Az örök egyetemes a mában

 

Miért létezik modern rózsakereszt?

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírják a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az Egyetemes Tan ősi szövegei alapján tették, melyeket a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdekelt embereknek megmagyaráztak és életük példájával bemutattak.

J. van Rijckenborgh

 

A Szellemi Iskolának – immár 88 éve történt színre lépése óta – nem a megszokott dialektikus módszer képezi az alapját, hogy átörökített utat kövessen, vagy hogy gyengeségeket fedjen el. Itt arról az egyetlen igazságról és annak az egyetlen feladatnak a teljesítéséről van szó, amely megváltoztathatatlan marad: visszavezetni az elsüllyedt emberiséget eredeti hazájába és megvilágítani az elsüllyedt emberiség számára a sohasem változtatható egyetlen utat, igazságot és életet.

Ami persze változik, az a kor, az emberi elsüllyedtség jellege és mértéke, valamint az emberiség anyagi és szellemi létállapota, melyhez az Egyetemes Tan a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően intelligensen alkalmazkodik.

Nem a régit akarjuk feléleszteni, hanem az egyetemest. Nem a régi módszert akarjuk kipróbálni, hanem az egyetemes módszert értelmi-erkölcsi értelmében a pillanat számára. Ebből a megvilágításból szemlélve megérthetjük Krisztus igéjét: „…a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2 Kor. 5,17) Ami látszólag ellentmondásban áll ezzel: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Máté 5,17)

Ebből meg lehet és meg kell tanulnunk, hogy az örök változtathatatlan hogyan nyilatkozik meg az időben és a jelennel összhangban. Ha szellemi munkánk nem ennek jegyében folyik, akkor az halott. Minden szellemi mozgalmat megbíznak azzal, hogy az egyetemest megértse a mában.

Talán ezek után elcsodálkozik, hogy figyelmét ebben az összefüggésben a múltra akarjuk irányítani, mindenekelőtt az Egyiptomi Halottaskönyv mennyei hajójára. Azért teszünk erre kísérletet, hogy a múltba tett utazással, annak a jelenben fennálló időszerűségét egy másik oldalról világítsuk meg, és ezzel az olvasó életében beállt esetleges nyugalmi helyzetet, ha lehet, valódi hazautazássá változtassuk. „…a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” Mi újult meg?

Ha megvizsgáljuk az Egyiptomi Halottaskönyv tábláit, mindegyiken észrevesszük a mennyei hajót vagy napbárkát. Az egyik ábrázoláson azt látjuk, hogy a hét sugárral körülvett Ozirisz a napbárkában készül helyet foglalni. A többin gyakran hét evezőssel vagy hét evezővel ábrázolják a csónakot. Néha Ízisz Ozirisz mellett ül, és a hét sugár a gyermek Hóruszt formázza. Amikor megmentik Xisuthrust – vagy Xisuthrost, a káldeus Noét -, látjuk, hogy rajta kívül hogyan foglal helyet hét istenség a mennyei hajóban. Yaonak (a kínai mitológia egyik hősének) ábrázolásán világosan felismerjük, hogy további hét alak kíséretében egy hajó fedélzetére megy. Manura és a hét rishire is gondolhatunk, akik vele utaznak a bárkában.

Figyelmét továbbá a Puránákban (hinduizmus) található hasonló beszámolókra, mindenekelőtt azonban (az Avesztában található) perzsa Vendidadra, az egyik legősibb szent könyvre szeretnénk terelni. Ebben Ahura Mazda megparancsolja szolgájának, Yimának:

„Építs egy wara-t (elkerített területet), azután egy argha-t (bárkát, ill. járművet). Vidd be oda az összes hím- és nőnemű eredeti életcsírát, és kezeiddel morzsold szét a földet. (…) Keltsd életre az összes teremtetlen fényt!”

Noé bárkája esetében sincs ez másképp

Noé a napbárkájába, amivel kilép a természet árjából, a valóban isteni élethez szükséges összes életelvet magával viszi.

A pusztában felállított tabernákulum legbelsejében álló szövetség ládájában is, és a jeruzsálemi templomban is az igazi mennyei élet minden szükséges ismertetőjelét szintúgy megőrizve látjuk.

Az Újszövetségben hét angyalról és hét harsonáról számolnak be. A hét angyal egymás után megfújja trombitáját. És miután a hetedik angyal megfújta, nagy hangok szólalnak meg, ahogy a Jelenések könyve 11. fejezetében olvashatjuk:

„E világnak országai a mi Urunkéi és az Ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön-örökké uralkodik.” (Jel. 11,15)

„És megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és megláttaték az Ő szövetségének ládája az Ő templomában.” (Jel. 11,19)

A hangok ujjonganak: Bolygói kozmoszunk minden nézete részesült Urunkban és Krisztusában. És ő királyként uralkodik örökkön-örökké. Majd megnyílik a mennyben Isten temploma, és a tanuló középen látja a bárkát, a megérkezett napbárkát, a mennyei hajót. Kitörölhetetlenül mély nyomot hagy tudatunkban, hogy az Egyiptomi Halottaskönyv tábláin ábrázolt Ozirisz napbárkája egyezik Pátmosz látnokának ládájával! És e jelképes ábrázolások jelentése is állandóan ugyanaz!

Hogy ezt a megváltoztathatatlan jelentést közelebbről megvilágíthassuk, például vesszük Yima mennyei hajóját Zarathusztra könyvéből, a Vendidad 2. fejezete 25. verséből.

Mint tudjuk, Yima először egy wara-t, egy elkerített területet, egy műhelyt épít. Ebben a wara-ban az egyetemes élet törvényei szerint egy argha-t, egy új járművet épít magának. A wara embere az a szabadkőműves, aki az új kalapáccsal és az új igével dolgozik. Az az ember, aki új műhelyt készít magának, aki határozottan távol tartja magát a dialektikus élettől és belép az új életterületre, hogy ott megépítse „argha-ját”.

Argha, napbárka, mennyei hajó – misztikus utalások az isteni emberre, aki megkezdi az eredeti hazába vezető utazását.

Hogy ezt az utazást el lehessen kezdeni, és egy ilyen építményt létre lehessen hozni, ahhoz egy „wara”, egy leválasztott, elkerített terület szükséges. Az embernek alapvetően és szerkezetileg le kell mondania szokásos életéről. El kell hagynia az egyértelműen hibás életútját és életmódját. Szét kell morzsolnia a földet – alacsonyabb természete énjét -, fel kell adnia ezt az ént, a saját maga által teremtett wara-jából új embert kell építenie, mennyei hajót, mellyel behajózhat isten templomába.

Ezzel zárjuk a múltban tett utazásunkat.

 

SZABADKŐMŰVES-FELADAT

Az isteni érintés és ébresztés bármelyik rendszerében is mélyülünk el, az Egyiptomi Halottaskönyvben ábrázolt „hazautazás” egyezik a Jelenések könyvében leírttal.

Amikor Jézusról, a Krisztusról azt mondják, hogy: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”, akkor ezt most már kétségtelenül meg tudjuk érteni. Ezek a szavak a megváltoztathatatlan üdvüzenetre, amely tegnap és ma is ugyanaz marad, ugyanarra a megbízatásra, útra és igazságra, valamint ugyanarra a szabadkőműves-munkára utalnak.

A régi elmúlt, lásd, már megújult!

Milyen értelemben kell akkor ezt jelenlegi korunkban érteni?

A régi állandóan új módon nyilatkozik meg, összhangban az időbeli történésekkel és helyzetekkel, amelyekben az emberi élethullámnak – összhangban az ebben a kozmoszban folyó sok hatalmas fejlődéssel is – teljesítenie kell feladatait.

Ezért készül fel sok tanuló is, hogy szabad kőművesként megépíthesse wara-ját, és ezáltal argha-ját. A jelképesen leplezett értékek ideje lejárt. A modern Szellemi Iskola tanulóját most mikrokozmosza hétszer hét nézete, hét életterülete elé állítják. Ezt a hét életterületet tudatmagjaival együtt, ezt a hét Rishit létállapotával együtt helyre kell állítani.

Ehhez járul még egy erő és egy aktuális érintés is. És új életterületről beszélünk, és egy ezzel kapcsolatos új Magasabb Tudat Iskolájáról, melynek segítségével a hétszeres embernek meg kell építenie wara-ját. Továbbá részletes és egyértelműen vázolt filozófia áll a tanuló rendelkezésére, úgyhogy teljes mértékben tud tájékozódni.

Ezen az új úton, a warán belül és kívül, és a műhelyen belül és kívül mehet végbe és kell végbemennie a két ember egyértelmű különválásának. E történésnek felmérhetetlen következményei vannak.

Az egyik ember a szokásos élet foglya marad, a másik pedig felmegy mennyei hajójára, ami azt kell jelentse, hogy benne teljes átváltozás megy végbe. És ennek az átváltozásnak – hogy sikerüljön – korunk szellemi, kozmikus és légköri viszonyaival kell számolnia. Ezért nincs már értelme a régi módszerek tanulmányozásának. A régi iskolák kiszolgálták az idejüket. Ami évszázadokkal ezelőtt érvényes volt, annak ma már nincs megszabadító jelentősége. „A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.”

 

AZ ÖRÖK EGYETEMES

Ezért beszélünk modern rózsakeresztről, az új filozófiáról és az új tudat iskolájáról.

De pontosan úgy, ahogy a Fiút, ezeket az aktivitásokat is „Egyiptomból hívták ki”, ami azt jelenti, hogy őseredetüket az Egyiptomi Halottaskönyvben találják meg. Egy új korban beszélnek és tanúskodnak az egyetemes megváltoztathatatlanról.

Az „Egyiptomból kihívottnak lenni” kifejezésnek azonban még egy további jelentése is van, és jó lesz figyelmüket erre is ráirányítani. Az „Egyiptom” szót ugyanis „sötétségnek” is fordíthatjuk, és a Szentírás ismert részletét így is olvashatnánk: „A Sötétségből hívtam ki az Én Fiamat.” A szónak ez a magyarázata minden kereső számára fontos leckét tartalmazhat, mert ha sötétségről beszélünk, akkor ez korunkra bizonyosan érvényes! Volt-e a világtörténelemben valaha is ilyen világméretű a szétziláltság és az elfajulás? Napjainkban az élet minden területén nem a végsőkig fokozódik-e az abnormalitás?

Így a sötétségnek ebben az állapotában hívják Isten minden „fiát”. Minden ember mikrokozmoszában magában hordja az igazi istengyermeket, ő azonban meg van bilincselve a hazugságok és a látszatemberiség közepette, a sötétséghez és a tudatlansághoz kötözve. Nos, az így megbilincseltet és megkötözöttet maga Isten hívja.

Hogyan kell ezt az isteni hívást értenünk? Az isteni hívás nemcsak tudatunkat megérintő és ősemlékezésünket felébresztő hang, hanem olyan időszerű erő, mely megérinti az egész világot és az egész emberiséget, és mélyreható folyamatokat és fejlődéseket okoz. Az isteni hívás tehát azt jelenti, hogy készek vagyunk az időszerű isteni erőre tudatosan, harmonikusan és intelligensen reagálni. Ezért nincs a legcsekélyebb értelme sem a múlton töprengeni, ha emellett megfeledkezünk a pillanat követelményeiről.

Csak akkor lesz ez az isteni erő hatásos, ha az „Egyiptomból hívtam ki az Én Fiamat” mondat az itt és most számára is valódi jelentőséggel bír, és az új szabadkőművesség szorgalmas építőmunkásokat talál.

Fényenergia

 

Gyógyítás biofotonokkal

 

Életünkhöz hozzátartozik a betegség is. A gyógyulás sokszor lehetséges, de épp olyan sok esetben zsákutcának is bizonyulhat. A földi gyógyulás viszonylagos: alá van vetve az emberi tökéletlenségnek és az ellentétek világának. Az ember – magától értetődően – vigaszt, gyógyulást és megváltást keres. A fényhullámokat, az úgynevezett biofotonokat alkalmazó gyógymód enyhülést adhat, de valódi gyógyulást csak az hoz, ha önmagunkat teljesen átadjuk a fénynek.

 

Fény nélkül nincs élet. Az élő sejtek működéséhez és szerkezetük karbantartásához folyamatosan energiára van szükség. Minden emberi sejt (testünkben 60-100 billió van belőlük) az energiát a fény által termett táplálék útján kapja. Fényenergia nélkül az élet azonnal megszűnne és a sejtstruktúra összeomlana ez lenne a földi élet vége.

Az ODE című nemzetközi folyóiratban 2011 nyarán egy tanulmány jelent meg a biofotonos gyógyításról. Ez azokat a gyenge fényhullámokat alkalmazza, melyeket a sejtek sugároznak ki. A jövő gyógymódjainak egyikéről lenne szó? Tény, hogy a modern gyógyászat a kémiai szerekkel végzett tüneti kezelés ellenére végül hatástalan marad sok a modern életvitelünkből fakadó krónikus betegséggel szemben. Einstein szerint egy probléma soha nem oldható meg azon a szinten, amelyen keletkezett. A múlt század húszas éveiben az orosz Alexander Gurvics bebizonyította, hogy az emberi test minden sejtje egy rendkívül gyenge fényt bocsát ki, amelyet biofotonnak nevezett. A fény tartalmazza mindazt az információt is, melyet a test minden sejtjét vezérlő rendkívül összetett biokémiai folyamat igényel. A múlt század nyolcvanas éveinek kezdetén Fritz Albert Popp német természettudós kimutatta, hogy a fényben keletkező zavarok a biokémiai folyamatok zavaraihoz vezetnek, melyek betegségeket okozhatnak (gondoljanak a „téli depresszióra”).

 

A frekvenciák jelzik a betegségeket

A holland Johan Boswinkel végkövetkeztetése az volt, hogy ha a testek „frekvenciákból” állnak, akkor kell, hogy legyen lehetőség a rezgésszám mérésére, a betegségek „kiemelésére” és a megjavított fény „visszaadására”.

1983-ban elkészített egy műszert, amely a testek fénykibocsátásának mérésére és helyreállítására volt hivatott. Már előtte kifejlesztett egy olyan erősítőt, amely mikroszkopikus szinten megmutatta, hogy a sejtek koherens (összefüggő, egymással interferálni képes), egészséges fényt sugároznak-e ki, vagy pedig kaotikust, kórképet megjelenítőt. Az emberi test azonban billiónyi sejtből áll és sugár-spektruma hihetetlenül változatos. Boswinkel ezért azt a tényt használta fel, hogy az elektromágneses feszültség az akupunktúrás pontokon különbözik az őt körülvevő bőr feszültségétől. Ha ott mérünk, két eredmény lehetséges: egy egyenes vonal (melyet egy erős, állandó feszültség képez), vagy egy hiperbola, amely feszültségesést jelez, vagyis a pont gyengeségét, erőtlenségét mutatja.

