Tudatunk jellegéből fakadó tapasztalatok

 

Élj az új lélekelvből

 

Jan van Rijckenborgh

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírták a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezen út ábrázolásánál többek között az Egyetemes Tan eredeti szövegeit vették alapul, melyeket a Szellemi Iskola tanulói és az érdeklődők számára magyarázatokkal láttak el, és életük példájával illusztráltak.

 

Ahhoz, hogy a lélek tudatos, éber életét megérthessük, szükségszerűen világos elképzeléseket kell alkotnunk a tudat, az élet és a lélek fogalmáról. Tudat akkor keletkezik, ha a lelket adó elv, amely életet eredményez, teljesen benne lakik a rendszerben, tehát ennek a központját képezi. A látható természetben sok olyan élet van, amely rendelkezik ugyan egy lelket adó elvvel, de ez az elv nem bennlakó, hanem kívülről hat a szóban forgó rendszerre. Egy ilyen életmegnyilvánulásban tehát nincsen tudat. Itt például a növények és a rovarok világára gondolunk.

Sok állat, sőt a legtöbb állatfaj még egyéni lélekadó elvvel sem rendelkezik, hanem létét egy csoportlélektől kapja. Más állatfajok bizonyos értelemben féltudatos állapotból élnek. A lelket adó elv ebben az esetben csak részben bennlakó; a testben nem tökéletesen koncentrikusan, hanem részben kívül helyezkedik el. Néhány magasabb rendű állatfajnál, mint például a lovak és némely kutyafajta esetében, a lelket adó elv már majdnem ahhoz a tökéletes bennlakósághoz közeledik, amely az embert jellemzi.

Ha ezen állatok fejlődése tovább haladna, akkor természetszülte állapotát illetően a kutya és a ló egy szintre kerülhetne az emberrel. Ekkor megtörténne az, amit a történelem folyamán számos szerző lehetségesnek tartott: megjelennének a gondolkodó, tudatosan élő állatok, és állatközösségek jönnének létre. Gondoljanak csak Jonathan Swift Gulliver utazásai című művére, melyben Gulliver egy olyan ló-közösségbe kerül, amely emberek módjára cselekszik, gondolkodik és él. A bennlakó lélekelv, amely koncentrikusan nyugszik a személyiség testeiben, gondolathatásokat is lehetővé tesz, vagy legalábbis egy, a természetember szintjén végbemenő agytevékenységet.

 

A lelket adó elv

Az emberi test sejtekből és atomokból épül fel. Azért eleven és élő, mert van egy éteri mása. Ez az éteri társ szüntelenül négyszeres életerőt hajt bele a szervezetbe. Ha az ember éterteste nem jól működik, akkor mindenféle testi nehézség keletkezik. Az anyagtestnek és éteri másának egységét egy lelkesítő elv látja el élettel. Ha a lelkesítő elvet és a szervezetet összekötő fonal valamilyen módon elszakad, akkor bekövetkezik a halál, és a szervezet szétesik. A lelket adó elv már nem lesz képes fenntartani magát a rendszerben.

Élet tehát egy lelket adó elv, egy éteri más és egy anyagi szervezet összhatásából keletkezik. Tudat akkor jön létre, ha a lelket adó elv tökéletesen bennlakó lesz. Ezért aztán különböző tudatállapotokat, mint pl. a féltudatos állapotot stb. különböztethetünk meg, attól függően, hogy a lélek hogyan viszonyul a szervezethez. Mindig az a kérdés, hogy a lélekelv koncentrikusan vagy csupán részlegesen található-e a testekben. Vizsgálatunk tehát nyilvánvalóvá teszi, hogy a lélekelv minden tekintetben magasan az élet, az életformák és a jelenségek fölött áll. Minden a lélekelvtől, a lelkesítéstől függ.

Mi ez a lélekelv? A lélekelv asztrális vagy szidérikus jellegű. Kapcsolatba lehet hozni a személyiség asztráltestével, amely köpenyként burkolja be az anyagtestet és annak éteri mását. Ez az asztráltest szintén atomokból áll, melyek azonban finomabbak és magasabb rendűek az éteri és az anyagi atomoknál. Léteznek tehát anyagi, éteri és asztrális atomok, melyek a három szférával: az anyagi, az éteri és az asztrális területtel egyeznek meg.

Földünk anyagi testét is éterszféra veszi körül, amit úgyszintén egy asztrális szféra zár körül. Az ember asztrálteste az éjszakai órákban ezen az asztrális területen tartózkodik, ide vonják fel. Az asztráltest három létállapotban, három töménységi fokozatban, mondhatnánk úgy is, hogy három különböző rezgésű egységben létezik.

A dialektika világában (és erre ügyelniük kell ahhoz, hogy megértsék mi a transzfiguráció) a három asztrális állapot egyike pozitívan, a másik kettő pedig negatívan fejti ki hatását.

Az asztráltest pozitív pólusa a lép-máj-rendszerrel, különösen a májjal áll kapcsolatban, míg a két negatív állapot a szívvel és a fejjel egyezik meg.

A tudat helye majdnem minden dialektikus ember esetében a lép-máj-rendszerben központosul, és az érzelmi és gondolati élet is erre hangolódik.

Ez az állapot majdnem minden ember életminősége, alapállapota.

 

Erős aktivitás

Ön lélekszületetten akar új kezdetbe lépni, ami azt jelenti, hogy egy új asztrális elv létrehozásán munkálkodik. Az Önt születésétől fogva lelkesítő elv dialektikus szerkezettel rendelkezik. Azért gyűlnek össze az ifjú Gnózis Szellemi Iskolájában, hogy új lélekelvet kapjanak, melyet aztán mikrokozmoszukban erős tevékenységre akarnak ösztönözni. Ha teljesítik amire törekszenek, azt fogják tapasztalni, hogy ennek mérhetetlen és csodálatos következményei lesznek, melyek mégis tökéletesen természettudományosan magyarázhatók.

Az embert természeti lényként egy asztrális én lelkesíti, melynek atomi összetétele tökéletesen a haláltermészetből magyarázható. Élethelyzete azonban arra késztetheti az embert, hogy tudatának központját a lép-máj-rendszerből a szívbe vonja fel. Már ez a kezdet is furcsa zavart kelt az összes életfolyamataiban, mert aki a tudatát fel tudja vonni a szívbe, az ezzel nemcsak a szív kapuját nyitja meg a gnosztikus világosságnak, hanem ezen kívül az asztrális ént, amely lelkesítő, természetszülte elvként mindaddig egész életén uralkodott, ezzel azonnal kitaszítja mágneses rendjéből.

 

A szív kapuja megnyílik

A Szellemi Iskola komoly tanulója megzavarja az őt lelkesítő, mozgató és éltető természetszülte elv rendjét. Ezt úgy éri el, hogy a tudatközpontját a lép-máj-rendszerből felvonja a szívbe azáltal, hogy erősen vágyakozik a megszabadító világosságra, és állhatatosan keresi azt. Aki így keresi a Fényt az természetben született állapotának tudati központját a lép-máj-rendszerből felvonja a szívbe!

Ezen üdvrevágyás, a szív e vágyakozása következtében a szív kapuja azonnal megnyílik a Gnózis világossága számára. A pozitív májközpont és a negatív szívközpont rendje megtörik. E változás, a mágneses rendszer e zavara következtében a haláltermészet asztrális világának a jelöltre kifejtett befolyása legyengül. Ugyanakkor egy új lélekelv hatolhat be a szívbe, amely a rózsabimbót felébreszti álmából és kibontakoztatja. A pozitív tanulóság megvalósításához tehát elsősorban az a fontos, hogy a jelölt megvalósítsa a lélek transzfigurációját. Ez az ösvény sikeres bejárásának kulcsa.

 

Az új elvnek koncentrikusan kell a testekben elhelyezkednie

Ha egy tanuló a lélekállapot újjászületésének útjára lép, akkor kezdetben ugyanaz a helyzet mint egy növény vagy egy állat esetében. Amíg ugyanis az új asztrális lélekelv nem fekszik koncentrikusan a többi testben, addig nem jöhet létre új tudat. Jelen van ugyan az új lélekelv, a hatását is kifejti, és az életmód megváltoztatására ösztönöz, de új tudat nem jöhet létre, mivel az új lélekelv még nem helyezkedik el koncentrikusan a testekben.

Az új lélek befolyásolja ugyan az életet, tehát hála Istennek létezik egy új, alakuló lélekélet, de még hiányzik az ellenőrzés, nem tudatos, így nem lehet megtapasztalni.

A Rózsakereszt Iskolája ezért ösztönzi folyamatosan arra a tanulót, – ahogy ez az egyetemes Gnózisban mindig is így volt – hogy önfeláldozásával és tökéletes szolgálattevő együttműködésével az új lélekállapot normáinak megfelelő életvitelt folytasson.

A legtöbb tanulót, de talán valamennyit is, eltalálta és megjelölte a világosság. Ezért mondja szünet nélkül az Iskola Önöknek, hogy: „Tudatában vannak-e vagy sem, de éljenek az új lélekelvből, abból az új lélekerőből, amely már megvan Önöknek. Akkor egyszer valóban élni fognak!”

Ha ezt teszik, akkor ez az új életvitel serkenti az úgynevezett „lakás készítést”. Amikor Jézus azt mondja az evangéliumban, hogy „…és az én Atyám szereti azt, és (az Atya és én) ahhoz megyünk és annál lakozunk” (János 14,23), akkor az azt jelenti, hogy az új, halhatatlan lélekelvnek központilag kell a testekben elhelyezkednie. A megújulás lelkének tehát teljesen a jelöltbe kell költöznie. Ahogyan a régi lélek valamennyi testben központilag jelen volt, úgy kell az új lélekelvnek is a központban lennie.

 

A pólusok kicserélődése

A megfordulás csakugyan óriási változást hoz létre. A régi, természetszülte lélekállapotban a pozitív pólus a lép-máj-rendszerben, a negatív pedig a fejben és a szívben volt. Az új lélekállapotban ez fordítva van. A pozitív pólus a szívben helyezkedik el, míg a negatív a lép-máj-rendszerben nyugszik. Amennyiben Önök képesek megvalósítani ezt a megfordulást, és következetesen az új lélekerőből élnek, akkor az új lélektudat is kivirul, és egy gnosztikus értelemben vett tudatos, éber lelki élet mutatkozik meg. Akkor elmondhatjuk, hogy az a lélekállapot, melyből akkor az új asztrális területen élnek, egy fordítottan polarizált asztráltestre vonatkozik.

A gnosztikus világosságra való irányulás tehát egyidejűleg megtérést, visszatérést, megfordulást jelent, a szó szoros értelmében. Gondoljanak ebben az összefüggésben a Máriáról, Jézus anyjáról szóló történetre, melyben a következőket olvashatjuk: „Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! Ami azt teszi: Mester!” (János 20,16)

Arról még nem beszéltünk, hogy az ember aszrális elve, az asztráltest, a léleklény is kapcsolatban van egy forrással, amelyből él és táplálkozik. A természetszülte ember esetében ez a forrás közvetlenül az asztrális világban, a természeteonoknál található. A transzfigurált, megfordult lélekállapotban azonban a jelölt eléri az eredet alapéletét, azt a kezdetet, melyből a valódi, örök evolúció, az örök alakulás lehetségessé válik.

Ebben a lélekállapotban már nem áll fenn többé kapcsolat a természeteonokkal, hanem csakis a Szellemmel, a mindenségmegnyilvánulás eredeti, életre keltő, életet adó erejével. A kezdet Pymanderével való kapcsolat kizárólag az új létállapotban valósulhat meg. Csak ekkor lesz helyreállítva, ami egykor megszakadt. Az örök Szellem ekkor a halhatatlan lélekelv által nyilvánul meg az egész életállapotban.

Ezért a szent, egyetemes törvény értelmében: „Aki megújítja a lelkét, az fogadhatja a szellemet, találkozik vele.”

 

Az egyiptomi ős-Gnózis 1, 22. fejezet

Kitörés a körforgásból

 

Nehéz léptek dobogtak át rajtam. Az emberek azért fektettek át ezen a patakon, hogy hídként szolgáljak a számukra. Engem választottak, mert a faanyagom különlegesen teherbíró minőségű. A tölgyfa nem rothad gyorsan, és sokat kibír – mondták az emberek.

Emlékképek merültek fel bennem. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki rámlépett, letiport, átgázolt rajtam, megbotlott bennem vagy ugrándozott rajtam… Már életem kezdetén megtapasztaltam ezt, és a későbbiek során is, újra meg újra.

Amikor kis makk voltam, több nővéremmel és fivéremmel együtt egy erős vihar letépett édesanyám fájáról. Lefelé gurultam a hegyen, ahol számos terebélyes tölgy állott. Végül két nagy kő között akadtam fenn.

Egy őz futott át felettem, melynek patája még mélyebbre nyomott az apró kőtörmelék közé. Fentről termőföld szitált rám, és a lehullott lomb takart be. Majd horkantást hallottam: vaddisznók! Már majdnem rámtaláltak, amikor egy hirtelen lövés menekülésre késztette őket, és az egyik disznó körme egészen mélyre nyomott engem a talajba.

