A hajnalpír és a Nap-tűz

 

Hogyan kapja meg az ember a világosságot

 

Amikor egy ember életében a Gnózis már egyre nagyobb jelentőséghez jut, és segítségével ez az ember egy másik valóságot érzékel – amely alapvetően eltér az általa addig ismert valóságtól – akkor nyilvánvalóvá lesz számára, hogy a „világosság” fogalmát is a másik, új valóság fényében kell látnia. Mert – noha itt a Gnózis és egy ember, a Gnózis és a kozmosz találkozásáról beszélhetünk – pontosan ez a találkozás, ennek a két, egymástól alapvetően eltérő világosság-állapotnak az összeütközése okozza, hogy bennünk, emberekben megszületik a belátás.

Így beszélhetünk egy olyan fényről, melynek ismerjük a sebességét, amely számunkra bizonyos spektrumig látható – és beszélhetünk egy másik, megmérhetetlen fényről, a világosságról, amelyről János tanúskodik evangéliumában, noha ő maga nem ez a világosság. A fény, amely az emberi életet lehetővé teszi, a minket körülölelő, melegítő és megvilágosító fény kétségkívül a teremtés legfinomabb és legmagasabb nézete. És mégis – noha azonos elv szerint hatnak, ugyanabból a forrásból áradnak és mindkettőt egy test tükrözi – ez a kétfajta fény mégsem azonos. János maga nem a világosság, és mégis: beszél a világosságról, hordozza ezt a világosságot. János az az ember, aki megtalálta a Gnózist, tudomást szerzett a világosságról a saját szívében.

A mérhetetlen fény, vagy „A” fény, fény, mint emanáció „Abból”, Tao-ból, vagy Istenből. A hermészi bölcsesség elmagyarázza, hogyan juthat el az ember ennek a fénynek a felismeréséhez. A világosságot a „szellem” fogalmával is kifejezhetjük, a szellemet pedig bölcsességnek láthatjuk, a működésben lévő bölcsességnek, az isteni gondolkodásnak. Hermész „a csendben gondolkodó bölcsességről” beszél.

János az elcsendesedett ember. A hallgatag szívben, ahol jóleső nyugalom uralkodik, megnyilvánulhat a világosság, amely az ilyen ember gondolati életében „gondolkodik” – hasonlatosan egy találkozáshoz. Eme találkozás alapján lehet azután a világosságról beszélni, a látható, noha titokzatos fényről, és a belső fényről – a fényről, mint láthatatlan tűzről, és ennek a tűznek az eredetéről, a hajnalpírról és a Nap-tűzről, a szikráról és a tűzről, az emberről és a „Világosságok Atyjáról”.

A Pentagram két, a „Fénnyel” foglalkozó számában az említett témákról szeretnénk tanúskodni -, hogy ezzel hidat verjünk a 2012-es év kezdetéhez.

Megtalált a Világosság

 

Az ötszörös Gnózis

Catharose de Petri

Az Arany Rózsakereszt Iskolája új területen, teljesen új légkörben áll. Az integető, hívó és előre sürgető Világosság mozdulatlanul állt a születés barlangja felett, és ebben a barlangban valami tökéletesen új ébredt fel. A csoport azonban most az előtt a feladat előtt áll, hogy hagyja az újat növekedni, és születése földjét és annak környékét ne művelje, hanem transzfigurálja.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírták a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az Egyetemes Tanból származó ősi szövegek alapján tették, melyeket megmagyaráztak és életük példájával bemutattak a tanulóknak és az érdeklődő embereknek.

Az Iskola tanulója, aki hosszú évek folyamán figyelemmel kísérte az Iskola fejlődését és menetét, tudja, hogy ez a fejlődés és ez a menet egymástól nagyon világosan elkülöníthető szakaszokra oszlik. Ezek a különbségek nem állnak éles ellentétben, hanem sokkal inkább logikusan összefüggnek egymással. Ahhoz hasonlítható, mint amikor a régi szemita nép kivonult az ígéret földjére. Ez minden olyan gnosztikus szerzet története, amely az új valóság felé vezető útra akar indulni.

Az első szakaszban egy kialakuló csoport világosan tudatára ébred szorongattatásának és fogságának, amelyben él, és egyértelműen „zúgolódik”, tiltakozik ellene. Lélektanilag ez teljesen megmagyarázható, mert a tudatalattiból ilyen állapotban mindig erősebben bukkan fel a történelem előtti haza tudata, ahol egészen más, jobb, sőt, nagyon jó volt. Ezért ebben az első szakaszban az a vélekedés alakul ki, továbbá az a világos törekvés, hogy mind a személyes, mind a csoportos körülményeken, valamint a fogság külső viszonyain javítsanak, sőt egészen elviselhetővé tegyék őket. Okkult beállítottság és általános humánus-etikai megnyilatkozás lép előtérbe. Az ember ekkor még nem tudja, hogy egy ilyen szakasznak be kell fejeződnie, feltétlenül a saját falaiba, a saját határaiba kell ütköznie.

Mert Isten Országát a „földön” nem lehet megvalósítani; a lélek-világközösség értelmében vett igazi rendet a dialektika világában nem lehet megalapítani, mivel a dialektika szükségrendjét az ellentétek mozgatják.

Az okkult ember saját magát növeszti, ő az énközpontú ember a szó legszorosabb értelmében, aki igaz, hogy felismeri határait és hiányosságait, de önmaga művelésével mindenek fölé akar emelkedni. Ennek „az első szakaszhoz” tartozó embernek elkerüli a figyelmét, hogy ez lehetetlen, és pont ezzel hívja fel az ellentétet. A fehér mágia volt hát mindig is a fekete mágia teremtője, mert amikor az én ilyen vagy olyan művelődéssel elért egy adott csúcspontot, és a dialektikában szembekerült az ellentétpárokkal, érvényesülnie kellett, és meg kellett kezdenie a létért folytatott küzdelmet. Így siklik át a fehér a feketébe annak minden következményével együtt. Ez Önöknek nagyon ismerős.

Ezért ha egy ilyen nagyon fájdalmas tapasztalat után az első szakaszhoz tartozó embernél az elveszett haza ideája rendíthetetlenül tovább él, akkor belép a második szakaszba: a menekülés, a kivonulás szakaszába! Ebben a szakaszban egyértelműen és tökéletesen eltávolodik minden régitől, és széttör minden béklyót. Ekkor rátér az elutasításra. „Az én birodalmam nem ebből a világból való!” Ennek tiszta, élő felfogásával húzódik vissza.

És azután… azután következik a puszta! Mert hogyan találhatnánk meg ebben a világban a nem ebből a világból való birodalmat? Hogyan lennénk képesek a természetszülte és az általa kialakult lényiséggel egy másik természetbe belépni?

Ezért a második szakasz a puszta szakasza.

Az ember keresztülvonul az ellentétek természetének homoksivatagán. De hová kell vonulnia? Így járja felemésztő útjait: akár északra, akár délre, akár keletre, akár nyugatra megy, minden ugyanaz. Mindenütt csak homokot talál, amely kipereg az ujjai közül.

Mi haszna van annak – így olvassuk az Ószövetségben -, ha korán kelünk, és sokáig ébren maradunk. Tovább esszük a fájdalmak kenyerét. Semmi új sincs a nap alatt. Minden, ami van, és minden, ami jön, már volt az előttünk eltelt évszázadok során. A prédikátor valóban pusztai vándor, a második szakaszhoz tartozó ember volt!

Az abszolút felismerésnek, a pusztán keresztül vezető fáradságos útnak, hogy „minden semmi” és „semmi sem tud lenni”, mindazonáltal lenyűgöző lélektani következményei vannak. Az aggodalom és az ellenállás különféle görcsös erőfeszítései után az út megnyugvást hoz, az énnek éntelenséggel és önelhalással történő szétolvadását okozza.

