Dialógus

 

Beszélgetés a teremtésről, az emberekről és a lélek nyelvéről

 

E Pentagram kiadás témája a dialógus, a párbeszéd – Beszélgetés a teremtésről, az emberekről és a lélek nyelvéről. Akit ezek a szavak vagy alapfogalmak megszólítanak, az megérti, hogy a dialógus, amit keresünk, valami más, mint csupán nézőpontok megvitatása és kicserélése.

Képzeljék el, hogy együtt lépünk be egy térbe, melyet a cikkeinkkel nyitottunk meg. Ez a mi terünk. És ezt a mi időnkkel, gondolaterőinkkel, a felismerés és belátás utáni vágyunkkal, valamint esetleg a megváltás vagy megszabadulás utáni sóvárgásunkkal töltjük meg. Ebben a térben minden jelen van, minden lehetséges. Úgymond energiától csillog és villog, amely gyakorlatilag is hatásossá válhat.

Egy normális beszélgetés tönkretenné e tér légkörét és kifejezéstelenné tenné, egy vita pedig harctérré változtatná. Egy dialógus azonban éppen ezeknek ellenkezőjét váltja ki. Általa éppenséggel „gyümölcsöt hoz” a tér – minden résztvevő gazdagodik, több belátásra tesz szert, és összeköttetésben érzi magát a többiekkel. Egy dialógus mindig bizonyos szinten folyik. És – ami még ennél is fontosabb – megszabadít, láthatóvá, érezhetővé és konkrétabbá tesz mindent, ami e térben jelen van. A görög dialogos szó azt jelenti: „a szó által”, vagyis: ami a szó által válik lehetségessé.

Egy dialógusban az értelmes érvek számítanak, és gyakran azon indoklások nyomdokait követi, melyek adott pillanatban a legnagyobb súllyal esnek latba. Mindazonáltal a dialógusok többnyire nem cél- vagy irány-nélküliek, még az ún. „nyílt dialógusok” sem.

Platón klasszikus dialógusaiban mindig felismerhető, hogy Szókratész képes kérdésekkel irányt adni a párbeszédnek. Eközben nem fölényesen lép fel, hanem kérdéseit tisztelettel, a beszélgetőpartnere igazságából kiindulva teszi fel, ami gyakran egy szilárdan kikristályosodott vélekedésen alapul. A bölcsesség és felismerés belső gazdagsága Szókratészt képessé teszi arra, hogy kérdéseivel irányítsa a beszélgetést. Bár nagyon is jól ismeri beszélgetőpartnerei előítéleteit és gondolatmintáit, belátásait nem dogmatikusan hirdeti. Dialógustársának magának kell magasabb belátást szereznie, és ebben a folyamatban segítő kezet nyújt neki. Platón leírta ezeket a beszélgetéseket. Hogy azok a valóságban is ilyen formában zajlottak-e, azt nem tudhatjuk.

A görög dialógusok mellett, Giordano Bruno itáliai dialógusairól is szólnunk kell. Ezek valóban nem két ember közötti beszélgetések. E dialógusok különlegességeihez tartozik még – azon felül, hogy lényeges, és e kor számára igen modern életkérdésekkel foglalkoznak – hogy a beszélgetőpartnerek egyenrangúsága is kibontakozik bennük.

Okfejtéseinek féktelen mentális erejével, humorral és átfogó képzettségével Bruno esélyt ad az új európai gondolkodásnak, hogy egy lépéssel tovább haladjon a Görögöknél, és akár tovább fejlődjön, mint Arisztotelész. Eközben leginkább az egyiptomi bölcsességre támaszkodik, amely Hermész Triszmegisztosz alakjában – szintén dialógus formájában – időszámításunk kezdetén öltött formát. Az a tömör kifejezési mód, ahogyan az idős egyiptomi bölcsességet ismételten ábrázolták, megerősíti, hogy a görög gondolkodás, az egyiptomi bölcsességhez hasonlítva, „mintegy rövidnadrágos kisfiú” áll ott, ahogyan azt Solon már öt évszázaddal ezelőtt megjegyezte.

Hermész értelmes látószöget mutat nekünk. Mint tanítómester a Gnózist közvetíti, amely világosság, erő, tudás és ezért testetlen. A felismerést vagy Gnózist a tanulókkal folytatott beszélgetésben nyilvánítja meg. Olyan felismerés ez, amely egyidejűleg jelent átfogó és mély belátást. Közte és tanulói között kevésbé beszélhetünk a beszélgetőpartnerek egyenlőségéről.

A dialógusokat „vízszintesnek” jelölhetjük, amennyiben az egyenlőség alapján vezetik őket, az inkább hierarchikus felépítésű dialógusokat pedig „függőlegesnek” nevezhetjük. Ez elsősorban akkor érvényes, ha ezzel egy benső dialógusra utalnak, mint ahogyan azt Hermész Pymander könyve sejteti. Pymander a mi lelkületünk, szellemi lényegünk, aki bölcsességből, felismerésből és Gnózisból oktat minket, ha „nyílt párbeszédbe” lépünk vele.

A Pentagram azt kutatja, hogyan kezdhetünk önmagunkban vertikális dialógust, melyet spirituális beszélgetésnek nevezhetnénk.

A „mindennapin” túlmutató gondolatokhoz mind a vertikális, mind a horizontális dialógusok egyaránt fontosak, vagyis mind a bensőben zajló kommunikáció, mind pedig az emberek közötti eszmecsere. Hermész maga mondja, hogy szükségünk van az ellentétekre, hogy növekedjünk, Cusanus (Nikolaus von Kues, 1401-1464) pedig már a kora európai kultúrában az ellentétek egységéről beszélt.

Aztán a párbeszédekből kereszt képződik, melynek középpontja olyan, mint egy ablak, amely a nagy valóságra nyílik, egy „párbeszédablak” a szellemi dimenzióra.

Így készítjük elő mi, az olvasók, az értelmet vagy a bensőt mint teret az élő dialógusra, mintegy kereszteződésként… És bölcsesség által tudatosítjuk minden ellentét végső egységét önmagunkban. Akkor a párbeszéd „kerek”, a beszélgetés pedig épületes és kiegyenlített. Ekkor vagyunk a „Dialógusban”.

A Pentagram eme kiadása néhány építőkövet kínál, melyek segíthetnek a tudatossá válásban. Ezek a dialógus-részletek függőlegesek és vízszintesek, Szókratésztől Böhme-ig, Platóntól Bruno-ig, de találhatók benne modern dialógusok is. Sokféleképpen mutatják be az egyetemes bölcsességet, melyhez a keleti írások is hozzátartoznak, mint a Mahabharata (melynek egy része a Bhagavad Gita), a Védák, a Taoizmus irodalma és sok más is.

Az egész irodalomban újra és újra bebizonyosodik a következő: Érjenek el a lelkek fejlődésükben a függetlenség bármely fokára, mindig szükségük van egy embertársra, akivel beszélgetést folytathatnak, és akivel gondolatokat cserélhetnek.

Jan van Rijckenborgh azt magyarázza könyveiben, hogy az „értelmes” az értelmi nézetre vonatkozik, az „erkölcsös” pedig egy vele összhangban álló életgyakorlat megértését és tapasztalatát mutatja be. „Aki ért, az szabad”, tanította Spinoza.

A Gnózis ereje vagy „a szív felismerése” csak akkor hathat, ha áthatolunk annak a belátásához, hogy pusztán a személyiségünkből kiindulva „semmit sem tudhatunk, és semmire sem vagyunk képesek”. A látszólagos ellentétekből tanuljuk meg, hogy az ellentétek jellege tudatunk növekedése számára fontos, és kedvezően hat a mindennapi magatartásunkra a világban. Az ellentétek egységét csak akkor érhetjük el, ha felfedezzük, hogy belső fejlődésünk számára szükségünk van az ellentétekre – és ezzel a párbeszédre.

Hogy ez a folyamat miként alakul a hermészi Gnózist tanulmányozó emberben, ez képezi ennek a Pentagram-kiadványnak a témáját. Ezzel egyben az úton – melyet „Rózsakeresztútnak” nevezünk – tapasztalható élő fejlődést tesszük érthetőbbé.

Azt a mélyreható és szellemi módot bemutatva, ahogyan a hermetikusok, Hermész eszmekincsének hirdetői, az Istenség létezésének mélyére hatolnak, következzen most – Jan van Rijckenborgh bevezetésével – Hermész és Aszklépiosz általános párbeszéde.

Általános párbeszéd Hermész és Aszklépiosz között

A mindenség mozgatottságának lényege és hatása

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírták a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az egyetemes tanokból származó szövegek alapján tették, melyeket megmagyaráztak a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdeklődőknek, emellett pedig példamutató életükkel jártak előttük.

 

Aszklépiosz, vagy Aesculapius az ókorban a gyógyítás istene volt. Tágabb értelemben Aszklépiosszal a segítőt, a gyógyítót is jelölik. Hermész tehát a Corpus Hermeticum hatodik könyvében (a Hermész és Aszklépiosz közötti általános párbeszédben) olyan tanítványt oktat, aki – a neve alapján – tudja, hogy a Gnózis szolgálatának ösvényére hivatott. E tanítványnak együtt kell működnie a beteg emberiség gyógyításában: az elesettek feltámogatásában, és a széttört újraegyesítésében. Aszklépiosz ebben az összefüggésben mély beavatást nyer a mozgás lényegébe, a mindenség mozgatottságának az okába és hatásába.

A hermészi filozófia bizonyítási eljárása során mindig is egy nagyon elemi alapból indul ki, és a legmagasabb elvonthoz emelkedik fel. Aki ezt a kulcsot használja, és sosem tér el ettől a módszertől, az lépésről lépésre tovább gondolkodhat, hogy végül megértse, amit meg kell érteni.

Sokak szokása, hogy a gondolkodásuk folyamatát az elvonttal, az ismeretlennel kezdik, és azután próbálnak meg leereszkedni a konkréthoz. Egy ilyen gondolkodási módszer soha sem lehet kielégítő. Spekulációkat és misztifikációkat kelt.

Így például a misztikus ember gyakran mondja, hogy ezt, vagy azt meg kell, vagy nem kell megtenni. A „miért” legtöbbször bizonytalan marad, és ezért gyakran képezi a tagadás, vagy egy tekintélyelvű igenlés okát.

Azt állítják például, hogy a „Biblia Isten igéje, és jottányit sem lehet elvenni belőle”. Ám, hogy miért éppen a Biblia lenne Isten igéje, azt senki sem tudja. Ennek az a következménye, hogy az egyik tekintély igenli, amit a másik tagad, míg egy harmadik e tekintetben teljesen közömbös marad. Ezzel a gondolkodási módszerrel semmilyen módon nem szolgáljuk az igazságot. Meghatározatlanság, hazugságok és heves vita lépnek a helyére.

A hermészi gondolkodás módszere az egyetlen biztos és helyes, mert a felismerhetőből, a konkrétból kiindulva mutatja meg az absztrakthoz vezető biztos utat. Ezért alkalmazza az ősgnózis is állandóan ezt a módszert. Minden vágyódó és megszabadulást kereső ember befogadja, mert a legtisztább eredményekkel ajándékoz meg. A gondolkodásmódról is felismerhetik tehát, hogy valaki tényleg igazságkereső-e vagy sem. Ebben többek között Spinoza szolgálhat példaképül. Ő szintén a hermészi gondolkodás módszerét alkalmazta.

Ha összefoglaljuk a hatodik hermészi könyvhöz nyújtott bevezetőnket, akkor megállapítjuk, hogy ebben újfent bizonyítást nyer az erő egyetlen, mindent átfogó, mindent átható forrása, amely magában foglal minden kozmikus területet. Hermész Triszmegisztosz hatodik könyvének az a célja, hogy mélyen meggyőzzön minket erről. Nem arról van szó, hogy Isten lényének és az isteni erő tevékenységének mélyértelmű filozófiai magyarázatával szolgáljon, hanem az Aszklépiosz nevű tanulónak, aki tudatába jutott annak, hogy milyen magasztos feladatra hívta el őt Isten, és aki teljes odaadással akarja járni az ösvényt, neki magyarázzák el, hogy össze kell kötnie magát ezzel az erőforrással. Az embernek a Földön tudattalan természetlényként fennálló jelentéktelen léte a leglogikátlanabb dolog, ami csak a mindenség-megnyilvánulásban létezik. Aki azonban útján mégis össze van kapcsolva az erőforrás sugárzásaival, az megszenteltetik, azaz meg lesz gyógyítva. Gyógyulása kegyelmi csodája révén pedig ő maga válik gyógyítóvá, érett Aszklépiosszá a Gnózis szolgálatában!

Az általános párbeszéd mindenekelőtt belátásunkhoz, befelé irányuló gondolkodásunkhoz fordul. Nem csupán meghallgatást kíván, hanem azt is, hogy együtt gondolkodjunk vele, hogy leszálljunk vele saját lényünkbe, egészen odáig, ahol az ember életrendeltetése fennkölt nyugalomban és csendben hallható és érthető.

 

(Az egyiptomi ős-gnózis, 2. rész XIV. fejezet)

 

Általános párbeszéd Hermész és Aszklépiosz között

 

Hermész: Aszklépiosz, nem úgy van-e, hogy ami mozog, az valamiben és valami által mozog?

Aszklépiosz: De igen!

Hermész: És nem szükségszerű-e, hogy amiben valamit mozgatnak, az nagyobb a mozgatottnál?

Aszklépiosz: Kétségtelenül.

Hermész: Ezen kívül ami a mozgást kelti, az erősebb a mozgatottnál!

Aszklépiosz: Kézenfekvő.

Hermész: És annak a jellege, amiben a mozgás végbemegy, nem szükségszerűen ellenkező-e a mozgatottnak a jellegével?

Aszklépiosz: Természetesen.

Hermész: Jó! Ez a világegyetem nagyobb-e minden más testnél?

Aszklépiosz: Igen ez biztos.

Hermész: És nincsen-e teljesen tele? Tele minden más nagy testtel, jobban mondva minden létező testtel?

Aszklépiosz: Így van.

Hermész: A világegyetem ezek szerint egy test.

Aszklépiosz: Ez bizonyos.

Hermész: Mégis olyan test, amelyet mozgatnak?

Aszklépiosz: Igen.

Hermész: Mily nagynak és milyen jellegűnek kell akkor a térnek lennie, amelyben a világegyetemet mozgatják! Nem kellene-e sokkal nagyobbnak lennie a világegyetemnél, hogy ezt az örökké tartó mozgást lehetővé tegye, anélkül, hogy a világegyetem és a mindenség beszorulna és megállna?

Aszklépiosz: A térnek ezek szerint rendkívül nagynak kell lennie, Triszmegisztosz!

Hermész: És minő lehet a jellege? Ellenkező, ugye Aszklépiosz? Nos, a test jellegével ellenkező jelleg a testetlen.

Aszklépiosz: Kétségtelenül.

Hermész: A tér ezek szerint testetlen!

De a testetlen vagy isteni jellegű, vagy pedig Isten! (Istenin nem a teremtettet értem, hanem a teremtetlent.) Ha a testetlen jellege isteni, akkor az alkotás maglényének, központi lényének fajtájából való, ha pedig Isten, akkor egy a központi lénnyel. Egyébként a gondolkodással ezt a következőképpen kell felfogni:

Számunkra a legmagasságosabb, amire a gondolat egyáltalán irányulhat, Isten. A mi számunkra – de Isten számára nem! Mert a szemlélet tárgyát a gondolkodó a belátás világossága révén éri el. Ezek szerint Isten maga nem szemlélet tárgya, mert mivel ő nem különbözik a szemlélet lényegétől, saját magát szemléli, magát látja. Számunkra azonban Isten nagyon is különböző, tehát a gondolkodásunk tárgya.

Amikor így gondolkodásunkban az egyetemes teret szemléljük, ezt nem térnek, hanem Istennek gondoljuk, s ahogyan gondolkodásunkban a tér Istennek mutatkozik, nem tér már a szó közönséges értelmében, hanem Isten hatóereje, mely mindent átfog.

Minden, ami mozog, nem olyasmiben mozog, amit szintén mozgatnak, hanem olyasmiben, ami maga mozdulatlan, és maga a mozgatóerő szintén mozdulatlan, mert nem részesülhet a mozgásban, amit maga kelt.

