Orfeusz misztériumai

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói, leírták a lélek megszabadításához vezető utat. Ehhez az egyetemes tan eredeti szövegeit vették alapul, melyeket a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdeklődőknek elmagyaráztak, és életük példájával bemutattak.

J. van Rijckenborgh

 

Európa különböző színhelyein, valamint Kanadában és az Egyesült Államokban is előadták tavaly nyáron Christoph Willibald Gluck „Orpheus és Eurydiké” című operáját. A zeneszerző emiatt 1776-ban mélyen beleásta magát a mitológiába, és csodálatos dallamokkal tarkítva dolgozta fel az Orfeusz-mítoszt. Orfeuszt, az énekest, aki varázslatos hangjával és húrjátékával még a köveket is képes volt meghatni. A Pentagram is szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az olvasóval együtt elgondolkozzon ennek az ókori görög szellemi drámának a mélységeiről és hátteréről.

Amikor Orfeusszal foglalkozunk, mindent el kell felednünk, amit az iskolapadban esetleg tanultunk róla. Nem azért, mert az talán nem igaz, hanem mert azokból biztosan a rossz következtetéseket vontuk le. Ebből az következik, hogy kevés figyelmet szentelünk az orfikus és dionüszoszi csodáknak. Ezekről a csodákról leginkább az „orgia” szó jut eszünkbe, melynek nálunk igen rossz híre van. Valójában a régi korokban, főleg a szerfelett dekadens római császárságban az orgiák – eredetileg a misztériumi rítusok ünnepe – alkoholos kicsapongásokká, és a legelvetemültebb, közszemlére tett érzéki megnyilvánulásokká váltak. Mindezt az orfikus és a dionüszoszi misztériumok álcája mögött tették. Úgy tartják, hogy Dionüszosznál és Orfeusznál előkelő helyet foglalt el a boroshordó, továbbá az is fennmaradt, hogy mindkét misztériumi alak főleg a nőket tudta őrületbe kergetni.
A dionüszoszi befolyás egyfajta légköri vibrálás volt. Amint ez a vibrálás elérte a vidéket, azok a nők, akik erre nyitottak voltak, elhagyták otthonaikat, férjüket és gyermekeiket, hogy bizonyos helyeken összegyűljenek és isteneiket borral és hisztériával fűszerezett különféle orgiával tiszteljék.
Mialatt házi teendőiket végzik – így szólnak a legendák – hirtelen szőlőkacsok fonják be szövőszékeiket, és tej és méz csöpög a mennyezetről.
Megragadják az egyik gyereket a családból, széttépik, és eltűnnek a hegyekben, ahol a menádokkal átadják magukat az isteni mámornak. Az őrület járványszerűen terjed az emberek között, és a többnyire vonakodókat magával ragadja, minden kapcsolatot elszakít, és féktelen természetű élethez vezet.

Más elbeszélésekben a következőket olvashatjuk: három nővér megőrül és elhagyja a szülői házat, csecsemőiket felfalják. Olyan ez, mint mint egy lidérces álom, így tanítja az irodalom. És isten még tovább űzi, hajtja őket az őrületbe. Ő a nagy vadász, és az asszonyokat, akik őt szolgálják, úgy hajtja, mint a kopókat. Ki ne hallott volna már a bakhánsnőkről? Ezek a dionüszoszi őrületbe kergetett asszonyok, akik félelmetes őrületben vadállatokként viselkednek.
Mit tartsunk hát mindarról, amit anélkül tanítottak nekünk, hogy megértették volna, s mint mondákat és legendákat tálaltak, és ami a római dekadenciára olyan ördögi hatással volt a maga idejében? Vajon nem Bacchus szolgája manapság is egy alkoholista? Nem arról van-e szó, hogy az ókori misztériumok mondaszerű, mitikus elemeit tényként kezeljük, hogy ezzel dialektikus durvaságot és bűnöket szemléltessünk?
Vajon nem lehetséges-e, hogy ezeket a bortól és fajtalankodástól bűzlő misztériumokat megfosszuk fátylaiktól és az új élet hívásának tekintsük őket?
Valójában nem. Egy isteni üzenet kézjele ezekben a misztériumokban ugyanis olyannyira nyilvánvaló, hogy egy gyermek is könnyűszerrel megértheti őket.
Elérkeztünk egy alapvető megállapításhoz: az orfikus misztériumok történelem előtti, legendás időkből származnak. Ezek kezdete körülbelül időszámításunk előtt 12 000-re datálható. Erre mindenképpen gondolnunk kell, amikor tiszta, több, mint tízezer éves krisztocentrikus gondolatokkal foglalkozunk.

Orfeusz minden más nagy isteni küldöttel összehasonlítható. Egy tant oszt meg velünk, amely az egyetemes misztériumok összefoglalása, anélkül, hogy bármit is feljegyezne.
És vele együtt Dionüszosz is színre lép, a szellem viharosan lelkes személye. Aki rá kíváncsi, minden különösebb fantázia nélkül megállapíthatja, hogy Dionüszosz a Szent Szellem hatásosságát testesíti meg. Ő a szellem, aki orkánként zúg át a világon, és mindenütt felrázza a dialektikus embereket, ahol csak lehetséges, és eksztázisba, vagyis orgiába kergeti őket. Amikor Krisztus tanítványai megélték pünkösdi ünnepüket, vagyis amikor a Szent Szellem kiömlött rájuk, akkor többen úgy gondolták, hogy a sok édes bor szállt a fejükbe. Az eksztázis, a mennyei, földöntúli öröm, amely a Szent Szellem érintése által ébred, és az ebből fakadó tettek, a hétköznapi, földi ember számára oly logikátlanok, és olyannyira abszurdak, hogy az „őrület” szót használhatják rá.
A régi hagyományok arról számoltak be, hogy a Szent Szellem érintésére az emberek reakciója olyan lehengerlő, hogy az a kívülállók számára felfoghatatlan volt.
Ezt értsék jól. Amilyen mértékben földi területünk az idő múlásával továbblép, úgy kristályosodik meg az ember fajteste is. Az emberi lényvalóság egyre jobban megkövesedik.
Ez a megkeményedés nemcsak az anyagtestet érinti, hanem a személyiség egyéb „járműveit” is. A személyiség tulajdonságait, életszféráját és magatartását is befolyásolja. Tehát nem csupán megkeményedésről van szó, hanem az életfunkciók lassulásáról is. Az idő előrehaladtával az ember reakció-képessége is egyre gyengébb.
Ha ehhez még hozzátesszük, hogy ezzel együtt jár a tudat betokosodása is, akkor értjük meg teljesen, hogy a szellem érintése tizenkétezer, kétezer vagy hétszáz évvel ezelőtt sokkal dinamikusabb és hatásosabb volt, mint manapság.
Hétszáz évvel ezelőtt egyszerre emberek százai csatlakoztak a katárokhoz, és oldódtak fel az endúrában, mivel megtapasztalták a Szent Szellem érintését és átadták magukat neki.
Kétezer éve néhány ezren csatlakoztak Krisztus apostolainak hívásához és megkeresztelkedtek. Ezt ne valamiféle külső cselekedetnek tekintsük, hanem földöntúli rezgések élő megtapasztalásának, és az erre való személyes reagálásnak.

 