Kezdetben szomorúnak látszik, hogy a pusztai élmény az én pusztulását okozta. De ez csak időleges; mert az én pusztulása a mélypont. E szakasz végén az ember majdnem a sivatagi homokkal válik egyenlővé, viszont ebben az állapotban az emberi rendszerben nyitottság keletkezik az új Világosság iránt. Ez egy nagy csoda. A lénye mélyén minden bizonnyal megtalálta a Gnózist, annak sugárzó képességét.

Nos, aki pusztai szakasza során megtalálta ezt a Világosságot, látta a Világosságot, az belépett a harmadik szakaszba. Elkezdi a Jordánhoz, az élő lélekállapothoz vivő utazását. A Világosság az az erő, amely a pusztai vándornak hatalmat ad, hogy új módon cselekedjen. Ezért a harmadik szakaszra már nem a dolgok okkult nézete lesz jellemző, hogy kísérletezéssel, a régi önmagával és a régi önmaga által érje el a célt, hanem ekkor misztikus átélés, a hála, a bizonyosság és a szeretet misztikája jön létre! Az a tudás, hogy önmaga semmi, semmit sem birtokol, és mégis beárnyékolja a Világosság, az emberből misztikust, hálás, a Világosságot dicsérő és magasztaló embert alkot.

A Világosság e tapasztalásában közeledik az Iskola és a tanuló a Világosság forrásához, az isteni áramlathoz. Ennek a közeledésnek csak egy vége lehet, mégpedig az új lélekállapot megszületése.

Ezután következik a negyedik szakasz, a rózsák keresztútja. Mert amikor a csoport belép a negyedik szakaszba, arról van szó, hogy a nagyon ellenséges és idegen természetben megszületett új életelvet „hazavigye”, biztosítsa és minden veszélytől megóvja.

Valójában az Iskola és a tanuló, aki az Iskolával együtt átkelt az áradaton, új területen, valóban az „Ígéret Földjén” áll. Az integető, hívó és előre sürgető Világosság valóban lebegett, mozdulatlanul állt a születés barlangja felett, és e barlangban valami tökéletesen új ébredt fel. A csoport ekkor azonban az előtt a feladat előtt áll, hogy az újat növekedésre serkentse, és egész környezetével együtt e születés földjét ne művelje, hanem transzfigurálja. Ezért kell a Bibliában „az Ígéret Földjét az ellenségeink kezei közül kiszabadítani”. Ez a rózsák keresztútja!

A rózsák azok az új életelvek, melyek révén a lélek-újjászületés szabaddá vált, és ezeket a rózsákat növekedésre kell sürgetni. Ezért krisztusközpontú ennyire határozottan az igazi rózsakeresztesség. Ez az abszolút gnosztikus transzfiguráció, és semmilyen tekintetben, még a legcsekélyebb mértékben sem okkult. Akit Isten Szelleme lángra lobbantott, annak késznek kell lennie Jézusban meghalni, és így mernie valóban rózsakeresztessé válni.

Ezután belépünk az ötödik szakaszba is, melyet a Szent Szellemtől való újjászületésnek neveznek. Az ötödik szakasz a „kétszer születettek” szakasza. Az első születést Krésztoszban ünnepeljük – ez a lélekszületés; a második Krisztus születése, minden ellenállás legyőzése a lélek által, az Ígéret Földjének újrateremtése a transzfiguráció által, a tökéletes lélekember egyesülése a Szellemmel, magával az Atyával. Ez az „új Jeruzsálem” tökéletes életre kelése az arany fej sugárzó templomával együtt.

Aki meg tudja érteni az Iskolának és a jelöltnek ezt a gnosztikus misztériumokban megtett ötszörös útját, az fel fogja ismerni, hogy milyen rendkívüli jelentőségű az új időszak az ifjú Gnózis egész Élő Teste számára.

Az ifjú Gnózis Élő Testének első öt szakasza teljesen összhangban van azzal az ötszörös ösvénnyel, melyet megpróbáltunk Önöknek ismertetni. Az új gnosztikus birodalomban ezután út tárul fel egészen az élő lélekállapot magszabadító életéig.

Korunkban az ifjú Gnózis Iskolája addig tartja nyitva ezt az utat mindazok számára, akik járni akarnak ezen a hosszú és bonyolult ösvényen, ameddig csak valamelyest is lehetséges.

E nagy és csodálatos tettet véghezvivők számára a béke, az összhang és a nagy lélekközösség mélységes nyugalmának korszaka köszönt be. Nos, mivel az építmény kész, az Iskolában és a tanulók életében mindenki áldására minden nézetet egymással tökéletesen egyensúlyba lehet és kell hozni.


   Mivel elveszítettem az énem,
   pusztaság van körülöttem.
   Csak a nem-én él már bennem,
   megszűnvén kiválasztott lettem.

   Bár elgyötört a kínzó rabság,
   de megtalált a világosság.
   A sivatagból kiszólított,
   Isten áramához hívott.

A fény másik oldala

 

Az emberek mindig árnyékot vetnek, gondolja az utazó. És miért akarnának megszabadulni tőle? Mi abban a rossz? Létezhet-e az ember árnyék nélkül? Egy utazó, aki az árnyék ellentétét kutatja: a transzparenciát.

 

A vonat nagy sebességgel száguld tova. Az utazó az ablakon át figyeli fény és árnyék elsuhanó játékát. Lenyűgöző. Nyilván egy kislány is így találja ezt, hiszen így szól: „Nézd csak apu, milyen hosszú árnyékok!” Az utazó csodálkozására az apa egy hosszú, a legkisebb részletekig kidolgozott előadást tart fényről és árnyékról. Ezzel fejezi be: „Ha tehát az egyenlítőn állsz, nincs árnyékod.”

Szokatlan társalgás ez egy vonaton. Az utazó évekig hordozza magában ezt az esetet, majd egy-egy pillanatban újra felbukkan ez az emlék – mindenekelőtt az utolsó mondat, de nem törődik vele. Míg egyszer a barátai egy partin meg nem mutatnak egymásnak néhány „jó kis” internetes rövidfilmet. Az egyik egy kislányról szól, akit a saját árnyékának a megpillantása pánikba ejt. A barátok majd megszakadnak a nevetéstől, megismétlik párszor a rövidfilmet, hogy újból jót vigyoroghassanak a félénk kislányon. Jóllehet az utazó nem találja viccesnek az egészet, mégis tovább nézi. Eközben egy határozatlan érzés sejlik fel benne, a parti azonban megy tovább, és ő együtt ünnepel. Hanem az érzés nem engedi el. Egyre foglalkoztatja. Csak nem lehet véletlen a „két eset az árnyékkal”? Utazásai során eszébe jut a két élmény. Az apa és lánya között zajló beszélgetésből már csak az utolsó mondatra emlékszik. A rövidfilm még elevenen lebeg a szemei előtt. De először is az egyenlítő témán tűnődik. Viruló képzeletében látja a leányt úgy húszévesen Afrikába utazni, hogy ellenőrizze apja történetének a helytállóságát. Nem egyszerű dolog pontosan megtalálni az egyenlítőt, de sikerül. A leány pontosan rááll, ám sajnos még mindig van egy kis árnyék. Lelapul, ahogy csak tud, de …nem, a helyzet ugyanaz marad. Még ha oly lapos lenne is, mint egy érme, akkor is lenne még ott árnyék!

Az emberek mindig vetnek árnyékot. Egyébként pedig miért kellene megszabadulni tőle? Mi olyan rossz benne? Miért esik a másik lány teljesen pánikba a saját árnyéka láttán? Amikor az emlékezetében meg az interneten mindent megkeresett, ami az „árnyékról” szól, információk egész sorát találta, melyekből egy rendezett listát állított össze:

1. Platón története a leláncoltakról, akik egy barlangban ülnek, háttal a tűznek, és egész életükön át csak árnyékokat látnak. Ezeket természetesen valódinak tartják, hiszen nem ismerik a valóságot.

2. Az árnyékokat gyakran társítják a halállal, és nagy általánosságban a kellemetlen dolgokkal is.

3. Vannak gyerekek is, akik mókás játékokat találnak ki az árnyékukkal.

4. Ezzel szemben kevés felnőtt akad, aki ezt teszi, ám sokan kelnek birokra az árnyékukkal lélektani szempontból, és ezért terápiára kell járniuk.