Aszklépiosz: De Triszmegisztosz, hogyan mozgatják a dolgokat itt a Földön együtt azokkal, amelyek az ő mozgásait okozzák? Hiszen azt mondtad, hogy a vétkes szférákat együtt mozgatja a bűntelenek szférája.

Hermész: Ennél, Aszklépiosz, szó sincs közös mozgásról, hanem ez ellenkező mozgás! Mert ezeket a szférákat nem ugyanabban, hanem ellenkező irányban mozgatják. Ez az ellentétesség a mozgást a szilárd egyensúly pontjával látja el, mert az ellentétes mozgások eredménye ebben a pontban mozdulatlanság formájában nyilvánul meg.

Mivel a vétkes szférákat a bűntelen szférával ellentétes irányban mozgatják, ebben az ellenmozgásban a nyugalomban lévő egyensúlypont az ellenálló szféra körül mozgatja őket.

Látod a Nagy és a Kis Göncölszekér csillagképeit, melyek nem nyugszanak le és nem kelnek fel, és mindig ugyanazon pont körül keringnek. Mit gondolsz mozgatják őket, vagy állnak?

Aszklépiosz: Mozgatják őket, Triszmegisztosz.

Hermész: És milyen a mozgásuk, Aszklépiosz?

Aszklépiosz: Állandóan ugyanazon középpont körül keringnek.

Hermész: Úgy van. A keringés tehát nem más, mint mozgás ugyanazon középpont körül, s ezen teljesen a középpont mozdulatlansága uralkodik. Mert a körforgás elejét veszi az eltérésnek, s miként elejét veszi az eltérésnek, a keringés állandóan megmarad. Így az egyensúlypontban az ellenmozgás is áll, mert az ellenálló mozgás által állandó lesz.

Mondok neked egy közönséges szemléletes példát, melynek helyességét megállapíthatod. Figyelj meg egy halandó lényt, például az embert, amikor úszik. Mialatt a víz továbbáramlik, a kezek és a lábak ellenállása, ellenereje az ember számára biztos helyzetet teremt, úgy hogy a víz nem húzza le.

Aszklépiosz: Ez a példa nagyon világos, Triszmegisztosz.

Hermész: Így tehát minden mozgás olyasvalamiben és által keletkezik, ami maga mozdulatlan. A mindenség és minden testi élőlény mozgását tehát nem a testen kívül lévő okok keltik, hanem a testen belül lévő okok, melyek belülről kifelé hatnak egy tudatos, értelmes erő által, legyen ez a lélek, vagy a szellem, vagy más testetlen lény. Mert egy anyagtest nem képes lelkes testet mozgatni, sőt semmilyen testet, lelketlent sem.

Aszklépiosz: Hogyan érted ezt Triszmegisztosz? A fa, a kövek, és más lélek nélküli dolgok nem olyan testek-e melyek mozgást keltenek?

Hermész: Nem, semmiképpen sem, Aszklépiosz. Mert nem maga a test okozza a lelketlennek a mozgását, hanem az, ami a testben van, az mozgatja mindkét testet, a mozgót és a mozgatottat is. Ezért nem mozgathatja a lelketlen a lelketlent. Látod tehát, hogy milyen terhet visel a lélek, ha egyedül két testet kell hordoznia! Világos tehát, hogy ami mozog az valamiben és valami által mozog.

Aszklépiosz: A mozgásnak üres térben kell létrejönnie, Triszmegisztosz?

Hermész: Jól hallgass ide, Aszklépiosz! Semmi sem üres, ami valóban létezik. A valóban létezőnek egyetlen része sem üres, ahogyan a „lenni” szó, amely létezést jelent, ezt már kifejezi. Ami van ugyanis, annak nem lenne valósága, az nem lenne, ha nem lenne tele valósággal. Ami valóban van, ami valóban létezik, az tehát soha sem lehet üres.

Aszklépiosz: Nincsenek tehát üres dolgok, Triszmegisztosz? Például egy korsó, egy edény, egy kád, vagy más ilyen dolog.

Hermész: Hagyd abba, Aszklépiosz, hogyan is tévedhetsz ekkorát! Hogyan is mondhatod az abszolút telit üresnek?

Aszklépiosz: Hogy érted ezt, Triszmegisztosz?

Hermész: A levegő nem test? Nem itat-e át ez a test minden létezőt? És nem tölt-e meg mindent, amit áthat? Nem áll-e minden test a négy elemből? Mindazok a dolgok, amiket megnevezel, tele vannak tehát levegővel, s ha levegővel vannak tele, akkor az elemek négy testével is tele vannak. Ez tehát ellentétben áll a te szavaiddal. Amit te telinek mondasz, abból minden levegő kiürült, mert a levegő helyét más testek foglalták el, s nincs hely bennük, ahová levegőt lehetne beereszteni. Amit pedig üresnek mondasz, azt nem üresnek, hanem színig teltnek kell neveznünk, mert valójában tele van levegővel és lélegzettel.

Aszklépiosz: Ez ellen nem lehet ellenvetést tenni, Triszmegisztosz.

De akkor mi a tér, amelyben a mindenséget mozgatják?

Hermész: Testetlen, Aszklépiosz.

Aszklépiosz: És akkor mi a testetlen?

Hermész: Szellem, teljesen önmagában nyugszik, minden testiségtől mentes, tévedésmentes, szenvedésmentes, érinthetetlen, önmagában mozdíthatatlan, mindent átfogó, mindent mentő, megszabadító, gyógyító: az, amiből a jó, az igazság, a szellem őstípusa és a lélek őstípusa mintegy sugarakként mennek ki.

Aszklépiosz: Akkor mi tehát az Isten?

Hermész: Ő egyik sem ezek közül, hanem mindezek létének és minden létezőnek, valamint különösen minden teremtménynek az oka. Mert ő egyáltalán nem hagyott helyet a nemlétnek. Ami létezik, az mind abból keletkezik, ami van, nem pedig olyasmiből, ami nincs: mert a nemlétnek hiányzik a létrejövés képessége, míg másrészt a létező sohasem szűnik meg létezni.

Aszklépiosz: Mit mondasz tehát, mi az Isten?

Hermész: Isten nem az értelem, de az értelem létalapja. Nem a lélegzet, hanem a lélegzet létezésének alapja. Nem a világosság, hanem a világosság létalapja. Ezért kell Istent a Jó és az Atya névvel megtisztelni. Ezek a nevek csakis neki járnak és senki mást nem illetnek meg. Mert azok közül, akiket istennek neveznek, és az emberek és a démonok közül egyik sem lehet semmilyen tekintetben sem jó, csak egyedül Isten. Csakis ő jó, senki más. Senki más nem tudja felfogni a jó lényegét. Mert mások testek és lelkek, s náluk hiányzik egy olyan hely, ahol a jó lakozhatna. Mert a jó magában foglalja minden teremtmény lényegét, a testiekét is meg a testetlenekét is, mind az észlelhetőkét, mind pedig azokét, akik az elvont gondolatok világához tartoznak. Ez a jó, ez Isten. Semmi és senki mást ne nevezz tehát jónak, mert az istentelen. És Istent soha se mondd másnak, mint jónak, mert az is istentelen lenne.

Mindenki használja ugyan a „jó” szót, de nem mindenki ismeri az értelmét. Ezért nem értik Istent sem, és tudatlanságukban isteneket és egyes embereket neveznek jónak, holott ezek soha sem lehetnek és nem is lesznek jók. Mert a jó az Isten tökéletes megváltozhatatlansága, és őtőle elválaszthatatlan, mivel Isten maga.

Minden más isteneknek – mint halhatatlanoknak – az „Isten” név megtiszteltetés. Isten azonban a Jó, nem megtiszteltetésként, hanem a lényéből eredően. Istennek és a jónak a lénye egy, együtt képezik minden nemzetség eredetét. Az a jó, aki mindent ad és semmit sem vesz. Bizony! Isten mindent ad, és semmit sem vesz! Ezért Isten a Jó, és a Jó az Isten.

Isten másik neve Atya, mert mindennek a teremtője. Mivel az atyát a teremtés jellemzi.

Emiatt a helyesen irányuló tudatú ember életében a Fiú megszülettetése a legnagyobb komolyság és szorgalom, valamint a szoros Istenhez-fűződés dolga, míg a legnagyobb szerencsétlenség és vétek, ha valaki e gyermekség nélkül hal meg, és a halál után a démonok ítélik el.

Az a büntetés, hogy ennek a gyermektelennek a lelkét egy olyan test felvételére ítélik, amely sem nem férfi, sem nem nő. Ez olyan ítélet, mely a Napból jő. Együtt örülj, Aszklépiosz, ha senki sincsen gyermekség nélkül, de vedd körül szánalommal azt, aki a szerencsétlenségben áll, mert tudod, hogy arra milyen büntetés vár.

Amiket mondtam neked, Aszklépiosz, szolgáljon mindaz fajtája és terjedelme szerint a mindenség lényével kapcsolatos dolgok bevezetőjeként.

 

(Az egyiptomi Ős-gnózis 2.rész XIII. fejezet)

Párbeszédben élünk, minden beszél bennünk

 

„…hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. […]mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.”

(Pál I. levele a Korinthusbeliekhez 2,9-10)

 

Kíséreljük meg egyszer elképzelni azt, „amit szem nem látott és fül nem hallott”. Megpróbáljuk, mert emberek vagyunk, és tudni akarunk, s mivel a tudásvágy az emberi jelenséget kitevő tulajdonságok egyike. Ha az ember ezen felül összeköti tudását a képzelőerejével (alkotóerejével), az eszmék gazdag világával, túlszárnyal minden más földi teremtményt.

Vizsgáljuk csak meg a teremtés őskezdetét, melyet János evangéliuma így fogalmaz meg: „Kezdetben volt az Ige”. Ez azt jelenti: a kezdet végtelen terjedelmében, méghozzá nem egy bizonyos univerzum kezdetének, hanem minden univerzum forrásának értelmében. Ebben a végtelen „mélységben”, vagy ahogy a gnosztikusok nevezték: „szakadékban”, a formák őstengerét csak egy apró pontocskának találnánk. Mélység: Ott az isteni csendben (vagy hallgatásban) és az örök nyugalomban vált a kezdet energiája lélegzetté és szellemi erővé. Az univerzum nyugalmában mozgás keletkezett – írja a Tamás Evangélium, vagy az „Ige”, ahogy a János evangélium fejezi ki.

„Az ember Isten gondolatából született” – mondják. És az Ige, a gondolat szavakba öntése által lett emberré. Ha valaki megkísérelné leírni mindezt, azt mondhatná: A mélységből, a csendből felcsendült egy hang, amely azt mondta: „Jöjj hozzám!” Megszólították az embert, és kezdetét vette egy beszélgetés…

Ha mozgás jön létre, azt mindig egy újabb mozgás követi. Az élet mozgás, a mozgás hang – minden beszél. Amíg a teremtés mozgásban van, a teremtő beszél teremtményével.

Minden ember ittlétének egy férfi és egy nő az oka, mindenki egy szülőpárostól születik, akik mint pár, gyermeket tudnak nemzeni, ám vajon ők adják-e neki az életet vagy a formát? Meg tudják-e határozni az élethosszát vagy az egészségét? Képesek-e arra, hogy olyan tulajdonságokat nyújtsanak neki, mint a jósága, vagy a nevetése, a fájdalomérzete, esetleg a vágyai? Ők adják-e a szem csodáját, mellyel a gyermek láthat?

Ha egy gyermek megszületik, mindenekfelett azt várjuk, hogy rendelkezzen mindennel, ami szükséges ahhoz, hogy az életben, ahogyan azt mi ismerjük, ki tudja fejezni magát. Az élet azért jut kifejezésre, hogy észlelhessük, élhessük és megélhessük. Mindez azt jelenti, hogy olyan formában fordul elő, melyben és amely által valamiképpen kifejezheti magát. Ezt a megnyilvánulni vágyó Valamit nevezhetjük első gondolatnak, az Atya „halhatatlan elsőszülöttjének”.

Mi az ember célja? Talán az, hogy megtanuljon beszélni, és az Atyához hasonlatossá, azaz tökéletessé váljon! „Legyetek azért tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes”. Hermész Triszmegisztosz mondta ezzel összefüggésben:

„Ahogy az istenek Isten sajátját képezik, úgy az ember is Isten sajátja. És az ember tulajdona a világ: Ha senki sem létezne, aki látja a világot, akkor azok a dolgok, melyeket láthatnánk, nem léteznének. Egyedül az ember ismeri fel a szellemit és látja a láthatót, mivel egyik sem idegen számára. Az emberben mindkét természet benne rejlik: a halhatatlan és a halandó. Az embernek három létformája van: a szellemi, a lelki és az anyagi.”

(Hermészi definíciók VI,1)

 

Három kiindulási pont

Ha ebben a világban született emberként felnyitjuk szemeinket, tehát úgymond belekezdünk ebbe a vállalkozásba, közvetlenül konfrontálódunk a három létformával. Önmagunkat tudatként tapasztaljuk, látunk más embereket magunk mellett, és megpillantjuk a bennünket körülvevő világot vagy természetet. Ezáltal egyidejűleg három kulcsot nyújtanak át nekünk, hogy feltegyük az alapvető kérdést, és megtaláljuk rá a választ.

A kérdés így hangzik: Mit keresek én itt, és mi a feladatom az életben?

A kérdésre való válaszok kulcsai pedig:

1. A természet mint tanítómester

2. önmagunk megismerése azáltal, ahogy emberekkel bánunk

3. megtanulni megismerni a lelket, e bennünk lévő Másikat

A világ a tapasztalatok kimeríthetetlen forrásaként erőlteti magát ránk. Vannak dolgok, melyek azt akarják, hogy átéljük őket, s melyek folyvást újabb és újabb impressziókat idéznek elő. Az élet feltehetően a valamit alkotni, formát alakítani vágyó isteni szükségletből jön létre, mint ahogy a Teremtő is életre kelt valamit azért, hogy észlelhesse önmagát. Ebből azonban probléma születik. A Gnózis tudománya „a hallgatásról” beszél, melyet a mélységes nem-létező „őseredetének, kiindulópontjának” nevez.

Ebből a mélységből hangzik fel a Szellemet hívó szó, amely ebben a semmiben mindenütt jelenlévőként rejlik: „Jöjj hozzám!” – és a teremtés kezdetét veszi!

Ez a kiindulópont „mélységet, csendet, nyugalmat és (rejtett) mozgást hordoz magában”. Ugyanez a folyamat ismétlődik meg minden születéskor az anyagban: Ember születik. Csak a vágyat ismeri a szféra után, ahonnan jött (az édesanyjáét). Ez az egyetlen, melynek tudatában van: egy belső hangnak, mely így szól: „Térj vissza!”

 

A tűz, amely önmagát táplálja

Fejlődés az egész élet, és ha a gondolatcsere, a dialógus megszűnik a világ és miköztünk, a fejlődés és az élet megáll. A lélek visszavonul. Hogy ettől megóvjuk magunkat, a három fent nevezett kulcs egyre megújuló és elmélyülő inspirációs forrásként szolgálhat számunkra:

– A természet az ember tanítómestere, és az élet művészetére oktat. A természettől tanuljuk meg a világban való létezés alapszabályait, amely által az életre vonatkozó nagy kérdések megszületnek bennünk. Ha jobban megvizsgálja őket, felismeri, miként függ össze minden mindennel, s áll folytonos kölcsönhatásban egymással. A természet folyamatosan változik és mulandó. Az igazán kereső ember emiatt mindent, ami mulandó, szimbólumnak és hasonlatnak érthet.

– Az emberekkel és a természettel való kapcsolata révén az ember önismeretre tesz szert, például a másokkal való eszmecsere során megtapasztalja lénye korlátoltságát, ám egyben az együttérzés kibontakoztatásának lehetőségét is. Ennek során felfedezi saját gyengeségeit és nem várt kapacitásait is, valamint saját egyedülvalóságát. Ugyanakkor belátja, hogy mindez az összes többi emberre is vonatkozik. Alapjában véve mindannyian egyformák vagyunk, és mindnyájan az individuálistól az egyetemes létezésig való fejlődés hosszú ösvényét járjuk.

