Nem eszmék, hanem eredmények segítik előre az emberiséget

 

LEX VAN DEN BRUL bevezető előadása

 

Hét különböző spirituális szervezet hét előadója intézett beszédet 2009. május 23-án a hollandiai Bilthovenben lévő Renova Konferenciahelyen a társadalomhoz, hogy inspirációval, tiszta intuícióval, helyesen értelmezve és párbeszéd útján számba vegyék az elkövetkező időben az élet minden területének mélyreható változásait.

 

Meghasonlott, materialista és racionalista világunkban egyre nagyobb a valódi spiritualitás utáni vágy: hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a minden teremtménynek életet adó szellemmel, mely a mi a szívünk mélyén is megtalálható.

Olyan kapcsolat ez, mellyel együtt jár a megvilágosodás és a harmónia. Ahhoz, hogy ráleljünk legbensőbb valónkra, meg kell tanulnunk megtagadni én-irányultságú gondolkodásunkat és érzéseinket. Így nyerhetjük vissza ismét eredeti tudatunkat, az eredeti lelket, mely a világlélek mindenkit mindenkivel összekapcsoló sugárzása.

Rendkívül nagy örömünkre szolgál, hogy üdvözölhetjük Önöket ezen a különleges napon spirituális központunkban, Renovában, ahol ma hét holland spirituális mozgalom képviselője gyűlt össze. Üzenetük minden embernek szóló felhívás, felszólítás lesz az emberiség szellemi értékeinek keresésére.

Szívélyesen üdvözöljük tehát a hét mozgalom hét szónokát és képviselőjét, akik beszédet intéznek majd hozzánk:

Wies Kuiper asszonyt, a Holland Teozófiai Egyesülettől,

Henk Masselink urat, a Holland Szabadkőműves Nagypáholy rend tagját,

W. E. Scherpenhuijsen Rom urat, a holland Antropozófiai Társaság tagját,

Professor Johannes Witteveen urat, a holland szufi mozgalom nevében,

Gerrit Westenberg urat, aki a holland AMORC-Rózsakeresztes Társaságot képviseli,

Joost Ritman urat, a Lectorium Rosicrucianum nevében, továbbá

Peter Huijs urat, a nemrég megjelent „A világ szívének hívása” című könyv íróját, akinek a könyve is e különleges napot gazdagítja. Azt szeretnénk ugyanis, hogy a mai napon felcsendüljön a hívás egy új, szellemi életvitelre, mely a teljes változásunkhoz és megújulásunkhoz vezet.

 

A magasabb lélekvilág világosságának, a „világléleknek a hívása”

Meggyőződésünk, hogy mind a hét mozgalom ezt a mottót tűzte úgymond a spirituális zászlajára, és mindegyikőjük erről beszél majd saját tudása és meggyőződése szerint. Kérem, engedjék meg, hogy röviden kitérjek még a számok szimbolikájára. Ugyanis ez a nap, május 23-a, kétszeresen is az ötös szám jegyében áll, mely Merkúr, Isten követének a száma.

Merkúr célja, hogy kapcsolatba lépjen az ember értelmével, gondolkodóképességével és szellemével, hogy emlékeztesse őt isteni eredetére. Nagyon reméljük, hogy az egyetemes Gnózis üzenete, hogy tudatosan lépjünk a szellemi megújulás ösvényére, ezen a napon hangosan szólal majd meg a szívekben, és ott a továbbiakban is kifejti majd hatását.

Azért gyűltünk össze ebben a spirituális centrumban, hogy rendkívüli módon, hétszeresen is elgondolkodjunk. Ugyanez volt a szándéka a Lectorium Rosicrucianum szellemi vezetőségének, Jan van Rijckenborgh úrnak és Catharose de Petri asszonynak, amikor a Renova nevet adta az itt található templomnak. A szellemi munka központi célja a megújulás. A templom avatóján, 1951. karácsonyán a következőket mondta Jan van Rijckenborgh:

„Ezt a templomot, ezt a munkaterületet Renova-templomnak hívjuk, a konferenciahelyet, e spirituális centrumot pedig Renovának. A célunk tehát megújulás, erre törekszünk, akárcsak sokan mások. Ezért tartjuk kívánatosnak, hogy ne annyira az általunk kimondott szavakra, ne a felfogásunk külső megjelenésére, módszerünk struktúrájára figyeljenek, hanem az eredményekre.

Azt javasoljuk Önöknek, hogy figyelmüket az itt elvégzendő megújulási munka eredményeire fordítsák, miképpen adott esetben mi is annak a nagy munkának az eredményeire irányítjuk pillantásunkat, amely itt és másutt a világban fejlődik ki. Nem az eszmék, hanem az eredmények segítik egyesítő, összekötő és stimuláló hatással az emberiséget.

