Pentagram 2010/3 - Arany Rózsakereszt

A tizenharmadik eon rendkívüli hatalma

Jan van Rijckenborgh

A közönséges élet asztrális területei tele vannak az úgynevezett eonok szentségtelen erőivel, melyeket természeti erőknek nevezhetünk. Az eon szó „idők folyását, korszakot, mérhetetlen időszakokat” jelent. E fogalom segítségével megértjük, hogy mik az eonok az asztrális szférával kapcsolatban. Az eonok olyan asztrális erők, asztrális hatások, amelyek hosszú idők folyamán képződtek és nagyon hatalmasak lettek: például olyan emberi vágyak és gondolatok vetületei, amelyeket hosszú időkön át tápláltak, míg végül az asztrális szférában életre keltek. Az ősi gnosztikus iratokban az eonokat tizenkét csoportba sorolták.

Tegyük fel, hogy elképzelünk magunknak egy bizonyos képet. Évekig foglalkozunk vele, gyermekeinkre is átruházzuk, és mindenkinek tovább adjuk, aki velünk akar tartani. Művészeink lerajzolják, megfestik, kőbe vésik, költőink megéneklik. Így keletkezik az asztrális területeken egy eon. Emberi vágyakozások és gondolatok szüntelen áramlatainak a kivetítései ezek, amelyek végül annyira élni kezdenek, hogy az emberiségen eluralkodnak, és az embert leigázzák.

Ezek az egyre erősödő eonok, amelyeket az emberiség szüntelenül táplál, minden gnosztikus hajlamú embert megrabolnak, mindenkinek a világosság-erejét elveszik, aki belép az asztrális területre. Ez általában akkor történik meg, amikor testét éjjel az alvásra és a nyugalomra bízza.

Ez a tény fontos következményeket von maga után minden komolyan törekvő tanuló számára, többek között annak szükségszerűségét, hogy kivonja magát a haláltermészet asztrális területéből.

Ha megállapítjuk, hogy éjszakánként odakerülve minden alkalommal e térség rendkívül veszélyes befolyásának esünk áldozatul, (lásd még: Pentagram 2010/2) akkor kézenfekvő a kérdés, hogy milyen módon tudunk megszabadulni tőle? Hogyan tudunk védekezni e befolyások ellen?

A Pistis Sophia evangéliuma, A megváltó könyvei, elbeszélő stílusával ezt úgy ábrázolja, hogy Jézus, az Úr, feltámadása után, az eredeti misztériumok csodálatos fényébe öltözve, alulról felfelé, végigvonul univerzumunk valamennyi szféráján és tartományán. Eközben minden archon és eon – e természet hatalmi elvei és hatalmi koncentrációi – erejének egyharmadát elveszi. Ezáltal az archonoknak és eonoknak az agy mágneses rendszerére kifejtett befolyásai fokozatosan csökkennek, és egy adott pillanatban teljesen megszűnnek.

A múlt folyamatosan beszél bennünk

Mikrokozmoszokként a bukás pirkadata óta rendkívül hosszú múltat tudhatunk magunk mögött. E múlt története belevésődött aurikus lényünk mágneses rendszerébe. A múlt összege agyunk mágneses rendszerén keresztül beszél hozzánk. Össze vagyunk kapcsolódva azzal az évmilliárdokat átölelő múlttal, melyet saját mikrokozmoszunk épített fel és tartott életben. Ezért magától értetődő, hogy e természet archonjai és eonjai időről-időre hangot kapnak bennünk. És sokan közülük még jelen pillanatban is dominálnak a lényünkben.

Biológiai-intellektuális lényünk – természetállapotunk – teljes mértékben azoktól függ. Meghatározzák pillanatnyi értelmi tartásunkat és kulturális állapotunkat. Befolyásuk kiterjed a művészetre, a tudományra és vallásra éppen úgy, mint a társadalmi viselkedésmódokra és politikai, szociális és gazdasági törekvésekre is. Még karakterünket is, biológiai ösztöneinket és igényeinket, akaratmegnyilvánulásainkat, tehát egész viselkedésünket az archonok és eonok irányítják és határozzák meg, úgy hogy nem csak azt állapíthatjuk meg, hogy: „A természetből valók vagyunk”, hanem pontosabban azt kell mondanunk: „E természet eonjaiból valók vagyunk”.

Saját isteneket teremtünk magunknak

Ezért még egyszer feltesszük a kérdést: „Kik és mik azok az archonok és az eonok, ahogyan a gnosztikus filozófia nevezi őket?” Ezek nem mások, mint az ebben a világban fellépő hatalmi elvek és összpontosulások, meghatározott elektromágneses feszültségek és viszonyok. Ehhez a következő példát fűzhetjük hozzá szemléltetésképpen:

Képzelje el, hogy egy lakatlan és barátságtalan szigeten találja magát. Sem szálláslehetősége, sem ruhája sem pedig tüze nincsen. Ön csupán egy biológiai tudattal rendelkező biológiai lény, aki csak annak van a tudatában, hogy létezik. Az Önt körülvevő világ hideg, kemény, ellenséges és kegyetlen. Ezért bevetésre kerül az önfenntartása, a létért való harca. Ez elkerülhetetlen, ez a természet alaptörvénye.

Ezen az alapvető kiindulóponton lassanként kifejlődik az értelmi tudat. A folyamat egy emlékezet megjelenésével kezdődik, melyben a létért folytatott küzdelem során átélt negatív élmények tárolódnak azzal a szándékkal, hogy az így rögzített tapasztalatok felépítsék a gondolkodást, mellyel a létért folytatott küzdelem negatív következményeit pozitívvá lehet átalakítani.

Minden ember pozitív eredményekre törekszik ebben a természetben. Ez pedig, a biológiai igényein alapulva, elsősorban agytevékenységet jelent. Az ember egy tervet gondol ki magának, mellyel önfenntartását megvalósíthatja. Ha egy mentális koncepció sikerrel járt, és tovább dolgozik rajta, akkor az a lélegzőterében növekedni kezd, és egy adott pillanatban uralkodni fog fölötte. A terve eltölti őt.

Ily módon egy kis archont, egy természetistent teremtett meg. Az elektromágneses természetterület sugarai egy meghatározott képlet szerint speciális elektromágneses elvvé transzformálódtak, mely egy mikrokozmoszban lakozik. Az egyéni természetisten megszületett!

Ha az önfenntartás tervébe egyre több embert vonnak bele, közösen egy hatalmas természetistent hoznak létre. Ekkor egy hatalmas, speciális elektromágneses mező keletkezik, melynek ereje lényegesen meghaladja egy egyéni archon erejét. A nagyobb erővel pedig részben megvalósulhat az önfenntartás terve. A siker dicsőségét a természetistennek tulajdonítják, a terven pedig három különféle módon dolgoznak tovább:

– Kialakul az archon kultusza.

– Vallásos művészet bontakozik ki a kultusz támogatására.

– Létrejön egy tudomány, hogy javítson a még nem kielégítő eredményeken.

Tovább foglalkoznak tehát a terv tökéletesítésén. Így világosan megmutatkozik, hogy a művészet, a tudomány és a vallás hogyan fejlődik ki az elsődleges, biológiai önfenntartásból. Az, hogy egy ember vallásos értelemben hívő vagy hitetlen, az archonok szempontjából nem játszik fontos szerepet. Az egyik ehhez az archonhoz tartozik, a másik egy másikhoz. Mindenki a sajátjában hisz.

Az archonok viselkedése

Az archonok az elnyert dinamikus, mentális táplálékok következtében gyorsan növekednek. Van egy természettudományos törvény: A hasonló a hasonlót vonzza, még akkor is, ha harcolnak egymás ellen. Az elektromágneses koncepciók, ha rezgésük megegyezik, egy magasabb szinten összekapcsolódnak. A hatalom elvei erőösszpontosulásokká állnak össze. Ez azt jelenti, hogy az archonok eonokká kapcsolódnak. Az eonok azonos rezgésű archonok felhői. És ha egy archont, bolygói szinten, természetistennek tekintünk, akkor világos, hogy az eon egy univerzális formátumú természetisten, egy interkozmikus isten. Így elképzelhetjük a következőket: Ha egy emberiségkorszak elég hosszú ideig eltart, akkor végezetül alulról, a biológiai ösztönökből, hajlamokból és szükségekből az univerzum erőkkel telítődik, mellyel egy hatalmas ellentermészet jön létre.

Ellentermészet? Igen, mert ezek az archonok és eonok bizonyítják az emberiség rettenetes szenvedését és alapvetően nyomorúságos állapotát.

Van-e akkor az emberiségnek választási lehetősége? Hát nem mindenki az archonokat és az eonokat élteti?

Mérlegeljük e probléma megoldását. Két lehetőség kínálkozik: egy negatív és egy pozitív.

E dialektikus természetben léteznek olyan alapvető, elektromágneses sugárcsoportok, melyek meghatározott rendszerességgel keringenek és fejtik ki hatásaikat. Azonban az archonok és eonok életre kelése miatt ezek a sugárzások és befolyásaik kizökkennek pályáikról és szétszóródnak. Az emberiség által okozott elektromágneses transzformációk diszharmonikus állapotba hozzák a dialektikus életterületet, ami szüntelenül bebizonyosodik. Az emberek által teremtett istenek tehát egyfajta, meglehetősen kétséges „segítséget” nyújtanak nekik.

Mivel az emberi terveket mindig csak részben lehet megvalósítani, érthető, hogy az archonok és eonok gondozása folytatódik, folytatódnia kell. A kultúra szakadatlan fejlődése miatt a mágneses alaptérrel fennálló diszharmónia szükségszerűen növekszik. Ez az állapot egy bizonyos határig folytatódik, és krízishelyzet lép fel.

Az alapvető mágneses terület az egész világegyetemmel összefügg. És mivel ez erősebb, mint az eonok összegyúrt felhői, az egyetemes erők, a krízispont elérésekor, többé nem a transzformáció útján az eonikus erőkbe folynak bele, hanem ennek a fordítottja történik: egy hatalmas megtisztító folyamat veszi kezdetét.

Ez periodikusan ismétlődik. így gyengítik az eonok erejét, melyektől – ahogyan ezt a Pistis Sophiában olvashatjuk – elveszik erejük egyharmadát. Ez többek között azt jelenti, hogy a földi mágneses rendszert elválasztják archonjaitól és eonjaitól. Ekkor már nem fejthetnek ki erőt az emberben, és az ember sem általuk. Most talán azt gondolják: „De hát ez pompás!” Azonban van-e ebben a helyzetben valamink, amivel ezeket az erőket helyettesíthetnénk? Ha az eonok műve megsemmisül, az emberiségnek vissza kell térnie a dialektika eredeti, biológiai kezdeteihez. Az alapvető erőkkel való harmónia újra helyreáll, és az ember olyan lesz, mint korábban, mert a mesterséges kultúra lehullik róla. Csak a meztelen, biológiai ember marad meg, a civilizáció megsemmisül.