A következő tavasszal gyökereim mélyre fúródtak a földben, és egy szép leveles hajtást növesztettem a fény felé. Sok figyelmetlen vándor haladt el mellettem: voltak, akik átgázoltak rajtam, mások a cipőjükkel hajlítottak le – de én mindig újra felegyenesedtem.

Egyszer aztán meghallottam, hogy felettem, fent a hegyen, ahonnan jöttem, fákat vágnak ki. Recsegés-ropogás volt a kivágásra ítélt öreg tölgyfák utolsó sóhaja. Az egyik ember így szólt: „Ezekből a vastag ágakból deszkákat és gerendákat fűrészelhetünk – és a korona, ha kiszárítjuk, jó tűzifa lesz a számunkra.”

Ilyen sors vár tehát egy szép tölgyfára: évszázadokon keresztül növekszik, el kell viselnie a szelet és az időjárás viszontagságait – aztán kivágják, és valahol egy fűrésztelepen végzi, ahol bútort készítenek belőle, vagy, mint ahogy éppen most velem történik, egy kis hidat ácsolnak belőle valahol, vagy eltüzelik. A fa utolsó szolgálata eme Föld vérkeringésében az, hogy felszáll a tűzben, és a sok-sok év alatt a fában tárolt Nap-meleget újra odaadja. Ami megmarad, az csupán némi hamu, és egy kis nedvesség, amely gyorsan elillan.

Ezeket a gondolatokat két arra járó ember vetítette egy sok évet megélt tölgyfára, amely ott állott a hegyen. És a tölgyfa azt gondolta: „Ez lenne minden? Hát ez lenne ennek a Földnek az életelve? És vajon minden élőlény számára érvényes ez az életelv – minden jövevény, minden állat, minden ember számára? Egyszer áldás, máskor átok?”

Düh és harag, gyász és kétségbeesés árasztotta el a bensőjét: hát ez lenne ennek a teremtésnek az értelme?

Egyszer, egy hideg éjszakán a fa mellett elhaladó vándorok halk hangot véltek hallani: „Az ember hasonlatos egy fához, az ember gyökerei azonban a mennyben vannak. Törjétek hát át ezt a kört, az örök születés, növekedés, virágzás és újra meghalás körforgását! A felfelé haladó spirálist bontakoztassátok ki magatokban! Átéltétek a kétségbeesést és megfogalmaztátok a kérdést, ezért most megkaphatjátok az egyetlen lehetséges választ: szülessetek meg újra!

Bensőtökben lépjetek ki ebből a térből és lépjetek be egy magasabb rendeltetésű életbe! Akkor a halálotok már csak a régi és megmerevedett fa-anyag szükséges vége, a ti új lelkesültségetek pedig egy világító, mindig hajlékony isteni képesség felébredése lesz: amely lehetővé teszi az eredeti élet áramainak tökéletes felvételét.”

A teremtő pillanat

 

Megközelítési kísérlet

 

A Zen buddhisták évekig ugyanazt a cselekedetet gyakorolják – legyen az íjászat vagy tusrajzolás – csakhogy átélhessék, hogy a szándék nélküli önfeledtség egy hirtelen pillanatában csoda történik, és énjük és az elérendő cél kettősségéből belépnek a létezés egységébe.

 

A kimerültség jelenségei

Át lehet ezt élni? Tudjuk, hogy az egónak a spirituális úton fel kell oldódnia. Tehát az Én azzal kezdi, hogy ezt gyakorolja. De ennek a fáradozásnak a meghiúsulása megjósolható. Mégsem baj, hogy tovább próbálkozik. A hosszú harc, és az ehhez kapcsolódó önmegfigyelési tapasztalatok során a személyiség megtapasztalja, hogy ez nem működik. A személyes akarattal nem jut messzire, igen, sőt ez az erőfeszítés az útjában áll. Ez a tapasztalat egy idő után mély kimerültséget okoz. Mivel azonban a személyiség hozzászokott ahhoz, hogy fáradtan és sikertelenül is folytassa fáradozásait, ezért ő és a benne rejlő „Cselekvő” még sokáig tovább dolgozhatnak, látható, végleges eredmények nélkül.

De mit tudunk valójában az igazi spirituális pillanatról? Hogy néz ki? Milyen formában bontakozik ki?

Még ha az embernek a teremtő pillanatért vívott harca a tudati áttörés korábbi élményeiből származik is, az odavezető utat, a kulcsot vagy az ajtót újra és újra elfelejti. Ezek rendkívül homályosak, ködösek, bár ő közvetlenül előtte áll, mégsem képes felismerni őket. Az ember elfelejtette az ajtót, elfelejti újra és újra, még ha az ideiglenes áttörést már többször át is élte. Az ember számára nem lehetséges, hogy egy minden esetben a zárba illő kulcs álljon a rendelkezésére. De ha jól állnak a dolgok, a nyitott ajtót mindig újra odaajándékozzák neki.

 

A létért való küzdelem

Így tapogatózik az ember a határon, tele vágyakozással, reménnyel és ötletekkel. Melyek azok a gondolatok, amelyek megakadályozzák a „nyitott ajtó” megtapasztalását? Milyen akadályokra gondolunk itt, és miből keletkeznek ezek?

Mindenki tapasztalta életében, hogy bizonyos magatartásmódok tovább segítik, biztosítják túlélését, és a létért folytatott küzdelemben mások elé helyezik. Így keletkezik az évek során egy szabályrendszer, melyet részben a szülőktől veszünk át, másrészt karmikus örökségként hozzuk magunkkal, részben pedig egyéni, jelenlegi tapasztalataink képezik az alapját.

Többé kevésbé tisztán emlékszünk a különleges pillanatokra, a teremtő, kreatív áttörésekre és elképzelésekre, arra, hogy mit kéne éreznünk, és hogyan kellene ezeknek lezajlaniuk.

Ezeket a képeket a tudatalattink, stratégiai inputként, bemenetként, szüntelenül beletáplálja viselkedésmintáinkba. Ezek a küzdő személyiség rendelkezésére állnak ugyan az életért vívott harcban, de egyáltalán nem hasznosak, amikor a valódi szabadsághoz, vagy a „léttel való egységhez” közeledünk. Éppen ellenkezőleg, az embert ennek a formának a fullasztó képéhez kötik, amely az élet során egyre inkább megkristályosodik.

A fiatalok teljes energiabevetéssel törik át ezeket a falakat. A kreativitás területén gyakran merészek, nem szokványosak, új formákkal és tartalommal rukkolnak elő. A belső szabályozás még nem hat rájuk kényszerítően. Mi jellemzi ezt a különleges pillanatot, az alkotó átélést? Talán így lehetne leírni: „Éppen azért, mert nem kötjük hozzá magunkat, nem hagy el minket. Aki csendes szemlélődésében, csendes megfigyelőként, önátadásban járja ösvényét, a következőt fogja tapasztalni: bár a belső lényében minden pillanatban elhatárolódik tőle, az új élet úgymond áthatja őt. Ez nem az ő élete, hanem az őbenne lévő Másik új élete. És ebben azután a régi önvaló teljesen feloldódik.” (Jan van Rijckenborgh).

Feltűnés nélkül, mégis a mindennapi szokásokból kiemelkedve mennek a dolgok tovább, ahogyan azelőtt is tettük. Mennek tovább, de már nem értékeljük őket. Minden, ami történik „körülöttünk”, egy szükségszerűség következménye, amely kívül esik felfogóképességünk koordinátáin.

 

Lassított felvétel

És ekkor különös tapasztalat keletkezik: cselekvéseink egy kicsit lelassulnak. Vagy csak úgy tűnik? Látszólag lendület nélkül, könnyedén, magától értetődően és magyarázat nélkül dolgozunk. Filmesek használják ezt a módszert, amikor a filmben nagyon különleges, sorsfordító pillanatokat lassítva vesznek fel. Mi jellemzi ezeket a pillanatokat, és miért tudja minden néző, hogy a rendező mit szeretne kifejezni a lassú mozgással? Úgy tűnik, minden emberben mélyen él az emlék, hogy az idő is megállna – ha csak el tudnánk oldódni az egotól. A végzetes és döntő pillanatokban bénultan és semlegesen állunk egy magasabb energiaáram befolyása alatt, csodálatos egységben, és megváltó módon vagyunk kiszolgáltatottak. A vágyunk által, hogy erre az áramlásra bízzuk magunkat, szinte megáll az egész rendszer. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnik, mondjuk – hogy azután a következő pillanatban újra mérleget vonjunk és értékeljük a tapasztalatokat. Hagyjuk ezt abba! Ne kovácsoljunk többé állandóan kulcsokat, amelyek belülről zárják be börtönünket, miközben az ajtó valójában tárva-nyitva van.

A lehetetlenen túl megtörténik a belátás

 

Az ablak előtt a reggeli napfény lassan felemelkedik a láthatáron és most ragyogóan áttör a fénybe boruló fakoronán. Sugarai arany fényt vetnek az asztalra és a levélpapírra. A golyóstoll árnyéka határozottan követi kék műanyagból készült eredetijét a papíron, hosszú fekete hegyével kísérve minden betűt, mintha a szavak egyidejűleg két síkon formálódnának ki.

 

A jelek

Nem-megvilágosodottnak lenni, igen, erről sokat lehet írni, mert az ember ezt minden nap több mint eleget tapasztalja. A mindennapi élet különböző kellemetlen életkörülményei és eseményei fölötti bosszúság, vagy az emberek iránti ellenszenv, akik a hibáikkal és zavaró tulajdonságaikkal az idegeinkre mennek, ez ismerős helyzet. Ez ugyanúgy érvényes a csendes, ki nem mondott, ám mindazonáltal nem kevésbé sötét gondolatokra és érzésekre is, amelyek gyakran felriasztanak minket. Mindez egy olyan állapot egyértelmű jele, amely távol áll a megvilágosodottságtól.

Nos, akkor mi is tulajdonképpen a megvilágosodás?

Kinézek az ablakon a Napra, amely már tovább haladt, majd eltűnik a látókörömből. Ezzel eltűnik az arany ragyogás is az asztalomról, és átadja helyét egy szép őszi nap egyszerű világosságának. Bár a nap, mint sugárzó kör most már nem áll tisztán a szemem előtt, a környezetem világos marad. Elvégre továbbra is jelen van, észlelhetem a működését, és világossá teszi a nappalt.

 

A Nap leírása

Mindazonáltal mi történik éjszaka, amikor a bolygónak ez az oldala hátat fordít a Napnak és sötétség vesz körül minket? Szemeink számára a Nap akkor kétségtelenül eltűnik. Ám mi tudjuk, hogy létezik, és reggel visszatér – vagy pontosabban újra láthatóvá válik, mivel földünknek az a fele, ahol mi vagyunk, feléje fordul. Ha azonban az éjszaka végtelenül elhúzódna, akkor meddig tudnánk a Nap létezéséről? Ha pedig mindazok, akik még valóban megélték, lassanként kihalnának, akkor biztosan akadnának mások, akik továbbra is beszélnének a napfényről, jóllehet ők maguk azt soha nem látták. Hogyan hangozna ez a harmad- negyed- vagy százezredik kézből? Talán a következőképpen:

„Egykor a Nap világossá tette fényével a nappalt. Melengető sugarai behatoltak szinte minden szögletbe, és lehetővé tették, hogy minden pontosan és élesen kirajzolódjon itt a ragyogó fényben.”

Az, aki ezt saját maga soha nem élte meg, mindezt a legkülönbözőbb módon képzelhetné el.

„Olyan ez, mintha egyszerre több ezer neoncsövet kapcsolnának be?” Erre azt mondjuk: nem, a napfény aranyszínűbb és melegebb. „Akkor talán olyan, mintha roppant mennyiségű halogénsugár villanna fel ugyanabban a pillanatban?” Erre azt feleljük: nem, a napfény lágyabban és finomabban ragyog.

„Hát akkor olyan, mint egy fehér gyertyatenger?”

Nem, mivel a napfény nem lobog és nem is alszik el a szélben. „Ahhoz, hogy hűen leírjuk a napfényt, az embernek tehát saját magának is látnia kell azt?” Igen.

Viszont ha soha nem láttam volna, és valaki, aki megtapasztalta, beszélne róla, hihetnék-e neki? És ha hinnék neki, képes lennék-e felfogni és megérteni? A fejemben fel tudnék vázolni egy képet a napról, valahogy úgy, mintha egy halogénfényt vagy egy gyertyatengert képzelnénk magunk elé. S amikor elutaznék oda, ahol a nap van, és saját szememmel látnám azt, s azután visszatérnék a világ sötét oldalára, vajon be tudnék-e számolni az utamról? Tudnék-e úgy tájékoztatni, hogy mások is megértsék, vagy a szavak cserben hagynának engem?

Ehelyt befejezem, mivel nincs több mondanivalóm a megvilágosodásról, amíg magam meg nem tapasztalom azt, és nem döntök előbb a további folytatásról. Úgy gondolom, hogy ez nem a legrosszabb befejezés egy olyan történet számára, amely a megvilágosodásról szól – és leteszem a tollamat.