EGYETEMES GYÚJTÓPONT

Így megértjük, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt az orfikus és a dionüszoszi misztériumok lehetővé tették, hogy sok ezren ébredjenek az új életre. Itt hatalmas, tömeges reakciót képzeljünk el. Ez oly nagyszabású volt, hogy még több ezer év múltán is fennmaradtak a megrázó mondák és elbeszélések, még ha olyan leszármazottak révén is, akik ezeket már nem értették, és össze is keverték őket.
Több ezer évvel ezelőtt egész Kis-Ázsia az egyetemes erőknek egy hatalmas gyújtópontja volt. A népek, akik ezen a nagy területen éltek, megtapasztalták ennek a kegyelmét.
Egyiptom, Kánaán, Szíria, Perzsia, valamint a Dél-Balkán olyan volt, mint az Egyetemes Testvériség Szent Misztériumainak nagy betakarító-területe. Azt mondhatjuk, hogy ebben az időben az Új Élet aratása több tízezernyi megszabadult lelket számlált.
Az árja kor e jelentős időszakában úgy tűnik, hogy a misztériumok összeszövődtek egymással. És milyen sokat ismert nemcsak Görögország. Hiszen mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy belépjen a megszabadító életbe.
Ez volt az árja emberiség utolsó, nagy kiszállási lehetősége. Ez volt az utolsó, a nagy aratás, mielőtt a fajtest úgy megkristályosodott, hogy nagy aratásról többé nem beszélhetünk.
Ki az, aki még most is meg tudja tapasztalni és meg tudja érteni a szellemet? Kinek van még meg az átfogó tudata ahhoz, hogy értelmesen és spontán reagáljon rá?
Az egykori ezrek és a hétszáz évvel ezelőtti százak ma a legjobb esetben is csak egy kis csoport. Ma minden egyes lélekért komoly harc folyik, hogy az embert teljesen megnyithassák a világosság számára.
A testvérek pedig térdükre rogynak a hálától, ha sikerül megmenteniük egy lelket. Ők ugyanolyan hálásak egy lélekért, mint amilyenek az orfikus hierofánsok voltak az ezrekért. Ezért a bor, amely a Dionüszosz kultusszal összefonódott, ezzel a Szent Szellem hatásosságának szimbóluma, gondoljanak csak a borra a Szent Úrvacsoránál.
Amikor az asszonyok szövőszékei körül indák tekeregtek és a mennyezetről méz és tej csöpögött, akkor ez nem jelent mást, minthogy a szellem érintése olyan dinamikus volt, hogy az emberek már nem voltak képesek a hétköznapi élettel foglalatoskodni, hanem valamilyen módon reagálniuk kellett a szellemre.
Így reagáltak számtalanul a régi időkben Dionüszosz ostromló erejére. Az emberek jól tudták, miről van szó, mert Orfeusz tanítása felkészítette őket. Ezeket dalok és költemények formájában tárják elénk, Orfeusz énekli és szavalja őket héthúrú lantján játszva. Ez a lant az akarat és a jóga minden fiának mágikus és megszabadító hangszere, az isteni ember hétszeres képessége.
A mai, dialektikus ember, aki ezt már nem érti, azt állítja, hogy Orfeusz éneke és tanai pesszimisták voltak. Orfeusz melankolikus tanító volt, állítják nyomatékosan. De Önök, mint a Szellemi Iskola tanulói nem fognak egyetérteni ezzel. Mit mond hát Orfeusz?
Az ember bűnös és boldogtalan kétszeres természete miatt. Ezt mi is tudjuk. Orfeusz azt mondja, hogy egy boldog túlvilág utáni vágyakozásnak nincsen semmi értelme. Azt kívánja – szó szerint idézzük -, „hogy kerüljünk ki a körforgásból és lélegezzünk fel e nyomor után”. Önök pontosan tudják, mit jelent ez. Orfeusz azt tanítja, hogy az élet fatális körforgás, amelyben az ember fogoly. Ebben a fogságában egyik bosszúságtól a másik felé halad, bűnről bűnre.
Bár az orfikus tan itt ennek a természetnek a bűneire és nyomorára gondol, azonban a megváltás tana áll mindenek felett. A megváltás áll a középpontban. Orfeusz mindent megtesz, hogy megmagyarázza a világot és annak dialektikus korlátait.
A danaidák hordójának és a sziszifuszi munkának a története az orfikus misztériumok képi világához nyúl vissza. Talán mindkét történetet ismerik:
A danaidák bűnösök – az eredeti isteni birodalomból kitaszítottak -, ezért arra ítéltettek, hogy egy hordót, melynek nincsen alja, folyamatosan töltsenek meg vízzel. Olthatatlan életszomjuk hajtja őket, és ezt a reménytelen vállalkozást űzik miatta. A hordó természetesen sohasem telik meg, sohasem nedvesíthetik meg vízzel szomjas ajkaikat.
Sziszifusz arra ítéltetett, hogy egy meredek hegyi emelkedőn szüntelenül szikladarabot görgessen felfelé – mielőtt pedig felérne, az mindig visszagurul. Ehhez nincs szükség magyarázatra.
Keletkezésről, virágzásról és hanyatlásról beszélünk, és még talán túl optimisták is vagyunk. Vajon ebből a nézőpontból nem sokkal pontosabb-e egy orfikus misztérium, amikor azt mondja, hogy ebben a természetben csak lejtmenet létezik? Nem erről tanúskodik-e az egész életünk?
Azokban az épületekben és termekben, ahol az orfikus tanulókat oktatták, mindig igen szemléletesen mutatták be a danaidák hordóját és Sziszifusz kövét.
Ezért azt mondhatjuk, hogy ez a két kép 12 000 éve szemlélteti az egész dialektikát. Ez bizonyára pesszimista nézet, ám csak ha erről a természetről beszélünk. Orfeusz dalai azonban ennél magasabbra és messzebbre tekintenek. Itt a megváltásról van szó, a körforgásból való megszabadulásról.

Hogyan is érjük el a megszabadulást?

Elsőként az isteni szikrát kell szabaddá tennünk, az isteni elemet, mely a bukott mikrokozmoszban mindig jelen van és jelen lesz.
Másodsorban a tanulónak „Orfikosz Biosz” útját kell járnia: ez a természet szerinti meghalás útja. Ez ennyit jelent, hogy az orfikus misztériumok tanulói különleges életvitelt folytattak, és útjukat csendben járták. Magától értetődő, hogy a szokásos életviteltől, erkölcsiségtől szinte minden tekintetben eltértek.
Harmadrészt a tanuló a rituális úton járt. Ez az út a Szent Szellem által és a Szent Szellemben történő szisztematikus, rendszeres érintkezés, összetörés és felemelkedés útja. A rituális út Dionüszosz útja. Itt a szellem vihara feltámad, és a tanuló a megszabadulás dalát énekli: „a Föld gyermeke voltam és a csillagos égé, de a származásom mennyei. Te bizony tudod ezt!”
A szent cselekvés, tanulás és új élet által történő ösvényen járás következménye a nyomor láncaitól való megmenekülés.
Így változik át a természet pesszimizmusa a szellem borával jóllakott zarándok sziporkázó lelkesedésévé. Úgy táncolnak, mint a bakhánsok, mint egykoron a szentek és a megszabadítottak, mint ahogy ezt a zsoltárok is írják.
Táncolják megszabadító táncukat a monádokkal – ezek az új lélek és a megszabadított, újjászületett szellem – és énekelnek, Orfeusz pedig héthúrú lantjával kíséri őket:

„Üdv néked, te aki elviselted a szenvedést!
Ezt még sosem élted meg:
Emberből Isten leszel!”

„Amikor beesteledik”

Fülöp evangéliuma

„Egy szamár egy malomkő körül járva megtesz száz kilométert. Amikor eleresztik, azt tapasztalja, hogy továbbra is ugyanazon a helyen van. Így vannak emberek is, akik nagyon nagy távolságot hagynak maguk mögött, anélkül, hogy akár egy lépéssel is előbbre jutnának. Amikor rájuk esteledik, nem láttak sem várost, sem falut, semmiféle teremtményt, sem természeti jelenséget, hatalmasságot vagy angyalt. Hiába a felesleges munka.” (Aranyi László fordítása)

Fülöp evangéliumának ez az idézete nem pontosan jelenlegi életünkre vonatkozik-e? Nem járunk-e mi is mindig körbe-körbe, s őröljük nagy fáradsággal gabonánkat a munkában, a családban, a társadalomban, és folytatjuk ezt vég nélkül – sietünk és rohanunk? „Amikor pedig beesteledik”, amikor meghalunk, mégse láttunk semmit igazából. Nem ismertük fel a lényeges dolgokat: a lényeget az emberi kapcsolatokban (sem várost, sem falut), az állatok, a növények és a természeterők lényegét. Mindez elkerülte a figyelmünket. Nem éltük meg tudatosan az érzékek feletti világok területén az együttesen ható „jó és gonosz” energiákat, amelyek irányítanak minket, és emiatt nem tudtunk megszabadulni tőlük. „Hiába volt a sok fáradtságos munka.”

Fülöp evangéliumát, amelyet közel 2000 évvel ezelőtt írt, majdnem közvetlenül fel lehet használni a mai modern ember helyzetének jellemzésére. Szinte azt gondolhatnánk, hogy azért kellett, hogy éppen most kerüljön elő a sivatag homokjából, hogy sürgősen felhívja a figyelmünket erre az élethelyzetre. Az evangélium meg tudja világítani mai helyzetünket, de egy olyan új életmód lehetőségére, sőt szükségszerűségére is rámutat, amely közelebb áll valódi rendeltetésünkhöz. Az evangélium pontos leírást ad erről az új állapotról, és arról is, hogyan lehet ezt elérni. Például ezt mondja: „Azok, akik a halott dolgok örökösei, maguk is halottak, és halált örökölnek. Akik a élő dolgok örökösei, maguk is élnek, és egyaránt öröklik az élőt és a holtat.”

Ameddig szamárként megyünk körbe-körbe, és mindig csak a problémáinkon rágódunk, nem tudunk kitörni a körforgásból. Mialatt pszichológiailag még élünk, csak „holtat” öröklünk, és emiatt magunk is „halottak” vagyunk. De arra is van lehetőség, hogy élőt örököljünk, mert a szellem öntudatlan szikrájának, a spirituális magnak csupán megfelelő táplálékra és élettérre van szüksége, hogy kibontakozhasson. Ha egy ilyen mag egy spirituális úton – amelyet a Fülöp evangéliumában a legkisebb részletig leírnak – tudatosan elkezd fejlődni, akkor „élőt” öröklünk, az életet az örökkévalóságban, és a „holtat” is. Mert mindenki számára, aki az örökkévalóságból él, minden dolog, még a „holtak” is, elnyerik értelmüket, és szolgálnak majd néki.

Ezen evangélium szavai szerint minden ember olyan, mint egy gyöngy, amelynek akkor is megvan az értéke, ha még nem birtokolja a fényét. „Ha a gyöngyöt (a halhatatlan magot) a piszokba (a társadalmi és egyéni káoszba) dobják, attól még nem lesz értéktelen. De értékesebb sem lesz, ha balzsammal kenegetik (ha illúziókkal fényezik), a tulajdonosa szemében ugyanolyan értékű marad. Így van ez Isten gyermekeivel is: bárhol tartózkodnak is (a piszokban vagy az illúziókban), értékük ugyanaz az atyánál!” Most már csak az a lényeg, hogy egyszer megszabadítsuk a piszoktól és a hamis balzsamtól. Ezáltal a gyöngy, örökkévaló létünk, teljes fényét visszakapja. Evangéliumában Fülöp, képi nyelven, mulandó világunkból vett történéséket tesz érthetővé, amelyek múlhatatlan igazságokat közölnek életünkről és tapasztalataink lényegéről. Aki ezeket a képeket, hasonlatokat és szimbólumokat megfejti, azt meglepő belátásokkal jutalmazzák.

 

Irodalom:
Nag Hammadi apokrif evangéliumai, Konrad Dietzfelbinger, Argo kiadás, Dingfelder kiadó 1989, 2. kiadás

Vetni és aratni

 

Mindenki táplál gondolatban legalább egyszer paradicsomi reményeket. Az egyetemi hallgató fényes karrierről álmodik, a sportoló felmegy a dobogó legfelső fokára, a színész pedig mámoros a tapstól. A valóság azonban teljesen másképp nézhet ki – egészen a lidérces álomig – és néha kétségbeesést, ellenállást, elkeseredettséget vagy a váratlan fordulat feletti csodálkozást válthat ki.

A népnyelv erre azt mondja, hogy valaki „szerencsés vagy szerencsétlen csillagzat alatt született”. Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy „mind szerencsés, mind szerencsétlen csillagzat alatt”, de különben a valóságról eléggé hű képet alkothatunk, ha abból indulunk ki, hogy ez a csillagzat nem annyira véletlen, mint amennyire annak látszik.