5. Az árnyék princípiuma nagyon sok írót ihletett arra, hogy történeteket írjanak árnyék nélküli emberekről, vagy olyan árnyékokról, melyek önálló életet élnek, és ráadásul kezdenek eluralkodni a személyiségen. Hans Christian Andersen egy példa erre.

6. Sok babonára is lehet bukkanni, ha az árnyék témájáról van szó. Így például némely ember fél másnak az árnyékán állni, feldühödött gyerekek pedig olykor a szüleik árnyékát tapossák.

Platón történetét nyugtalanítónak találta az utazó. Egy másik valóság létezése valós lehetőségnek tűnt számára, de rájöhetnek-e erre valaha a barlangban az emberek? Nagyon is lehetségesnek tartotta azt is, hogy önmaga is csupán árnyékokat látott. Tulajdonképpen csak azt lehetett remélni, hogy körülötte minden nem a végső valóság. Ezek a gondolatok mélyen el tudták szomorítani.

Mindenesetre történtek vele megindító és lenyűgöző dolgok is. Néha olyan mélyen meg tudta érinteni a zene, egy szó vagy egy fa… Hogy volt ez lehetséges?

Vagy Platón története csupán az önmagunk sötét aspektusainak értelmében vett lélektani árnyékra vonatkozott? Jung írt arról, hogy az ember az élete során tulajdonságainak egy részét a tudattalanba száműzi, és megpróbálja csak az önmaga által elfogadott részt mutatni kifelé. „Árnyékunk” azonban kísér minket, és egészen váratlan pillanatokban őt magát látja az ember. Akkor az ember önmaga mellett áll, hazudik, vagy olyat tesz, amit nem akar. Vagy másokra vetíti, és olyan tulajdonságokat ítél el, melyeket önmagában már nem lát. Ebből a szempontból teljesen érthető a félős leány magatartása.

Az utazó azonban már maga is sok mindent kitalált a projekcióról. Időközben már képes volt a saját projekciói felismerésére és benső elrendezésére is. Idővel már biztosan tudta, hogy egy ember birtokol minden tulajdonságot, és ezért voltaképpen minden lehetőséget is. Ez a felfedezés határozottan igen üdvös volt. Mégis feltette magában a kérdést, hogy akkor az embernek lélektani értelemben már nem lenne sötét, árnyékos oldala? Nem tudott válaszolni a kérdésre, az továbbra is fennállt.

Bizonyos idő után arra a következtetésre jutott, hogy ameddig csak cselekszik az ember, mindig is vet árnyékot. Képzeletében Janusfejű emberek képe keletkezett: ha elöl a szép oldal volt látható, akkor a haj alatt tűnt el a rút, és vice versa. Akkor megérthetjük, hogy az egyes ember, akárcsak a többiek, magában hordozza ezt az árnyékos oldalt. Ez egy csomó nehézséget megold. Soha sem mutathatja az ember azonban mindkét oldalt egyszerre, mert egymással ellentétesek.

Továbbra is bonyolult ügy volt ez.

Így visszatért az első árnyékötletéhez, ahhoz a lányhoz, aki papír vékonyságúra próbált lelapulni, hogy úgy álljon az egyenlítőn. A lány felfedezné, hogy ez nem sikerülhet. Megértené, hogy még ha fel is venné magába az ember az árnyékát, akkor sem fehér, hanem szürke lenne – mert még mindig a Lét-ben van.

Az utazó elhatározta, hogy a leány mindezen fáradozások után megérdemelte, hogy felfedezze: egyedül maga a fény nem vet árnyékot, és az egyetlen mód, amelyen nem vetül árnyék, a tökéletes transzparenciát, átlátszóságot jelenti – a tökéletes nem-lét-et.

Lehetséges volna ez? És éppúgy képes lenne látni ez a transzparens ember, mint ahogyan maga a fény lát? A Földre tekinthetne, és nem látna mást, csupán fényt, magának a fénynek a projekcióját. Transzparens tekintete képes lenne mindenen átlátni, hiszen a fény mindenen át tud hatolni, ha az ember már nem áll az útjába. Világossá válna előtte a létezés miértje. Még a legkisebb dolgot sem nevezné jelentéktelennek. Végre felismerné a tervet – a kislányokkal, fákkal, zenével és árnyékokkal.

Boldogsága pedig fényszikrákat vetne mindenre, amit a szeme megpillant.

Foton a nevem

 

Leginkább fény formájában létezem

 

Tudom, hogy mi a neved, de te tudod-e, hogy ki vagyok én? Mert ha a világosságról, a fényről van szó, akkor ezt tudni kell. Ez a szakterületem. Engedd meg, hogy bemutatkozzam, nevem Foton. Egyesek csak fényrészecskének hívnak. A fotonok energiakvalitások, melyek akkor szabadulnak fel, ha elektronok az atom körüli magasabb energia-pályáról, egy alacsonyabbra lépnek.

Durván vázolva ez a feladatunk: az elektronokat kell az atommag körüli pályán tartanunk. Igen, mi szabályozzuk ezt az atomokon belül. Az elektronokkal együtt mi fotonok vagyunk a világmindenség legfontosabb elemi részecskéi. Fotonok nélkül nem létezne semmilyen univerzum, semmilyen világ, nem léteznének emberek, atomok. Jaj, majdnem elfelejtettem bemutatkozni a családnevemen, bár sejtheted: „elektromágneses erő”.

Családunk egyike a négy erőcsaládnak, amelyek a világ fennállásán szorgoskodnak. Két erő hatásos az atommagban: egy gyenge és egy nukleáris (vagy erős) erő, és további két erő van még az atommagon kívül, a nehézségi erő és az elektromágneses erő.

Nem minden büszkeség nélkül állíthatom, hogy családom messze a legfontosabb. Gerrit Teule írt erről nagyon szépen egyik könyvében. Itt kifejti, hogy a négy erő együttműködése egy színházi előadáshoz hasonlítható.

Az első két atomerő képezi a kulisszákat. Ezek fontos elemek, még ha oly passzívak is. A színpad padlózata a nehézségi erő, ami a színházi játékot egyáltalán lehetővé teszi. A színpadon pedig az elektromágneses erő mutatja meg tehetségét. Akár futárokhoz is hasonlíthatnának bennünket, akik energiacsomagokat (információkat) szállítanak ki, természetesen a normál levélhordónál kicsit gyorsabban: a fotonok ugyanis 300.000 km/másodperc sebességgel száguldanak az univerzumon keresztül. A világmindenség roppant távolságai miatt általában meglehetősen hosszú ideig vannak úton. A Hubble-űrtávcsővel olyan csillagrendszereket ismerhetünk meg, amelyek fénye több fényéve úton van felénk. Itt bizonyos esetekben az egyiptomi fáraók idejéből származó fotonokat kell elképzelnünk.

Fényen nem csak a látható fényt értem a színspektrum vörös színétől a kékig, ez csak egy kis része az egésznek. A hangokat alapul véve vannak hangok a hallható tartományon alul és felül is. Az ultraibolya fény az ember számára például nem látható, mégis fény. Egy erre érzékeny fényképlemez segítségével azonban láthatóvá tehető. Rezgési frekvenciája érthetően magasabb, mint a látható fényé. Az ennél magasabb frekvencia a röntgen- és gammasugaraké. Ha a frekvenciaszám csökken, akkor a kék szín lassan a vörösbe megy át, az pedig infravörösbe (melegsugárzás).

A tv hullámoknak vagy a rövid és hosszú rádióhullámoknak ezeknél is alacsonyabb a rezgési frekvenciájuk. Ez a mi területünk. Az emberi szem csodálatos eszköz. Öt-hat testvérem, akik a szembe jutnak, elegendő ahhoz, hogy az agy egy idegsejtjéhez információt juttassanak.

Ha az emberi szem csak tízszer érzékenyebb lenne, akkor mindenki egyetlen szín gyenge fényét is kisebb fény-villámnak látná.