Van kiút

Ez a visszatérés végtelenül drámai. Az ember egy határba ütközik, majd visszatér a kiindulópontjához. Számos istent alkotott, és mialatt megteremtette és szolgálta őket, tudtán kívül, egyúttal a halálukat is előkészítette.

Ha el akarjuk kerülni ezt a sorsot, melyet mikrokozmoszokként már annyiszor megtapasztaltunk, akkor a másik út felé kell fordulnunk, a tizenharmadik eon útjához.

A tizenharmadik eon az egyetlen, amely a krízis óráiban és a változás elkerülhetetlen pillanataiban nem veszít az erejéből, állapítják meg a „Pistis Sophia evangéliumában”. Ezért kizárólag a tizenharmadik eon, és mindazok, akik annak rendszeréhez tartoznak, folytathatják kulturális fejlődésüket.

A Pistis Sophiában sok szó esik a szférákról. Az archonok és eonok szférái ugyan szintén a természeti erőkhöz tartoznak, azonban, mint már említettük, nem lehet őket a dialektikus univerzum alapvető jellegéből megmagyarázni, habár annak törvényei segítségével jönnek létre és lesznek hatékonyak. Az archonokat és eonokat az emberiség által előállított elektromágneses transzformátoroknak tekinthetjük. A dialektikus természet áramlatait mintegy kényszerítik, hogy hagyják magukat transzformálni, irányítani és megváltoztatni általuk.

Az univerzumban így egy tökéletesen természetes és periodikus konfliktus bontakozik ki. Amint az archonok és eonok hatalma egy bizonyos határt átlép, interkozmikus változás keletkezik, hogy újra helyreállítsa az egész makrokozmoszt érintő megzavart egyensúlyt.

Egy ilyen konfliktus egyik következménye, hogy elrabolják az archonok és eonok erejének egyharmadát. Ezzel azt akarják elérni, hogy az emberiség, valamint az archonok és eonok közötti kapcsolatok megszakadjanak. Egy, az emberiség számára tökéletesen idegen, teljesen más hullámhosszú és feszültségű mágneses rezgés megszünteti az agy mágneses rendszereinek egyrészről az aurikus lénnyel, másrészről pedig a természetistenekkel való évezredes kapcsolatait.

Az emberiség ezáltal elválik mentális teremtményeitől. A kultúra emelkedő vonala hanyatlássá változik. Az eonok műve, vagyis az emberiség kultúrája, feloszlik, az emberiség pedig visszatér eredeti kezdetéhez. Mindez emlékezetvesztéssel is jár, hiszen az aurikus lényben és a személyiségben lévő mágneses pontok egész hálózata kialszik. Az ember újra az egykori elő-emberré válik.

Az egész folyamat addig tart, míg el nem ér egy biológiai minimumot. Univerzumunk, természetrendünk ekkor megtisztul az archonoktól és eonoktól. Egy bizonyos pillanatban pedig egy új kulturális fejlődés veszi kezdetét. A kerék új fordulatot tesz felfelé, hogy egy napon újra lefelé induljon. Hányszor élte már át mindezt az ember mikrokozmoszként?

A tizenharmadik eon lénye

Az emberiségnek egy bizonyos része ezzel szemben létrehozott egy tizenharmadik eont. Ennek megértése érdekében képzeljük el a következő példát:

Tételezzük fel, hogy egy embernek elege lett sokrétű tapasztalataiból, valamint könny- és fájdalomútjának szenvedéseiből és gondjaiból. Megtapasztalta, hogy a természet szerinti minden fáradozás hiábavaló. Felfedezte, hogy mindaz, ami bekövetkezik, az elmúlt évszázadok folyamán egyszer már létezett. Tehát megvizsgálta és felismerte a dialektika valódi lényét.

Ekkor teljes joggal kezdi sejteni, hogy mindez mégsem lehet az emberi lét célja. Úgy véli, hogy egy hiba lehet az alapja az általa ismert mindenség-megnyilvánulásnak, és kidolgoz egy tervet. Megalkotja a természettől – melyet haláltermészetnek ismert meg – való megszabadulás mentális elképzelését. A terv magába foglalja az arra való készséget, hogy a beteljesítése érdekében mindent feláldozzon, még saját létét, saját énjét is.

Mire vállalkozik ez az ember? Megteremt egy archont, de nem azért, hogy fenntartsa a természetet, hanem a természettől való megszabadulás, a természetből való kiszállás érdekében. Majd emberekkel kezd találkozni, akik olyanok, mint ő. Ők is az élet értelmét kutatják. Megismerteti velük az általa kidolgozott megváltási tervet, s azok együttműködnek vele, ami által az archon egyre nagyobbá válik.

Egy adott pillanatban valamennyi ilyen jellegű archon, bárhol is jött létre a világon, egy eonná kapcsolódik össze. Ezzel létrejön a tizenharmadik eon, habár fajtáját tekintve még meglehetősen gyenge és földi jellegű.

Mi történik ettől a pillanattól kezdve? Az új eon, és valamennyi társtulajdonosa között egy testi kölcsönhatás áll fenn. A terv által transzmutált mágneses erők tettre, eredményekre ösztönöznek.

Az eredmények azonban még nem kielégítőek. Mi ennek az oka? A transzmutált elektromágneses feszültségek még nem nőttek ki a megszokott természetterületből. Ezért csak a dialektikus természetnek megfelelő eredményekhez vezethetnek.

A belátásból létrejön az üdvrevágyás

A megváltási terv közössége azonban nem bátortalanodik el, hanem tovább tevékenykedik. Anélkül, hogy filozófiájuk alapján változtatnának, kijavítják meggondolásaikat. Filozófiájuk, az átélt tapasztalatok hatására, elmélyül. Végül elérkezik az a pillanat, amikor a közösség felfedezi, hogy ha sikerrel szeretnének járni, munkájuk nem alapulhat többé e természet elektromágneses erőin. Ezért – mialatt a csoport az univerzum széles tereit kutatja – egy új alap-életerő utáni hatalmas vágyakozás jön létre.

A belátásból így jön létre az első üdvrevágyás. Abból pedig – ha még csak elemi szinten is – megszületik a Gnózissal, a haláltermészetből nem magyarázható valódi istentermészettel való első kapcsolat. A tizenharmadik eon ettől kezdve nem csak a megszokott természetből vesz fel erőket, hanem az eredeti természetből is.

Mondhatnánk úgy is: A János-eon megszületett.

Ezt követően az új közösséghez tartozók testében figyelemreméltó változás megy végbe. Az aurikus lény, a fej és a szív mágneses rendszerei alkalmazkodnak ehhez a helyzethez. Testileg, szerkezetileg és alapvetően bizonyos utakat készítenek elő.

A fejlődés, a zökkenők és botladozások ellenére folytatódik. Érezhető a haladás. A közösséget új öröm hevíti. Az énközpontúság azonban időnként még megtréfálja őket. Csapásokat kell elviselni, és egy új csoportegységre lesz szükség, melyben mindenki legyőzheti önzéseit.

A közösség folyamatos munkájának eredményeként a tizenharmadik eon egyre finomabbá válik, egyre inkább az isteni, mágneses magra hangolódik, egyre jobban elveszíti földi jellegét, és egyre nagyobb befolyást fejt ki azokra, akik a szférájához vonzódnak.

Egy meghatározott pillanatban a tizenharmadik eon léte megszilárdul. Már számos archon tartozik hozzá, valamint egy hatalmas közösség, amely bár a világban van, de – ha azon múlik – többé nem a világból való. Elektromágneses minőségében és fajtájában már nem sok földi található.

Amikor aztán a közönséges természetben kifejlődnek a fent ábrázolt krízis-pillanatok, és minden archont és eont megfosztanak erejének harmadától, a tizenharmadik eontól semmit sem lehet elvenni, mert nem transzmutál dialektikus erőket.

A közönséges természeten nem tesz erőszakot, ezért háborítatlan marad mindazokkal, akik a szférájához tartoznak. Amikor tehát a közönséges természet kulturális fejlődése lefelé irányul, a tizenharmadik eonhoz tartozók fejlődésüket erőről erőre és dicsőségről dicsőségre továbbfolytathatják.

Az emberiség maradékánál a kerék egy lefelé irányuló, s a kezdetekhez visszavezető fordulatot tesz. Amikor aztán egy új megnyilvánulási nap veszi kezdetét, és az emberiség újra fáradságosan követi kulturális útját, a mindenség-megnyilvánulásban a helyzet már megváltozott. Az előző megnyilvánulási nap folyamán ugyanis létezett egy nagy csoport, mely a tizenharmadik eonhoz tartozott: a megváltottak csoportja.

Ez a csoport nem hagyja cserben az emberiséget, mivel nem a saját üdvére irányul. Az üdvöt ugyanis már birtokolja! Önzés nem létezik! A csoport azokra irányul, akik még ebből a természetből és ebben a természetben vannak. Küldötteket, prófétákat és megvilágosultakat küld hozzájuk, hogy hívják őket. Ha a hívottak, tapasztalataik folytán, a János-ösvényre lépnek, közösségüket már csak össze kell kapcsolniuk ezzel az egyetemes közösséggel, úgy, mintha egy lánchoz újabb szemet illesztenének hozzá.

A tizenharmadik eon univerzális közössége így egyre ragyogóbbá, magasztosabbá, hatalmasabbá és erősebbé válik. A megszenteltek felmenetele mindig egyszerűbb lesz.

Ezért írja a Pistis Sophia: „Ha azok mágiájának misztériumait hívják fel, akik a tizenharmadik eonban vannak, egészen bizonyosan be tudják teljesíteni azt, mert én […] erről a területről nem vettem el erőket.”

A cikk Az egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa az örök jelenben, I. részének 17., valamint A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című mű 28. fejezetének szakaszaira támaszkodik.

Egy eon keletkezése Goethe szerint

Hans Christoph Binswanger Pénz és mágia című könyvében a modern gazdaságot Goethe Faustja alapján elemezte. Goethe (1749-1832) tragédiájához a 16. századi alkimista, Faust alakját vette alapul, aki lelkét eladta az ördögnek, hogy hatalomra és élvezetekre tegyen szert.

Goethe hatalmas és előrelátó szelleme felismerte, hogy a fejlődő gazdaságban milyen kihívások és veszélyek rejlenek. Drámájában Faust képviseli a boldogságot és beteljesedést kereső embert. Azonban ezeket az értékeket nem találja meg semmiben, amit Mefisztó, a lelkéért cserébe felajánlott neki. Sem Margit iránti szerelmében, bármennyire érzéki és vágyakhoz bilincselő volt is, sem a szellemek mitikus birodalmában tett utazása során.

Élete végén Faust jogot nyer a császártól arra, hogy a tengerből, gát emelésével, egy darabka földet nyerhessen. A gazdaságilag hasznosítható földterület kialakítása az idős házaspár, Philemon és Baucis kárára történik, akiknek házacskáját gátlástalanul feláldozzák a földnyerő projekt érdekében. „Az agg pár könnyű véget ért, rémületében elalélt” (Kálnoky László) adják hírül sorsukat.