Legyen elegendő azt megjegyezni, hogy célunk a kereső és érdeklődő emberiségben végbemenő teljes körű erkölcsi és szellemi megújulás, személyes, alapvető és így szerkezeti értelemben is. Hogy megjelenítsük azt az erőt, amellyel dolgozunk, idézzük fel azt az eszmét, mely minden világvallásban megtalálható, mondván: ‘Isten erejével mindent megvalósíthatunk, amit tőlünk a világ szívének szelleme kíván’. Vagy, ahogyan Pál fogalmazta meg: ‘Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.’ (Pál levele a Filippibeliekhez 4,13) Ezt az erőt, melyet Pál Krisztus erejének nevez, melyet jelenleg is érezhetünk, s mellyel intelligensen és folyamatosan dolgozhatunk, számos szellemi vezető illette és illeti különböző nevekkel és leírásokkal. Az ősanyagból származó erő ez, mely minden szellemi létet egyesít.

A Krisztus-fluidummal, ezzel a minden időkben jelenlévő erővel szeretnénk dolgozni. Látjuk, hogy megújulásra való törekvésünket ez a mindenhol jelenlévő ősanyag hordozza, és az egyetemes szellem vezeti. Erről hallhatnak az Upanisádokban, Hermész papiruszaiban, és erről beszél Plutarkhosz. Erről olvasnak a Védákban, a kínai Bölcseletekben, a Kabbalában, az új-platonistáknál, valamint Rumi műveiben, a Bibliában és minden idők rózsakereszteseinek írásaiban. S ahogy minden időkben, úgy a mai ember számára is a szellem őseleme az egyetlen, legmagasabb szintű alapanyag, melyre a testnek, léleknek és tudatnak égető szüksége van.”

Így nyitjuk meg ezt a szimpóziumot annak tudatában, hogy az istenek küldötte, Merkúr elhozza hozzánk az egyetemes Gnózist, hogy gondolataink és cselekedeteink az igaz szellemi megújulásról tanúskodhassanak. Reméljük, hogy ily módon valamivel közelebb kerülhetünk az emberiség számára alapvetően szükséges megújuláshoz, melyre oly sokunk áhítozik.

A teremtés tökéletessé tétele

Wies Kuiper

 

E szimpózium címe – a világszív hívása – azt sugallja, hogy ma valami különleges, sőt talán éppen misztikus dologról fogunk beszélni. A meghívón szereplő versidézet nem véletlen. Nézetem szerint arra szánták, hogy ezen időszerű szimpózium légkörét már a legelején megteremtse. Lehetséges azonban, hogy nem mindenki számára világos azonnal, hogy mit értünk „világszív” alatt, s… vajon én magam tisztában vagyok-e ezzel mélyen legbelül?

Honnan tudjuk, hogy hívnak minket, ha nem tudjuk, hogy ez a hívás létezik, és ha nem értjük a nyelvezetét? Valóban, pillanatnyilag nőneműnek fogom tekinteni a Világszívet, és így beszélek róla, noha az tulajdonképpen kétnemű, vagy nézetem szerint, annak kell lennie. Ez egy olyan hely, ahol az ellentétek megszűnnek, a kettősség pedig egységgé válik. Fülöp gnosztikus evangéliuma, melynek egy része egyértelműen Valentinus iskolájából származik, más részei láthatóan inkább az ősi hindu filozófián alapulnak, gyönyörűen ábrázolja ezt a menyegzői terem jelképrendszerével, az alacsonyabb- és a magasabbrendű emberi természet vagyis az alacsonyabb és a magasabb Önvaló közötti menyegző jelképével. S mivel járulhat hozzá a teozófia annak jobb megértéséhez, amire ez a cím céloz, vagy inkább, mivel járulhat hozzá a teozófia ennek a hívásnak a megtapasztalásához, meghallásához és megértéséhez? Mivel előadóként ez a feladatunk ezen a szimpóziumon. Mit kell felajánlanunk az emberiségnek?

A médiák folyton ökológiai válságról beszélnek, és emberi szempontból minden lehetségest szeretnénk megtenni ezzel kapcsolatban. Fontos azonban felismerni, hogy nekünk a Föld, a világ szellemi magjának alapján, sőt talán a kozmikus terv alapján kellene dolgoznunk. Azonban, és ez a kényes pont: honnan ismerjük meg ezt a tervet? Nem az lenne az első, hogy meghallgassuk azt, amit a beteg, a Föld, mint élőlény, az ő mély, szellemi magjából kell, hogy tanítson nekünk erről?