– Az öntudat magányossága és saját korlátozottságunk megtapasztalása vezet bennünket a „Másikhoz”. Aki megismeri önmagát, az megismeri a Másikat, a benne élő lelkét. Ez a misztériumiskolák tanítása. A beavatást a hallgatás és a bennünk lévő másikkal való beszélgetés képezi. Ezt szándékoznak kifejezni a következő szavakkal: „A tűz, mely önmagát táplálja”. A gondolkodás így párbeszéd önmagunkkal.

 

Szókratész

Sokféle párbeszéd került nyomtatásra, melyet híres filozófusok, nagy bölcsek, tanítók és misztikusok folytattak. Minden időkben és a világ minden táján találhatunk dialógusokat, beszélgetéseket, melyek végigkísérnek bennünket emberi létezésünk keresőútja során, beszélgetéseket, melyek megváltoztathatnak bennünket.

Szókratész (Kr. e. 469-399) valószínűleg a párbeszéd mestere volt. Minden egyes beszélgetés során feltette azt az alapvető kérdést, hogy: „Hogyan kell élnem?” Szókratész a klasszikus Athén ismert személyisége volt, és feladatának tekintette, hogy tanítványaival és híveivel körülvéve minden nap útra keljen Athénben. Számos emberrel elegyedett szóba a Jóról, a Szépről és az Igazról. Önmagáról úgy nyilatkozott: „Én vagyok barátaim bábája” (Mellyel édesanyjára utalt, aki bába volt. Emiatt nevezik módszerét, a strukturált dialógust maieutikának, bábáskodásnak is.) „Nem a test érdekel, hanem a szülési fájdalmak közt lévő lélek. Kérdezek, kérdezek és kérdezek mindaddig, amíg a belátás elrejtett gyümölcse meg nem pillantja hirtelen a világ világosságát.”

Szókratész az emberek isteni tulajdonságait, melyet az emberek – anélkül, hogy tudnák – magukban hordoznak, szerette volna világra hozni, tehát egyfajta szellemi segítséget szeretett volna nyújtani ebben a születésben. Meg akarta szabadítani az embereket tudatlanságuktól, mint minden gonosz forrásától, valamint fogyatékosságaiktól és korlátaiktól, melyek kínozzák a lelket, és gátolják fejlődését.

Hermész Táttal való egyik beszélgetésében „fenyítésnek” nevezi a tudatosság nélküli fogyatékos létet. Tát azt kérdi Hermésztől a tizennegyedik könyvben: „Kényszerítő erő volna bennem, Atyám?”

Hermész: „Nem is egy, fiam, hanem számos borzasztó, kényszerítő erejű rossz tulajdonság.”

Tát: „Nem ismerem őket, Atyám.”

Hermész: „Éppen ez a tudatlanság az anyagban élt élet első kényszere, fiam. A második a bosszúság és a fájdalom. A harmadik a mértéktelenség. S aztán még követi kilenc másik. Ezek a kényszerítő erejű rossz tulajdonságok szám szerint tizenketten vannak, azonban számtalan másik is van, s azok a test fogsága miatt természeténél fogva arra kényszerítik az embert, hogy az érzékszervek hatásai miatt szenvedjen. Mindezek azonban elmúlnak, ha nem is egyik napról a másikra, mihelyt Isten megkönyörül az illetőn. És ez utóbbi magyarázza meg az újjászületés természetét és értelmét.”

(Az Egyiptomi Ős-Gnózis IV. kötet, XVIII. fejezet)

 

A tudatlanság az emberre mért legnagyobb csapás. A bibliai Hóseás próféta könyve (4,6) azt írja: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való”, ami ugyanezt jelenti. A „tudomány nélkül” való léten ebben az összefüggésben azt értjük, hogy nem folytatunk párbeszédet az istenivel. Ez azt jelenti, hogy semmit sem tudunk az isteni létről, s nem foglalkozunk vele. Az ember elzárkózik tőle az illúzió révén, mely szerint a test világa és az érzékszervekkel való észlelés az ember-lét legmagasabb formája. Az ember azonban kettős: teste halandó, lelke halhatatlan.

Nekünk, embereknek komolyan kellene foglalkozunk a kérdéssel, hogy miért vagyunk itt. Törekednünk kellene helyzetük felismerésére, és feltenni magunknak a kérdést: Mi a lélek, mi a halhatatlan, a „bennem lévő Másik? Mi a célom, milyen feladatot tartogat számomra létezésem, mely olyan formában nyilvánul meg, mellyel képes vagyok kifejezésre juttatni önmagam? Hogyan használom ki ezt a helyzetet helyesen, ahelyett, hogy az állapotomból fakadó – látszólag megoldhatatlan – problémák miatt elvesztegessem a lehetőségeket és esélyeket?

Szókratész egyik párbeszédében a halhatatlan lélek és a halandó emberi test lényegét kutatja. A beszélgetés során felmerül a kérdés, hogy mi a jelentősége az ember életének a lélek szempontjából, hiszen az ember meghal, a lélek pedig továbbhalad. Kell-e aggódnunk a lelkünkért?

Szókratész halála előtti utolsó beszédében azt mondja:

– „Tehát tegyük fel, ha úgy tetszik – szólt -, hogy két fajtája van a létezőknek: az egyik látható, a másik pedig láthatatlan.

– Tegyük fel – szólt. (Phaidon)

– És a láthatatlan mindig ugyanaz, a látható pedig soha nem ugyanaz?

– Tegyük fel ezt is – szólt.

– No és tovább – szólt amaz -, mibennünk magunkban, egyrészt van a testünk, másrészt pedig a lelkünk?

– Pontosan így van – szólt.

– Tehát a két fajta közül mit mondjunk, melyikkel van inkább rokonságban a test?

– Ez mindenkinek világos – szólt -, hogy a láthatóval.

– És a lélek miféle fajta? Látható vagy láthatatlan?

– Az emberek által nem látható, Szókratész – szólt.

– De mi a láthatót és a nem láthatót emberi természet szerint mondjuk; vagy úgy gondolod, más szerint?

– Nem, az emberi természet szerint.

– Tehát mit mondunk a lélekről? Látható vagy nem látható?

– Nem látható.

– Tehát láthatatlan?

– Igen.

– Tehát a lélek jobban hasonlít a láthatatlanhoz, mint a test, a test pedig a láthatóhoz.

– Feltétlenül így van, Szókratész.

– Nemde azt is nemrég állapítottuk meg, hogy a lélek, amikor a testet használja fel a létezőnek a megvizsgálására, akár a látás által, akár a hallás által, akár valamelyik más érzékszervével – mert ez az, ami a test közvetítésével történik: az érzékszervek segítségével vizsgálni meg valamit -, akkor a test azok felé a dolgok felé vonzza őt, amelyek sohasem ugyanazok, és a lélek bolyong és nyugtalankodik és szédül, mintha részeg volna – miért? Mert ilyenekkel érintkezett.

– Minden bizonnyal.

– Amikor pedig saját magára utalva keresi a világosságot, akkor abba a másik világba megy, a tisztábbnak, a mindig létezőnek, halhatatlannak és változatlannak a világába. És mint azzal rokon lény mindig annak a létezőnek a társaságába is kerül, amikor csak önmagára van utalva és ehhez megadatik számára a lehetőség. És minden tétovázásnak vége szakad, és állandóan ugyanúgy és változatlanul kapcsolatban van azzal a magas léttel – miért? Mert érintkezésbe került egy ilyen léttel. S ezt a kapcsolatát nevezik tiszta belátásnak.”

(Platón – Phaidon, XXVI és XXII dialógus, (Kerényi Grácia fordítása) – Európa, 1984)

 

Itt a problémát precízen ismertetik: Egyik helyzet sem állandó. Az ember feladata az, hogy ezt az állapotot feloldja! Egy életen át ismétlődik a hívás, mely születésünkkor felcsendül: „Jöjj hozzám, térj vissza!”

Martin Buber (1878-1965) haszid története leírja, hogyan szólítja meg Isten újra meg újra az embert.

„Hol vagy?”

Egy férfi megkérdezett egy rabbit: Hogyan értsük azt, amikor Isten azt mondja Ádámnak: „Hol vagy?”

„Hiszed-e – felelte a rabbi -, hogy a szent irat korszaktól és nemtől függetlenül örök érvényű minden emberre nézve?” „Hiszem”, mondta a férfi. „Nos, Isten minden időben azzal a kérdéssel fordul minden emberhez: Hol vagy a világban? Oly sok év és nap telt el a Neked szabott időből, milyen messze jutottál ezalatt a világodban?”

A rabbi válasza akkor hág tetőpontjára, amikor ezt mondja a férfinak: „Te magad vagy Ádám, Isten hozzád, tehozzád beszél. Hol vagy? Amikor Isten ezt kérdi, szeretne felébreszteni valamit az emberben, ami éppen ezzel a kérdéssel csalogatható elő, feltéve, ha a kérdés megérinti az ember szívét, vagy ha engedjük, hogy megérintse a szívünket.

Ádám elrejtőzik, hogy ne kelljen számot adnia, hogy elkerülje az életéért való felelősségvállalást. Így rejtőzik el minden ember, mert minden ember Ádám helyzetében van. Azért, hogy kivonja magát annak felelőssége alól, amit megélt, magából a létezésből csinál rejtekhelyet.

Persze őbenne is van valami, ami Őt keresi.

Ádám azonban gondoskodik arról, hogy ennek a bizonyos Valaminek egyre nehezebb legyen megtalálnia Őt. Ekkor Isten ébresztő kérdése arra törekszik, hogy megsemmisítse rejtekhelyét, és leleplezze, hová jutott. E kérdésnek az a szándéka, hogy felébressze az emberben a kiút keresésére irányuló erős akaratot. Az elrejtőzés szokása azonban segít neki abban is, hogy semmibe vegye a szív nyugtalanságát. A hívás hangja azonban nem csendül fel, ha az emberi létet vihar fenyegeti. Nem, a kérdező, hívó hang egy „lebegő hallgatás” hangja, és nagyon könnyű túlharsogni.”

(Martin Buber: Der Weg des Menschen, Az ember útja)

 

Jan van Rijckenborgh ezt a helyzetet röviden és tömören így foglalta össze: „Miért van az embernek teste? Hogy néhány évig mindenféle testi nyomorúságban tántorogjon itt, valamilyen polgári foglalkozással küszködjön, valamiképpen talpon maradhasson, s végül meghaljon? Hogy évekig az idegéterben fuldokoljon? A gonoszságban? Szüntelen veszekedés és küzdelem közepette? (Gonoszságon Hermész a halandó természetet érti.) Miért van testalakjuk? A testalak – mondja Hermész – a lélek eszköze, tulajdonsága, hogy felléphessen a lélek szolgálatában, a lélek szolgájaként.”

(Az egyiptomi Ős-Gnózis, IV. kötet, VII. fejezet)

 

Az eredeti lélek vágyakozása tiszta. Nem akar semmit sem jobban, mint felidézni első teremtményét és más képességeket fejleszteni, melyeket a Legmagasságosabbtól kapott. Mivel láthatatlan, boldogsága érinthetetlen dolgokban rejlik, mivel azért teremtették, hogy összekapcsolódjon a láthatatlan szellemmel, s megtalálja benne a nyugalmát. Nem szeretne semmi mást, mint visszakapni életét, vagy a felettes szférák magasabb energiáját. A világi viszonylatok valóságában azonban egyre nagyobb iramban vonszolódik át az életen, és megismeri a természet örömeit. Mindez odáig fajul, hogy elgyengülve azt gondolja, így kell élnie…

Az ember különlegessége abban rejlik mégis, hogy a Gnózis, a gnosztikus belátás és a vele összekapcsolódó megszabadító erő képes arra, hogy ebből a gyengeségünkből, mint egy álomból felébresszen minket. Ekkor a felismerés villáma révén ismét megnyilvánulhat tudatállapotunkban a lélektudat. Ebből keletkezik a mélyreható változás: Ettől kezdve a lélek veszi kézbe életünk gyeplőjét, s azt kérdi: Mit kell tennem ahhoz, hogy ismét elnyerjem első szeretetemet?

Szeretnétek elolvasni a nem földi atyától született király történetét? Olvassátok akkor először a nap sugárzó nyelvét, a csillagok nyelvét, a hold félénk suttogását, a bolygók muzsikáját, és az egyik altatódalt, melyet Földanyánk dúdol sok-sok csecsemőjének, akik – ha a lelkük felnőtt – az égi világba tartoznak.

James Morgan Pryse

 

Ó, hallgasd meg imám,

hogy a sokak játékán

soha ne veszítsem el

kapcsolatom az Egyetlennel.

Rabindranath Tagore

Nézd a messzeséget, az örök fenségességet,

Mely oly sok tükröt alkotott,

bennük hatalmat elosztott,

s közben, mint azelőtt, egységes maradt.

Dante

Beszélgetés a teremtésről

 

A teremtésről szóló beszélgetés témája az élet a természetben és a természettel, a világban és a világgal, amelyben élünk. Ez a minket szolgáló és időszakos kapcsolatával ránk váró világ körülvesz jelképeivel. A jelképek szavak nélküli nyelven szólnak hozzánk. Jelképezik saját világukat, mellyel kapcsolatba léphetünk, de amelynek nem vagyunk közvetlenül részesei.

 

A teremtés nyelve susog a fákban, zúg a patakokban, tanít minket a virágok szépségével, fellebbenti a fátylat a napfényben zajló életről, a holdfény titkairól, a csillagokkal felébreszti a reményt, örömet ajándékoz…

Jacob Böhmét természetfilozófusnak is mondják. A Christosophia című művében ezt írja:

„Látjuk Isten nagy építményét a természetben, és Istentől tudjuk, hogy az Ő akarata, hogy Igéje a természet világosságában is ki legyen nyilatkoztatva; a természeti erők még féktelenek.”

Kitapasztalhatjuk a természetet és összekapcsolódhatunk vele. A természet a legváltozatosabb módon élhető meg. Martin Bubernél találunk egy példát, amely megmagyarázza ezt a gondolatot:

„Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, vagy sziporkázó zöldellés, melyet átjár a háttér kék ezüstjének szelídsége. Megérezhetem, mint mozgást: az áradó erezetet a tapadós, törekvő magon a gyökerek szívását, a levelek lélegzését, végtelen közlekedést földdel és levegővel, s magát az ismeretlen növekedést. Besorolhatom a fajtájába, és szemlélhetem mint egyedet: fölépítését és életmódját.

Megtehetem, hogy jelenlegiségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint a törvény kifejeződésének – azon törvényének, mely szerint az erők szüntelen egymásnak feszülése folytonosan kiegyenlítődik, vagy amely szerint az anyagok összekeverednek és szétválnak…

A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen.”

(Martin Buber: Én és Te)

 

Most azt mondhatnánk: A fa gondoskodik az oxigénről, úgyhogy lélegezhetek. Tehát szükséges a létezésemhez. A természet táplálékforrásom, nélküle nem élhetek. Ugyanakkor viszont ez az egész teremtés ismertetőjele is. Minden mindent karbantart. A természet tanulmányozása ezért jelképes nyelvének a tanulmányozását is jelenti, és ugyanígy azoknak a rendszereknek és törvényeknek a tanulmányozását is, melyek által megnyilvánul.

Így hát rendkívüli könyvnek tekintjük, amelyben a hermészi gondolatból kiindulva olvashatjuk és felfedezhetjük mondanivalóját: „Mint fent, úgy lent. Mint nagyban, úgy kicsiben.” Az ember mikrokozmoszként, kis világként a makrokozmosz, a nagy világ mása. A Napot a naprendszerünk központjának és az élet forrásának látjuk. Az emberben a szív képezi a középpontot az isteni maggal együtt. És miben van lerögzítve ez a mag?

Ez az a kérdés, amelynél egyfelől közeledik egymáshoz a vallás és a tudomány, másfelől viszont el is tér egymástól, mégpedig azon kérdést illetően, amellyel mindannyian rendszeresen szembesülünk: „Hiszel-e Istenben, vagy valami hasonlóban?”

 

Mi volt az ősrobbanás előtt?