 

A lélek a világosságban

Egy emlék tör elő a tudatom peremvidékéről. A fiam ötéves korában elém állt és kezeit a szeme elé emelte elgondolkodó pillantással:

„Mama, amikor meghalunk, és a lélek az Isten elé megy, akkor ez itt már csak árnyék” mondta a kezeire és a testére mutatva. A szemeiben lévő mélységes komolyság furcsán érintett. A gyerekek gyakran különösen tiszták, és igencsak közel állnak a szentséghez, gondoltam. Miért jönnek éppen most elő bennem ezek az emlékek? Most is, mint akkor, érzem a gyermek szavainak igazságát. Mi veti az árnyékot – ami a testünk – és mi világítja azt meg? Amikor a lélek „Istenhez” járul, a test már csak árnyék. A lélek lenne tehát az az elem, amely az árnyéknak életet ad, és a testünk eszerint a lélek árnyéka lenne? Egy olyan lélek, amely teljesen világosságból áll, nem vet semmilyen árnyékot többé, átlátszó, megvilágosult. Tehát így van ez: a megvilágosodás a lélek sajátossága, nem a test valamiféle állapota, és nem is a személyiség minősége.

De hát a lélek nem a személyiség része?

Igen, de csak annyiban, hogy az új lélek a világosságban áll, és a személyiségünk – ennek árnyékaként – összekapcsolódik vele, és így meg is kötözi. Akkor ez a megfordult lélek szintén össze lesz kötve vele.

Itt egyenlőre véget ér a gondolatmenetem és elcsodálkozom. Egy ötéves gyermek ösztönösen felismerte ezt az összefüggést az ő egyszerű, gyermeki gondolkodásával. Valaki, aki tényleg megtapasztalta a világosságot, kifejlődött a saját világossága, azt tanácsolja nekünk, hogy váljunk gyermekké. Vajon megértettem a tanácsát?

És ha megértettem, tudom-e azt alkalmazni a mindennapi életemben? Mit is csinált tulajdonképpen az én kisfiam? Minden ijedtség nélkül elfogadta a saját halálának a lehetőségét, de ugyanakkor nyitott maradt az élet lehetőségére is. Észgyötörte felnőttként képes vagyok-e valóban megnyitni magam a lélekimpulzus számára, amely találkozik a világossággal? Ha én figyelmes gyermekként befelé fordulok, vajon újra megtapasztalok-e ott valamit annak a szellemi napnak a világosságából, amely sohasem volt távol tőlem.

Ez a gondolat különös vágyat ébreszt bennem. Szeretnék odafigyelni, megtapasztalni valamit a világosságból. Szeretnék a lelkemmel párbeszédet folytatni és meghallani azt, amit mondani akar nekem.

Eképpen, gondolom én, a világosság útja, a megvilágosodás útja nem a beszédé és az okos szavaké, hanem a meghallásé és a hallottak megvalósításáé. Amíg a belső füleim nem hallanak, addig valószínűleg a belső szemeim sem képesek látni, és a világosság, ami a lélek valóságává válhat, először olyannak tűnik, mint az ezer neoncsőről alkotott elképzelés.

Itt elhatározom, hogy mostantól kezdve a megvilágosodásról hallgatok.

Megvilágosodás a pamlagon?

 

Holle anyó, a Grimm testvérek meséje

 

„Átéli-e az ember rózsakeresztesként a megvilágosodást?” Mikor egy spirituálisan kereső ezt a kérdést teszi fel nekem, egy pillanatig hezitálok a válasszal. Itt nem elméleti, vagy filozófiai magyarázatot vár, hanem egy egészen személyes választ.

 

Válaszolhatok-e neki én-formában, akkor is, ha az „én” és a „megvilágosodás” két olyan fogalom, amelyek nem egyeztethetők össze, hanem tulajdonképpen teljesen és nagyon is kizárják egymást? Másfelől itt egy embertől-emberhez szóló gondolatcserére, egy lélektől-lélekig szóló megértésre kérnek. Engem itt keresőként, igazságra áhítozóként szólítanak meg.

És válaszolok: Igen, a legmélyebb meggyőződésem és tapasztalatom, hogy egy Szellemi Iskola ilyen különös terében folyvást megvilágosodás következik be. Én a megvilágosodást nem valami látványosnak, kiemelkedőnek vagy hatalmasnak érzem. A megvilágosodást inkább rejtett erőfolyamnak élem meg. Normális gondolkodásom csak ritkán észlel belőle bármit. Mégis, alig észrevehetően belső átalakulások és változások mennek végbe, melyek gyakran csodálkozásra késztetnek, amikor tudatosulnak bennem. Valami megindul, valami átalakul. Új elképzelések, egészen új látásmódok tudatosulnak egy bizonyos problémával kapcsolatban.

Néha bizonytalan vagyok, hogy egyáltalán beszélhetek-e „saját” tudatomról, mintha az csakis hozzám tartozna. Természetesen rendelkezem egy tudattal, egy képpel magamról és a környezetemről. Teljesen határozott minták alapján gondolkodom és érzek. De ebbe a tudatba, időről-időre, újra és újra „fénysugarak” és „fényvillámok” szivárognak be, amelyek nem belőlem erednek. Néha olyan érzésem támad, mintha egy magaslatról zseblámpával világítanának meg. Mintha a zseblámpa sugara egy sötét pincehelyiségbe vetődne. Ez a fény betekintést, „fénypillantásokat” enged mindeddig egészen sötét összefüggésekbe.

Néha úgy is érzem, mintha egy hőlámpát süllyesztenének belém, és annak melegítő sugarai olyan érési folyamatokat indítanának be, amelyek teljesen kivonják magukat a tudatom alól. De valamikor megérik rá az idő – valami új fejlődött ki és kifelé igyekszik. Nagyon nehéz ezt az átváltozást, ezt az új minőséget szavakba foglalni.

 

Megtanulni beszélni

Talán a beszélni tanulás folyamatához hasonlíthatnám. Kezdetben csak amolyan passzív szókincs létezik. Ám miután néhány fogalmat újra és újra megvilágítanak, azok kifelé igyekeznek és aktívvá válnak, átmennek az aktív szókincsbe. A szavakat először csak elismételgetjük, majd tudatosan előhívhatókká és beilleszthetőkké válnak. Mégis, még az aktív szókincs létezése sem biztosít szabad folyást a gondolatoknak, szabad és folyékony beszédet. A szavaknak ehhez folyamatba kell jönniük, és ez csak úgy történhet meg, ha egy erőfolyam kifejezésévé válnak, amely a belső birodalomból ered. Nehezen felfogható a számomra, hogy miként jön létre ez a belső áramlat. Bizonyosan nem a gondolkodásomból vagy az intellektuális képességeimből jön létre. Nem az érzéseimből fejlődik ki. Nem az akaratom és szándékaim eredménye. Valószínűleg nem is a karmikus múltamból, karmikus hátizsákomból jön.

A belső, felfoghatatlan, maradandó és időtlen térből árad. Még ha e belső erőáramlás működését alig foghatom is fel, egyet mégis tehetek: nem állok az útjába. Sőt: minden felvett, minden megtapasztalt rögtön megéltté és alkalmazottá akar válni. Ez pedig csak akkor sikerül, ha készen állunk arra, hogy vele együtt áramoljunk, és teret engedjük a változásoknak – minden percben és minden másodpercben. A „fénypillantások” segítségünkre vannak, útmutatók, melyek felhívást tartalmaznak. Ez a megvilágításban állás egy belső feszültséget épít fel, és egy feladatot tartalmaz. A fény megtapasztalása nem enged a pamlagon heverészve nyugodni. A felelősség érzését kelti. Kívánságot ébreszt, hogy válaszoljunk erre az ajándékra. Ezért minden kegyelemteli érintés egyben magában hordoz egy vizsgát is: létezik-e a képesség bennünk, hogy a megtapasztaltat továbbajándékozzuk? A bennünk gyújtott tűz elég erős-e ahhoz, hogy egy impulzust tetté változtasson, a szükségesként felismert következő lépéshez?

 

Analógia a Holle anyó mesével

Ez a folytonos próba a Holle anyó mesében nagyon konkrétan a szemünk elé tárul. A Grimm-testvérek gyűjteményében ez az elbeszélés a „megvilágosodás” mese. A megvilágosodás és a megszabadító tett itt összekapcsolódik.

Két különböző lánytestvérrel találkozunk, az „Aranylánnyal” és a „Szurkoslánnyal”. Az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. A szorgos lánynak egész nap egy kútnál kell üldögélnie, és annyit fonnia, hogy vér folyik az ujjából. Amikor a szorgos lány gombolyagja egy nap a kútba esik, utána ugrik, hogy felhozza, és egy édenszerű másik világba kerül.

Aranylány és Szurkoslány az a két nézet, melyek egyidejűleg megtalálhatók a lényünkben. Ha Szurkoslány hat bennünk, akkor akaratunk még nagyon ingadozó és motivációnk nagyon énközpontú. A sok apró, ám a szolgálatban oly fontos lépéseket mindennapjainkban még nem ismerjük fel. Ha az Aranylány cselekszik bennünk, akkor indítékunk más: Igazi szánalom rezeg bennünk – a szív szeretetéből az embereknek „nem köveket, hanem kenyeret” akarunk ajándékozni. Ezért vagyunk „szépek”. Ebből a sürgetésből dolgozunk, míg kezünk vérezni nem kezd. Felismerésért küszködünk, a helyes életvitelért, a „harmóniáért a cselekedetek váltakozásánál”.

Fájdalmas tapasztalatokat élünk meg – mindennapos küszködésünk a mélybe vezet minket. Mert igazi szánalom és valódi szeretet ebben a világban nem található. Egy egészen más létsíkon jönnek létre. Ebben a másik világban, a lélek síkján próbának vetik alá rezgéskulcsunkat, valamint készségünket a válaszadásra és a szolgálatra.

A három próba, amely elé Aranylányt (és később Szurkoslányt is) állítják a másik világban, felettébb gazdag szimbólumokban. Aranylány először egy sütőkemence elé érkezik, amelyből a kenyér szól: „Húzz ki innen, különben megégek, már rég ki vagyok sülve!”

Milyen gyakran kérdezem magamtól, amikor felismerem a következő, konkrét lépést: „Menni fog ez? Elég vagyok egyáltalán ehhez a feladathoz?” Ezek az Én-perspektíva gyötrő kérdései. Ha azonban sikerül ezt az Én irányítású nézőpontot nyugodni hagyni, és teljes bizalommal megkockáztatni a következő lépést, akkor nincs több kétség, nincs többé jó és rossz. A léleksíkon éretté vált erőfolyam használódni akar, és csak akkor marad állandó, sőt kimeríthetetlen, ha használják. Azután Aranylány egy almafához ér, amely azt akarja, hogy megrázzák, mert az almái „együtt mind” megértek. Végül halomba kell rakni az almákat. Ez egy érdekes aspektus. A léleksíkon éretté vált nem csak magáért létezik, összegyűjtve és összekötve akar lenni. Sok érett elemnek együtt erős, mágnesesen vonzó hatása van. Megpróbálom elképzelni, hogyan és milyen módon lehet egyáltalán sok almát felstószolni és halomba rakni. Ez csak piramisformában építve sikerülhet. Amikor bizonyos számú érett lélek összetalálkozik, „alulról” kezdenek el építeni egy „piramist”, amelybe „felülről” beereszkedhet egy „piramis”, úgy, hogy a szellemi világból a lélekvilágba irányuló erőfolyam a valósulhasson meg.

 

Szaturnusz kapuja

A harmadik állomáson a szorgos lány Holle anyóhoz érkezik, aki nagy fogai miatt először félelmet és ijedtséget vált ki belőle. Holle anyó nagy fogai Szaturnusz kapujára emlékeztetnek.

„Hel” – ez a szótő rejlik Holle-anyó nevében – a halál és a megújulás istennője. Még ma is úgy ismert a háromkirályok napja, (a vízkereszt) mely az úgynevezett tizenkét szent éjszakát lezárja, mint Holle anyó napja. Miután átléptük Szaturnusz kapuját, a szolgálatnak egy egészen új módja válik szükségessé.

A szorgos lány többé már nem a mostohát (a dialektikát) szolgálja, hanem a tiszta ősanyagot. Az ágy, mint nyugalmi pont, jó szimbólum a most következő tisztítási folyamatra, amely csak akkor jöhet létre, ha az Én teljesen elhallgatott. Ha az asztrál-, és étertest megújítási munkálata sikerrel jár, a „tollak hópelyhekként” hullnak a világra.

A szeretet életet adó princípiuma, a tisztító víz, átárad azoknak az embereknek a szívén, akik ily módon szolgálnak, az egész emberiségre, és minden teret kitölt.

Az éretté vált lélek azonban még nem érte el útja végét. Szomorúság és honvágy tölti el, még akkor is, ha ebben a másik világban ezerszer jobban megy a sora, mint a dialektikában. Ugyanis valódi feladata, a bukott emberiség megmentése, még nem teljesült. Ehhez az idealitásnak és a realitásnak egészen konkrétan össze kell kötődniük egymással. A szelleminek kell a realitáshoz, a mindennapi élethez kötődnie. Ez a világtérben végzett munkán keresztül valósul meg, melynek abszolút következménye az asztrális és éterikus megtisztítása és megújulása (tehát az életszféráké, amelyből az ember él).

A megszabadult lélek eme igazi áldozatára, a bukott természetrend ingoványában végzett munkára való készség eredményezi az „aranyesőt”, a szellemlélek-tudatállapot fogadását. Ezzel a teljesen új, arany ruhával lehetséges az igazán alkotó és gyógyulást hozó tevékenység megnyilvánítása világban – és mindez jól megfontolt bevetéssel, mégis teljesen spontán, mindenféle mellékes szándék nélkül.