Azonban abban a pillanatban, amikor Faust úgy véli, hogy elérte legnagyobb célját, megvakul.

A munkások ásójának zaját hallva azt hiszi, egyre újabb földterületeket nyernek. Valójában azonban csak az ő sírját ássák. Hogy Mefisztó mégsem tudja megszerezni Faust lelkét, az Goethe optimista emberképére vezethető vissza. A Gonoszt azon erő dinamikus részének tekintette, mely örökké jót hoz létre. Amikor Faust, Mefisztóval való első találkozásakor megkérdezi, hogy ki ő, az így válaszol neki: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel. […] Én részből rész vagyok, mely egy volt valaha, a Sötét része, mely a Fényt szülé vala.” (Jékely Zoltán)

Faust lelkét végül magasabb erők mentik meg, amit Goethe a következő szavakkal magyaráz: „Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.” (Kálnoky László)

Binswangernek a tragédiáról alkotott felfogása lebilincselő. Arra a jelenetre is kitér többek között, mely a Faust II. részének első felvonásában a császári Pfalzban játszódik, és különféle pénzszerzési lehetőségekkel foglalkozik. A tönkrement császár új gazdasági eszközökkel való ellátása érdekében Mefisztó, az ördög a császár kézjelével ellátott papírpénzt nyomat. A zálogot a császári birodalom földjében rejlő természeti kincsek képezik. Így válik valami – a papír – aminek nincs saját értéke, fizetési eszközzé, a gazdaság felpezsdítőjévé.

Binswanger ezt így fejezte ki: „A modern tudomány, melyben a papírpénz létrehozása központi szerepet játszik, az alkímia folytatása más eszközökkel.”

Könyve a közelmúltban Pénz és mágia címmel új kiadásban jelent meg, és azzal a mondattal kezdődik, hogy mindenekelőtt a Faust II. részének van „felfoghatatlan aktualitása”. Goethe a 19. század elején előre látta azt, amiről jelen pillanatban valamennyien meg vagyunk győződve: a gazdasági növekedés az emberiség külső fejlődésének legfontosabb fokmérője. „Goethe mesterműve, különösen a hitelválságok korában, kulcsfontosságú szövegnek számít” – teszi hozzá magyarázatképpen Binswanger.

„A ti aranyatok nem a mi aranyunk”

A monda szerint Faust alkimista volt. Goethe a modern gazdaságot, melyben a papírpénz-teremtés központi szerepet játszik, az alkímia más eszközökkel gyakorolt folytatásának tekintette. A papírpénz nyomásának bizonyos mágikus karaktere van. Binswanger ehhez a következőket fűzte hozzá: „A mágia jellemzője, hogy valami könnyedén, minden erőfeszítés nélkül megtörténik, mégpedig gyorsan és korlátlanul. Gondoljanak csak a bűvészre, aki egyetlen kézmozdulattal egy majdhogynem végtelen kendőt húz elő a kabátujjából. A modern gazdaságban ahelyett, hogy az ólmot arannyá változtatnák, a papírból pénzt készítenek. Ez a papírpénz-teremtés a modern gazdaságban természetes határok nélküli értékteremtésbe megy át.”

Ezt ábrázolja Goethe Mefisztó alakján keresztül, aki elülteti Faust fejében azt a gondolatot, hogy a császárt kézjegyével ellátott papírpénz nyomtatására beszélje rá. Mefisztó, mint „az erő része, mely örökké rosszra tör”, arra számít, hogy abból majd infláció és káosz keletkezik. Faust azonban többek között arra fordítja az összeget, hogy új földterületeket nyerjen, és ezáltal ösztönözze a gazdaságot. Ily módon Mefisztónak csalódnia kell elvárásaiban, és „az erő része, mely örökké rosszra tör” – most bizonyos mértékben újra – „a jót miveli”. Aki újonnan teremtett pénzt fektet be, valójában értékekre váltja azt. Ez az infláció alternatívája. Faust álma látszólag folytatódhat, és dialektikus létünket tükrözi.

A Faustban a császár a bankjegyek kiadásának és így a papírpénz teremtésének privilégiumát a bankokra ruházza át. Ez pedig napjainkban is így történik. Korunkban a bankok rendelkeznek a „Giropénz” (a hitelpénz) forgatásának engedélyével. Az állam támogatja ezt az által, hogy a fiktív pénzt bárki készpénzre válthatja át. Goethe a következő kijelentést adja Faust szájába: „Hatalmat szerzek, földeket” (Kálnoky László). A hitelpénz tulajdonná, realitássá válhat.

Az ember a teremtés urává emelte magát. A természet fölötti uralmához a természeterőkön való uralkodás is hozzátartozik. Faust arról álmodozik, hogy az árapály erejét örök, korlátlan és végtelen energiaforrásként hasznosíthatja. Úgy véli ugyanis, hogy aki képes a természeterőkön uralkodni, az „értékeket” teremthet anélkül, hogy meg kellene értük dolgoznia. Örökké továbbélhet ebben a természetben.

Faust Mefisztóval kötött eredeti fogadásakor az időt tette meg tétnek. Szívesen elveszítené „saját idejét”, ha valaha, a legmagasságosabb pillanatban kimondhatná: „Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”(Jékely Zoltán) Mert meg van győződve arról, hogy Mefisztó semmit sem nyújthat neki, ami valaha e szavak kimondására ösztönözné őt. Amikor azonban úgy tűnik, hogy ez mégis sikerül neki, mert Faust úgy véli, uralkodhat a természeterőkön, és a következőket mondja: „E boldogság sejtelme elragad, s már üdvözít a legszebb pillanat” (Kálnoky László) üt az utolsó órája, és holtan esik össze.

A természeten való uralkodás a környezet szétrombolásához vezet. Ez az érem másik oldala. Goethe ezt Philemon és Baucis idillikus tengerparti életéből való elűzetésével szemlélteti. Ezt a „tengerparti életet” a Magasabb rendű határán való tartózkodás szimbólumának tekinthetjük. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a környezet károsodását csak a természetes egyensúly megzavarodásának nézzük. Valójában azonban itt arról a határvonalról van szó, mely az ember eredeti fajtájától, az eredeti embertől – aki egy másik világban él, ahol a természeterők a Szellem erővonalainak megfelelően bontakoznak ki – választ el bennünket.

Az alkímiában a bölcsek kövét olyan eszköznek tekintik, mellyel az ólmot arannyá lehet átváltoztatni. A Faustban a bölcsek köve szerepét a tőke tölti be. Egyre több „halott” pénz keletkezik. Bizonyos értelemben itt a kapitalista rendszer dinamikus nézetéről – s ezzel együtt saját természetünkről – van szó. Gazdaságunknak – a természethez hasonlóan – nincs végcélja. Sohasem készülünk el. Sohasem fogjuk megtapasztalni ezt az örömöt, mert az egy megszakíthatatlan haladásban rejlik, ami materialista területen csak illúzió. Valódi haladás kizárólag lelki területen lehetséges, mégpedig egy tudati fejlődés formájában. A technikai fejlődés, és az ahhoz szükséges alapanyagok korlátlan felhasználása veszélyt jelent az emberiség számára, és ezért magában hordja önmaga végét és a miénket is. Olyanok vagyunk, mint Faust, aki végül felismeri, hogy embereken gázolt keresztül gazdasági terve megvalósításáért: az ebben a természetben lévő örök boldogság eléréséért. Beruházó bankárok is szívesen látják magukat az univerzum mestereinek. Ezt a szerepet azonban nem tudták betölteni, és ez korunk gazdasági kríziséhez vezetett.

Azonban még inkább hasonlítunk Goethe életművének egy másik alakjához: a varázslóinashoz. Olyan erőket hívtunk fel, melyeken nem tudunk uralkodni. Fausthoz hasonlóan úgy véltük, tartós gazdasági növekedést és végtelen anyagi jólétet valósíthatunk meg. Ennek vörös fonala átvonul az emberi tragédián. Azonban: „A ti aranyatok nem a mi aranyunk”, mondták a valódi alkimisták.

Élet a szavak szolgálatában

2009. őszén szimpóziumot rendeztek Renovában, melynek témája „A csend hangja” volt. Ez az esemény egyben George R. S. Mead tiszteletére került megrendezésre, aki száz évvel ezelőtt felkutatta az időszámításunk kezdetéről származó gnosztikus forrásokat. A modern kereső számára 2010-ben e források kifejező ereje még mindig nagyon erős, ezért örömünkre szolgál, hogy ebben a Pentagram kiadásban közzétehetjük e szimpózium előadásait.

Arany jövőt jósol az ember annak, aki már huszonkilenc évesen a világlélekről ír esszéket, harminc évesen pedig Orfeuszról szóló disszertációt tesz közzé, s publikálja az Upanisádok és a Pistis Sophia fordítását. Különösen igaz ez akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a fordításokat a mai napig dicsérik, azok kifinomultsága és beleérzőképessége miatt. Az a személy, akiről beszélünk, ebben az életkorban már jó néhány fontos lépcsőfokot tudott a háta mögött. A Gondviselés, mint valami forgószél által, az évszázad legszellemibb miliőjének kellős közepébe helyezte őt, aki alkalomadtán biztosan feltette magának a kérdést, hogy hogyan került ide.

George Robert Stowe Mead ügyes, fiatal, klasszikus képesítésben részesült tudós volt, aki tökéletesen elsajátította a latin és görög nyelvet, s további más nyelvek mellett szanszkritül is megtanult. 1863-ban született Dél-Angliában, s már fiatal éveiben – ha mondhatjuk így – rendelkezett egy „feel of gnosis”-szal, a tisztaság iránti különös érzékkel.

A Kos tüzes energiájával – ugyanis ennek tűzjegyében született – 1883-ban, egy akkor megjelent, az ezoterikus buddhizmusról szóló könyv révén került kapcsolatba a teozófiával. A huszonkét éves tanár egy évvel később találkozott Blavatsky asszonnyal, s ettől fogva minden szünidőt és nyarat nála töltött. Néhány évvel később felhagyott hivatásával, s Blavatsky asszony személyi titkára lett. A teozófiának ezekben a kezdeti éveiben Blavatsky asszony, a nagy beavatott, akit Szfinx-nek is neveztek, rábízta teljes levelezésének felelősségét a huszonhét éves George Meadre. S nemcsak ezt hagyta rá, hanem trezorjának kulcsát, valamint a Teozófiai Társulat Lucifer című folyóiratának szerkesztését is. Olykor-olykor még a cigarettáját is Mead-del sodortatta.

A Társulat régebbi elöljáró tagjainak, akik eme előléptetés láttán összevonták szemöldöküket, Blavatsky asszony azt mondta: „Mind you; George Mead is the only true Theosophist”, „Jegyezzék meg, George Mead az egyetlen, igaz teozófus”.

