Pentagram 2010/4

Egy út a biztonsághoz, a táplálékhoz, az egészséghez és a neveléshez

 

Az ember időtlen idők óta vágyódik arra, hogy harmóniában és boldogságban éljen másokkal. A régebbi korokban azt hitték, hogy az isteneknek (vagy a mindenkori hatalmon birtokosainak) emelt monumentális építmények boldogságot hoznak a népnek és szavatolják a jó életet. A mindennapi élet ezért ilyen emlékművek környezetében zajlott. Abban reménykedtek, hogy az isteni, az istenek nyilatkoznak meg bennük.

 

Olykor csupán elvont koncepciókról volt szó, de voltak olyan aktív fáradozások is, amelyeknél az élet minden nézetét figyelembe vették. A filozófusok és a gondolkodók időnként kizárólag építészként működtek. Aztán ismét sokan foglalkoztak nagy lendülettel a „boldogság megszervezésével”, és ezzel az eszményi város elvével. Már az „eszményi város” megjelölés is utal a tökéletesség iránti vágyra, az egész-ségre és a perfekcióra, a tökéletességre, amelyekre az ember mindig törekszik. Ma is láthatjuk a környezetünkben, hogyan próbálják az emberek elérni az egész-séget, a teljességet, úgy a valóságban, mint a képzeletben, egy olyan társadalmi szervezetben, melynek alapjai az igazságosság, a béke, a szabadság, a bölcsesség és a szeretet.

 

A modern prototípusok: kommunizmus és kapitalizmus

Echnatontól Le Corbusierig és Platontól Wijdeveldig számtalan gondolkodó fáradozott azon, hogy egyszerű koncepciók alapján megvalósítsák az eszményi várost. Eredményeik lenyomata modern társadalmunkban található. Olyan magasztos emberi értékekről van szó, mint például, a francia forradalom jelmondatában megcsendülő szabadság, egyenlőség, testvériség.

Modern társadalmunkat két nagy áramlat alakította, a kommunizmus és a kapitalizmus. Ezek is a boldogság meglelésére sarkalló késztetésből születtek. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez nem sikerült.

A kommunista modell azt mondja: „A csoport boldogsága minden egyénre ki fog sugározni, miközben minden egyén teljesen a célnak van alávetve.” Meg kellett azonban tapasztalnunk, hogy a közösségnek és minden birtok elosztásának eme filozófiája – úgy anyagilag, mint nem anyagilag – sok millió ember halálához vezetett.

A kapitalista ellenpont a következő magyarázattal szolgál: „A hatalom, a birtok és a termelési eszközök megszerzése hozzájárul az egyéni boldogsághoz. És ha az egyén boldog, akkor a társadalom is az lesz.”

Itt még nem vonhatunk végérvénnyel mérleget, de van már elegendő arra utaló jel (gyarmatosítás, fegyverkezési verseny, környezetszennyezés, a Föld élettörvényeinek semmibevétele, az energiaforrások kizsákmányolása, a családok szétesése, a városi erőszak, a neoliberalizmus, a hitelválság…) hogy katasztrofális eredményről beszélhessünk.

Mindkét rendszer a boldogságra és szabadságra való törekvésből, az irántuk való vágyódásból született, mégis eredeti céljuk ellentétébe csapnak át és kényszerbe torkollnak. Az egyik rendszerben az állam érvényesíti diktatórikus módon törvényeit, a másik pedig egy olyan piacgazdasághoz vezet, amely mesterségesen gerjeszt szükségleteket, és az ember „elembertelenedését” hozhatja magával. Ezért mondta a francia köztársaság egyik hajdani elnöke:

„Meg vagyok győződve arról, hogy a liberalizmus ugyanahhoz a kudarchoz és túlkapásokhoz vezet, mint a kommunizmus. Úgy az egyik, mint a másik az emberi szellem romlottságának tulajdonítható.”

Elképzelhető, hogy a kollektív tudattalan ellenszegül ennek a fejlődésnek. Így fognak hozzá emberek ahhoz, hogy virtuális „városokba” húzódjanak vissza. Vélt eszményi életkörülményeket teremtenek maguknak, drogok, információs hálózatok, „second live” vagy asztrálutazások segítségével. Így remélik kielégíteni a boldogság iránti vágyukat, amelyet mint egy gyötrő honvágyat hordoznak magukban és amelyet egy kényszernélküli világban zajló megelégedett életnek értelmeznek.

 

Az ember négy alapvető problémája

Ma bizonyára mindenki felismeri, hogy nagy különbség áll fenn az „igazi egyetlen élet” iránti vágyunk és ama világ között, melyben élünk. Innen fakad az a meggyőződés, hogy mélyreható változásra van szükség. Hanem mik az ismertető jegyei egy ilyen változásnak. A beállítódásunkat, a törvényeket vagy a társadalmat változtassuk meg? Az emberiség perfekcióra, tökélyre való törekvésében sokáig azt hitte, hogy a haladás az „egyre jobbhoz, az egyre többhöz” vezető logikus mozgás, mely az állatembertől a gondolkodó emberhez, majd az isteni emberhez vezetne tovább.

Ha azonban az elmúlt 6500 évben a kultúrában, a filozófiában és a vallásban kifejtett fáradozásokat tekintjük, akkor fel kell ismernünk, hogy az isteni embernek oly régóta várt szakasza még várat magára. Az úgynevezett fejlett kultúrában még mindig nyugtalanítóan sok önző, tudattalan, furcsa, erőszakos, bonyolult és felelőtlen tevékenység zajlik. Az emberiség, úgy tűnik, szinte rendszeresen szembesül egyre újabb problémákkal, melyek akadályozzák ideálja megvalósításában.

Egyre újabb csapdák nyílnak. Az ókor és a középkor városai négy nagy problémakörrel találták magukat szemben: önmagukat a rajtaütésekkel szemben megvédő szerződéseket kellett kötniük más kis államokkal, városokkal és uralkodókkal. Intézkedéseket kellett tenniük az éhínség ellen, tehát meg kellet tölteniük a magtárakat és élénkíteniük kellett a kereskedelmet. Kisebb-nagyobb egészségügyi problémáik voltak, és ahogy csak tudták, el kellett hárítaniuk vagy le kellett küzdeniük a pestist, a kolerát és más járványokat. Végül pedig az új nemzedékek nevelésének és képzésének kellett szentelniük magukat, hogy szavatolni tudják a városállam lakóinak jövőbeni jólétét.

 

Tehát arról volt szó, hogy

1. szavatolják a biztonságot,
2. helyesen gazdálkodjanak a forrásokkal,
3. biztosítsák az egészségügyi helyzetet és
4. gondoskodjanak a helyes nevelésről és képzésről.

Vajon 2010-ben mások-e a problémák a fejlődő országokban? Vegyünk szemügyre néhány nehézséget, melyekkel az afrikai államoknak kell küzdeniük: Véget kell vetniük a törzsek és népek közötti fegyveres konfliktusoknak, melyek sok ezer ember halálát követelik. A legfontosabb életszükségletek tekintetében önellátóvá kell válniuk és ki kell fejleszteniük egy jobban működő mezőgazdaságot.

És aztán ott van a HIV-Aids elleni szakadatlan küzdelem. Ezt a betegséget a helyi népesség és a közelmúltig még Afrikai kormányai is jobb tudomásuk ellenére tagadták.

Javítani kell az országokban a víz minőségét és hozzáférhetőségét, valamint az infrastruktúrát. A gyerekek nagy tudásszomja ellenére hiány van iskolákból. Itt hatalmas erőfeszítésekre van szükség. Tehát még mindig ugyanarról a négy oszlopról van szó: biztonság, gazdálkodás a forrásokkal, egészség és nevelés.

Nos, könnyen áldozatul eshetne az ember a kísértésnek és azt mondhatná, hogy ezek az országok még „fejlődőben” vannak, és az úgy nevezett „fejlettebb” országoknak már nincs ilyen problémájuk. Ha ez így lenne, akkor a fejlett országoknak nem lenne szükségük sok pénzügyi és emberi energiát fordítani ezekre a területekre. A valóság azonban máshogy fest:

A világ katonai kiadásainak 70%-a esik a fejlett országokra (egész Afrikára 2,5%).¹

Észak-Amerika és Európa a legnagyobb energia-fogyasztók. Észak-Amerikának ugyanakkora az energia felhasználása, mint egész Ázsiának, jóllehet 8,6-szer kevesebb lakosa van.²

 

Az egy főre jutó egészségügyi állami kiadások 2003-ban (Dollárban kifejezve):³

Németország: 2506

Franciaország: 2273

USA: 2548

Norvégia: 4167

Afganisztán: 4

Banglades: 4

Burundi: 4

Kongói Demokratikus Köztársaság: 4

 

A nevelés és az oktatás az európai országok legnagyobb kiadási tételeit követeli meg.