Családunkon belül léteznek úgynevezett virtuális fotonok is. Ezek a nullpont-energiamező és a fizikai világ között ingáznak. Ezek összeütköznek a magasabb energiamezőkből érkező szubatomi részecskékkel, amelyek elnyelik őket és így egy magasabb energiaállapotba kerülnek. Az ilyen fotonokat virtuális fotonoknak nevezik, mivel kilépnek anyagi világunkból. Csak energiacsere miatt van rájuk szükség.

Az elektromágneses erő nem csak elektrotechnikai és elektromos készülékeket működtet, hanem az emberi test összes struktúrája és mechanizmusai is ezen az elven működnek. Így az elektronokkal együtt döntő szerepet játszunk a szellem és test együttműködésében. Számunkra meglehetősen furcsa, hogy sok orvos az elektromágneses erőtér alapján működő legmodernebb készülékekkel dolgozik, de azt az ideát, hogy az emberi test ugyanezen elv alapján funkcionál, még nem tette magáévá.

Létünk azonban nem csak haszontalan napsütés az ember számára. Az elektromágneses erő egy csodálatos képesség – amennyiben a tudósok nem élnek vele vissza haszonszerzés céljából. Itt elsősorban az emberi irányítás alól kicsúszott, kezelhetetlenné vált telekommunikációra gondolok, és annak lüktető, pulzáló sugárzására. Ehhez hasonló sugárzás a természetben nem fordul elő! Az energialöketek, amelyeket másodpercenként 100-as impulzusszámmal küldenek ki a GSM mobilhálózatba, puskagolyóként zuhognak a testetekbe!

Ezáltal megbolondul az immunrendszeretek, de erről végképp nem tehetek! Emiatt szerencsére előrelátó emberek már kongatják a vészharangot. Olvasni lehet itt-ott, hogy az elektromágneses terek ténylegesen a legnagyobb környezetszennyezők.

Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a Gnózis elektromágneses terét, az eredeti isteni birodalom világosságerejét. Ha megnyitod a lényedet ennek a fényerőnek, akkor ez beleáramlik a mikrokozmikus rendszerbe, és a sugárzása minden szennytől, minden belső diszharmóniától megtisztítja a lélegzőteret.

Nem szeretnék csalódást okozni, de be kell vallanom, nem vagyok illetékes, hogy a szellemi munkásainkról további felvilágosítással szolgáljak. Annyit mondhatok, hogy munkamódszerük ugyanolyan, mint normális jelenségek esetében, azzal a különbséggel, hogy ők másik dimenzióban működnek. Ez a szellemi fényhatás egy hatalmas kegyelem, de az ember legkifinomultabb érzékszervei számára is titok. Csak az eredményei által észrevehető. De hiszen ezt ti magatok átélitek. Nos, jó volt veled ilyen kötetlenül beszélni, és hogy kiönthettem a szívemet neked.

A legutóbbi évszázadig teljes anonimitásban, névtelenségben dolgoztunk, mert akkor még senki sem sejtett semmit sem a létezésünkről. Most azonban mennem kell. Leszállítottam az energiacsomagot, amit rámbíztak, hív a kötelesség. Testvéreim már szemrehányóan néznek rám.

Lokaszenna – Loki vitája

 

A legkülönfélébb kultúrkorszakok számtalan mítosza maradt ránk. Ezek a korai emberiség elképzeléseiről szólnak: a világ keletkezéséről, a természeterők és istenek tevékenységéről, és a halál utáni sorsról.

 

Az Eddáról szóló sorozatunkban megkíséreltük ezeknek az ősrégi mítoszoknak a mondanivalóját a mai értelem számára érthetővé tenni. Ennek fontos szerepe van, mert az Edda egy olyan eposz, amelyben a világ fejlődésének a misztériumai egyedülálló módon fogalmazódnak meg. Ábrázolja a szellemi és pszichológiai erők között zajló küzdelmet, amikor a fény megkísérli az emberi tudat sötétségét megszüntetni. Természetesen ez a küzdelem a sorozat utolsó részében is újra előkerül.

Az Eddáról szóló sorozatunk legutóbbi részében megtudtuk, hogy Hödur vak nyila az emberben éppen azt az aspektust ölte meg, amely a világosságot észleli. Az értelem – Loki – csak a „nemet” és az „igent” ismeri, és vak Baldur különleges légkörére, amely az eredeti élet szférájához tartozik.

A Lokaszennában (Loki érvelő vitájában) ezután megjelenik a félisten Loki – egyszer az Istenek barátjaként, máskor az ellenségeként – hogy az ünnepi hangulatot megzavarja. Loki egy titokzatos alak, kettős természettel. Egyrészt egy az Ázok (törpék) közül, és gyakran harcol velük az óriások ellen. A törpékkel (Ázok) mágikus eszközöket csináltat: Thornak Mjölnirt, a kalapácsot és Odinnak Draupnirt, a gyűrűt. De ugyanakkor büszke arra, hogy megölte Baldurt. Mindemellett ördögi lényeknek is az apja.

Gyakran kultúrhősként is ábrázolják, rokonságban a görög Prométheusszal. A tűz, melyet Prométheusz az embereknek ajándékoz, egy kétélű ajándék: egyrészt előbbre viszi a kultúrát és a fejlődést (meleg, fény, gasztronómia, fémek felhasználása…) másrészt az eredmények mindig rámutatnak arra, hogy az ember ezt a kultúrát valójában nem tudja uralni, és tűzfegyverekkel, vagy más megsemmisítő technikákkal mindig véget is vet neki.

Habár Lokit a közkeletű felfogás alapján, mint a tűzzel összefüggő jó és rossz összes létező lehetőségével rendelkező tűzszellemet tartják számon, lehetséges, hogy ez a nézet egy a „tűz” szimbólumával kapcsolatos nyelvi tévedésre vezethető vissza. Kevés olyan jellegű utalás van ugyanis a mítoszban, ahol Loki szerepét mindenekelőtt Odinnal társítják – legyen az annak hű követője vagy egy gonosz szellem.

Sőt Ström1 mindkét Istent úgy azonosítja, hogy Lokit „Odin egyik hyposztázisának, nézetének” nevezi: a kezdet Istenének egy másik megszemélyesítéseként. Rübekeil2 pedig azt feltételezi, hogy a két Isten kezdetben azonos volt, levezetve a kelta Lugus és Lugh-ból (akiknek a nevét a Loki tartalmazza). Mindenesetre Loki figurája valószínűleg nem az északi Skaldok késői találmánya, inkább egy közös indoeurópai prototípusból származik.

Baldur halála megzavarta az egyensúlyt a szellem és a természet között. Ebből kifolyólag tudott Midgardban felülkerekedni a gonoszság és a materializmus. A „sötét korszak” elkezdődött. Keleten ezt Kali-Yugának nevezik. „Isten halott” – így fejezte ki ezt Nietzsche német filozófus. Az emberek az isteni lét fényes jelenét saját bensőjükben már nem tudták érzékelni. Ennek eredményeként az istenség a külvilágban, a természetben sem volt már elérhető. Maradt hát a hit egy „távoli” Istenben: aki gyámkodó, külsődlegessé tett és konzervatív. Ha egy világrend, vagy társadalom elveszti szem elől a sugárzó szellemi alapot, egyre inkább a külsőségek rabjává válik.

Nidhögg, a sárkány (az irigység szinonimája) most már át tudja rágni a világkőris gyökerét. Yggdrasil megremeg egészen a magas Aszgardig, az Istenek székhelyéig. Ez a kezdete a világhatalmak összetalálkozásának egy különleges harctéren – Vigriden – Midgardban. Itt játszódik le a végső küzdelem.