Kicsoda a teozófus? Manapság azt mondjuk, hogy a Teozófiai Társulat tagja. A teozófia szó jelentése azonban „Istenről való bölcsesség”, vagy „Isten bölcsessége”. Aki tehát e zászló alatt gyülekezik, az isteni sugallatra és bölcsességre vágyik, ezt keresi. A Teozófiai Társulat igaz tagjai az Isteni bölcsesség szerelmesei voltak. Az egyetemes testvériség „tat tvam asi” -„ez vagy te”, vagy „ezek vagytok ti” – mottója alatt gyülekeztek, olyan mottó alatt, mely Isten és minden élőlény egységét írja le. Életüket a védák és minden más isteni bölcsesség kutatásának szentelték, mely Blavatsky szerint hat keleti és egy nyugati rendszerből, a Gnózisból áll.

Közép-Európában és Németországban a Teozófiai Társulat keleties irányultságú keresését megelőzően, már a 18. század kezdete óta létezett egy Teozófia néven ismert, nagyobb mozgalom. Így jelentette meg 1710-ben a híres Böhme-kiadó, Johann Gichtel a Theosophia Practica című iratot. Berlinben Fichte, Moszkvában Loppouchin, Münchenben pedig Karl von Eckartshausen voltak azok a gondolkodók és filozófusok, akik erről a megvilágosodott teozófiáról írtak. Később még visszatérünk erre.

A közvetlen Isteni élmény nyomjelzője idejétmúltnak tűnt a 19. század teljesen materialista irányultságú tudománya számára. Elhatárolódtak tőle, akárcsak az ifjú kamasz, aki el szeretne távolodni szüleitől, akiket már régimódinak talál. A teozófiai fáradozást úgy jellemezték, hogy az nevetséges és elavult, s olykor fanatikus dühvel harcoltak ellene. Az anglikán, a református, valamint a katolikus templomokban is gyalázatosnak és hallatlannak ítélték a teozófiát, hiszen csak papok, lelkészek és pásztorok képesek kikutatni Isten akaratát.

George Mead mindezt másképp látta. A Világosság nyomát időszámításunk kezdetéig követte vissza és megállapította, hogy már akkor is „aktívak voltak különböző teozófiai testvériségek: a Gnózis testvériségei.” Léteztek olyan közösségek, melyek olyan kereső és törekvő emberekből álltak, akik Jézus Krisztus idejében, azt megelőzően és azt követően is a megmentő világosság, a „Teozófia” élő vallásához tartozónak vallották magukat, s szívükkel és lelkükkel Isten bölcsességéhez közelítettek. „Mindezek az emberek – írja A világ Misztériuma című könyvében – kivétel nélkül megtapasztalták a világlelket, ezt énekelték meg és az ezzel való egyesülést keresték. Mert, legyünk őszinték, miről is beszéltek volna? Azt dicsőítették, ami valóságos, nem pedig annak durva és ideiglenes manifesztációját imádták.”

Ezekben az emberekben az volt a közös, ami fontos számunkra ma is: A világosság iránti szeretetük által és életvitelük alapján megélhették, megtapasztalhatták magát az Istent, hagyták magukban kibontakozni az emberben lakó Isten erejét. Ezt az erőt, az erre felkészült emberben közvetlenül ható Istenit nevezték „Szent Szellemnek”.

Így manapság a „Teozófia” fogalmát sokkal átfogóbban, egyetemesebben értelmezhetjük, méghozzá úgy, ahogy a Teozófiai Társulat egykori alapítói tartották azt szem előtt. Aki az egyetemes testvériség gondolatát helyesli, és magát az Isten és ember közti összefüggés tanulmányozásának szenteli, teozófusnak nevezheti magát a szó igaz értelmében.

Helena Petrovna Blavatsky nemcsak egy frappánsan megfogalmazott választ adott, amikor George Meadet „az egyetlen igaz teozófusnak” nevezte. A korai Teozófiai Társulat más tagjaitól eltérően Mead nemcsak kizárólag a keleti bölcsesség iránt érdeklődött, hanem élethivatásának tartotta a hetedik bölcsességáramlat, a Gnózis felkutatását. Kitartó munkás volt. Mégis, mindenek előtt az életvitele volt az, amiért Blavatsky e jelzővel illette őt. A Teozófia Kulcsa című művében Blavatsky azt írta: „A nagy műben, a lélek megszabadításának művében, az emberben nincs helye a személyiségeknek”, a nagy egóknak, „csak olyan embereknek, akik képesek szolgálatkészen alárendelni magukat.”

George Mead szellemileg magas színvonalú életvitelt folytatott. A korai keresztény irodalom specialistája volt, és – Blavatsky ösztönzésére – a hermészi tanok és az antik gnózis területének értőjévé fejlődött. Művei a keresztény Gnózis szellemi princípiumairól és a görög-római világ vallásáról szóló tanulmányokat ölelnek fel. Teljes energiával vetette magát a gnoszticizmus, a hellénizmus, a zsidóság és kereszténység vizsgálatába.

Mindemellett jól ismerte a buddhista gondolatkört, továbbá megjelentette a Bhagavad Gita szanszkritból történő fordítását is. Blavatsky hatására gondoskodott a Pistis Sophia Gnosztikus Evangéliumának angol nyelvű kiadásáról, melynek kézirata már 1785 óta a British Múzeum könyvtárában hevert. Ezt a fordítást folytatásokban jelentette meg a Lucifer című teozófiai folyóiratban. (A Lucifer nevet Blavatsky választotta, hogy jelt adjon a keresztény burzsoázia ellen.) A folyóiratban számos cikket a főszerkesztő, Mead írt.

C. G. Jung személyesen utazott Londonba, hogy megköszönje a Pistis Sophia fordítását Mead-nek. E művön kívül Mead még néhány kulcsfontosságú művet fogalmazott meg, melyek meghatározó jelentőségűnek bizonyultak a nyugati misztériumok és a mai idők szellemi irányzatainak fejlődésében. Elsőként 1900-ban jelent meg a „Fragments of a Faith Forgotten” (Egy elfeledett hit töredékei), másodikként 1906-ban a „Thrice Greatest Hermes”, (Háromszorosan Nagy Hermész).

Mindkét mű az ezen a területen létező legjobb művek közé sorolható. Észrevételei még ma is versengenek az e témában megjelent későbbi publikációkkal. Lelkes és nagy tudással megírt tanulmányok a Gnózisról és Hermész bölcsességéről. Mead bebizonyítja, hogy létezik a hetedik bölcsesség-áramlat, a Gnózisé, és hogy a rengeteg keleti forrás mellett, melyekből akkoriban egyre több állt a kutatók rendelkezésére, fel lehet kutatni egyenrangú nyugati forrásokat is. Műveinek, az időszámításunk kezdetéből származó forrásszövegek felkutatásának és publikálásainak köszönhetően Jan van Rijckenborgh ötven évvel később a lélek útjáról szóló magyarázatait Hermész ős-Gnózisára és a Pistis Sophiára alapozhatta.

Mint az igazság barátja és magas etikai normák szerint élő ember, George Mead néhány tag életvitelét a Teozófiai Társulat vezetőségéből nem tudta helyeselni. Nem becsülte semmire a mesterekkel és okkult jelenségekkel való foglalkozást sem, melyben csupán a spirituális keresés gátló tényezőjét látta.

Emiatt lemondott arról, hogy a Társulat vezetője legyen, s e helyett kutatásainak szentelte idejét. Ebben az első század kereszténységének gnosztikus iratai foglaltak el kitüntetett helyet.

Néhány rendkívüli esemény után nem tudott többé egyetérteni a magát túlontúl fontos színben feltüntető, az embereknek imponálni kívánó Társulat külső megjelenésével, spiritiszta és asztrális illúzióival és trükkjeivel, így 1909-ben elbúcsúzott a Teozófiai Társulattól.

A döntés nagy bátorságot követelt. „Mivel attól fogva – mesélte – egyik napról a másikra nem volt többé munkám, jövedelmem, baráti köröm, értékesítési területem és olvasóm.”

Vele együtt 700 tag hagyta ott a Társulatot. Egy hónappal később George Mead 150 barátjával közösen megalapította a „The Quest Society” nevű szervezetet, mely a vallások összehasonlító tanulmányozásával foglalkozott. Bár e szervezet tudományos alapokra helyezkedett, mindenekelőtt a Szellem és lélek keresőinek társulata volt.

George Mead magasra tartotta a megszabadulás impulzusát, melyre a Blavatsky halála utáni években nagy nyomás nehezedett. Ugyanez az impulzus bírta rá Max Heindelt 1906-ban, hogy hátat fordítson a Társulatnak és megalapítsa a Rózsakeresztes Társaságot. Rudolf Steiner is ezt az impulzust követte, amikor 1912-ben elbúcsúzott a Teozófiai Társulattól, hogy az általa alapított Antropozófiai Társaság keretein belül munkálkodjék tovább. Krishnamurti 1929-ben történő önálló fellépése is e megszabadító impulzusból magyarázható.

Amikor George Mead 1909-ben elhagyta a Teozófiai Társulatot, a görög-egyiptomi spiritualitásról írt műveinek legnagyobb része már publikálásra került.

1910-től kezdve feleségével közösen adták ki a „The Quest” című folyóiratot. Hasonló nevű társaságukban hetente rendeztek összejöveteleket, a résztvevők körét felváltva csak tagok, illetve az előadás iránt érdeklődők alkották. A „Quest” szó jelentése keresés. Az összejövetelek mellett a fő tevékenységet a negyedévente megjelenő „The Quest” című folyóirat kiadása jelentette.

Mead ehhez a következőket fűzte: „Pénz nem állt rendelkezésünkre, de volt valami, ami jobb volt, mint a pénz. Számtalan kiváló cikk és első osztályú közlemény – és mindez szeretetből. Nem engedhettük meg magunknak, hogy munkatársainknak akár egy pennyt is fizessünk. Ez a The Quest igazi érdeme. S mint szerkesztő, igazán büszke vagyok – sőt, nagyon büszke – amikor felidézem a legjobb kollégáim neveit. Ezt a listát – bármilyen folyóiratról is van szó – nehezen lehetne felülmúlni, ha ugyanolyan eszközökkel kellene dolgozni, mint amilyenekkel mi dolgoztunk.”

Valóban fontos szerzők művei jelentek meg a „The Quest” folyóiratban. Irodalmárok, akik megértették, hogy a titoktartás köntöse alatt és az „örök bölcsesség” misztériumai mögött az ember szellemi fejlődése rejlik. A „The Quest” cikkeivel szolgálók között volt Martin Buber (1878-1965), Gustav Meyrink (1868-1932), A. E. Waite, W. B. Yeats (1865-1939) és Gerhard Scholem (1897-1982). A Blavatsky halálát követő tizennyolc évben George Meadnek volt a kiváltsága és megbízatása, hogy a Társaság keretei között egy belsőleg működő csoport lángját lobogva tartsa. Ehhez a megbízatáshoz lelkiismeretesen hű volt.