Franciaországban például 2006-ban ez 60 milliárd Euróra rúgott, ez az államháztartás 15 százalékának felel meg.⁴ Ezzel világossá vált: minél fejlettebb egy ország, annál nagyobbak a katonai biztonságra, a források felhasználására, az egészségügyre és a nevelésre fordított kiadásai. A négy alapprobléma tehát mindig ugyanaz marad, függetlenül a helytől, a kortól és a kormányzási modelltől. A fejlettebb országok azonban a problémák meglétét több-kevesebb sikerrel, dollár milliárdok befektetésével palástolják.

A biztonság, a forrásokkal való gazdálkodás, az egészség és a nevelés a 21. században is a négy legfontosabb problémakör a világon.

 

Lábjegyzetek:

¹ Forrás: SIPRI (Stockholm International Peace Research Institute), GRIP (Groupe de Recherche et d’Information sur la Paix et la sécurité), WMEAT (World Military Expenditures and Arms Transfers)

² Forrás: EIA (Energy Information Administration)

³ Forrás: WHO

⁴ Forrás: A francia Gazdasági- és Pénzügyminisztérium, az európai Unió statisztikái.

A város, mint az emberi fejlődés vetülete

 

A tervezőknek és építészeknek ma már nemcsak a négy nevezetes feladat- és problémakört kell tekintetbe venniük, hanem ezen túlmenően olyan új problémák előtt állnak, mint a túlnépesedés, és annak egész bolygónkat érintő következményei. A klímaváltozás okozta globális felmelegedés, a nagyvárosokban egyre növekvő stressz és agresszió, az energiaforrások, mint például az olaj, vagy – ami talán még fontosabb – a sok országban egyre fogyó ivóvíz kimerítése ahhoz vezet, hogy sokan vetik fel magukban egy érintetlen élőhely és ezen túlmenően az emberiség jövőjének gondolatát.

 

A 21. század első évtizedében végzett közvélemény-kutatások alapján a nyugati népesség nyolcvan százaléka úgy vélekedik, hogy a bolygónkat fenyegető legnagyobb veszélyt az éghajlat-változás jelenti.

A második helyen a túlnépesedés problémája következik. Az évmilliók során a földön élő emberek száma az 1800-as évekre egy milliárdra gyarapodott. A második milliárdhoz már csak 130 évre volt szükség, és mindössze 45 évbe tellett, hogy 1975-ben négymilliárdra emelkedjen. Most, 2010-ben 6,5 milliárd főt számlálunk a Földön, akik az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozata alapján mindannyian ugyanolyan jogokkal és jogosultságokkal bírnak a rendelkezésre álló energiaforrások felett. Ha a föld egész lakossága ugyanannyi energiát használna fel, mint amennyit a nyugati világ lakossága, a világ összes energia felhasználása mára már ötször, 2050-ben pedig, amikor is előre láthatólag 9 milliárd földlakó lesz, nyolcszor magasabb lenne.

Az ENSZ és a nemzetközi tudományos intézetek megpróbálják megfejteni, hogy milyen következményekkel jár majd egy ilyen mértékű népességnövekedés. Néhány tudós azon a véleményen van, hogy az emberiség, a növekedése miatt elfojtja saját magát, így számbelileg csökken. Mások a születésszabályozást támogatják. Nem kizárt, hogy járvány vagy más katasztrófa lép fel, és megrekeszti a gyarapodást, amely egyébiránt már olyan mértékű növekedés, amely azzal fenyegeti a bolygót, hogy túlnő saját magán. Így lett mára maga az ember az emberiség problémája.

Arra kényszerülünk, hogy minden energiánkat, erőforrásunkat és értelmi képességünket összeszedjük, hogy garantálhassuk az emberiség túlélését. Elképzelhető-e vajon, hogy az alapvető probléma egészen általánosan az emberiség földön való megjelenéséből ered?

Minden problémának az énhez való ragaszkodás az oka? Ha visszautalunk a cikk kezdetén szereplő, az emberiség négy nevezetes problématerületére – a biztonságra, az energiaforrásokkal való gazdálkodásra, az egészségre és gyermeknevelésre, felismerjük, hogy egy téma közös bennük: a félelem. A félelem attól, hogy létező rendszereket adjunk fel, a félelem az élet, a tulajdon, a kultúra, vagy akár saját, kiváltságos pozíciónk elvesztésétől.

A mulandóság az emberiség félelemkísértete, mindannak az eltűnése, ami időben és térben formát öltött.

Csak nem a legmélyebb fájó pontunkon érint ez bennünket? Próbáljuk meg egyszer a világot tér és idő nélkül elképzelni, tehát úgy, hogy nincs keletkezés, virágzás és elmúlás, egy világot vég nélkül, erőforrások kimerítése nélkül, az élet befejezése nélkül… Az emberiség alapvető problémája az, hogy időben és térben létezik. Teret biztosítottunk magunknak a szívünkben e világ emberi terve, az én és a személyiség számára, s az mégis halálos építménynek bizonyul. A nagy tévedés – sőt talán a nagy árulás – annak az elfogadása és javallata, hogy lehetséges az állandó fejlődés ezen a földön. Minden bennünk rejlő energiával üldözzük a képzelt boldogságot, amely folyton kisiklik kezeink közül. Addig, amíg nem merjük elismerni, hogy a bio-pszicho ember, ahogy nevezzük, akármilyen műveltségre is tesz szert, sohasem lesz tökéletes.

Az embernek egész egyszerűen nincs lehetősége a tökélyre, nem neki találták ki. Ahhoz, hogy tökéletes legyen, az embernek egy eszményi tervből kell kiindulnia. Tökéletlen tervünk, a látható, anyagi ember építési rajza már előre tartalmazza a feloldást, a véget.

Tudatállapot = A város állapota

A történelem során a városok voltak azok, melyek megértették az adott időben élő emberiség szükségleteit. Az ember tudatállapotára utal az általa alkotott környezet.

Azt építjük, ami bennünk van, azt alkotjuk a házak, az épületek, a társadalmi szervezetek, a törvények, a kultúra, a tudomány, a vallás és a politika formájában.

A város az emberi tudat utánzata, vetülete.

Ebből vezethető le az alábbi axióma:

„A város mi magunk vagyunk”

Másképp fogalmazva: Ahhoz, hogy megtaláljuk az ideális várost, először a tökéletes embert kell megtalálnunk.

Az eszményi város prototípusa

 

Amíg az idő világában élünk, lehetőségeinkhez képest hozzájárulunk ahhoz, hogy megoldást találjunk a biztonság, az erőforrások, az egészségügy, a gyermeknevelés és a környezetszennyezés kérdéseire. Kultúránk és belső jellegünk egyaránt erre kötelez minket. Az eredeti emberiség életterületén uralkodó örökérvényű élet lényege szerint azonban az életfontosságú folyamatok soha nem érnek véget – ezen a területen az önmegvalósítás mások szolgálatát jelenti.

 

Láttuk, hogy milyen nagy mértékben függ egymástól az ember és környezete. Az ember társadalmi lény – a más emberekkel folytatott csere, a kapcsolat lényeges jelentőségű számára. Eme cserefolyamatokból alakulnak ki az együttélés formái, a települések, falvak és városok – itt zajlanak a konfliktusok, melyek segítségével belátás és tudat keletkezhet. Környezetünk fajtája a tudatunk tükörképe. Ezért a tökéletes város kérdésével a következő további kérdések függenek össze:

 

Létezik-e a tökéletes ember?

Milyen tulajdonságai vannak?

Hol található az ilyen ember?

 

Az emberiséget az idő világán keresztül vezető útján mítoszok, legendák és beavatott írások kísérik – ezekben találkozunk olyan emberek ábrázolásával, akik tökéletes lények.

Az ilyen embert olykor sugárzó, szárnyas sárkánynak ábrázolják, máskor pedig egy minden dimenziót uraló mesternek, hősnek, vagy Istennel azonos lénynek. A hermészi szövegekben úgy jellemzik őt, mint aki „Istennel egy”, mint aki „egy végtelen szféra, melynek középpontja mindenütt jelen van, és határa nincsen sehol”.