Boswinkel összekapcsolta a Voll-féle elektro-akupunktúrás eljárását a homeopátiás hígítások rendszerével. Azon anyagok esetében, melyek ezen a módon kezelve (hígítva) lettek, a szer (közeg) átvette a rezgésszámot és vele az információt. Ezeket az adatokat – kb. 500 szerről – Boswinkel, mint „ellenfrekvenciákat” rögzítette műszerében. A zavaró frekvenciák és az ellenfrekvenciák eredőjének nullát kell adni, akkor lép fel bizonyíthatóan a gyógyító hatás. Ez feltételezi, hogy először ismertnek kell lennie a szervezetben zavart kiváltó oknak. A valós okról lehet csak szó, hiszen akkor kínálja a műszer a valódi megoldást. Boswinkel megnevez egy példát: „Az akadémikus orvostudomány a Heliobacter (vagy Helicobakter) baktériumot a gyomorfekély ismert kórokozójaként tartja nyilván. Viszont én, ha egy gyomorfekélyt akarok gyógyítani, az epehólyagot kezelem, és nem a Heliobactert. Ha szervek vagy mirigyek merültek ki, akkor többé nem optimálisan működik az immunrendszer, és a test fogékony lesz például a bakteriális fertőzésekre.” Eddig a jelentős beszámoló a Boswinkel által kifejlesztett készülékről, amelynél a páciens elektródákkal a kezei fölött és lábai alatt a „saját fényét” egy „megfordított formában” újra felveszi. Ennél a módszernél természetesen lényeges a jó diagnózis. Úgy tűnik, hogy Ausztriában ez a módszer 30 év (és számtalan sikeres kezelés) után közel áll az első tudományos elismeréshez.

 

LÉTEZIK HÁT „TISZTA” FÉNY?

Azonban ez csak egy része a történetnek. Van-e tulajdonképpen „tiszta” fény? Mert ha a fény, melyet az ember felvett (a szemeken, a bőrén, a csakrákon és az akupunktúrás pontokon keresztül) – a biokémiai folyamatokban átalakított, majd újra kisugárzott – kölcsönhatást okoz, akkor valóban kérdés, hogy milyen „világosságot” vonz. A mesterséges fény csak egy részét tartalmazza a spektrumnak, és hosszú, kitartó behatása kiváltója lehet a biokémiai folyamatok zavarainak.

Csak nemrég volt olvasható egy rövid tudósítás az újságban egy kísérletről, amely összefüggést mutatott ki a mellrák és az éjszakai ápoló személyzet között… Így sok példája lehet az egyéni életkörülmények tökéletlenségének. Egyáltalán van-e még nyugati társadalmunkban lehetősége sejtjeinknek a „tiszta” fényt felvenni? Más szavakkal: Milyen fény számára nyitja meg magát az ember? Van egyáltalán „tiszta” fény? Eléggé tárgyilagosak vagyunk-e ahhoz, hogy megítélhessük ezt? És mit tudunk mi magunk ezért tenni? Egyáltalán alkalmasak vagyunk-e ezt felismerni? Ebben a tekintetben, úgy látszik, mindenütt zavar és nézeteltérés uralkodik: Amit az egyik pozitívumnak tapasztal, azt a másik undorítónak találja. Mire kell hát a szemeinket irányítani, milyen világossággal tudjuk magunkat összekötni? Hogyan működik a szem tulajdonképpen? Esetleg nem sokkal nagyobb-e annak a jelentősége, hogy milyen irányulással nézünk? A régi írások is beszélnek a fényről: „Ő benne (az Igében) vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Vagy – mondja J. v. Rijckenborgh* – „az erőtér megnyilvánulását a világosságtér megnyilvánulása követi, és a világosságtér legfontosabb jellemzője, hogy ugyanakkor életterület is a legvalódibb értelemben véve. Csak a világosság-megnyilvánulás által lesz egy erőtér joggal életterület.” Itt is érvényes tehát: a fény – élet. De melyik fény, melyik élet? Mert énünk nyilvánvalóan nem rendelkezik ezt a világosságot észlelő érzékszervvel, ezért számára megragadhatatlan. Nem adatott meg én-lényünk életében az örömök állandósága és az eljövendő isteni harmónia sem: minden örvendetes eseményt a mindennapi realitásba való visszatérés követ.

 

Megőrizni a fényinformációt

Talán csak egy módja van a megnyílásnak: a tökéletes önátadás. Önmagunk átadása a másik fénynek, amely segítségként van jelen az ember számára. A földi gyógyítás viszonylagos: alá van vetve az emberi tökéletlenségnek és az ellentétek világának. De a magasabb fényenergia képes egy belső szerv által elérni a lelkünket. Ehhez azonban lankadatlanul kell irányulnunk a tiszta információk foton-áramlására, miközben a zavaros én-rezgések fokozatos kikapcsolására kell törekednünk. Ez a fényinformáció egy másfajta rendből eredően másfajta gyógyulást hoz. A lélek, aki ezen a fényen keresztül erőt nyerve tudatossá válik, megveti lábát saját életterületén, és ezzel kiemelkedik a testi halálból.

 

* A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása, 3.6. fejezet „Az erőtérből világosságtér lesz”

A világ mint túlexponált fénykép

 

Az emberek világa egy erősen megvilágított fényképhez hasonlít. Az eredeti információ, az őskép életlenné, alig kivehetővé vált a túláradó információmennyiség miatt. A fény képes azt az információt továbbítani, amely az adott életterületen jelen van. Ezt legjobban a kereskedelem értette meg. A bevásárlóközpontok és a kisebb üzletek megpróbálják a vásárlókedvet fényreklámokkal feléleszteni, és ebből tőkét kovácsolni.

 

Minden embernek szüksége van fényre. Sőt, minden teremtménynek szüksége van fényre a növekedéshez és a fennmaradáshoz. A ‘fény’ és az ‘élet’ szavak szellemi szempontból egymás alternatívái. A tiszta fénnyel kezdődött a egész teremtés. Ez minden dolgok alapja és megtartó ereje.

A régi kultúrák számára (Egyiptom, inkák és maják) a fényt a Nap testesítette meg, tiszteletük legnagyobb tárgya. Ezért építettek Naptemplomokat és piramisokat a Napnak. A gizehi szfinx is tiszteletüket tanúsítja a világosság istene, a Nap iránt. Ez a kőből készült őrszem – az állatiból kiemelkedő szellemember – megértő tudással átszőtt vágyakozó pillantását kelet felé fordítja, ahol a Nap minden reggel megjelenik a horizonton. A Nap az újraszületett élet jelképe, amely a keleti horizonton ébred. Ennek megfelelően a Nílus nyugati partján lévő egyiptomi királysírok az elmúlt életet jelképezik.

 

A kifordított tudat

A napfény – Amon-Ré – az örök, életet adó energia szimbóluma. Évezredről évezredre őrzi a földet, mivel magában hordozza az örökkévalóság fényének rezgését. Aki figyel, meglelheti benne az inspirációt, szellemi világosságát és lelki táplálékát – olyan táplálékot, amely a mesterséges fényben nem található. A testünk is fényből álló forma, kondenzált fényenergia. Lényünk minden részecskéjét ősfény hatja át, azonban ez nehezen felismerhető. Ha a tudat kifelé fordul, akkor a fényt rabul ejti az anyag, és nem tud megnyilvánulni. Ezáltal az atomok összetétele egyre sűrűbbé válik. Minél mélyebbre merülünk az anyagban, annál jobban bezárjuk a világosságot az atomjainkba. Ez az állapot addig tart, amíg az ember el nem kezdi keresni a világosságot. Amint ez a keresés elég mélyre hatol a lényébe, megváltozik a lelkesedés, és ez belső változást indít el. A tiszta lelkesedés, amely feltüzeli a lényt, képes megváltoztatni az atomszerkezetet, amellyel lehetővé válik az eredeti, lelkesítő tűzhöz való közeledés.

 

Az alapérzés

De milyen gyakran keresi az ember a fényt önmagán kívül. Milyen gyakran nem találja, vagy ha megleli is, tompít rajta a látszat. És mégis, az igazi fény lényének minden atomjában ott vibrál. Mindannyian ismerjük a kijelentést: „Isten birodalma közelebb van hozzátok a kezeteknél és a lábatoknál”.

A keresők alapérzése a szellem folyamatos hiánya és a szellemi felismerés hiánya. Ezért látjuk őket olyan gyakran nyugtalannak; soha meg nem állnak, és éheznek a szellemmel való újraegyesülésre. Olyan ez, mint egy belső űr, melyet ki kell tölteniük. Mert csak a szellem a beteljesülés, amely ezt az űrt betöltheti. Vajon nem úgy van-e, hogy ezt az űrt elkerülhetetlenül mindig megpróbáltuk mindenféle dologgal kitölteni?

Az ember természeténél fogva nem élhet együtt az ürességgel. Bepólyázta magát külső létének kemény magjába és külső dolgokkal táplálkozik, így olyan, mintha meg kellene fulladnia vagy halnia, ha továbbra is elválasztva marad a szellemtől. Ahhoz, hogy megmeneküljön bábjából, Ízisz fátylát, az illúzió és tudatlanság fátylát fel kell lebbentenie. Amint megszabadul Ízisz fátylától, azonnal megülheti a menyegzőjét Ozirisszel, a szellemi elvvel. Ozirisz és Ízisz kapcsolatából születik Hórusz, a Napgyermek, a belső Krisztus.

Egyiptomban Sais templomában van egy kép a lefátyolozott Íziszről, a következő felirattal: „Én, Ízisz vagyok minden, ami volt, ami van és ami eljövendő. Halandó ember még nem vette le rólam a fátylam.”

De miért van Ízisz lefátyolozva, és miért rejtett még mindig olyan sokak számára?

 

Elmélyülés, tisztulás és önismeret

Aki a képet felfedi, az meghal – a régi létállapota szerint. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, szükséges az elmélyülés, a tisztulás és az önismeret. Az ember személyiségtudata és az igazi lélektudat között mindig is fátyol volt. Ez olyan igazságot takar, amely az egó számára túl nagy és magasztos ahhoz, hogy felfoghassa, legyen az egó bármekkora.

A régi indiai bölcsesség Mayáról, a fátyolról beszél, melyet az én-tudat von önmaga és az abszolút valóság közé. Az ember számára, aki az isteni tudattal rendelkezik, a valóságot nem takarja fátyol. A leplezetlen valóság ott rejlik az emberben. Ha a kereső ember, aki arra vágyik, hogy megoldja létének rejtélyeit, elkezd a benne lévő isteni birodalom mélyére hatolni, akkor eltűnik minden régi, és az elválasztott lét illúziója lassan feloldódik a világosságban, mely minden életen áthatol.

A lefátyolozott Ízisz képe szép szimbólum. Az eredeti lélek rejtélyét nyilvánítja meg számunkra, amennyiben nem vagyunk „teljesen vakok és süketek”. Az anyagra hangolt tudat nem képes felfedni a rejtélyt, amely a fátyol mögött van. A fátyol enged annak, aki az elkendőzött Ízisz rejtvényének megfejtésére vágyik. Aki csak úgy, felemeli a fátylat, hogy meglássa, ki van alatta, az azonnal meghal. Aki azonban azért lebbenti fel a fátylat, hogy az én-tudatot legyőzze, az szemtől szemben áll majd az isteni szellemmel.

Akkor az egyéni és elválasztott emberi léte véget ér. A kép halott szemeibe néz és felismeri saját magában az eredeti lelket, amely kendőzetlenül benne él, és Ozirisszel, a szellemmel történő egyesülésre vár. A fátyol lehullott, mert a a lefátyolozott Ízisz misztériumának kulcsa mi magunk vagyunk.

Csak az eredeti lélek fedheti fel Íziszt, mivel ő maga Ízisz. Így megértjük a kép szövegét is: „Az eredmény, amit teremtettem, a Nap”.

Ez az isteni fény az emberben, amely nem ismeri az illúzió világát. Érezzük-e a túl sok mesterséges fény, a vágyak túláradó fényének fájdalmát a szívünkben? A vágy kígyója egy valóban létező energiafolyam az ember életrendszerében, amely fenntartja a fej és a szív meghasonlottságát.

A fej és a szív csak akkor alkothatnak egységet, csak akkor jöhet létre Ízisz leleplezése és a menyegző Ozirisszel, ha a vágy kígyója az ember régi kígyótűzrendszerében kialszik. Csak ekkor kezd el keringeni a világosság – a mindenség ősforrásából származó eredeti, egyetemes és mindent körülölelő szellemsugárzás – az egység egy új körén az életrendszerben.

Ekkor a kígyó a saját farkába harap; az örökkévalóság betör az időbe, vagy ahogy a régiek mondták: A belső Krisztus, a szellemi Nap megszületik a szívünkben. Az időtlen fény félretolja a csalóka asztrális függönyt. A sötétség, és ezzel azok a mozgatórugók, amelyekből eddig éltünk, és amelyek eddig éltettek, lelepleződnek. A fény, amely be volt zárva, minden sötétséget elsöpör. Ismét körülölel minket a fényruha.

A szivárvány színeiben ragyogó fény

 

A napfényt felfogó vízcseppek szivárványt alkotnak. A szivárvány tükrözte fény a hétszeresen felépített élet. Az építmény, a megszabadulás hét mágikus színe…

 

„Isten világosság” – mondják, a nap fényét pedig ennek látható jeleként tapasztalják az emberek. A fényt magát azonban nem láthatjuk, míg ki nem bontakozik a szivárvány színeinek színképében.

Egy magas megfigyelő pontból, például repülőgépről vagy egy hegy csúcsáról akár egy körénk rajzolódó teljes körnek is láthatjuk a ködfelhők tükrözte optikai hatását, persze csak ha hátulról világít meg bennünket a nap.

Ha árnyképünket észleljük e színes aura közepén a ködben, talán arra a gondolatra jutunk, hogy az „Isteni”, akár egy híd vagy tér, szintén olyasmire utal, amely mindig körülvesz minket.

Egy hegygerincen vándorolsz vagy mászol, talán a ködben tévelyegve, és ha később a napos oldalon hirtelen feloszlik a köd, megjelenik a ködös oldalon a rejtélyes alak a színes gyűrűtől övezve. Veled marad a jelenség, lépten-nyomon elkísér, míg fel nem száll a köd és újra világosan látható nem lesz az út.

Ez a jelenség, amely szinte őrként szegődött mellénk, valamire utalt. (Ennek a halo-jelenségnek egy régi elnevezése a „glória”).

 

Örök Szövetség

Ennek a prizmatikus hatásnak a megfigyelőt könnyen csodálatba ejtő másik formáját akkor éli meg az ember, ha víz mellett vagy vízen tartózkodik, és egy szivárvány egyik vége a közelben éri a vizet. Az ív akkor nem tűnik laposnak, hanem kereknek, és cső vagy oszlop módjára áll a vízen. Alacsonyan álló napkorong esetén pedig a spektrál színek csaknem függőleges oszlopát láthatjuk:

Úgy tetszik, hogy egy titokzatos, földöntúli fényoszlop érinti meg a Földet!

Bizony figyelemre méltó dolog ez: egy szivárvány nem fizikai valóság, hanem a színekre fogékony emberi szemnek megmutatkozó optikai hatás. Egy szivárványhoz nem lehet például ténylegesen közeledni. És jóllehet nem alkot fizikai valóságot, mégis nagy és örvendetes hatást fejt ki az emberi kedélyre. Ennek már sok író és költő adott kifejezést.

A szivárvány a legősibb idők óta a remény jele.

A Teremtés könyvének 9. fejezetében a 14. 16. és17. versben a következő szavak állnak:

És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben (…)

Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van (…)

És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem én közöttem és minden test között, mely a földön van.

Bár szemeink felveszik magát a fényt, de tudatosan nem észlelik. A fény csak az esőcseppben történő prizmatikus törés által, vagy egy tárgyról való visszatükröződése által válik felismerhetővé az agy számára.

A fénynek nyilvánvalóan szüksége van valamire, hogy felismerhetővé tegye magát számunkra, olyasvalamire, amin visszatükröződhet. Az úgynevezett szilárdabb anyagon tud visszatükröződni. Ezáltal tudatossá válik bennünk úgy az anyag, mint a fény – ám mi magunk is, hiszen mi is ezekből az aspektusokból állunk.