Néha azt kérdezem magamtól, miért találom Holle anyó meséjét olyannyira elbűvölőnek. Már megint egy szép képet pepecseltem volna össze magamnak, amely bizonyos elégedettséget ad? Az én mindig biztosat akar tudni, tervet és vezérfonalat akar kapni.

A léleknek viszont nem kell rálátás meg stratégia. Neki csak erőre van szüksége a következő lépéshez. A Holle anyó mese mély bölcsességet sugároz magából, mert világosan kifejezésre juttatja: mindig létrejöhet a megvilágosodás, de nem egy mindent elsöprő fény-tapasztalásként, amely mindent megvilágosít, és az átalakulás egész ösvényét egyszerre megvilágítja.

Megvilágítva mindig csak közvetlenül a lábunk előtti tér lesz, ha készek vagyunk megtenni a következő lépést, a kapottat tovább ajándékozni és tetté változtatni.

 

 

Irodalom: a Grimm testvérek meséi

Piet Mondrian, az üresség festője

 

Piet Mondrian (1872-1944) holland festő kései műveit a formaképzés alapelemeinek felhasználásával alkotta meg: színnel, formával, felülettel és vonallal. Mondrian a valóság mindenfajta ábrázolását, minden egyéni ecsetvonást elűzött a műveiből, hogy a valóság „igazi” nézetéhez közeledjen. A természetes forma állandóan változó megjelenése mögött létező változatlan, „tiszta” valóságot akarta visszaadni.

 

Aki először merül bele Piet Mondrian egy kései művébe, olyan festészettel találja magát szembe, amely leegyszerűsítő volta révén nagyon purista módon hat. Három piros, kék és sárga keskeny téglalap, öt fehér mező, és azonos szélességű fekete választóvonalak egy fekete téglalappal – kép-e ez egyáltalán? Minden ilyen egyszerűen néz ki.

A tarka felületek a szélre szorulnak. A pillantás először az egyik színes mezőről a másikra ugrik. A kompozíció optikailag nincs nyugalomban. Mozgássebességük le van csökkentve, mert főképpen a bal szélen levő kék téglalap akadályozza a forgómozgás érzékcsalódását. Sokkal inkább egy nyugodtan lélegző egész a benyomásunk. A jobb szélen keresztülfutó függőleges vonal stabilitást kölcsönöz, és a színes mezők közötti nagy távolság a nagyság és nyugalom benyomását közvetíti. A kép közepén csak egy fehér felület látszik.

Az elvont festészet megértéséhez a legértelmesebb segítség annak az útnak a követése, amelyre maga a művész lépett rá. Mondrian lépései szerencsére rendkívül világosak, és a fákról festett képei körülbelül félúton találhatók. E képek előtt az embernek az az érzése, hogy a „fa” témáját addig vizsgálta nagyon pontosan, és tapogatta végig gondolatban, amíg e téma egyik mintája a művész képzeletében a valóság helyére nem lépett.

Egy művész, aki a természetet akarja ábrázolni, azt mondaná, hogy egy fa gallyakból, ilyen és ilyen sok ágból és levélből áll. Mondrian ezzel szemben ezt mondta: „Nem, a fa lényege azokban a természeti erőkben rejlik, amelyek a földből egy élő formát növesztenek ki, és azt eredményezik, hogy a forma ezerfelé oszoljon és terjedjen szét.”

Mondrian éveken át állandóan ugyanazt a fát festette. A fa volt az ő jelképe és ideálja. A fa az életerőt, az egész természetet jelentette számára, és ő egyetemes értéket tulajdonított neki.

Az 1908-ból való „Vörös fa” mutatja, hogy mi kötötte le Mondrian érdeklődését: A lomb nélküli ágak kaotikus kuszasága, a természet vadsága vonzotta. Ezért vannak a súlyos ecsetvonású erős vörös és kék árnyalatok összezsúfolva. Fa és táj világosan megkülönböztethető és felismerhető, a térhatást a szín, de különösen az ágak átfedése hozza létre.

Abban a változatban, amelyet Mondrian „Szürke fá”-nak nevezett, a nézőpont ugyanaz, de a motívum csaknem feloszlik, és a táj már csak sejthető. A kép színes voltára határozatlan árnyalatok utalnak. Meghatározó a térközöket aktivizáló, jól kivehető vonalszerkezet, amitől összekeverednek az alakrészek a háttérrészekkel.

Az 1912-ből származó „Virágzó almafa” című alkotás még jobban eltávolodott a valóságtól. A vonalrács nagyobb felületi hatással bír, és az alapfelület strukturálódását szolgálja. Alak és háttér összefolyik. A fa vázszerkezete egymáshoz fűzött részdarabokra van bontva, és tiszta hullámformákba megy át. Úgy látszik, hogy a „fa” motívuma iránti mindenféle emocionális érdeklődés eltűnt.

Két évvel később a 6. számú festményen teljesen megszűnik a természet bemutatása, ehelyett a rend lesz az ábrázolás témája. A rácsháló az alaki sokféleséget mértani formákra redukálja. A vonal és sík egyenértékűsége révén a derékszög és az alapfelület válik hangsúlyozottá.

Mondrian képein a fokozódó elvonatkoztatási folyamat azzal van összhangban, hogy világszemléletileg a teozófiai társaság tanításához áll közel, ahová még 1909-ben lépett be. Így rendezte a természet egymástól elütő részleteinek gazdagságát harmóniába. Nincs semmilyen torzulás, hanem óvatosan kimerevített elemek vannak, mint egy rendezett, azaz kozmosszá süllyedt világ alaprajza. A valóságot, melynek tényei addig festészetének tárgyát képezték, attól fogva a létében kell megragadni.

„Hosszú időre volt szükségem, hogy felfedezzem, hogy a forma és a természetes szín egyéni érzelmi állapotokat vált ki, amelyek elhomályosítják a tiszta igazságot. A természetes formák alakja megváltozik, de a valóság marad… A cél nem az, hogy más, különleges színeket és formákat hozzunk létre, azok összes korlátozottságával együtt, hanem egy nagyobb egységre kell törekedni.” (1)

Ez a „nagyobb egység” a „Kompozíció 2” című kései művén elsősorban dualisztikus ellentétességek révén tárul fel:

Alapszínek-színhiány, szín-szín, hosszú-rövid, széles-keskeny, bal-jobb, fent-lent, előre-hátra.

Ezek az ellentétek állandóan kölcsönösen váltják egymást, és így egyensúlyt képeznek. „Minden dolog az egész része: Minden rész az egésztől kapja meg az értékét a szem számára, és az egész a részektől kapja meg azt. Minden viszonyokból és kölcsönösségből áll. Egy szín csak egy másik által létezik, egy kiterjedést egy másik határoz meg, és nincs térbeli helyzet egy másikhoz való viszonyítás nélkül. Ezért mondom, hogy a viszony a lényeg.” (2)

„Az összefüggés lényege az, ami valami és valami más között létezik. Úgy értem, hogy a kezem és a ceruza összefügg, ha lejegyzek valamit. Ez az összefüggés annyira magától értetődő, hogy elfelejtettük, hogy egyáltalán létezik. Minden igazság az összefüggésben rejlik, még egy olyan egyszerű összefüggés esetében is, mint amilyen ez. Sem a ceruza nem valóságos, sem a kéz, amely fogja. De a kettő közötti összefüggés leírja az igazán valóságost, az egyetlen létező valóságot. Az ok és okozat egyek. Ezért semmi sem tud létrehozni valami mást anélkül, hogy ketten nem egyek, és a valóságban nincsenek összekötve.” (3)

A kiegyensúlyozottság és a szilárd egyensúly az egyenes vonal révén, a függőleges és vízszintes kimerevítések által jutnak kifejezésre. Schoenmakers holland filozófus véleménye szerint, aki nagy hatással volt Mondrianra és az azonosan gondolkodó „De Stijl” nevű csoportra, a világmindenségnek matematikai szerkezete van. A harmóniát már az ókorban számarányokkal és mértani formákkal, négyzettel, háromszöggel és körrel fejezték ki. Ha az ember tehát a világmindenség harmóniáját művészi módon akarta kifejezésre juttatni, úgy azt mértanilag kellett megkísérelnie.

Mondriannál ezek a vonalak a kép alapvázának alkotójává váltak. A feszültségi viszonyt a különböző erők kiegyenlítése egyensúlyba hozza. Ez az egyensúly aszimmetrikus, nem ok-okozatilag merev, hanem dinamikus. Az arányok egymáshoz való viszonya eleven ritmust kelt, amely tükrözés által keletkező mindenféle azonosságot, mindenféle szimmetriát kizár.

E vonalak közé illeszti be a festő az alakzatait. Téglalapok és négyzetek fekete-fehérben és vörös, kék, sárga alapszínekben jelennek meg, amelyek a színkör egész színpalettáját felölelik. Az aktív színtér a semleges üres alakzattal van összhangban, harmonikus váltakozásban.

A színek és a formák, a kép kisugárzása a szemlélőnél lelki rezdülésekhez vezetnek, és ezzel egészen személyes pillanatfelvétellé válnak, amely ugyanannak a képnek a következő megszemlélésekor ismét teljesen más lehet. Így a kép és a néző szembekerülése különleges jelentést kap. A nézőnek anélkül kell tudnia a képre összpontosítani, hogy arra egy gondolatot is vesztegetne, hogyan jött az feltehetőleg létre, vagy mit tud az ember benne felismerni.

Már semmi tárgyszerűre ne emlékeztessen, hanem pusztán önmagából, tiszta festészetként hathasson. Ezért teljesen hiányzik a művész egyéni kéznyoma. A művésznek a kép keletkezésekor fennálló egyéni hangulatára sem lehet már következtetni. „Éppen a képek üressége hagy a nézőnek teret saját érzései és gondolatai számára, ha valami érzékszervekkel érzékelhetőt ábrázolunk, ha valami emberit fejezünk ki… Ha nem a dolgokat ábrázoljuk, akkor marad hely az isteni számára.”

Így hívja fel a modern művészet az elvont formáival a figyelmet a számára meghatározó képességre, más szóval: a szelleminek a láthatóvá tételére.

Alexander Szkrjabin – egy univerzális művész

 

„Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit tünde nyelven Ilúvatarnak neveznek, s megteremtette gondolatának szülötteit, az ainukat; s azok Nagy Muzsikát formáltak előtte. Ez a muzsika volt a világ kezdete; mert Ilúvatar láthatóvá tette az ainuk dalát…”

(J.R.R. Tolkien: A Szilmarilok)

 

Amikor először hallottam a nevét, még nem tudtam, hogy intenzívebben fogok vele foglalkozni, és közelebbről megismerkedem vele. Azóta eltelt egy év, a neve úgyszólván lehorgonyzott az életemben, annak ellenére, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el akartam búcsúzni tőle. Miközben vele foglalkoztam, felfedeztem azokat az embereket is, akiket szeretett és tisztelt.

Elvezetett híres filozófusokhoz, pszichológusokhoz és zenészekhez, bepillantást nyerhettem a tanításaikba. A szellemek között ő vízválasztónak látszik: Van, aki közülük szereti és tiszteli őt, van aki nem érti, túl kaotikusnak és becsvágyónak tartja; eközben mások soha nem hallottak róla. Engem végül elgondolkodásra késztetett, és megkíséreltem megérteni őt. Mi volt az érdeme Isten és az emberiség szolgálatában – kérdeztem magam.

Izzó beszélgetésekben kerestem az élő anyagot, tűnődtem, hogy róla valamit írni tudjak. De ez egy lépéssel sem hozott hozzá közelebb – mikor hirtelen úgy adódott, hogy nagyon különös körülmények között hallottam a darabjai egyikét. Annyira befolyása alá vont, hogy benyomásomat rögtön papírra kellett vetnem. Így keletkezett a következő asszociáció:

Szeretek. Már az Ő neve is képes friss széllel megérinteni. Úgy mozgok a zenéjében, mint egy nagyszerű világban, ami él és lélegzik, szüntelenül változik, átalakul, felvesz magába és növekedésre serkent. Hosszan tudnék ebben a magas és tiszta energiában időzni, fürödnék ebben a szeretet-tengerben, és vele együtt növekednék. Milyen szerelmesnek érzem magam! Milyen szép ezt az érzést megélni kötöttség nélkül. Úgy tűnik nekem, mintha ebben a csodavilágban tüzes gondolatok szállnának, találkoznának. A gondolatok egyesülnek színes hangokkal, és megújulva költeményekké születnek, versekké, jóslatokká és új lényekké. Mintha lángokká válnának, melyek egy végtelen táncban mozognak és beteljesítik önmagukat. Úgy tűnik, mintha a befolyásuk alatt önmagamhoz kerülhetnék közelebb. Bennem nincs sem kényszer, sem habozás; nem szégyenkezem ezért a szeretet-érzésért a szívemben. Van, és én egy rész vagyok belőle. A lelkem úgyszólván csordultig telik ezektől az izzó lángoktól, együtt lélegzem velük, lángokkal, tűzzel, fénnyel.