Lao Ce számára az ilyen ember eggyé vált Taoval. Taoról ezt mondja: „Tao üres, sugarai és hatásai mégis kimeríthetetlenek. […] Nem tudom, kinek a gyermeke. Már a legmagasságosabb Isten előtt létezett.”*

A Rózsakereszt az emberről mint mikrokozmoszról beszél. Ez az eredeti mikrokozmosz emberemlékezet óta létezik. Isteni lényként fejlődik a szellemtérben, és életének forrása az egyetemes Világosság. Ebben a térben cselekszik, tökéletes összhangban a Világosság rezgésével. Ezt a teret lehetne ideális városnak nevezni: olyan élettér ez, amely természetes módon engedelmeskedik az Abszolút törvényeinek és együtt rezeg az eredeti energiával. Bármely névvel jelöljék is, akárhogyan nevezzék is ezt a teret: Nirvána, a szent Jeruzsálem, Isten városa, vagy a Szent Szellem – ez a tér mindig a dimenziók feletti valóság, az isteni életterület, melyben a halhatatlan emberiség él és fejlődik.

Az ideális várost nem lehet létrehozni – ez a város már létezik!

Az emberiség problémáinak érdembeli megoldására egyetlenegy módszer létezik: a mikrokozmoszt, melyben a személyiség él, újból életre kell kelteni. Amíg az idő világában élünk, törekednünk kell arra, hogy a biztonság, az erőforrások, az egészség, a nevelés és az elszennyeződés problémáit megoldjuk. Kultúránk és belső jellegünk egyaránt erre kötelez minket. És ehhez szívvel-lélekkel hozzá kell járulnunk.

Az örök esszencia azonban ennek nincs alávetve. Hiszen a tér és idő nélküli létben, az eredeti emberiség életterületén az életfolyamatok nem érnek véget, hanem örökös áramlásban vannak. Ebben a térben nincs szükség harcra, az életben maradás sem igényel fáradságot – minden és mindenki abszolút az őt megillető helyet kapja, az élet végtelen fejlődési folyamatában.

Ha megtanuljuk megérteni újra helyreállított kis világunk, mikrokozmoszunk élet-törvényeit, és követjük azokat, akkor hozzájárulunk az ideális város megalkotásához. Miként történik ez?

A mikrokozmosz az isteni idea emanációjaként minden isteni tulajdonsággal rendelkezik. Magjában az isteni Nap energiája hat, ezért élet-háztartása és energiaforrásai kimeríthetetlenek. Mivel teljesen kifejlődött örökkévalósági lény, egészségét semmi sem támadhatja meg. Ekkor már nincsen az idő hatásainak alávetve, hanem eggyé vált a kimeríthetetlen bölcsesség és megismerés egyik életterületével.

Hasonlatunkban ez a kis világ az eszményi város őstípusa. Ugyanis a környezet, amelyben egy ember fejlődik, a tudathoz igazodik, ebben fejezi ki a saját fajtáját. Így él az ember az eredeti tiszta egységben a nagy Egésszel. Ez egy tökéletes integrációs modell, amelyben mindenki mindenkit szolgál.

 

Krisztus – az egyetemes élet-elv

A tiszta, egyetemes kereszténység megnyitotta ezt az utat az ember számára. A modern Rózsakereszt nem valamilyen történelmi Krisztusról beszél, hanem egy új életvitelről, az egyetemes Krisztus-energiában és vele folytatott életről. Ebben az erőben az eszményképek belső valósággá válnak. A gnosztikusok a tökéletes mikrokozmosz prototípusát nevezik „Krisztusnak”.

A Krisztus-elvet minden ember magában hordozza. Ez a mikrokozmosz megújításához szükséges szellemi mag. Tehát minden embernek megadatott, hogy az életét az újjáépítés útjává tegye, és közeledjék ehhez az elvhez.

Ez megmutatja az embernek az igazi utat és elvezeti a tökéletességhez, az eszményi városhoz. Krisztus a mikrokozmikus ember, akit „eszményi városnak” is nevezhetünk. Tamás evangéliumának harmadik szakaszában olvashatjuk: „…a birodalom bennetek és körülöttetek van”.

 

Krisztianopolisz

Mindezek ismeretében nem lesz nehéz megértenünk azt a hátteret, amely előtt a XVII. század rózsakeresztesei képviseletében Johann Valentin Andreae az ideális várost „Krisztianopolisznak” nevezte. Itt nem egy földi értelemben vett testvéri közösségről van szó, melybe a lakókat morális állapotuk alapján választják ki és veszik fel, hanem „Krisztiánopolisz” alatt azt az örökké létező, szent, isteni várost kell értenünk, amely egy spirituális, belső síkon fekszik. Ez olyan város, olyan társadalom, olyan közösség, amelyben az örökkévalósági élet rezgése uralkodik. Az idők során sok különböző misztériumiskola követte egymást, és mindegyikük megalkotott egy ilyen, bensőleg elcsendesedett és harmonikus teret. Ebben a térben kapcsolódtak össze férfiak és nők, hogy megvalósítsák a mikrokozmikus élet újra-felépítésének alkímiai folyamatát. Megszabadították magukat tértől és időtől, és beléptek az emberiség eredeti birodalmába.

 

A város három fajtája

Ha férfiak és nők egy csoportja belső Krisztus-elvük alapján a gyakorlatban megvalósítja ezt az élet- és tudatmódosítást, akkor ennek társadalmunkban mindenképpen következménye lesz. Bizonyos ideig olyan körülmények alakulnak ki, amelyek minden, ezekre érzékeny embernek nagy lehetőségeket kínálnak arra, hogy felismerhessék és be is járhassák ezt az utat. Azonban nagyon fontos belátnunk: ezek a lehetőségek csak egy bizonyos ideig vannak jelen, és noha balzsamként hathatnak, mégsem fogják világunkat megjavítani vagy megszépíteni. Céljuk az, hogy tudatunkat összekössék az örökkévaló élet, az eszményi város belső valóságával.

Egy városnak három fajtája van: először is, itt van a mulandó város, amelyben minden időben felállítják a biztonság, az erőforrások kezelése, az egészség és a nevelés négy oszlopát. Az ilyen város mindig eltűnik, majd újra és újra megépül. Olyan társadalmi fejlődést jelent, amely az eredeti élet értelmében nem képes semmilyen valódi jövő-perspektívát kínálni. Ezen kívül van egy olyan „város” is, amely rövid időre megjelenik, amikor és amíg egy misztériumiskola megvalósítja a transzfiguráció alkímiai munkáját. Az ilyen szellemi iskola a mikrokozmosznak az eredeti élet energiái segítségével történő helyreállítására hívja fel a figyelmet, és bizonyos hatást gyakorol a világra és a társadalomra.

Az évszázadok során sok különböző gnosztikus, megszabadító közösség és misztériumiskola jelent meg – földrajzilag nézve nagyon különböző pontokon. Megtalálhatók voltak Kínában, az indo-iráni területen, Kis-Ázsiától egészen Bulgáriáig, Nagy-Britanniában és Dél-Franciaországban. Ezek a közösségek mindig egy új, megszabadító impulzust adtak, amely azután társadalmi változásokat is vont maga után. Az ó-egyiptomi kultúra, Máni gnózisa, vagy az albigensek szerzete csupán néhány példa arra, hogy milyen hatásokat fejthet ki egy gnosztikus szerzet kifejlődése. És noha a hatalmat birtokoló vallási és politikai erők tűzzel-vassal harcoltak az ilyen közösségek ellen, mégsem szabad hatásukat lebecsülnünk. Az ilyen közösségekkel kapcsolatban álló emberek tudatát újra és újra arra ösztönözték, hogy önállóan gondolkodjanak és cselekedjenek, és így a megszabadító élet utáni vágy egyre erősödött.

És végül: létezik a mindenütt jelen lévő, tökéletes város az örökkévalóságban, ahol a mikrokozmikus emberiség örök lakóhelye van. Ebben a városban nincsen sem tér, sem idő, hanem van egy örökkön örökké tartó fejlődés az új lélekélet terében, egy tökéletes és mindenütt jelen lévő élettérben, amelynek kifejeződése az abszolút szeretet.

 

* Tao Te King 4. fejezet, A kínai Gnózis – Rozekruis Pers, Haarlem

Belső és külső Kereszténység

A 4. században az eredeti kereszténység számára komoly következményekkel járó dráma játszódott le. Konstantin császár (289-337) ideje óta hatalmas politikai játszma zajlott, hogy a kereszténység valódi, minden ember számára megtapasztalható belső megélését elválasszák a római állami-kereszténységtől, melyet elsősorban a hatalom eszközeként vetettek be. Ebben a drámában fontos fejezet volt az egyház ún. „eredeti iratainak” a meghatározása, melyeket kezdetben „az új római tanúknak” neveztek, ám hamarosan már „Új testamentummá” váltak. Az eltelt évszázadok után azonban nemrég megtalálták a Tamás evangéliumot, amely merőben más színben tünteti fel a kereszténységet.