Tizenegy szép részben hozta nyilvánosságra 1906-tól 1908-ig az Echoes from the Gnosis című művet, mely szinte annak a bölcsességáramlatnak a képmása volt, mely az első évszázadokban a Földközi-tenger térségében lépett fel: Jézus himnusza, A Gnosztikus keresztrefeszítés, Hermész himnuszai, Mithrász misztériumai és a Káldeai jóshelyek tartoznak ide.

Mead és munkatársai élete egy olyan időtartamot ölel fel, mely azzal jellemezhető, hogy kiváló gondolkodók kutatták az emberiség szellemi életének titkos mozgatórugóit. Lázasan keresték a pszichológiai és lelki fejlődés lehetőségeit. Ez az időszak Blavatsky gondolatvilágától olyan gondolkodókig terjed, mint Jung, és olyan zenészekig, mint Jaab van Zweden, aki nemrég a „Zomergasten” televíziós adásban azt mesélte, hogy milyen módon alakította őt teozófiai háttere.

Mead úttörő volt, s a Gnózis iránt különleges intuícióval rendelkezett. Quispel „feel of Gnosis”-nak nevezte ezt, a modern rózsakeresztesek pedig „a szív nyitott rózsájáról” beszélnek. Úttörőként, ahogy csak kevesen, G. R. S. Mead a belső ember, az eredeti szellemember megszabadításának szentelte életét. Nyílt szíve és az igazságról kialakult rendíthetetlen meggyőződése beigazolódást nyert a „Gnózis megismerésében”. Adagiuma, bölcs mondása ez volt: „Ismerd meg a világosságot és köss vele barátságot.”

A Gnózis visszhangjai

Sok száz éves a hagyomány, mely szerint a „kis” és a „nagy világ” lenyűgözően egybehangzó. Nem mutatott-e rá valamennyi beavatott, hogy testünk minden egyes atomját az univerzumtól kaptuk „kölcsön”, és ismét vissza fognak térni oda? Aki ezt meg akarja érteni, az félretol minden előre megfogalmazott véleményt, és figyelmessé valamint csendessé válik, mint egy kisfiú vagy egy kíváncsi leányka, aki tanulni akar valamit.

Andrew Knoll, a Harvard Egyetem csillagásza, azt mondja: „Nem vagyunk elválasztva a világegyetemtől. És amikor az univerzumot tanulmányozzuk, akkor tulajdonképpen magunkra irányítjuk a tükröt. A tudomány nem egy valahol odakinn fennálló objektív világegyetemet ír le, melyhez képest mi elválasztott lényiségek lennénk. Részei vagyunk az univerzumnak. Ugyanazokból az elemekből állunk, olyan elemekből, melyek tökéletesen a világegyetemben mindenütt érvényesülő törvények szerint viselkednek. Por vagyunk, és újra porrá leszünk, csillagpor vagyunk, és csillagporrá leszünk transzformálva.”¹

Mi szükséges ahhoz, hogy ezt felismerjük és felfogjuk? A tudós a következőképpen magyarázza: „Fáradságos dolog felismerni az igazságot. És ha valaki olyasmit talál, ami hasonlít ahhoz, amit találni remélt, módszerét és eljárását megkettőzött szigorral kell ellenőriznie. Azért kell egy tudósnak oly sok éven át tanulmányokat folytatnia, szemináriumi dolgozatokat készítenie, végzettséget vagy egyetemi fokozatot elérnie, vagy egy doktori értekezést írnia, hogy megtanuljon bánni önmagával, a módszereivel és az elvárásaival.”

A spanyolországi Al-Andalus bölcse Ibn Tufayl (1105-1185) így fogalmazott csaknem 900 évvel ezelőtt:

„Sok idő szükséges az igazság megleléséhez. Semmi másnak nem szabad a fejünkben lenni, és egész érdeklődésünkkel ennek a feladatnak kell szentelnünk magunkat. Ha végül áthatoltunk az igazsághoz, akkor azért találtuk meg, mert pontosan követtük az egyetemes tan útmutatásait, mindaddig, míg világos képet nem nyertünk az igazságról. Ez elsősorban vizsgálódás és elméleti szemlélődés révén történik. Egy későbbi szakaszban szabad megtapasztalnunk valamit, ‘a boldogságos szemlélődésből’. […] Ha tényleg szilárdan elhatározza magát, hogy így cselekedjen, és eltökélt szándéka, hogy teljes odaadással vesse magát ebbe a feladatba, akkor a hajnalpírral dicsérni fogja éji vándorlását, és úgy találja majd, hogy erőfeszítése elnyerte jutalmát. Akkor az Úr megelégedést fog ajándékozni Önnek. Útitársaként állok a rendelkezésére, ha azt akarja, hogy bejárjam Önnel azt az utat, mely a leggyorsabban vezet a célhoz, és a leginkább mentes a balszerencsétől és a veszélyektől.”²

Ezzel George Mead teljes szívéből egyetértene. A Gnózis visszhangjai című művének első részében így ír:³

„Régóta sok időt töltöttem az igen magasztos gondolatoknak és az érzés tisztaságának világában. Ez a világ egy olyan testvériség odaadásából és gondolkodásából keletkezett, mely a régi kor számos teozófus szerzetének egyike volt. Tagjai a háromszor nagy Hermész tanítványainak nevezték magukat, és hitüket olykor a lelkület vallásának hívták. A kereszténység keletkezése előtt, alatt valamint annak korai századaiban éltek Egyiptomban. Összegyűjtöttem és lefordítottam, ami írásaikból és törekvésükből fennmaradt, amennyiben gondolataik átültetése számomra lehetséges volt. A háromszor nagy Hermész Gnózisának visszhangjai így, évszázadok múltán hallhatóvá válnak a mai füleknek, teljesebben, mint ezelőtt, és reményeim szerint érthetőbben.

Az elragadtatással „tízezerszer legnagyobb”-nak is nevezett Hermésznek ez a gnózisa nem egyszerűen egy tan, mivel az alapja Isten mindenség-szeretete. Az ember és a természet igaz filozófiáján és tudományán alapul, és a Gnózis legszebb leírásainak egyike. Ez a „lelkület vallása”, a bölcsesség és a tisztelet gazdagsága. Ez kezdetben a gondolkodóképesség helyes aktivitásán és passzivitásán alapuló vallás, igaz odaadás, jámborság és tisztelet. Végcélja pedig az igaz lét gnózisa, a jó ösvényének gnózisa, mely az embert Istenhez vezeti.”

Mead később így folytatja:

„Túl sokat mondok a háromszor nagy Hermész gnózisáról?

Csupán azt ismétlem, amit tanított (vagy jobban mondva: amit a tanítványai tanítottak).

Célom a Gnózis, nem pedig a tanítványok, a hallgatóság kifejezésmódja. Hiszen az ezen az úton járók valamennyi kifejezésmódja, tanai vagy avatott értekezései, csupán eszközök ahhoz, hogy az embert elvezessék ehhez a tudáshoz, a Gnózishoz. Ezek nem maga a Gnózis. Csupán köntöshöz hasonlítanak, mely magába rejti az igazság valóságát és fenségét.

Az a fontos számunkra, hogy a hermészi hagyomány valamennyi teozófusa szinte egy hangon és belső meggyőződéssel telve nyilatkozza, hogy létezik egy tökéletes és kimeríthetetlen Gnózis. Függetlenül attól, hogy ez mennyire áll harcban a megtévesztésekkel, melyeket a kétkedő ész, az előítélet, és az álspiritualitás varázsol köré.”

A szerző kifejti, hogy a látszatspiritualitás és a kétség oka abban rejlik, hogy az ember elfelejtette a két természet tényét, és létének vezetését átengedi a halandó alaknak. Mead így magyaráz: „A külsődleges kettősséget az ember kis lelkülete, a sors futása teremti. A magasabb lelkület tudja, hogy a benső és a külső kettő az egyben, kölcsönösen kiegészítik egymást, és hogy az egyik a másikban valamint egyidejűleg a másikon kívül van.

A lelkület vallásában nem létezik a szív és a fej ellentéte. Nem létezik kizárólagosan értelmi vagy érzelmi istentisztelet. Az odaadás és a Gnózis ösvénye elválaszthatatlan egységet képez. A lélek és a szellem, az élet és a fény, igaz, szent menyegzőjét, az istenanyának és az istenatyának az isteni emberben történő kimondhatatlan egybekelését tartalmazza. Ő a Logosz, a misztériumok egyszülött misztériuma.”

Majd később így folytatja: „Mivel sokat vettem fel önmagamba a lelkület vallásából, fel akarok erről jegyezni néhány gondolatot, hogy érzékeltessem ennek a zseniális szellemnek (Hermész) a tanait, melyek bevésődtek emlékezetembe.

Az ember teste templomnak, az isteni szentélynek, Isten általunk elképzelhető legcsodálatosabb házának tekintendő, mely sokkal szebb a kézzel emelt templomok legszebbjénél. Mert ez az istenség alkotta természetes templom az egyetemes templom, a nagy képmás mintájára készült, melyben Isten fia, az ember tartózkodik.

Minden egyes atom, atomcsoport és végtag, minden egyes ízület és szerv az isteni terv szerint van egybeillesztve. A test Ég és Föld, hímnemű és nőnemű összefüggésének az ábrája.

Hanem az isteni eme eleven templomának még csak a lehetőségeiről is milyen kevesen tudnak vagy álmodnak! Sírbolthoz váltunk hasonlóvá, mert testünk elveszítette ragyogását és csak a halál dolgainak él, és az élet dolgai számára halott.

A lelkület gnózisa azt tanítja nekünk, hogy hagyjuk újra áradni az életet testi természetünk halott csatornáin keresztül. Testünk szubsztanciájának életrekeltéséhez felhívja Isten lélegzetét, hogy az isteni lelkesítés elsősorban másik önmagunkat, a rég elveszett isteni menyasszonyt születtesse meg. Ha őszintén szeretjük, akkor újra megszületik igazi önvalónk. Akkor beszélhetünk a test-lélek-szellem tökéletes háromszögéről, melyben a tökéletes ember három ékköve sugárzik.”

„Ám mindemellett nem szabad szem elől tévesztenünk a világunkban és társadalmunkban zajló gyakorlati életet” – folytatja ez a szerző, aki a lélek adottságai iránt mindig nagyon finom érzékről tanúskodik.

„A Gnózis nem függ helytől és időtől, az embert azonban a változatos megnyilvánulási formák kondicionálják, tartják ellenőrzésük alatt. Aki újjászületett a Gnózisban, az az ember állapotából átkel „az igaz ember-és-Krisztus” állapotába. Vagy ahogyan Hermész nevezné: „démon-és-Isten állapotába” vagy megint másképp, a Hermész korát ötszáz évvel megelőző idők nyelvén: a „Boddhiszatva-és-Buddha” állapotába.”

