kultúrája lenyűgöző, nagy és gazdag. Így hát ahelyett, hogy az új ember iránt érdeklődtem volna, a régi ember keresésére indultam, a régi Kína csodája nyomában, és ami abból még megmaradt.” Sok illegális (hiszen államilag nem ellenőrzött) körútja után Terzanit kiutasították. Japánba érkezvén, az egyik végletből a másikba esett. Az ott talált elnyugatiasodott társadalomban is nagyon csalódik: „Azt hiszem, hogy minden, a betegségem is, Japánban kezdődött. Az abból fakadó mély szomorúság okozta, hogy olyan társadalomban kell élnem, amely nem szabad. Mélyen tragikus élmény volt egy ilyen civilizációnak az öngyilkosságát látni. 120 millió ember, akik a kimerülésig megfeszültek, hogy gazdaságilag lépést tudjanak tartani a nyugattal. Elembertelenített japánokkal volt dolgom, akik fogaskerekekké voltak lealacsonyítva és az általuk játszott szerepekre korlátozva. Minden általam bírált társadalom közül ez volt a legkeményebb. Az embert normákkal beszabályozott életbe hajszolta, a felkeléstől egészen addig a pillanatig, amikor este halálosan fáradtan a fekvőhelyére rogyott. Tulajdonképpen ott kezdődött a depresszióm. Nem láttam több alternatívát…”

Terzani, az ember holtpontra jutott, mély válságba, ahol a valódi létkérdések merültek fel. „A nagy filozófiai kérdést, hogy ki vagyok én valójában, akkoriban még nem tettem fel magamnak. Időre van szükség annak megértéséhez, hogy ki vagy, ez nem olyan egyszerű. Ez az identitás azonban nagyon nyomasztott. Japánban kezdődött a nagy válságom, mert óriási különbséget láttam ahhoz képest, hogy minek kellene lennem”

Onnan Thaiföldre vezetett az útja, de már nem az újságírás miatt, hanem hogy egy kis időre visszavonuljon egy ashramba (spirituális remetelakba). Ő maga is meglepődött egy ilyen radikális változáson. „Képzeld el, éveken át éltem Ázsiában, és vásároltam a Buddha figurákat, anélkül, hogy feltettem volna magamnak a kérdést, hogy ezek a félig lehunyt szemű és ölbe tett kezű figurák tulajdonképpen mit is csinálnak. Ezt soha nem kérdeztem meg magamtól! Most megtettem – és elhatároztam, hogy magam próbálom ki…” Később így folytatja: „csak a koncentráció révén, amennyiben minden külsőt kívül hagysz – zajokat, madárcsicsergést, érzelmeket és csalódásokat – marad meg végül már csak ez az üresség, ha úgy akarod, és ez vagy te, az a Te, ami egy nagy egész része, nem csupán az emberiségé, hanem a kozmoszé! És ha a dolgokat lassanként így szemléled, akkor minden más lesz.”

Egyik útján a félreeső Mustang felé, miközben lóhátról kémleli a tájat, azt látja, hogy a nép békében és egyszerűségben él arrafelé, ám azt is megállapítja, hogy a népesség nagy része trachomában szenved, egy olyan szemgyulladásban, amely vakságot okozhat. Ez az ellentétes tapasztalat valódi dilemma elé állítja.

Úgy gondolja, hogy a nálunk szinte ismeretlen betegség ellenére nyugati életünk nem boldogabb a Mustang-ban élő emberekénél. A humanitárius segítségnyújtásra önkéntelenül hajló humanista tanácstalanná vált. „Mi a középút? Ha tenni akarunk valamit a trachoma ellen, akkor tényleg elkerülhetetlen, hogy egy ilyen festői helyet, mint Mustang, úgy változtassunk meg, hogy a most még tehénalommal tüzet rakó asszonyok akkor egész nap varrógépek mögé üljenek és sportcipőket kelljen varrniuk, hogy televíziót vehessenek és nézhessék a „Big Brother”-t ? Mi a megoldás? Megmenthető-e a világnak a sokszínűségében rejlő szépsége?”

A fiával, Folco-val a szocializmusról, a kommunizmusról és a kapitalizmusról folytatott beszélgetései egyikében azt mondja: „Minden intézményesített eszmény megbetegszik és meghal. A vallásokkal is épp ez a helyzet. Egy különleges inspirációval kezdődnek, egy prófétával, a híveivel, és az eufória érzésével. Hanem aztán valaki hirtelen így szól: Az egyház így működik: aki be akar lépni, annak sárga sapkát kell feltennie. Ekkor megy veszendőbe minden frissesség és eredetiség. A szocializmus szép eszme. Azonban, na igen, az emberben az abszolút szabadság szükséglete rejlik. És az abszolút szabadság kapitalizmushoz vezet, a pénz felhalmozásához.”