Arie Bos háziorvos és a tudományfilozófia docense erre a kérdésre keresi a feleletet Hoe de geest de stof kreeg (Ahogy a szellem szert tesz az anyagra) című könyvében. Válaszát valószínűleg meg lehet érteni és el lehet fogadni:

Tulajdonképpen miért van valami a semmi helyett? Megválaszolhatatlan kérdés. Hadd beszéljen a modern fizika, és induljunk ki abból, hogy minden az ősrobbanással kezdődött. De az ősrobbanás a dolog természetéből fakadóan nem volt előrelátható, bármely tudománnyal keresünk is rá magyarázatot. Előtte nyilvánvalóan semmi sem létezett. Az ősrobbanásnak tehát nincs oka – nem döbbenetes? Mindig az az érzésem, hogy ezért veszítettük el tökéletesen a megbecsülését, ha egyáltalán rendelkeztünk vele valaha is. […] Azt akarja állítani, hogy mivel nincs oka, egy isten hozta létre az egészet? – Pillanat, istenről még egyáltalán nem mondtam semmit. Amit mondani akarok, az a következő: Ha az energiáknak és a kvarkoknak okuk van, akkor az ok kizárólag információnak írható le. Kezdetben volt az információ. „Kezdetben volt az Ige.” Az ige a görög logos fordítása. Számot, számítást, szót, gondolatot (mondanivalót) és szellemet (mint teremtő erőt) jelent. E szó egyik modern fordítása az információ lehetne.

Az ősrobbanás hullámokat keltett. Ahogy a fotonok, a hullámok is képesek információhordozóként működni. Az anyag tehát információként kezdődött. Az anyag egyébként még mindig információból van. Mert, mint tudjuk „elemi részecskékből” áll, amelyek valójában nem részecskék, hanem energiacsomagocskák, ami ugyanakkor hullámforma is. […]

Minden anyag (szubsztancia) mögött, melyet atomok alkotnak, bonyolult, sokrétű információ áll. A szubsztancia szó szerint ezt jelenti: „az, ami alatta, mögötte van”, az információ mögött, alatt, mondhatnánk. Minden anyag (szubsztancia) tehát információt jelenít meg, melyet a bölcsesség modern felfogásának érthetünk. Ha információt mondunk, bölcsességről, tehát tulajdonképpen szellemről beszélünk. Vagyis: nincs anyag szellem nélkül. Az ember valamikor azt képzelte, hogy a bölcsesség úgy lebeg szabadon a levegőben, mint ahogy az ősvizek felett lebeg Isten szelleme, vagy a Szent Szellem. Hogy az testileg nyilván nem látható, ma fizikailag is elfogadható. A testileg egyetlen látható azonban az alatta levő anyag, a szubsztancia. És ezt az ősinformációt, amitől az elkezdődött, nevezték Istennek.

Végső következtetésként a könyvben megállapítják, hogy a teremtési tervben az áll, hogy az embert szabadon a szeretet választja. Mert a szellem egyébként sehol sem kapcsolódik az anyaghoz úgy, mint annál a lénynél, aki elég szabad ahhoz, hogy öntekintéllyel megválassza az útját: az embernél.

Hogy ne maradjunk tudatlanságban, most kövessünk egy párbeszédet, amely mélyebb belátáshoz juttat az ember és a természet kapcsolatát illetően. A 16. század végén Giordano Bruno ezt írta A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című művében:

Első párbeszéd. Beszélgetők: Elpino, Filoteo, Fracastorio, Burchio.

Elpino: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem végtelen?

Filoteo: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem véges?

Elpino: Úgy véled, hogy ez a végtelenség bebizonyítható?

Filoteo: Úgy véled, hogy ez a végesség bebizonyítható? […]

Burchio: Ha mégoly igaz is, én nem akarom hinni; mert a végtelent sehogy sem bírja fölfogni a fejem, sem pedig megemészteni a gyomrom; ámbár, megvallom, szeretném, ha úgy volna, ahogy Filoteo mondja, mert ha szerencsétlenségemre megesnék valaha, hogy kibukom ebből a világból, mindig csak találnék talajt valahol.

Elpino: Bizonyos, ó, Filoteo, hogy ha az érzékeket akarjuk bírákká tenni, vagy legalábbis nekik adjuk az elsőséget, mely őket azért illeti meg, mert minden megismerés velük kezdődik: talán azt találjuk majd, hogy nem könnyebb következtetni arra, amit te mondasz, mint az ellenkezőre. Ha tehát úgy tetszik neked, kezdj bele magyarázatodba.

Filoteo: Nincs érzék, amely látná a végtelent, nincs érzék, amelyből reá következtetni lehet; mert a végtelen nem lehet az érzékelés tárgya. Aki tehát az érzékek útján akarja azt megismerni, hasonlít ahhoz, aki a szemével akarja látni a szubsztanciát és a lényeget; aki pedig azért tagad egy dolgot, mert nem érzékelhető vagy látható, annak tagadnia kellene a saját szubsztanciáját és létét is. Éppen ezért csak okkal-móddal szabad az érzékek tanúságára hivatkozni; ennek csak érzéki dolgokban adunk helyet, sőt még itt sem bízunk benne addig, míg meg nem erősíti az értelemre támaszkodó ítélet. Az észre tartozik, hogy a távollevő s a hely- és időbeli távolságok által elválasztott dolgokról ítélkezzék és számot adjon. Kérdésünkre nézve pedig tökéletesen kielégít minket az érzékek tanúsága annyiban, hogy nem képes nekünk ellentmondani, s hogy azon fölül nyilvánvalóvá teszi és bevallja saját gyarlóságát és elégtelenségét, amennyiben a látóhatárral a végesség látszatát kelti, s ennek létrehozásában is nagyon állhatatlannak mutatkozik. Ha tehát tapasztalatból tudjuk, hogy az érzékek még e földteke felületére nézve is megtévesztenek, amelyen élünk, mennyivel inkább kell rájuk gyanakodnunk, ha arról a határról van szó, amelyet a csillagos égboltozaton szemünk elé varázsolnak.

Elpino: Mondd meg tehát, akkor mire szolgálnak nekünk az érzékek?

Filoteo: Csakis arra, hogy ösztönzést adjanak az értelemnek: hogy vádoljanak, és ahhoz, hogy részrehajlóan tanúskodjanak; de tanúságuk sohasem lehet teljesen meggyőző; még kevésbé ítélkezhetnek vagy ítélhetnek el. Mert bármilyen tökéletesek is, soha sincsenek valami zavarosság nélkül. Éppen azért az igazság, kis részben mint erőtlen kezdetből, az érzékekből indul ki, de nem az érzékekben van.

Elpino: Hát hol?

Filoteo: Az érzéki tárgyban, mint egy tükörben; az értelemben, mint érvelés és ítélés; az észben, mint elv vagy következtetés; a szellemben mint a tulajdonképpeni és élő formában.”

(Giordano Bruno: Két párbeszéd, fordította: Szemere Samu, Magyar Helikon, 1972.)

 

Hermész és Tát

Ebből következik, hogy az ember, aki legnagyobbrészt a természetből származik és abból él, megtapasztalhatja, hogy több a természetnél. Természetlényként csupán a természet által nem tudja ezt felismerni. De képes rá azáltal, hogy a természetet, és mindent, ami van, megtanulja az ezeket a formákat lehetővé tevő valami más kifejeződésének látni. Hermész kilencedik könyve 6-14. versében szívhez szólóan írja le Táttal folytatott egyik párbeszédében, hogy a Másik, maga az Élet, amely folyamatosan áramlik, mindig tovább megy, mindig új kifejezésformát talál, és a szemlélőnek egyre mélyebben közvetíti azt a belátást, hogy semmi sem vész el, ami valóban létezik, és hogy az ember a változásokat tévesen nevezi megsemmisülésnek és halálnak.

„Hermész: Mindazon anyagból, amit erre rendelt, az Atya kialakította a világ testét: Gömbalakkal ajándékozta meg, meghatározta a tulajdonságokat, melyeknek díszíteniük kell, és – mivel az anyag isteni volt – örök anyagsággal ajándékozta meg.

Továbbá miután az Atya a fajták tulajdonságait belesugározta a gömbbe, bezárta azt, mint valami barlangot, mivel alkotását minden tulajdonsággal akarta ékesíteni.

A világ egész testét körülvette halhatatlansággal, hogy az anyag – ha a test összetartó-erejétől megszabadul – nehogy visszatérjen az ő sajátos káoszához.

Amikor ugyanis az anyag még nem lett testté összeállítva, rendezetlen volt, fiam. Valamelyest még most is erről tanúskodik azzal, hogy képes növekedni és megfogyatkozni, amit az emberek halálnak neveznek.

Ez a rendezetlenség, ez a visszatérés a káoszhoz csak földi teremtményeknél mutatkozik. A mennyei lények teste megtartja az egyetlen rendet, amellyel őket az Atya kezdetben megajándékozta, és ez a rend felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjük tökéletességhez való visszatérésével.

A földi testek visszatérése korábbi állapotukhoz az összetartó-erő megszűnése, eltávozása által történik, mely aztán visszatér a felbonthatatlan, vagyis halhatatlan testekhez. Így megszűnik ugyan az érzékek tudata, de a test nem semmisül meg.

A „harmadik élő lény” az ember, aki a világ ábrázolására teremtetett, és az Atya akarata szerint a többi földi állattal ellentétben értelemmel rendelkezik. Az ember nemcsak a második Istenséggel (a világéval, a természetével – a szerk.) van bensőséges kapcsolatban, hanem belső szemlélődéssel az első Isten lényéhez is közeledik. Érzékszerveivel a második Istent testinek észleli, míg belátása segítségével az első Istent testetlennek, szellemnek és a jónak ismeri fel.

Tát: Ez az élő lény tehát nem semmisül meg?

Hermész: Ujjongjál fiam, és értsd meg: mi az Isten, mi a világ, mi egy halhatatlan lény, és mi egy feloszlatásnak alárendelt lény. Lásd be, hogy az Istenből született világ Istenben van; a világból született ember a világban van; és hogy Isten, a mindenség eredete mindeneket magában foglal és megtart.”

(Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. kötet XXXVI. fejezetéből.)

 

Várnak a lélekre

„… ez a rend felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjük (mennyei)tökéletességhez való visszatérésével.” Állapította meg Hermész a fenti idézetben. Minden, ami a természetből való, visszatér a természethez, tehát felbomlás lesz a része. De az összekötő erő, az elpusztíthatatlan testek „lelke” visszatér, azaz visszatérhet, ha az ember „belső szemlélődéssel az első Isten lényéhez is” közeledik.

Ebben az értelemben várnak az emberiségre, vagyis arra a napra, amikor maguk az emberek fedezik fel magukat, és lassacskán felismerik a hozzájuk beszélő belső, első Isten hangját. Mi ezt a rózsaszív hangjának nevezzük, melyre tudatosan hallgathatunk, és amelyet követnünk kell. Az egész teremtés várja és reméli a tudást nélkülöző, nem tudatos lét valódi ismeretre, a Gnózisra változását.

A jézusi üzenet lényege a keresztény evangéliumokban így szól: „…az Isten országa tibennetek van.” (Lukács 17,21) Habár ezt nem lehet világosabban megfogalmazni, azonban csak néhányan hallják valóban úgy ezeket a szavakat, ahogy azt hozzájuk intézték.

A következő cikkekben olvassuk tovább, hogy a természet által és a másikkal folytatott gondolatcsere által történő tudatossá válás hogyan vezet végül ahhoz a belső párbeszédhez, amelyben maga az ember képezi a választ!

„A láthatatlant csakis a lélektudat látja, mert maga is láthatatlan.

Ha sikerül neked, ó Tát, akkor Ő láthatóvá válik szellemlelked előtt, mert az Úr szabadon, bőségesen megmutatkozik az egész mindenségben.

Képes vagy-e a lélektudatodat látni, kezeddel megfogni és Isten ábráját csodálva figyelni? Ha ugyanis a benned lévő számodra láthatatlan, hogy váljon Isten láthatóvá benned anyagi szemeid számára!

Ha látni akarod Őt, akkor figyelmedet fordítsd a Nap felé, a Hold járására és a csillagok törvényszerű menetére.

Mert kicsoda az Ő rendjeik oltalmazója? Íme minden rendet lelkiismeretesen meghatároz a szám és a hely.

A Nap, az égbolt isteneinek legnagyobbja, akinek minden mennyei isten tisztelettel helyet ad mint királyának és uralkodójának. Ez a kimondhatatlanul nagy, a földnél és tengernél is nagyobb, megengedi, hogy kisebb csillagok őfölötte mozogjanak. Tiszteletből vagy félelemből? Kitől való félelemből, fiam?

Nem rója-e pályáját minden csillag hasonló vagy egyforma úton az égbolton? Ki határozta meg mindegyiknek külön-külön a fajtáját és pályája méreteit?

Nézd a Göncölszekeret, mely a saját tengelye körül forog és forgásába az egész égboltot belevonja. Kinek az eszköze ez? Ki tűzte ki a tenger határait? Ki rakta le a föld alapjait?

Ó, Tát, a mindenség alkotója és Ura. Nélküle, aki mindezt alkotta, sem hely, sem szám, sem mérték nem lenne a kozmikus rend kifejezője. Mert minden rend egy alkotó tevékenység eredménye. Csak a rendetlen és mértéktelen bizonyítja ennek a távollétét.”

A Corpus Hermeticum nyolcadik könyve, 8-16. vers, Hermész, fiához, Táthoz: A láthatatlan Isten a legnyilvánvalóbb.

Az emberről

 

Csak mások által élhetünk

 

„Számtalan emberrel találkoztam, számos helyen jártam, ahol – mint megtudtam – az, amit keresünk, egykor egyértelműen látható volt az ember számára. De minden este visszatértem a szobámba, a színtelen, csupasz hotelszobámba. Elképzelhetik, hogy ez az üresség nyomasztott engem, szinte nyugtalanított. Mégis bizonyára ezek a benyomások voltak azok, e tér halálos üressége, amely tudatomat felrázta álmából.

 

Egyértelmű volt számomra, hogy utazásaink és keresésünk eddig nem vezettek eredményre, és nem is hozhattak más eredményt, mint annak biztos tudását, hogy az élet nem állhat „pusztán ennyiből”, ami már önmagában is értékes dolog. Mert az, ami keresünk, más, és másképpen hat, mint ahogy gondoljuk. Ez nem valahol van, hanem mindenhol, itt is W.-ben, ebben a hotelszobában.

Bizonyára sok ember van, aki „azt” keresi, úgy, mint mi. De sokan megtalálhatták már, míg mi még mindig csak a sötétben tapogatózunk. Mi nem az emberiség maradékának magányos egyedei vagyunk, nem vagyunk kivételesek sem. Az emberiség egy egész. Ez volt valójában, ami ezekben a csordultig telt vasúti fülkékben mindig tudatosult bennem.

Keresni és utazni jó. De találni – véleményem szerint – még valami több. Jelenthet talán egy csendes szobában való elmélkedést is, a csendbe való felvételt. De ezt még inkább így fejezném ki: Ez olyasvalami, aminek így vagy úgy de másokhoz van köze, mert amit keresünk, annak abszolút értéke van. Megszabadíthatna másokat a szenvedéseiktől. Megválthatná őket évszázados, kilátástalan utazásaiktól – természetesen csak akkor, ha ezt ők is akarnák. Lehetetlen feladat? Annak tudata, hogy sokan vagyunk, reménnyel tölt el engem.”

(Egy utazó levelei, Pentagram 1987, 6. szám)

 

Eddig azt vizsgáltuk, hogyan hívja az embert létének eredete a visszatérésre. Erre a legrégebbi teremtésmítoszokból ismert jelentőségteljes igét használhatjuk: „Jer hozzám”.

A „Térj vissza” arra irányul: Omnia ab Uno – omnia ad Unum (minden az Egyből keletkezik, minden az Egyhez tér vissza). Visszatérés alatt az ittlétünk tényleges alapjaihoz, a kezdetekhez való visszatérést értjük, ami az embernek születésekor adatott, amikor tiszta lelkét egy gyengéd emberi testhez kötözték, amely test önmagában egy teljes csoda. Később azonban megmutatkozik, hogy az ember földi létének nagy restségében gyorsan elakad a földi élettel járó körülmények és gondok miatt. Éppen csak hogy képes létéről gondoskodni. Egy bizonyos életkortól kezdve, életkörülményei idejének egészét felemésztik. Mégis kifejleszti az élet iskolájában tudatát, és megkapja a lehetőséget, hogy belelásson saját helyzetébe. Felismeri, mit tehet az adott körülmények között legközelebbi hozzátartozóiért, és miben szenvednek azok hiányt.