A teozófusok azt az Igazságot akarják feltárni, azt keresik, ami a dolgok szellemi vagy isteni magjára utal. Ezért tudjuk, hogy valójában csak egyetlen terv van minden létező számára, a legkisebbektől egészen a csillagrendszerekig, és minket, emberek is e tervnek megfelelően alkottak. Ezért az a legjobb, ha az emberrel kezdjük, és megpróbáljuk felfedezni, megtudni azt, hogy lényegében ki vagy mi az ember. Akkor már ismerjük a formát, és képesek leszünk meghúzni azokat a vonalakat, amelyek e láncszem megkovácsolásához szükségesek. Ez nagyon szakmaian hangzik, de itt is a hermetika ősi törvénye, az „ahogy fent, úgy lent, ahogy belül, úgy kívül” érvényesül. Egy sebésznek is tudnia kell, hogy hogyan működik az idegrendszer, hol kell kapcsolatot kialakítania vagy elvágnia ahhoz, hogy az egész megint megfelelően működjön.

Nos, ki vagy mi tehát az ember?

A legtöbb vallásban az emberek ahhoz az elképzeléshez szoktak hozzá, hogy az embernek van lelke és szelleme. A teozófia azt mondja, hogy az ember szellem és van lelke meg teste. A teozófiában az ember képe hétszeres felépítésű. Ez bonyolultnak tűnik, de megkönnyíti annak a megértését, hogy ki is az ember, és annak a felismerését, hogy miért nem halljuk hangosan és tisztán a Világszív hívását.

Vessünk egy közelebbi pillantást az ember felépítésére, amely megegyezik az egész teremtés felépítésével. Az embernek van fizikai teste. Ez a fizikai test most itt ül egy széken ebben a teremben; birtokol egy éteri- vagy élettestet, egy asztrális- vagy érzés- és érzelemtestet, és egy mentáltestet, amely képes gondolkozni, és ami gondoskodik arról, hogy ez a „birtokos” rendben legyen ebben a világban. A mentáltest a fizikai, de elsősorban az érzés- és érzelemtest vágyaira irányul. Az ember a legtöbb energiáját ember voltának ebbe a részébe helyezi. Vagy más szóval az emberlétnek ez a része igényli a legtöbb energiát, a legtöbb figyelmet. Egy személy a rendelkezésére álló idejének több mint 90 százalékát emberlétének erre a részére fordítja. Ennek a mentáltestnek van azonban egy másik nézete is. Ez a nézet a belső magra, a létezőre irányul. Van egyfajta választóvonal, egyfajta membrán a mentáltest két része között. Úgy tűnik azonban, hogy ennek a mentáltestnek egyik része sem érti meg a másikat, van egy – úgymond – laza csavar. Ezt követően az embernek van egy „buddhi”- vagy intuitív teste, ami után végül elérjük a magát a magot, az atmikus testet.

A buddhi testen keresztül az ember egységet alkot minden élőlénnyel, az atmikus testen keresztül pedig eggyé válik magával az élettel. Gondolhatjuk, hogy a Világszívvel a legmagasabb kozmikus elvre utalunk, és az ember össze van kötve vele magján, az atmikus elven keresztül. Ily módon nyilvánvalóan képes meghallani és megérteni ezt a hívást, mert közvetlen vonal vezet a világ szívétől az ember szívéig, jóllehet ennek legmagasabb nézeteiig. Ezt a hívást gyakran megzavarja vagy félbeszakítja a gondolkodási képességünkben lévő blokád, amint azt már említettem, ezért az eredeti üzenet nem jut át rajta. Ezt néha a fej és a szív tudása közötti különbségnek nevezik. A vonal olyan „zajos”, hogy egy megfelelő szűrőre van szükségünk ahhoz, hogy hallhatóvá tegyük ezt a hangot. S valójában nem vagyunk-e túlságosan elfoglalva a napi dolgainkkal ahhoz, hogy ha valami átszivárog ebből a hívásból, gyorsan félretoljuk azzal, hogy „majd később”? Nem egészen vagyunk készek arra, hogy sok energiát szánjunk rá, attól félve, hogy mégis felfogunk belőle valamit. Míg, például amikor az elsőosztálybeli futball eredményekről van szó, majdnem beledugjuk a fejünket a hangszóróba! Mindamellett a gondolkodásunk az, ami megszabja az érdeklődésünk irányát. A földre, az anyagra összpontosítunk-e, vagy a szellemre, a misztériumra? A gondolkodási képességünknek kell átbillentenie a kapcsolót. Maga az ember az, akinek el kell fordítania a belső kapcsolót az alacsonyabb vagy a magasabb tudat irányába.