Ha azonban a gnosztikusok azt mondják, hogy „Isten világosság”, akkor ezen nem az általunk ismert napfényt értik. Nem is a mi tudatfényünk az, amire ők irányulnak. Az isteni fény teljesen más rezgésminőségű, amely teljesen más, mint a mi tudatunk. Ez az isteni fény nem lel bennünk közvetlen visszatükröződésre, mert egyszerűen semmi sincs, ami visszatükrözze, és ezért nem is észleljük.

 

Az Arché titka

Ám, ha nem vagyunk képesek észlelni az isteni fényt, akkor hogyan értsük Noé történetét, akinek Isten felismerhetővé teszi ezt az isteni jelet? Noé, az Arché – az „oltalmazott hely”, vagy a Misztériumiskola – építője, amely, miután hét hónapig – vagy hét szakaszon át – utazott, megérkezik Ararát szent hegyére, az isteni területre.

Látjuk, hogy az Arché pontosan addig van úton, amíg a galamb – ez maga az isteni szellem – tudtára nem adja, hogy az új élet szilárd talaja eléretett.

Ez a Noé-ember az, aki a reá bízott lelkek egy csoportjának megmentésére és oltalmazására épített Archéban visszatükrözi az isteni fényt. Ő az, aki tükrözi a szivárványt, mert áthaladt a magasztos csenden.

A fény, amelyet Noé visszatükröz, a hétszeresen felépített megújító élet. És míg az Arché épül, a fehér fény folyamatszerűen hét segítő sugárra, az építmény hét mágikus színére hasad. Ez a spektrális elhasadás a transzfiguráció folyamatában lévő hét fok elé állít bennünket. Így építi meg Noé az Archéját, az őt megérintő fény iránytűjével pedig hét hónapon át utazik a biztos célig.

Amikor az Archét alkotó csoport transzfigurációjának folyamatában a láthatatlan fény hét láthatóvá váló színre hasad, tehát gyakorlatilag az újjászületés folyamatában, akkor ez már nem olyan színeket jelent, melyeket érzékelhetnénk, hanem egy teljesen máshogyan ható spektrumot.

 

Az új égbolt

A mikrokozmikus szívben történő zsenge első érintésének a különös élénk pírja a személyiség szívén át a vérlénybe ömlik, és összekapcsolódik vele. Erre aztán egy új könnyedség narancssárgájával új öröm járja át a lényt, és isteni lélegzet kezd áramlani az idegrendszeren át. Ha ez az új prána beágyazódik a lényünkbe, akkor az emberben megjelenik egy sugárzó sárga, egy új tudat színe. Új gondolkodási képesség keletkezik, mely a szellemből eredő egyre közvetlenebb inspirációt vált valóra.

A növekedő új állapotba való elmélyülő belátás alapján álló új hit zöld színe, és az egyre inkább megtapasztalt kegyelem erős reményt hoz: az élet láthatárán egyre világosabban megpillantott távlat kékjét. Ezzel a kék az érzékszerveink új működését is jelenti.

És az egész Arché, a csoport, egy indigóból álló erőtérben sugárzik, a szellem-lélek keletkezésnek ebben a csodálatos menetében egy dinamikus energia által vezettetve, melynek során földöntúli ibolyakék éterértékek bizonyítják a megszabadulás valóságát.

Ez a hétszeres fénymisztérium a megszabadulás misztériuma, és mialatt végbemegy az Arché-építés hét szakasza, az Isten és ember között kötött örökkön világló szövetség élő jeleként az emberben és a csoportban új égbolt feszül.

Rögös út vezet a forrásokhoz

 

Meg kell változtatnunk modern öntudatunk alapjait

 

Azok a szakterületek, melyekre a Bibliotheca Philosophica Hermetica specializálódott, már évek óta nem számítanak jelentéktelennek. Ellenkezőleg, éppen hogy a középpontban, a nagyszámú, izgalmas és megújuló fejlődés élvonalában helyezkednek el, melyek jelenleg a szellemtudományok nemzetközi kutatásában mennek végbe. Erről tanúskodik előadásában Wouter Hanegraaff is, a hermetikus filozófia történetének professzora. Előadása 2011. december 6-án a könyvtár újbóli megnyitásának ünnepségén hangzott el.

Wouter J. Hanegraaff

 

Egy könyvtárat az emlékezethez hasonlíthatjuk. A könyvtárak létezésének hála, mint kultúra és társadalom, emlékezhetünk arra, hogy kik és mik voltunk valaha. A könyvtárak azonban nemcsak visszapillantást nyújtanak arra, ami visszavonhatatlanul elmúlt. Sokkal többet tesznek ennél. Kizárólag a múltunkat életben tartó emlékezet által tudjuk ugyanis, hogy kik vagyunk. Ahogyan mindannyiunk személyes öntudata életünk múltbéli eseményeire való visszaemlékezéseinken alapul – ezért az emlékezet elvesztése a szó szoros értelmében azt jelenti, hogy nem tudjuk többé, hogy kik vagyunk – ugyanígy kollektív öntudatunk is közös emlékeken alapul, és magába foglalja azt az információt, hogy hogyan váltunk azzá, amik jelenleg vagyunk, és miként kerültünk arra a helyre, ahol most tartózkodunk. És kizárólag ezen az alapon – vagyis öntudatunk és annak gyökerének erős tudata alapján – vagyunk képesek arra, hogy egyénként és társadalomként, jövőnket illető felelősségteljes döntéseket hozzunk. A könyvtárak fenntartása ezért elsőrendű kulturális, társadalmi, sőt politikai érdeket képvisel.

Ebből a szempontból tekintve a Bibliotheca Philosophica Hermetica egy egészen különleges és ritka funkciót tölt be, amelyre itt Hollandiában roppant büszkék lehetünk: ez az egyedülálló gyűjtemény specifikusan kollektív múltunk azon dimenzióira irányul, melyeket máshol nemrég még nagymértékben a felejtés veszélye fenyegetett. Ezért sokan nem is tudnak mit kezdeni olyan fogalmakkal, mint pl. a „hermetikus filozófia”. („Nem hermeneutikus filozófiára gondolt?” – kérdezték tőlem már számtalan alkalommal jó szándékú kollégáim.) Fogalmakat, mint pl. „rózsakeresztesek” vagy „teozófia” a médiákban főképpen marginális, szektás vagy más fajta kétes mellékjelenségekkel hoznak kapcsolatba, melyek Dan Brown bestsellereiben előfordulnak ugyan, de komoly emberek nem foglalkoznak velük. A Bibliotheca Hermetica tudományterületét illető eme téves közfelfogás alapja nem más, mint a tudatlanság. Vagy pontosabban: kultúránk és társadalmunk gyökereit illető ama messzemenő kollektív emlékezetkiesés tünete ez, amely a tizennyolcadik században kezdődött. Ettől a felfogástól azonban egyre jobban és egyre gyorsabban eltávolodunk. Ugyanis a humanisztikus tudományágak élén álló akadémiai szakspecialisták már jó néhány évtizede foglalkoznak azzal, hogy ezt az elterjedt feledést korrigálják: olyan kutatásokról van itt szó, melyek messze túllépik valamennyi jelentős tudományág határait.

Ez azt jelenti, hogy ez a kiigazítás a vallási, a filozófiai, a tudományos és a művészeti tanulmányokban megy végbe, melyeket egymáshoz fűződő kölcsönhatásukban kell szemlélnünk, ha igazságosan akarjuk megítélni a hermetikus filozófiát és a nyugati kultúra hasonló áramlatait.

 

Lassú forradalom

Az alapvető tudományos kutatások eredményei legtöbbször csak nagyon lassan jutnak el a széles nyilvánosság tudatáig. Aki azonban informálódik a fejleményekről, tudja, hogy jelenleg nemzetközi mértékben valami olyasmi zajlik, amit „lassú forradalomnak” nevezhetnénk, s amely végül messzemenő következményekkel jár majd a nyugati civilizáció és modernitás nagy történelmének hagyományára vonatkozó szemléletünket illetően – tehát a kultúrára és társadalomra vonatkozó saját öntudatunkat illetően. Mi is a helyzet most pontosan a hermetika jelentőségét illetően?

Erre egy konkrét példát szeretnék felhozni egy első pillantásra minden feltűnést nélkülöző személyiségről, George Sartonról. Ez a belga kémikus és történész, akit többször is a „tudománytörténet atyjának” (father of the history of science) neveztek, 1912-ben megalapította az Isis című folyóiratot. Az újságot, amely területének vezető szakfolyóirataként van számon tartva, a mai napig a „History of Science Society” publikálja. Ami a Nature a természettudomány számára, az Isis a természettudományok története számára.

Sarton a pozitivista tudományfelfogás tipikus képviselője volt, és elvetendő „áltudománynak” tartott minden olyan témát, mint az asztrológia, az alkímia és a magia naturalis: Véleménye szerint a valódi tudomány csak az ilyen babonákkal való szakítás után fejlődhetett ki a tizenhetedik század folyamán. A tudományos forradalmat Sarton azután olyan drámai kifejezésekkel írta le mint „a növekvő fény felfalja a sötétséget”1. „A tudomány alapvetően haladó, míg a mágia alapvetően konzervatív” – írta. „A kettő között nem létezhet semmiféle kompromisszum; nem haladhatnak együtt – mivel az egyik előrefelé megy, míg a másik hátrafelé”2. A széles nyilvánosság, de még az akadémiai világ is, még mindig túlságosan gyakran így gondolkodik.

Nemrégiben hallottam, hogy az egyik kiváló holland természettudós teljesen ártatlanul azt állította, hogy Isaac Newton átmeneti elmebajban szenvedhetett, amikor alkímiával foglalkozott. Ennek az elmebajnak roppant tartósnak kellett lennie, ha belegondolunk, hogy Newton több alkímiával foglalkozó kéziratot hagyott hátra, mint amit fizikáról és optikáról írt összesen, és ezekhez több mint egymillió szót használt fel.

Sarton végzetes hibába esett, amely egy tudóssal tulajdonképpen nem is fordulhatna elő: úgy vélte, ítéletét ex cathedra (megfellebbezhetetlenül) hozhatja meg anélkül, hogy mint történész elmélyülne az általa olyannyira elítélt „mágia” történelmében. Nyomatékosan ki is jelentette: „A tudomány történésze nem szentelhet nagy figyelmet a babonaság és mágia tanulmányozására, hacsak nem esztelenségből. … Az emberi ostobaság egyidejűleg haladás ellenes, megváltoztathatatlan, és határtalan, annak tanulmányozása reménytelen vállalkozás.”3

Sarton kortársa, az amerikai történész, Lynn Thorndike, erről másképpen vélekedett: Először a kutatás, azután az ítélet. Lynn egész életét egy pontosan ezeket a témákat felölelő, hihetetlenül terjedelmes és egzakt levéltári kutatásnak szentelte, és 1923-1958 között kiadatott egy nyolc kötetből álló alapművet4, melyből megcáfolhatatlanul kiderül, hogy a „tudomány” és a „mágia” határai legalább a tizennyolcadik századig annyira egybefolytak, hogy egyszerűen lehetetlenség a tudomány történelmével foglalkozni anélkül, hogy ugyanakkor ne mélyülnénk el olyan témákban is, mint a mágia, az asztrológia és az alkímia5. Thorndike egyébként maga is még egy lábbal a pozitivista mentalitás talaján állt, műve azonban mégis ajtót nyitott ama sokkal differenciáltabb és korrektebb felfogás előtt, mely rámutat arra, hogy a tudomány története milyen nagy mértékben összefonódott a hermetikus témákkal.

 

HERMETIKUS HAGYOMÁNY

A „tudománytörténet” tudományos ágazatán belül a Sarton és Thorndike közötti vita időközben minden kétséget kizáróan Thorndike javára dől el. Különösen az angol pionír, Frances Yates befolyásának köszönhetően a múlt század hatvanas éveitől kezdve egyre több történész mélyült el a „hermetikus hagyományokban”, és eközben – valóban – különösen nagy figyelmet szenteltek az alkímia Isaac Newton munkásságában betöltött szerepének. Sajnos azonban ez nem ment minden harc nélkül. A nagy tudománytörténész, Richard Westfall, a Newtonról írt különösen mély benyomást keltő alapbiográfia6 szerzője, a hetvenes években egy hatalmas konferencia keretén belül Newton számos alkímiai kéziratához fűződő kutatásainak eredményeit prezentálta.

A jelenlévők között ott volt Margaret Jakob történésznő is, aki a történtekre visszaemlékezve a következőket mondta: „A jelenlévők hallhatóan levegő után kapkodtak, és az ellenséges kérdések zárótüzében Westfall végső felindultságában a következő szavakkal vágott vissza: Nem én írtam ezeket a kéziratokat és szavakat, hogy ilyen hatást érjek el velük.”7 Valóban, Newton volt az – a történelem egyik legnagyobb zsenije – aki azokat írta, de Westfall kollégái többségének nagy nehézséget okozott, hogy szembe nézzenek ezzel a ténnyel, és úgy vélték, ők jobban tudják, mint maga a nagy ember.

Szerencsére azonban a tudomány úgy működik, hogy az objektív érvek és a tapasztalaton alapuló bizonyítékok hosszú távon mindig nyernek az előítéletekkel szemben. A források nem hazudnak, és ezért manapság nemcsak minden tudomány-történész tudja, hogy Newton valóban intenzíven foglalkozott az alkímiával, hanem az is egyre világosabbá vált, hogy kora tudományos kontextusának keretében erre különleges oka is volt. Ily módon bepillantást nyertünk a tudomány-történet nagy fontosságú dimenzióiba, melyekre a korábbi generációk még tökéletesen vakok voltak. Newton esete pedig, ami azt illeti, csak egy hatalmas jéghegy szenzációs csúcsát képezi. Így derült ki az is, hogy Robert Boyle, a kémia tudományának központi alakja, pályafutása során nem távolodott el az alkímiától, ahogyan azt sokáig minden alap nélkül feltételezték, hanem ellenkezőleg: idősebb korára, ismeretei gyarapodtával, mint tudós, egyre intenzívebben kezdett alkímiával foglalkozni.8 A Boyle-ról és a tudományos haladásról gondosan kialakított képbe ez a tény hosszú ideig egyáltalán nem illett bele, a forrásokból azonban megcáfolhatatlanul kiderül.

Newton és Boyle ebből a szempontból egyáltalán nem számítottak kivételnek, hanem koruk tudományos gyakorlatának kiváló képviselői voltak: az alkímia tanulmányozása a tudományos forradalom idején és azt megelőzően a „normális tudomány” lényeges része volt.

 

FONTOS ÉS TELJESEN NORMÁLIS

A fejlődések gyorsan mennek végbe. Tíz évvel ezelőtt a „Current Bibliography of History of Science” című vezető folyóirat, melyet az Isis évente publikál, még egy – egykor Sarton által életre hívott – „Áltudományok” című állandó rovatot is tartalmazott. Azonban kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt, 2002-ben, a szerkesztőség elhatározta, hogy egy ilyen jellegű utalás már nem egyeztethető össze az előrehaladott tudományos nézetekkel. A „Bibliográfia”, a könyvszemle ezért – kiigazítva – jelenleg minden lenéző utalás nélkül olyan normális egyedi kategóriákat tartalmaz mint: „Science and Magic” (Tudomány és mágia), „Astrology” (Asztrológia) és „Alchemy” (Alkímia).