Loki most meg tud szabadulni a kötelékeitől. Az Istenektől elszakadt értelem eléri legmagasabb fokú kibontakozását. Feltűnik a világ színpadán a gyermekeivel, a Fenris-farkassal és a Midgard-kígyóval. A Fenris-farkast Loki egy óriással nemzette. Felnövekedése során olyan hatalom birtokosa lett, hogy senki nem tudott neki ellenállni. Csak csellel és egy varázskötéllel sikerült őt az Isteneknek egy sziklához láncolni. De az utolsó napokban onnan is elszabadult. A materialista gondolkodás elérte a tetőpontját.

A Midgard kígyót is egy óriással nemzette Loki. Őt az Istenek annak a tengernek a mélyére vetették, amely minden országot körbevesz. Ott növekedett olyan óriásira, hogy a tengerben az összes országot körbeéri, és végül a farkába harap. Ő is harcba száll az utolsó napokban az Istenekkel. Vele együtt árhullámok csapnak át a partok fölött.

Jönnek a Fagyóriások Riesenheimból. Surtur, a fekete tűzóriás meggyújtja a világtüzet lángoló fegyverével.

Az Ázok átlovagolnak a szivárványhídon (Biefröst) és a Vánokkal és Einherikkel együtt fellépnek az elszabadult természeterők ellen. A Fenris-farkas akkorára tátja a pofáját, hogy felső állkapcsa az eget, az alsó pedig a földet éri. Elnyeli Odint, aki arany sisakjával, dárdájával és páncéljával lép fel ellene.

Widar, aki az egyik legerősebb Isten, és Odin egyik fia, rááll a farkas alsó állkapcsára, a felsőt kezeivel megragadja, és kettétépi a pofáját. Így hal meg a farkas. Thornak pedig sikerül megölni a Midgard-kígyót, de ő maga is áldozatul esik a méregnek, amit a kígyó ráköpött. Heimdall, „a világ fényhozója”, harcol Lokival, és mindketten elesnek. Surtur tüzet áraszt a földre, és felégeti az egész világot. Ég a világkőris is, de teljesen nem semmisül meg.

Isten halott. Az isteni-szellemi jelenlét kialudt az emberben. De az én-központú gondolkodás is végső krízisébe kerül, pellengérre állítják: az „Occupy” (elfoglal, birtokba vesz) világszerte az új idők egyértelmű jele, amikor a világi „hatalmaknak” (bankárok, politikusok, gazdasági vezetők) új és emberbarát kiindulópontokat kell találniuk, amelyek az egész társadalmat szolgálják.

Először teremtették az Istenek a természetet. Azután az ember elkezdte az óriási erőket mozgatni, és szolgálatába állítani. Amit az Istenek teremtettek, abban élet volt. Amit az ember a természetből hívott elő, halott volt és elterjesztette a halált. Egy bizonyos kritikus ponttól kezdve ez az elhatalmasodó halál a véget harangozza be.

 

A 49. és az 50. szakasz így hangzik:

A nap kialszik, a föld a tengerbe hanyatlik;
Az égről lehullanak a fénylő csillagok.
Lobogó láng tombolja körül az életétert;
Borzasztó hőség száll fel az égre.
Velőtrázóan üvöltött Garm a Gnipahellir előtt:
Szaggatja köteleit, rohan a farkas.
Sokat tudok, látom a távoli dolgokat:
a részletek sorsát, a hadi istenek bukását.

 

A „Garm” szó egy másik kifejezés a Fenris-farkasra.

Widar, „a messzire uralkodó”, a háttérben ható Isten, annak a felcsillanását szimbolizálja, amit Krisztus tesz majd az emberiségért.

Az Edda egy olyan eposz, amely a világ fejlődésének misztériumait összehasonlíthatatlan módon adja vissza. Úgy, hogy attól még a 21. században is eláll a szavunk. Ebben a sorozatban megpróbáltuk az Edda ősrégi mitikus elképzeléseinek kifejezőerejét a mai értelem számára elérhetővé tenni. Az elbeszélés az egyetlen univerzális igazságot különböző képekben mutatja meg, amelyek az akkori hallgatóság megértési képességének feleltek meg. A vágyakozás az „arany kor” után csíraként mindig megőrződik az emberek szívében, és minden korszak hozzáköti saját elképzeléseit és fogalmait. A Seth és Osiris közötti testvérharc, Prométheusz, aki a tüzet ellopja az égből, és az Edda egész elbeszélési struktúrája mind a szellemi és pszichológiai erők harcát adja vissza, amikor a fény megpróbálja az emberi tudat sötétségét megszüntetni.

Jézus megjelenése óta, aki elhozta a Krisztust, ezt a harcot teljesen az ember bensőjébe helyezték. Az új idők feladata, hogy spontán fejlődés és Baldur e tudati erőinek történő önátadás által olyan légkört vívjunk ki az emberiség számára, amelyet világosság, élet és tavasz tölt be.

 

—-
1 Ake V. Ström, HaealdsBiezais: Német és balti vallás, Stuttgart, 1975
2 Ludwig Rübekeil: Népek és törzsnevek, Berlin, 2006

A fagyöngy

Nevét a fagyöngy (németül: Mistel) az ónémet „mistil” szóból kapta, amely trágyát jelent, mert magjai a madarak ürülékével kerültek fel a fák magasan lévő ágaira. Ez a növény egy félparazita, amelynek ugyan szüksége van gazdára, de azt nem károsítja.

A népnyelvben varázsnövénynek is nevezik, hiszen helyes dózisban gyógynövényként használják fel szíverősítésre és a rák gyógyításában. A fiatal ágak, a virágzási idő alatt szárítva és szétdörzsölve állítólag erősítik az immunrendszert. Túladagolva azonban szívbénító hatása van, amely le is tudja állítani a szívet. Így méreg és gyógyszer is egyben.

Mivel a fagyöngynek nincs gyökere, amely a földhöz kötné, hanem az évszakoktól függetlenül mint légi növény csak fényből, levegőből és vízből él, gyakran szent növényként tisztelték.

Elődeinknek az élet győzelmét szimbolizálta a halál felett, mivel télen magasan a csupasz fák koronájában láthatóvá válnak a fagyöngy örökzöld gömbjei. A kelták és a druidák a tölgyet szent faként tisztelték. Erről szedték a szent fagyöngyöt. Ebből a fagyöngyvarázslatból máig is fennmaradt valami: az angolszász hagyomány szerint karácsonykor fagyöngy ágat akasztanak az ajtó fölé. Ha egy szerelmespár alatta megcsókolja egymást, az szerencsét jelent a jövőjükre nézve.

A mítoszban a fiatal, törékeny fagyöngyről nem tételezték fel, hogy szerencsétlenséget tudna hozni. Túl ártatlannak tűnt ahhoz, hogy gyanús legyen. És mégis ennek a növénynek egy ága okozta Baldur halálát. Ez azt mutatja, hogy mégsem olyan tiszta, hogy ne lehetne visszaélni vele. Milyen könnyen és nyílsebesen tudja elárulni, sőt megölni az alacsony gondolkodás a szívben az isteni fényt! A ravasz önérvényesítés erői (Loki) mindig meg akarják semmisíteni a fiatal szellemi elvet bennünk.

Világosság- vagy látszatlények vagyunk?

 

Minden dologban egy egységes élő szervezet életelve nyilatkozik meg. Az anyag az élet megnyilvánulása, azonban nem önmagából él. Az anyag fényhullámokból, atomokból keletkezik, melyek a világegyetem, illetve végső soron az Istenség ideáit hordozzák. Ám önmagukban nem rendelkeznek élettel – csak látszattal, álommal, kivetítéssel. Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Ezekre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ.

 

„A valódi világosság, a kozmikus, mozdulatlan világosság, minden létezés forrása. A legmagasabb valóság. Igazából lehetetlen meglátni ezt a világosságot. Lehetetlen a mi érzékszerveinkkel észlelni. Az ember ezt a világosságot csak belülről kiindulva ismerheti fel; a mozdulatlan pontban, ami mindennek a közepe.”