A Világszív hívásának magasabb a rezgése, amit előbb alacsonyabb rezgésszámra kell átalakítani, hogy az emberi fül képes legyen érzékelni azt.

A magasabb síkokon nincs probléma, és két világ között is lehetséges egy belső kapcsolat, melyet a szanszkritban antahkarana-nak hívnak. Azon a szinten, melyen jelenleg élünk, mindig jó, ha valaminek van neve, ha meg lehet nevezni, főleg egy ilyen napon, mert e napnak ez a fő eszméje. Most az a lényeg, hogyan nyissuk meg az útvonalat önmagunkban, hogy kapcsolatba léphessünk a Világszívvel.

A csend hangjának, amely Az arany szabályok könyvének, a Teozófiai Társaság egyik alapkönyvének az első részlete, s amelyet H. P. Blavatsky fordított és értelmezett, az első sora azt írja:

„Aki Náda szavát, a hangtalan hangot hallani és megérteni akarja, annak tanulmányoznia kell Dháraná természetét.”

Dharana a gondolkodásunknak a belső megértésre irányuló mély és teljes figyelme, s ugyanakkor teljes elfordulás a külső világtól. Hogy a belső fülünk hallhasson és érthessen, előbb tökéletesen el kell különülnünk a külső világtól. Mindez gyönyörűen hangzik, de hogyan lehet megvalósítani? Ha megpróbáljuk, az ember egyfajta keljfeljancsivá válik, ha megszüntetjük a nyomást, eredeti helyzetébe tér vissza. Az itt képviselt csoportok mindegyikének megvan erre a saját módszere. A teozófia módszere a következő: tanulás, meditáció és munka. Ez egyszerűnek tűnik, mivel a teozófiában bőven van lehetőség a tanulásra, az egész fejlődéstörténet, hogy csak néhányat említsünk, vagy tudósok és gondolkodók alapvető munkái Platóntól, Plotinos-on és Valentinus-on keresztül Hermészig; vagy az ősi Védák: a Bhagavad Gita és az Upanishadok szerzői.

Célkitűzéseink között azt olvashatjuk például: „a vallások, a filozófia és a tudományok tanulmányozása”. Ez hatalmas tudással ruházhat fel bennünket, de nem az ismeret felhalmozása a cél. Ha egy vallás vagy egy filozófia mélyére hatolunk, talán eljuthatunk ahhoz a gondolathoz, hogy mindezekben a dolgokban egység van, és annak felismeréshez, hogy mindegyik alapvetően ugyanazt érinti.

A Kabbalában ezt így mondják: ‘Ha meg akarod ragadni a láthatatlant, a látható mélyére kell hatolnod, amennyire csak lehet.’ Phil Bosman, egy holland költőnő, aki főképp rövid verseket és egysorosokat ír, azt mondja: „Ha meg akarod rohamozni az eget, a földön kell nekifutnod.”

Valentinus, egy II. század eleji gnosztikus azt mondta: Az önismeret Istenismeret. Ezzel nem intellektuális tudásra utalt, hanem a szív ismeretére. Ez az önismeret tehát a saját benső, legmagasabb elvünk, az atmikus birodalom ismeretére utal, ahol az ember egy magával az élettel, azaz a Világszívvel, vagy megérinti azt. Fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy fizikai agyunk az „ébredező tudatunk” idején is dolgozik, amikor az egyszerű észbeli dolgok a kitaposott úton haladnak. Amikor azonban a titkos tudást kezdjük kutatni, az agy másfajta járataira van szükségünk, amelyeket gyakorlat által nekünk magunknak kell megtisztítanunk. Ebben az összefüggésben H. P. Blavatsky arról beszél, hogy az agysejtek apró életében egy másfajta rendet kell teremteni, és azután valóban fokozatosan megvalósítjuk a meditációt.

A meditáció nagyjából arra való, hogy ürességet vagy csendet teremtsen a gondolkodásunkban, olyan helyzetet, melyben napi agytevékenységünk zaja elcsendesedik és harmóniához jut, tehát ha a külső fülünk többé már nincs túlterhelve, a belső fül lehetőséget kap a figyelésre, hallásra és megértésre. Sok jóga- és meditációs gyakorlat áll rendelkezésre erre a célra. A teozófiában bőséges irodalom található erről a témáról, ami többek között a jóga és a meditáció különböző formáival foglalkozik. H. P. Blavatsky azonban a már említett A csend hangja című könyvben is félreérthetetlen útmutatást nyújt arra, hogy milyen életet kell folytatnunk, mielőtt meghalljuk ezt a hangot: „Ahhoz, hogy a minden én ismerője lehess, előbb az Én ismerője légy. Hogy megismerhesd ezt az Ént, fel kell áldoznod az én-t a nem-énnek, a létet a nem-létnek.” A Bhagavad Gita, amely az indiai Mahabharata eposz része, erről szól. De azért a belső hang meghallására tett ilyesféle kísérleteknek veszélyei is vannak.