Ebből a példából legalább három következtetést vonhatunk le: Először, hogy ezeket a külső szemlélő számára oly „tudománytalan” témákat a szakspecialisták időközben a kutatás fontos és tökéletesen normális témáinak tekintik. Másodszor, hogy az e területeken végzett precíz forráselemzések, mint hogyan jöttek létre a tudomány alapelvei, valamint modern kultúránk és társadalmunk, egészen új belátásokhoz vezettek. Harmadszorra pedig, hogy ez a forradalom csak néhány évtizede kezdődött, és jelenleg is javában zajlik. Ez azt jelenti, hogy azok a szakterületek, melyekre a Bibliotheca Philosophica Hermetica specializálódott, egészen bizonyosan nem mellékes jellegűek, mint ahogyan ezt időnként itt-ott még gondolják, hanem ellenkezőleg: azon nagyszámú, izgalmas és megújuló fejlődések élvonalában, centrumában helyezkednek el, melyek jelenleg a nemzetközi szellemtudományi kutatásban végbemennek.

Én itt most a természettudományok történetét hoztam fel példának, de a humanisztikus tudományok valamennyi ágában is hasonló fejlődés megy végbe – és nem csak a korai modern periódusban, hanem minden időszakban egészen napjainkig. Egyre jobban belátjuk, hogy a hagyományos történetírás „nagy tudósításai” túlságosan szelektívek voltak, mert egy eleve kialakított ideológia alapján határozták meg, hogy mit szabad komoly vizsgálat alá venni és mit nem. Gondoljunk csak például egy olyan filozófusra, mint Marsilio Ficino, aki többek között a Corpus Hermeticum és Platón összes dialógusának első fordítója volt, s akinek mellszobra teljes joggal áll itt ebben a könyvtárban.

A platonizmus, mely az egész olasz reneszánszon végigvonul, s a művészetektől kezdve az irodalmon keresztül egészen a filozófiáig és a vallásig mindent átölel, Ficino munkássága nélkül elképzelhetetlen lenne; mégis a hagyományos filozófiatörténetben a nevét csak egy margóra szorult lábjegyzetre méltatják, mert túlságosan eltér attól, amit Descartes óta „valódi” filozófiának tekintünk. Csak néhány évtizede annak, hogy Ficinot és szellemi rokonait újra komolyan kezdték venni. Habár még elég olyan filozófia-történész létezik, akik ettől az irányzattól elhatárolódnak, mégis ezen a területen is drasztikusan új belátások születnek a filozófiatörténet összefüggéseibe, és hogy ez hogyan viszonyul a rokon-ágazatokhoz, mint a teológia és a természettudományok.

Ugyanez vonatkozik Giordano Brunora is, a kopernikuszi világkép és a végtelen univerzum egyik első védelmezőjére, akit mint eretneket 1600-ban Rómában máglyahalálra ítéltek, ma pedig korának legnagyobb gondolkodójaként tartanak számon. Mint ahogy majdhogynem valamennyi (kisebb és nagyobb) gondolkodót, akiknek munkáit a Bibliotheca Philosophica Hermetica-ban gyűjtötték össze, Giordano Brunot is lehetetlen egyetlen ágazat határai közé szorítani, és csak akkor érthetjük meg, ha figyelmünket egyidejűleg életművének valamennyi dimenziójára irányítjuk: a vallásra, a filozófiára, a tudományra, sőt a képzőművészetre is.

A példákat minden fáradozás nélkül tovább gyarapíthatnánk, ami egyébként nem csak a korai modern időszakra vonatkozik, melyekre a Bibliotheca Philosophica Hermetica elsősorban összpontosít, hanem a tizenkilencedik századra is egészen napjainkig. A „hermetikus filozófia és az ahhoz közel álló áramlatok” valamennyi területére vonatkozó új kutatások halmozódó hatása abban mutatkozik meg, hogy a történelemről és kultúránk gyökereiről új kép kezd kirajzolódni. Amint azt már előadásom elején hangsúlyoztam, végső soron ez azt jelenti, hogy mélyrehatóan korrigálnunk kell saját modern identitásunkat.

Ami a részecskegyorsító a természettudósok számára, azt jelenti a könyvtár a szellemtudományok kutatóinak. A természettudományokban végbemenő világrengető forradalmak eredete fáradságos, türelmes és gyakran extrém módon technikai jellegű kísérletekhez vezethető vissza, melyek során fehér köpenyes kutatók pontos mérésekkel, megfigyelésekkel és számításokkal foglalatoskodnak, amiket kizárólag más specialisták képesek csak megérteni. Ez a szellemtudományoknál sincs másképp.

A világ ámulatát kiváltó új belátások eredete majdnem mindig képzett specialisták munkáiban gyökerezik, akik nagy gondossággal és néha végtelen részletességgel kutatják az írott és nyomtatott forrásokat (ezek képezik az alapvető részecskék utáni kutatás szellemtudományi ellenképét): innen ered a Bibliotheca Philosophica Hermetica találó mottója: ad fontes (a forrásokhoz).

A szállóigévé vált mondat, miszerint „A Jóisten a részletekben él” tökéletesen ráillik erre a területre. Tíz évvel ezelőtt ebben a könyvtárban kutattam az igazságtalanul elfelejtett hermetikus filozófus, Lodovico Lazzarelli után, aki a tizenötödik század második felében élt. Lazzarelli Crater Hermetis című rejtélyes fő művének jelentésén már olyan nagy tudósok törték a fejüket, mint Paul Oskar Kristeller, Daniel P. Walker és Moshe Idel. Olyan valaki számára, aki ilyen jellegű munkával még nem foglalkozott, ez nehezen elképzelhető, végül azonban úgy tűnt, hogy a megoldás kulcsa csak néhány latin szóban rejlik.

Fejtegetéseinek lényegéhez érve ugyanis Lazzarelli egy híres (és hírhedt) szakaszt idéz az Asclepius című hermetikus műből, mely már az egyházatya, Augustinus számára is nagy bosszúságot okozott, s amiben Lazzarelli néhány, az első pillantásra csekélységnek tűnő, változtatásokat eszközölt. Ha azonban ezeket a variációkat komolyan vesszük, és megvizsgáljuk az azokhoz vezető okokat, megmutatkozik, hogy egy adott pillanatban minden fátyol fellebben a kutató szemei előtt, és végső soron abszolút világossá válik, hogy valójában miről is van szó Lazzarelli művében.9

E rövid előadás során nem bocsátkozhatom részletekbe, de e felfedezés összefüggései messze meghaladják Lazzarellit10. Arra kényszerítenek bennünket, hogy részletes revízió alá vegyük a reneszánsz-hermetizmusról, mint olyanról, fennálló nézeteinket. Példának okáért ezek az összefüggések a reneszánsz egyik legbefolyásosabb hermetikus szerzőjét, Cornelius Agrippát illető új szemlélethez vezetnek, akinek munkájára és személyére még Goethe Faustjában is találunk utalás(oka)t.11 A reneszánsz-hermetizmusról alkotott elképzeléseink megváltozása ugyanakkor a modern korunk gyökereit illető általános kérdések hatalmas összefüggéseinek felismeréséhez vezet.

Az e fajta részletes kutatáshoz gyakran elengedhetetlen, hogy nagy mennyiségű jelentős forrásműveket kölcsönös összefüggéseikben tanulmányozhassunk, és erre kizárólag egy olyan könyvtárban van lehetőség, mint a Bibliotheca Philosophica Hermetica, mely egy összefüggő koncepción alapul, és ezért olyan gyűjteményre törekszik, ahol valamennyi releváns forrás a megfelelő szakirodalommal kombinálva, egyetlen helyen megtalálható.

Néhány évvel ezelőtt e könyvtár olvasótermében azzal foglalatoskodtam, hogy a Corpus Hermeticum tizenötödik és tizenhatodik században keletkezett fordításai és kiadásai közül, amilyen sokat csak lehetséges, a szókincs minőségét illető precíz összehasonlításnak vessek alá. Olyan kutatómunka volt ez, amire a szó szoros értelmében sehol máshol, csakis Amszterdamban volt lehetőség, mert a különböző forrásművek és kiadások kizárólag ezen a helyen vannak fizikailag jelen, úgy hogy csak ki kell teríteni őket az asztalon, hogy utána a szekrényhez léphessünk és minden lényeges szakirodalmat leemelhessünk.

 

SZÁRAZ ÉS UNALMAS

Egy ilyen szöveg-összehasonlítás jó példát szolgáltat arra a technikai jellegű részletes tanulmányozásra, mely a kívülálló számára néha száraznak és unalmasnak tűnhet (pontosan, mint a fehér köpenyes fizikusok munkája egy részecskegyorsítóban), ami azonban valójában a szükséges alapot szolgáltatja ahhoz, hogy általa végül messzemenő és nagy hatású végkövetkeztetéseket vonhassunk le. Így kezdődött minden hatalmas tudományos forradalom: valahol egy laboratóriumban vagy könyvtárban valaki érthetetlen részleteken töri a fejét, melyek fontosságát mások képtelenek felismerni, és végül felfedezi, hogy a kutatás olyan magyarázatokhoz vezet, olyan új belátásokhoz, melyekről kezdetben nem is álmodott. Így működik a tudomány – többek között ezt ismételgette a múltban teljes joggal Robbert Dijkgraaf – és egyébként ez az oka annak is, hogy korunk megszállottsága az alap-kutatás „átértékelését” illetően végül zsákutcához vezetett: egy kutatás „hasznossága” gyakran csak az első vizsgálatok után derül ki.

A Bibliotheca Philosophica Hermetica miatt Hollandia már több éve a nemzetközi irigység tárgyát képezi. E könyvtár ugyanis messze a legteljesebb gyűjteménnyel rendelkezik a hermetikus filozófia és rokon áramlatainak történelmét illetően, és ehhez a területhez egyedülálló tanszék, tanterv és egy kutatócsoport is tartozik – mindez ugyanabban a városban. Ilyen kombinációt az egész világon nem találunk, még megközelítőleg sem!

A Bibliotheca Philosophica Hermetica olvasótermét évek során számos szakspecialista látogatta meg, és minden évben kapok leveleket külföldi egyetemistáktól, akik az egyetem oktatási programján kívül a könyvtár jelenlétét nevezik meg fő okként, ami miatt itt, Amszterdamban akarják folytatni egyetemi tanulmányaikat.

Ehelyett, múlt év elejétől, számtalan olyan emailt és levelet kaptam, melyekből döbbenet, rémület és teljes érthetetlenség áradt a könyvtár hirtelen, váratlan és tulajdonképpen mindenki által elképzelhetetlennek tartott bezárása miatt, melyet a gyűjtemény két székhelyre való felosztása követett. Egyetemisták, akik különben Amszterdamba jöttek volna, ezek után máshová adták le a jelentkezésüket, az itt tanuló külföldi és holland hallgatók pedig hontalannak és hajléktalannak érezték magukat, rólam és a tanszékbeli kollégáimról nem is beszélve. A 2011-es esztendő egy katasztrófaév volt, melyben a Bibliotheca Philosophica Hermetica teljes és egyértelmű szétesése néha oly közelinek látszott, hogy majdhogynem elkerülhetetlennek tűnt.

Szerencsére azonban eddig nem jutottunk el. Az igaz, hogy a könyvtárnak végtelenül érzékeny csapásokat kellett elszenvednie – itt most a könyvtár munkatársai kimagasló csoportjainak elbocsátására gondolok, akik olyan jól ismerték az egész kollekciót, és a könyvtár „lelkét” képezték, valamint a kéziratok és ősnyomtatványok különleges és értékes gyűjteményének elvesztésére, s az állami tulajdonba került rész tulajdonképpen teljesen érthetetlen és kontra-produktív szétválasztására, mely jelenleg Hágában található, míg a gyűjtemény maradéka itt, Amszterdamban van. Azonban sokak várakozása ellenére most mégis itt vagyunk a Bloemstraaton, megint könyvekkel körülvéve, hogy a Bibliotheca Philosophica Hermetica újra-megnyitását ünnepeljük: per aspera… ad fontes, a szükség és elnyomás időszakán keresztül újra szabaddá vált az út a forrásokhoz.

 

PILLANTÁS A JÖVŐBE

Előadásomat azzal kezdtem, hogy a könyvtárat az emlékezethez hasonlítottam, melyben kollektív múltunk tárolódik, befejezésül most mégis egy jövőbe mutató képet szeretnék Önök elé vetíteni. Miként szavaimból remélhetőleg egyértelműen kiderült, a Bibliotheca Philosophica Hermetica ugyan egy egyedülálló, de semmiképpen sem elszigetelt fenomén. Szokatlan szerepet játszik ugyanis a nemzetközi akadémiai kutatásban zajló sokkal szélesebb innovatív fejlődéseken belül, ahogyan az a világ számos egyéb helyein is történik. Természetesen a világ sok más könyvtárában is találhatunk nagyobb mennyiségben hermetikus forrásokat. Szerencsére! Azonban más gyűjteményekkel összehasonlítva ennek a kollekciónak a különlegessége az összefüggő koncepcióban rejlik, mely alapul szolgál neki. Ugyanez az összefüggő koncepció szolgáltatja az alapot az Amszterdami Egyetem tanszékének is. Ennek következtében kézenfekvő a szoros kapcsolat a két amszterdami intézmény között: 1 plusz 1 az 3!

A jövő kulcsa a „Hermetikus Amszterdam”-nak (ha szabad így neveznem az egyszerűség kedvéért) az érdekeltek nyílt, dinamikus nemzetközi hálózata központi csomópontjává történő további fejlesztésében és kiépítésében rejlik, a korunkban rendelkezésre álló technikai lehetőségek maximális igénybevételével. A mindent egy kézben tartó belsőleg orientált intézmények kora lejárt, és egy könyvtár sem egyszerűen egy épület többé, ahová reggelente belépünk, hogy aztán sokáig ott tartózkodjunk: Egy könyvtárnak találkozó helynek és dinamikus centrumnak kell lennie, ahonnan a közös munka és az eszmék kicserélődésének vonalai a világ számos helyére elhúzódnak. A könyvtár mottója: „hermetikusan nyitott” ezért különösen találó.

Röviden szólva, a Bibliotheca Philosophica Hermetica létezésének egy új szakasza előtt áll, és új kihívásokkal szembesül. Ez biztosan nem lesz egyszerű, mert nagy csapásokat kellett elviselnie, és alapjaitól kell újra felépíteni. Azonban a mai napon megnyílt kiállításban is láthatjuk: A tűz még ég, és soha nem akar kialudni. A hermetikus filozófia szerencsére nagy tapasztalatokkal rendelkezik az ilyen „philosophy through fire” (filozófia a tűzön át) folyamatokat illetően, hiszen az alkímiai transzmutáció nem mehet végbe a „hermetikus fekete” nélkül (Marguerite Yourcenar kifejezésével élve): a Nigredo néven ismert nehéz szakaszban a létezőt feltörik és megsemmisítik, míg kizárólag az alapvető esszencia marad meg, hogy innentől kezdve később újra felépüljön valami, ami sokkal jobb és szebb, mint a kiindulási anyag. Az Amszterdami Egyetem „Hermetikus filozófia és rokon áramlatai történetének centrumában” dolgozó kollégáim, valamint diákjaink és azon kollégáim nevében, akik az egész világon kiállnak e mellett a csodálatos szakterület mellett, szeretnék hangot adni annak a lángoló reményemnek, hogy a „hermetikus fekete”, a lebomlás és megsemmisülés sötét fázisa most már valóban és egyértelműen mögöttünk van, és a 2012-es esztendő a Bibliotheca Philosophica Hermetica új formában való újjászületésének éve lesz.