Így láthatjuk, hogy milyen módon ismeri meg az ember az őt körülvevő világot, és hogy hogyan ismeri fel magát ebben a világban. Megtanultuk megérteni, miért állt a híres delphoi-i Apolló-templom bejárata fölött: „Ember, ismerd meg önmagad!” Ezek a szavak Egyiptomból származnak, és még kiegészíthetjük őket azzal, hogy: „Akkor megismered Istent is”.

Jézus mondja: Ha megismeritek tenmagatokat, akkor titeket is felismernek, és felismeritek, hogy ti az élő Atya fiai vagytok. Ha azonban nem ismeritek meg magatokat, akkor (szellemben) szegények lesztek és (szellemi) szegénység lesz a sorsotok.1

Önmagában így az a kívánság, hogy megismerjük magunkat, alapjában véve önző tevékenység. Ez azonban csapdát rejt. Vajon az önismeret egyenlő-e annak a tudásával, hogy hogyan működöm én lelkileg és érzelmileg? Az olyan lélektani kérdések, mint: Mi történik közben velem? Hogyan érzem magamat közben? – közvetlenül a felszín alatt lapulnak. Ezek tudatalatti rétegeket érintenek, amelyek szívesen törnek a felszínre, azért, hogy a tudatunk rájuk irányuljon. Ha ebbe a játékba belemegyünk, akkor már nem az embert vizsgáljuk többé, akit önmagunkban keresünk, hanem a múlt régi oszlopait, pilléreit és árkádjait, melyek egy düledező épületet támasztottak alá. Mégis nagyon reális a tudat, amit énnek nevezünk. Néha olyan megnyerő, néha sziporkázik, aztán megsértődik, vagy féltékeny lesz, és ki tudja, még mi egyéb. Mindenesetre ezeknek nem sok köze van az igazi emberhez.

Valahogy érezzük, hogy az igaz ember-létnek más színvonalon kell lennie és más kvalitásokkal kell hatnia. Más emberekkel, és „a bennünk lévő Másikkal” kölcsönhatásban megismerhetünk ebből valamit.

 

A másik által élni

A litván filozófus, Emmanuel Lévinas (1906-1995) mondta, hogy élni csak a másik által lehet. Amikor megszületünk, akkor a velünk együtt élőkkel, családunk hozzátartozóival lépünk először kapcsolatba. Ez a kezdeti horizont, amely előtt minden kirajzolódik. A többiek részünkké válnak, amennyiben ittlétünket megszépítik és megkönnyítik. Létünk kezdettől fogva önérvényesítés, amennyiben szakadatlanul kihasználjuk, és saját hasznunkra fordítjuk a körülöttünk lévő dolgokat. Ahogyan emberekként önállóságunkat biztosítani akarjuk, nem más, mint a birtokba és a tulajdonba vétel. Ételt, italt veszünk magunkhoz, autókat használunk, filmeket nézünk, könyveket olvasunk, házakban lakunk, és egyéb nem materiális dolgokat veszünk használatba. Mindezen „másféléknek” nevezhető dolgokat felvesszük személyiségünkbe, és alakítják énünket, birtokunkká válnak. De túl sokáig nem elégít ki ez az életforma, ez a birtokbavétel, mert nem válunk képessé arra, hogy valójában megismerhessük a másikat.

A legfontosabb tulajdonság azonban, amely kivezethet bennünket az önérvényesítésből, mindemellett kifejletlen marad: a szeretet. Nagy gondolkodók hangsúlyozták, hogy nincs nagyobb öröm, mint a másikat megismerni. Az indiai védikus filozófia azt tanítja, hogy valójában nincsen különbség a Másik és az Én között: Tat tvam asi: „Ez vagy te”. A Másikat Brahmával azonosítja. És Jézus hasonló szellemben tanította: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Egy perzsa költő egy „tűzről beszél, amely önmagát táplálja”, és egy „kútról, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik”. A Másik utáni vágyódásunk igazi szeretetünket is ösztönzi. Megszólítva lenni a Másiktól – ez az igazi megszabadulás kezdete.

Kezdetben a minket körülvevő teremtést használjuk fennmaradásunkra. Aztán a teremtés megnyit nekünk egy érzékszervet; lassanként érdeklődést mutatunk a nagyszerű természet iránt, amely körülvesz minket. Csodálkozunk, majd ebből a csodálkozásból áhítat lesz, szinte „remegő ima”, ahogy Jan van Rijckenborgh fejezte ki.

Akkor – talán első ízben – meglátjuk a másik embert is valójában. Felismerjük, hogy a Másik ember nélkül nem létezhetnék.

Ember az, aki tanul. Ember az, aki ad és elvesz, és azt mondhatja: Szükségem van rád, aki azt kéri: „Bárcsak neked is szükséged lenne rám!” Ember az, aki alázatos, ahogy Lao Ce tanácsolja:

„Az igazi ember olyan, mint a víz, felkeresi a legmélyebb helyeket, összegyűlik, és a nagy óceánba áramlik.” (Tao Te King, 66. fejezet)

Mert csak olyan életben válhatok valamivé és fedezhetem fel önmagam, amely „másokkal és másokért” van.

Mi történik, ha találkozunk egymással? Többnyire félig tudatlanul élünk egymással, sokszor egymás mellett is. Ha azonban odajön hozzánk valaki, például beszélgetni, akkor egy csapásra minden megváltozik: Akkor nemcsak a partnerünk arcát fedezzük fel, hanem ennél jóval többet. Egy világ, egy fejlődéstörténet áll előttünk. És mindez a megszokott jelenben, az időben. Egy valódi embert látunk az emberben, mert bennünk is felébredt ez az ember, ha szemeink nyitva vannak és a szellem világítja meg őket!

Az első nagy lépés a végleges megszabaduláshoz, ha nyitottságunk, szeretetünk és gondoskodásunk a Másikra vonatkozik. Ez egy új felelősség: Csak ha a Másikat szolgálom, ha magamat teljesen megnyitom az egyedülálló másik lény számára, csak akkor ismerhetem meg önmagam. Mert ez nem úgy van, hogy az ember maga nem fontos. Épp ellenkezőleg! Jézus, aki a Krisztust megvalósította, azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Arról van szó, hogy ismét felismerjük a helyes összefüggéseket. Így tanít minket az egyik régi rózsakeresztes bölcsesség: „Az önfeledt szolgálat a legrövidebb és legboldogabb út Istenhez.” Ez egy nagy titok és talán nagy feladata is korunknak.

Lévinas szerint az emberi lét végső értelme, hogy legyőzzük az önérvényesítést. Az élet nem más, mint mások általi lét. Az életem akkor kap értelmet, ha „ott vagyok másoknak”, segítőkészen, tanítva őket, nyitott szemekkel az engem körülvevők egészségét, jóllétét elősegítve. Van egy Másik utáni vágyakozás, anélkül, hogy én őt személyes céljaimra használnám, mert önérvényesítésem fokát már legyőztem. „Isten birodalma tibennetek van” (Lukács 17,21) mondja az evangélium, de csak akkor találjuk meg, ha a többieket szolgáljuk.

Egy lélekember, egy valóban bensőleg megszabadult ember mindig a magasabbra emeli szemeit, a szellemre irányítja tekintetét, de szívét megnyitja embertársai számára. A következő szavak ezt világossá teszik: „Ha azok, akik vezetnek benneteket, azt mondják: Nézd, Isten birodalma a mennyben van, akkor az ég madarai megelőznek titeket. Ha azt mondják: Isten birodalma a tengerben van, akkor a halak hagynak le benneteket. De e birodalom bennetek is és rajtatok kívül is van. Ha felismeritek magatokat, akkor benneteket is felismernek.” (Tamás evangéliuma, 3. vers)

Itt a birodalmat közvetlenül az önmegismerés folyamatához kapcsolják. Ez a tulajdonképpeni (szellemi) élet. „A birodalom egy tudatállapot az itt és most-ban” – állapítja meg Jacob Slavenburg „Inleiding tot het esoterisch christendom” című könyvében. Továbbá azt írja: „Jézus tanai ébresztő hívások, hogy hallgatói tudatossá váljanak. Ez a tudatossá válás végül a ‘tudatosnak lenni’-hez, a birodalomhoz vezet. Ez az emberi lét tökéletes megvalósításának tudata. Ez azonban csak a Másikkal történő csere után lehetséges, méghozzá egy magasabb nívón, melyen az igazi összeköttetés lehetségessé válik: a lélek területén. Ez az igazi párbeszéd.”

 

Spinoza

Egy dialógus, mint párbeszéd vagy közös beszélgetés, két egyént feltételez, akik egy beszélgetésben kölcsönösen mondanak egymásnak valamit. Ez egy gondolatcsere, melyben összeköttetésben vagyunk egymással. A beszélgetés résztvevői gondolatokat és álláspontokat cserélnek egymással, kölcsönösen tükrözik egymást, és azon fáradoznak, hogy tágítsák látókörüket, tehát hogy egymástól tanuljanak valamit. Ez egy olyan lehetőség, melynek során a környezetünktől tanulhatunk valamit, amely rajtunk kívül áll.

Az előbb azt mondtuk, hogy az embertársainkkal való kapcsolattartás révén ismerjük meg önmagunkat. De hogy is van ez valójában a megismerési képességünkkel? Mit jelent „valóban megismerni”?

Spinoza írja Etikájában: „Az értelemnek a szellem gondolkodási képességének hiányában saját módszere van: Megkötözi magát saját lényében.”

Érzékszerveinkkel egy mulandó dimenzión belül érzékelünk. Mivel gondolkodásunkkal, érzéseinkkel és akaratunkkal – észleléseink szempontjából – mindig egy bizonyos belátásra, megértésre vagy álláspontra jutunk, és ezzel azonosítjuk magunkat, valamint ezen belátás, ezen vízió szerint is élünk, így egy tapasztalati tudat keletkezik. A bennünket körülvevő természet tükröt tart elénk, melyben ezt az életvíziót, amely ittlétünk tényleges alapja, megvizsgálhatjuk. Amennyiben ez a tapasztalati út erősen blokkolt, annyira, hogy már nem vagyunk képesek több életbölcsességet gyűjteni, akkor fejlődésünk stagnálni kezd. Saját lényünkbe kapaszkodunk, ahogy Spinoza mondja. A világot a saját, összegyűjtött tudatunkon át látjuk, és ezen keresztül csak magunkat ismerjük meg. Nem a Napot látjuk, hanem egy ideát, amely bennünk a Napról kialakul, tehát saját kivetítéseinket, projekcióinkat. Nem azt halljuk valójában, amit beszélgetőpartnerünk mond, hanem csak saját értelmezésünket belőle, csak amit mi felfogunk és megértünk abból. Észleléseink és párbeszédeink így nagyon korlátozottak. Gyakran tűnik úgy, mintha csak saját magunkkal beszélgetnénk.

Spinoza olyan megismerésről ír, mely szerint bármilyen dolgot megismerhetünk a lényéből fakadóan, tehát esszenciája, lényege által. A mi értelmi képességünk nem szellemi képesség. Csak ha értelmünket a szellem gondolkodási képessége irányítja, akkor észleljük a dolgok lényegét. Spinoza hozzáfűzi: „A szellemnek megvan a hatalma, hogy a dolgok minden testi benyomását és képét visszavezesse Isten elképzelésére.”2

„Minden elképzelés igaz, amennyiben Istenre vezetjük vissza őket. Mert minden elképzelés, ami Istenben létezik, összevág azzal, amit ő elképzel, és ezért mindegyik igaz.”3

„Akinek valódi elképzelése van, az tudja, hogy birtokolja azt, és nem kételkedhet többé annak igazságában”4

A dolgok lényének ismerete nem értelmezések gyűjteménye, vagy részinformációk összekaparása. Ez mulandó létezésünkön kívüli állapot, mellyel (elvben) csak egyetlen közös tulajdonságunk van: a szeretet. Ez az ismeret, ez a szeretni-tudás szakadatlanul beszél hozzánk mikrokozmikus lényünkből, az igaz emberből, amely transzcendensen körülölel és áthat minket. A „dolgok lényegi léte” belső hangként szól hozzánk, ahogy Hermész mondja a keresőnek: „Ami teremtett, az egy másik által keletkezik, amint éppen mondtam. Semmi sem létezhet tehát, ami már volt, mielőtt minden az ittlétbe érkezett, kivéve azt, ami sohasem keletkezett: a teremtő.

Minden teremtmény látható, de Ő láthatatlan. Azért teremt, hogy önmagát láthatóvá tegye! És így szünet nélkül teremt, és ezzel láthatóvá válik. Így gondolkodjunk és így csodálkozzunk, és dicsőítsük boldogan, hogy az Atyát megismertük!” (Corpus Hermeticum)5

Ezt a hermészi gondolkodást akkor ismerhetjük meg, ha szokásos gondolkodásunk, értelmi képességünk önmagába tekintve „szellemi szegénységet” lát. Ha a szellem még nem nyilvánulhat meg a lélekben, akkor az még nem él igazán. Ez a belátás az igazság kapuja.

A szeretet a kötelék. A szeretet képezi a nagy hidat a megszabadulás után vágyódó és az azt kereső ember, és az isteni birodalom világa között. Mert a valódi világban ahhoz leszünk hasonlatosak, amit látunk és ami a szívünkből sugárzik. Fülöp Evangéliuma ezt az alábbi módon írja körül: „Senki sem észlelheti az örökkévalóságot, amíg maga nem lesz örökkévaló. Az igazság nem olyan, mint a világ, ahol az ember látja a Napot, a Földet és minden egyebet anélkül, hogy az éggel a Földdel és mindennel egy lenne. A valóság birodalmában látsz valamit belőle, és te magad is valóság leszel. Látod a szellemet, és magad is azzá válsz. Látod Krisztust, és azzá válsz. Látod az Atyát, és te magad is az Atya leszel. Ezen a világon tehát minden dolgot látsz, de saját magadat nem. A másik világban viszont látod magadat. Mert amit ott látsz, azzá leszel te is.”6

Isten azt akarja, hogy megismerjük őt. Ehhez ajándékba adja nekünk a környezetünkben élő másikat, valamint a bennünk élő Másikat. A nem-lét képességét ajándékozza nekünk, amely önmagában tiszta. Ez a nem-lét egy tükörhöz hasonlítható, amelyben Isten látja magát, és mi magunkat látjuk Őbenne.

A beavatás hallgatás, és valóban azt jelenti, hogy kicseréljük magunkat a másikkal. Az emberben csend lesz, és a Másik beszél! Ha elengedjük korlátolt logikánkat, akkor Isten, a Logosz, megdicsőül az emberrel, a teremtményével folytatott párbeszédben. Ezt értjük tehát a korábban említett „tűz, amely önmagát táplálja”, és „kút, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik” kifejezések alatt. Akkor az ember más létalapra helyezkedik. És amit ezután megismernek, az nem lesz többé a megismerőn kívül.

 

1 Konrad Dietzfelbinger: Apokryphe Evangelien aus Nag Hammadi, Evangelium nach Thomas, Dingfelder Kiadó, 1989, 3. Versszak

2 B. Spinoza, Etika, 14. tézis

3 U.a. 32. tézis

4 U.a. 43. tézis

5 Corpus Hermeticum, 15. könyv, 3-5 versszak

6 Konrad Dietzfelbinger, Fülöp evangéliuma, 106. oldal

A nem-lét az abszolút lény tükre.

Ebben tükröződik a valóság sugárzása.

És ez a visszatükröződés egy másodperc alatt valósággá lesz.

Az egység a sokféleségben manifesztálódik,

úgy, mint ahogy valaki egyet számol, sok keletkezik.

Minden szám az egyessel kezdődik, de a számok végtelenjét nem ismerjük.

Mivel a nem-lét önmagában tiszta,

tükröződik benne a „rejtett kincs”.

Shabistari

Monológ

 

„Ismerd fel a Világosságot, és köss vele barátságot.”

Corpus Hermeticum, Pymander

 

„Megbeszélésre megyek!”

„Megpályáztál valamit?”

„Hát nem a szó szoros értelmében, de mégis megbeszélésem van.”

„De miről van szó? Komoly, nehéz témákról? Istenről talán? Vagy egyszerű dolgokról?”

„Mindkettőről. Az emberi életről van szó, és vannak akik ezt nehéznek találják, mások számára viszont könnyű.”