Például a Bhagavad Gita negyedik fejezetének 35. versében azt olvassuk, gyakran előfordul, hogy a tanuló a tisztátalan érzelmek vagy vágyak hívását véli az intuíció hangjának. Honnan tudhatjuk, hogy a csend hangja vagy a Világszív hívása szól? Azt hiszem, megemlíthetünk néhány jelet. Ez a hang eltölt bennünket szeretettel, végtelen belső örömmel, a mindennel és mindenkivel való egység érzésével. S ez a nagy munkára sarkall minket. Még nem beszéltünk „a munkáról”.

Ez nyilvánvalóan a minden élő teremtmény javára végzett munkára vonatkozik, tudva, hogy mi is ennek az egésznek a részei vagyunk. Vonatkozik azonban az önmagunkért és önmagunkon végzett munkára is. Ez a munka a szükséges felkészülés ahhoz, hogy meghalljuk a hangot. Ez a feladat sok buktatót rejt. A mester lábainál című könyvben, Jiddhu Krishnamurti első művében, gyönyörűen le vannak írva ezek. Ebben arra figyelmeztet bennünket, hogy tüzetesen vizsgáljuk meg az indítékainkat, mielőtt bármit teszünk másokért. Azért tesszük-e, hogy piedesztálra emelkedjünk? Nos, arról csak leeshetünk. Néha megtörténik, hogy jótetteinkkel tőlünk függővé teszünk valakit, úgyhogy az illető ily módon feladja a függetlenségét, ami egyáltalán nem állhat szándékunkban. Mindenekelőtt meg kellene vizsgálnunk, mi ösztönöz minket arra, hogy segítsünk vagy jót tegyünk. Az egónkból ered-e ez, a mi kis énünkből, vagy csupán személytelen részvét. Ez könnyűnek tűnik, de igencsak hajlamosak vagyunk rá, hogy becsapjuk magunkat ebben a tekintetben.

Ebben a rövid előadásban megpróbáltam tömören ismertetni hogyan hozzunk létre egy olyan csatornát önmagunkban, ami képessé tehet bennünket arra, hogy meghalljuk és megértsük a Világszív hívását, egyidejűleg erőt adva nekünk ahhoz, hogy megkülönböztessük ezt a hívást attól, ami pusztán a saját tudatalattinkból ered, mivel a megkülönböztető képesség az első lépés a hozzá vezető úton.

Nyilvánvalóan elkövetünk hibákat az utunkon; könnyen hagyjuk magunkat félrevezetni, és gyakran elfáradunk, mert ez folyamatos éberség dolga, hogy szakadatlanul megpróbáljuk nyitva tartani az utat, hogy a kapcsolat megvalósulhasson. A végén azonban eléggé gyakorlottá válunk majd ahhoz, hogy rá merjük bízni magunkat a belső erőinkre. Azután képesek leszünk megkülönböztetni és örömmel felfogni a Világszív hívását önmagunkban. Addig nem lehetünk a Világszív használható eszközei. Nem elég meghallani a hívást, hanem aszerint is kell cselekednünk, hogy az emberiség számára és a magunk számára is megmutassuk az utat, amely a teremtés tökéletessé tételéhez vezet.

A Teozófiai társaság

 

A Teozófiai Társaságot 1875-ben abból a célból alapították, hogy „összegyűjtse és elterjessze a világegyetemet szabályozó törvények ismeretét”, valamint, hogy létrehozza „az emberiség egyetemes testvériségének” magját. A társaságot az Egyesült Államokban alapították, azonban a központja hamarosan Indiába költözött, ahol Helena Petrovna Blavatsky-von Hahn (1831-1891) – nevét rendszerint HPB-nek rövidítik – már számtalan évet töltött buddhista kolostorokban. Ott beható ezoterikus ismereteket sajátított el olyan ősi indiai írásokból, mint például a Védák, az Upanisádok, a Bhagavad Gita és a különböző jóga hagyományok. Alaposan ismerte az egyiptomi, görög és római beavatási iskolákat és utakat is. Gyakran utalt Platón, Arisztotelész, Ammonius Saccas, Plotinos, Valentinus, Basilius műveire éppúgy, mint a 19. századi szerzők munkáira. HPB ismereteit az Ízisz leleplezése, A Titkos Tan, A Teozófia Kulcsa című műveiben, és különösen A Csend Hangja című gyöngyszemben hozta nyilvánosságra. Ahogyan HPB a Társaság filozófiájával foglalkozott, Henri Steel Olcott kezdettől fogva a társaság szervező munkáját végezte. A Teozófiai Társaságban kelet és nyugat találkozik, és az emberiséget arra ösztönzi, hogy az igazságot keresse önmagán belül és önmagán kívül. Ez a keresés egyben a csend hangja utáni kutatás is, amelyen keresztül a Világszív hívása hallatszik.