Bolygók születnek és tűnnek el újra a következő pillanatban. A csillagok változtatják az alakjukat, a meteoritok új utakat választanak maguknak, az égbolt nevet és sír. Én egy csendes megfigyelővé válok ebben a roppant történésben, ez az égi átalakulás mély vágyakozást idéz elő bennem. Követem. Sírok. A szívem mélyén érint meg, szerelmes vagyok és fájdalmasan boldog.

Ki ő, akinek a zene által van ereje gondolatokat, embereket és bolygókat teremteni a káoszból, táncoló mozgásra bírni őket, és valóra váltani a világ teremtésének csodáját? Hogyan maradhat szerény egy ember, ha ezt a gigantikus eseményt a bensőjében érzi? Sikerülhet-e a kísértésnek ellenállni és az elvakultságot elkerülni? Felismeri-e, hogy csak egy tehetséges, áldott eszköz Isten kezében, és magát nem mint művei teremtőjét látja? Így nem válik külön az ő fenséges ihletétől – Istentől. Művét nagynak, hatalmasnak, gondolatait izzóaknak, elképzeléseit és szemléletét fennköltnek látom.

Egy ember számára csaknem lehetetlennek tűnik nem összetéveszteni magát ezekkel a fenséges látomásokkal. Hogy Alexander Szkrjabinnak sikerült-e, nem tudhatom.

Alexander Szkrjabin az úgynevezett „ezüstkorban” élt és alkotott. Az orosz költő, Andrej Belij írta erről a korszakról: „Most a művészet tartalma azonos a megújuló élet tartalmával. A művészet maga szólít fel új életre.” Az orosz művészek ebben az időben figyelemre méltóan sokat küzdöttek a megvilágosodásért. Műveikben és személyes sorsukban öltött formát a legmélyebb emberi vágy.

Ilyen művész volt Alexander Szkrjabin (1872-1915) orosz zeneszerző és filozófus is, aki elsőként teremtett szinesztétikus zenei, összművészeti alkotást – mai kifejezéssel: multimédia performanszt – hangban, színben, formában és mozgásban egy nagy egységet képezve. Szkrjabin zsenije fáklyaként lángolt fel a zenén keresztül. A megvilágosodást fényszólamok formáin keresztül élte és komponálta meg. „A zene egy megvilágosodási út. El sem tudják képzelni, milyen nagyszerű megismerési módszer. Csak tudnák, mi mindent megértettem a zene által! Mindent, amit most gondolok és kifejezésre juttatok – mindent a művészetemen keresztül tudok” – tanúsította.

 

A Prométheusz Misztérium

Helena Blavatsky „Titkos Tanításának” ösztönzésére született forradalmi zeneműve: a Prométheusz. A „Prométheusz – a titán” című fejezetben Blavatsky megmagyarázza, hogy a görög Prométheusznak, ennek a híres tűzhordozónak, mi a jelentősége a hinduizmusban. Nincs szó többé tűzlopásról. Az isteni tűzzel az emberekben a szellemszikrát lobbantja lángra.

„Tudják, nálam „Prométheuszban” keletkezik …a fény! Azt szeretném, hogy tűz-szimfóniává váljon egy egész terem, változó fényekkel. Itt lángolnak ők, a tüzes nyelvek. Látják, ahogy a lángok itt és a zenében tündökölnek.” Szkrjabin zenei misztériuma, a Prométheusz („Le Poeme du feu”, 1910) volt legjelentősebb alkotása, egy szinesztétikus mű nagy zenekarra, zongorával és orgonával, kórussal és színbillentyűzettel. A mű sajátos „töménységét” a jellegzetes Prométheusz akkord adja, ami Pleroma (teljesség) akkordként is ismert, mint a bőség és minden létező erejének a szimbóluma.

A Prometheusz akkord hat hangjának (C-Fisz-B-E-A-D) teljes harmóniája a teozófiai alapelv, az „omnia in omnibus” (minden mindenben) megvalósításaként válik megtapasztalhatóvá, észlelhetővé. A mű belső rendje a világrend titkán nyugszik, ezért felhangzanak a zeneműben antik misztérium-énekek is, amelyeket emberi hangok szólaltatnak meg. Ez az alkotás Szkrjabin életművének csúcspontja, melyben kifejezésre jutott misztikus-filozofikus meggyőződése. Szkrjabin megkísérelte a megvilágosodást zeneileg tettekbe átültetni. Ebben látta küldetésének beteljesülését. Életének utolsó öt évében a Prométheusz-misztériumon dolgozott, miközben végső célként valószínűleg azt tartotta szem előtt, hogy a világot megszabadítsa az anyagtól. Ennek a grandiózus, szinesztétikus alkotásnak az előadása egy hétig tartott volna, és ezen végül minden földlakó részt vett volna(!). Indiában, a Himalája lábánál egy szférák temploma emelkedett volna, amely állandóan változtatta volna a formáját. A zeneszerző egy „áramló, folyékony, organikus építészetet” képzelt el. Táncot, felvonulást, zene- és illatszimfóniát, üdvözítő mondások felolvasását kellett volna a fényszólamok erejével összekötni. A teremtés hét napja a Szkrjabini elképzelés szerint magában foglalja az évmilliók evolúciós fejlődését. A hetedik nap végén bekövetkezik az egyetemes csúcspont, ami után minden ember képes lesz felemelkedni az örök isteni szépséggel összeköttetésben lévő új létállapotba.

Felvilágosítás játékosok számára

 

Az Utolsó Élettől a valódi életig

 

Amit először is tudnunk kell

Ha azokhoz tartoznak, akik a számítógép világát, és különösen az internetet, és mindent, ami vele kapcsolatos, gyanakvóan és bizonyos távolságtartással veszik tudomásul, felelőssé teszik az erkölcs romlásáért, a fiatalok eldurvulásáért, valamint a nyugat hamarosan bekövetkező hanyatlásáért, és általában is ördögi találmánynak tartják, akkor ne szomorkodjanak tovább. A következő szövegből valószínűleg csak bizonyos mértékig ismernek önmagukra, de talán megtapasztalják, hogy a spirituális dolgok az eddigiektől eltérő módon is kifejezhetők. Mindazok pedig, akiknek azt kell állandóan hallaniuk, hogy kedvenc gépük és hobbijuk nem más, mint egy modern kereskedelmi termék és valójában csak hullámvasút a kárhozat felé, most nagy elégtétellel állapíthatják meg, hogy a szellemi dolgok más módon is kifejezhetők, mint ahogy eddig megszokták. Az alábbi szöveg talán hozzájárul a kölcsönös megértéshez. A legfontosabb fogalmakat a biztonság kedvéért elmagyarázzuk.

 

Az Utolsó Élet (Last Life)

A szerző évek óta számítógép rajongó, és eddig, legjobb tudomása szerint, nem szenvedett kárt tőle. Munkája és számos egyéb tevékenysége mellett mostanában érte el a World of Warcraft játékban az ötödik 80-as szint figuráját.

Azóta játszom az Utolsó Élet című játékkal, amióta gondolkodni tudok. És éppen ennyire elegem is lett belőle minden alkalommal. Meg kell mondjam, hogy a struktúrák (textures1) és a fényeffektusok nem rosszak, és általában a szakadozás2 sem sok. De a feladatok, a kihívások (quest3-ek) egyhangúak és fárasztók, a jutalmak pedig nem érik meg a fáradságot, amivel megszerzi őket az ember, az npc4-k mesterséges intelligenciája pedig – óvatosan szólva is – szerény.

Ezzel a felfogásommal azonban meglehetősen egyedül állok. Legtöbb játékostársam részben lelkesen, részben konokul, de szenvedélyesen merül bele. A játékvilág ugyanazon területein újra és újra ugyanazokkal a feladatokkal szembesülnek. Aztán ugyanazokba az akadályokba és ellenfelekbe ütköznek, amik és akik ellen egy sor olyan stratégiával harcolnak, amit nagy jóindulattal „áttekinthetőnek” írhatunk körül.

A küzdelem (melyet egyébként a játékos nem annak fog fel, hanem sokkal inkább, mint a lét céljaként, sőt létjogosultságként) jutalma nem más, mint néhány összegyűjtött pénzérme és a felszerelés egy-egy darabja, mindenféle fittyfene, amiket az npc-kereskedőnél pár pénzérméért ismét eladhatunk. Olyan javadalom, amelyet a feladatok feladójánál a sikeres végrehajtás ellenében megkapunk, esetleg csekély elismerés egyik-másik csoport részéről, vagy elsősorban a tapasztalati pontok. Ha valaki eleget összegyűjtött ezekből a pontokból, akkor egy újabb „szintre” (nívó) ér. Ekkor szintet váltunk, ugrunk egy szintet, ahogy az érintettek nevezik. Minden újabb szinten megvan a lehetőség, hogy más képességekre és adottságokra tegyünk szert, az eddigieket fejlesszük, vagy jobb minőségű felszereléshez jussunk, és általában véve egyre jobban el legyünk telve önmagunkkal. Így működik a vég nélküli taposómalom a csatákkal, feladatokkal, a nyersanyagok összegyűjtésével, hogy ezt követően mindenféle dolgot egy kicsit gyorsabban, elegánsabban és hatékonyabban állítsunk elő. És így tovább a végtelenségig.

Jó vagyok az Utolsó Életben. A legmagasabb szintet jó ideje elértem. Készségemet, tehetségemet és hírnevemet minden számomra fontos csoportban már régóta maximálisan elismerik. Minden hősi felszerelés a birtokomban van, valamint régi beszámolókból ismeretes repülő és hátas állatok, és természetesen rengeteg arany felett rendelkezem. A gildémben5 a raid6-ek alkalmával szívesen látott törzsjátékosa vagyok a csapatnak.

Ennek ellenére nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy minden üres és tartalmatlan. És nem azért, mert ez vagy az nem tartogat már kihívást. Már régóta, mielőtt ilyen sikeres lettem, éreztem ezt. A változatossággal sem volt gond. A játék készítői mindig újabb elemeket csatoltak a játékhoz, és azon fáradoztak, hogy a Last Life izgalmas maradjon.

 

Nincs több szándék, nincsen cél és nincs vég

Mindig ugyanolyan módon izgalmas a játék, és ez éppoly frusztrálóan egyhangú, mintha változatlanul maradva lenne egyhangú. Ez az újra és újra kilátásba helyezett ígéret következménye, amely minden alkalommal csak látszólag, és nem ténylegesen valósul meg: új környezet, új lényeg, új képességek, új legmagasabb szint; magasabbra, messzebb, gyorsabban, többet és mindez mindig ugyanúgy.

Minden szerver7 hasonlóan működik: minden játékos a magasabb, a messzebb, a gyorsabb és a több taposómalmának a foglya, és a legtöbben észre sem veszik, hogy mennyire szellemtelen, értelmetlen és butító ez a végtelen rutin. A játéknak önmagában nincsen szándéka, nincsen célja és vége sem. A játékosok többsége elégedett a nyeremény, a siker és a javulás utáni vég nélküli vadászattal. Ez teljesen lefoglalja őket. Azok, akik mindent elértek, ami a játékban elérhető, arrogánsan és pökhendien kéjelegnek abban, hogy ők mindennel minden erőlködés nélkül rutinszerűen megbirkóznak. Aki azonban, mint én, elérte a határt, ahol fel kell ismernie, hogy minden az értelmetlen és állandóan ismétlődő, vég nélküli körökben forog, annak ez a hajsza és felhajtás egyhangú sivataggá válik, amelyben sem szín, sem az életnek bármilyen apró jele nem örvendezteti meg a fáradt szemet. A torkom kiszárad a portól, melyben az égbe akarok kiáltani, el akarom átkozni a Földet a monotónia értelmetlen kínja miatt, amelyről még azt sem tudom, hogy mivel is érdemeltem ki.

Ebben a játékban még a halál sem hoz békét és megváltást. A játékos elveszíthet minden egészséges kapaszkodót, majd meghal, de csak hogy közvetlenül utána felébresszék, és hogy tovább játsszon onnan, ahol abbahagyta. A halhatatlanság régi álma itt szinte valósággá válik, egy torz, letűnt komédia kérlelhetetlen vigasztalanságával („ugyanabból mégtöbbet”), melyből nincs kiút. Ezért a szerverek (melyeket ironikusan „kiszolgálóknak” is neveznek) számomra labirintussá váltak, melyben fogságban érzem magamat, és a játékkezelők a fogvatartóim. Valószínűleg meglepődnének és megsértődnének, ha megtalálnám a módját, hogy ezt közöljem velük. Végül is nem tesznek mást, mint amit elvárnak tőlük. És ez jól van így. Ez azonban semmin sem változtat.

Rabnak érzem magamat, életerőmtől megfosztottnak, nem szórakoztatnak és gondoznak többé, mint játékostársaimat, akikkel szintén nem tudok erről beszélni. Ezt is megpróbáltam ugyan, de gyorsan feladtam. Nem értették, és azt gondolták, hogy túl magas követelményeket támasztok, túlérzékeny vagyok, vagy olyasvalaki, aki nem tud többé rendet tenni a fejében.

 

Egy hely ellentétek nélkül

Ilyen pillanataimban elmegyek valahová, ahol nincsenek játékosok, ásványt gyűjtök, gyógynövényeket szedek magamnak és átadom magam az álmaimnak. Ekkor nem konkrét, kézzelfogható történéseket élek át, inkább szubtilis, alig észrevehető megérzéseket, inspirációt, melyre nincsen megfelelő szó vagy kép. Honnan jönnek, nem tudom.