Walter Russell

 

Hogyan és milyen kiindulópontból ítélkezünk a valóság felől? Vajon nem minden a benső lényünkben kezdődik-e, a mikrokozmosz kis világában? A mikrokozmoszban található testünk a maga érzékszerveivel, érzéseivel és gondolataival – állandó mozgásban, mintegy láncreakcióban vagy örvényben. Ez az, amit mi „embernek” nevezünk. Amint nyugalomba jövünk, megtapasztaljuk, hogy mindemellett a háttérben egy csendes valaki vagy valami láthatatlan létezik, ami vagy aki mindent észlel. Hasonlatos egy csendes lánghoz, amelyet tudatnak nevezünk. Minden más létezését lehetővé teszi. Folyamatosan jelenlévő, még ha minden más változik is. Ezt a lángot háttérnek is tekinthetjük, amire mintegy hologramként több dimenziós képek vetülnek. Egy hologram ismertetőjegye abban áll, hogy minden egyes része az egésznek több, teljes képét is tartalmazza. A kép minden része tartalmazza a kicsinyített és kissé elmosódott – de mégis teljes képet.

Ennek az eljárásnak a felfedezését követően alakult ki az analógia az univerzummal is, vagyis, hogy világegyetemünket egy hologramhoz hasonlíthatjuk. Minden tükröződik benne, hópelyhek és csillagok, de egy másik, magasabb valóság vázlata is, amely a téridőrenden kívülről származik.

A mai tudomány e felismerései sejtetni engedik, hogy a világ nem olyan, mint azt korábban gondolták. Nem annyira elkülönült dolgok és jelenségek gyűjteménye, hanem inkább egy projekció az egyetemes tudat világosságába. Eközben pedig fontos tény továbbá, hogy ennek a valóságnak minden egyes tagja összeköttetésben áll minden mással, és magában hordozza képmásukat, a hermészi alaptörvénynek megfelelően: „amint fent, úgy lent”. Más szavakkal: Minden dologban megnyilvánul egy egyedülálló szervezet életelve. Az anyag az élet megnyilvánulása, ám nem önmagából él – legyen az egy ember, a Nap vagy egy fa formájában. Az anyag világossághullámokból keletkezik, melyek az univerzum ideáit – vagyis az Istenségét – hordozzák. Önmagukban azonban nincsen valódi életük, csupán látszatok, álmok és kivetülések.

Ebből a nézőpontból szemlélve megérthetjük, hogy a tudományban és a technológiában miért jelennek meg újra és újra tökéletlen és gyakran egymásnak ellentmondó elméletek, melyek világunkat lennének hivatottak magyarázni. Ez olyan, mint amikor árnyékokat kutatnak. És ki kutatja eme árnyékokat? Az árnyékok maguk?

Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Erre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ. Létezik egy valódi élet és egy egyetemes Világosság. Nem az a fény, amely 300.000 kilométert tesz meg másodpercenként, hanem az a fény, amely mérhetetlen sebességgel mozog.

Az a világosság, aminek sehová sem kell utaznia, mert mindenütt jelenlévő. Ez az úgynevezett világosságok világossága. Egy anyagtalan élet, a világegyetem számára és számunkra szolgáló valóban élő alap. Mindazonáltal az embernek ezt a világosságot önmagában kell felfedeznie, mint belső lényeget. Ez az esszencia rajtunk keresztül és általunk szeretne megnyilvánulni. A világ, a valóság, amit észlelünk, mindig a kiindulóponttól, a szemlélő tudatától függ.

Az érzékszervek ebben alárendelt szerepet játszanak. Amennyiben az igazságnak valóban a pontos képét szeretnénk megismerni, először is találnunk kell egy biztos, változatlan nézőpontot. Olyan ez, mint mozgó fényképezőgéppel fotózni. A képek életlenek lesznek.

Ha bensőleg nyugodtak és mozdulatlanok vagyunk, pontos képet kapunk. Ez a mozdulatlan középpont bennünk rejlik. A valódi, emberi lényeget képezi, és egyben minden létezés közös középpontja is. Hol találjuk ezt a magot?

C. G. Jung, a svájci pszichiáter egyszer azt mondta: „Aki kifelé néz, álmodik, aki figyelmét befelé irányítja – felébred.” A felébredés az igazsághoz vezet, mindkettő összeköttetésben van. Ahhoz, hogy felébredhessünk, vágyakoznunk kell az igazságra. A megvilágosodás és felismerés utáni vágyakozás megköveteli, hogy ennek a világosságnak mindent kiszolgáltassunk; bizonyára lépésről-lépésre – de mindent.

Ennek útja a szívvel történő felismerés, napról napra, pillanatról pillanatra. Felismerni mindazt, ami összhangban van a lélekkel, a legbensővel. Ezáltal egyre jobban közelítünk a forráshoz, lényünk magjához.

Tudatunk lángja így egyre erősebben megnyilvánulhat mikrokozmoszunkban. Ezáltal pedig személyes aggodalmaink és félelmeink egyre csökkenek, míg végül teljesen eltűnnek. Korlátaink és téves elképzeléseink elmúlnak, a nagy Egész elgondolása pedig a helyükre lép. Természetesen ez nem megy fájdalom és szenvedés nélkül.

Ez azt jelenti: belülre figyelni, és minden további fenntartás nélkül járni a saját létünk eredeti világossága és igazsága felé vezető ösvényt. Tudatos életet jelent, és ez a látszat- és világosságlény közti különbség.

Szemünk világa

 

Szemünk fényérzékelő szerv, segítségével tapasztaljuk meg a fény által láthatóvá váló térbeli kiterjedéseket. A szem azonban nem csak érzékel, hanem ki is sugároz fényt és erőt, erőt, mely sok dologra képes. Szemeink kisugárzása által láthatóvá válik, hogy kik és mik vagyunk, mert a szem a lélek tükre.

 

A szem önmagát nem láthatja, ehhez tükörre van szüksége. Isten tükre – hogy önmagát lássa – az ember.

 

„Az ember a világ szeme, a világ Isten visszatükröződése, és Isten maga a szem fénye.

Az ember a szem, mely a tükörbe néz, és ahogy a tükör visszatükrözi a beletekintő ember arcát, úgy néz szeme visszatükröződése a szemébe.

Isten, aki az ember szeme, saját magát az emberen keresztül érzékeli. Ez valami rendkívül kifinomult dolog. Egy meghatározott nézőpontból tekintve Isten az ember szeme, egy másik nézőpontból pedig az ember a világ szeme, mert a világ és az ember egyek. Ezt az embert, aki a világ szeme, a tökéletes embernek nevezik. Mivel az ember minden létező teljességét ábrázolja, ő önmagában egy világ. Az Isten és az ember között fennálló kapcsolat ugyanúgy fennáll az ember és a világ között is.”

(Mohammed Lahidzsi sejk)

 

Ha mi magunk a tükörben szembenézünk önmagunkkal, úgy látszik, hogy a szem mindig valamire irányul. Elhangozhat hát a kérdés: mi mire néz, és mi lát mit?

Az egyiptomi „Ra” név fényt vagy Napot jelent. Ra a kozmikus teremtő őserő, a Nap mögötti láthatatlan Nap, mely az összes teremtési elvet vagy tevékenységet magába foglalja.

Az általunk érzékelt Nap, Ra szeme, és nem Ra maga. Látjuk, hogy az ókori Egyiptomban gyakran ábrázolták a szemet jelképként.

Az ember jobb szemét Ra szemének tekintik – ez a Nap szeme. A bal szemet a Hold szemének látják. Mindkét szem együtt Hórusz, az idősebbik fiú szeme, és az ember spirituális képességeit jelentik.

Szemünk fényérzékelő szerv, azaz segédeszköz. Segítségével tapasztaljuk meg a fény által láthatóvá váló térbeli kiterjedéseket, és következésképpen nem tudatszerv. Addig nézünk, amíg hisszük, hogy látunk.

A szemek szoros, kölcsönös összefüggésben állnak a tudatszervekkel. A jobb szem a tobozmiriggyel és az ennek megfelelő agyi területekkel van összeköttetésben.

A bal szem a normál értelmi gondolkodással van kapcsolatban, melynek központja egy másik agyi régióban van. A tobozmirigy-központ rendkívül érzékeny a gnosztikus „napfényre”.