Használni a földi eszközöket

Henk Masselink

 

A MAGAS FOKOZATOK FŐ EGYESÜLETE ALATTI SZABADKŐMŰVESEK RENDJE

 

Az első modern angliai Nagypáholy 1717-es megalapítása után a szabadkőművesség hamar elterjedt Európában, és ezt követően a többi földrészen. 1754-ben a holland fennhatóságú St. Eustatiuson alapítottak egy páholyt. Csak azután növekedett gyorsan a tengerentúli területeken a páholyok száma, miután az angolok a holland Nagypáholyt 1770-ben független Kőműves nagyhatalomnak ismerték el.

A Hollandiai Nagyoriens alatti Szabadkőművesek Rendje alapelveinek nyilatkozatából: „A szabadkőműves azt keresi, ami összeköti az embereket, és megpróbálja semlegesíteni azt, ami elválasztja őket egymástól, hogy alakot ölthessen egy mindent összekötő testvériség eszménye. Ebben az összefüggésben fogadja el a világért érzett személyes felelősséget, amelyet felépítendő munkának lát, melynek minden ember építőköve.”

A Magas Fokozatok Fő Egyesülete alatti Szabadkőművesek Rendjét azok számára alapították 1803-ban, Hollandiában, akik a Mester szavát keresik, és felveszik a keresztet. Az egyetlen út, amely ide vezethet, a mindent feláldozó szeretet útja, mert a Mester szavát csak e szeretet által lehet megtalálni. „Via Crucis, via Lucis; a Kereszt útja, a Világosság útja.” Aki a mester szavához igazítja az életét, annak teljes ifjúságban és üdeségben virul ki a rózsa a kereszten. Akiben a szeretet szent tüzét nem lehet kioltani, annak a kereszt a rózsával soha nem akadály, hanem mindig fenséges segítség lesz.

EMLÉKEZNEK MÉG AZ ANNABEL NEVŰ ELEFÁNTRA? 2009 márciusának elején szívszorító képeket láttunk arról, hogy az Emmen Állatkert egy száraz csatornájából megpróbáltak egy 45 éves, 3 tonna súlyú elefántot kihúzni, miután a többi elefánttal való hancúrozás után beleesett. Sajnos el kellett altatni, hogy megszabadítsák fájdalmaitól, és az állatkert így elvesztette legidősebb lakóját. Másnap megjelent egy kép az egyik újságban, hogy hogyan figyelte a többi elefánt a szerencsétlen helyzetet. Hármas és négyes csoportokban álltak; gödröt túrtak a földbe egy rövid ideig és vizeltek. Szertartás a természetben. Természetes dolog. Ugyanebben az újságban volt egy kép az ugyanolyan nevű játékgyár Jumbo nevű bronz elefántjáról. Vandálok ledöntötték a talapzatáról; mégis éppen állva maradt az egyik lábán és agyarán egyensúlyozva. Egy másik szertartás… emberi… de tényleg emberi?

Tulajdonképpen azért furcsa, mert az ember másként van-e a természetben, mint az állatok? Más szabályok vonatkoznak az emberre?

Az NRC című napilap 2009. május 1-i számában ezt olvastam: „Nem terroristának hívják, hanem magányos farkasnak. De lehet, hogy a mai terrorista a magányos farkas. Ez a bandita majdnem mindig egy férfi, szófukar, magányos férfi, aki magányában addig táplálja gyűlölködését, amíg nem válik a róla megfeledkező világon bosszút álló erőszakos szörnyeteggé. Majd eljött számára a rövid, értékes pillanat.”