 

„Aki ezen igék értelmét megtalálja, nem ízleli meg a halált.”

Így kezdődik a Tamás evangélium. E szavak értelmének komoly kikutatása helyett azonban egyszerűen eretnekként, és az igazságnak nem megfelelőként elutasították őket. Hogyan történhetett ez? Felfedeztek egyáltalán bármit is e szavak valódi jelentéséből?

A kereszténység kezdetén nem jelentett problémát, hogy a különféle csoportokban eltérő felfogások uralkodtak, mígnem Ireneusz egyházatya a 2. században nyugtalanná vált. Azt állította, hogy csak egyetlen egyház létezhet. És szemében csak ennek az egyháznak a tagjai voltak ortodox keresztények, akik birtokolták az igazi vallást.

Ezért nem sorolta az igazhitűek közé a gnosztikus Valentinuszt, Bazilideszt, Montanuszt és Marciont. Ireneusz nézetei lassanként teret nyertek, olyannyira, hogy az egyház a 4. század végére stabil szervezetté fejlődött, és immár lehetséges volt egy szigorú, messzemenő hatásokkal járó szabályrendszer bevezetése:

• Kánonban rögzítették, hogy mely könyvek szentek és melyek nem, és milyen iratoknak kell egyszer s mindenkorra a Bibliához tartozniuk.
• Egy püspököt neveztek ki az egyház élére.
• Az egyházi tanokban meghatározták, hogy mit kell hinni. Ezt a tant a további zsinatokon egyre jobban kidolgozták és részletesen megfogalmazták.

Ennek következményei súlyosak voltak. Az 1945-ben Nag Hammadiban feltárt közel 35 evangélium sem képes a majdnem kétezer éves kánont megváltoztatni, annak ellenére sem, hogy a felfedezett evangéliumok Jézus-képe jelentősen eltér az egyházi tanokétól. Ezekben az iratokban azokat a tanokat írják le, melyek szerint az eredeti keresztények éltek és dolgoztak.

Egyébiránt az egyháznak a Názáreti Jézusról alkotott képe kezdetben még nem volt meghatározva. Csak a 451-es chalcedoni Zsinaton zárták le a róla folytatott vitát. Négy és fél éven át vitatkoztak arról a kérdésről, hogy milyen módon működött együtt az isteni és a földi természet Jézusban. Athanaziusz velősen fogalmazott hitvallásában: „Bár Isten és ember egyben, mégsem kettő, hanem egy a Krisztus.”

Felfogását elfogadtatta, és az apostoli hitvallás Jézusra vonatkozó részét végül így fogalmazták meg: „Jézus Krisztus az egyszülött fiú”. Ezzel kőbe vésték a klasszikus képet: Istennek csak egy fia van, aki a Földön Isten-emberként született.

 

Az Isten-ember

A Gnózis tanaiban és a misztériumvallásokban az isteni-ember ismert jelenség. Ezek az isteni születésre utalnak, amely megvalósulhat az emberben. Az eredeti kereszténységben ez a nézet szintén általánosan elfogadott volt. A Lukács evangélium beszámol arról, hogy Jézus keresztelésénél egy hang szólott a mennyekből: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.”

Egyes egyházatyák a 2. zsoltárból hozzáfűzték: „…én ma nemzettelek Téged.” Tehát abból indultak ki, hogy az isteni születés Jézus későbbi életében történt, nem pedig a születésekor.

A 2. zsoltárban szintén beszélnek az isteni születésről, amit egy ember az életében tapasztalhat meg. Az értelmezésnek az egyik formája, ha ezt kizárólag Jézusra vonatkoztatják. Ugyanez történt a János evangélium szavaival is:

Az „egyszülött fiú” fogalmát úgy magyarázták, hogy Istennek csak egyetlen fia van. Szó szerint azonban úgy hangzik, hogy az „egyetlenből” született, ami azt jelenti: Istenből született. Valószínűleg ezt a szakaszt később adták hozzá, mert két szakasszal előtte, a János 1,12-ben leírják az isteni születést az emberben: „Akik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek…” És a 13. szakasz így folytatja: „Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.”

 

Lukács és Máté

Első pillantásra Lukács és Máté evangéliumai Jézus testi születésére helyezik a hangsúlyt. Ez különösen igaz a Lukács evangéliumra. Szövege annyira az anyagi nézetre összpontosít, hogy leginkább csak történelmileg értik. Máté Jézus nemzetség-táblájával kezdi, amely az emberi származást hangsúlyozza: „Jézus Krisztus, Dávid fia…” A Lukács evangélium 3. részének 23. szakaszában pedig ez áll: „…amint állítják vala, a József fia vala”. Ez a rész ezekkel a szavakkal zárul: „ez Ádámé, ez pedig az Istené.” Eközben feltűnik, hogy Jézusnál nem csak az istenit említik, hanem mindenekelőtt az ember isteni eredetét. Az egyháztörténelemben mindez kevés figyelmet kapott.

 

Tamás evangéliuma

A Tamás evangélium keletkezésének idejéről még tanakodnak a tudósok. Erős érvek szólnak a korai, az 50. év körüli keletkezés mellett. Tamás evangéliumát Márk evangéliuma követi elsőként (Kr. u. 60-ból).

A négy bibliai evangéliummal ellentétben a Tamás evangélium nem folytonos történet, hanem Jézus kijelentéseinek (az ún. logionoknak) a gyűjteménye, életének leírása nélkül. Ugyanígy keveset beszél a szenvedésről és a feltámadásról. Tamás evangéliuma így szabadabb, és kevésbé befolyásolják a különböző értelmezések.

 

Jézus a Tamás evangéliumban

Tamás evangéliumában Jézus nem nevezi magát Isten fiának. Ezzel szemben tanítványai figyelmét isteni eredetükre hívja fel: „Ha megkérdezik Tőletek: Honnan jöttetek? Feleljétek: a világosságból jöttünk, onnan, ahol a világosság önmagából lett. Múlhatatlan volt, és a képmásaiban (testben) nyilvánult meg.

Ha azt mondják Nektek: Kik vagytok? Feleljétek: a fiai vagyunk, és mi vagyunk az élő Atya kiválasztottjai.” Tehát a tanítványokban tudatosítják, hogy ők is az élő Atya fiai. És a 108. logionban Jézus azt mondja:

„Aki az én számból iszik, olyanná lesz, mint én.” Mikor Jézus önmagáról beszél, akkor az mindig úgy történik, mint a 77. logionban: „Én vagyok a világosság, ami mindenek felett van. Én vagyok a mindenség. A mindenség belőlem lett, és a mindenség visszatért hozzám. Hasítsatok fel egy fát, és én ott vagyok. Emeljetek fel egy követ, és megleltek ott.” Ebben a kijelentésben különösen előtérbe kerül a Tamás evangélium egyetemes jellege, ami a többi evangéliumban nem ilyen egyértelmű. A taoizmussal is felfedezhetünk egy párhuzamot. Amikor Csuang-ce azt mondta egy tanulónak, hogy Tao mindenütt jelenvaló, az azt kérte Tőle: „Tudnál valamivel érthetőbb lenni?” Mire Csuang-ce egy hangyára mutatott, de a tanuló nem értette. Erre egy gyomra terelte figyelmét. És mivel a tanuló még mindig nem értette, egy homokszemre mutatott. Az egyiptomi Gnózisban ugyanez a felfogás szintén megvan. Hermész azt mondja Aszklépiosznak: „Aki önmagát ismeri, az a világot is ismeri.”

 

Az Isten-ember visszatér

A Tamás evangélium megnyitja a lehetőséget, hogy minden történelmi értelmezésen átlássunk, felismerjük isteni eredetünket, és a bennünk lévő örökből éljünk: „Mondd meg nekünk, milyen lesz a végünk. Jézus mondja: Felfedeztétek hát már a kezdetet, hogy a végről kérdeztek? Mert ahol a kezdet van, ott van a vég is. Boldog, aki a kezdeten áll, mert felismeri a véget és nem ízleli meg a halált.”

Számok, életszabályok és kompetencia

 

Kompetencia alapú (szakértelemre irányuló) oktatás a püthagoraszi iskolában és püthagoraszi belátások 2010

 

A tanárok által a diákoknak szánt matematikai feladatok közül tulajdonképpen nem hiányozhatnának Püthagorasz számítási példái. Szerinte az isteni világ „halhatatlan istenei” számok formájában nyilvánultak meg. A számok képezik az univerzum törvényeit. A számtanlecke, amely – úgy tűnik – most mindenekelőtt az információközlés eszköze, a püthagoraszi bővítéssel mágikus, sziporkázóan vibráló eseménnyé alakul át.