„Miért akarsz erről beszélni?”

„Meg akarom tudni, hogy lehetséges-e sok ember életét megkönnyíteni, lehetővé tenni a megváltást. Elérni azt, hogy a „terhektől” megszabaduljanak.”

„Tehát megpályázod a megszabadulást?”

„Igen.”

„A magad számára? Szerintem ez meglehetősen önző dolog!”

„Igen is, meg nem is. Mert képzeld csak el, hogy az ember csak akkor lenne képes másokat a „terheiktől” megszabadítani, ha először önmagát már kellőképpen felszabadította. Pontosan úgy, mint amikor a jobb környezet elérése érdekében a munkát önmagunknál kell elkezdenünk. Akkor mégiscsak ez az egyetlen megoldás?”

„Hát szerintem ez arcátlanság. Ki vagy te, hogy eldöntheted, hogy saját magadat megszabadíthatod, és hogy mások az élet terhei alatt görnyednek, és őket is meg kell szabadítani?”

„Ez mégiscsak így van egy kicsit. Tulajdonképpen én nem is vagyok képes arra, hogy megszabadítsam magam, hanem egy mesteri, az első pillantásra meglehetősen különleges erőnek kell ezt bennem végrehajtania. Még nem tudom pontosan hogyan, de éppen ezért akarok erről beszélgetni.”

„Oké, ez lehet, hogy így van. De mire alapozod ezt a feltevésedet?”

„Miféle feltevést?”

„Hogy egy benned lévő mesternek, akit még csak nem is láthatsz, kell a művet bevégeznie.”

„Kelet és nyugat bölcsességeire, „egyetemes” ismeretekre, mint amelyek például a nyugati keresztény hagyományból ismeretesek, amikor azt mondják: „Az én igám gyengéd és az én terhem könnyű!” Számomra ez azt jelenti, hogy a belső mester megkönnyíti ennek az életnek a terheit, még ha keresztútnak nevezik is ezt a folyamatot.”

„Tehát tekintélyekbe vetett hitre támaszkodsz, hiszen ezt nem saját magad tapasztaltad meg. Különben sem válaszoltad még meg azt a kérdésemet, hogy miért kell mindenképpen az összes többi embernek megszabadulnia, és különösen, hogy ki által, általad?”

„Megéri a fáradságot, hogy a mélyére hatoljunk mindannak, amit mondasz, és ezt nagyon szívesen meg is tenném veled, leginkább a „beszélgetésem” után. Megállapodunk?”

„Igen, én is azt hiszem, hogy ez megéri a fáradságot, mert – őszintén szólva – ez a téma engem is foglalkoztat. Nem csak érdekesnek, hanem ugyanakkor szükségszerűnek is találom, hogy az emberek a világban megtanulják, hogy felhagyjanak mindazzal, ami az életet nehézzé teszi.”

„Sikeres pályázati beszélgetést kívánok.”

„Köszönöm.”

 

A párbeszéd olyan emberek számára lényeges, akik hisznek beszélgető-partnerük értelmében és egyenértékűségében, akik hisznek abban, hogy a lelkek, amik vagyunk és amikké leszünk, találkozhatnak egymással egy mentális szintű, egymás megértéséhez vezető gondolatcsere folyamán, amely az emberlét különleges helyzetének új és jobb felismeréséhez vezet.

Ez a felismerés egy sor egyre magasztosabb belátásból keletkezhet, melyek élő kapcsolatban állnak egymással, és tudatunk számára megjelentetik magukat. Olyan különleges dolog, ha párbeszéd szövődik, amikor egyenértékűség és értelem alapján gondolatcsere bontakozik ki?

Igen, ez valóban különleges, mert az ilyen egyenértékűségnek és értelemnek természettől fogva nincs helye a világ színpadán. Hatalom, intézmények, érdekeltségek, nyereség, hírnév és küzdelem, ezek a világi viszonyok gondoskodnak arról, hogy „nyílt párbeszéd” kialakulása ritkaságszámba megy. Ami pedig nyílt párbeszédnek indul, gyakran félresiklik, és pillanatokon belül összeszólalkozássá, az egyéni jogokért vívott verbális harccá alakul, vagy olyan vitává fajul, melyet az egyik félnek meg kell nyernie. A holland humorista (André van Duijn) ezt a fajta szóváltást egy alkalommal így definiálta: „Amilyen közel csak lehet, egymás mellett elbeszélni”. Véleménye szerint ez jellemzi a modern verbális kommunikációt. Tehát valóban kuriózumnak számít, ha emberek nyílt és egyenértékűségen alapuló gondolatcserét folytatnak egymással. Ami különleges, az az emberiesség és az értelem. Miért folytat valaki egy olyan nyílt beszélgetést, ahol nem nyereségre törekszik, és nem a saját érdekeit akarja megvalósítani? A szellemi növekedés érdekében?

Tudjuk, hogy a hermészi szempontból értelmezett emberiesség, ahogyan azt e Pentagram kiadás középpontjába állítottunk, szinte csodának számít.

„Hatalmas csoda az ember” – olvashatjuk az egyiptomi Ős-gnózis bölcsességében. Már maga a testünk is lenyűgöző, mert magában rejti annak a lehetőségét, hogy az elnyert belátásokat tettekre váltsuk át.

 

Az örök egy titok

Azonban az, hogy az ember egy ilyen csoda, a gnosztikus-hermészi szövegkörnyezetben mindenekelőtt az ember régebbi fogalmára vonatkozik – arra, amit szanszkrit szóval élve „manasz”-nak nevezünk, ami „gondolkodót” jelent, de az „Isten fia” kifejezéssel is lefordíthatjuk.

A görög kultúrában „az ember” erősen összekapcsolódik az autonóm gondolkodással. Erről már írtunk Szókratésszal és Platónnal kapcsolatban. Egy nyílt párbeszéd folyamán mindenekelőtt józan emberek gondolatcseréjéről van szó. A „hermetikus” kifejezés pedig ebben az összefüggésben nem „zárt rendszert” jelent, hanem egy örök, halhatatlan elemet jelöl, mely – még ha szunnyadó állapotban is – de jelen van az emberben. És ez az elem, amely rövidebb vagy hosszabb ideig tartó lelkesültségtől fellobban, a józan gondolatok táplálékát ajándékozza nekünk.

„Gondolataim legmélyén egy isten vagyok”. Ez a gyakran idézett kijelentés a 19. században élt holland író, Willem Kloos tollából származik. A felvilágosodás korának filozófusai, Descartes és Spinoza pedig egy valóban emberi létből, kizárólag a gondolkodási képesség és az értelem alapján indulnak ki. Erre utal Descartes jól ismert „Gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása is. Képesek-e arra, hogy az Önökben lévő Örökre és Halhatatlanra vonatkozó érzéseiket, vagy biztos feltevésüket másoknak átadják? Beszélgetéseik folyamán szavakba tudják-e önteni az ezzel kapcsolatos gondolataikat? Valóban ez a kérdés, mert a tudat ettől nagyon individuálisnak tűnik. Önmagunk kifejezése külön művészet: a beszéd- és szóképek végtelenül szubjektívek. Jelentésük – különösen korunkban – gyorsan változik, vagy elavul és teljesen eltűnik. A világ számos szellemi példaképe, mint például Lao-Ce és Buddha, olyan emberek voltak, akik kevés szóval fejezték ki magukat, és sokat hallgattak. A bölcs soha nem beszél feleslegesen. A gnosztikus filozófiák híveit is, és azokat, akik a keresztény-hermészi Gnózisból élnek, a szűkszavúság jellemzi. A hagyomány szerint az emberben az isteni és örök titokban van jelen. Ez mind a mai napig érvényes. Erről a titokról beszélni nagyon kényes dolog, mert szinte minden kiejtett szó csökkenti a téma erejét, legalábbis ha olyan emberek jelenlétében hangzanak el, akik világi hatalomra, sikerre, gazdagságra és magas pozícióra törekednek.

A régi rózsakeresztesek köreiben ezért volt ismeretes a „sub rosa” kifejezés: aminek titokban kell maradnia, annak a „rózsa alatt” kell maradnia. Ezen kívül a „ne dobjatok rózsákat a szamarak elé” szólás is tőlük származik.

 

A függőleges párbeszéd

Egy hasonló kijelentés a huszadik század filozófiájából is ismeretes: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (Wittgenstein). A hallgatagság mind keleten mind pedig nyugaton, a régi időktől kezdve egészen napjainkig, hatalmas erénynek számít. Ez sohasem szentségtelenít meg egy magasztos légkört. Ennek ismeretében roppant különlegesnek számít, hogy „szellemi” párbeszéd is létezik, és hogy mi, nyugati emberek – nyilvánvalóan a görög-egyiptomi hermészi írások hatására – nyitottá váltunk egy ilyen fajta gondolatcsere számára. Ezeknél gyakran belső, „ függőleges” párbeszédekről van szó, azaz egy megvilágosult tudatból fakadó mester-tanuló viszony párbeszédéről. Ezek a dialógusok – és ez a titoknak a része – saját bensőnkben zajlanak!

Egy ilyen beszélgetés mindig spirituális, kristálytiszta és őszinte. Olyan mondatokból áll, melyek tökéletesen megragadják a lényeget, hogy ezáltal egy értelmes eredmény jöjjön létre.

Az alábbi sorok egy ilyen jellegű gondolatcserét szemléltetnek:

„Mi lesz most a lelkemmel?”

„Komoly kérdés.”

„Nos, mivelhogy tudom, hogy létezik, gondoskodni fogok arról, hogy jól menjen a sora.”

„Hogyan akarod megtudni, hogy mi a helyzet a lelkeddel?”

„Talán azáltal, hogy felteszem magamnak a kérdést: Nehéznek vagy könnyűnek érzi-e magát?”

„Mit értesz pontosan ez alatt?”

„Nehéz – a lehúzottság értelmében, a folyamatos emberi vágyak és igények következtében. Könnyű – a megvilágosodás értelmében, mert olyan szintre emelkedik, ahol saját magáról és eredetéről megtapasztalhat valamit.”

„Hogyan tudod ezt megállapítani?”

„Nehéz kérdés. Attól függ, hogy milyen mértékben tudatosul bennem a lelkem jólétéért való felelősségem. Két létállapotot tudok megkülönböztetni: Az egyik, amelyben saját magamat embernek tapasztalom meg, együtt mozgok a mindennapok dolgaival, azokban élek, örömmel tölt el, hogy élek; és e mellett létezik egy másfajta élettapasztalat.”

„Ezt meg hogy értsem?”

„Ezt a tapasztalatot könnyebben elképzelheted, ha kinyilatkoztatásnak fogod fel.”

„Az egyik állapot jobb, mint a másik?”

„Mennyire jártas vagy abban, hogy másokat csapdába csalj. Nem, mondtam már, hogy a felelősségről van szó.”

„Bizonyosan a jó lelkiismeretet érted ez alatt. Annak a kielégítő érzését, hogy jó ember vagy.”

„Na jó, mindenesetre azt, hogy embernek ismerjem fel magam.”

„Úgy érted, hogy a lélek a lelkiismereted?”

„Nem, nem a lelkiismeret, de hangként használhatja azt. A lelkiismeret például segít nekünk abban, hogy komolyan vegyük a felelősségünket, és megóv minket a feledéstől, valamint az abból fakadó vak ösztönöktől.”

„Olyan jól tudunk beszélgetni egymással. Mondd meg nekem, miből fakad ez a gyengéd gondoskodás ez iránt a – kérlek ne vedd zokon – alig érzékelhető lény iránt, melyről azt gyanítod, hogy létezik.”

„Én nem gyanítom, én ismerem. Ez valami Más, Magasabb, mint az ésszel való gondolkodás: Intuíció, egy minden értelmet felülmúló intuíció, direkt, mindent átfogó és örök. Ez az ismeret nem megfontolásokból fakad, hanem a „szív felismerése”. És ez által válik lehetségessé az isteni létok vagy lélek felismerése.”

„Azt hiszem lassan kezdelek megérteni. A ragyogás az, amire rátaláltál, és ez még a beszélgetésünket is megváltoztatta. A léleknek ez a ragyogása körülvesz téged, mert útra keltél vele. Mindaz, amit közöl veled – ha helyesen értelmezem azt, amit mondtál – egy másik képesség által tudatosul benned. A lélek ragyogását adó fény lehetővé teszi számodra, hogy részesülj egy vibráló, sugárzó, teljes valóságból.”

„Így van, és ez az, amit a felelősség alatt értek. Megfontolás által fogalmat alkothattunk a lélek minőségéről, és rá tudtunk találni az útra, melyet be kell járnia. E tudás birtokában képesek vagyunk megkülönböztetni, hogy mi az, ami a megtestesült lelket – mert tulajdonképpen azok vagyunk – megbéklyózza, és mi az, ami szabaddá teszi, mit kell elhagynunk, vagy feltétlenül megcselekednünk. Mert ha nem figyelünk, a gonoszt tartjuk jónak és fordítva. Mindig ezáltal jön létre a zűrzavar, vagy a feledés.”

Krishna a következőket mondta Arjunának az isteni létokról (a lélekről):

„A fények fényeként sötétségünk és tudatlanságunk mögött marad. Ő a felismerés, az egyedül valóságos, melyet tanulmányozhatunk vagy felismerhetünk, a szív lakója.”

 

Az emberben lévő szellemi másik

Ha áthatoltunk legbensőbb lényünk, lelkünk és a lét isteni alapjainak valódi felismeréséig, egészen bizonyosan megértjük a hermészi gondolkodás kiindulópontját. Ennél a kezdetnél az emberben lévő két alakról van szó. Hermész ezt a lényeges dolgokon való elgondolkodásnak nevezi. A kör így bezárul. A mikrokozmoszban az eredeti alak újra életre kel. Az ember pedig, aki a lélek számára mindezt lehetővé tette, tökéletesen és boldogan feloldódik ebben a szellemi másikban! Ezáltal képessé válik arra, hogy a modern társadalomban élve és hatva, az eredeti élet erejét és fényét ismeretlen módon embertársai számára kisugározza. Erre pedig hatalmas igény van!

Az eredeti, egyetemes életből származó erő és fény az egyén életében közvetlenül megtapasztalhatóvá válik és képes abban hatást kifejteni, mert a mikrokozmosz egykor, a távoli múltban ebből az univerzális életből keletkezett.

A fény rezgés, vibrálás. Beszélünk fénysebességről is, melynél gyorsabb már nem is létezik. A fényhez azonban öröm is kapcsolódik. A fény ajándékozza meg szépséggel a Földet. Szépsége általa lesz láthatóvá. Ha egy szobába lépve felkapcsoljuk a villanyt, megpillanthatjuk a szép berendezési tárgyakat. Ezért mondják, ha valaki bensőleg meglát, vagy megtapasztal valamit, hogy fény gyúlt benne. Egy erdei séta során néha megfigyelhetjük, amint a fény egészen különlegesen hatol át az ágak között, amint a harmatcseppekkel játszik a leveleken, milliószoros ragyogást árasztva táncol, és számtalan sugara a lombokon át egészen a talajig hatol. Minden lépés a színek új palettáját, a fénysugarak új, ezerféle árnyalatát teszi felismerhetővé. Mégis mennyivel élőbb az eredeti Fény, a két világ felismerése. Lényünk legmélyéből fakadó bizonyossággal tudhatjuk és elhatározhatjuk: Ezt a fényt nem engedem el többé; ez soha nem fog elhagyni engem. A véremig hatol ez a kapcsolat. Mivel tudomásunk van a két világ, a két természet létezéséről, és életben tartjuk ezt az ismeretet, tehát párbeszédben maradunk vele, kijelenthetjük: Ebben a függőleges párbeszédben a két barát egy lénnyé vált.

A mikrokozmoszból pedig soha többé nem kell eltűnniük, ellenkezőleg, ők vezetik majd őt az új életterület dicsőséges fejlődéséhez.

Aki így folytat párbeszédet, az egy egészen másfajta tudással, egy egészen új, élő ismerettel áll kapcsolatban.

Ez a Gnózis.

 

„Ismerd fel a Világosságot, és köss vele barátságot!”

(Hermész Triszmegisztosz)

Az istenek sorsának meghatározása

 

Világunk különböző kultúrköreiből számos mítoszt örököltünk, melyek magukban foglalják a korai emberiség elképzeléseit a világ keletkezéséről, a természeti erők és istenek tevékenységéről, valamint a halál utáni sorsról.