A jobb szem azonban csak akkor érzékeli ezt a gnosztikus fényt, ha az uralkodó én-ösztönök eltűnnek. Amíg ez a pillanat el nem jön, addig csak a józan ok-okozati értelemmel szoros kapcsolatban álló bal szem alárendeltjeként használható. Ezt mondhatnánk: valódi természetét tekintve a jobb szem még vak.

Akit még nem lobbantott lángra az isteni fény, az valójában ebből következően félszemű, és ezáltal az időben és térben létezőre egyoldalúan irányul.

Az igazi szellemi látás akkor jön létre, ha a tobozmirigy Ra szellemi napsugarait, a gnosztikus fényáradatot képes befogadni, és ebben érzékelni tud.

A szemeken keresztül a saját tudatunkkal megegyező rezgésállapot éterét vonzzuk magunkhoz. A szem azonban nem csak kap fényt, hanem ki is sugároz fényt és erőt, erőt, mely sok dologra képes.

Szemeink kisugárzása láthatóvá teszi, hogy kik és mik vagyunk. A szem a lélek tükre. Következésképpen ebből a tükörből ki lehet olvasni a tudatállapotunkat. A szem táplálhat minket, de kifelé is ösztönözhet, lelkesíthet és teremthet. Ebben az értelemben rendkívül mágikus. Van az a mondás is, hogy irigyelni egymástól a szemekben levő fényt. Szemünk fényét, figyelmünk fényét tudati világosságunk határozza meg. Ebből a fényerőből teremtünk. Azonban az általunk elképzelt, magunk-teremtette világkép ugyanakkor érzékelésünk határát is jelenti.

Addig nézünk valamit, ameddig látjuk, amit látni vélünk. Szemünk fényével csak azt látjuk, amik mi magunk vagyunk. Szemeink kisugárzása ilyen módon kialakítja körülöttünk a saját zárt tudatkörünket, a látóterünket. Ha ebbe a zárt tudatkörbe egyszer magasabb fény hatolhat be, akkor egy nagyobb valóságba lát bele az ember.

Az én-lényben található központi lángról tanúskodó, és csak saját magát látó szemfényt ezután ez a magasabb fény arra ösztönzi, hogy mint központi módon vezető szerepet játszó fény háttérbe szoruljon. A tekintet nyugodt és tiszta lesz. A saját hipnotikus tudati tükörbe meredés ördögi körét áttörik.

A szem „nem-léte” az a tiszta tükör, amelyben Isten saját magát látja. Ha ez az új fény lángra lobban bennünk, új világ bontakozik ki belső szemünk előtt. Mit lát a belső szem? Ki lát a belső szemmel? A tökéletes, az isteni Hórusz-ember, akit az ókori egyiptomiak „a Fiúnak” neveztek, aki bennünk belelát a saját isteni világába, és mi ennek a csendes, megvilágosodott tanúja vagyunk. Ebben a csendben képes a szemünk a fényerőt átalakítva kisugározni.

Az Egyetlen

 

A szufi Mahmoud Shabistari (1288-1340) A titkos rózsakert című kötetében összegyűjtött verseit – amelyekből itt idézünk – a perzsa költészet által létrehozott leginkább inspirált művek között tartják számon. Szépségben és egyszerűségben tanúskodnak a Világosságról. „Ó, Isten Világossága, ó árnyék nélküli végtelen!”

 

A név

Minden teremtmény az Egyetlen nevéből jött, amelyben kezdete volt, és ahová végtelen dicshimnuszokkal vissza fog térni.

 

A szeretett vendég

Dobd el magadtól teljesen az egzisztenciádat, mert nem más az, mint hamisság és gyom.

Ürítsd ki szíved kamráját, és rendezd be úgy, hogy a Szeretett lakása lehessen. Ha te már nem leszel ott, Ő be fog jönni, és feltárja előtted – ki énedet levetetted – a szépségét.

 

Az árnyék nélküli

Az igazság keskeny ösvényén, a középvonalon áll ő, egyenesen, anélkül, hogy akár egy árnyékot is vetne, sem maga előtt vagy mögött, sem balra, sem jobbra.

Kelet és nyugat az irány, melyekre imáit irányítja, túláradva az isteni világosság tengerében.

Üdv! Ó, Isten Világossága, ó árnyék nélküli végtelen!

A Világosság megjelenése

 

A Világosság

A megnyilvánult világosság vezeti a szív minden örömét, hol lantosként, hol pohárnokként.

Micsoda dalnok az, aki száz meg száz odaadó hallgató szívét tűzbe és lángba borítja, édes melódiája csupán egyetlen akkordjának leütésével!

Minő pohárnok az, akinek egyetlen pohárkája célba talál, és bódulttá tesz!

Amikor alkonyatkor belép a mecsetbe, egyetlen ott virrasztó embert sem hagy cserben.

Ha éjjel jő a kolostorba, úgy azt, amiről a szufi mesél, mesés történetté teszi. Ha az előadóterembe lép részegnek tettetve magát, reménytelen zavarba hozza a professzort.

Akik imádják, azokat őrültté teszi a szeretetéért, és otthonukat elhagyják érte.

Egyeseket igaz hívőkké tesz, másokat hitetlenekké, világukat elsivatagosítván.

Ajkai vendégfogadókat magasztaltak fel, orcái mecseteket tettek ragyogóvá. Mindent megtaláltam benne, amit kívántam, az éntől való végső megszabadulást.

Szívem semmit sem tudott felőle, mert a világosság az önteltség, a felfuvalkodottság és az érzékcsalódások fátylainak százai mögé volt elrejtve.

 

A látogatás

Egy napon, pirkadatkor, belépett a tiszta istenkép az ajtómon és felébresztett a tudatlanság nehéz álmából.

Lelkem titkos kamráját megvilágította ábrázata által, és igaz világossága felfedte előttem a létet.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy belenéztem ebbe a tiszta ábrázatba.

Így szólt hozzám: „Egész életedben a hírnevet és a megbecsülést kerested, de önvalódnak ez a keresése tévképzet csupán, és távol tart téged tőlem.”

És hozzátette: „Ha csak egyetlen pillanatra is arcomba nézel, többet ér az, mint ezer év istentiszteleti fáradozás.”

Igen, a Szeretett arca fátyoltalanul jelent meg előttem, az emberiség eme ékessége, és lelkemet elhomályosította a szégyen, ahogy elveszett életemre és elfecsérelt napjaimra emlékeztem.

 

Mahmoud Shabistari Titkos rózsakertjéből

Egy másfajta, mélyebb belátás

 

Mi a fény valódi lényege?

 

Einstein a fényben látta a legnagyobb csodát, mégis a fény sebességének kiszámításával bizonyos értelemben korlátok közé szorította azt. A „fény” fogalma ezáltal végérvényesen összekapcsolódott az „idő” fogalmával. A CERN (a Részecskefizikai Kutatások Európai Szervezete) részecskegyorsítójában nemrégiben tett felfedezés – melynek során tulajdonképpen Einstein fénysebesség-képletét akarták megcáfolni – olyan hatalmas hatást fejtett ki, amely nagyon sok embert elgondolkodtatott. A felfedezés következményei ugyanis a feje tetejére állítanák az egész világot. Olyan földcsuszamlás lenne, amely alapjaiban rendítené meg a tudományt. Nos, talán őrültségnek tűnik a gondolat, hogy az idő, a fény sebessége felülmúlható. Igen, és ezzel már meg is kezdődött a verseny, hogy elérjék és meghaladják ezt a sebességet. Aki a fény ura, az az időn is uralkodhat. Most az a kérdés, hogy mi az, ami a fénynél is gyorsabb mozgásra képes.

És mindenekelőtt: Egészen pontosan mi a fény? Nem létezik-e már régóta, a tudomány paradigmáin kívül, egy másik, kevésbé abszolút, de annál mélyebb belátás e fényt illetően? Egy olyan belátás, ahol a fény megjelenése és manifesztációja helyett a fény lényegéről van szó?