Az aratáskor az összes megtestesülés minden cselekedetének nyomait kiegészíti jelenlegi létezésünké. Mágneses pontokként és erővonalakként ténylegesen – „aurikus lénynek” is nevezett – belső égboltot képeznek mikrokozmoszunkban, kis világunkban.

Ennek az égboltnak van egy minden eddigi „lakótól” származó nemkívánatos és nem szívesen látott sötét oldala, és egy már megszerzett lélekminőséggel teli fényes oldala is. Ez egy olyan csomag, amely serkentő elemekből és akadályokból is áll. Ezért jó is és gonosz is.

A rakománynak, mindkét alkotóelem minőségének szó szerint – látszólag vakon – az a személyre szóló rendeltetése, hogy egyrészt a meglevő adományokat fejlődési alapként használja, másrészt az öröklött vagy új hiányosságokat és sérüléseket feldolgozza, semlegesítse, meggyógyítsa, miközben a személyiséget fölösleges fáradozásokon és eseményeken keresztül vezeti át. Ebben semmi meglepő nincs. Ez a létállapot mágnesként működik, mely az égboltunkat betöltő vágyaknak és becsvágyaknak megfelelően vonzza vagy taszítja a környezeti benyomásokat.

Idáig mindez még egész egyszerűnek tűnik, azonban van még más is. Általában egyéneknek látjuk magunkat, mindenki külön, de mintegy láthatatlan fonalakkal, erősen össze vagyunk kötve mindenkivel és mindennel. Ahogy a naprendszer saját rendszert képez, és mégis egy a világmindenséggel, úgy egy minden mikrokozmosz a makrokozmosszal.

Minden lépés, amelyet az egyén megtesz, valójában az emberiségért tett lépés, akár előre, akár hátra. Mert a valóságban csak egy ember van: AZ EMBER. Ebből az emberből vagyunk mi, anyagi alakkal rendelkező személyiségek, kifejezőeszközök, mint ahogy a szavak egy nyelv kifejezőeszközei.

Ebből az összetartozásból következik, hogy a személyes közreműködés mellett létezik még a csoport, sőt még a világ befolyása is. Így érthető lesz, ha mind az egyén, mind a népcsoportok időnként nagyon különös, igen, néha drámai utat járnak, amelyek nem magyarázhatók közvetlenül történelmi vagy jelenlegi adottságokból. Akkor nyilvánvalóan helyre kell állítani egy megzavart egyensúlyt, bármilyen módon is lett az megzavarva, törleszteni kell az adósságot, az érdemet pedig el kell ismerni.

De ki tegye? Miért én? Melyik isten vagy démon terheli rám az adóslevelet, miközben egyszer sem az én aláírásom áll rajta? Ez az annyira imádott szeretet, az annyira dicsért igazságosság? Ezzel a szenvedés értelmének örök kérdését érintjük. Nincs olyan isten, aki a mindennap zajló változásunk pozitívumait és negatívumait feljegyzi, hogy aztán a megfelelő büntetésről vagy jutalomról döntsön. Minden másodpercben maradék nélkül teljesen kijön a számítás. A valóságban – ha még használhatjuk továbbra is ezt a szóképet – ez olyan emberfeletti, magasztos energia, mely a szó legvalóságosabb értelmében minden emberről elektronikusság- vagy mágnesesség-feletti, orvosi aktát állít össze, és ennek alapján ajánlja fel a megfelelő, a gyógyuláshoz szükséges terápiát. Hát betegek vagyunk? Igen, bizony ezt így mondhatjuk.

Túl sok dolog állt EMBER és ember, nyelv és szó, forrás és élő jelenség közé. Az idők folyamán folyton mélyebbre süllyedtünk a külsőségekbe, a kiüresedett szavakba, az anyagba, és ezzel szüntelenül tovább távolodtunk eredetünktől, az élet forrásától.

Ez a forrás az egyik egyensúly. Az ebből származó áradat nem maradhat távol az emberi nyüzsgésnek ettől az állandó további lecsúszásától, viszont dilemma előtt áll: az embernek szabad akarata van. A szeretet nem avatkozhat be, de áradatként bizony irányíthat, kijavíthat. Ezért mondjuk, hogy a jelenlegi „sorsunk” a legjobb, amit történhet velünk. Igazán mély értelmű mondás, de ha arról van szó, nehéz elfogadni.

Az eredeti ember szabad lény, mert „Isten képe és hasonlatossága”. Teljesen szabadon dönti el, hogy erre az ajánlatra reagál-e, és hogy hogyan.

Harcolhat is ellene – és akkor ez végzet lesz. Nyugalommal is fogadhatja és ügyelhet arra, hogy a legjobbat csinálja belőle; számára ez akkor egyszerűen a sorsa. Mindazonáltal érettebb lélekként tudja életútját megérteni, és megbízatásként fogadni, és így annak magasabb spirálisához, az igazi emberré váláshoz vivő átjárót megtalálni. Vagy dolgozhat magával hozott képességeivel, vagy megpróbálhatja ezeket elásni, ami egyébként csak átmeneti enyhülést hoz. Egy probléma ugyanis addig merül fel váratlanul ilyen vagy olyan formában ismét, amíg nem vagyunk készek megoldani. Az ókori görögöknek minden alkalomra kéznél volt az istenek és istennők egész sora.

Az emberi sors irányítása Nemezisre, a bekötött szemű, kezében mérleget tartó istennőre lett bízva. A rómaiaknál ennek a szűz Justitia felel meg. Justitia az igazságosság: „dura lex, sed lex” (A törvény kemény, de ez a törvény! azaz: a szabály az szabály) vagy, hogy ismét egy népi bölcsességet idézzünk: „Ki mint vet, úgy arat”.

Bármilyennek is tűnjön a sorsunkra adott reakciónk, a döntés nem marad következmények nélkül. Teljesen új életvitel kezdete lehet. Akkor ez sem egyirányú utca, mert magában foglalja az élettel szemben tanúsított magatartásunkat is, és az életnek velünk kapcsolatos viselkedését is. A sorsnak nincs köze a lottóhoz! Az utunkba kerülő szikladarabokat mi magunk tettük oda, a csapdákat magunk ástuk, egyénileg vagy közösen. Bármilyen kilátástalannak is tűnik, magunknak kell, és mi magunk tudjuk eltakarítani azokat magunkért és mindenkiért. Mert ellenállás, szenvedéssel teli hanyatlás és aktív elfogadás mellett lehetőség van a sorsunkra még negyedik módon is reagálni. Az örökkévalóság lényege egyensúly, összhang, igazságosság és szeretet. Ha ez az egyensúly felborult – és ez a helyzet – és az igazságosság vádol minket, akkor hivatkozhatunk a szeretetre, de nem feltétlenül minden további nélkül, hanem csak amennyiben szeretet vagyunk. Egyedül a saját lényünkben kibontakozó látással, megértéssel és irgalommal lehet minden jót és gonoszt megszüntetni.

E segítség elfogadása az embert fel tudja vonni egy másik valóságba, ahol nincs győzelmi dobogó, és mégis végtelenül magasabbnak és mélyebbnek bizonyul, mint a legnagyobb tettek, amelyeket saját maga valaha is megénekelt: önmagáról alkotott képének, az egészben elfoglalt helyének meglepő átalakítása bűntől és bűnbánattól mentesen, saját teljesítményeitől és sikereitől mentesen. Így elkerüljük az új adósságterheket és nem hajszoljuk az érdemeket. Bennünk és körülöttünk mind a hanyatlás, mind a felemelkedés jeleire éberek leszünk. Minden elhervadó virág helyett új bimbó nyílik – a nagy világban, és kis világunkban. Mert a szeretet nagy sürgető ereje a hazavezető hosszú utunkon állandó megújítás, mindaddig, amíg minden, ami belevésődött az időbe, bele nem olvad az örökkévalóságba.

Csak a tűzmadár győzi le a gonoszt

 

Vallás és filozófia korunk társadalmában

 

Napjainkban a vallás egyre inkább háttérbe szorul. Ezzel szemben megállapíthatjuk, hogy a filozófia iránt fokozódó érdeklődés mutatkozik meg. Úgy tűnik, mintha most tőle várnánk üdvözülésünket, mivel Isten és a vallás átélése mind jobban háttérbe szorul. A filozófiát gyakran hozzák közvetlen kapcsolatba a spiritualitással, ezért nagy reményeket ébreszt az emberekben.

 

A múltban a vallás képezte az elsődleges fórumot létproblémáink megoldására és az életünk értelmére vonatkozó kérdések megválaszolására. A filozófiát leginkább csak intellektuális egyének érdekes időtöltésének tekintették. A felvilágosodás kora óta azonban a filozófia visszafoglalta helyét az életszemlélettel foglalkozó gondolatrendszerek színpadán.

Korunkban már kvantum-filozófiáról is beszélnek (lásd Pentagram 2011/6), mivel a modern kvantumfizika megkísérel hidat verni a fizika ás a metafizika között.

A 20. századot megelőző korok fizikája minden vallást és istenképet nélkülözött. Tisztán empirikus tudomány volt, melyen egy mechanikus és kauzális törvényszerűség uralkodott, amiből minden keletkezett és végbement. Ez a gondolkodásmód a filozófián is oly mértékben eluralkodott, hogy az azóta leginkább elemi életkérdésekkel és az azokra irányuló vallási befolyásokkal foglalkozik.

Néhány filozófus már nem is tartotta szükségszerűnek, hogy a világról alkotott gondolataiban még vallásos fogalmaknak és elképzeléseknek is helyet szorítson. Erre Nietzsche kijelentése – „Isten halott” – szolgáltatja az egyik legismertebb példát.