 

 

Források:

1 George Sarton, „Review of Thorndike”, Isis 6:1 (1924), 83

2 ugyanott, 84

3 George Sarton, Introduction to the History os Science, vol1, Krieger: New York 1975, 19.

4 Lynn Thorndike, A History of Magic and Experimental Science, 8 vols., Columbia State University Press: New York 1923-1958

5 Wouter J. Hanegraaff, Esotericism and the Academy: Rejected Knowledge in Western Culture, Cambridge University Press 2012, 322-334

6 Richard S. Westfall, Never at Rest: A Biography of Isaac Newton, Cambridge University Press 1980.

7 Margaret Jacob, „Introduction” in James E. Force & Sarah Hutton (eds.), Newton and Newtonianism: New Studies, Kluwer: Dordrecht/ Boston London 2004, x.

8 Lawrance M. Principe, The Aspiring Adept: Robert Boyle and his Alchemical Quest. Including Boyle’s „Lost” Dialogue on the Transmutation of Metals, Princeton University Press 1998.

9 Wouter J.Hanegraaff & Ruud M. Bouthoorn, Lodovico Lazzarelli (1447-1500): The Hermetic Writings and Related Documents, Medieval &Renaissance Texts & Studies 2005

10 Brian P. Copenhaver, „A Grand End for a Grand Narrative. Lodovico Lazzarelli, Giovanni Mercurio da Correggio and Renaissance Hermetica,” Magic, Ritual & Witchcraft 4.2 (2009), 207-223

11 Hanegraaff, „Better than Magic: Cornelius Agrippa and Lazzarellian Hermetism”, Magic Ritual & Witchcraft 4:1 (2009), 1-25.

Világosság a világosságból

 

Középkori értekezés világunk keletkezéséről

 

Robert Grosseteste, a középkori tudós megértette, hogy a feltételezett tér, amiben Euklidész Kr.e. 300-ban meghatározta a számokat, mindenütt és minden irányban ugyanaz. Ezek után azt állította, hogy mindez a fény terjedésére is érvényes. A fényről, a világosságról írta De Luce (A világosságról, avagy a dolgok kezdetéről) című értekezését, melyből az alábbiakban idézünk.

 

„Az a véleményem, hogy az első fizikai jelenség (melyet egyesek „testnek” neveznek) világosság. Ugyanis jellegéből adódóan a világosság minden irányban terjed, úgy, hogy egy fénypontocska közvetlenül, tetszőleges méretű világossággömbbé válik, hacsak útját nem állja valami, amit semmi sem képes átvilágítani. Egy ilyen test (világosság) kiterjedése szükségszerű mellékkörülmény, túl a tényen, hogy úgy ez a test, mint ahogyan az anyag is, önmagukban dimenzió nélküli alapanyagok. Egy test, ami maga is alapanyag, alapszubsztancia a térben, ami maga sem ismer határokat és szintén dimenziómentes, önmagának nem tud mértéket vagy dimenziót tulajdonítani, hacsak nem képes osztódni és közvetlenül szétosztani magát, és így kiterjeszteni a testet.

Ugyanis a test alakja (vagyis a világosság) képtelen elhagyni a teret, mivel elválaszthatatlanul össze van kötve a térrel. Az anyagot nem lehet elválasztani a formától.

Mindazonáltal megállapítottam, hogy a világosságnak megvan az a képessége, hogy megsokszorozza magát és közvetlenül minden irányba szétterüljön. Vitelezze ki bármi is ezt a tevékenységet, a világosság vagy más hajtóerő; a világosságban való részesedéséből cselekszik, amihez lényegében ez a hatás is tartozik. A test (a megjelenési forma) ezért vagy maga a világosság, vagy a hajtóerő, ami a fent említett tevékenységet kifejti és a térben dimenziókat jelöl ki, (így részesül az a világosságból és cselekszik az erejéből). De az első alak egy őt követő jelenség hatása által képtelen dimenziókat keletkeztetni a térben. Ezért a világosság nem egy jelenség, amely belép a térbe, hanem önmaga a fizikai tér!”

 

A végtelentől a gömbig

Grosseteste folytatja az első jelenség magyarázatát, melynek esszenciája, lényege magasztosabb és kiválóbb minden őt követő jelenségnél. Azt állítja, hogy a világosság nagyobb hasonlatosságot mutat az anyagon kívüli anyagtalan valósághoz.

Ezért a világosság az első felfogható, konkrét jelenség. A világosság, ami az első jelenség az eredeti anyagban (a prima materia-ban), minőségének köszönhetően számtalanszor sokszorozódott meg mindenfelé, és egyidejűleg minden irányban kiterjedt. Ha végtelenül sokszorozódik, akkor sokkal nagyobbnak kell lennie a térnél, hiszen az csak korlátozott dimenziókat ismer. Továbbá ez azt is előrevetíti, hogy a világosság – végtelen sokszorozódásának köszönhetően – mindenütt átlépi az anyag határait, mígnem gömb alakját ölti. Így az anyag azon részei, melyek a gömb középpontjához közelebb vannak, durvábbak lesznek(!), mint azok, melyek messzebb fekszenek a centrumtól.

Ezért az első jelenség, a gömb legkülső felszínén, amit firmamentumnak is neveznek, tökéletes, ugyanis nem áll másból, mint az első anyag és az első jelenség. Ez az első test, a firmamentum, világosságát (Lumen) önmagának minden részéből a univerzum centrumába árasztja. Ugyanis a fény (Lux) az első test tökéletesedése, és természetes módon belőle sugárzik ki, és egyben önmagától sokszorozza az első test spiritualitását. Így az első testből világosság (Lumen) keletkezik, amely spirituális, vagy ha úgy tetszik, szellemi test (Spirit). Ha mozgásban van, ez a világosság (Lumen) nem osztja meg a jelenségeket, melyeket átsugároz, és így közvetlenül az első mennyből az univerzum közepébe jut. Ez önmagának a megsokszorozódásán és a világosság (Lumen) végtelen teremtésén át megy végbe.

Ezek után kimondhatatlanul sok fejlődés útján, melyeken keresztül létrejön az első szféra – és mivel nincsen üres tér – kialakul egy második szféra, ami tökéletes és nem lehet tovább tömöríteni. A második szféra tökéletesedése a világosság (Lumen) továbbadásán keresztül fejlődik ki az első szférából és azáltal, hogy a világosság, ami az első szférában egyszeres, a másodikban megduplázódik.

 

Korlátozott kiterjedés

Hasonló módon – így folytatja Grosseteste – teremtik a harmadik szférát egészen a kilencedik mennyei szféráig, zsugorodás és kiterjedés által. Majd a kilencedik és legmélyebb szféra alatt található a rendkívül összetömörült tömeg, melyből a négy elem tevődik össze.

Ez a szféra, a Hold szférája, szintén világosságot (Lumen) állít elő, ám ereje nem olyan jellegű, hogy a tömeg legkülső rétegét maximálisan kiterjeszthetné. Kiterjedésének korlátozott tömege révén megteremtődött a tűz, habár ez még mindig az elemek alapanyagához tartozik.

Mivel ez az elem önmagából is fejleszt fényt és az alatta álló tömeget összehúzza, legkülső részei kitágultak, habár nem olyan mértékben, mint a tűz, és így keletkezett a levegő.

A levegőből spirituális jelenség, egy szellem (Spirit) fejlődött ki. Ahogyan a tűz és a levegő is, kialakult a víz és a föld.

Mivel azonban a víznek, ugyanúgy, mint a Földnek, több összehúzó, mint kiterjedő ereje van, kialakult a súly.

Grosseteste folytatja:

„Ezen a módon alakult ki az érzéki világ tizenhárom szférája. Kilenc közülük, a mennyei szférák, sem a változásnak, sem a megsemmisülésnek nincsenek alávetve, mert tökéletesek. A másik négy szféra az ellentettje, és a változásnak, fejlődésnek és megsemmisülésnek alávetett, ugyanis nem tökéletes. Belátható, hogy minden egyes felsőbb test a belőle eredő világosság révén az utána következő jelenség alakja (jellege) és tökéletessége. És ahogyan az egy magában foglal minden belőle következő számot, úgy az első megjelenési forma is, a világosságának sokszorozódásán keresztül, egyben minden további alak is, ami őt követi.

A Föld az összes felsőbb testből áll, mert minden magasabb világosság benne egyesül. A Föld minden test legtöményebbje. Bár a magasabb világosságok mind megtalálhatóak a Földben, de nem annak tevékenységéből származnak, hanem minden szféra világossága (Lumen) megnyilvánítható benne.

A köztük lévő testek kettősen viselkednek. Az alacsonyabb testekhez úgy viszonyulnak, ahogyan az első menny minden más dologhoz, és a felsőbb testekhez pedig, mint ahogyan a Föld is viszonyul minden más dologhoz. Tehát minden dolog meghatározott módon az összes többivel összefügg.

 

A dolgok sokszínűsége

Minden dolgok alakja és tökéletessége a világosság. A felsőbb szférákban spirituálisabb és egyszerűbb (tisztább), míg az alacsonyabbakban fizikálisabb és összetett.

Ezen felül nem minden jelenség ugyanolyan jellegű, még ha mind a világosságból keletkezett is – legyenek bár egyszerűek vagy összetettek. Így a számok sem mind ugyan olyan jellegűek, annak ellenére, hogy mindegyik kisebb vagy nagyobb többszöröse az egyetlen egynek, melyből ered.

Ez a nézet talán azok véleményét magyarázza, akik azt mondják, hogy „minden dolog egy az egyetlen világosság tökéletessége révén”, és azokét is, akik azt állítják: „a dolgok sokszínűsége a világosság többszöröződésének különböző szintjei révén jött létre.”

Grosseteste ehhez megjegyzi: „Mivel az alantasabb testek formái megfelelnek a magasabbakénak, és ugyanaz az anyagtalan erő mozgatja őket ami a magasabb testeket is mozgatja, az intelligencia vagy lélek anyagtalan ereje, ami az első és legmagasabb szférát is napi mozgásban tartja, minden alacsonyabb mennyei szférát is napi mozgásba hoz. Ez bizonyos viszonyban történik. Ha a szférák alacsonyabbak, a mozgási energiát gyengébb rezgésszinten kapják. Minél alacsonyabb egy szféra, annál kevésbé képes áthatni azt az első világosság tisztasága és ereje.

Habár az elemek részesülnek az első menny formájában, az első menny mozgatója mégsem képes őket minden nap elérni. Jóllehet részesülnek az első világosságból, az első mozgató erő számára nem közvetlenül elérhetőek, mert a világosság bennük tisztátalan és gyenge, messze van attól a tisztaságtól, amivel az első testben rendelkezett. Ráadásul a sűrű anyagban vannak, amely ellenállást és elutasítást idéz elő. Akárhogyan is, egyesek azt állítják, hogy a tűz szférája napi körmozgásban van, amire az üstökösök lennének a bizonyíték. Azt is állítják, hogy ez a mozgás még a tengerek vizét is befolyásolja és az árapály is általuk keletkezett volna. Mindazonáltal minden értelmes gondolkodó állítja, hogy a Föld nem ismeri ezt a mozgást.

A szférák, melyek a másodikat követik – amit a Földről tekintve a nyolcadiknak mondanak – minden esetre osztoznak a második szféra mozgásában, mivel az ő alakjának részei. Ez a mozgás – a napi mozgással együtt – valóban mindannyiuk számára a helyes és megfelelő.

Azonban mivel a mennyei szférák semmiben nem szenvednek hiányt, nem is nyitottak a finomodásra vagy tömörülésre. A bennük levő fény (Lux) sem hajlik arra, hogy kiszórja részeiket (finomodással) vagy, hogy centrumába vonzza őket (tömörüléssel).

Ezért a mennyi szférák nem ismernek fel- vagy lefelé mozgást, hanem csakis egy állandó továbbfejlődést az egyetlen szellemi erő által, amely – fizikailag tekintve – mozgásban tartja a szférákat.

 

Rész és egész

Mivel az elemek tökéletlenek és alá vannak vetve a fel- és lefelé mozgásnak, belső világosságuk (Lumen) finomodás által eltaszítja vagy tömörödés miatt a centrumhoz vonzza őket. Így természetes módon képesek fel vagy lefelé mozogni. A legmagasabb test, ami a legegyszerűbb (legtisztább) mind közül, négy részből áll, vagyis: alak – anyag – összetétel – teljesség. Még ha a legegyszerűbb (a legkevésbé bonyolult) alakkal is bír, mégis egyedüli. Az anyagnak helyesen kétszeres a lényege: fogékony és befogadó a benyomásokra. Tömörsége adja ehhez az alapkövet. Ugyanis ez első sorban és legfőbbképpen meghatározója minden duálisnak.

Mindezek ellenére az egész önmagában háromságos, mert benne (1) lelkesült anyag és (2) anyagi forma jelenik meg, valamint (3) az, ami megkülönböztető (jelentőségű) az összetételét illetően, és amit minden összetételben megtalálunk. És az, ami a tulajdonképpeni egészet alkotja; ami e három rész fölé és mellé kerül, négységnek neveztetik.

Az első testben, melyben valóban az összes többi benne foglaltatik, ezért egy négyes csoport található. A maradék testek száma lényegében nem több, mint tíz. Ugyanis az alak, az anyag dualitása, az összetétel háromsága és az egyesítő nézet négységének együttese képezi a tíz összességét. Ez azt jelenti, hogy tíz a világszférák száma, mert az elemek szférája, habár négyfelé van osztva, mégis „egy”, mivel részese a földi, múlandó természetnek.

Ezekből a gondolatokból kitűnik, hogy a „Tíz” az univerzumban a tökéletes szám – mert minden tökéletes egész tartalmaz valamit, ami egyezik az alakkal és egységgel, és valamit, ami egyezik anyaggal és dualitással, és valamit, ami egyezik összetétellel és háromsággal, és valamit, ami egyezik az egésszel és a négységgel. Az is lehetetlen, hogy ehhez a négyhez egy ötödik adódjon. Az az oka annak, hogy miért áll minden tökéletes dolog tízből.

Így világos, hogy csak az öt rész, amelyekkel az 1, 2, 3 és 4-es számokban találkozunk, alkalmas arra a szintézisre és harmóniára, amely minden egésznek stabilitást kölcsönöz. Ez az öt rész a kizárólagos (az egyedüli), ami a zenében, a test mozgásában és a ritmikus törvényekben harmóniát idéz elő.”

 

A latin De Luce-ből angolra fordította:

Claire C. Riedl, Marquette University Press, Milwaukee, Wisconsin, 1942

Robert Grosseteste (1168-1253) parasztcsaládból származott, de lehetősége nyílt Oxfordban jogot, orvoslást, nyelveket, természettudományokat és teológiát tanulni. 1215-től 1221-ig az „egyetem kancellárja” megkülönböztető címet viselte.

1235-ben Lincoln püspökévé nevezték ki, és ezt a tisztet haláláig betöltötte. Fáradhatatlanul fellépett az előkelő papság helytelen viselkedése és nemtörődömsége ellen, és elbocsátásoktól sem rettent el, ha azok szükségesek voltak. Továbbá kardoskodott azért, hogy a papság fordítsa figyelmét híveinek gondjaira és szükségleteire. Valamint arra, hogy sokat tanuljanak.

1245-ben részt vett a lyon-i zsinaton, ahol nyíltan és egyértelműen elítélte a papság berkeiben jelentkező visszásságokat. Valamint nyilvános ellenzője volt a pápa abbéli szokásának, hogy olasz papokat nevezzen ki az angol egyházak élére, akik ezért fizetség gyanánt birtokokat kaptak, de soha a lábukat angol földre nem tették. Grosseteste geometriát és asztronómiát tanult, valamint a fény tudományát is. Görög és arab szövegeket fordított latinra és több tudományos témában írt feljegyzéseket és kommentárokat; többek között Arisztotelész Analytica Priora (a logika tanáról) és Physica (a természet tanáról) című írásaihoz.