Ez mindenkit érint, mivel saját kisugárzásának minősége által mindenki maga is részt vesz az eredmény meghatározásában. De mit hoz a jövő? Pozitív vagy negatív eredményt?

Felelősséggel tartozunk az egész Föld jövőbeli történéseiért, és tudatában vagyunk jelenlegi, döntő, lélegzetelállító felelősségünknek. Ehhez képest a híres Harry Potter történet hetedik kötetének izgalmas vizsgái csupán baráti gyerekjátékokká zsugorodnak egy napsütötte, homokos tengerparton.

Manapság a „mindent vagy semmit” a játék tétje, és ez elől nincs menekvés.

Az iskolákból halljuk, hogy a gyerekek ma már nem tudnak úgy számolni vagy betűzni, mint régen. Ebben már a tanítók és tanárok is egyre inkább gyakorlatlanokká válnak. E hiányosság okának az utóbbi évtizedek oktatási reformjait jelölik meg, amelyek a kompetencia, a szakértelem megszerzésére helyezik a hangsúlyt.

A nyelvi, számolási és történelmi alapismeretek tanítása helyett, arra használják a tanítási időt, hogy prezentációkat készítsenek, és beszédtechnikákat gyakoroljanak. Így az olyan banalitásoktól nem zavartatva, mint a helyes betűzés, nyelvtan, évszámok, osztás vagy százalékszámítás, a mai fiatal az internetről leszedett és összegyűjtött bármilyen információt a legmodernebb virtuális technika segítségével képes osztálytársainak átadni.

Itt persze nyitott a kérdés, hogy ezek a megszerzett információk helyesek-e.

 

Szellemi iskolák

Az oktatásra minden korban és minden kultúrában panaszkodtak. Az egész világon találkozunk történetekkel vagy fotókkal iskolás gyerekekről és felnőttekről, akiket oktatnak. Tanulásuk tárgya és a kulturális kereteik felé való elkötelezettségük időben és regionálisan nagyon eltérő. Az emberek változnak, így az oktatásuk és az arról folyó viták is. Ez nem új, mondhatnánk.

Mindamellett van egy oktatás, amely sohasem változik. Ez különbözik a fennálló, nyilvánosan szabályozott oktatási módszerektől. Ez az élet misztériumaira való oktatás. A tananyag itt változatlanul olyan témákkal foglalkozik, mint: az ember mint mikrokozmosz; viszonya a makrokozmoszhoz; származása; halhatatlan lelke.

Ez az oktatás szellemi iskolákban történik, amelyek minden évszázadban fennálltak és most is léteznek a Földön, testvériségek vezetik őket, „papok és papnők”.

Ha nem volt nyilvános, akkor titkosan, zárt ajtók mögött történt, kevés vagy éppen sok tanuló számára. Itt az ember képzelőerejéhez szóltak. Ilyen iskola volt Püthagoraszé is.

 

Püthagorasz és a püthagoraszi iskola

Püthagorasz időszámításunk előtt 550 környékén a görög Samos szigetén született. Az életrajzok arról számolnak be, hogy már nagyon fiatalon Egyiptomba megy, hogy Memphisz és Théba papjainál tanuljon. Ezek után asztronómiát tanult a kaldeusoknál, majd geometriát a föníciaiaknál, valamint az ő mágiájuk misztikus rítusait. Úgy hírlik, hogy különféle misztériumiskolákban nyert beavatást.

Tanulmányai után Püthagorasz rövid időre visszatért Samos szigetére, politikai problémák miatt azonban végleg elhagyta szülőhelyét és Dél-Olaszországba, Crotonba költözött. Itt alapította meg iskoláját, amely állítólag 400 évig állt fenn.

Ennek két részlege volt, egy nyilvános osztály és egy zárt misztériumiskola. Ennek megfelelően két tanulói csoport is volt: a „hallgatók” és a „követők” vagy „utódok”. A hallgatók látogatták a nyilvános iskolát, zeneelméleti és matematikai oktatásban részesültek.

Az utódoknak bejárásuk volt a misztériumiskolába és zárt közösségben éltek.

Oktatásuk a hallgatás éveivel kezdődött. A tananyag többek között az inkarnáció tana, a számmisztika, a Gnózis tana, a matematika és a zene volt. Azt tanította, hogy az ember isteni származású és vissza kell térnie eredetéhez. A misztériumiskolában az oktatás célja akkor teljesült, ha a haladó tanuló képessé vált arra, hogy az újraszületések ciklusát befejezze.

Az utódok vegetáriánusok voltak és Püthagorasz Arany Versei-nek (ld. keretben) szigorú szabályai szerint éltek. Hozzájuk tartoztak a történelem folyamán az első nők is, többek között Püthagorasz felesége és három lánya is.

 

Püthagorasz: a számok az alapok

A számok oktatása foglalta el a legfontosabb helyet. A számok voltak a püthagoraszi oktatási rendszer alapjai.

Az általunk történetekből és mítoszokból ismert „halhatatlan istenek” Püthagorasz szerint a valóságban számok. Ők jelenítik meg az univerzumnak és teremtményeinek a törvényeit. Hasonló ismereteket találunk a Kabbalában is.

A számok alapjában véve élő energiaképek, amelyek különféle rangsorolását matematikai ábrázolásuk jeleníti meg. Ők teremtik és határozzák meg az életfeltételeket a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban.

Püthagorasz szerint a 10-es szám az egész teremtés alapja. A 10 ugyanis a Püthagorasz által „Tetraktysz”-nak nevezett részekből tevődik össze, tehát négy számból: 1+2+3+4=10. A Tetraktysz szent szimbólum volt, és a folyamatos teremtés és megújulás titkát is tartalmazta.

E szent szimbólum négy szintjét Püthagorasz az alábbiak szerint magyarázta:

1. A Monád az egység szimbóluma, a teremtés előtti létállapoté.

2. A Diadé szimbolizálja a teremtés folyamatában az első mozzanatot: a monád két polaritássá osztódását, amit keleten a Jinnek és Jangnak neveznek.

3. A Triád jelképezi a két polaritás egyesülését egy közvetítő erő révén.

4. A Tetrád a keletkezett teremtés, az univerzum szimbóluma; anyaginak ábrázolják, a négy elem, a tűz, a levegő, a víz és a föld segítségével.

Ezeket az ismereteket szigorú titoktartás közepette csak az „utódok”-kal közölték Püthagorasz iskolájában.

 

A püthagoraszi iskolának vége, de az ott tanított gondolatok megmaradnak

A hivatalos fórumok, ahogy ez lenni szokott, nem lelkesedtek azokért az eszmékért, melyekkel Püthagorasz iskolája foglalkozott. Oktatás a saját, belső istenségről és a teremtés helyes alakítása az örök, élő és életet ajándékozó matematikai számjegyek által, egyszer és mindenkor hadilábon állnak a hatalom birtokosaival, akik az emberiséget szívesen tartják tudatlanságban. A crotoni iskolát ezért folyamatosan támadták és végül, 400évvel az alapítása után felgyújtották. Ezen kívül az évszázadok során Püthagorasz számos követőjét meggyilkolták.

De elpusztítani csak embereket és építményeket lehet, az ismeretet nem. Így befolyásolják Püthagorasz ismeretei már évszázadok óta a különféle újplatonista, hermészi, kabbalisztikus és gnosztikus hagyományokat.

Tiánai Apollós, a Krisztus utáni első század újplatonista filozófusa például azt mondta Perzsia királyának, hogy „szívesen megismerném mágusaid tudását, hogy igazolva lássam, tudásuk valóban olyan nagy-e, mint ahogy azt beszélik. Jómagam Samos-i Püthagorasz tanait követem.” E Püthagorasz-utód legjelentősebb műve a Nuktemeron.

De a mi zenénk sem létezne a püthagoraszi „szférák harmóniája” nélkül. Így vezette be Püthagorasz többek között a hangtávolságok tanát: oktáv, kvint és kvart. Zenei ismereteit még Johann Sebastian Bach (1685-1750) is alkalmazta.