A filozófusok általában nagy szükségét érzik annak, hogy kifejezzék erkölcsi felfogásukat, és világosan meghatározzák, mit értenek etikán. Néhány filozófus azonban éppen az etika és a vallás területén kerül szorult helyzetbe, és fel kell ismernie, hogy a lét ezen aspektusai kivonják magukat a tudomány és a filozófia befolyásai alól. Az a mód, ahogyan a tudomány a világhoz és az emberiséghez közeledik, és ahogyan vizsgálja őket, valamint az a mód, ahogyan a vallási nézőpontokkal bánik, teljesen elkülönül egymástól. A filozófusok gondolataiban mégis az etika játssza a főszerepet. Az etika fogalmát valami jó, vagy jobb elérésére való törekvésként foglalhatjuk össze.

 

A filozófusok tehetetlensége és a gonosz

Ha egy filozófus kitart azon megállapítása mellett, hogy etika vallás nélkül is lehetséges, akkor egyszerűen feltehetjük neki a kérdést, hogy a háborút követő időszak humanizmusa miért nem hozott békét, hanem csupán felcserélte a háborús színtereket?

Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a vallás életben betöltött irányadó befolyásának kiesését az etika nem képes kielégítően kompenzálni.

A filozófia korlátait egyértelműen illusztráló másik fenomén a gonoszhoz való viszony. Úgy tűnik, mintha korunkban a gonosz számtalan formája gátlástalanul megnyilvánulhatna anélkül, hogy magára vonná a filozófusok ítéletét.

Susan Neiman, amerikai filozófus ezért teszi fel csodálkozva a kérdést, hogy a filozófiában miért hanyagolták el olyan sokáig a gonosz problematikáját. Kortárs filozófusok azzal válaszolják meg ezt a kérdést, hogy a gonosz a valláshoz tartozó fogalom, és Isten úgyis halott. A gonoszt nem tekintik többé olyan témának, melyről mély értelmű megállapításokat lehetne közölni.

Mégis úgy tűnik, hogy ha valaki valóban a világ mélyére akar hatolni, újra és újra a gonosz problematikájával konfrontálódik. „Miért történnek folyton olyan dolgok a világban, melyeknek nem szabadna megtörténniük?” Az ezzel a kérdéssel folytatott kitartó küzdelem pontosan arra utal, hogy a gonosz problematikájára nem létezik filozófiai megoldás.

Azonban a gonosz valóban kizárólag vallási problémát jelent? Nem rejlik-e minden ember lényének legmélyén? A természetember a jót kizárólag annak elválaszthatatlan társával, a gonosszal együtt ismeri.

Természetesen kijelenthetjük, hogy az uralkodó vallás úgymond abszolutizálta a gonoszt azzal, hogy szorosan összekapcsolta a bűn fogalmával.

Az egyházi dogmák, melyek gyakorlatilag az emberen kívülre helyezik a gonoszt, nem vezettek-e számtalan esetben egy megmerevedett és félelemmel eltöltött bűntudathoz? Ezzel azonban nem tudták legyőzni a gonoszt.

 

A gonosz oka

A gonosz okát és lényét illetően számos elmélet létezik.

Rudolf Steiner „A gonosz misztériuma” című értekezésében kifejti, hogy a gonosz az ősidőkben az élet fejlődésének szükségszerű előfeltételeként jött létre.

A szembeszegülések és ellenerők megteremtése révén az életnek erőteljesebben és jobban kellett volna fejlődnie. Ebből azonban később, nem szándékozott hatásként, kialakult a gonosz.

Ha az ember, életútja során, akadályokba és ellenállásokba ütközik, könnyen egy negatív viselkedésmód útjára tévedhet. Ezért a gonoszt a minden emberre jellemző önkifejezési és önfenntartási ösztön negatív pólusának is tekinthetjük.

Egy, a Gnózisról tartott előadás folyamán felmerült a kérdés, hogy gnosztikus nézőpontból szemlélve, honnan származik a gonosz? A válasz meglepően egyszerűnek hangzott: „A gonosz a tudatlanságból ered.”

A tudatlanság alatt természetesen nem az ismeretek hiányát értették, hanem a valódi emberi létet illető tudatosság teljes hiányát.

Önmagunk intenzív vizsgálata révén azonban lehetővé válik, hogy elhatoljunk a minden emberben benne rejlő gonosz valódi lényegéhez, és ezáltal az embereken és a világon uralkodó törvényszerűségeket illetően mélyebb belátásra tehessünk szert.

Az ember életét meghatározó legfontosabb befolyások közé sorolhatjuk az ő hatalomra, tekintélyre és birtokra való törekvését; azokat az elképzeléseket, melyek a legtöbb esetben öntúlbecsüléshez, s ezáltal önérvényesítéshez és önzéshez vezetnek.

A természeti törvények nem változnak a létért való küzdelem folyamán – az emberek által foganatosított valamennyi politikai vagy gazdasági változás ellenére – és nem kell prófétának lennünk ahhoz, hogy megjövendöljük, mi fog történni a kulturált önzés legmagasabb fokán.

Az emberek belső meghasonlását a tetőpontjához vezetik, ami a feszültségeket még kirobbanóbbá teszi – gondoljunk csak a Norvégiában lezajlott júliusi drámára, melyet egy rettenetes, de elkerülhetetlen következménynek tekinthetünk.

Legyőzhetjük-e a gonoszt ezzel a nézettel? Korunk emberének kiélezett individualitása valamennyiünket nagymértékű felelősségre és önállóságra kényszerít arra vonatkozóan, hogy mihez kezdünk az életünkkel. Ezért az önmegvalósítás a mai ember legfontosabb fejlődési feladata.

Aki mélységes vágyakozással készen áll arra, hogy egy belső tájékozódásra irányuljon, egy intenzív keresés kezdetén állhat.

A felismerésből, hogy léteznie kell egy másik valóságnak is, melyről lényünk legmélyén csak bizonytalan emlékeink vannak, eljutunk annak a belátásához, hogy világunk meghasonlottságát – és azzal együtt a gonoszt – valójában nem lehet legyőzni.

Tisztán és világosan látjuk, hogy életterületünk nem lehet az élet eredeti területe, és nem is válhat azzá soha. Nekünk magunknak kell alapvetően megváltoznunk – ez a dolog lényege. Életünk e döntő válaszútjánál egyértelművé válik számunkra minden filozófia és uralkodó vallás hiányossága, és megtörténhet, hogy életünkben – jelképes értelemben – megjelenik a tűzmadár, a főnix, egy új emberi létbe való felmenetel szimbóluma, amely a halhatatlan lélek újjászületése által valósul meg.

 

A tűzmadár ereje és az új életmód

A filozófia és azon felül a vallás a tűzmadár ereje által most igaz módon visszanyerheti hatalmát. Az igaz vallás egy magasztos, természet fölött álló élettel való kapcsolat létrehozásával bizonyítja magát. Az embert ez végül az isteni léttel való megújított kapcsolathoz vezeti, és az látni fogja – szimbolikus értelemben – természetben született testéből felszállni a tűzmadarat, a magasztos, szellemi embert.

A rózsakeresztesek transzfigurációnak nevezik az új emberré válás e folyamatát, mely az én-hez kötöttség abszolút legyőzéséhez, és a természeterők igájától való megszabaduláshoz vezet.

Minden világvallás tartalmazza a szellemmel kapcsolatban álló halhatatlan lélek ősi tanát. Az örök béke eredeti isteni világába csak egy újra megszületett lélek léphet be. A tökéletes önátadáson alapuló „belső forradalom” radikális folyamata pedig valóban új belátásokhoz, sőt új tudathoz vezet, melynek következtében lehetővé válik egy tudatosan átélt új életállapot elérése.

Úgy tűnik azonban, hogy az emberiség számára az jelenti a legnagyobb problémát, hogy habár megérti a vallások és a bölcsességtanok lényegét, mégis az esetek többségében képtelenek annak megfelelően cselekedni. Csak „hallgatja, de nem cselekszi az igét”, hogy Pál szavaival éljünk.

Az ismeret azonban kizárólag a cselekvés által válik bölcsességgé. Próbáljuk meg elképzelni ezt az új életmódot.

A hangsúly elsősorban arra helyeződik, hogy felelősséget vállaljunk mindenért, amit mindennapi életünkben teszünk, vagy nem teszünk meg. Ez a felelősségvállalás az embertársainkkal, az állatokkal, és a természettel való szeretetteljes kapcsolatba fog torkollni. Ezt az állapotot a felebaráti szeretet gyakorlásának is nevezhetnénk. Azonban egyedül ez nem elegendő. A folyamat előrehaladtával türelemmel és kitartással az önátadásra is törekedni kell.

Eközben lassan, de folyamatosan egy másik erőtér energiáit, azaz az isteni természetből származó tiszta életszubsztanciákat asszimilálhatunk. Az új életmód gyakorlati megvalósítása kizárólag ezeknek az erőknek a segítségével mehet végbe. Ekkor egy tiszta szereteterőből, „a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” és a „ne az én akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg” erejéből élünk.

Fel fogjuk fedezni, hogy az élet, éppen azáltal, hogy az én nem áll többé a középpontban, meglepően egyszerűvé válik. Felebarátaink, a világ és az emberiség belátással való szolgálata ezzel magától értetődővé válik. Ez az új életmód lényege.

 

A csoportegység azonos gondolkodáshoz vezet

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája – a világ egyik olyan fókuszpontja, ahol fényerő szabadul fel – nyomatékosan a csoportegységre helyezi a hangsúlyt, mely a közös törekvésben, irányulásban, a kölcsönös védelemben és az erőtér oly különleges légkörében érvényesül.

A csoportegység nem csak a spirituális transzformáció egész folyamatát támogatja, hanem egészen konkrétan a fizikai regeneráció egy folyamatát is.

Az ember fizikai tulajdonságai is megváltoznak annak az eleven kapcsolatnak a révén, amely a tisztuló tudat és a megtisztult szív, valamint a szellemi mátrix között áll fenn. Ez utóbbi nem más, mint a csoportban és a csoport körül létező, a transzformációt elősegítő teremtő erő. A tagok így kollektív fáradozásaik eredményeként valódi istentiszteletet élhetnek át: „megkaphatják és tovább ajándékozhatják a Fény erőit, melyek minden időben segítően, támogatóan, és ebben az értelemben megszabadítóan hatnak”. A csoportegység így végül csoport-barátsággá válik!