Idővel egyre érthetőbbé válnak ezek a csendes megérzések. Még mindig nincsenek sem szavaim, sem képeim ennek kifejezésére, de egy egyre inkább világossá váló érzés, amely aztán képekké válik tudatomban, amelyeket képes vagyok megérteni. Ez egy szerver álma, melynek nincsen késlekedési ideje8 vagy szintkorlátozásai, és egyáltalán nincsenek korlátai, mert senkinek sem kell veszítenie, hogy egy másik nyerhessen. Nem lényeges, hogy ebben vagy abban a banalitásban ki a legjobb, hanem ahol mindenki a legjobb, egészen egyszerűen azért, mert mindenkit a saját egyediségéért vesznek észre és becsülnek meg. Ott nincsen sem vita, sem konfliktus. Semminek sem kell elmúlnia, hogy valami más keletkezhessen, semmilyen öröm nem hordozza magában az azt követő csalódás csíráját. Mindenen áthatol és átsugárzik egy mély, értékes és beteljesítő értelem.

Idővel ez a sóvárgás fontosabb lett számomra, mint bármi más. A különféle foglalatoskodások emlékeit, melyeket életemben az Utolsó Élet játékban űztem, elvehetik tőlem. Egy örökkévalóságra végeztem velük. Játékostársaimtól javarészt elidegenedtem. Egykor kedvelt vendég voltam, akit hirtelen egy teljesen más kurzus kezdett el érdekelni. Régi szokásaink és kölcsönös szimpátiánk miatt van még kapcsolat, és beszélgetünk egymással, de ez már csak rituálé.

Idegen lettem a barátok között, magányos a nyüzsgés közepette. Olyanná váltam, akinek minden közömbös, egyetlen dolog kivételével, ami hiányzik neki, habár még nem tapasztalta meg, és így „voltaképpen” egyáltalán nem hiányozhatna számára, mert még nem ismeri.

Van egy őrült ötletem, mégpedig, hogy belül nem vagyok egyedül. Mert hogyan is hiányolhatnék valamit, amit nem ismerek?

 

Tüköreffektus

Éppen ebben a periódusban, amikor elkezdtem szellemi állapotommal foglalkozni, kaptam hirtelen egy levelet. Ez is az Utolsó Életben történik. Nem hosszú, se nem csodálatos. A feladónál egyetlen szó áll csupán: „Barátok”. És ez a levél mindent megváltoztat. Néhány mondatban, kertelés nélkül közli, hogy az Utolsó Élet játékvilágában a játékfigura nem más, mint az igazi tudat leképeződése. Amíg a tudat kizárólag a játékos cselekedeteire irányul a játék világában, addig mintegy fogoly, és nincsen ismerete sem a saját valódi mivoltáról, sem a világ többi részéről. Emiatt sem felelhet meg valódi jellegének és rendeltetésének.

A legtöbb játékos esetében ez az eredeti tudat még teljesen be van temetve, hatalmába kerítette a játékfigura és a játékos, aki azt irányítja. Ha azonban – így áll a levélben – elegendő tapasztalat és egyfajta telítettség lép fel a játék cél és vég nélküli ismétlései után, akkor keletkezik a játékos tudatában egy olyan szabad tér, amely előzőleg a magasabb, messzebb, gyorsabb és több utáni vadászattal volt teli. Ebbe a szabad térbe aztán olyan intuitív érzések lépnek be, melyek teljesen elidegenítettek engem attól az egyetlen valóságtól, amit ismertem.

Ez szíven ütött. Minden, amit addig tudni véltem, minden, amit nyilvánvalóan igaznak és valóságosnak tartottam, úgy durrant szét belső szemem előtt, mint egy hangtalan robbanás.

Akkor olyat tettem, amit addig elképzelhetetlennek tartottam, már csak azért is, mert nem is tudtam, hogy menni fog: kijelentkeztem.

Ekkor minden más lett, új. A szemek, melyek már nem is az enyémek, kinyílnak. Olyan világot látnak, melynek semmi köze ahhoz, amit korábban ismertem, és amely ennek ellenére olyan eredeti, mint ennek az imitációnak az eredetije.

Egy tudat, amely mellett az enyém olyannak látszik számomra, mint egy atom a Nap mellett, ezekkel a szemekkel látja ezt a világot, érzékeli, és otthonosan mozog benne, egy vele. És én is látom, mellette vagyok, benne vagyok, még mindig én vagyok, de egyúttal ő is, és így mindennel egy. Minden benne van mindenben, minden egy mindennel, és én ennek a része vagyok. Én egy atomja vagyok ennek a Napnak, és a sugárzásom része a Nap sugárzásának. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.

Végtelennek tűnő idő elteltével, amelyben süketen és csodálkozva észlelem ezt a csodavilágot, megteszem az egyetlen dolgot, melyet jól ismerek és tehetek: ismét bejelentkezem.

Végül is nem tudom olyan könnyen otthagyni a szervert, amíg olyan játékosok vannak bejelentkezve, akik nem tudják, hogy kik és mik ők a valóságban. De a szerver és az adminisztrátorok már nem tartanak fogva többé. A szerveren vagyok ugyan, de már nem a szervertől függő.

 

 

Fogalmak:
1 textúra, struktúra – texture: ismétlődő minta, amellyel a számítógép a struktúrát, a játék felépítését létrehozza, hogy a tárgyak térbeli elrendezésének benyomását megteremtse. Léteznek struktúrák a fákra, a tollakra, az állati bundákra, a folyóvízre, a kövekre, stb…

2 lag: szakadozás, szétkapcsolás – disconnect: késedelem a hálózatban, amely játék közben, mint kényszerszünet lép fel, és komolyabb esetekben megszakíthatja a kapcsolatot.

3 quest: feladat, kihívás: a Kerekasztal egy lovagjának feladata és utazása. Itt olyan feladatot jelöl, amelyet egy játékos egy NPC-től külön jutalom ellenében kap.

4 NPC – Non playing character – nem játszó karakter: a játékban keletkező virtuális figurák, melyekkel a játékos kapcsolatban van. Az npc-k lehetnek például kereskedők, felkészítő edzők, zsoldoskatonák, szállásvezetők, stb…

5 gilde: játékosok szövetsége, akik egymásnak segítenek, egymást támogatják, hogy például együtt vigyék véghez a raid-eket.

6 raid – rajtaütés: kiszállás ellenséges terepre, ahol csak jól felszerelt és tapasztalt játékoscsapatnak van esélye. A tapasztalat és a tárgyak köre, amelyek ott megszerezhetők, ennek megfelelően értékesek és kívánatosak.

7 szerver: speciális, technikailag magasan fejlett számítógép, amely egy hálózaton belül (pl. internet) nagy adatmennyiséget képes továbbítani és ha lehet, minél több más számítógéppel megosztani. Ő mintegy „kiszolgálja”, „szervírozza” az adatokat.

8 downtime – szerverkéslekedés: az az időintervallum, amikor a szerver nem dolgozik, mert vagy szerverleállás történt, vagy éppen karbantartják.

Az új ige

Frans Spakman előadása „Az élet bölcsességiskolája” című szimpóziumon, 2010. november 27-én Renovában

 

Az élet szép.

Az élet kegyetlen.

A szépség, bármily mulandó legyen is, képes arra, hogy mélyen megérintsen, megindítson és szakadatlan csodálkozásba ejtsen bennünket.

Milyen energia sürget az élet szépsége mögött?

A szépség a bölcsességgel áll kapcsolatban, a kegyetlenség pedig nem?

Akkor az életbölcsesség a szépségben kísérelné meg kifejezni önmagát, mert például a szépség alapjául szolgáló harmónia nem ismer sem viszályt, sem bosszút, sem kegyetlenséget.

Miért van hát szükség az életben a kegyetlenségre, embertelenségre?

Egy kegyetlen élet talán bölcsességgel bír?

És a megsemmisítés ezért az élet szükséges rossz oldala-e, mint ahogy azt például nem csupán az Ótestamentum, hanem Visnu és Allah is sugallják?

És mire taníthat minket az életben jelenlévő kegyetlenség esetleges bölcsessége?

Az évszakok futásában, a természetben a harmónia egymásutánját látjuk, amely nyugalomba jut, majd meghal. Ezt gyakran szépnek találjuk. Gondoljunk csak a levelek színpompájára ősszel. Erre következik a lebontás és a megsemmisítés.

A kegyetlenség, a megsemmisítés követi a harmóniát.

Vihar tépázza az ágakat, és nem csak élettelen fadarabokat tördel le.

És mit gondoljunk a természeti katasztrófák áldozatai felől, vagy a ragadozó és zsákmánya viszonyáról, a vadászat és a menekülés egyre kifinomultabb technikáival?

Ám mindez csupán gyerekjáték az ember fajtársaival és az állatokkal szemben tanúsított kegyetlenségéhez képest.

Így a szépség a szenvedés, az erőszak és a kegyetlenség közepette tulajdonképpen csak gyenge vigasz, már csak azért is, mert ráadásul mulandó.

Így kétségbe eshetünk, ha megtapasztaljuk mindeme szenvedést, kegyetlenséget és erőszakot.

Arról, hogy a léleknek túl sok lehet mindezt elviselni, a következő költemény tanúskodik:

Már nem tudom a bút viselni,

a könnyáztatta arcokat,

a szenvedést együtt cipelni,

enyhítni a gonosz harcokat,

a lankadóknak vigaszt adni,

kik meg nem szűnnek gyaláztatni.

Meghallgatásra nem lelhetnek bennem azok panaszai,

mert árulásnak áldozatai.

Ó lélek, nyisd fel szemeim,

adj részvétet könnyek nélkül,

borítson szeretettel

akár egy köpeny, csordultig türelemmel.

Miből áll tulajdonképpen a szépséghez kapcsolódó bölcsesség?

Elnémult szépség-e ez, tapinthatatlan, érinthetetlen, mely nem osztja már szét magát, hanem sugárzóan távolságot tart a környezetétől? Tiszteletből, vagy természetes tekintélyből teremt távolságot?

Megőriztetik-e a bölcsesség a szépségben?

Hol marad az élet bölcsessége, és hol tanulható meg?

Úgy van, ahogy Mirdad mondja: „Ha nyugodtak vagyunk, harmóniát teremtünk magunk körül. Ha nyugtalanok vagyunk, törmelék-halom vesz körül minket.” A szépség előfeltétele tehát a tökéletes benső nyugalom és béke.

A bölcsesség: ezt a feltételt ismerni és eszerint cselekedni, amennyiben az ember egyre jobban megérti és követi a benső hangot.

Sokan ismerik ezt a feltételt, és áhítják az érzékszervileg táplált értelmünknek felfoghatatlan benső béke birtokát.

Tudják, hogy ez a birtok nem vásárolható meg.

Mert nem a bölcsesség őriztetik meg a szépségben, hanem a szépség mutatja meg pompáját a bölcsességben.

A bölcsesség mint benső birtok és mint forrás, óceáni.

„Az ige, Isten az óceán” – mondja Mirdad.

„Olvasztótégely az Isten igéje (az új ige). Egységgé olvasztja, amit teremt, semmit sem vesz értékesnek, és semmit sem vet el, mint értéktelent.”

(Mirdad könyve 5. fejezet)

Hogyan hangzik ez az új ige?

Az új ige csengése üde és tiszta, és Mirdad azt ajánlja, hogy keressük ennek az igének az ismeretét.

Milyen a ritmusa az új igének?

Az új igének táncritmusa van, mert élet van benne.

Ez az élő ige, amely az idő és tér koordinátáin át örvénylik, a megfoghatatlan rezgés, mely olykor észlelhető szépséggé dermed. Ez a megragadhatatlan minőség, mely szakadatlanul elajándékozza magát, az élet teljes bölcsessége, mely forrása kutatására hívogat.

A bölcsesség tulajdonképpen arra akar rávenni bennünket, hogy a forrásához járuljunk.

És ha ott vonzását látó szemekkel és halló fülekkel beengedjük a tudatunkba, akkor nem tudunk ellenállni, akkor áhítjuk a bölcsességet a szépség által megigézve. Így látva és hallva a filozófia nem ésszerű és okos szónoki művészet. Mert az igazi filozófiának nincs szüksége mentális iskolázásra.

Az élet képes minket szépségében és bőségében rávenni arra, hogy az Egyre vágyakozzunk. És így, a szépsége által igazíttatván és tiszta vágyakozásunk iránytűjére irányulva közeledünk a bölcsesség belső forrásához. És ezzel közeledünk a még egyengetésre szoruló ösvényünkre szolgáló ismerethez. Ez az ösvény vezet az egyszerű és kiegyensúlyozott Gnózishoz, amely serkentő erővel a transzformációra sürget bennünket.

Ez olyan szépség, amely szétoszt, távolságokat hidal át, ahelyett, hogy távolságtartást teremtene.

Ez olyan bölcsesség, amely mindent egyesít az új igében, és alkímiai menyegzőre, egyesülésre hív.

„Amit megteremt, egységgé olvasztja össze” – mondja Mirdad az új igéről.

Sok szó már nem hat újszerűen és erővel, mert jelentése és tartalma elkopott és értékét veszítette a sokrétű használatban.

Ekkor úgymond a jelentések inflációja fejlődik ki, mint például az igazság és a bölcsesség szavak esetében.