És ezután jut el Mead fejtegetéseinek a magvához:

„Ha jól értem, a gnosztikus gondolati eszmekincs esszenciája az a hit, mely szerint az ember képes átlépni a dualitás határait, és tudatos isteni lénnyé válhat. Fel kell oldania az időbeliség problémáját, felül kell kerekednie jelenlegi korlátozottságán. Ennek eléréséhez nem a mai tudományban, filozófiában vagy vallásban szerzett ismereteit kell annak a kevésnek a kárára bővítenie, amit a múlt fent nevezett tudományainak tudatlan és gondatlan nemzedékek láncolatában továbbadott tökéletlen áthagyományozása útján kapott. Szegényes útravaló ez annak, aki részesülni akar a gnosztikus gondolatvilágban.

Igaz, hogy jelenleg elődeinknél többet tudunk a fizikáról, a megismerés-elméletről és a jelenségek világának sok más dolgáról. De vajon a múlt gnosztikusainál többet tudunk-e a Gnózisról is, mint eleven tapasztalatról? Ezt kétlem.

Térjünk vissza a Gnózishoz: Az odaadás Isten – Gnózis. Az igaz átadás „nem más, mint Isten gnózisa”, így idézi Lactantius Hermészt. Ez az odaadás vezet a „teljes, és tökéletes kontempláció”-hoz, és felöleli „ama dolgok megismerését, melyek vannak, valamint fajtájuk átgondolását, és Isten ismeretét”. Vagy más szavakkal ez annyit tesz: „Tanítva lenni a mindenség esszenciájában, és a magasztos látomásban”. A magasztos látomás pedig, ha jól értem, nem a felhők fölötti területekre történő elragadtatás, hanem az egyedül jó, a szükségszerűen fennálló lény észlelése mindenekben. Mert ennek az útnak a mestere a Jó gnózisát tanítja tanítványainak, ami Isten gnózisa:

„Csak akkor fogjátok azt szemlélni, amikor már nem tudjátok kifejezni. Mert a Jó gnózisa, szent csend és minden érzékszerv megnyugvása. Ő a mindenség ismeretének elérése, a mindent átfogó intelligencia.

Mert aki őt észleli, az mást nem képes sem észlelni, sem szemlélni, sem hallani…

És lelkülete körül ragyogva a Gnózis átsugározza egész lelkét, sugárzása által feloldja az egész testet és tökéletesen igaz lélekké változtatja.

Mert lehetséges, fiam, hogy egy emberi lélek, aki elmélyed a Jó szépségében, Istenhez váljon hasonlatossá, még ha testben időzik is.”

Ez egy ember „istenné válása” vagy „apoteózisa”; Istenhez válik hasonlatossá, amennyiben önmaga istenné lesz. A Jó szépsége a kozmikus rend. A mérlegelés módja pedig az önmegvalósításé, mely révén a lélek kapcsolatba kerül a kozmikus lélekkel.”1

A tömeget pedig újfent óvva a „kietlen folyam” tudatlanságától, a Gnózis tanítványait a következőkre inti:

„Ne hagyjátok, hogy elragadjon a kietlen folyam,

hanem használjátok – ha tudjátok – az áramlatot, mely a parthoz visz.

Tartsatok a biztos kikötő felé és ott vessetek horgonyt.

Keressetek aztán valakit, aki kézen fogva vezet benneteket, a Gnózis kapuihoz.

Ott világos fény ragyog, mely feloszlatja a sötétséget.

Ott egyetlen lelken sem borong a köd, hanem leplezetlenül észlelik szívük szemeivel őt, aki azt akarja, hogy lássák.

Fül nem hallhatja, szem nem láthatja, nyelv nem szólhat róla, csakis a szív és a lelkület.”

Ezekkel a Lelkület Gnózisá-ból származó, a magasztos iratokból válogatott rövid szakaszokkal fejezte be George Mead A gnózis visszhangjai című művének első részét, majd hozzáfűzte: „Annak reményében, hogy van néhány ember, aki olvassa ezeket az eredeti iratokat, és ezáltal bensőleg gazdagodik.”

—

¹ Natalie Angier, The beautiful basics of science, Faber & Faber, London 2008.

² Abu Bakr Muharmmed ibn Tufayl, Hayy Ibn Yaqzan. Een filosofische allegorie uit Moors Spanje, Uitgeverij Bulaaq, Amsterdam 2005.

³Zegezangen van Hermes’ Gnosis, Haarlem, Rosekruis Pers, 2009.

Pillants Taora – és nem látod;

színtelennek mondják.

Hallgasd Taot – és nem hallod;

hangtalannak mondják.

Tapintsad Taot – és nem érinted;

anyagtalanak mondják.

Hiányoznak a szavak, e háromszoros

határozatlanság kifejezésére.

Ezért egymásba olvadnak.

Tao legfelsőbbje nincs a fényben,

legalsóbbja nincs a sötétben.

Tao örök és lehetetlen névvel jelölni;

mindig visszatér a nem-léthez.

Közeledsz Taohoz és nem látod kezdetét.

Követed és nem látod végét.

Fel kell tárnod a régi kor Taoját,

hogy kormányozhasd a ma fennállókat.

Aki ismeri az eredethez vivő kezdetet,

az kezében tartja Tao fonalát.

Ha megtartjuk a nagy ősképeket,

Elénkbe jön a földkerekség.

Elébünk jön és sértetlen marad.

békében, nyugalomban, gyarapodásban.

Zene vagy nyalánkságok mellett

megáll az arrajáró idegen.

Ám ha a mindenség vezérlő asszonyáról van szó, így hangzik a vélemény:

Milyen egyhangú! De hiszen ez ízléstelen!

Nézés esetén nem elég a látás,

fülelés esetén nem elég a hallás,

az alkalmazással nem lehet a végére jutni.

Lao-Ce, Tao Te King, 14. és 35.fejezet

Gondolatok a csend hangjáról

Helena Petrovna Blavatsky (HPB) azt írta 1889-ben francia barátainak: „Orvosom két hét szabadságra küldött, mivel környezetváltozásra van szükségem”.

Így meghívást kapott a Párizshoz közeli Fontainebleau-be. Az ajánlatot Bostonból kapta, egy amerikai barátnőjétől. Ida Candler az Egyesült Államok egyik szenátorának felesége volt, és akkoriban éppen Fontainebleau-ben tartózkodott nővérével. HPB végül három hétig maradt.

Már röviddel érkezése után izgatottan írta testvérének, Nadjának, hogy a környezetváltozás nagyon jót tesz neki. Ő, akit egyébként tolószékbe ültettek, sokat sétál „saját, esetlen lábain” ahogy levelében írja, „hatalmas tölgyfák és skót fenyők között. Mindegyiknek történelmi neve van. Szinte egész nap az erdőben lakom.”

A fontainebleau-i látogatás azonban nem azért figyelemreméltó, mert HPB levegőváltozás miatt éppen oda utazott, hanem mert ott vetette papírra „A csend hangja” című művének nagy részét. Talán az a tény is hozzájárult művének megírásához, hogy a ködös, szennyezett londoni atmoszférából kiszakadhatott egy időre.

Annie Besant az alábbiakat jegyezte le önéletrajzában Fontainebleau-i látogatásáról és A csend hangja című könyv keletkezéséről:

„Meghívást kaptam Párizsba, hogy részt vegyek a […] nagy munkaértekezleten, melyet július 15-20 között rendeztek meg. Eközben egy vagy két napot töltöttem el Blavatskynál, aki éppen akkor utazott oda néhány hétre kikapcsolódni. Az Arany tanok könyve csodás részleteinek fordításával foglalatoskodott, melynek később A csend hangja címet adta. Nagyon gyorsan írt, anélkül, hogy másolatot készített volna, majd este hangosan fel kellett olvasnom ellenőrzésképpen, hogy angol fordítása elfogadható-e. Ott volt Herbert Burrows is a lojális amerikai teozófussal, Candler asszonnyal együtt. Körbeültük HPB-t, mialatt felolvastam. A fordítás tökéletes volt, nagyszerű angolsággal, melyben folyékonyság párosult zenei könnyedséggel. Igen kevés szót találtunk, amit át kellett írni. Úgy nézett ránk, mint egy meglepett gyerek, és csodálkozott a dicséreten, hogy mindenki, aki ezt a kiváló művet kicsit is irodalmi szemszögből vizsgálja majd, hasonló véleményen lesz.”

Nagyon sokat írtak A csend hangjáról. Többek között Dr. Suzuki, a Zen-buddhizmus ismert tanítója tanúskodott e különleges mű valódiságáról. Ezt írta róla: „Kétségtelen, hogy Blavatsky asszony bizonyos fokig a mélyebb Mahayana-tanok beavatottja, és aztán teozófiaként hozta el a külvilág számára e tanokból azt, amit ezekből a nyugati világ számára alkalmasnak talált.”

George Mead, akinek a szimpóziumon oly sok figyelmet szenteltünk, mesél arról, hogy HPB meghívta őt A csend hangja kéziratának elolvasására. Így számol be erről:

„Azt mondtam neki, hogy ez az egész teozófiai irodalmunk legnagyobb műve. Szokásommal ellentétben megpróbáltam szavakba foglalni azt a lelkesedést, amely olvasás közben öntött el. De HPB nem volt elégedett művével, és aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy fordítása nem felel meg eléggé az eredetinek… Ez egyike volt legkitűnőbb jellemvonásainak. Sosem volt biztos saját irodalmi művében, és minden kritikára odafigyelt, olyanokéra is, akik jobban tették volna, ha hallgatnak. Különös módon mindig a legjobb cikkei és művei miatt aggódott, míg leginkább vitairataiban bízott.”

A csend hangja három részből áll, melyeket az Arany tanok könyvéből vett át. Az első rész A csend hangja címet viseli, a második A két út, amely a szem és a szív útjáról szól, a harmadik pedig A hét kapu. A könyv megjelenéséhez a szerző az alábbiakat fűzte: „Az Arany tanok könyve olyan bölcsességet rejt, melynek elsajátítása minden olyan iskolának kötelessége, amely a szellem egyetemes tanához közeledni kíván.”

Amikor Jan van Rijckenborgh és társai a második világháború után teljesen újra kezdték művüket, a Lectorium Rosicrucianumot, ezt a Szellemi Iskolát, akkor A csend hangja volt az első könyv, amivel a törekvő tanulók tudatához közeledni tudtak. Rijckenborgh úr így kommentálta a művet:

„Az Arany tanok könyvének teljes tartalmát csak a belső iskola komoly tanulóinak hoztuk tudomására. Ennek kivonata, A csend hangja csak a ‘nagyon kevesekhez’ juthatott el.”

Ez a nagyon kevés azokat jelenti, akik mindent megtesznek azért, hogy – ahogy ez többször is elhangzott – a világossághoz, az eredeti birodalomhoz vagy a Gnózishoz közeledjenek. Ezek azok, akik a magasabb isteni ember szolgálatában készek elveszíteni énjüket, hogy így az új lélek megszületése által összeköthessék magukat a világossággal.

Be szeretnénk vezetni Önöket e nagyszerű mű, A csend hangja különleges szépségébe és lényébe.