Grosseteste az asztronómiában azt a tételt állítja fel, hogy a tejút számtalan csillag fényének az összessége. Sokat kísérletezett tükrökkel és lencsékkel, és abból indult ki, hogy egy elméletet kísérletekkel kell bizonyítani, a következtetéseket pedig alaposan ellenőrizni kell.

Értekezésben, mely a De Iride (A szívárvány) címet viseli, azt írja: „Ha jól megértjük, a fénytan eme része jól mutatja, hogy a dolgok, melyek messze távol vannak, nagyon közelinek is tűnhetnek, a nagy dolgok pedig, melyek közel vannak, viszont egész aprónak hathatnak. Emellett azt is megmutatja nekünk, hogyan vehetnek fel tőlünk bizonyos távolságra elhelyezett tárgyak tetszőleges méreteket. Így lehetséges elolvasni a legkisebb betűket, melyek elképzelhetetlenül messze vannak, vagy homokszemcséket, vagy magokat, vagy bármely apró dolgot megszámlálni.”

Grosseteste megértette, hogy a hipotetikus tér (a feltételes tér), melyben Euklidész, Kr.e. 300-ban meghatározta a számokat, mindenütt és minden irányban ugyanaz. Ezek után azt állította, hogy mindez a fény terjedésére is érvényes. A fényről, a világosságról értekezést is írt: De Luce (A világosságról, avagy a dolgok kezdetéről).

A sötétségből a világosságba

 

A sötét ólomtól a fénylő aranyhoz vezető út

 

Régóta élő feltételezés, hogy mielőtt a Szellemről beszélhetnénk, először az anyagnak kell léteznie – először a tudattalannak kell megjelennie, és a tudat csak ez után következik. Röviden szólva: a sötétség megelőzi a világosságot. Mostanában azonban egyre erősebbé válik az a meggyőződés, mely szerint valószínű, hogy a régi feltételezésnek pont az ellenkezője igaz: mármint, hogy kezdetben a Világosság van jelen – ez az állítás teljesen megfelel a sok évszázados szellemi hagyománynak is.

 

Kezdetben, még mielőtt a Napról és a Holdról beszélhetnénk, a Világosság van jelen, a teremtő Világosság, fény-energia formájában. Ez az eredeti fény-energia azóta sem változott, még mindig és mindenütt aktív. Egyidejűleg azonban ez a Világosság – bármely okból is történt így – érzékszervi észlelésünk számára anyagba sűrűsödött megjelenésében mutatta meg magát, stabil anyagként, melyet anyagi tárgyaknak és különálló testeknek észlelünk. Ezért úgy tűnik, hogy a Világosság az anyagban született testbe is be van zárva, így azt gondoljuk, hogy birtokoljuk a Világosságot – sőt, teljesen tévesen úgy véljük, hogy mi magunk is ez a Világosság vagyunk.

Az eredeti Világosság perspektívájából nézve azonban ezek a testek csupán árny-alakzatok, illúzió-formák, melyek az „Il-lux-ion”-ból, vagyis a hamis világosságból keletkeztek. És ugyanígy magától értetődik – akármennyire is tagadjuk szünet nélkül mindennapjaink gyakorlatában -, hogy mélyen bennünk még mindig létezik az isteni Világosság, lényünk eredete. Ez a Világosság pedig éppoly sugárzó és elpusztíthatatlan, mint amennyire rejtett és félreismert.

Ez az eredeti, bennünk még látens módon megmaradt Világosság arra van ítélve, hogy rejtett Világosság legyen, mert nincs kifelé vezető pályája, hiszen nem tud rajtunk keresztül sugározni. Olyan fényforrás, amely – lelkünk mélyére vetett fénymagként – még nem tud kicsírázni.

Ennek oka az, hogy főképpen olyan dolgokra irányítjuk a figyelmünket, amelyek nappali és éjszakai életünkben eltérítenek bennünket belső fény-természetünktől, mi pedig saját magunkat állítjuk önelégülten a középpontba, a nyilvánosság fontosságát jelentő fényszóró elé. Bármennyire is elbűvöl azonban bennünket a körülöttünk lévő sok-sok sok lidércfény, mégis, félünk a sötétség hatalmától: annak a sötétségnek a hatalmától, amely körülvesz minket, de ugyanakkor bennünk magunkban is ott szunnyad.

Így élünk fogolyként az árnyjáték határai közé zárva, világosság és sötétség között, és még semmit sem tudunk a valódi, isteni Világosságról, mert tudatunk csupán a saját, elsötétedett világosságunkat érzékeli, és azt gondoljuk, hogy ezzel a világossággal megvilágítottuk az értelmünket.

Ez a helyzet egészen addig a pillanatig, amíg a valódi, belső Világosság egy felvillanásának sikerül áthatolnia a tudatunkhoz, amely a villámhoz hasonlatosan, egy pillanat alatt történik. Ekkor láttuk a Világosságot, de elsötétült lényünk miatt ez nyugtalanságot kelt bennünk. Láttuk ugyan a Világosságot, de még nem teljességében – és most saját lényünk sötét szakadékával állunk szemtől szemben. Egyelőre még kilátásunk sincs arra, hogy a fojtogató sötétségből kiutat találjunk. Várakozásunkkal ellentétben, a megvilágosodáshoz és megszabaduláshoz vezető ösvény elején ezért mindig egy mélypont következik. Ekkor semmi sincs, ami még segíthetne rajtunk, hanem csak saját belátásunk éles fényszórójával kényszerülünk bevilágítani a zavaros helyzetet, melybe kerültünk, és így megláthatjuk a világosság és a sötétség bennünk dühöngő harcát.

Ekkor ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint Dante, aki élete feléhez érve felfedezte, hogy eltévedt saját élete erdő-rengetegében – vagy mint Rózsakereszt Krisztián, akinek a házát húsvét előestéjén egy vihar alaposan megrázta – vagy Saulus, akit egy villámcsapás ledobott a lováról, és napokig nem látott, amíg csak Paulus-szá nem vált.

A sokkal régebbi időkből pedig Ozirisz, a Naphős példája szól hozzánk, akivel közös az isteni fény-természetünk – de neki sem sikerült azonnal minden. Látjuk, hogy noha a Napistentől származik, mégis a Földön, Egyiptomban uralkodik. Ebben az alakjában ő valódi fényhordozó, a termékeny ország védelmezője, a napsárga magé, amely a káprázatos napfényben érik meg. De Ozirisz nemcsak ez – nemcsak az isteni szellemi Világosság képviselője, hanem megjeleníti azt az embert is, aki saját énjének káprázatától elvakulva visszaél ezzel a világossággal. Önmagával eltelve fürdik a Világosság „luxusában”.

És a következmények gyorsan megmutatkoznak. Vajon féltékenység az, ami sötét testvérét, Séthet arra hajtja, hogy megölje őt, hogy azután saját maga léphessen a trónra – vagy talán bosszú azért, mert Ozirisz házasságon kívüli gyermeket nemzett Séth feleségével, Nephtysszel? Akármi is az oka, Séth ravaszul tőrbe csalja Oziriszt, ólommal lezárt koporsóba rakatja, és belevetteti a Nílus sötét vizébe.

A gyászoló Ízisz özvegyi ruhát ölt – innen ered a „fekete Ízisz” elnevezés – és Nephthyst társul maga mellé véve bejárja az egész országot, mígnem egy cédrusfa alatt megtalálja az annyira siratott férjét rejtő ládát. Mentési tervét azonban Séth keresztülhúzza, mert bátyja holttestét tizennégy részre vágja és szétszórja az országban.

Így szól a régi mítosz. Mindent elmond nekünk arról a látszólag kilátástalan állapotról, amelybe a megvilágosodást kereső utunkon kerülünk: elmeséli, hogy fény-természetünk tragikus módon be van zárva, és így el vagyunk választva a Világosságtól, ugyanakkor halálos, sötét erők vesznek körül bennünket – „a halál árnyékának völgyében” járunk, ahogy ezt egy bibliai kép felidézi. Korábban önfejűségünk hamis fénye vezetett félre minket – most azonban önmagunk sötét tükrébe bámulunk, kiszolgáltatva saját sötét ellentermészetünk bosszúálló erőinek.

Mint minden Naphős, mi is arra vagyunk ítélve, hogy elnyeljen minket Tiamat, a sötét tengeri szörny, amely minden világosságunkat elrabolja – le kell szállnunk létezésünk alapjáig, az alvilág ős-káoszáig. Ez a kényes állapot az alkémia nyelvezete szerint a „Nigredo”, a sötét fázis, l’oeuvre au noir.

Nem véletlen, hogy az ehhez a szakaszhoz rendelt fém a sötét ólom, az uralkodó bolygó pedig a halott Szaturnusz. Az „al-chymi” kifejezés jelentése egyébként „a fekete” – valamikor Egyiptom neve volt („Kemet”), melynek jelentése szintén „fekete”. Hasonló vonatkozás, hogy az antik misztériumiskolákban a jelöltnek három napot teljes sötétségben kellett eltöltenie.

Ez a szakasz egy nehézségekkel teli, lefelé vezető utazás, a leszállás, vagy Descensus, amellyel elérhetjük a mélypontot – ennek a leszállási szakasznak meg kell előznie a felfelé haladási folyamatot, az Ascensus-t. Teljes türelemre kényszerülünk, mert ekkor olyan helyzetben vagyunk, amelyben mi magunk semmit sem tehetünk. Most az a fontos, hogy mozdulatlanok maradjunk, mint Ozirisz, és ne álljunk ellent ennek a leszállásnak.

Ha nem akarjuk az ellenhatást még jobban felerősíteni, akkor teljesen el kell engednünk a gyeplőt. Úgy, ahogy korábban életösztönünk hatására a Világosságot még eltulajdonítottuk, most, a sötétség fojtogató szorításában sem szabad magunkat a sötét halálerőkkel összekötnünk – ugyanakkor, nem szabad kibúvót sem keresnünk, önsajnálatba és a kétség sötét gondolataiba merülve. Nem szabad ebből a belső harcból erőszakosan kitörnünk, hanem készen kell állnunk arra, hogy ezt a harcot teljességében átéljük. Az egyetlen módszer, amivel a sötétséget leküzdhetjük az, hogy elfogadjuk: nem szabad figyelmen kívül hagynunk, nem szabad harcolnunk ellene, hanem egyszerűen engednünk kell, hogy átélhessük a folyamatot, amelyben mi magunk teljes önátadásban elmerülünk. A megvilágosodást a folyamat végén csakis ennek az éjszakai pokoljárásnak a teljes átélése fogja meghozni számunkra.

A Naphős most a szörnyeteg hasában meggyújt egy tüzet, amely fényt hoz a sötétségbe. Csak az éjszaka sötétjében – ha már nem keressük a Világosságot ott, ahol az nem található – tudunk visszaemlékezni eredetünkre, és csak itt ébredhetünk tudatára a csodás ténynek, hogy mi, magunk fényhordozók vagyunk. Csak ebben a helyzetben lehet az elrejtett szellemi Világosságot újra felfedezni.

Ezért kellett pokolraszállásunk során a régi fényeket kioltani, mindazokat a fényeket, amelyekkel önmagunkat és az életünket művi úton megvilágítottuk. Ekkor – még ha gyakran úgy látszik is, hogy a régi sötét hajtóerők dobálnak minket -, felébredhet bennünk a bizalom, hogy minden folyamat mögött a Világosság megszabadító hatása rejlik, az úgynevezett lux in tenebris, a Világosság, amely a sötétségben ragyog.

Az alkémia ezt az átalakulási folyamatot „Albedo”-nak nevezi, tekintettel a fehér fényre és az ezüst fémre – esetleg hallottunk már a megszületett új lélek karácsonyi Világosságáról is, amely szintén erre a szakaszra vonatkozó megfogalmazás. Csak most kezdődhet meg a hermetikus elválasztási folyamat, melynek során szeretetteljes belátással kell különbséget tenni a Világosság és a sötétség, a nehéz és a könnyű között.

Az egész leírt folyamat alatt sokáig úgy érezhetjük, hogy teljesen magunkra vagyunk hagyva. Ez azonban semmiképpen sincs így!

Térjünk vissza most röviden a történetünkhöz, különösen Ízisz szerepéhez a történetben. Ízisz a szó valódi értelmében az életet hozó világosságerő, amely képes a szellemi embert újra életre kelteni. Ízisz soha nem harcol – hagyja, hogy Séth elkövesse összes bosszúálló cselekedetét és gyilkossági kísérletét. Teljes figyelmét keservesen siratott férje megtalálásának szenteli, még akkor is, amikor célja eléréséhez különböző formamegnyilvánulásokon kell keresztülmennie.

Mivel így elnyeri a kánya-szárnyakat, képessé válik arra, hogy az összes égi irányt átkutassa, míg Ozirisz holttestének minden darabját egybe tudja hordani, majd szárnyának suhogásával a halott testet újra el tudja látni lélekkel.

Így lesz Ozirisz az újra feltámadott szellem-ember, a kezdetektől fogva ragyogó, aki uralkodik a halottak birodalmán, aki az embereket el tudja vezetni a feltámadás sugárzó reggeléhez.

Ezt a szakaszt az alkémia Rubedo-nak nevezi, az arany fény után, melyet kisugároz. Ízisz és Ozirisz szellemi újraegyesüléséből Hórusz születik meg, aki átveszi Ozirisztől az uralkodást eme világ felett. Ő az, aki a végső küzdelemben le fogja győzni a sötét Séthet.

Amikor Hórusz ebben a harcban elveszíti az egyik szemét, újra Ízisz siet a segítségére: új szemet ajándékoz Hórusznak, egy Nap-szemet, amely lehetővé teszi, hogy a szellemi Világosságot megláthassa, egy mindent látó szemet, amelyre nemcsak ráesik a Világosság, hanem amelyből szintén Világosság sugárzik. Ezért az ilyen embernek a szellemlélek hordozójaként felébredt szelleme és élő lelke van: ez Hórusz, az arany Nap-sólyom.

Új emberként már nem látszat-ember többé, hanem ténylegesen a Világosságban felébredt lény. Egy fénytest teljes ünnepi ruhájába öltözve – az alkémia ezt a ruhát gyémánttestnek is nevezi -, amelyen keresztül a szellemi Világosság akadálytalanul átragyoghat, ez az ember transzfigurált, mert az alkémiai folyamat összes transzmutációs szakaszát teljesítette. Ő maga megújulva, Világosság lett a Világosságból – a Kezdet Világosságából.

Változás, mint impulzus

 

Klímaváltozás az ember belsejében

 

„És mégis tudom, hogy létezik valami lényeges. Sőt azt is, hogy a lényegessel nem lehet tréfálni.” Így végződik a Semmi című könyv. Az ember már eonok óta gúnyt űz a Földből, melyen él, gúnyt űz lakótársaiból – tagadja a lényeget, a fontosat. „Éppen egy teljes átalakulás, 180 fokos fordulat előtt állunk! Ha részesülünk a kozmikus feltámadásban, egy az egész által alakított tudat ébred bennünk – ha hajlandóak (és képesek!) vagyunk reagálni erre az impulzusra.”