Ennek során számos vizsgálat eredménye azt mutatja, hogy az igazság, a bölcsesség, a jóság stb. objektív módon nem állhat fenn.

Éppúgy elhervadnak, mint a szépség, és nem nyújtanak már támpontot a benső bölcsességhez, a forráshoz vezető úthoz és a belső óceáni kútból kivezető úthoz.

E fogalmak biztos tudása mintegy feloszlik az ige felzúgó megújulásában, ami a Gnózis.

Ahhoz azonban, hogy az emberek mégiscsak hivatkozhassanak az igazság, a bölcsesség és a jóság fennállására, és apellálhassanak rájuk, abszolút igazságról, jóságról és bölcsességről beszélnek.

Az „abszolút” szó révén aztán ezek kiemeltetnek a kultúrák sokasága által viszonylagossá tévő és jelentést elértéktelenítő erőből.

De – és ez ennek a szimpóziumnak az üzenete is – az élet maga ajándékoz meg bennünket a belső útra való tapasztalattal és bölcsességgel. Egyetlen külsődleges fogalom sem vezethet befelé, nem tehet szert valódi belső birtokra.

A külsődlegestől a benső felismeréshez vezető útnak ezért szüksége van az új igére, amely által a cselekvés és a transzformáció lehetőségét megteremtendő, közvetlenül a megkívánt színvonalú belátásokhoz jut az ember.

A különlegesség ebben az új igében a sugárértéke. Mérhetetlen felezési idővel sugárzik.

Nem értéktelen, hanem az értéke időtlen!

Ezenkívül az a különleges, hogy ez az új és gnosztikus erő behatol a rendszerünkbe, és az átalakítás, az energetikai megváltozás, egy enyhén tüzes folyamat motorjaként működik bennünk – súrlódásmentesen, mégis ösztönzően és lelkesítően.

Egész világi bölcsességünkkel és tudós képes beszédünkkel sem tudjuk leírni, sem pedig kimondani az új igét.

Nem vagyunk képesek lángra lobbantani az új ige tüzét.

Nem létezik a belő bölcsességhez semmilyen kezdőpont, sem alapvető tájékozódás, például tudat, lélek vagy szikra?

De hát ezek is megint szavak, melyek hosszú távon elkopnak, értéktelenné, erőtlenné válnak, és amelyek mentális képeit a hétköznapi élet újra kioltja?!

Valószínűleg olyan korban is élünk, ahol a szavak jelentése és elevensége hamarabb elhasználódik, mint valaha. Civilizációnkban a médiacirkusz rendszerint rövid és heves hűhók sorozatából áll. Az élmények hamar elapadnak, úgy hogy később csodálkozva kérdezzük, hogyan is hagyhattuk magunkat elragadtatni általuk.

Milyen feltételekkel találhat bejáratot vágyódó, tudásra szomjazó lényünkbe az új, a mérhetetlen ige?

Felejtsék el önmagukat!

Önmaguk elfelejtéséhez önmaguknak kell lenniük.

Amikor meg vannak érintve, amikor csodálkoznak, amikor tesznek valamit egy másikért, amikor a munkájukban az önelégültséget, a nyereségvágyat, a haszonlesést és a saját hatalom megszilárdítására irányuló törekvést is fel tudják adni, akkor az örvénylő erő, mely az új élet, nem talál már ellenállást a rendszerükben. Igen, akkor áthatol az új ige, akkor az élet a bölcsesség rezgéseként vonul át a mikrokozmoszukon és olyan új minőségbe emeli, amelyben lehetséges a transzformáció.

Ha Önök meg vannak hatva, akkor elolvadnak.

Ahogy Mirdad mondja, arról van szó, hogy az új ige alapján történt elolvadás után új egységgé olvadjanak össze.

Ha meg vannak hatva, akkor meg vannak érintve. Akkor, ugyebár egy véleményen lesznek velem. Ha így magukon kívül vannak, meghatva és felkavarva, akkor elfelejtik önmagukat.

Ez az élet bölcsessége. Önök a bölcsesség eme óceánjának egy cseppjét alkotják.

És most arról van szó, hogy az ember önmaga legyen, és ne süllyedjen el a meghatottság könnyeivel ebben az óceánban, hanem hagyja, hogy az új ige kiegyensúlyozottan végezze el a munkáját őbenne. Ennek során pedig állhatatosnak kell maradniuk.

Ne féljenek hát attól, hogy ez nem kívánatos önző törekvéssé válik. Hiszen akkor a lélek tudatában élnek, és nem birtokolják már a megragadás, a birtoklás és a megtartás szükségletét. Önök csupán önmaguk.

Ezt a zenével lehet összehasonlítani: megilletődhetnek és meghatódhatnak általa. Talán maguk is ismerik a zene ütemét, úgyhogy a dallam és a csengés Önöknek egy pillanatra az élet tánca.

Ezt a pillanatot azonban nem akarják megragadni vagy birtokolni, uralni és megtartani. Hiszen tudják, hogy ez nem lehetséges, és azt is, hogy értelmetlen lenne.

Az érték nem a megragadható minőségben rejlik, hanem abban, hogy Önök ebben a pillanatban mernek önmaguk lenni, felismerik az új egységgé történő összeolvadás folyamatát, és esélyt akarnak adni neki.

Így működik az új ige, mindig is így működött. Így szándékolta az élet, és az új ige ezért tulajdonképpen ősrégi.

Hiszen értéke időtlen.

Időtlen – és mégis itt és most van.

A világfa

 

Számos mítosz hagyományozódott ránk a legkülönbözőbb kultúrkorszakokból, melyek a hajdani emberiség elképzeléseit őrzik a világ keletkezéséről, a természeti erők működéséről, az istenekről és a halál utáni létről.

 

E sorozat egyik korábbi részében az Edda 2. versét idéztük:

Tudj az óriásokról, hajdan születettekről,

akik egykor engem felneveltek….

 

Völuspa, a látnoknő, pedig így folytatja a 2. versben:

Tudj a mélyen gyökerező fennkölt világfa

kilenc otthonáról, kilenc világbirodalmáról.

 

Már a 2010-es 5. számban ezt írtuk: az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ fejlődésének misztériumát írják le – mind a nagyét, mind a kicsiét. A látnoknő ebben a versben bepillantást enged a számunkra.

Az alakulás kilenc világát pillantja meg, az emberré válás kilenc ágát látja a világfán, az ős-kőrisen, vagy más néven Yggdrasilon – ahogy a germán mitológiában nevezik. A világ-kőris az univerzum kozmológiai képe. A világ időtlen, örök középpontját jelképezi, hordozza és támasztja a mindenséget, és legbelül összetartja a világot. Egyrészt egy szellemi alapszerkezetre, másrészt a fejlődés egyik impulzusára is utal.

A „kilenc otthon, világbirodalom” a teremtés kilencszeres felépítését szimbolizálja, mely a kilencszeres emberben tükröződik. A fejlődés kilenc tudat-fokozata áll előttünk: a test, a lélek és a szellem háromszor három nézete, amelyek összefüggenek egymással. A testben a lélek és a szellem beszél. A lélekben mind a test, mind a szellem megnyilatkozik. A szellemben bebizonyosodik a lélek és test.

 

YGGDRASIL ÁGAI

Azt, hogy ez így van, megmutatják nekünk Yggdrasil ágai, amelyek az egész világra kiterjednek, és az égig érnek. A (szellemi) fa koronája Asgard, az istenek székhelye. Ez a világosságban élő Ase-k kozmosza. Asgardban a legmagasabb, örök szellemi princípium Gimle, a kelő pirkadat. Ha Asgard Ragnarökben, az idők fordulóján felbomlik, akkor Gimle révén lehetséges a megújulás. Bifröst, az Ase- ill. szivárványhíd – amelyen Heimdall, a fehér isten, a fényalak a karddal és szarvval, őrködik – köti össze az isten- és embervilágot. Az emberek szivárványnak hívják ezt a hidat. Ez egy sajátságos lélek-szféra, amely a összeköti a „fentet” a „lenttel”, a mennyet a földdel. Amíg az idők tartanak, szétrombolhatatlan. A fejlődési periódus végén azonban ez a híd is felbomlik. Ahogyan az ágak, úgy az Yggdrasil gyökerei is az egész világra kiterjednek. Itt is három nézetről van szó. Az egyik gyökéren, amely az Asek-hez, az istenekhez vezet fel, élnek az emberek. Lakóhelyük a Midgard, a „közép helye”. A lakóhelyet egy külső gyűrű, Utgard, az Asek-kel szemben ellenséges vasóriások birodalma veszi körül. Valamennyi lakott birodalmat a Midgard-kígyó fonja körül, mely egyes nézeteit illetően az Uroboros kígyóhoz hasonló. Ő annak a kozmikus kígyónak a jelképe, amely karmikus gyűrűként fogja körül az emberi világot. Egyre tovább növekszik, mint Uroboros-elv azonban nyugodt marad egészen az istenek ellen vívott végső küzdelemig. Akkor kitekeredik, és megmutatja kettős természetének pusztító oldalát.

Az emberek lakóhelyénél található Urd kútja. Itt találkoznak naponta az istenek. Ez a sors kútja, a három norne, Urd, Skuld és Werlandi kútja. Odalépnek minden egyes újszülött bölcsőjéhez, és közlik vele a sorsát. Azonkívül az a feladatuk, hogy gyógyvízzel minden nap meglocsolják a fát, így biztosítva, hogy mindig zöldelljen. Mert – ahogy egy másik Edda-dal mondja – „Yggdrasil, a kőrisfa, több méltánytalanságot tűr el, mint amennyiről az emberek tudnak”.

 

A FA GYÖKEREI

Az emberek a „fenn” és a „lenn” erőinek polaritása közepette viszik végbe tetteiket. Az életükben végrehajtott cselekedeteik határozzák meg azt, hogy mi történik velük a halál után. A csatában elesett hős harcosokat Odin a Walhallába viszi, Asgardba, az elesettek csarnokába. Ott a harci játékokban gyakorolják magukat, és Odin vezetésével időnként részt vehetnek az embervilágban zajló „vad falka-vadászatokon”. Azoknak az embereknek a lelkei azonban, akik más módon haltak meg, Helheimbe vagy Helgardba kerülnek. Ez az alvilág az északi mitológiában a halottak istennőjének, Helnek a birodalma. Ez Yggdrasil második gyökere alatt fekszik. Ott kígyók rágcsálják a fát. Ott lakik a holttesteket zabáló démon, Nidhögg sárkány is.

Az e gyökér mellett fakadó forrásból áradnak ki azok a jéghideg folyamok, amelyek mindent magukkal sodornak, ami már nem tud, vagy nem akar élni. A halál folyama azonban egyúttal a megújulásról is gondoskodik, mert visszavonhatatlanul magával rántja a holt erőket, a lerakódásokat és akadályokat is, és e tisztítás révén gondoskodik az új növekedésről és fejlődésről.

Végül a harmadik gyökérnél található „Mimir kútja”. Mimir, az óriás, őrzi a bölcsesség, az értelem, az emlékezet (az angol „memory” a Mimir megfelelője) vizét. Mivel Mimir naponta iszik a bölcsesség forrásából, ő tekinthető minden finomanyagi lény legbölcsebbjének, akitől Odin (Wotan) gyakran kér tanácsot. Mimir szféráját a modern ezoterikában a „pszi-bank” – régebben Akasha-krónika – fogalmához hasonlíthatjuk. Ez egy vibráló energiaháló, amellyel minden és mindenki állandóan kapcsolatban van. Ebben a hálóban semmi sem megy veszendőbe. Mindenkinek a tapasztalatai, élményei, gondolatai és tettei össze vannak gyűjtve benne, és hozzáférhetők mindazok számára, akik elég tiszták, elfogulatlanok és szeretetteljesek, hogy belepillanthassanak. Amikor Odin maga is inni akar a bölcsesség kútjából, „egy szemet” kell Mimirnek áldoznia.

 

BELSŐ SZÍNJÁTÉK

Amikor a látnoknő a világ-kőrisfáról, Yggdrasilról, a gyökereiről és koronájáról beszélt, akkor hallgatói maguk előtt látták a képeket. Ők egészen másképnt figyeltek oda, mint mi, modern emberek. Ők nem rendelkeztek azzal a kritikai képességgel, hogy a beszélő és a figyelő individuum között különbséget tegyenek. Teljesen elmerültek abban, amit szívük mélyén a lét – mind a makrokozmosz, mind az emberi kis világ léte – alapmintájának éreztek. Az első gyökér körzetében tapasztalták meg életüket, tudatuk fejlődését. Felismerték az istenek parancsolatait, és megtanulták, hogy ők maguk felelősek ezekért. Mert ha nem az egyetemes törvényekkel összhangban cselekedtek, annak következményei voltak. Így a sors kútjának a közelségét is érezték. A második gyökér körzetében megérezték azokat a mélységeket, amelyeket ma tudattalannak nevezünk. Megtapasztalták, hogy halálukkor elsüllyednének benne, ha nem mutatkozna meg bennük valami Odin bátorságából, aki isteni. Ezért volt oly fontos a háború! Mivel a természet tulajdonságaival és erőivel vívott harc közben megnyilvánuló önfeláldozó bátorság volt a kezdete annak a tudati fejlődésnek, amely a Walhallában nyeri majd el koronáját.