 

A főnix, a megszabadulás szimbóluma

A tűzmadár, az abszolút szabadság felé repülő madár, a Szellemerő tüzét jelképezi. A Szellem tüzét az igaz hitnek is tekinthetjük, a Szellem világával való meghitt, belső kapcsolatnak.

Ezáltal nagyon gyorsan legyőzhetjük jelenlegi kifinomult, meggyökeresedett hitfelfogásunkat, mellyel én-személyiségünk a világképét táplálta. Az új belátások, az új „dolgokról való ismeretek, melyet a szem még nem láthat” – ami a hit valódi jelentése – megszabadítanak bennünket régi világképünktől és annak tragikus téveszméjétől, hogy mulandó énünket valós lényünknek tekintsük. Mert pontosan ez a lényéről alkotott kép láncolja a relatív világhoz az embert.

 

Az új potenciál

A transzfiguráció folyamatának megértéséhez nagy jelentőségű annak a ténynek az ismerete, hogy több világ és valóság létezik. Ebben az összefüggésben beszélünk a „Statikáról”, az eredeti isteni rend abszolút világáról, és a „Dialektikáról”, a relatív világról, világunk életterületéről.

Ha az embernek sikerül saját valódi lényét újra megtalálnia, kezében tartja egy, az örök szellemi rend értelmében vett, valóban teremtő tudat megszerzésének kulcsát. Ehhez mintegy kvantum-ugrásra van szükség egy magasabb szintű tudati dimenzióba, mely eloldoz bennünket e világ relatív életvalóságától.

Ha az ember ésszerűen alkalmazza önmegszabadító teremtő képességeinek mérhetetlen potenciálját, a szó szoros értelmében „legyőzheti” a régi világot, és az eljövendő új ember az örök abszolút világ lakójává válik.

Relatív világunk pusztán egy híd, melyen átkelhetünk. Szolgál bennünket, hogy általa valódi lényünk tudatába kerüljünk, és felismerjük annak nemességét, de ezen a hídon nem kellene házat építenünk!

A lehetetlen szerelem drámája

 

Orfeusz és Eurydiké

 

Az Orfeuszról és Eurydikéről szóló, különbözőképpen értelmezhető elbeszélés, olyan komponistákat ihletett meg, mint Monteverdi, Gluck vagy Offenbach, hogy olyasvalamiről szerezzenek zenét, amit „A lehetetlen szerelem drámájának” nevezhetünk. Ez nem alaptalan: Nincs a művészetnek még egy olyan formája, amely az isteni szeretet szellemét (Orfeusz) jobban kifejezheti, mint a zene művészete. A szellemhez hasonlóan a zene is elragadtatással és felemelkedéssel teli, de egyidejűleg ideiglenes és megfoghatatlan is. A szellemhez hasonlatosan a zene sem ismer múltat és jövőt, csak a közvetlen jelenben él és hat. És a szellemi érintéshez hasonlóan a zene által is az isteni tűz szikrái pattanhatnak át.

Orfeusz mítosza így szól: Egy napon Apolló, Zeusz fia azt látta, hogy az emberek a földön bűnös és istentelen életet élnek, és különböző kicsapongásokban élik ki magukat. Látta, hogy bár az emberek Istenre, mint az életben elérhető legfőbb célra tekintettek, gyakorlati életük nem erről tanúskodott.

A fény, az örök fiatalság, a múzsák és a gyógyítás istene, Apolló, úgy döntött, hogy segít az emberiségnek. Szellemét kitöltötte egy neki szentelt papnőre, Kalliopéra. Kalliopé (a költészet és a színjátszás istennője) egy fiúnak adott életet, akit Orfeusznak nevezett el. Ennek a föníciai eredetű névnek a jelentése: „aki a fény által gyógyít” (aour = fény; rophae = gyógyulás). Tiszteletüket kifejezvén az emberek „jótevő megmentőjének” is nevezték, vagy „háromszor koronázottnak: az égben, a földön és az árnyékbirodalomban”.

Apolló fiatal éveiben egy héthúrú hárfát ajándékozott Orfeusznak, zenélni és énekelni pedig a nénjei, a múzsák tanították meg. E hárfa minden húrja a teremtés harmóniájának hetedét képviselte, és minden alkalommal, amikor Orfeusz megszólaltatta a hangját, fénye által az egész teremtés felragyogott. Amikor Orfeusz felnőtt, elhagyta anyját és nénjeit, a nyolc múzsát, hogy elhozza a Földre az isteni zenét.

A fény e fiának hangja és hárfajátéka olyan kristálytiszta volt, olyan fennkölt és mesterkéletlen, hogy – így mondja a mítosz – a harcosok letették fegyvereiket, a vadállatok elvarázsoltan a lába elé heveredtek, a fák pedig gyökereiket kihúzták a földből, hogy hozzá közeledhessenek, igen, még a sziklatömbök is megmozdultak az isteni dalnoknak.

 

ISTENI HATÁS

Ez a kép azt mutatja meg, hogy mi történik, ha a szokványos természetet megérinti az eredeti természetfeletti magasabb rezgéseinek tiszta energiája. Hogy az Orfeusz-mítoszt jobban megérthessük, induljunk ki a régi görögök emberképéből. Ezt az emberideált erősen áthatotta a régi misztériumi bölcsesség, amely az embert alapvetően kétszeres lénynek állítja be.

Az egyik oldalon a nyughatatlan természetember áll, állati, de magasztos hajlamokkal is telve, örökösen a nyugalmat, és az egyensúlyt keresve egy szüntelenül mozgásban lévő világban, melyben végül nyugalom és harmónia sohasem található. Az emberi életterületet teljes mértékben az ellentétek uralják: nappal-éjszaka, világosság-sötétség, szeretet-gyűlölet, élet-halál. A magát védő ember belekapaszkodik az egymással szemben álló pólusok egyikébe: egészséget akar, nem betegséget; bőséget akar, nem pedig szükséget; életet akar, nem halált; és szeretetet akar, nem gyűlöletet. De a két pólus, a dialektika törvénye könyörtelen, az életben minden az ellenkezőjébe csap át: semmi sem állandó!

Másrészt lakik az emberben egy isteni mag, amely kibontakozhat – amilyen mértékben a természetember ezt engedi.

Ez az isteni mag, ha megnyitjuk magunkat neki, egyrészt bepillantást ad a földi létezés tragikumába, másrészt egy vággyal ajándékoz meg, hatalmas honvággyal egy másik élet után, amely szabad, tiszta és magasztos. A misztériumiskolák egykor és ma is vesznek fel embereket, akikben az isteni tudat egy kétszeres folyamatban ébred fel: az elválasztáson, az én-összetörésen keresztül az ember megtanulja magát belsőleg elhatárolni az állati természettől. Mindenekelőtt azt is megtanulja, hogyan tud ebből az isteni magból egy új lélekkel való áthatottság nőni, amely lelkesültség a kezdetektől a szellemhez kötődik, és az végül teljesen eltölti majd.

Orfeusz mítosza megismerteti velünk azt, ahogyan időről-időre az eredeti isteni életterületről, a felettes természetből impulzusok áradnak ki, amelyek megpróbálnak életre kelteni mindent, ami az emberben szellemi – bár még nyugvó állapotban van. Bár ez a szellemmag mélyen a szívben nyugszik, melyet teljesen belepett a természetes, alacsonyrendű élet, mégis pislákol benne még valami élet, amely megrezdül és reagál Orfeusz hívására. Orfeusz zenéje képessé teszi még azokat az embereket is, akik kapaszkodnak bizonytalan földi birtokaikba, hogy a tudat villámlásszerűen felismerhesse egy teljesen más élet lehetőségét, amely félelemtől, gondtól és aggodalomtól, valamint e múlandó világ értelmetlen gyötrelmeitől mentes.

 

BELSŐ NYUGALOM

Orfeusz zenéje úgymond felvonja az embereket a mindennapok életének szintje fölé, kiemeli a létért folyó örökös küzdelemből. Más szavakkal: Az ember leteszi a fegyvereket, amelyek az ebben a világban való túléléshez szükségesek, ahol „az erősebb joga” és a „felfalni vagy felfalatni” törvénye uralkodik. Az ösztönök (a vadállatok) és szenvedélyek nem játszanak már uralkodó szerepet. Az agy-gerincvelőrendszerben (az ember rendszerének életfájában) az idegfeszültség az égi zene rezgési tere által nyugalomba kerül, és az én-ember megkeményedett, megkristályosodott kifejezési formái (a sziklatömbök) megmozdulnak, könnyebbekké és kevésbé hátráltatóakká válnak.

Orfeusz zenéje minden esetre csakis az emberben lévő isteni magra irányul. Az olyan ember számára, aki nem ismeri a magasabb iránti vágyakozást, aki megelégszik azzal, hogy alapszükségleteit és vágyait kielégítse, ezek a hangrezgések nem hallhatók és nem felfoghatók. Az ember, akit belülről megérintett az isteni hívás, első reakcióként Orfeusz zenéjét mégis magához akarja kötni, és az alacsonyrendű természetet is ebben akarja részesíteni.

Vizsgáljuk meg még egyszer a mítoszt a másik oldalról, Eurydiké nimfa szemszögéből. Eurydiké az emberi lélek, amely nyíltsága által Orfeusz hívására reagál, igen, reagálnia kell, de még nincs elég tudása a sajátos követelményekről, amelyek elé őt a zene állítja. Eurydiké első reakciója az, hogy azt az örömöt, melyet az isteni érintés által tapasztalt belső lényében, megpróbálja megtartani, és környezetébe kisugározni. Látszólag sikerül is neki ezt a békét, ezt a harmóniát és ezt az életörömöt magához kötni és maga körül árasztani.