Másnap ugyanebben az újságban olvastam:

„Azt mondják, hogy mindig vannak őrültek, mintha ez természeti jelenség lenne. Senki sem teszi fel a kérdést: ha mindig voltak őrültek, miért most történt meg először a holland történelemben a királynő legutóbbi születésnapján? Miért úgy kerül szabadságkeresésének bűvöletébe egy holland őrült, hogy egyetlen fegyverével, egy Suzuki Swifttel merényletet követ el a királyi család ellen? A múltban az elmebetegek Napoleonnak hitték magukat…” vagy Istennek…

Milyen messzire tud egy ember eltávolodni a tisztelet és részvét belső képességétől? Hol marad a kultúra és a civilizáció, vagy, hogy Youp van Hek humorista újévi monológját idézzük: „Hol siklottak a dolgok oly rettenetesen félre nálunk?” Egy Amszterdam és Alkmaar közötti falu körzeti orvosaként tanúsítom, hogy hatalmas változások történnek velünk. Csak néhány nézetét hozom fel eme változásoknak a teljesség igénye nélkül.

– A rendelkezésre álló hatalmas információs áradatot (gondoljunk csak a TV-re és az Internetre) nem lehet ismeretek nélkül befogadni. Egy orvosnak elég nehéz lehet az embereket meggyőzni arról, hogy a pár perccel ezelőtt az Interneten talált diagnózis nem felel meg a valóságnak. Elvégre a több éves tanulásra okkal volt szükség. A szomszéd szavának mégis nagyobb a hatása, mint az én ismereteken és tapasztalaton alapuló információmnak. Az információ és az ismeretek közötti szakadék nagy zavart okoz, és a szenzációhajhászók játékszerévé tesz minket.

– Egy másik oldal a képmutatás. Egy példa: orvosi kiadásainkat egészségügyi biztosítótársaságok fizetik. Az egészségügyi biztosítás a nevében azt sugallja, hogy egészségünknek „gondját viselik”. Felejtsék el. Ezek a társaságok csupán egymással versengő könyvelőcégek. Már nem az ember, hanem a számok, a kódok, és a pénz a központi kérdés. És ez mind névtelenül és elérhetetlenül rejlik a telefonos menürendszer mögött.

– Harmadszorra: a társadalomban új címkéket találtunk ki, és azokat ragasztjuk kudarcainkra, hogy másként lássuk őket. Így már nem vagyunk felelősek önmagunkért. Azokat a gyerekeket, akiknek túl sokszor terelődik el a figyelmük, és akik számára túl szűk az iskolai és neveltetési struktúra és bosszantóan aktívak lesznek, ADHD-snek (figyelemhiányos hiperaktív zavar) nyilvánítják. Még pirulánk is van rá. Azokat a felnőtteket pedig, akik belefáradtak társadalmunk nyomásába és feszültségébe, ME-ben, „krónikus fáradtság szindrómában” szenvedőnek nevezik, és talán soha nem fognak tudni teljesen felépülni.

Ha hagyjuk, hogy ezek a tények hassanak ránk egy ideig, meghúzhatjuk a vonalat az általában nagyra tartott individualitás, illetve a névtelenség és az elkülönültség között. Másfelől az exhibicionista megnyilvánulások figyelemreméltó, szélsőséges igényét, és az ennek megfelelő voyeurisztikus érdeklődést látjuk. Éljen a „Big Brother”! Ez egy olyan társadalomban történik, ahol a vezető tekintélyek iránti tisztelet erősen csökken, és ahol az „arany kézfogás” (a nyugdíjba vonuláskor adott pénz; ford. megj.) fájdalmas ellentétben áll az elért eredményekkel. Mi haszna van önnek ebből a kemény, nyomasztó, komor elmélkedésből?

Miért szakítom ki önöket a Világ Szívéhez tartó közös utazásunk mámorából?

Miért háborgatom önöket oly kegyetlenül édes álmukban? Azért, mert ellentmondás van az imént jellemzett, minket körülvevő világ, és a benne élő ember szükségletei között. Az embereknek természetesen szükségük van valamire, amibe belekapaszkodhatnak, emberi tekintélyekre, akiket felkereshetnek, és akik felelősen viselkednek, akikkel megoszthatják gondjaikat, és ahol segítséget kaphatnak. Erre egyre nagyobb szükség van, mivel a spirituális békesség, az áttekintő képesség és a bizalom sok emberből eltűnt.

A kilátások és az elégedettség hiánya teljesen felszínes és üres élethez vezet, melynek vékony burka könnyen beomlik.

Hogyan fajulhattak el a dolgok ennyire, és van-e megoldás? Figyeljük meg az utolsó Rückert-dalok szövegét, melyet Gustav Mahler zenésített meg nagyszerűen:

Elvesztem a világnak,

melyre egykor túl sok időt vesztegettem.

Oly sokáig nem hallott rólam,

hogy akár halottnak is gondolhat.

Valóban alig törődöm vele,

hogy a világ halottnak hisz-e.

Tagadni sem tudom,

mert tényleg meghaltam neki.

Meghaltam a világ nyüzsgésének,

csöndes terekben nyugszom.