Végül így bontakozhat ki a harmadik gyökérrel való kapcsolat, melynek révén bölcsesség keletkezik. Bennük még megszólalt valami a természet emlékezetéből, amelyben minden fel van jegyezve, ami valaha is történt. Egyidejűleg felismerték, hogy miért van háború. Mert az ember akkor jut a bölcsességhez, ha bensőjében a szellemi és a természeti megvív az emberi szívért.

 

AZ ÖRÖMTELI HÁZ AZ ISTENEK KERTJÉBEN

Rettenthetetlen bátorsága által a harcos az Yggdrasil legfelső ágaiban felveszi magába a tiszta szellemi lét energiáit. Itt Asgardban van Gladsheimr, az „örömteli ház”, Odin három tartózkodási helye közül az egyik. Ez olyan szint, melyet a régi északi népek a legmagasabb istenségként személyesítettek meg és tiszteltek. Odin Gladsheimrben lakott, de gyakran volt Valaskjalfban is. Ott van a székhelye, Hlidskjalf, ahonnan át tudja tekinteni a kilenc világot. A mitológia szerint ő olyan istenség, akinek a mélysége és hatóköre az emberekkel való kapcsolata által fokozódik.

Az istenség mintegy kiterjed, amikor az ember újra rendelkezik Odin szemével, a pinealisszal vagy tobozmiriggyel, mert ez az a szerv, amellyel az ember Gladsheimrben, az Asgardbeli örömteli helyen „látni” tud.

Onnan száll le naponta Midgardba, a test közepébe. Amikor valakiben valóban kivirul az isteni, akkor Odin nem más, mint a szellem-lélek tulajdonságainak a jelképe. Akkor ő a germán mitológia nyelvén a sugárzó, a bölcs segítő, a Skalde (dalköltő), a beszéd és az írás mestere. Ha viszont az ember még egészen a természeterők hatalmának fogságában van, akkor Odint állapota fenyegetésének, a vérengzőnek, a haragosnak, a háborús uszítónak és a vad rohamcsapat vezetőjének tapasztalja. Akkor ő a szellem ösztönző erejének a jelképe, amely az embert fejlődésre serkenti, negatív reakció esetén pedig Heilheim mélységeibe ejti.

 

KILENC ÉJSZAKA A SZÉLJÁRTA FÁN FÜGGVE

A mítoszok beszámolnak róla, hogy Odin kilenc éjszakán át függött a világfán. Az isteninek kilenc tudatállapotot kellett végigharcolnia. Ebből lett a kilenc szféra, a világmindenség szellemi fellángolása által keletkezett kilenc világbirodalom. Ugyanezt az utat járja be az egykor a szellemből kisugárzott minden szikra! A szellemember minden szférán áthalad. Ez a „dicső harcos” útja. Odin, a szellemtudat, testi, lelki és szellemi területen kilenc magasztos fejlődést, tehát háromszor három fázist – melyeket az életfa kilenc ágán át a gyökértől a koronáig tesz meg – egyesít magában. E hatalmas fejlődés folyamán az alacsonyabb szinten, az anyag szférájában, néhány nagy veszély leselkedik.

Ezek abban a fáradozásban mutatkoznak meg, hogy az önző értelem, a test kerüljön előtérbe. Loki félisten alakja a harcos tiszta akaraterejét eltereli Gladsheimr-ről, és személyes érdekekre irányítja. Loki Lucifernek felel meg.

Saját akaratának felfedezése elbűvölő és egyúttal ijesztő tapasztalat a fiatal ego számára. Újonnan elnyert tudati szintjén azonban felismeri feladatát, felelősségét, valamint az útján leselkedő veszélyeket, és eközben teljesen megrémül. Azt, hogy az ember fejlődése mennyire összefügg a világfával, az is jelzi, hogy az „üggr” annyit jelent: megijedni.

A norvég mitológia világ-kőrise, és a több északi területen előforduló taxusfa feltűnően sok közös tulajdonsággal rendelkezik. Ez a fa örökzöld, és ezért szent volt, valamint olyan gázokat bocsát ki magából, amely meleg napokon hallucinációkat idézhet elő az embereknél. Meglepő a taxus élettartama. Skóciában található egy több mint kétezer éves példány is. Rituáléknál is alkalmazzák, mivel mérge, a taxin, halál-közeli élményeket okozhat. Miután Odin kilenc napon át függött a fán, bölcsességre és ismeretre tett szert. Egyik szemét azonban fel kellett áldoznia ezért.

A három norna Yggdrasil, a világ-kőris lábánál fekszik a sors kútja, az ősforrás. Ez a tudattalan mélyén minden emberben megtalálható. Itt tartózkodik a három bölcs asszony, a három norna, Urd, Werdandi és Skuld. Urd eredetet, múltat jelent; hatása egészen a jelenig, Werdandiig tart, amely a jövendő kiindulópontja. Skuld az ember mai sorsát határozza meg.

A sors istennői fonják az idő fonalát, és kötik össze egymással a múltat, a jelent és a jövendőt. Ask és Embla, az első emberi természetalakok, akiket Odin „a strandon” talált, „nélkülözték az erőt”. Időérzék és a szellemi törvények ismerete nélkül nincs felelősség és nincs sors. A fejlődés azonban tovább halad. A nornák elhozták az embernek az idő tudatát. A fokozódó elanyagosodás a tér és idő tudatos megtapasztalására kényszerítette őket. Ami azelőtt időtlenség volt az örök itt és mostban, az most átalakult azelőtté és azutánná. A tudat elkezdte visszafelé tekintve megismerni saját cselekedeteit, előretekintve pedig megtanult tervezni.

A szellemiből kiinduló erők megnyilatkoztak neki. Az ember így kezdte felismerni eredetét és rendeltetését. A sors fonalait, amelyeket a nornák fonnak, karmának is nevezhetjük, mely az egyik inkarnációból tovább hat a következőbe, és így mint az élet fonala, összeköt egymással minden megtestesülést.

Útmutató a gyakorlati miszticizmushoz

 

Könyvismertető: Eckhart mester útja a kozmikus tudatig

 

„A mi vágyakozásunk az örökkévaló után valójában az örökkévaló vágyakozása miutánunk. Az istenkereső egyszersmind az Isten által keresett személy is.”

 

Napjainkban az ember erősebben érdeklődik az élet mélyebb értelme iránt, mint valaha. Hét évszázad után ismét a figyelem gyújtópontjába került a nagy német misztikus, Eckhart mester (1260-1328) is, akinek „vallása” túlmutat, felülemelkedik valamennyi felekezeten. Ő ugyanúgy ismerte a nyugati, görög és egyiptomi vallási és filozófiai tanításokat, mint a közel- és távol-keletieket. Úgy is mondhatnánk: a hegytetőn állva tudta, hogy a völgyekben kanyargó utak mindegyike végül – a csúcson – találkozik. Mi pedig már azzal is tisztában vagyunk, hogy Eckhart, aki a végtelenséget kutatta, valójában az egyetemes, kozmikus vallás legnagyobb napnyugati hirdetője, prófétája volt.

Johann Eckhart vagy Eckehart egy olyan szerzetesi közösség – a dominikánus, magyarul domonkos rend – tagja volt, amely szellemi törekvései által különböztette meg magát a többitől. A tizenharmadik században a dominikánusok szállították (rendjük alapítója, Domingo Guzman vezetése alatt) az albigensek elleni szellemi muníció döntő részét, és szították Spanyolországban meg Franciaország déli részén a gyűlöletet, hogy meginduljon ellenük a keresztes hadjárat. Ezen kívül elmélkedési képességeiket is gyakorlatoztatták, hogy meg tudják cáfolni a katár tanokat. A rend tagjai a tizennegyedik század kezdetén kínvallatásokkal felgöngyölítették a katárok utolsó hírmondóit is, és a világi hatalom bevonásával gondoskodtak róla, hogy a maroknyi megmaradt hívő is kegyetlen halált haljon. Ennek ellenére a Testvériség által ihletett, Nyugatért végzett megszabadító munka magán a domonkos renden belül is folyt, igen sokféle alakot öltve. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy akkoriban erre nem volt semmilyen más lehetőség. Innen eredtek a szerzetesrendek megújítására és reformjára tett komoly erőfeszítések is. Gondoljunk csak Vald Péterre, a valdensek (más néven lyoni szegények) rend alapítójára, vagy Lutherre, nem is beszélve Marsilio Ficinóról és Pico della Mirandoláról. A sors fintora, hogy noha a domonkosokat megtanulták kellő tartózkodással és távolságtartással szemlélni a gnosztikusok, mégis pont ez a rend vált – a nagyobb belső szabadság elérése érdekében – a megújulási impulzusok melegágyává. Valóban csodálatos – néha nehéz elhinni, hogyan képes az egyetemes igazság újra és újra áthatolni mindazon emberek szívéhez, akik készek egész lényük bevetésével közelíteni az egyetemeshez, ahhoz, amely meghaladja a természetlelket.

A tizennegyedik század elején a domonkos rend a strasbourgi régióban szerény mértékű tevékenységet fejtett csak ki. A hit hosszú ideje az egyetemi teológusok kizárólagos hitbizománya volt, amikor Meister Eckhart egy újra és újra megélt sugallat alapján az élő hitet megszabadította a korabeli tudomány hóbortjaitól. Ezt annál is könnyebben tehette, hiszen abban a kolostorban nevelkedett, ahol Albertus Magnus (hitvalló Nagy Szent Albert) is tanította a novíciusokat, és ahol még élénken élt a nem sokkal korábban elhunyt Aquinói Szent Tamás szellemisége.

Eckhart példaképül szolgáló tanuló volt és tündöklő karriert futott be: már ifjú éveiben meghívták, hogy tanítson a párizsi Saint-Jacques kolostorban – a kor egyik legtekintélyesebb vallási központjában. Ottléte során magára vonta a ferencesek haragját, mert vitába szállt velük, és nyert. Ennek során fejtette ki elképzeléseit arról, hogyan egyesülhet az ember misztikus, belső tudatossá válás által Istennel. Abban az időben ő jelentette ki elsőként, hogy az isteni mivolt az „isteni szikra” képében mindenki lelkében jelen van, és minden egyes ember arra hivatott, hogy Krisztushoz hasonlóan Isten fiává legyen.

Eckhart éles elméjű teológiaprofesszorként nagy hírnévre tett szert olyan elméleti, skolasztikai témájú előadásaival, amelyek a mai ember számára már semmit sem mondanak. Mégis úgy döntött, hogy honfitársainak lefordítja anyanyelvükre, németre az emberben lévő Isten tiszta tanát. Hogyan növekedhet a lélek? Mi a szív erkölcse? Hol lelheti meg eszményeit az ember? Eckhart nyomatékosan hangsúlyozta, hogy mindannyiunkban ott van Isten egy szikrája, a Szellem egy darabkája, és hogy az emberi lélek, mint e szikra hordozója igenis megtisztíthatja magát az önzés rögeszméjétől. De ehhez nem szabályokat kell követni, ez valami más. Eckhart világossá tette: „Isten az ember megváltását soha nem ahhoz kötötte, hogy valamilyen előírt életmintát követünk-e… ehelyett az isteni jelenlétnek kell áthatnia az embert, hogy a benne élő, szeretett Istenminta átlelkesíthesse, olyannyira, hogy ez a jelenlét ténylegesen sugározhasson – anélkül hogy bármit tennünk kellene ehhez.”

Ez a tökélyre törekvő, valóban etikus keresztényi élet egyszerű, „nem-én” alapja. Így nyithatjuk meg az utat a lélek szabaddá válásához, hogy az felemelkedhessen és egyszer majd eggyé válhasson az „Istenséggel” – az egyetemes tudattal, amely az embert és az egész világegyetemet áthatja („feloldódjon benne”, ahogy Eckhart fogalmaz). Eckhart megfizetett merészségéért: felettesei nyomására vissza kellett vonnia tanait, vád alá helyezték, és úgy sarokba szorították, hogy végül a pápa előtt is védekeznie kellett. De a főpásztor döntését már nem ismerhette meg: Avignonból visszatérőben (ahol azokban az években a pápa székhelye volt, és ahol Eckhart azt hitte, sikeresen megvédte magát) titokzatos körülmények közt elhalálozott.

Az egyházon közben súlyos zavarodottság vett erőt amiatt, hogy Eckhart és követői, az új misztikusok ilyen komoly meghallgatásra találtak. Nem sokkal Eckhart halála után egyes tételeit eretnekségnek nyilvánították ugyan, ez azonban nem állíthatta meg a megkezdett folyamatot. „Isten barátai”, az egyaránt a Rajna-vidéki misztikusok soraiba tartozó és minden bizonnyal Eckhart-tanítvány Johannes Tauler és Jan van Ruusbroeck jelentős szerepet játszott a bennünk lévő isteni birodalom után kutató középkori emberiség tudati fejlődésében. Könyvében a szerző, Karl Otto Schmidt bennünket is magával visz Eckhart mester kozmikus tudathoz vezető útjára. Megmutatja, hogy ez a belső munka három szakaszra osztható, melyek során összesen tíz lépcsőn kell feljutnunk. Az első négy lépcsőfok a benső felé fordulás és megtisztulás. A három következő az átszellemülés avagy megvilágosodás fokozata, az utolsó három pedig az istenülés, vagyis az isteniséggel való eggyé válás.