 

Püthagorasz és a kompetencia alapú oktatás

Amit korábban csak a titoktartás esküjét letevő kiválasztottaknak tanítottak meg, ma mindenkinek a rendelkezésére áll az interneten. Ma már nem szokás a helyes életvitel egy éven át tartó tanulása, például Püthagorasz Arany Versei alapján, mielőtt beavatást nyernénk a teremtés törvényeibe. Ma az internet nyilvánosságát „demokratikusnak és átláthatónak” titulálják. A tudatlan varázslótanoncok egyre növekvő számával kapcsolatos veszélyeket ilyen – mindenki számára – pozitív fogalmakkal söprik le az asztalról.

Talán képesek vagyunk itt egy impulzust adni és a jóra ösztönözni. Azt ajánljuk az oktatási minisztériumoknak, hogy a kozmosz és teremtményei titkainak feltartóztathatatlan megnyilvánulásait ágyazzák be egy szabályozott oktatási rendszerbe. Ha már a számítási oktatásnak meg kell változnia, akkor miért ne vegyük fel Püthagorasz tanait is a tananyagba? És ennek folyományaként: Püthagorasz életszabályait is miért ne? Ezeket nevezhetnénk „kompetenciáknak”.

 

Forrás:

De Gulden Verzen van Pythagoras en andere Pythagoreesche Fragmenten, Florence M. Firth által rendszerezve

Jan van Rijckenborgh, Tiánai Apollós Nuktemeronja, Rozekruis Pers, Haarlem

Ősi bölcsesség a ma gyakorlata számára

PÜthagorAsZ arany versei

 

Püthagorasz két és fél ezer éve élt Görögország azon kolóniájában, amelyet ma Szicíliának neveznek. Püthagoraszt gyakran említik együtt más nagy filozófusokkal, Hermésszel, Zarathustrával és Platónnal. Tőle származik a „filozófia” szó, melynek jelentése: a bölcsesség szeretete. Azon a véleményen volt, hogy az embernek elsősorban a lélek tisztaságára kell törekednie, melyet úgy érhet el, ha minden élőt tiszteletben tart és elgondolkodik az univerzumon. Az univerzumban ugyanis rend és harmónia uralkodik. Milliárdnyi fejlődés található benne, ahol minden a maga természetes ritmusában és ütemében növekszik. Ebben a magasztos egészben a számok, számértékek és számviszonyok határoznak meg minden jelenséget.

 

A legenda szerint Püthagorasz egyszerre több helyen is jelen tudott lenni. Képletesen ezt a jelenlegi korszakunkra is lehet érteni, mivel filozófiájának befolyásai széles körben elterjedtek: az etikában, a csillagászatban, a zenében és a matematikában.

 

Shakespeare A Velencei kalmár című művében a következő áll:

„Jessica, ülj le. Nézd, arany köröcskék

Sűrűn borítják a menny boltozatját:

S nem láthatsz ott oly kicsi csillagot,

Mely, míg mozog, ne zengne, mint egy angyal,

A csillószemű kerubok karában.

A nem-múló lelkek összhangja ez,

De míg ez a veszendő sárgúnya

Takarja durván, addig meg se halljuk.”

 

A püthagoreusok meghatározott életszabályokat követő csoportokat alkottak. Erről csak töredékek maradtak fenn. Dikaiarchos szerint Püthagorasz azt tanította, hogy a lélek halhatatlan. Minden, ami létrejön, a korszakok meghatározott körforgásában újjászületik. Emiatt nincs olyan dolog, ami abszolút új lenne. Minden, ami élő, rokon egymással, mivel egyetlen élet részét képezi. Férfiak és nők egyenrangú tagjai voltak a püthagoraszi iskolának. Közösségben éltek, és valamennyi tulajdon közösnek minősült. Még a zenei, matematikai vagy csillagászati területen tett felfedezéseket is köztulajdonnak tekintették. Bizonyos felfedezéseket még halála után is Püthagorasznak tulajdonítottak.

A püthagoreusok etikájában a kontemplatív, elmélkedő, szemlélődő élet foglalta el a legfontosabb helyet: „Idegenek vagyunk ebben a világban, és a test a lélek sírja. Nem szabad azonban megkísérelnünk, hogy öngyilkossággal meneküljünk tőle, mivel Isten tulajdonai vagyunk.

Ő a mi őrzőnk, és ha nem ad erre megbízatást, nem szabad a létezés elől megszöknünk.

Ebben az életben háromféle embertípus létezik, melyeket az olimpiai játékok látogatóihoz lehet hasonlítani. A legalacsonyabb osztályba a kereskedők tartoznak, a következőbe a mérkőzések résztvevői, a legmagasabba pedig a nézők.

A legmagasabb megvilágosodást az önzetlen bölcsesség és tudomány által lehet elérni. Az az igazi filozófus, aki ezeknek szenteli magát; célratörően megszabadítja magát a születések kerekétől.”

A „teória”, „elmélet” szó – ahogyan a modern filozófus, Bertrand Russel mondja – orfikus eredetű. Tehát az ókor misztikus-vallásos mozgalmából és tanából ered. Ebben a lelket isteni alkotóelemnek tekintették, amely sok inkarnáción keresztül végül megszabadul a testtől. Ezt a szót „szenvedélyes, szimpatikus szemlélődésként” is le lehet írni. Egy elmélet matematikai felismeréshez és mély belátáshoz is vezethetett. A szó lassanként Püthagorasz által nyerte el a mai jelentését. De mindenekelőtt azok számára, akiket inspirált Püthagorasz, azoknak őrizte meg az eksztatikus megnyilvánulás egy elemét. Aki ellenszenvvel tanult matematikát az iskolában, annak ez furcsán hangozhat. Aki azonban megérzett valamit az azonnali, lelkesítő „felismerésből”, amelyet néha a matematika ajándékozhat – ugyanúgy, ahogyan a felismerés a megszabadulás ösvényén – meg fogja érteni Püthagorasz felfogását.

A püthagoraszi életszabályokból többek között Püthagorasz arany versei, verssorai maradtak fenn számunkra. Ebből idézünk egy részletet:

 

Püthagorasz arany versei

Tiszteld mindenekelőtt a halhatatlan isteneket, ahogyan azt a törvény előírja.

Tekints hódolattal a fogadalomra, és a jósággal és világossággal eltöltött hősökre.

Tiszteld az ezen a világon ható démonokat is, a nekik járó imádattal.

Tiszteld szüleidet és mindazokat, akik közel állnak hozzád.

Az emberek közül az erényeset válaszd barátodul.

Hallgass mindig szelíd figyelmeztetésére, hasznos és erényes tetteit pedig tekintsd példaképnek.

Ha csak lehet, egy kis hibája miatt ne vessz össze barátoddal; mert a szabad akarat(erő) és a sors szerinti elrendelés közel állnak egymáshoz.

Gyakorold magad abban, hogy elkerüld a következő szenvedélyes tulajdonságokat: mohóság, restség, érzékiség és harag.

Semmi rosszat (méltánytalant) ne tégy, sem mások jelenlétében, sem akkor, ha egyedül vagy.

Hagyd, hogy a becsületérzés vezessen.

Tetteidet és szavaidat az igazságosság vezesse.

Szokj hozzá, hogy semmiképpen ne légy megfontolatlan.

Mindig gondolj arra, hogy a sors rendelése szerint mindenkinek meg kell halnia, és hogy Fortuna kegye bizonytalan, és ahogy megkaptad, úgy el is veszítheted azt.

Ez minden szerencsétlenségre is vonatkozik, amelyeket isteni rendelésre el kell szenvednünk: viseld el türelemmel a sorsodat, bármit hoz is a számodra, és sohase zúgolódj ellene. Azonban kíséreld meg megjavítani, amennyire csak tudod.

És gondold meg, hogy a sors a balszerencse nagy részét nem a jó embereknek küldi.

Ezt az emberek sokféleképpen magyarázzák, jól s rosszul.

Ne csodáld őket elhamarkodottan, de ne is utasítsd el őket.

Ha igazságtalanságot hirdetnek, hallgasd szelídséggel, és oltalmazd magad türelemmel.

Minden alkalommal jól figyelj a következőkre:

Ne hagyd, hogy bárki a szavaival, vagy tetteivel félrevezessen, vagy rábeszéljen, hogy olyasmit mondj vagy tégy, ami nem üdvös számodra.

Légy megfontolt, és mérlegelj, mielőtt cselekszel, nehogy ostobaságot művelj.

Mert nyomorult ember az, aki meggondolatlanul beszél, vagy cselekszik.

Csak azt vidd végbe, amit később nem bánsz meg, vagy ami nem lesz hátrányodra.

Ne tégy olyasmit, amit nem értesz, hanem tanuld meg mindazt, amit tudnod kell, és kellemes életed lesz.