„Aki a szellem hangját (Nada hangját) a ‘hangtalan hangot’ meg akarja hallani és érteni, annak meg kell ismernie a szellemi elmélyedés állapotát (Dharana)…”

Dharana a lélek tökéletes koncentrációja, amelyben a kizárólag a magasabb, isteni szándékú gondolkodás egyik vagy másik témára irányul. Ekkor mindent tökéletesen elengedünk, ami a külső világmindenséghez, vagy az érzékek világához tartozik. Ekkor szólhat hozzánk életünkben az isteni Másik. Egyesülés jön létre, egy alkímiai menyegző, mely számunkra is nagy misztérium, a rózsakereszt misztériuma.

„Ez az oktatás azoknak szól, akik az alantas lélekerők (Iddhi) veszélyeit nem ismerik.”

Ez azt jelenti, hogy azoknak van szánva, akik a valóban nagyok ösvényét akarják járni, és akik nem szállnak szembe kőkemény önérvényesítéssel az isteni szándék áramlatával. Ha a tanulni vágyó ember „abbahagyja a sokfélére (az érzékszervek külső világára) való hallgatást, akkor képes lesz az Egynek a megkülönböztetésére.” Akkor intenzív megvilágosodás megy végbe, ahogy a világirodalom is említi, egy belső megvilágosodás, amely hatalmas fényáramként hatol át a földi lét sötétségén. Akkor meghalljuk a belső hangot, Nada hangját, a hangtalan hangot, amely a külsőt teljesen megsemmisíti. Ekkor fordul az Atya hangja a szívben ismét a fiúhoz, ami maga a fény, mely egykoron elveszett és most újra megtaláltatott.

Kedves hallgatóság, megérthetik, hogy ezen előadás keretében lehetetlen megismernünk e rendkívüli drágakő teljes tartalmát. Betű szerint a szanszkrit cím így hangzana: „A csend a szellem hangjában”. Már az első rész világosan összefoglalja, hogy milyen módon nyerheti el az ember a megismerést és a tudást. Három termen kell keresztülmennie, hogy az ‘üdv völgyét’ elérje: a bánat csarnokán, a tanulás és megtisztulás csarnokán, valamint harmadszor a bölcsesség csarnokán. Csak ennek az első fejezetnek több konferenciát szentelt Jan van Rijckenborgh, melyeknek néhány mondata talán jó benyomást ad a mű mélységéről:

„Mi emberek, időhöz kötött tudatunk segítségével beszélünk egymáshoz. Ha azonban sikerül önátadó törekvéssel és vágyakozással megszabadítanunk a lelket, akkor a saját, isteni önvaló újra működésbe léphet benne. És akkor, csak akkor beszélhetünk valódi gondolkodásról, amely az isteni terv szándékát felismeri és tanúskodik róla. Az ember csak ekkor egy – szellemben, lélekben és testben. Ekkor bontakozhat ki a tanítvány számára az ösvény.

Az Arany tanok Könyve a tanuló belső hallásához fordul:

„Ha a lelked nevet, míg életed napfényében fürdik, […] ha a lelked sír a sok csalódás miatt, ha lelked azon fáradozik, hogy az ezüst fonalat, mely mesteréhez köti, elvágja, tudd akkor ó, tanítvány, hogy lelked a Földé.”

Ha a tanuló így találja magát az ösvényen, akkor először a csend hangját hallja meg. Ez a saját belső isten hangja, amely hozzá beszél. Ez a saját belső isten nem más, mint Krisna a régi hinduknál, és Krisztus (Christos) a korai gnosztikusoknál. Krisztus (Christos) hangja a beereszkedő szellem, amely a lelken keresztül összeköti magát a természetemberrel.

Semmi és senki nem tehet semmit az emberért az ösvényen, ha ez a hang nem beszél hozzá. A lélek itt kulcsszerepet játszik. Ha a csend hangját meghallják, mivel van egy lélek, amelyik ezt képes megérteni, akkor ez a hang a lélek vezetőjévé válik. És csak ha ezt a vezetőt követjük és hallgatjuk meg, akkor zárulhat le az első, veszélyes fázis, mert a hang egy számunkra nagyon ismerős életvitelről beszél.

Az életben sok a felfelé és lefelé menet, nemde?

Amikor az ember fiatal, egészséges és erős, akkor azt mondják, hogy dagasztja a szél a vitorláit és az élet napos oldalán fürdik, akkor szinte „dalol” az anyagtestében. Ki ne kívánná ezt neki? De aztán jönnek pillanatok, amikor a csalódások miatt fogságban érzi magát. Egyik pillanatban teljesen belemerül a világ nyugtalanságába, a következőben pedig már hallja a „nagy csalódások hangjának morajlását”, „megijed, mert észleli a fájdalom forró könnyeit, és elkábul a jajszavak kiáltozásától”, amelyek felszínre törnek benne. Vannak pillanatok, melyek arra adnak okot, hogy teljes optimizmussal forduljunk az élet felé, hogy ezt a következő pillanatban a félelem zúzza szét ismét. Ki tagadhatná ezt?

Ekkor mondja A csend hangja, Krisztus (Christos) belső hangja az ösvény elején álló embernek: „Ne hagyd lelkedet kitenni az érzékek változó hangulatainak, ne lépj be a pillanat örömeibe és fájdalmaiba.”

Hogyan léphet be az örökkévalóságba, aki hagyja magát a megindultság szakadatlan hullámaitól rángatni?

Írják be a szívükbe: ha lelkük a mozgalmasság szakadatlan áramával együtt lebeg, és minden pillanatban ez ostromolja a lelket, akkor maguk tépik szét az „ezüstfonalat”, ami a mesterrel köti össze a lelket. Akkor a lélek nem időzhet vele a csendben. Hogyan mehet át a lélek a tanulás és a megtisztulás csarnokán, anélkül, hogy közönyös lenne az ember sorsát illetően? Minden megindultságtól megszabadulhat, ideértve az örömtől és fájdalomtól való meghatottságot is. A fényre, a Christosra való irányultságban maradhat, tudván, hogy ez segíthet a legtöbbet abban, hogy szellem, lélek és test egységgé olvadjon.

Ekkor beteljesülhetnek a szavak, melyekkel ezt az előadást le szeretnénk zárni:

„De ó, tanítvány, ha a tested alávetett, a fejed nem józan és a lelked nem erős és tiszta, mint a gyémánt, akkor ez a sugárzás nem hatolhat le a kamrába, akkor a nap fénye nem melegítheti fel a szívedet, és füled sem hallja meg a végtelen tér (Akasha) magasságaiból a misztikus hangokat.”

Ha a lélek elénekelheti Önökben új dalát, akkor megismerik a csend hangját, a „szellemi hang” csengését és struktúráját, egy olyan nyelvet, mely a tudás és az élet egyetlen forrásából emelkedik fel.

„Láss! Te lettél a fény és a hang, te vagy a mestered és istened. Te magad vagy keresésed célja, az örökké csengő hang, amely ott cseng örökkévalóságról örökkévalóságra, amely minden változástól mentes, minden bűntől szabad, ez a hét hang egyben, a CSEND HANGJA.”

Az idézetek Helena Petrovna Blavatsky, A csend hangja című művének alábbi, német nyelvű kiadásából származnak: Adyar-Verlag, Graz, 5. kiadás. 1976.

„A te Istened - az én Istenem”

„A te Istened – az én Istenem”

Esszé az egységről és a sokféleségről

A rózsakeresztesek számára egy templom az egyetlen nagy „középső templom” sugara is egyben, az isteni nap sugara, amely mindent és mindenkit körülölel. Aki a templomban megtalálja a fényt, az felemelkedhet. Mintegy a sugarak által felemelve észlelni tudja, amit a saját lényében megvilágítanak. Ahogy a Nap az élet középpontja, és mindennek forrása, ami a minket körülölelő univerzumban létezik, úgy Isten a forrás, amelyből minden univerzum keletkezett. Ő a forrás, ami mindent megvilágít, amelyből és ami által minden keletkezett és amihez minden visszatér.

A kínai bölcs, Lao Ce írta egykor:

A dolgok, amik valaha a Taoból lettek,

az Ég, ami a Taotól tiszta,

a Föld, ami a Taotól van nyugalomban,

a szellemek, amik a Tao által spirituálisak,

a völgyek, melyeket a Tao tölt meg,

a tízezer dolog, amiket a Tao hívott életre,

[…] mind a Taoból, az Egyből keletkeztek.

(Lao Ce, Tao Te King, 39. fejezet)

A valóság keresése

Előbb-utóbb elérkezik az életben a pillanat, amikor az ember elkezd azon gondolkodni, hogy mi is a valóság, hogyan lelhetné meg, és elmereng Istenen és a teremtés célján; az emberen itt a Földön. Némelyek azt gondolják, hogy a minket körülvevő valóságon kívül nincs másik valóság, hogy a világon nincsen semmi maradandó, és a világ számunkra csak rövid ideig tartó tapasztalattal szolgálhat. Minden, amit látunk, egy természetes folyamat véletlen terméke.

Mások úgy vélik, hogy a világot isteni lény teremtette, aki az ember körül szorgoskodik, és megjutalmazza vagy megbünteti. Ezt hirdetik az ortodox vallások.

Aki ezt nem fogadja el, az tovább keresi a kérdésre a választ: Vajon miért van zűrzavar a Földön? Miért van annyi káosz harmónia helyett? Miért a folytonos szenvedés? Miért virágzik mindenütt ennyire az istentelen?

Ezzel veszi kezdetét a valóság keresése. Ha körültekintünk a világban, a formák végtelen sokféleségét látjuk. Nézzük meg például a ló formáját. Sok ezer különböző ló létezik, de mind megfelel egy típusnak, a ló típusának. Ez ugyanígy igaz egy rózsára vagy egy tölgyfalevélre. Ezek is nagyon változatos formákban fordulnak elő, de mindegyik felismerhető, mint rózsa vagy tölgyfalevél. Nincs két ugyanolyan, de mindegyik egy bizonyos típus végterméke, amely a többihez képest kicsit másképpen néz ki. Ebben felfedezhetjük az egyet és a sokfélét. A probléma most az, hogy a dolgok a sokféleségben megvizsgálhatóak, mert láthatóak. Az egyetlen azonban láthatatlan. Létezése csak a sokféleségből vezethető le. Mégis az Egy paradox módon valósabb, mint a sokféle.

Minden „alakulófélben” van

A természet látható világában minden megváltozik. Minden vagy születik, vagy meghal, vagy éppen mozgásban van valahol ezek között. Semmi sem éri el a tökéletességet. Platón azt mondta, hogy a természet jelenségei szüntelenül „keletkeznek” és sohasem „vannak”. Öt érzékszervünk azt közli velünk, hogy a természet megnyilvánulásai valódiak. De értelmünk azt mondatja velünk, hogy a titokzatos Egy, ami folyamatosan teremtő és állandóan önmaga, valóságosabbnak nevezhető, mint állandóan változó produktumai, termékei.