A hermészi bölcsességtan lélekről és annak korlátlan lehetőségeiről szóló részében remek példát találhatunk erre.

„…Parancsold meg a lelkednek, hogy Indiába menjen, és már ott is van…”

 

Mi a fény valódi lényege?

 

Arthur Zajonc így ír erről a Fényt látni című művében:

„A tudomány az idők folyamán levagdosta a szellem ornamentumait, díszítményeit, és megalkotta a fény materialista, matematikai képét. Ezzel az ember és a kozmosz képét is újrateremtette. A fény egykor Isten látását jelentette.” – írta.

„Amikor a napisten, Ra pillantását a térre vetette, a fény az univerzum egyik végétől a másikig terjedt. (…) Tehát az egész anyagi teremtés kondenzált fényből tevődik össze.”

A modern építész, Louis Kahn egy alkalommal így nyilatkozott a Time című folyóirat egyik újságírójának:

„Kijelenthetjük, hogy valójában a fényből születtünk. Meggyőződésem, hogy a fény minden anyag teremtője. Az anyag elhasznált fény.”

 

Időt teremteni: a fényt bebocsátani

 

Nap nélkül, fény nélkül az általunk ismert élet elképzelhetetlen. Az időt a Nap állásából vezetjük le, még sincs időnk arra, hogy a fénnyel foglalkozzunk. Teremtsünk időt, hogy kiszabaduljunk az idő markának szorításából, és így beereszthessük a fényt!

 

Az ember ősidőktől fogva a Föld Naphoz viszonyított pozíciójának meghatározásával méri az időt. Ahol a Föld a Nap felé fordul, ott „nappal” van, ahol elfordul a Naptól, azt „éjszakának” nevezzük.

A Föld Nap körül leírt pályája által jöttek létre az évszakok, és így alakult ki az évek egymást követő váltakozása. Reggelente a fény ébreszt fel bennünket, míg esténként a lemenő Nap arra ösztönöz, hogy újra lezárjuk szemeinket.

Egy embereken végzett kísérlet folyamán az vizsgálták, hogy milyen ébrenlét-alvás ritmust alakít ki az ember, ha hiányzik számára az információ, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Úgy tűnik, hogy ennek az úgynevezett „biológiai órának” 24,5-28 órás ritmusa van.

Az által, hogy a Nap egy 24 órás ritmus körforgásában tart minket, természetünket a fény nyilvánvalóan egy kissé „megsürgeti”. Az emberről tehát joggal állíthatjuk, hogy „fényérzékeny lény”.

A Napnak az életfolyamatokban betöltött meghatározó szerepét tekintve ez a kijelentés természetesen nem okoz meglepetést. Nap és fény nélkül az általunk ismert élet elképzelhetetlen. A napóra mutatója – mely „csak a derűs órákat számolja” – még egy felhőcskét sem tűr meg a Nap előtt.

 

Zárófény

Asszociatív (összekötő) értelemben ezért érvényes az a kijelentés, hogy „az idő fény”. E költői axiómát az emberiség jelenlegi hajszolt életmódjának forgatagában gyakran a prózai „az idő pénz” vagy annak személyesebb változata: „az én időm roppant értékes” kifejezésekre cserélik. Tulajdonképpen mi az, hogy értékes? Életünket, azt az időtartamot, melyet itt a földön, a Nap alatt élvezhetünk, ingyen, ajándékba kaptuk. És mi értékesebb: egy rövid vagy egy hosszú élet?

A gyakorlatban, úgy tűnik, nem mindig egyszerű élvezni az életünket a Nap alatt. Gyakran túl kevés idő áll a rendelkezésünkre.

Életünk nem más, mint kötelességek és elvárások teljesítésének sorozata; „kellemes dolgok megtételére” gyakran már csak a zárófény nyújt lehetőséget. Gyakran tesszük fel a kérdést, hogy csak azért élünk, hogy dolgozzunk, vagy játszhatunk is egy keveset? Vagy talán pillantásunk átsiklik az érdekes választási lehetőségek felett? Bizonyos lehetőségeket ideiglenesen még lehetetlennek tartunk – világító ösvényeket pedig járhatatlanoknak?

 

Oltárkő

Az ember már a legtávolabbi múltban is tudatában volt a Nappal való szent kapcsolatának. Stonehenge megalit építményében június 21-én a felkelő nap a sarokkövek között pontosan az emlékmű oszlopkörében elhelyezkedő oltárkövet világítja meg. Június 21-én délben a Nap merőlegesen áll a Ráktérítő felett, s ezzel a legtávolabbi ponton a Föld északi félgömbjén. Az északi félgömb lakói számára a Nap a nyári időszámítás elején van a legközelebb. Az egyiptomi szfinx pillantását kelet, az „Orient” felé irányítja, ahol a Nap felkel, tehát a szó szoros értelmében a Napra „orientálódik”. A templomok épületeit is már évszázadok óta úgy építik, hogy azok a kereszt hossztengelyével kelet-nyugat irányba mutatnak.

 

„Időt teremteni”

A Nap minden embernek 24 órát biztosít naponta. Ebből többet nem hozhatunk ki. Csak annyit tehetünk, hogy a számunkra kiszabott időt úgy használjuk ki, hogy a „nincs elég időm” érzése fel se merülhessen, hanem megelőzzük a fenyegető időhiányt. Akkor hát inkább semmibe se kezdjünk bele? Ez egészen biztosan nem működne, ehhez az ember túlságosan nyughatatlan lény. De még ha meg is tudnánk fékezni a bennünk fellobbanó cselekvési kényszert, még mindig megmaradna az a nyomás, melyet embertársaink és életkörülményeink fejtenek ki ránk. Egy mechanikus, kézzel felhúzható órában azt az apró kereket, mely folytonosan föl-le mozog és a ketyegő hangot okozza, németül „nyugtalanságnak” („Unruhe”) is nevezik. A nyugtalanság mint az idő karmestere…

Az időtől való elszakadást pedig az „örök nyugalomra lelt” kifejezéssel jelöljük. A köznyelv néha nagyon találóan fejezi ki a dolgok nem mindennapi értelemben vett lényegét! Meglehetősen paradox módon tehát úgy mondhatnánk, hogy időt kell teremtenünk ahhoz, hogy az időtől megszabadulhassunk. Akkor az idő, mint jármű feleslegessé válik, amint a segítségével elértük a célunkat.

Az időn át vezető ösvényünk egy tapasztalati út, mely az örökkévalósághoz vezethet bennünket. Az életút kiragadása az időből és az örökkévalóságba emelése! Olyan lehetőség ez, melyet gyakran nem veszünk figyelembe.

A szfinx mögött emelkedik a nagy piramis, amely egy templom. Nem imák vagy istentiszteletek temploma, hanem a tudatossá válás helye. Kőből vésett bizonyítéka annak, hogy az ember az Istenné válás útjára térhet. Erősebb kifejezéssel élve úgy is mondhatnánk: az emberi élet célja nem más, mint a biológiai lét elhagyása, és az istenibe való felemelkedés.

E feltámadási út kulcsát a szfinx nyújtja át nekünk: Célunkat akkor fogjuk elérni, ha pillantásunkat kelet felé irányítjuk – már ha megkockáztatjuk, hogy kapcsolatba kerüljünk a fénnyel, az eredeti élet fényével, ami e világi létünk közmondásos sötétségét megvilágíthatja.

Ha ehhez a fényhez közeledünk, irányulásunknak olyannak kell lennie, hogy a kör közepén álló oltárkövet – mely nem más, mint a bennünket körülfogó mikrokozmosz közepén elhelyezkedő emberi szív – ez a fény teljesen megvilágítsa.

 

Képaláírás (33. oldal):

Mark Rotho, „Orange, Tan and Purple” (Narancssárga, Sárgásbarna és Lila) 1949. „Az emberek, akiket műveim néha annyira megérintenek, hogy könnyekre fakadnak, így ugyanabban a vallásos élményben részesülnek, mint én magam, amikor a képeket festettem…”