 

Korábban olvastam egy ifjúsági könyvet: Semmi – semmi, ami az életben fontos a teljes címe. Egy fiatal feláll tanítás közben és így szól: „Semmi nem jelent semmit. Ezt már régen tudom. Ezért sem érdemes bármit is tenni. Erre jöttem rá.” Összepakolja az iskolai felszerelését, kimegy, és többé már nem is tér vissza az iskolába. Egy szilvafán ülve tölti az idejét, miközben éretlen szilvákkal dobálja a gyerekeket. Egyik nap így kiált utánuk:

„Minden mindegy. Mert minden csakis azért kezdődik el, hogy aztán vége is legyen. Amint megszülettek, máris elkezdtek meghalni. És így van ez mindennel.”

Egy másik nap pedig azt mondja: „A Föld négymilliárd hatszázmillió éves, ti azonban legfeljebb a százat élitek csak meg. Az élet aligha éri meg a fáradtságot. Az egész nem más, mint játék, melynek egyetlen célja: úgy tenni, mintha – és éppen ebben a legjobbnak lenni.”

Amikor feleségem és én megvettük az ifjúsági könyvet, az eladó megkérdezte, hogy valóban elég erősek vagyunk-e az olvasásához…

Semmi nem jelent semmit. Az egész nem más, mint egy játék. Minden csak azért kezdődik el, hogy aztán vége is legyen. Világos kijelentés. Aki tehát a dolgok jelentősége után kutat, minden bizonnyal spirituális utat jár – közben tapasztalatokat gyűjtve. Akkor az élet választ adhat neki. Nagy szenvedés van a Földön. Számtalan ember nélkülözi a legszükségesebbet. Beleszülettek a világba, ahol szegénységet, éhséget és szörnyűséget tapasztalnak – sőt pusztítást, melyet az emberek és a természet idézett elő, meg olyat is, amely a saját bensőjükben dúl.

Még azon országokban is, ahol jólét uralkodik, terjednek az ember bensőjét pusztító dolgok. Természetesen az élet nagy örömeit is megélik – gyakran a fentiekkel egyszerre: szerelem, beteljesedés, újrafelismerés. Mindez lényegtelen lenne? Egy játék, az evolúció szeszélye?

 

TÁPLÁLÓ ERŐK

Tehetünk egy felfedezést: Valami hordoz bennünket. Tegyünk akármit is, történjen bármi, valamibe beleágyazódtunk, „Valaminek” a részei vagyunk.

Történetünk kisfiúja egy szilvafán ül. A természet hordozza, vigaszt és lehetőséget ad neki, hogy éretlen szilvákkal dobálózhasson. De létének értelmét nem oszthatja meg vele.

Mindenki érezheti, miként védelmezi a természet. Egy virág fénye, vagy egy fa ereje, egy tó felszíne, a madarak röpte – mindezek erősítenek és felemelnek. Fáknak, virágoknak, víznek, a széles égnek, az állatoknak, mind közük van hozzánk, rokonok, sőt a részünket képezik. Ők az eredetünk, társaink, létünk – táplálékunk.

Mindemellett léteznek más források is, melyekből erőt merítünk: a vallásos hit, filozófusok gondolatai, költők szavai, zeneszerzők hangjai, festők és szobrászok színei és alakjai. Általuk szellemi-lelki tényezők hatnak ránk, életkedvvel ajándékoznak meg és kiemelnek egynémely dologból, amelyek nyomasztanak.

Érezzük, hogy itt valami olyasmi hat, ami létünknek értelmet adhatna, mégsem tudjuk minden további nélkül felfogni. Valahogyan ebbe a szférába is beágyazódtunk, ez is az eredetünk, létünk, de képtelenek vagyunk érzékelni.

Kétszeres ételt kapunk tehát: a természet erőit és a szellemi terület erőit egyaránt. Ez a kettősség jellemez bennünket.

 

Impulzusok

A fiú a szilvafán létének csak múlandóságát, illékonyságát és árnyszerűségét látja. Igaza van, ha nem lát benne értelmet.

A lényeg birodalmába, a szellemi-lelki birodalomba, a másikba, lényének mélyebben fekvő részébe még nem láthat bele. Hatásosságát az még nem fejtette ki teljesen. Onnan jönnek azok az impulzusok, melyek létünk alapjainak kutatására ösztönöznek. Ilyen impulzus volt az, amely kitörésre sarkallta a fiút, a normális mindennapokból való kitörésre. De képtelen volt az impulzust a maga sajátosságában felismerni.

A természettudósok – szintén hasonló impulzusok hatására – mindenekelőtt az elmúlt százötven évben, a legzseniálisabb felfedezéseket tették. De hogyan kezeltük ezeket? Hatalmas technikai berendezéseket építettünk. Használjuk őket és – gyakran rablógazdálkodást folytatunk velük a természet ellen.

Sugarakkal szennyezzük be a természetbirodalmakat, és így tönkretesszük mindazt, ami hordoz bennünket, ami a létünk, ami mi magunk vagyunk. Ez fényt vet állapotunkra.

Szellemi-lelki oldalunktól sugallatokat kapunk, ám olyan módon vesszük használatba őket, ami sem a származásuk szellemi forrásának, sem a természetnek, amiben élünk, nem felel meg.

Lényünk két oldala nincsen harmóniában egymással.

 

Pillantás az evolúcióra

Az evolúció milliárd évekig tartó fejlődés eredményeként hozta létre az embert. Olyan lényt akart volna teremteni, amely megsemmisíti önmagát, és a Földnek és a természetbirodalmaknak kárt okoz? Egy önmagában kettészakadt lényt? Ez kevésbé valószínű.

Lehetséges azonban, hogy az emberiségfejlődésnek még csak olyan szakaszához érkeztünk, melyet pubertásnak nevezhetnénk. Emlékezzünk csak vissza saját serdülőkorunkra. Mélyebben fekvő hajlamaink – mind a negatívak, mind a pozitívak – kezdtek kifejezésre jutni. De milyen feszültségekkel járt mindez! Ha most mindezt az emberiségfejlődésre vetítjük, akkor kijelenthetjük, hogy mindent egybevetve még nem nőttünk fel, hogy még nem találtuk meg magunkat. Lényünk két alapvető oldalát még nem fejlesztettük egységgé. Ez a hatalmas válság alapvető oka, amelyben 2012-ben találtatunk.

Természetes létezésünket egy még fel nem nőtt tudattal veszélyeztetjük. Hegel tudatunkat „szerencsétlen tudatnak” nevezte. Azonban itt az ideje megtenni a hatalmas lépést. Természetszerű oldalunk kifejlődött, nem úgy a szellemi-lelki.

Vegyük csak szemügyre az evolúció fejlődési módszerét és tegyük fel a kérdést, hogy mit mondhat mai helyzetünkre. Bizonyos szinten nagy sokszínűség képződik folyamatosan. Az, ami keletkezett, óriási gazdagsággá differenciálódik.

Valamikor a hidrogén alapjain kialakult a sok kémiai elem, míg be nem következett egy bizonyos telítettség. Amikor ezen a szinten már semmi lényegesen új nem jött, evolúciótörténetileg viszonylag rövid idő alatt fejlődésbeli ugrás következett. Szintézis rajzolódott ki.

Az elemek és savak ősleveséből kialakultak az első egysejtűek. Valami egészen új. Velük először lettek olyan lényegiségek, melyek úgy egy belső, mint ahogyan egy külső világot is ismertek. Az egész, az egysejtű, több volt, mint csupán elemeinek az összessége. Mikor ezt a szintet elérték, újabb differenciálódás következett.

Többsejtű élőlények keletkeztek, majd végül kialakult a növények és állatok elképzelhetetlen gazdagsága. A fejlődésnek egy bizonyos szakaszában itt is elérkezett a telítettség állapota, egy olyan állapot, amikor ismét lehetségessé vált egy szintézis. Gondolatszervvel bíró lény alakult ki, kifejlődött az agykéreg. Megjelentek az első emberfélék, az első emberek. Kifejlődött egy lény, aki önmagán és a fejlődésen is elgondolkodhatott, egy olyan lény, aki öntudatra ébredt, énné vált. A növényi és állati örökség az emberben magasabb formává egyesült. És jött még „valami” mindehhez a szellemi területről. Az egész, ami ebből keletkezett, megint csak több volt, mint alkotóelemeinek összessége. Majd ismét differenciálódás kezdődött.

Népek, nyelvek, kultúrák, vallások alakultak ki, és végül létrejött a ma létező, átláthatatlan emberi egyéniesedés. Mindenki megtapasztalhatja magát, mint saját kis világot. Most pedig korunkban, a fejlődésben ismét a telítettség jelei mutatkoznak.

 

Még egy evolúciós ugrás?

Újra szintézis küszöbén állunk, ami mindig evolúciós ugrást jelent. Azoknak, akik a kellős közepén vannak, mindazonáltal ez sok apró lépés sorozatának mutatkozik.

Miben állhat a mostani szintézis?

Valamikor az állat- és növényvilág sajátságai az emberben magasabb egységgé olvadtak össze. Ez a természetes történés bevégződött. Ám ott van még az emberben a szellemi mag is. Ő még nem integrálódott, az egység még nem jött létre vele. Még nem bontakozott ki, igen sok ember számára még nem nyílt ki a szellemi világ ajtaja.

A szellemi-lelki a természetszerűtől eltérő életdimenzió. A szellemiben találjuk az élet forrását, a természetiben pedig az életerők kifejeződését. A természetszerű a szellemi-lelki erők sokrétű kivetülése egy külső térbe.

Fenti kettő között áll az ember tudata, az énje. A természetszerű egy megszilárdult alakban lép elénk, amely a halálnak van alávetve.

 

Tüzes új szerkezet

Az idő a mi életdimenziónkban feloldóan és összetörően hat. Létünk tere korlátozottnak bizonyul. Természetes oldalunk múlandóságot jelent.

A szellemi élet impulzusok által ad jelet magáról. „Az élet vize” – így nevezhetnénk a lelki nézetet – áthat bennünket. Nem ismer halált. Hiszen ő a még testetlen. Ha a szellemiek valóban buzognak, átváltoztatnak minket, és egzisztenciánkat magasabb szintre emelik, új teremtménnyé tesznek.

Tisztító, megújító tűz – így nevezhetjük a szellemi aspektust. Amennyiben fellángol bennünk, meg is változtat minket. A feltételeket ehhez nekünk kell megteremtenünk. Késznek kell lennünk arra, hogy a tűzet hatni hagyjuk magunkban. Ekkor, a régi test kellős közepén új szerkezet alakulhat ki, olyan alak, amely megfelel neki. Egy finomanyagi természetű alak.

Mire gondolunk azzal, hogy finomanyagi?

Energetikai szerkezetek hatják át és burkolják durva anyagi testünket. A durva anyagtestet karbantartják, szabályozzák a szervi működéseket és érzéseink, vágyaink, akarásunk és gondolkodásunk hordozó erői is.

Belső és külső életünk ezekkel az energiákkal összhangban megy végbe, amelyekből a finomanyagi testek állnak, és amelyek karban tartják őket.

Az emberiségfejlődés magasabb oktávján a finomanyagi testek azonban már más minőségűek lesznek. Lehetővé teszik majd a szellem és a természet harmonikus összeolvadását. Nem úgy van, hogy az eddigi tudat és az eddigi testszerkezetek csak úgy továbbfejlődnek. Ismét egy evolúciós ugrás előtt állunk.

Az élet forrása, amely többé-kevésbé el volt temetve bennünk, felszínre tör, és sajátságának megfelelően, új alakot képez. Belülről újulunk meg. Új lélek keletkezik bennünk, amely erről tanúskodik. Felépül egy olyan tudat, melynek gyökerei már nem a régi énben keresendők, hanem a mindent körülölelő élet részei.

 

AZ ÚJ TEST LEHETŐSÉGEI

Létezik-e mintaképe az új alaknak? Mindig is voltak előfutárok az evolúcióban.

Kétezer évvel ezelőtt egy ember példaszerűen felépítette nekünk az új alakot, tette ezt tökéletességben, míg nálunk csak kezdeti stádiumokról beszélhetünk. Jézus, a Krisztus, életével mutatta meg, hogyan keletkezhet a régi, természetes testben egy új, halhatatlan test. „Bontsátok le ezt a templomot, én pedig harmadnapra újra felépítem”, így fejezte ki jelképesen ezt a folyamatot. Jézus életének leírását tekinthetjük az átváltozás képszerű bemutatásának. A szellemi test lépésről-lépésre történő növekedésének a földi emberben. Beteljesülését abban találjuk, amit a Biblia feltámadásnak nevez. Jézus egy nap az új alakban lépett fel, eloldozva a régi testtől.

A tanítványok először képtelenek voltak az új alakot érzékelni, amely új, szellemi-finomanyagi jellegű volt. Végül mégis sikerült nekik. Ugyanis spirituális útjuk folyományaként új érzékszerveket fejlesztettek ki. Az új bennük is kirajzolódott.

A nagy vallások minden alapítója egyben az emberiségfejlődés egy újabb szakaszának úttörője is volt, és az általuk járt utak később sokaknak szabaddá váltak. Minden nagy emberiségtanító ugyanazokat a szavakat mondta: Kövessetek! A következmény, a feltámadásban kicsúcsosodó fejlődés egyszer mindenki számára lehetséges lesz. Mindenki tehet egy vagy több lépést ebben az irányban.

Eközben pedig lényegtelen, hogy milyen valláshoz tartozik. A döntő az, hogy belsejében végbemegy-e változás – az énközpontú életből a magasabbért folyó életbe, mindenki szolgálatában.

 

A mai helyzet

Manapság, a harmadik évezred kezdetén, fokozottan lépnek fel a mostani, finomanyagi testeink energiaspektrumát meghaladó energiák. A makrokozmoszban rótt útján Földünk rezgésszintje emelkedik, amely mindannyiunkban megmutatkozik. Azonban mindez önmagában még nem hat megszabadítóan. Az idegesség növekedése és a pszichikai megbetegedések szaporodása éppen az ellenkezőjéről tanúskodik. A mai idők felgyorsult élete is hozzájárul ehhez.

A kozmosznak nemcsak a magasabb, természetszerű energiái hatnak mindennapjainkban, hanem a szellemi erők is fokozódnak. Napkozmoszunk, egész bolygórendszerünk egyben szellemi létterület is. Akár az a benyomásunk is támadhat, hogy energiái napjainkban kijavítóan avatkoznak be a földi történésekbe. Öngyógyító erők bontakoznak ki, melyek az emberek okozta zavarokat szeretnék elhárítani.

Hasonlatképpen gondolhatunk a lázra is, amely a test gyógyulását (ebben az esetben a Föld testéét) szolgálja. Az emberiséget létének mindkét szintjén megérintik. Úgy a természetesben, mint a szellemi területen rezgésemelkedések mennek végbe. A Kelet és a Nyugat sok spirituális tanítója mindezt előre megjósolta.

Ezek az új, intenzív szellemi erők – amennyiben hagyjuk – együttműködhetnek a belsőnkben lévő szellemi maggal. Szellemi naperőknek felelnek meg, melyek a magot növekvésre serkentik. Új finomanyagi szerkezetek bontakoznak ki, melyek szintén magukban hordják a természet, a Föld emlékezetét. Minden, ami valaha megtörtént, mátrixként megőrződik bennük, és számunkra lehívható emlékezetként megmarad. Így lehetséges, hogy amit egykor – mint csodát – a Megváltó életével mutatott, az prototípusként szolgálhat. Integrálhatjuk magunkat a mátrixba és részesülhetünk benne. Visszhangozhat bennünk.

A legújabb természettudományos felismerések ebben is megerősítenek terminológiájukkal.