Platón azt írja, hogy minden ismeret mélyen a bensőnkben van. Ehhez el kell rugaszkodnunk szokásos gondolkodásunktól és annak magasabb formájához, az értelemhez kell nyúlnunk. Vagy ahogy a gnosztikus filozófia tanítja: meg kell tanulnunk a szívünkkel gondolkodni. A szív mindig minden dolog középpontja, magja. Az emberi szív is. Nemcsak a lét motorja, hanem a forrás is egyben, amelyben meglelhetjük legmélyebb ismeretünket. Ez köt össze minket az Eggyel.

A misztikus Eckhart mester (1260-1328) írta:

„Isten minden és mindenhol jelen van. Isten egyedül mozgatja a dolgokat a maga esszenciájában. […] Isten minden dolog legmélyebb bensője.

A szufik egyik szólása így tartja:

„Isten a sziklában alszik,

a növényben álmodik,

az állatban mozog

és az emberben ébred fel.”

Ki vagyok én?

A sokféleség, a természet ismerete manapság annyira elterjedt, hogy méltán nevezhetjük világot átfogónak. Ezzel a tudással új fejlődésbe léphetünk, nevezetesen azon ember fejlődésbe, aki önmagát fedezi fel. Ez egy belső fejlődés. Az ember felfedezi tudatának igaz természetét. A sokféleség helyett az egységet keresi majd. Peter Russel, korunk nagy gondolkodója és természettudósa kiterjedt vizsgálódást folytatott ezzel összefüggésben és a következőkre jutott:

„Megkísérelni önmagunk megismerését olyan tevékenység, mintha egy elemlámpával egy sötét kamrában kutatnánk fény után. Minden, amit a kamrában találunk, csak különféle dolgok, amikre fény esik. Ez ugyanolyan, mintha tapasztalataink alapján akarnánk tudáshoz jutni. Különféle gondolatokat találunk, képeket, érzéseket, amelyekre a figyelem irányul. De mindezek csak a tapasztalat tárgyai, amelyek nem adnak okot magára a tapasztalatra.”

„Mi is az ‘én’? Közelebbi vizsgálódás után felfedezzük, hogy mindaz, amit az ‘én’ alatt értünk, nem más, mint felfogásunk tárolóedénye, amelybe a tapasztalatok és az emlékek gyűlnek” – állapítja meg egy másik gondolkodó, Erwin Schrödinger.

Mi marad hátra, ha a szellem csendben van, ha eloszlik minden gondolat, érzés, észlelés és emlékezés, amelyekkel szokás szerint azonosítjuk magunkat? Akkor közeledünk-e a forráshoz, a maghoz, melyek valójában vagyunk? Misztikusok kutattak saját bensőjükben, és felfedezték önmaguk valódi természetét. Azt mondják, hogy Isten az önvaló esszenciája, az ‘én vagyok’ – személyes tulajdonságok nélkül. Az ‘én vagyok’ a héber Jahve isten egyik neve is.

Istenre egy másik szó az Egy. Aki ebből az őbenne lévő Egyből indul ki, aki Istent megtalálta magában, az teljesen új világképet kap. Ha Istent tudatunkkal tesszük egyenlővé, akkor ez a fogalom egy másik jelentést kap. Környezetünk gondolkodásában, vallásában és isten-megélésében mindig az szerepel: az „én istenem” a „te istened”. Az én-tudat a sokféleséggel egyenlő.

Az én-ember mindig az elválasztással és a felosztással foglalatoskodik. Ennek barátjává, annak ellenségévé válik. Gyakran tegnapi ellenségünk lesz a holnapi barátunk. És amit az egyik ember elvet, azt a másik jónak fogja föl.

Van ami egyidejűleg két – egymást kölcsönösen kizáró – dologból áll? Valójában sem az egyik, sem a másik nem jó se nem rossz, hanem az Én tartja egyszer ugyanazt a dolgot rossznak máskor jónak. Az ember ennél a szétválasztásnál és felosztásnál sokszor olyan messze megy a jó és rossz besorolásánál, hogy szinte saját istenének is felrója ezeket a tulajdonságokat. Itt az idő, hogy ebben a folyamatban belátáshoz jussunk, és hogy a te istenedet és az én istenemet hagyjuk az Egyetlenné válni!

A felhő, amely Istent hordozza

Mikhail Naimy írja a Mirdad könyve 5. fejezetében:

„Isten igéje olvasztótégely. Amit létrehoz, az egységgé olvad össze, semmit sem értékesként vesz magába, és semmit sem vet ki magából, mint értéktelent. […]

Ezzel szemben az ember szava egy szitához hasonlatos. Amit ez teremt, az vitához vezet. […]

Sose váljatok rostává, társaim. Mert Isten szava élet, és az élet olvasztótégely, melyben minden egy oszthatatlan egységgé olvad össze, minden tökéletes egyensúlyban van és minden méltó teremtőjéhez. […]

Sose váljatok rostává, társaim, és olyan naggyá váltok, olyan mindent áthatókká és mindent körülölelőkké, hogy nem lesz szita, melyben fennakadnátok. […]

Keressétek először az ige ismeretét, amelyben felismeritek saját szavaitokat. […]

Mert a ti szavaitok és Isten igéje egy, csak a tiéteket még fátyol takarja.”

Az ember szitái és rostái építik a világ sorompóit és kerítéseit. Bele kellene gondolnia és fel kellene ismernie, hogy a hús és vér nem csak őérte van, hanem minden csodás test ugyanezekből az elemekből áll. A föld, amit kezeinkkel művelünk, minden teremtmény lakóhelye, aki csak rajta él. A fény is ugyanaz mindenki szemében, az élet fénye, ami által létezünk. Mindenki tüdeje ugyanazt a levegőt szívja be.

A szíveikben lévő forrás ugyanabból az egyetlen forrásból született. A gondolatok a gondolatok óceánjával osztoznak. Ezek az emberek álmai, öröme és bánata. Ez maga az élet szeretete, amely minden embert újra felemel a legmélyebb nyomorából.

Mirdad könyve továbbá a következőket mondja:

„Óvakodjatok ezért az elzárkózástól, a kordonoktól! Csak a csalódást zárjátok körül, és az igazságot rekesztitek ki. Mert az Ige (Isten) az óceán; ti vagytok a felhők. És egy felhő nem az óceánnak köszönhetően felhő-e, amit az az óceán aztán megkap?

Valóban bolond a felhő, amely az életét eltékozolja, miközben arra vágyik, hogy megkapaszkodjon a térben, és a formáját és identitását örökre megőrizze. Mi máshoz jutna balga törekvésével, mint csalóka reményhez és keserű hiúsághoz? Ha nem veszíti el magát, nem is találhatja meg magát. […] Az ember egy felhő, amely Istent hordozza. Ha nem szabadul meg saját magától, nem is találhatja meg saját magát. Ó, mily öröm üresnek lenni! Ha nem veszejtitek el magatokat az igében, akkor nem érthetitek meg azt, amik vagytok, a saját Énetek.”

Még sohasem adatott ekkora lehetőség, hogy e tekintetben új belátáshoz jussunk. Szabadon választhatunk. Nem vagyunk többé ahhoz a szellemi hagyományhoz kötve, amelyben születtünk.

A világi bölcsesség egész spektrumával rendelkezünk. A világ más részein lévő kultúrákat ismerünk meg. Ismerünk különböző tradíciókat, így a buddhizmust, a hinduizmust. Tudunk a szufikról, a régi gnosztikusokról, a hermészi bölcsességről. Hallunk modern gondolkodókról és a múlt misztikusairól.

És mégis, volt valaha is nagyobb a sóvárgás bensőnk felébredése iránt, mint manapság?

Folyóiratok, filmek és könyvek tömege jelenik meg a spiritualitásról. Meditáció és jóga ígér minden korosztály számára megoldásokat a problémákra.

Ha tényleg tudatában lennénk valódi természetünknek, akkor az végre megfordulást jelentene?

Vajon képes-e a sokféleség gondolatához annyira hozzászokott ember arra, hogy radikálisan megforduljon, úgy, hogy a spirituális, az isteni ezúttal fennakadjon a rostán? És ha fennakad, akkor nem fogja értelmével, saját, kisemberi módján megint megszűrni? A János evangélium szavai mindent elsöprő jelentőségűek:

„Őbenne volt az élet

és az élet volt az emberek világossága.

És a világosság a sötétségben fénylik,

de a sötétség nem fogadta be azt.

(János 1. 4-5.)

A belátás a lélek tulajdonsága

Hermész Triszmegisztosz a „Lélek okulására” című iratának 10. fejezetében ezt olvassuk:

„Leírom neked létállapotodat, ó lélek, mert sokáig gondolkodtam rajta. Azt mondod és vallod, hogy szívesen megválnál a fáradságtól és a bánattól, de valójában keresed őket és vadászol rájuk, és szinte irigy vagy azokra, akik birtokolják. Azt mondod és vallod, hogy szerencse és öröm után vágyakozol. De valójában kerülöd őket, és elfordulsz tőlük, megtagadod magadtól azt is, hogy továbbmenj azon az úton, ami hozzájuk vezet.

Egy ilyen magatartás önmagával is vitában áll. Ez annál az embernél mutatkozhat meg, aki nem egy-szerű és nem az egységben áll, hanem akiben a különféle elemek keverednek egymással. Mert ha valami egyszerű, akkor az elintézési módja is egyszerű és mentes a konfliktusoktól. […]

Mivel az érzékszervek természetüknél fogva összetettek, csak összetett dolgokat érthetnek meg. De a szellem, aki egyszerű és oszthatatlan, megérti az egy-szerűt és oszthatatlant. Vigyázz a gondolataidra. Ha ezek összetett, konkrét dolgokhoz kapcsolódnak, elveszítik az egyszerűséget, ami az igaz ismeret valóságára és örömére jellemző.

Ha viszont a gondolkodás visszatér az egy-szerűséghez, ha elhagyja azt, ami összetett és egymással keveredő, ha a zavaros, a tér és idő kerekéhez láncolt dolgokat visszautasítja, akkor megérti mi az egyszerűség és az Örök.

A magyarázatból kitűnik, hogy a lélek élete attól függ, hogy az anyagvilágot maga mögött hagyta-e, és hogy a lélek halálát és sok szenvedését az okozza, hogy az anyagvilági létben tartózkodik.”

És ugyanezen mű első fejezetében az alábbiakat olvassuk:

„Fáradozz, ó lélek, megnyilatkozás által valódi belátáshoz jutni, és a dolgok lényegét megismerni, de ne törődj azok mennyiségével és minőségével. A dolgok megnyilatkozása és lényege egyszerű, és a lélek közvetlenül – közvetítő nélkül – megértheti őket. De a mennyiség és a minőség sokféle, és a téridő korlátai közé szorulnak.

És tudd, ó lélek, hogy lehetetlen a sokféleség világában belátáshoz jutni. Mert nem maradhatsz ebben a világban, innen semmit sem vihetsz magaddal. A belátás a lélek tulajdonsága. A belátás el van választva a külső dolgoktól. Ragadd meg ezért az egyszerűség ismeretét és hagyd el a sokféleséget.”