Aztán Terzani újra hálás csendben időzik a pompás látványnál, amelyik arról a helyről nyílik, ahol utolsó napjait akarja eltölteni, és így szól: „Tudod Folco, ha itt a legelőnkről kitekintesz erre a csodálatos érintetlen völgyre, akkor megérted, hogy ez a tájék ahhoz segített hozzá engem, amit mindig kerestem: egy másik szemszöghöz… A világ egy csoda, Folco, egy hihetetlen csoda! Ha sikerül ennek a csodának a részeként érezned önmagad – nem azt a két szemű, két lábú „te”-t, hanem a „Te”-t, a legbenső lényedet – mi többet akarsz még – Hm? Mi többet akarsz még? Egy új autót?”

Egy másik alkalommal az Indiához fűződő viszonyáról beszél, az ottani olyan nagy gondolkodók iránt érzett csodálatáról, mint Vivekananda, Ramakrishna, Gandhi és Ramana Maharishi, de a teozófus-filozófus Roerich iránt érzett csodálatáról is. Gandhi erőszakmentességét tekintve el akar távolítani egy előítéletet az útból. „Az erőszakmentesekre úgy tekintenek, mint akik megveretik magukat. Mindazonáltal az erőszakmentesség lényegesen többet tartalmaz. Úgy találom, hogy az iskoláknak az oktatást az erőszakmentesség jelentőségével kellene kezdeniük, hiszen ez sokkal több dologgal áll összefüggésben: a vegetáriánus táplálkozással, a világ iránti tisztelettel és annak tudatával, hogy a föld nem csak a miénk, hanem mindeneké. Úgy gondolom, hogy a jövő nagy témája az életünket uraló gazdasággal szemben kifejtett ellenállás lesz, valamint a spiritualitás egy formájáért vívott harc – melyet vallásnak is nevezhetünk – ahol az emberek menedékre lelhetnek. Az emberiség történetének ugyanis állandó tényezője annak a kívánása, hogy meg akarjuk tudni, tulajdonképpen miért vagyunk a világon… Sok dologra tulajdonképpen nincs szükséged, ám a „konzumterror” arra csábít, hogy mégis akard őket. Az egész életünk ettől a mechanizmustól függ. Ha azonban ellenszegülsz, amennyiben már nem csinálod együtt, amennyiben „böjtölsz”, akkor erőszakmentességet állítasz az erőszakkal szemben. Egy spirituális erőcselekedetre van szükségünk, a régi minták átgondolására, újra fel kell ébrednünk. És ennek az igazság kereséséhez van köze, olyasmihez, ami ma senkit nem érdekel. Ebben is nagy volt Gandhi. Az igazságot kereste, azt, ami a dolgok mögött áll.

A vége felé Terzani egyre pozitívabb: „A majom emberré fejlődött tovább. Miért ne fejlődne hát az ember még egy lépést, nem csupán anyagilag, hanem szellemileg is? Hiszen megadatott neki ennek a lehetősége! Ez az olyan indiai gondolkodóknak a reménye, mint pl. Aurobindo, hogy valami az embert végül ráveszi ennek a lépésnek a megtételére. A következő lépés egy lépés felfelé.”

„Van-e még mindezek után remény az emberiség számára, megmenthető-e még valami? Itt is úgy hangzik a válasz, hogy az emberiség sorsát már csak az önmagunkban végbemenő forradalom fordíthatja meg. Megérdemli a társadalom, hogy megmentessék? Ez a kulcskérdés. Nem merem azt állítani, hogy a megmentés lehetetlen. Itt jut eszembe a Bhagavad Gita: Tedd, amit tenned kell. A világ sorsa nem a Te kezedbe van letéve. Azt hiszem az a megoldás, hogy önmagunkon dolgozunk. Ha te magad jobb leszel, ha csinálsz magadból valamit, ha tudatába jutsz annak, hogy mennyire értelmetlen minden más, akkor talán lerakhatod valami nagyobbnak az alapkövét, valami olyasmiét, amit lényegesnek tartok: az ember egy magasabb szellemi fokra történő felemelkedésének az alapkövét.”

Így az olvasó Tiziano Terzani e szívmelengető könyvének a végén, szinte vele együtt tette meg egész életútját és tanúja volt a külső forradalmárból bensővé történő átváltozásának. És vajon nem ez az egy lépés-e az, amely tartósan meg tudja változtatni az emberiséget és megadja egyetemes értékét minden egyes életnek, akármennyire egyedi módon teljen is el.

 

Tiziano Terzani – A vég mint kezdet

Beszélgetések a fiammal az életről.

Primavera Pers, 2008