Az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ kialakulásának misztériumait ölelik fel. Az Edda egy egyetemes igazságot közvetít az akkori hallgató képzelőerejének megfelelő képekben. Az Eddáról szóló sorozatunk harmadik része az istenek sorsának meghatározásával foglalkozik.

 

A Wala nem történeteket mesél el, hanem mítoszokat közvetít. Wala, a látnok asszony egyes eseményeket világosan megpillant a régesrégi ősmúlt sötétségében, és ezeket hirtelen ötletként az őt hallgató Thing-közösség tudatába emeli.

A Thing-közösség a család legöregebb tagjaiból áll, a fegyvert hordozó férfiakból. Valamennyien Heimdall leszármazottai. Ez a „világ felett ragyogó” lény az első teremtés világosságának felel meg: ő a világ világossága, amely közvetlenül a szellem forrásából és az isteni bőség világából származik. Amikor kürtjébe fúj, a hangok rejtett hangzásként csendülnek fel minden világkorszakban. A világosság „hangzását” hallani: ez az ember további átalakításával kapcsolatban mindig is időtlen feladat.

A Wala Odin isten nevében beszél, akit Mindenek Atyjának vagy Wal-Atyának is neveznek. Ő a lelkek alkotója, aki azt akarja, hogy a világ menetét – a legtávolabbi múlttól kezdve egészen a világ elmúlásáig – az ember belső szeme elé vezessék, hogy megpillanthassa. A felkelő hajnalpír jelezheti végül a beteljesített emberi létezés látomását.

„A látnok asszony arca” című rész első verse így hangzik: „meghallgatást kérek, szent nemzetség, Heimdall magasabb és alacsonyabb rangú fiai: azt akarod, Wal-Atya, hogy kijelentsem a régi történeteket, amelyeket az emberekről tudok.”

 

Kicsoda Odin?

Odinról azt tartják, hogy tizenkét különböző neve van. Ez azt jelenti, hogy a belőle kiáradó erő különböző teremtő nézetek bőségét tartalmazza. Feleségével, Frigg-gel sok istenséget nemzett, ide tartozik Baldur, Thor, Heimdall, Tyr és mások. Ezek az istenek áthatják a természeti síkot, és ők alakítják ki az anyagember formáját és tulajdonságait. Odinról azt kell tudni, hogy ő Bur és az óriás asszony, Bestla fia, olyan szellemi lény jelképe, aki egy bizonyos úton, különböző formákon keresztül haladva, a természetben történő megnyilvánulásra áldozta magát.

Az Egyetemes Tan értelmében feltételezhetjük, hogy az Odin név a mikrokozmoszok egy osztályát, az igazi ember eredeti szellemi „ősképeit” jelöli, akik a természeti birodalmakon keresztül vezető útjukon azon fáradoznak, hogy az anyagemberekben életre hívják a saját képmásukat. Odin tizenkét teremtő erőt birtokol a központi teremtő energiából, amely a Láthatatlanból, vagy az Egyből ered. Ezt a tizenkét erőt jelképesen tizenkét isten alakjában mutatják be, akiket Ase-knek neveznek: ők adnak kifejeződést a teljes teremtésnek. Az emberben eme teremtő erők hatásai a tizenkét pár agyideg formájában jelennek meg: ezek teszik lehetővé a belső kapcsolatot a test, a lélek és a szellem között.

Asgard-ból, az istenek kertjéből indul ki a teljes teremtés három világával. (Korunk kártyajátékaiban az Ász a legmagasabb ütőkártya, amely minden más kártya felett áll, és az egészet egységként fogja össze.)

A tizenkét őselvet újra megtaláljuk ama tizenkét folyó képében, amelyek a Niflheimben (Nebelheim = a köd országa) lévő kútból fakadnak. Megtaláljuk őket asztrológiai állatövünkben is, amelyet tulajdonképpen Tyrkreis-nek – isteni körnek – hívnak.

Odin az emberi lélek ősforrása és teremtője – mindenekelőtt pedig azon bátor és merész harcosok atyja, akik nem ágyban halnak meg, hanem a földi-világi létezés harcterén áldozzák fel az életüket.

Itt mindig a belső harcról van szó, azon erők legyőzéséről, melyek a hőst egy alacsonyabb síkhoz kötik. Odin a harcban becsülettel elesett harcosok lelkét Walhallába viszi. Ezek a harcosok a lelki átváltozás folyamataiban „haltak meg”, eddigi lényüket letették.

 

Az emberi beszéd kialakulása

Az Odin névben ott rejlik az Odem/Atem (=lélegzet), az Adam szó, a belelehelt lélek. Az ó-irodalmi német (ó-felnémet) nyelvben Odint Wuodan-nak, Wotannak nevezték. Ő a hatalmas előre-sürgető, a viharban ható erő, ő az, aki a lélegzésnél megtölti a tüdőt. Ő az erdőkön átviharzó szél, ő az, aki a természeti jelenségeket „beszédre” fakasztja.

Az Edda arról is beszél, hogy Odin „Hanga (=függő) istenként” kilenc éjszakán keresztül függött a széljárta fán, és így ki tudta hallgatni a természet hangjait. Ebből alakította ki Odin az emberek képdús nyelvét. Vajon nem rejt-e minden nyelv olyan titkokat, melyekben a szellem és a természet összefűződik egymással? A szellem a természet segítségével tanulja megismerni önmagát, a természet pedig ezáltal – felfoghatatlan nagyságú időszakokon keresztül – átalakul és átszellemiesül. Itt az idő nem játszik szerepet – „Mimir”, a természet emlékezete minden felvesz magába. Odin lélegzete ott hangzik minden nyelvben.

A kifejezés, mely szerint Odin „kilenc éjjel függött a szélfújta fán”, a szellemi lény anyagba történő alászállására, vagy lezuhanására utalt. Ahhoz, hogy az embereknek a felmenetel egy bizonyos időpontban lehetővé váljon, egy sokkal magasabb szellemi lény önkéntesen vállalt keresztrefeszítésére van szükség, hogy ez a lény az embereknek saját élete példájával bemutathassa az átszellemülés, a transzfiguráció útját. Krisztus küldetése a germán misztériumokban csak homályos elképzelés volt.

A látnok asszony szavait hallgatva, az emberek önmagukban élték át az istenek sorsát. Megjelentek az ősemlékezés bizonyos nézetei. Odint dinamikussá tévő, és megvilágosító erőként, a szellem magasabb szférájával való összeköttetésként élték meg magukban.

A germánok számára Odin a mindenütt jelenlévő sors-meghatározó volt, aki ugyanakkor saját magát is alávetette ennek a sorsnak. Számukra Odin személyesítette meg azt a mindenható hatalmat, amely az emberben az isteni akaratot, az isteni bölcsességet és hatékonyságot képviselte.

A látnok asszony mindig megmutatta azt is, hogy miként hal meg Odin az emberben. Mai nyelvhasználatunkkal azt mondhatnánk: ez úgy történik, hogy Odin a tudattalanba siklik le. Ez a folyamat az egyéniesedéssel volt összekapcsolva: az emberi „én” kibontakozásának mértéke szerint, az ember belül magában már nem az istenek őbenne kifejtett működésére tekintett, hanem egyre inkább saját magára. Ezentúl már nem egy szellemi lény leképeződésének látta magát, hanem egyre inkább önálló lénynek.

Így a látnok asszony a jövőre vonatkozó látomásában olyan sötét események előjeleit pillantja meg, melyek vészt jeleznek, és az istenek fenyegető, elkerülhetetlen sorsát vetítik előre.

A mítoszok szellemi-lelki őstapasztalatokból keletkeztek, amelyeket mitikus képekbe öltöztettek, és – kezdetben csak szóban, később már írásban is – továbbadtak az utókornak. Ezek a képek olyan igazságot közvetítenek, amelyet csakis intuitív módon, lelki-szellemi értelemben lehet megérteni, és soha nem fogható fel racionálisan vagy történelmi alapon. A korunkban eluralkodó racionális gondolkodás hajlamossá tesz arra, hogy az ilyen jellegű intuíciót kétségbe vonjuk. A józan gondolkodás nehézségekbe ütközik, amikor a képekbe öltöztetett igazsággal találkozik, hiszen nem talál ismerős fogódzókat, s úgy tűnik, hogy minden tény titokba burkolózik, mintha üzenetet közvetítene. Csak az az ember tudja megfejteni a titkot, aki megtalálja a hozzá illő kulcsot. Mivel mi, emberek, mindannyian hordozunk egy ilyen kulcsot a szívünkben, elvileg mi mindannyian képesek vagyunk arra, hogy minden titkos üzenetet tudatosan fogadjuk saját lényünkben.

Egy jó beszélgetés

 

Korunkban, amelyben a kommunikáció afféle varázsszónak számít, a beszélgetés már minden, csak nem természetes. Mintha általában hiányozna az érdeklődés a valódi eszmecsere iránt, hiszen egyre inkább e-maileken, SMS-eken, illetve az iwiw-en és Facebookon át érintkezünk. A tömegtájékoztatási eszközök uralják az életünket, és információk áradatával öntenek el bennünket. Társalgásainkban egyre több a hírcsatornákból szerzett ismeret, és mind kevesebb az olyasmi, amit mi magunktól szerettünk volna elmesélni. Manapság kimondatlanul elvárják mindenkitől, hogy naprakészen tájékozott legyen mindenről. Aki nem az, az nem tud hozzászólni semmihez, úgyhogy inkább hallgasson.

 

Személyes beszélgetési szokásaink formája jól tükrözi, hogyan működik a mi „globális közösségünk”. Mindenkinek egyértelmű véleménnyel kell rendelkeznie mindenről, és azt legyen képes jó érvekkel megtámogatni, no meg kellő határozottsággal védelmezni. A New York-i Columbia Egyetemen kitört diákzavargások idején néhány újságíró az intézmény bejáratához vezető lépcsőn megkérdezte Jacob Needleman filozófust, az Elveszett kereszténység szerzőjét, az egyetem docensét, hogy mi a véleménye a megmozdulásról. „Nem tudom” – felelte Needleman nyugodtan. Mivel a riportereket a semmitmondó válasz nem elégítette ki és tovább firtatták a véleményét, ő megismételte a szavait, mert tényleg nem tudta, mit kellene a forrongásról gondolnia. Amikor pedig a további nyomásgyakorlás ellenére sem foglalt állást, a tudósítók teljesen elképedve bámultak rá: „Ez azt jelenti, hogy nincs véleménye?!” Needleman úgy érezte, ez rosszabb lenne, mintha súlyos bűncselekményt követett volna el.

Információközpontú világunk azzal fenyeget, hogy pártoskodásra, állásfoglalásra kényszerít minket: úgy érezzük, egyszerűen muszáj az egyik álláspontot helyeselni, a másikat pedig elutasítani. Hogy világos legyen, mi mellett teszi le a garast, az ember gyakran szélsőséges elvekhez nyúl vissza. A véleményalkotáskor minden kétség és tétovaság mellőzendő. Határozott álláspontot és meggyőző érveket várnak el. Kézenfekvő, hogy az ilyen beszélgetés előbb-utóbb vitává, szóváltássá, végül pedig civakodássá fajul. Az ember elvész a másik túlkiabálásában kimerülő, szószaporító vetélkedésben.

Fennáll annak a veszélye, hogy az veszi át az igazság helyét, amit nagyobb makacssággal, hosszabb ideig ismételgetnek. Az ókori Görögországban a szofisták által alkalmazott beszélgetős vitamódszer során ugyanez történt, akár fizetség ellenében is: az lett a győztes, aki az utolsó szót kimondhatta.

De kire tudnánk jobban támaszkodni fáradozásunkban, hogy meghatározzuk, mit is értünk a „jó kis beszélgetés” alatt, mint a görög filozófusra, Szókratészre? Ő a „szókratészi párbeszéd” atyja, amivel kivívta a szofisták ellenszenvét. Ő aztán nem csevegett habkönnyű semmiségekről. Senkire nem akarta ráerőszakolni a saját meggyőződését, inkább beszélgetőpartnerét vezette rá, hogy elképzelései gyenge lábakon állnak.

Egyre újabb és mélyrehatóbb kérdésekkel vezette el az illetőt a felismerésig, hogy véleménye badarság – így leplezte le az ostoba, önhitt fecsegést. Szókratész persze azt sem állította, hogy ő bármit tudna: saját magáról is világossá tette, hogy semmit sem tud („Tudom, hogy nem tudok semmit.”) Ezért volt bölcsebb, mint a többiek.

Célszerűként utal a szókratészi technikára Karen Armstrong, az ismert valláskutató is legújabb sikerkönyvében (Az Isten-ügyirat). Bevallása szerint ez a módszer tanította meg arra, hogy nemcsak meddő próbálkozás a nagy létkérdéseket perpatvarral megoldani, de a viszálykodás lehetetlenné is teszi a valódi szellemi ébredést és megvilágosodást.

Egy jó beszélgetés azzal jár, hogy összemérjük a véleményünket másokéval, és rájövünk: nem sajátíthatjuk ki az igazságot. Ez nem mindig sikerül azonnal, csak akkor, ha tudatosan törekszünk rá. Akkor viszont termékeny tárgyalási alappá válik, amelyen a felek nyitottan, elfogulatlanul hallgatják egymást és elfogadják, hogy álláspontjaik eltérhetnek. Az ilyen beszélgetés kipenderít bennünket vélt biztonságunkból és megszabadít önhittségünk falaitól. A jó vita rádöbbent minket emberi képességeink viszonylagosságára. Egyetlen normális beszélgetőpartner sem fogja magát emiatt feljogosítva érezni arra, hogy abszolút és megcáfolhatatlannak vélt kijelentéseket tegyen, vagy olyan lapos közhelyeket nyilatkoztasson ki, amelyeket nem lehet kétségbe vonni.

A jó beszélgetés során nem csak egymásra válunk nyitottá, hanem a máskülönben nem hallható Harmadik misztériumára is, aki a szavak közti csendet tölti be, az egészen Másra, amelyről a beszélgetés szüneteiben sejthetünk meg valamit. Ő felülmúl mindent, és nem azonosítható semmilyen külsőleg körülhatárolt, leírható igazsággal. Ő az, ami megmarad, amikor már mindent elmondtunk. Ezért is mutatkozhat meg bennünk kizárólag a csenden keresztül – ha hallgat a száj, és mindenekelőtt a szív; amikor a beszélgetés eléri azt a pontot, ahol a szavak már nem elegendőek.

Ez nem annak a hallgatása, aki dacosan bezárkózik, mert partnere már nem akar figyelni rá, hanem a csendes várakozás a megszabadító igére, amelyet csak a Megnevezhetetlen jelenthet ki – s amely a saját bensőnkben csendül majd fel.

Ez a hallgatás, ez a csend akkor ereszkedhet belénk, amikor a tudatunkban zajló vég nélküli mérlegelés és belső párbeszéd – a folytonos fontolgatás, amelyet az ismert író, James Joyce a „tudatfolyam” szóval írt körül – egyszer véget ér.

Nemcsak másokkal szoktunk ugyanis vitázni: igen gyakori, hogy a patália végeztével a képzeletünkben – vitapartnerünk vonásaival – alkotunk egy fantomot, és azzal folytatjuk a zsörtölődést. Mint egy ellenséget, mindenképpen meg akarjuk győzni arról, hogy igenis nekünk van igazunk. Hányszor fárasztottuk már ki magunkat az érvek végtelen sorának kigondolásával, amelyekkel valakivel vitába akartunk szállni, vagy amelyeket tulajdonképpen be kellett volna vetnünk, amikor ismét csak megnémultan álltunk ott!

Milyen következményekkel jár, ha folyton csak bírálunk, és mindent jobban akarunk tudni a másiknál? A vallástörténetben számos példát találhatunk arra, amikor az emberek ehhez hasonló házsártos, izgága „párbeszédet” folytattak Istenükkel, majd váltakozó sikerrel harcot vívtak saját elmeszüleményükkel. Ez a démoni teremtés gyakran kényszerítette őket ellentmondást nem tűrően alázatos hódolatra és néma engedelmességre, s végül istentagadókként hagyta őket oda.