A mítosz ezt „Orfeusz és Eurydiké lehetetlen nászaként” mutatja be. Lehetetlen, mert az isteni és a földi világ két olyan életterület, amelyek egymástól alapvetően különböznek, amelyek egymással egyesíthetetlenek. Ezért szól úgy az elbeszélés, hogy Orfeusz és Eurydiké esküvője rossz előjelek, baljós ómen alatt köttetett: Mivel a menyegzői terem megvilágítására szolgáló fáklyák nedvesek voltak, nem kaptak lángra, és a kínzó füst elvakította Hymét, a menyegzők istenét, miközben a házasság áldását mondta.

Valóban pont abban a pillanatban, amikor Eurydiké azt hitte, hogy Orfeusz zenéjének segítségével a dialektikus természet kerekének átfordulását nyugvópontra juttathatja, úgy, hogy a szerencse, harmónia és béke nem változhat át szerencsétlenséggé, a harmónia hiányává és vitává, kegyetlenül kitaszították őt látszatparadicsomából. Amikor a boldogságtól ittasan egy erdei tisztáson Orfeusz zenéjére táncolt, mit sem sejtve egy kígyóra lépett, amely megmarta a sarkán, ő pedig azonnal holtan zuhant a földre.

Orfeusz fájdalma mérhetetlen volt, nem is annyira azért, mert a halál elragadta tőle Eurydikét, hanem, mert Eurydike lelkében az isteni elem még nem fejlődhetett ki eléggé, mert még nem búcsúzott el végleg az ellentétek világától. Földre irányuló tudatától elvakítva, még nem volt rá képes, hogy áttörve a misztériumok fátylán, rálépjen a felfelé vezető ösvényre.

Orfeusz szerelme mégis összekötődött Eurydiké lelkének érinthetetlen szellemi középpontjával, amiért Orfeusz megkereste őt Hádészben, az alvilág árnyainak birodalmában.

A görögök számára nyilvánvaló volt, hogy a halál nem jelenti a földi élet végét. Tudták, hogy a lélek, vagyis az élet alatt felépített ösztönök, szenvedélyek és gondolati minták komplexuma, az anyagköpeny levetésekor egy bizonyos ideig egy, a földi érzékszervek számára láthatatlan, éteri jellegű életterületen továbbél. Mégis ez a túlvilági, halál utáni élet nem több, mint az elmúlt élet reflexe. Nem ismeri a fejlődés új lehetőségeit, és végül teljesen kialszik. Ezért a görög mitológiában a földhözkötött lelkek Hádészban egy megtört, vértelen, és egyre inkább árnyszerű létet szenvednek el.

A rózsakeresztesek is egy olyan világról beszélnek, amely a látható evilágból, és a láthatatlan túlvilágból áll. Ez utóbbi azonban éppolyan véges, mint a látható (Hádész jelentése: „Aki nem lát”). E kettő között addig forog élet és halál soha meg nem álló kereke, míg az emberek magasabb nézetei annyira megerősödnek ahhoz, hogy beléphessenek Apolló életterületeire, a Nap világába – az emberiség valódi lakóhelyére.

Ezeken az újra bekövetkező inkarnációkon keresztül az emberi rendszer, a mikrokozmosz mégis megkapja a lehetőséget, hogy megszerezze azokat az élettapasztalatokat, melyek őt valódi rendeltetése felé vezetik: afelé, hogy a benne rejlő istengyermeket megszabadítsa a születés és halál kerekétől, és a mikrokozmoszt hazavigye az eredeti életterületre.

Az egyetemes tanokban, ahogyan az orfeuszi misztériumokban is, a jelöltnek a megszabadulás útján két halált kell halnia: Az első halál a normális, általunk ismert halálra vonatkozik, az anyagburok levételére a kor, betegség vagy erőszak következtében. Ezt a halált gyakran „jelentéktelen halálnak” is nevezik, mert az ember nem oldódik el általa a dialektikus életkeréktől. Amíg az ember nem búcsúzik el radikálisan alantas természetétől, a születéstől a halálig és a haláltól egy újabb születésig tartó ciklust újra le fogja futni.

A második halál, a szerkezeti halál, az eloldozásra vonatkozik, a felbontására annak, ami őt újra és újra a születés felé sürgeti. Ezen a vágyak, ösztönök, hajlamok és vonzódások azon együttes komplexumát érthetjük, amely az embert mindig ráveszi az újraismétlésre: ez a megnyugvás és a kielégülés. Mégis ily módon a szomjúság sosem lesz kioltva. A megszabadulás útján haladó minden jelölt arra törekszik, hogy ennek az egész komplexumnak véget vetve alászálljon. A második halál a halhatatlan lelkek világában való újjászületéshez vezet.

E részletes ismertetés alapján jobban megérthetjük Orfeusz mítoszát. Orfeusz szerelmének nincs más célja, mint Eurydikét a második halál kapujához vezetni. Ez azt jelenti, hogy Eurydikének, ha valóban Orfeusz menyasszonyává akar válni, meg kell szabadítania magát a vágytermészettől. Egy következő cikkben azt szeretnénk megvizsgálni, hogyan közelíti meg Orfeusz – a Szerzet működése – ezt a munkát.

Az orfikus misztériumok és a szirének

 

Plútó Hádészében – az ó-görögök e hatalmas elképzelésében, melyben olyan jól felismerhetjük a mai emberiség nagy része értelmetlen „életjátékának” képeit – olyan archetipikus jelképek találhatók, melyek megmutatták a lelkeknek, hogy miként tartja őket fogva saját vágylényük.

 

Vegyük például a csillapíthatatlan földi vágyainak sziklájához odakötözött Tantaluszt. Amikor Tantalusz a lábainál áramló vízzel kívánta oltani a szomját, a víz visszavonult. Amikor pedig éhesen nyúlt a feje felett függő szőlőfürt után, a vesszők visszahajoltak.

Hádészban elrettentő példaként látható volt még Sziszifusz, a földi természet művelésének megszállottja. Legalábbis így is értelmezhetjük e szegény ember fáradozásait, aki egy hegyoldalon kísérelt meg felgörgetni egy sziklát. Ténylegesen megpróbálta az alantas természetet, az anyagot, a formavilágot – a gravitáció törvényével szemben – egy magasabb sík törvényeinek a szintjére emelni.

Azonban mindannyiszor, amikor már majdnem elérte a célját, kicsúszott kezeiből a szikla, és visszagurult. Sziszifuszra az örök ismétlődés törvénye érvényes, és minduntalan újra kell kezdenie. Ugyanezt a képet ismerhetjük fel a Danaidáknál, akik egy átlyukasztott hordót próbálnak meg feltölteni vízzel…

Mindezek a képek az abszurd igazsággal szembesítik a lelket: A vágytermészet szomjának eloltása és az ember önérvényesítési ösztönének kielégítése semmiképpen sem vezethetnek maradandó beteljesedéshez, hiába minden fáradozás. A rendelkezésre álló energia elszáll, a szomjúság pedig megmarad.

A mítosz azzal folytatja, hogyan kezdett Orfeusz Eurydiké keresésébe az alvilágban. Mindent átható zenéje felkeltette Tantalusz, Sziszifusz és a Danaidák figyelmét, melynek hatására rögvest elfeledték szenvedéseiket. Ez a csodás jelképes nyelv ráébreszt, hogyan szabadítja meg a megérintett embert az Isteni szeretet szinte egyetlen rántással láncaitól, melyek a vágytermészethez kötik őt. Egészen más élettávlatokba enged neki betekintést. De figyelem: Orfeusz zenéje csak hív, nem kényszerít. A Szellemre éhező lélek a szabadságba vezető ösvényt minden esetben önként kezdi meg.

A lélek maga tanulja meg Orfeusz szeretetének erejében megtagadni vágylényének szomját. De eközben semmit sem erőltethet. Ezért is engedte meg Perszefoné, az alvilág istennője Orfeusznak, hogy keresse Eurydikét, és hogy előtte haladjon a felvezető ösvényen.

De nem nézhetett vissza, vajon ő követi-e. Másképpen szólva: Az Isteni Szellem a lelket csak személytelen szeretettel ölelheti és tarthatja.

Mikor Orfeusz Hádész intenzív sötétségének nyomasztó csendjében rábukkan Eurydikére, az követni kezdi őt mély szakadékok felett vezető, emelkedő spirálmenetben, alig járható ösvényeken. A lélek, miközben a Szellemmel való egységet keresi, erősen megéli az Istentől való elhagyatottság magányát. Ebben a magányban legyőzi a természet-ego félelmeit és a feneketlen mélységbe zuhanás rémét egyaránt. A lélek közben megtanul vakon bízni a szellemi vezetőben, akinek jelenlétét igenis érzi, akit azonban egyelőre még nem pillanthat meg.

Eurydikének sikerül járnia a beavatási utat – egészen addig a pontig, ahol Hádészban, egy hasadékon át megpillantja a felettes természet ragyogó világosságát. Ez azt jelenti, hogy addig a pontig, ahol áttör egy új tudat, amely most bevilágítja ösvényét.

Ezután a mítosz sokak számára szinte felfoghatatlan fordulatot vesz: Orfeusz, aki eddig sohasem hallott egyetlen zörejt sem maga mögött, megfordul, hogy megnézze, Eurydiké követte-e. Ám ebben a pillanatban látja, amint szerelme, Eurydiké árnyéka a felé nyújtott kezével szertefoszlik, és visszasüllyed a sötétségbe.

Az elbeszélésben, a görög misztériumvilág drámai paradoxonjában ez a fordulat mégis a lélek végső megszabadulására utal. Az első halálban, a kígyómarásban, Eurydiké elvesztette anyagi megnyilvánulási formáját. Mivel feltétel nélkül megbízott Orfeuszban, Hádész sötétségéből lépésről lépésre kivezették a világosságba. Eközben a vágylény markából egyre inkább kiszabadult. Mivel azonban lelke, a világosság közvetlen közeledtére nem volt eléggé erős, az alvilág ismét felvette soraiba. A mélyben aztán minden burka feloldódott.