Semmiképp se hanyagold el testi egészséged, hanem lásd el a szükséges mennyiségű táplálékkal és itallal, és a szükséges mértékű mozgást is biztosítsd neki.

Mértéken azt értem, ami nem akadályoz.

Válassz hozzád illő, tisztességes, de ne fényűző életet.

Kerülj mindent, ami irigységet vált ki.

És ne légy szükségtelenül pazarló, mint aki nem tudja, hogy mi szükséges, illendő és tisztességes.

Ne légy mohó vagy fukar. Itt fontos a mérték.

Csak azt tedd, ami nem hátráltat, és gondolkodj, mielőtt cselekszel.

Mikor nyugovóra térsz, ne hagyd, hogy elragadjon az álom, mielőtt értelmeddel meg nem vizsgáltad e nap minden tettét. Mi volt helytelen? Mit tettem? Mit mulasztottam el, amit meg kellett volna tennem?

Ha megállapítottad, hogy helytelenül cselekedtél, dorgáld meg magad szigorúan. És ha valami jót tettél, akkor örülj neki.

Pontosan kövesd mindezeket a szabályokat, gondolkozz el rajtuk, és tiszta szívből szeresd őket. Az isteni erények útjára vezetnek majd téged.

Bizony, arra esküszöm, aki a lelkünkbe helyezte, az örök lénybe ültette a Szent Négységet (Tetraktyst).

Mielőtt hozzáfogsz egy munkához, kérd az isteneket, hogy fejezzék be, amit el akarsz kezdeni.

Ha ez szokásoddá vált, felismered majd a halhatatlan istenek és az emberek közötti kapcsolatot, amely mindenben megjelenik, és mindent legyőz.

És azt is tudni fogod, hogy e világmindenség természete mindenütt ugyanaz.

Akkor nem remélsz olyasmit, ami nem jár neked. És e világon semmi sem marad rejtve előtted.

Azt is tudni fogod, hogy az emberek a szerencsétlenségüket önként, saját maguk hívták fel magukra.

A szerencsétlenek! Nem ismerik fel és nem értik meg, hogy ami jó nekik, az közel van hozzájuk. Balgaság kábítja el értelmüket. Csak kevesen tudják, hogyan kell megszabadulni a rossztól.

Az élet viharai nem az igazság útjaira, hanem más utakra, véget nem érő szenvedésre ragadják el őket.

A velük született végzetes viszály mindenhová követi és ide-oda rángatja őket, és ők nem veszik észre.

Ahelyett, hogy eloldódnának tőle és visszautasítanák, engednek annak, amit el kell kerülni.

Ó, Atyánk, Zeusz, ha meg akarod váltani az embereket minden bajtól, ami elnyomja őket, akkor mutasd meg nekik, hogy miféle démont szolgálnak.

De ne csüggedj. Az emberi faj isteni eredetű. A természet fellebbenti a fátylat és megmutatja nekik a Szentet.

Ha pedig feltárja előtted titkait, mindent végbevihetsz, amit parancsoltam.

És meggyógyítva a lelket, minden rossztól és bánattól megváltod őt.

A lélek megtisztítása és megszabadítása érdekében azonban, komoly vizsgálatot követően, már annak a csírájától is óvakodj, amit rossznak nevezünk. A helyes módon tégy különbséget, és vizsgálj meg mindent alaposan.

Hagyd, hogy mindig a felülről jövő értelem, szándék és szellemi képesség vezessen.

Ha pedig levetetted halandó testedet és tiszta éterré válsz, akkor halhatatlan isten leszel.

És a halálnak többé nem lesz hatalma fölötted.

Fény a fénnyel, tűz a tűzzel

 

Ha hihetünk Goethének, akkor az ember egy párbeszédből keletkezett: „Az ember az első lény, aki a keletkezését az Isten és a természet közötti párbeszédnek köszönheti.”* Ha igaznak tarjuk, amit oly gyakran mondanak, hogy a természet az isteninek a megnyilvánulása, akkor ebből levezethetjük, hogy az ember – mint a természet teremtménye – eredetében, amely hosszú időre nyúlik vissza, isteni származású.

Az olyan kifejezésekben, mint a „tűz szikrája” vagy „csepp az (isteni) óceánból” vagy „Isten gyermeke” ezt az isteni állapotot még ma is közel hozzák hozzánk. Ezek mind megtisztelő címek! Azonban általában csak egyfajta költészetnek tartjuk őket, és napirendre térünk fölöttük. Mert túl nagy megtiszteltetést jelentenek. A mindennapok nem sok mindent engednek felismerni ezekből a képekből és hasonlatokból.

Minden ember, akit nem vakított el teljesen az önteltség, felismeri korlátait és tehetetlenségét abban, hogy megóvja magát a váratlan sorscsapásoktól. Nagyon gyakran létrehozunk magunknak egy magasabb hatalmat, egy Istent amelyet segítségül hívhatunk. Neki öntjük ki a szívünket. Minden odaadásunkkal tiszteljük őt és imádkozunk hozzá, hogy végül elé tárjuk kívánságaink listáját. Ez egy kezdetleges Isten-elképzelés. Egyrészről egy alacsony, alárendelt helyzetet feltételez, másrészről lázadás és keserűség követi, ha a kívánt segítség elmarad, vagy másként történik, mint ahogyan várták. Ebbe a keretbe illik az az imakultúra, amely már évszázadok óta egy eltorzított Isten- és emberképet tart életben. Ez nagyjából ahhoz hasonlít, ahogy egy csillagképet nézünk: a tudatunk a csillagokat síkban érzékeli. A valóságban a szemünktől való távolságaik óriási nagyságrendekkel különböznek egymástól, amelyek számokban alig kifejezhetőek. Ebben önmagában nincs semmi helytelen, hiszen tudjuk, hogy optikai csalódással van dolgunk. Ahhoz, hogy pontos képet kapjunk, más viszonyítási keretekhez, például tudományos eszközökhöz folyamodhatunk. A hagyományos Istenképnél ez a lehetőség nem áll a rendelkezésünkre. Bármennyire helyesek és mély értelműek legyenek is ebben az összefüggésben ezek a fogalmak, mint „Úr”, „Teremtő”, a tudatunkban túlnyomórészt mégis csak egyoldalú képeket hívnak elő, mint a tisztelet, hatalom, dicséret és büntetés. Még a megváltó szavakat, hogy „Isten szeretet” is gyakran csak a polgári jóságra korlátozzuk.

Mégis sok hiteles forrás – mint például Paracelsus vagy Eckhart mester – imádatra, sőt szünet nélküli folytonos imára sarkall minket. Sok univerzális bölcsesség-iratban is, amelyek célja a lélek megszabadulása, ugyanezt a tanácsot kapjuk. Milyen különös szó ez a „szünet nélküli”. Lehet ezen egy szertartást, vagy ahogyan említettük, egy panaszdalt, dicsérő vagy kesergő éneket érteni? Ezt is gondolhatnánk, mivel életünk minden pillanata teli van kívánságokkal és elvárásokkal. De akkor mi lenne a mindennapos tennivalóinkkal? Ha teljes magányba húzódnánk vissza, akkor is sok hétköznapi szükségletünk, feladatunk és kötelességünk lenne, ami visszatartana minket az imától. A folyamatos imádkozás lehetetlen feladatnak tűnik. Ilyen kijelentések mögött azonban rendszerint több rejlik, mint ami első pillantásra látszik. Ezekben a fogalmakban, mint „imádkozni” vagy „kérni”, egy mélyebb jelentés rejlik. Gyakran találkozunk azzal, hogy az imádkozással kapcsolatban arról beszélnek, hogy az „egy másik irányba történő mozgás”. Ezt nem testi értelemben gondolják. A tudatról van szó, a lélekről vagy lelkületről, tehát a belső emberről. A Tökéletes Élet evangéliumában az apostolok a „pálmák körébe” lépnek be, ahol Jézus oktat. Hermész átgondolja a „lényeges dolgokat” – és Pimanderrel találkozik, az önmagában lévő örökkévalósági lénnyel. Nekünk azt tanácsolják: „menj a belső szobádba, és beszélj a benned lévő Atyához”. Felszólítanak minket a „hegy megmászására”, „szívünk felemelésére”, hogy „együtt legyünk a felső teremben”. Ezek kifejezési formák, amelyek a valódi ima szellemét, a lényegeset emelik ki.

Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk meg a „folytonos” kifejezést, akkor elhagyjuk a megszokott területeket, és egy új dimenzióba, egy magasabb spirálba lépünk be. Olyan állapothoz közeledünk, ami nem rajtunk kívül található, hanem belső „szobánkban”. Itt találjuk meg a személyes érintési pontot a tulajdonképpeni élet-tartományunkkal, az eredet országával, az isteni világgal. Ebben az életterületben földi személyiségünknek és én-tudatának nincsen része. Ő mindenesetre egy eszköz egy magasabb tudat eléréséhez. Az a feladata, hogy egyengesse az ösvényt egy másik világba.

Ez a magasabb tudatállapot, ez az új gondolkodás az emberiség legnagyobb részében még csak egy korai fejlődési szakaszban van. Az az ismertetőjele, hogy kiemelkedik a megszokott értelem, tehát az állati lélek önös érdekeiből és önérvényesítéséből. Ekkor már Goethe kifejezése csodálatosan illik ide. Ami a makrokozmoszban végbemegy, a mikrokozmoszban visszatükröződik. Ahogy fenn, úgy lent. A megnyilvánulatlan, a szellem, párbeszédbe lép a megnyilvánulttal, az emberrel, átfogó és eredeti jelentésében. Kezdetben csupán rövid villámok láthatók, mint a hullócsillagok egy sötét égbolton, később azonban fényzsinórrá válnak, amely életünket meghatározza és vezeti. Színe a fénylő öröm, nyelve a szabadság. Teljesen rajtunk áll, hogy megragadjuk-e a nekünk nyújtott kezet, vagy továbbra is csupán fontolgassunk: az irodalom olvasgatásával, vagy ha kedvünk támad, jámbor összejövetelek látogatásával, de egyébként ugyanazok maradjunk, mint akik voltunk. De hát ki is tudna ellenállni a szépségnek, ha egyszer a lélek már felismerhetővé vált?

Catharose de Petri, a Rózsakereszt Iskolájának szellemi vezetője ezt így mondta: „Olvassák a levelet a szívükben, és a szerint cselekedjenek”. Tehát: ora et labora. Imádkozzál és dolgozzál. Ez egy kettős tanács nagyon gazdag következményekkel. Ha fenntartjuk az ellentétet az ismert „mindennapi rend” és a másik világ között, amelyet egyszer talán már meg is érezhettünk, akkor a megkapott fényimpulzus olyan teherré válik, amelyet sem fizikailag, sem pszichikailag nem bírunk ki. A hermészi bölcsességben így írnak erről: „Mindkét világot láttad, és mindkettőben tapasztalatokat gyűjtöttél. Válassz!”

A pozitív választás a „folyamatos imából” áll. Ez nem lázadozás, nem egy már egyszer létezett viszony kierőszakolása. Ez nem a földi megjelenésünkről szól. Az óriási rezgéskülönbség miatt a földi nem tud kapcsolatot tartani a fénnyel. De a fény tudja ezt: fény a fénnyel, tűz a tűzzel.

Megfordulhatunk, odafordulhatunk a mennyei lényhez, melyek a legmélyebb lényünkben vagyunk. Ez nem jelent se többet, se kevesebbet, minthogy elfoglaljuk a helyet, amire rendeltettünk: együtt nyilvánítani meg az isteni eszmét.

Olvashatjuk a levelet, amely a szívünkbe van írva, és követhetjük. Akkor egy teljesen új és mégis ismert világ nyilatkozik meg, olyan napirendi pontokkal, ahol másutt vannak a hangsúlyok. Ugyanaz a világ, amelyet csak belső szobánkban tartottunk megtapasztalhatónak, valódi lényünk tükreként mutatkozik meg: az isteni beszélgetést kezd a képmásával bennünk, mégpedig egy tökéletesen új nyelven, amelyet én nem értek, de mégis felismerek, és amely engem, mint a lelkem finom izzása vesz körül. – Lélegzetvisszafojtva nézem.

 

*Johann Wolfgang Goethe: Aforizmák

A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

ÉRTEKEZÉS A KÖNYVRŐL

Jan van Rijckenborgh

 

Vannak olyan időszakok az emberiség történelmében, amelyekben a szellem világa különösen közel kerül az emberek világához. Ez érvényes napjainkra is.

Ebben a különleges időszakban az érintésnek és a találkozásnak egy olyan tere alakulhat ki, melyben a szellemi világot és a változás világát rövid időre „együtt felvonják”. Egy kereső ember ekkor tudatosan léphet be ezen a területen a szellem világába.

Minden eredeti vallás – tehát az őskereszténység is, amely messzemenően „gnosztikus” volt – alkotott egy ilyenfajta találkozási teret. A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása című mű ezt az építményt, az építkezést és a találkozási tér jelenünkben való kifejlődését részletezi, mégpedig a Rózsakereszt Szellemi Iskolája fejlődésének története alapján.

A találkozási terület egy „élő test”, a szellem világára hangolt gondolkodással, valamint az élő egészet támogató tapasztalatokkal és erőkkel tudatosan fenntartott rendszer. Ebben a szellemi ember tulajdonságainak és erőinek képe tükröződik vissza. Az „élő test” tere tehát egy erővonal-szerkezet, amely megegyezik az igaz ember struktúrájával. Aki ezzel kapcsolatba lép, az közeledhet az igaz, szellemi ember felépítéséhez. A szellemi és a természetes világ e találkozási területén aztán minden fejlődési fázist fokról fokra megismerhet és megvalósíthat önmagában.

Hét fázis létezik, melyek a szellem hét sugarának felelnek meg. Az egyik állapot egyidejűleg a következő feltétele is. Mégis mind a hét fázis egyszerre van jelen és kölcsönösen ösztönzik egymást.

Ezen kívül a találkozási térnek két pólusa is van. Az egyik itt található, világunkban, és a rózsakereszt iskolájában egy csoport törekvő ember tartja fenn. A másik pólus a finomanyagi területen van és teljesen szabad. A szellem világa összeköti magát mind a mi területünk emberiségével, mind pedig a másik területen lévő lélekemberiséggel. Az élő test úgymond egy erősen elektromágneses tér, egy kétpólusú gömb. Az egyik pólust azok képezik, akik a szabad szellemtérben vannak. Ez a tér vonzza a szellemi világ erőit és mindent rendelkezésre bocsát azok számára, akik a mi világunkban dolgozni akarnak magukon.

A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása című könyv részletesen feltérképezi e mágneses szerkezet történelmi fejlődését. Mert a szükséges intenzitás és erő kezdetben még nem állt rendelkezésre, hanem előbb fel kellett építeni. Erre mindig ott van először is emberek egy állandó csoportja, akik tudatukkal észlelik a szellem hangját és elgondolkodnak rajta. Ezért reakciójuk egy tiszta tudatos-erkölcsös életvitelben nyilvánul meg. Ha ezt az állapotot elég sokáig fenn tudják tartani, akkor a szellem első sugara, az erő sugara olyannyira megváltoztathatja a csoportot, hogy az további érintésekre válik alkalmassá.

A második fázisban a fény sugara válik aktívvá. A szellemi tulajdonságok tudatossá válnak. A sötétség eltűnik és világosság lesz az emberben. Így válik az erőtér a világosság terévé. Az élő test, ez a mágikus szerkezet ekkor közvetlen összeköttetésbe kerülhet a szellem második nézetével. Mivel ezt a második sugarat „a Nap”-nak nevezik, ezért Jan van Rijckenborgh ezt úgy nevezi, hogy „Krisztus világosságszületése az emberben”. Az egyes ember életében ez a világosságszületés a döntő pillanat, éppen úgy, mint amennyire az volt a Szellemi Iskola fejlődésében is. Ha azután a szív és a fej fokozatosan megváltozik, akkor a szellem minden sugárzása harmonikusan dolgozhat az anyagtestben egy transzfigurált test felépítésén. Ez a dicső vagy megdicsőült test, amely végül a mulandó test levetése után örökre megmarad.

A világosságszületés feltétele mindenekelőtt az emberi akarat alávetése az „Isteni akaratnak”, egy új, teremtőerő energiáinak. Ha a szívet és a fejet harmonikusan a lélekember fejlődéséhez hangolták, akkor a halandó ember már akadálytalanul használhatja ezeket az energiákat. Akkor ezek benne és általa dolgozhatnak, mind az egyén, mind a csoport hasznára, ezáltal pedig az egész emberiségért.

A könyvet végül egy egész fejezet zárja azzal, hogy miképpen reagál az emberiség általában a szellemi világ közeledésére. A szerző szembeállítja ezt a reakciót a Szellemi Iskolán belüli strukturált és módszeres reakcióval. Mert ott asszimilálják az új, magas energiákat. Az elsőt „Pistis”-nek, tudásnak, a másikat pedig „Spohia”-nak, bölcsességnek nevezik.