Az efféle ateizmusnak azonban tisztító hatása is lehet. A tudatlanságot érő sokk az élet kimondhatatlan misztériumához való belső odaadásig vezethet, mint az a Bibliában Jóbról olvasható. Ezután a belső csend már a tudatos hallgatás táptalaja lehet, amelyben az ember meghallhatja az isteni igét.

Ebből ered a sóvárgó vágyakozás az egyetlen igazán szóló ige megismerésére, amely a „Beszélj, és én egész leszek.” Ekkor ez már nem pusztán tájékoztató vagy leíró beszéd, hanem transzformáló, átalakító nyelv, az ige, amely mélyrehatóan, alapvetően változtat meg bennünket. Amikor minden vita elnémult bennünk, akkor hangozhat fel bennünk az egyetlen isteni ige, és újíthat meg minket teljesen, az ő mintájára.

A gnosztikus-keresztény hagyományban teremtő Logoszról beszélnek, az Igéről, amely kezdetben Istennél volt, és maga Isten volt az egyetlen igazság, amely nem nevezhető néven, hanem csak mint hatás tapasztalható meg.

Ez az ige szól a cselekvésből, az életvitelből, és bírja rá az összes többi szót az elcsendesülésre. Aztán már „Ő” szól bennünk és általunk, mi magunk pedig csak csendben hallgatjuk és átéljük.

Lehet-e valami magasztosabb és beteljesültebb, mint az, amikor a Másik isteni beszéde viszi a szót bennünk, és ez az ige az emberekkel folytatott beszélgetéseinkkel is egybecseng? Akkor már nem meggyőzni vagy rábeszélni akarjuk a másikat, ellentmondást nem tűrve. Hanem meghívjuk egymást, nem szavakra hagyatkozva, hanem hogy felfedezzük a transzcendens igazságot, amely a szavakon túl van. A kommunikáció akkor már nem különbségeink csereberéje többé, hanem a szó igazi értelmében vett eggyéválás.

A szó mélysége Giordano Brunonál

 

Giordano Bruno az egyik legjelentősebb, de ugyanakkor a legnehezebben érthető alakja a kései 16. századnak. Ebben szerepe volt mozgalmas életének, terjedelmes, nem egykönnyen megközelíthető munkásságának, éles vitáinak, valamint élete kegyetlen végének. A vélemény, miszerint sarlatán volt, önjelölt mágus, még mindig zavarossá teszi a róla alkotott képet.

 

Filippo Bruno 1548-ban a dél-olaszországi Nápoly melletti Nola városában született. Származására gyakran hivatkozik. Műveiben gyakran szerepelnek családtagok, drámai életszerűséget, személyes tónust kölcsönözve nekik. Filippo 15 évesen Nápolyban belép a Dominikánus-rendbe, és ekkor veszi fel kolostorbeli nevét, a Giordanot. Nagyon hamar fellázad a kolostorbeli élet ellen, és azzal vádolják, hogy rossz hatást gyakorol társaira.

Később egy őt is fenyegető eretnekségi per elől Rómába, majd tovább, észak-Itáliába szökik. Végül egy kevéssé katolikus helyen, Genfben köt ki, ahol a kálvinistákhoz csatlakozik, azonban hamarosan konfliktusba kerül feljebbvalóival, mégpedig a későbbiekben többször ismétlődő forma alapján: Megtámadott egy vezető teológust, akit vitákban vagy írásaival rendkívül felingerelt, ezért távozásra, vagy bocsánatkérésre kényszerítették. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Európa több városában is élt és tevékenykedett.

Egy velencei patrícius, Giovanni Mocenigo 1592-ben meghívja őt Velencébe, majd pár hónappal később befeketíti az Inkvizíciónál. Hosszadalmas pernek vetik alá előbb Velencében majd Rómában. Kezdetben megbánást tanúsít, de elképzeléseit mégsem akarja visszavonni. Végül máglyára ítélték, amely a szokásos büntetés volt az eretnekeknek számára.

 

Három párbeszéd egyben

Bruno művei többnyire párbeszédes stílusban íródtak, részben latinul, részben pedig olaszul. Bár az egyetemeken a latin volt a hivatalos nyelv, a francia és az angol Udvarban az olaszt a kultúra nyelveként használták. Ezért nem meglepő, hogy a Dialógusok egy sorozata 1584-85-ben Londonban jelent meg, ahol Bruno ez időben bejáratos volt az Udvarhoz.

A „Lo spaccio della bestia trionfante” (a győzedelmes bestia kiűzetése) című művében két síkon három párbeszéd játszódik. Ketten beszélgetnek egymással, Saulino és Sofia, a bölcsesség. Kicsit később megjelenik Mercurius. Sofia elmondja Saulinonak, ami az Istenek világában történik: Jupiter megváltozott, mert uralkodásának „világéve”, harminchatezer év, nemsokára letelik, és a főisten fél, hogy megfosztják trónjától.

Összehívja az Istenek gyűlését, és egy reformot terjeszt elő: Minden egyes, az eget benépesítő csillagképet, amely az istenek régebbi, sokszorosan buja hőstetteiről tanúskodik, kritikai vizsgálatot követően el kell távolítani az égről. Helyükre az erényeket teszik, akik megmutatják az utat az etikai és vallási megújuláshoz, a másodlagossá és mellékessé vált rossz szokásokat pedig elűzik. A dialógusra a 16. század közelgő vége adja a közvetlen alkalmat. Ezt hozza összefüggésbe egy megújított reformációval. A hosszú, allegorikus párbeszédet a teológusokról és filozófusokról szóló heves, szatirikus szidalmak élénkítik.

Jupiter a Fenevad miatt dühöng, amely „gonoszabb, mint a lernai hidra”, és „többszörös eretnekséggel halálos mérget terjeszt” (Luther), ezért a Földre akarja küldeni Herkulest, hogy legyőzze őt, mondja Momus, aki égi kritikusként – mint Bruno alteregója – a radikális megoldást foglalja szóba:

„Ennyi elég, hogy a vaskalaposok e szektájának véget vessünk, akik, anélkül, hogy az isteni és természeti törvények értelmében jót tennének, magukat tartják Isten előtt kedveseknek, és ilyennek is akarnak látszani. Azt mondják, hogy jót tenni jó, rosszat tenni rossz; de azt nem, hogy az ember nem a jó által, amit tesz, illetve rossz által, amit nem tesz, válik Istenhez méltóvá és neki tetszővé, hanem azáltal, hogy saját katekizmusának, vallási tételeinek megfelelően remél és hisz.”

 

Jupiter ítélete

A második dialógusban Bruno Sofiával mondatja ki: „Jupiter kihirdette az ítéletet, és elrendelte, hogy vizsgálják ki, vajon igaz-e, hogy ők (a skolasztikusok) a népeket a törvényhozók és a törvények megvetésére, vagy legalábbis a törvényhozókkal és a törvényekkel szembeni közömbösségre buzdítják, miközben azt hozzák a tudomásukra, hogy ezek a tréfa kedvéért lehetetlen dolgokat tálalnak fel nekik. […] Mialatt pedig azt mondják, hogy törvényeket és vallásokat akarnak megreformálni, mindent, ami ezzel kapcsolatban felmerül, tönkretesznek. […] És végezetül, bár a „Béke” szóval köszönnek ott, ahova bemennek, a meghasonlás kését viszik magukkal, elveszik az apától a fiát, a felebaráttól a felebarátját, a polgártól a hazáját és más aljas, a természeti és minden más törvénynek ellentmondó meghasonlást okoznak. Vagy bár olyan valaki szolgájának nevezik magukat, aki halottakat hoz vissza az életbe és betegeket gyógyít, ők azok – gonoszabban bárki másnál, akit a föld táplál – akik az egészségeseket nyomorítják meg és az élőket teszik holttá, de nem is annyira tűzzel és karddal, hanem a romlott nyelvükkel.

Miféle béke és egyetértés látszatát keltik ők a sajnálatra méltó népek előtt? […] A világ fennmaradó részében nem található annyi széthúzás és disszonancia, mint náluk. Mert tízezer ilyen pedáns, vaskalapos közül nincs egy sem, aki ne tartaná készenlétben a saját katekizmusát. Amennyiben ezt még nem publikálták, úgy éppen azon vannak, hogy publikálják, és semmi más beállítottságot nem találnak jónak, csak a sajátjukat, ez által pedig mindenki másnál valami megjegyeznivalót találnak, amelyet kritizálhatnak és kétségbe vonhatnak.”

Virtu (erény, kiválóság) – a hasznosság, az erő és az erény fontossága

A katolikus egyházat sem hagyja ki: Mercurius úgy definiálja a nápolyi inkvizíciót, mint a „legnagyobb birtoklási vágyat, amely álcázva, a vallás ürügyén tartja fenn magát”. Ugyanilyen kevéssé pártfogolja Bruno – és ez különbözteti meg őt Rousseau későbbi, 18. századi „forradalmi teóriáitól” – az Aranykorba való visszatérést. Ellenkezőleg, a harmadik dialógus kezdetén megállapítja, hogy a bűntelenség, ahogy az Aranykorban megjelent, még nem jelenti azt, hogy az ember birtokolja a virtu-t (erőt és erényt). Az istenek éppen azért adtak kezeket az embereknek, hogy használják, és ez által különböztessék meg magukat az állatoktól. Közvetetten itt tehát újból a szabad akarat elsődlegességét követeli, Luther „szolgálatra való elkötelezettségével” szemben.

Bruno tanulmánya az ókori egyiptomiakkal folytatódik, az ő bölcsességükkel, melyhez az a felismerés tartozik, hogy Isten a természetben van, sőt, „a természet nem más, mint a dolgokban lévő Isten”. A természetet tisztelve az ókori egyiptomiak az istenséget imádták. „Ahogy az istenség bizonyos értelemben lejön, amennyiben a természetben megnyilvánul, úgy emelkedik fel az ember a természeten át az istenséghez, kúszik át a természet dolgaiban visszatükröződő életen, és emelkedik fel az e fölött létező Élethez.”

 

A századforduló 1600 körül

A hősi szenvedélyekről című művében Bruno leírja a lépcső elvét, amelyen keresztül az ember a „természetmágia” segítségével Istenhez ér. Ezzel szemben az emberek „olyan isteneket imádnak, melyek épp csak annyira szellemiek, mint az állatok”, mert imádatuk végül a halandóknál köt ki, méltóságukat vesztett, szégyenletes, őrült, fanatikus, becstelen, szerencsétlen, gonosz szellemek által megszállt embereknél, akiknek sem agyuk, sem beszédben való jártasságuk, sem virtu-juk nincsen. Akik életükben semmit nem tudnak felmutatni, és lehetetlen, hogy haláluk után bárkiért bármit is tegyenek”. Ez egy kendőzetlen támadás a szenteknek az ellenreformációban megnyilvánuló tisztelete ellen. Azt mutatja, hogy Bruno a közeledő századfordulót az egész keresztény-mózesi hagyomány befejezésének látja. Ennek a végnek erkölcsi megújulást kellene magával hoznia, mégpedig az ókor, főleg a rómaiak erényeihez való visszatéréssel, akiket Bruno különösen nagyra értékel:

„[…] A nagylelkűség, igazságosság és kegyesség tetszik az isteneknek. Erről az alapról emelték fel a római népet a többiek fölé, mert más népeknél jobban sikerült nekik az, hogy dicsőséges tetteik által hasonlatossá váljanak az istenekhez. […] És amilyenek a törvényeik és a vallásuk voltak, olyanok voltak szokásaik és tetteik, és ugyanannyi megbecsülésben és szerencsében volt részük.”

Egy új etikai lendületre való ösztönzés Bruno legutópisztikusabb oldalához tartozik. Ugyanakkor az olyan utópisztikus konstrukciók, mint Thomas Morus ideális városa, vagy az ezen a területen szerzett tapasztalatokról szóló híresztelések meglehetősen hidegen hagyták.

 

A fehér fekete

A harmadik párbeszéd utolsó részében az Orion és a Kentaur csillagképről szóló vitát a kereszténység álcázott támadására használja Bruno. Orionról az mondja Momus: „Hagyjátok, istenek, hogy egy javaslatot tegyek. […] Hagyjuk, hogy ő, aki már annyiféle csodát tett, és mint Neptun, képes a tenger hullámain járni, anélkül, hogy elsüllyedne, sőt anélkül, hogy benedvesítené a lábát – következésképpen sok szép trükköt fog tudni bemutatni – az emberek közé menjen. Hadd mesélje el nekik, amit akar, hadd hitesse el velük, hogy a fehér fekete, hogy az emberi intellektus, ahol a legjobbat látni véli, ott vak, és amit az értelem kiválónak, jónak és remeknek tart, valójában alantas, rossz és romlott…”

A Lo spaccio párbeszédét, mint Bruno összes dialógusát, polemikus írásnak kell tekintenünk, mely szerzője fejlődésében csak egy pillanatfelvétel. Ezért ne lepjen meg bennünket, hogy Bruno később Lutheránus központokban bukkan fel, Wittenbergben és Helmstedtben, a német vallásmegújítókat pedig Oratio Valedictoria (1588) című művében, a Wittenbergi egyetemi búcsúbeszédében nagyra értékeli.

A Lo Spaccio dialógusban az eretnekség szörnye, melynek Herkulest kell legyőznie, maga válik Herkulessé, amely győzedelmeskedik a tiarával koronázott Cerberuson. Ez az ellentmondás, vagy irányváltoztatás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Bruno minden, a dialógusokban alkalmazott gondolatképet visszavont. Gondolatai teljesen következetes rendszert alkotnak.

Még néhány lényeges pont: a Hősi szenvedélyekről című mű az istenség iránti emberi szeretetet tárgyalja. Ez homlokegyenest szemben áll – teljesen az égi és földi éroszról szóló plátói tradíciót követve – a vulgáris szerelemmel. Mert az istenivel való egység a földi életben nem (teljesen) valósítható meg, ezért a hősi szerelem tragikuma állandó gyötrelme a filozófusoknak. Az istenség azonban felvezeti őt a megismerés folyamatának lépcsőjén. Ez a mű kulcsszövegnek tekinthető, melyben Bruno sorsa, és az inkvizícióval szembeni helytállása előre látható.

 

A heliocentrikus világkép védelmezése

Nagyon tanulságos Brunonak a Világegyetemről alkotott nézete. Már a Hamvazószerdai vacsorában (1584) védelmezi Kopernikuszt, mint „…aki magasan Ptolemaiosz, Hipparchusz, Eudoxusz és mások fölött áll… Ezt a felsőbbrendűséget a szokásos és közönséges filozófia néhány hamis axiómájától (hogy ne vakságot mondjunk) való megszabadulásával éri el. Azonban nem nagyon távolodik el tőle. Mert ő, aki inkább matematikus, mint fizikus volt, nem tudott olyan mélyre ásni, hogy kitépje a hamis és haszontalan elvek összes gyökerét, ez által minden nehézséget feloldva, önmagát és másokat annyi felesleges vizsgálattól megszabadítva, figyelmét konkrét és biztos dolgokra irányítva. Ennek ellenére ennek a német embernek a nagyságát nem lehet eléggé díjazni, aki olyan keveset vett át a bolond tömegtől, és kiállt a szembenálló meggyőződés árama ellen.”

Kopernikusz védelmezését tovább dolgozza ki a De l’infinito, universo e mondi dialógusában. Tizenhárom évvel később Galilei maga ír erről egy nem publikációra szánt írásában. Fél évszázaddal később megjelent Galileitől a Dialógus a két világrendszerről (1632).

Bruno felülmúlja Kopernikuszt. A világegyetemet – mint századokkal előtte a Lucretius nevű római természetfilozófus – végtelen nagynak látja, és állítja, hogy sok olyan világ létezik, mint a miénk. A világegyetemet nem tekinti üres térnek. Az univerzumon belül, melynek nincs centruma, és egyértelmű mozgásiránya sem, mégis minden mozog, a „Napok” és a „Földek” is. Nehézség és könnyűség relatív fogalmak számára.

Bruno ebben a modern tudomány előfutáraként jelenik meg. Nehéz megítélni, hogy befolyása milyen messzire ér. Az sem világos, mennyire ismerhette egy olyan gondolkodó, mint Galilei, Bruno írásait. Ugyanezt mondhatjuk el Spinozáról is. Mégsem kizárt, hogy ez a holland filozófus is olvasta Bruno írásait.