Abban a pillanatban, amikor a felettes természet világossága közvetlen kapcsolatba lépett vele, a földi szemek ezt egy régi test elmúlásának látják. A teljes régi vágytermészet eltűnik, feloszlik Hádész ködében. Az orfikus misztériumokban részesülő Eurydiké látó szeme előtt megtapasztalja a második halált, amely lehetővé teszi a valódi menyegzőt közte, a megszabadult lélek és Orfeusz, az örök Szellem között. A mítosz egyes változataiban az is megtalálható, hogy Orfeusz és Eurydiké az istenek világában örökké tartó két-egységben egyesültek és, hogy a Lant csillagkép ennek maradandó jelképe az emberiség számára.

A mítosz általános értelmezése szerint Orfeusz örökre elveszítette Eurydikét. És ezért magányosan és vigasztalanul bolyongott Trákia sűrű erdeiben. Ennek a változatnak is megvan a jelentése. A lélek, akit megérintett Orfeusz zenéje, de nem kel e csodás hangrezgések eredetének nyomára, aki nem felel a meghívásra, hogy egyesüljön a Szellem világával, és nem mássza meg az Orfeusz által leeresztett hanglétrát, az nagy fájdalmat okoz Orfeusznak.

Ám ez a fájdalom a misztikus, régmúlt időkben sok értetlenségbe ütközött. A mítosz ezért azt beszéli el, hogy Orfeusz ettől kezdve kizárólag fájdalmas énekeket dalolt válasz nélkül maradt szerelméről, és vonakodott előadni azt a világossággal teli tánczenét, amelyhez úgy hozzászoktak. A Bacchantinák (a természeterők, akik arra törekszenek, hogy az embert a földi boldogságérzetbe merítsék) erre méregbe gurultak és darabokra szaggatták.

Féltékeny ámokfutásukban a lantot és Orfeusz fejét is a vízbe dobták, és abban reménykedtek, hogy így feledésbe merül Orfeusznak még az emléke is. Milyen közel áll ez a hagyomány Ozirisz és Széth egyiptomi mítoszához! Széth féltékenységből megölte királyát és testvérét, majd a Nílusba vetette annak testrészeit.

A mítosz tovább beszéli a lant történetét: papok halászták ki a vízből, és az Apolló templomban őrizték – a világosság újabb hírnökeire várva, akik ezzel újra isteni hanghullámokat öntenének ki a diszharmóniában élő emberiségre. Azonban Orfeusz szellemi öröksége a papoknál nem volt biztonságban. Amikor is Neantusz a lant mágikus erejével a saját céljaira kívánt visszaélni, rá tudta beszélni az egyik papot a lant átadására. A templomban egy másolatot állítottak ki, hogy a rablást senki ne vehesse észre.

Neantusz egy félreeső helyen a mágikus hangszert megpróbálta dalra fakasztani. De gyakorlatlan kezei csupán hamis akkordokat csaltak elő belőle. Közvetlenül ezután veszett kutyák hada jelent meg, akik az öntelt Neantuszra támadtak és felfalták.

Orfeusz szellemi öröksége szentségtelen kezek számára minden esetben érinthetetlen, ezt bizonyítja Orfeusz fejének története is. Miután ugyanis a vízbe dobták, nem merült el, hanem a hullámok hátán ringatózva szakadatlanul az örök igazság himnuszait énekelte.

Rengeteg mitikus elbeszélésben a „víz” fogalma a makrokozmoszt, kozmoszt és mikrokozmoszt átható és elárasztó láthatatlan erőáramokra vonatkozik, melyek a teret és az időt különleges módon egységgé kovácsolják. Ha mármost kihámozzuk, hogy Orfeusz feje (az egyetemes, örök igazság jelképe) jelen van ebben az élő vízben, akkor ez alatt azt értik, hogy a szellemi ismeret mindig és mindenütt, tehát itt és most is, zavartalanul jelen van. Akik a valódi ismeretre szomjaznak, a számukra lényegeset kimeríthetik ebből a forrásból.

Szeretnénk végül Orfeusz hagyományának egy további említésre méltó nézetéről szólni. A görög mitológiában két különböző énekstílusról beszélnek, amelyek homlokegyenest szemben állnak egymással.

Az egyik oldalon Orfeusz található, akinek éneke felébresztheti az isteni magot az emberben. A másik oldalon pedig ott vannak a szirének, akik visszatartják az embereket a magasabb dolgok keresésétől, és varázslatos énekükkel tévutakra csábítják őket.

A szirének kezdetben magasan fejlett természetlények voltak, akik szárnyaikkal a művészetek legmagasabb csúcsaira tudtak emelkedni. Azokra a csúcsokra, amelyek a halandók világában még elérhetők, azonban már az isteni világ határaiba ütköznek. Mivel azonban ők nem az isteni fajból származtak, ezért a szirének nem léphettek az isteni világba.

Az énekművészetben azonban olyan ügyesnek bizonyultak, zenei tehetségük annyira kifinomult volt, hogy adott pillanatban azt hitték, hogy versenyre kelhetnek a múzsákkal. Önteltségükért megbüntették őket. Olyan lényekké változtatták őket, akik félig asszonyok, félig pedig madarak. Éles, vas tollakba öltöztették őket, és le kellett mondaniuk a szárnyaikról.

Sok mítoszban láthatjuk, amint a szírének szinte isteni és így nagyon is alattomos énekükkel tengerészeket (a misztériumok nyelvén: azokat, akik Odüsszeuszhoz hasonlóan hazafelé, valódi rendeltetésük felé törekszenek) veszélyes örvényekhez vagy sziklás partokhoz csalnak, ahol aztán hajóik szétforgácsolódnak.

Ismert a történet, melyben Odüsszeusz úgy tud ellenállni a szirének kísértéseinek, hogy evezősei fülét viasszal tömeti be, önmagát pedig az árbochoz kötteti. Az argonautáknak is el kellett hajózniuk az aranygyapjú keresése közben a szirének előtt. Amikor azok ismét hallatták hívogató éneküket, az argonauták egyike képtelen volt ellenállni a magával ragadó hangoknak, kiugrott a hajóból és megfulladt. Az Argo fedélzetén ott volt azonban Orfeusz is. Gyorsan lantja után nyúlt, és annak dallamaival áttörte a szirének varázslatát, így a legénység többi tagja megmenekült.

A mítoszoknak ebben a modern tudatunk számára talán nehezen hozzáférhető nyelvezetében mégis tisztán hallható egy üzenet. Akit belsőleg megérintenek Orfeusz lantjának hangrezgései, azt választás elé állítják: Vagy együtt rezeg az isteni zenével, hogy így végül új életterületre mehessen be – vagy a csábító szirénekre hallgat. Ezzel pedig újra meg újra hajótörést szenved egy alapjaiban megtört létvalóság szikláin.

Terapeuták

 

A régi görögök sok misztériumiskolát ismertek (a „misztérium” szó a „mustes” = „beavatott” szóból származik; „mus” = „zárt szemek és csukott száj”), melyekből az eleuziszi kis misztériumok, és a nagy misztériumok vagy dioníziák voltak a legismertebbek. Orfeuszt a nagy misztériumok alapítójának tekintették, melyek régi időkre nyúlnak vissza. Némelyeket 12 000 évvel ezelőttre datálnak, azokba az időkbe, amikor az atlantiszi kultúra maradványai a Kaukázuson át Trákiába jutottak.

Orfeusz követői „Terapeutáknak” nevezték magukat, mert – miként tanítójuk – gyógyítókká kívántak válni. „Therapeutai” a görögben „gondozót – szolgálót – tisztelőt” jelent:

  • „gondozza” a tudatlanságban tévelygő és szenvedő embereket;
  • „szolgálja” az új életre keltett lelket;
  • „tiszteli” minden dolgok teremtőjét.

A történelmi időkben, Kr.e. 2000-től, több mint ezer évig egy tisztán orfikus beavatási mozgalomnak kellett léteznie az illegalitásban. Ugyanis a Kr.e. 6. században ismét előtérbe lépett a forrás. Delfiben a templom Apollónak, Orfeusz apjának volt szentelve. A múlt század végén olaszországi és krétai sírokban számos orfikus himnuszra bukkantak. Ezek arany táblákba vannak gravírozva, és utasításokat tartalmaznak a halál utánra (vagy a beavatásra), tehát azok számára, akik az „Orfeusz létra” fokait meg kívánják mászni, és tisztulásban, odaadásban és szolgálatkészségben élik életüket. Az egyik ilyen himnuszban így szól az emberi lélek:

 

A Föld és a csillagos ég gyermeke vagyok;

de nemzetségem (csakis) a mennyekből való.

Ragnarök – A régi világ bukása

 

A legkülönfélébb kultúrkorszakok számtalan mítosza maradt ránk. Ezek a korai emberiség elképzeléseiről szólnak: a világ keletkezéséről, a természeterők és istenek tevékenységéről, és a halál utáni sorsról.

Az emberré-válásnál alapvető – az Edda szerint – Lokinak, a félistennek a fellépése. Minden világok teremtésének a kezdetén ő az, aki Bifröst hídját, melyet hajdanán Heimdall épített, ellátja különböző színekkel és szivárvánnyá varázsolja. Ezután kész a világ és megjelenhet benne az ember (a Völuspa 17-18. verse).

 

Így Lokit a megkülönböztetést és különválasztást lehetővé tevő erőnek tekinthetjük. A görög Prométheusz közeli rokonaként ő is segített az ember teremtésében. Ahogyan pedig Prométheusz is, ő ajándékozta az embereknek a logikus-elvont gondolkodás képességét, melynek segítségével az ember egyszer az istenekkel válhat egyelővé. Loki megfelel Lucifernek is: nélkülözhetetlen az ember továbbfejlődésében, azonban nem ingyen. Három különböző mitológia, az északi, a görög és a keresztény, többé-kevésbé hasonlóan írja le az impulzus jellegét, melyet az ésszerű gondolkodás tüze lobbant lángra az emberben. Ahogyan Lucifer, úgy Loki is egyszerre képviseli a jó és gonosz első fellángolását. Mert az ember, amióta csak gondolkodni képes, kénytelen viselni tetteinek a következményeit. Azóta egyre inkább csak a külsőségek, jobban mondva, a tetteinek a belső és külső következményei azok, amelyek meghatározzák tudatát. A bölcsesség és isteni értelem, melyeket egészen eddig belsőleg észlelt az ember, és azok szerint cselekedett, egyre inkább eltávolodnak tőle, egészen addig a pontig, amíg „az istenek” – a szellemi energiák, akik eddig vezették – láthatatlanná válnak számára.