 

Kihatások a természetrendekre

Az ember e fejlődési lépése óriási hatású, hiszen mégiscsak a növény- és állatvilág szintézisei vagyunk. Az „evolúció gyermeke”, jelenlegi kvintesszenciája, a természetes fejlődés csúcsa vagyunk, amely fejlődés a növény- és állatvilág alapjával elválaszthatatlanul összeköttetésben van. Egyek vagyunk a természetlényekkel, melyek a fejlődésben követnek minket. Minden cselekedetünk kihatással van minden létezőre. Minden a mi továbblépésünkre vár.

A Rómaiaknak írt levél 8. részében ez áll: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” Majd folytatja: „maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától.”

Amint az új belső mátrix összeköt minket szellemi otthonunkkal, egy magasabb természettel, a minket követő természeti birodalmak is megszabadíttatnak jelenlegi szolgaságukból. E pillanatban szenvednek tőlünk, elnyomjuk és kizsákmányoljuk őket. Életalapot biztosítanak nekünk, és mi megnyitjuk nekik a továbbfejlődés kapuját. Az ember az evolúciós történésben a vezető tényező. Ha előrehalad, akkor a növény- és az állatvilág számára is lehetővé teszi, hogy belépjenek valami számukra Újba. A finomanyagi a híd a lények között. Éterikus áramlatok kötik össze a növényeket, az állatokat és az embert. Asztrális áramlatok kötik össze az állatokat és embereket, és a mentális erők képezik az emberiség különleges szféráját. A mentális terület ötletek káoszterülete, akadémikus tenger, amely magával ragadja az embert, és ő nem talál nyugvópontot benne.

A szintézis hajtóereje a szellemlélek nyugodt létében gyökeredzik. Ő az, aki részesül az univerzum nyugalmában és átöleli a teremtés egészét. Amennyiben részesülünk a kozmikus feltámadási testben, kialakul bennünk a teljesség jellemezte tudat, amely Istent, Kozmoszt, embert és természetbirodalmakat örömmel telve tükröz vissza.

A fejlődés első jelei már ma megmutatkoznak, ugyanis mindenütt tudatmegújításért küzdenek az emberek. Az egészről van szó, így hangzik a hosszú éveken át a müncheni Max-Planck Természettudományi Intézet igazgatójaként dolgozó Hans-Peter Dürr kvantumfizikus könyvének címe.

 

Új tudatformák az egész teremtésnek

Új impulzusok új életvitelhez vezetnek. Minden ökológiai törekvés ennek a fejlődésnek az előfutára. A felelősségtudat jellemzi őket. Amint azonban az ember a változás spirituális útján hagyja kialakulni magában az egységet, nem is tehet másként, mint hogy az Egésszel összhangban cselekedjen. Hiszen az őbenne él.

Belsőleg tapasztalja meg a természetbirodalmakhoz vezető átjárást, az ő életüket tapasztalja magában, és hozzájárul, hogy minden megújuló impulzusokat kapjon. Megtapasztalja az összhangot mindennel és a közös felelősséget a további fejlődésmenettel kapcsolatban. A természetbirodalmak teremtményei az ő fiatalabb testvérei. Mögöttük, bennük és általuk egyaránt hatalmas szellemi energiák hatnak. Ezek a növény- és állatvilág formáinak és funkcióinak szépségében és zsenialitásában fejeződnek ki. A természetember és a szellemi élet közti új szintézis impulzusa az egész növény- és állatvilágra kihat.

Az egyetemes tanokban arról beszélnek, hogy majdan az állatvilágban az öntudat formái fognak kialakulni. Ennek előjelei már ma is megmutatkoznak.

Az, hogy az egyedekben milyen jelek mutatkoznak majd, előre nem láthatóak. Csak annyi biztos, hogy az átváltozás útja, amire az ember szabad akaratából elhatározhatja magát, a Föld gyógyulására kifejtett erős impulzus lesz. Ugyanis az egység tudaterői hatják majd át. Hölderlin egyik versében: A megkötözött viharban profetikusan így mondja: …Amint megszólal Istenfia hangja, „a Föld mellkasán ismét öröm mozdul”…

Meghajolok ez előtt a szeretet előtt

Arjo Klamer

 

A visszatérítés egy olyan fogalom, mellyel egy közgazdász kezdhet valamit, akkor is, ha egy anyagtalan dologról van szó: teszel valamit egy másik ember számára, a másik pedig tesz valamit a te számodra. Sören Kierkegaard valódi szeretetről szóló vizsgálatai viszont meglepő és bölcs módon meghaladják az erkölcsi könyvelés e formáit, legalábbis Arjo Klamer közgazdász tapasztalatai szerint: „Egyszerűen, elakad a szavam.”

 

Ha van valami, ami torzított eredményt mutat, akkor az alkalmasint a könyvelő összeadása és kivonása.

Ezt minden alkalommal újra megtudjuk, amikor az adóbevallásunkat csináljuk vagy az éves elszámolásunkat készítjük. Bevételek, kiadások, követelések és tartozások: összeadjuk és kivonjuk – és akkor megtudjuk, hogy hogyan gazdálkodtunk, mennyire vagyunk gazdagok vagy szegények. A számok mind szigorúnak látszanak és az eredmény könyörtelennek mutatkozik. De vajon valóságosak-e ezek a számok egyáltalán? Vajon valóban az élet lényeges dolgairól szólnak? Mond valamit a bevételem a családi életem minőségéről? Elmond egy mérleg valamit egy szervezet teremtőképességéről? Érdekes kérdések ezek egy közgazdász számára a munkája során. Nekünk közgazdászoknak kétségtelenül mindazzal dolgunk van, amit a világ elvár, mindennel, ami csak pénzben kifejezhető. Nekünk kell azt csereként megvizsgálnunk, hogy minek mi az „ellenértéke”. A gazdaság világa kemény világ, messze eltávolít minden olyan gyengédségtől, mint az érzelem, a szépség, a szeretet és a szentség. Ide tartozik még a szeretetteljes családi élet, a termelőképes szervezet és az erős társadalom.

Amennyiben tehát egy közgazdásznak Sören Kierkegaard újonnan lefordított és nemrég kiadott könyve – „A szeretet tettei” – a kezébe kerül, nem várja el azt, hogy ezzel sokat tud kezdeni – legalábbis nem mint közgazdász. Egy lelkész fiaként egészen másképp látja a dolgokat. A dán filozófus könyvei természetesen általában a könyvespolc alsó részén találhatók.

Kierkegaard volt az a filozófus, aki engem az őszinteség értékeivel szembesített. Ha tudni akartam, hogy milyen képmutató, ingadozó és megfélemlített volt a saját életem, akkor elolvastam a létkérdésekkel kapcsolatos megszállott küzdelmeit, e kérdések következetes átgondolásait, és úgy tűnt, hogy ez a következetes élet megfelelt a saját elveinek. Hogy az élete egyetlen nagy szerelmével, egy szeretett asszonnyal szakítani akart a valódi szeretet iránti küzdelme miatt, mivel az elvei meghaladták ezt a szeretetet, ez engem nagymértékben zavarba ejtett. Hogy tudta ezt megtenni, kérdeztem én kétségbeesetten – bár én lennék ilyen őszinte az evilági szeretet keresését illetően – hiszen ekkor éppen ezt az evilági szerelmet kerestem.

Hogy milyen messzire ment el a szeretetről való gondolataiban, ezt mutatja meg nekünk most ez a könyv. A szeretetről való elképzelése annyira átfogó, hogy én ezzel szemben kicsinek látszom. Azt gondolhatnánk, hogy ennek valójában semmi köze a gazdasághoz.

Ám akkor jön ez. Éppen Kierkegaard beszéde ragadta meg bennem a közgazdászt. Könyvének 5. fejezetében A Rómaiakhoz írt levél 13,8 részére utal: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek. Mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte.” A szeretet, a régiek bölcsessége szerint „a Gazdagság és a Szegénység fia”. Ssenki sem szegényebb annál az embernél, mint aki híján van a szeretetnek. És itt jön az ő lényegbevágó kijelentése: A szeretet tartozást hoz létre, egy végtelen tartozást. Gazdagság, Szegénység, Tartozás – olyan szavak, melyeket egy közgazdász használ!

Ebben az értelemben olvasva tovább, fölfedeztem, hogy Kierkegaard mennyire a pénzzel kapcsolatos szakkifejezésekben gondolkodik, például ebben a naplóbejegyzésében: „1813-ban születtem, a pénzhamisítás évében, amikor sok hamis bankjegy került forgalomba. Az életemet ezzel a fajta pénzzel lehet a legjobban összehasonlítani. Nagy dolgok rejtőztek bennem, de az adott gazdasági körülmények szerint ennek semmi értéke sem volt.” Nos, az én apán ilyesmit sohasem mondott volna, minthogy mindentől, ami a pénzzel állt kapcsolatban, nagyon idegenkedett.

Továbbolvasva megmutatkozik, hogy az avatatlanok szakrális világ iránti igézete persze semmi esetre sem rendkívüli. Vegyük a Bibliát: ebben a szent szövegben egy közgazdász szíve egyenesen kivirul! Néha úgy tűnik, mintha egy könyvelő vinné a szót, mintha csak egy erkölcsi könyvelésről lenne szó.

Csupán a nyereség más formában mutatkozik meg, például Kegyelem és Áldás formájában. A bűnök a „veszteség”-oldalra kerülnek. Ha vValakinek valamit okoztam, (ha bántottam), akkor ennél a személynél tartozásom van és mínuszban állok. Ez a személy viszonzást várhat, ami történhet pénz formájában, de ez nem szükséges. Még az Ótestamentum Istene is vár viszonzást. Még ma is fizetünk azért a bűnért, ami miatt Ádámnak és Évának el kellett hagynia a Paradicsomot.

Úgy tűnik tehát, mintha az erkölcsi cselekvés sem lenne más, mint egyfajta erkölcsi könyvelési mód, vagyis összeadás és kivonás művelete. A mindennapi életben nem is olyan nehéz erre a következtetésre jutni. Amikor nekem segít valaki, ez a személy valamit várhat tőlem cserébe. Ezt nevezzük viszonzásnak, és ez arra késztet minket, hogy csereügyletben gondolkodjunk, ami a közgazdászok számára oly nagy szerepet játszik.

Például, tehet nekem valaki egy nagy szívességet azzal, hogy felkínál egy utazáson való részvételi lehetőséget, vagy őszinte részvétet mutat, vagy egy hasznos kapcsolat által, de hogy mikor és hogyan fogom azt neki viszonozni, az már nem is olyan egyszerű. A pénz mint ellenszolgáltatás ilyenkor a legtöbbször nem alkalmas. Még sértő is lehet, ami által a tartozásom a másik felé még csak növekszik, ahelyett, hogy csökkenne.

Legtöbb esetben jobb, ha a másiknak egy hasonló szolgálatot teszek, például segítek egy levelet megírni, vagy a gyerekét egy álláshoz segíteni (ami által az ellenszolgáltatás egy harmadik személy felé is megtörténhet) vagy egyszerűen csak azt mondom neki, hogy köszönöm.

Ez utóbbi magatartás azonban körültekintést igényel. Az ember valami nagy dolgot kap, esetleg valami értékeset, és az ember azt hiszi, hogy cserébe csupán annyit kell mondania, hogy „Köszönöm szépen”. Ezek a szavak akkor megfizetik az adósságot.

Ez a viselkedés tulajdonképpen nem más, mint az egyensúly keresése a nyereség és a veszteség között, aközött, hogy adósok vagyunk-e vagy hitelezők. Csupán – és ez a lényeges eltérés a kemény gazdasági csereügylettel szemben – itt az embernek nem csengő pénzzel kell számolnia, hanem olyan anyagtalan mennyiségekkel, mint a szavak vagy gesztusok.

A feleségem és én rengeteg pénzt és temérdek időt fordítunk a gyermekeink nevelésére és gondozására (különösen a feleségem) és örülünk, ha ők csupán a szemünkbe néznek, segítenek elmosni az edényeket néhanapján, és azt reméljük, hogy később gyakran meg fognak látogatni minket. Az az elvárásom, hogy cserébe a gondviselésünkért, egyszer majd ők is törődjenek velünk, oktalanság és túlzott vágy. Azok az gyerekek, akik manapság törődnek a szüleikkel, úgy érezik, hogy túl vannak terhelve, mindazon gondoskodás ellenére, melyet a múltban megkaptak. Az akkor egészen más volt. A mérleg szemmel láthatóan az ő javukra dőlt el.

Akárhogy is nézzük, ez a helyzet ennél a viselkedésnél, ahol az adok-kapok kérdése felmerül. Ennek a művészete egyébként is a nagy összehangoltságon múlik.

A németek, sokkal inkább mint a japánok, a második világháborút nagy veszteségként könyvelhetik el, ami még nincs teljesen visszafizetve. Az első világháború után a franciák kártérítést követeltek pénz, kőszén és acéláruk formájában. A könyvelők kiszámolták, hogy miből mennyi jár, az elveszett francia életeket gazdasági tőkével kárpótolva. Ezt az elszámolást a németek igazságtalannak tartották és ezért elégtételt akartak venni, ami aztán a második világháború ismert tragédiájához vezetett.

Ezután a háború után az amerikaiak úgy gondolták, hogy jobb ha támogatják az adósokat ahelyett, hogy megbüntetnék őket, ami azt eredményezte, hogy a németek nagy bűntudatot éreztek. Többek között ezért voltak készek arra, hogy föláldozzák a német márkát. És ez még nem elég. Úgy tűnik, hogy az adósságnak sosem lesz vége.

S ekkor merült fel bennem az a zavarba ejtő felfedezés, melyet Kierkegaard a szeretettel kapcsolatban mondott. Ahogy már korábban említettem, a szeretet – az ő elképzelése szerint – egy végtelen adósságot képez. Valóban, adósságot még annak is, aki szeret!

Ez valahogy nincs rendben, gondoltam először, ahogy mások is, akiket megkérdeztem erről. Az, aki szeret, az továbbadja a szeretetét másoknak. Azok, akik a szeretetét megkapják, az adósaivá váltak. Akkor ez egy tiszta ügy, nem? Nem egészen. Kierkegaard szerint ez pontosan ellenkezőleg van.

Olyan bölcsen ír, hogy nem könnyű követni. Miután többször elolvastam, végül megértettem, mit akart mondani. Az a szeretet, ami adósságot hoz létre, nem lehet igazi szeretet. A szeretet nem vár fizetséget.

Az, aki szeretetet ad, nem válik szegényebbé ezáltal, s ezért nincs szüksége ellenszolgáltatásra. Sőt, Kierkegaard azt mondja, azzal, hogy szeretetet nyújt, az ő saját adóssága növekszik egyre inkább, míg végül végtelenül naggyá válik.

Hogyan lehetséges ez? Nos, ez a nagy gondolkodó érthetően megmagyarázza nekünk: A szeretet ajándék, mondhatni, Isten ajándéka. Az, aki ezzel a szeretettel rendelkezik, rendkívül gazdag, s ezért végtelenül sokkal tartozik Istennek. Ezért őneki semmire sincs szüksége cserében ezért a szeretetért, mivel ez a szeretet végtelen hálával tölti el Isten iránt.

S itt elakad a szavam. Mint emberi lénynek, ez a szeretet emberileg lehetetlennek tűnik – nem ismerek senkit, aki ebben a szeretetben él – s az én belső könyvelőm semmit sem tud erről. Lehetünk bármennyire számítóak mindennapi, erkölcsi életünk viszonyait illetően, a végén az igazságos cselekvést nem tudjuk kiszámítani. Ezért alázatosan meghajtom a fejem az előtt a szeretet előtt, melyet Kierkegaard olyan szemléletesen ábrázol.