Ódin és az övéi – az ember valódi lénye – elsötétednek. Így az embernek meg kell tanulnia, saját belátásai szerint cselekedni – amely rendkívül gyenge alapokat jelent, ha még nincsen jelen a belátás! Kezdetben a természeterők hatnak benne tovább: értelem nélkül, bölcsesség és szeretet híján. Egyszer a megtévesztés, a hazugság és az önzés határozzák meg a tetteit – amelyek mind az önfenntartásból és az önzésből erednek -, a másik pillanatban pedig a kegyelem impulzusai vagy a tulajdon védelme. A lélek ismételten belevész a külsőségek nyugtalanságának zavarába, amely csordultig telt látszattal és csalással. Az érzés egoistává válik, a gondolkodás ész-szerintivé, az akarás pedig ösztönszerűvé.

 

Baldur

Ezzel szemben áll Baldur Isten, Ódin egyik fia. Ők messzemenőkig a háttérben maradtak. Ő Ódin, a magasztos szellemi lény egyik utolsó nézete, egy világos, fényes világ jelképe, melyből az ember valaha eredt. Baldurt az emberben világosság-elemnek, az isteni szeretet képességének és egyetemes szemléletnek tekinthetjük.

Különleges képesség kapcsolódott hozzá: amíg él, folyamatosan az egykori életteréből, a palotából, világosságot és tavaszerőket bocsát ki a Földre, az emberek pedig igazat szólnak és bölcsekké válnak. A beszédkészség jelképe volt, jóakaratú igazságossága pedig gondoskodott arról, hogy senki se emlékezzen az egyszer volt sötét napokra.

De, ahogyan a mítosz folytatja, egy álomban megjövendölik, hogy valaki meggyilkolja Baldurt. Baldur halála egyben beharangozza az arany világrend bukását is, melyben istenek és emberek egy napbirodalmon osztoznak. Az istenek ezt szerették volna elkerülni. Elhatározták hát, hogy úgy az anyagi, mint az anyagtalan világ minden lényét megesketik, hogy Baldur általuk semmi gonoszat ne szenvedjen. Még az istenek legádázabb ellenségei, az óriások is készek voltak erre az ígéretre. Mindannyian fenn akarták tartani a világosságot és a régi, harmonikus világrendet.

Így ünnepi harci-játékok kezdődtek, melyeken az istenek örömmel telve mutatták meg, hogy Baldur mostantól sérthetetlen. Még Thor kalapácsa és Ódin lándzsája sem tehettek vele semmit. De a ravasz Loki idős nővé változott, és megkérdezte Frigg istennőt, hogy létezik-e valami, ami nem esküdött fel Baldurra. Frigg azt válaszolta, hogy a fagyöngyhajtás Walhallától nyugatra még túl fiatal volt, hogy megkérdezzék. Mire Loki levágta ezt az ágat és átnyújtotta a vak Hödur istennek az Ásék egy újabb harcjátéka közben. Felszólította, hogy lőjön az ággal Baldur felé. Hödur ezt először nem akarta megtenni, mert nem látta Baldurt, de Loki megadta neki az irányt és kezeit is vezette, mire a fagyöngy-nyíltól sebzetten, Baldur holtan rogyott a földre.

 

Hel

A istenek és a világ minden lényének gyásza mérhetetlen volt, de Balduron már semmi sem segített. Hel elé, az alvilág fejedelemnője elé került. Az Istenek egy küldöttének Helhez kellett lovagolnia és megváltania Baldurt az alvilágtól. Hel azonban feltételt szabott, hogy gyászuk bizonyítékául minden lény sírjon érte. Így is lett. Csak Thöck, egy öreg óriásnő nem gyászolta Baldurt – éppen ellenkezőleg. Thöck nevében testesíti meg az alattomosságot (németül „Tücke” – a ford. megj.), hamisságot és gonoszságot. Szívének megkeményedése miatt Baldur világosságában semmi hasznot sem fedezett fel, sőt inkább céljaira (előrehaladó anyagosodás) leselkedő fenyegetésnek látta. Így Baldurnak Hel birodalmában kellett maradnia.

Amíg a kozmikus tudat a szellemi világgal összhangban hatott, Baldur világosságereje mindenütt jelenlévő volt. De minden fejlődésnek ára van. Hogy a külső világot teljességében észlelhesse és így öntudatra ébredjen, az embernek el kellett engednie az istenekkel való közvetlen kapcsolatot. Ez úgy történt, hogy teljesen és tökéletesen arra összpontosított, ami az anyagi térben történt. Így Baldur fényes, szikrázó energiái, fejlődésük során egyre gyengébbek lettek és halála – a misztériumok szokásos, jelképes értelmezése szerint – megpecsételte a tudat alatt ható világossághatások régen bejelentett végét. A szellemelv teljesen elsüllyedt, és minden, ami anyagi és külsőség, a helyére lépett. A régi világrend összetöretett. A fényes, de egyben álomszerű asztrális szférák észlelése megszűnt, és mostantól minden érzék a hihetetlenül lebilincselő földi fejlődés területére irányult. Szó szerint lebilincselő, ugyanis e pillanattól fogva az ember maga vált felelőssé mindenért, ami vele történik. A hősök pedig ebben a fejlődésben elsőként ragadták magukhoz a kezdeményezést, ahogyan az Edda történetei mesélik.

Az anyag világa és annak alakítása váltak az ember új kihívásává. Új rendet alkotott magának, az én és a nem-én látszólag végtelenségig folytatódó polarizálódásával. Ez olyan folyamat, amely a cselekedetek szabadságával kezdődik, és végül minden ember tökéletes szabadságához vezet. Ám így az új szabadsággal egyetemben a szolgaiság is kialakult, amely mind a mai napig meghatározza és korlátozza létünket – és az egykori szabadság az ok és okozat szinte feloldhatatlan láncához való kötöttséggé vált. Egészen addig, míg a Szellem, a szellemi látás megvilágosító erői újfent előtörnek, ám ezúttal tudatosan!

A látenssé vált világosságerő egészen addig marad rejtve bennünk, míg a reá való emlékezetünk fel nem ébred, és a tudatosság világossága nem gyullad fel. Akkor útra kelhetünk, hogy Baldurt felkeltsük és megváltsuk elsüllyedt állapotából – mert az egész teremtés gyászolja őt, és az ember tapasztalatból megérti, hogy a világosság nélkül tényszerűen nem lehet olyan élet, amely méltó a nevére. Ezzel Baldur egy olyan belső lélekalak, akit az isteni nézet tökéletesen eltölthet, és amely mindent áthathat.

Baldur halála után az istenek üldözőbe vették majd elfogták Lokit. Egy sziklához kötötték, egy kígyó pedig szakadatlanul mérget fecskendezett a testébe. Milyen mélyrehatóan jeleníti meg e jelképes beszéd a valóságot, nemde! Ugyanis nem büntetésről van szó, hanem arról a jelképről, hogy az emberben az értelmet ettől kezdve az anyaghoz kötözték. A dialektika szelleme, a metszett nyelvű kígyó mérge szakadatlanul befolyásolja a tudatot. A gondolkodás közvetlen összeköttetése az intuícióval megszakadt. Az ember alvó istenné lett. az istenek hanyatlása ezzel az eseménnyel megkezdődött. Ragnarök, a világ megváltozása elindult.

 

A 31. és 32. szakasz így szól:

„Láttam Baldurnak,

véres istennek,

Ódin vérének,

kimért sorsát:

Földeknek fölébe

növekedve állt

finom és gyönyörű szép,

fagyöngy.

 

Ennek hajtása,

volt bármi zsenge,

veszélyes nyíl lett,

Hödur röpítette…”

 

A fagyöngy valójában egy gyógynövény, melyet a világosság és az örök élet jelképének tartanak. Egyúttal azonban az anyag varázserejét is szimbolizálja. Ha Loki ezt a varázserőt beveti, hogy Baldurt, a világosságot, kiiktassa, akkor valójában az ellenkezőjét okozza: lehetővé teszi, hogy ismét újjászülessen! Mert azáltal, hogy az ember önhatalmú célokat követ, az emberben lévő Istenerőnek meg kell „halnia”. A Germánok a fagyöngyöt „Guidhel” néven is ismerték. Az angol „guide to hell” (útmutató a pokolba) visszacseng ebben.

Hel, az alvilág istennője, Baldurt arany csillogásban várja. Asztalok és padok díszben és aranytól pompáznak. Az emberben uralkodó sötétség közepette megőriztek egy sugárzó helyet. A Rózsakeresztesek a szív mélyén szunnyadó szellemszikráról beszélnek.

A Loki-hatás „kieszközölte, hogy Hödur természete legyőzte Baldur természetét. Ezt azzal fejezik ki, hogy Loki szerzi be a fagyöngyöt, mellyel a vak Hödur megöli a látó Baldurt.” (Rudolf Steiner: Egyes néplelkek küldetése)

Az értelem, amely csak az „igent” és a „nemet” ismeri, „vak” Baldur világosságból, életből és tavaszerőből álló légkörére. Az ember növekvő tudatában tükröződtek az istenek. Az önállósult tudat vaksághoz vezetett, hogy az Ént megtapasztalhassa, és egyben az öntudat magányossága is érzékelhetővé és tapasztalhatóvá váljon.

A tükör homályossá vált az eredeti számára, és már csak a dolgok külsejét mutatta. Az istenekkel való együttműködés a régi módon lehetetlenné vált. Hogy az ember istenné váljon, az isteneknek vissza kellett vonulniuk – kezdetét vette a nagy várakozás: vajon elkezd-e az ember végül ismét az isteni világosságerők után kutatni?