Egyedül élek mennyemben,

odaadásomban, dalomban.

Meghaltam a világ nyüzsgésének, csöndes terekben nyugszom. Egyedül élek mennyemben.

Ez nyilvánvalóan lehetséges. Társadalmunkban most, 2009-ben is lehetséges saját névtelenségünkbe visszavonulni. Ez segít a körülöttünk levő társadalmat formálni, amelyben élünk és dolgozunk, és ahová később, holnap mi is visszatérünk.

Ezen az alapon megyünk mi, szabadkőművesek a páholyainkba. Tökéletesen tudatában vagyunk ennek, amikor belépünk munkahelyünk kapuján, magunk mögött hagyva a nyugatot, mindennapi életünket, és kelet felé fordulunk: bal oldalunkon észak, jobb oldalunkon pedig dél terül el. A csillagos ég végtelen magasságban ível fölöttünk. És ezen a munkahelyen fekete-fehér kockás padlót találunk, az egymással kibogozhatatlanul összekötött földi, emberi életünk két dimenzióját. Mielőtt egy szabadkőműves belép erre a helyre, fehér kötényt és fehér kesztyűt vesz fel. Kezét a szívére téve felveszi a hűség testtartását. Kopogtat a kapun, és tudja, hogy „…aki keres az talál; aki imával kér az kap; és aki zörget, annak megnyittatik.”

Amikor belépünk munkahelyünkre, a szabadkőműves megadja a jelszót a munkahely ajtajánál őrködő Kapuőrnek. A testvér ezt azért teszi, hogy jelképesen megmutassa a foglalkozáson való részvételi jogosultságát. Azonban mélyebben értelmezve ez azért van, hogy maga mögött hagyva a társadalmat, a nyugatot, igazolja a belépését erre a másik helyre, és hogy megnyissa magát a felfoghatatlan számára. Meg kell mondjam önöknek, hogy ez személyes megközelítése annak, amit a szabadkőművesség tehet velünk. Ezzel kapcsolatban jó lesz megemlíteni, hogy itt magánszemélyként beszélek. A szabadkőművesség sem nem hit, sem nem vallás, nincsenek tanításai. Nincsenek elöljáróink sem, de vannak jelképes alakjaink, mint a Kapuőr, akit az imént említettem. Ebben az összefüggésben a szabadkőműves nem csak egy a tanonctól a segédig, majd a mesteri fokig tartó fejlődést él át, hanem hasonló folyamatot tapasztalhat meg a különféle tisztségekben is. Fontos világosan látni, hogy ezek a tisztségek saját személyiségünk elemeit szemléltethetik. A testvériség lehetővé teszi, hogy erősítsük gyenge oldalainkat, és erős oldalainkkal pedig serkentsük vagy vezessük a páholyt.

A munkahelyen a tanonc elkezd magán, a durva kövön dolgozni. Ennek a munkának soha nem lesz vége. Ráadásul a tanonc segéd is lesz, és új feladatot kap. Megmunkálta durva kövét, hogy képes legyen a kockakövet az építménybe, Salamon Temploma jelképes építményébe beilleszteni. Így végzi vállvetve testvéreivel együtt a közös munkát, dolgozva az emberiség templomán.

És amint a segédből mester lesz, magát, embertársait és a Mindenséget illetően tudatára ébred új kötelezettségeinek.

Az amszterdami páholymunkahelyen van egy kapu az úgynevezett Templom keleti oldalán. Fölötte ez a szöveg olvasható: „A Tudás Vége”. Ott ér véget az életismeretünk. Filozofálhatunk róla, de nem tudunk róla semmit. Megismerhetetlen dimenzió rejlik mögötte. A kapu ezért hermetikusan zárva van.

Miután elvégezte a spirituális munkát, a szabadkőműves visszatér Nyugatra, a társadalomba, hogy ott dolgozzon. Elhaladva a kaput őrző Kapuőr mellett, visszafelé vezető utunkon látjuk az „Ismerd meg Magad” szöveget.

Lehetséges ez egyáltalán? Ez az egyik feladatunk. Ezzel összefüggésben szeretném önöket egy találkozóra vinni, amelyre a következő szöveg érvényes:

„Az élet alkonyán egyre világosabbá válik, melyek voltak a nagy és fontos tapasztalataink, hasonlóan ahhoz, ahogy egy tájkép kontúrjai egyre világosabbá válnak, amint eltávolodunk tőlük. Ítéletünk megbízhatóbb, helyesebb, és mindenek előtt enyhébb is lesz. És enyhül az a szomorúság is, amely abból a felismerésből ered, hogy éppen akkor lépünk ki az emberi létből, amikor végre az emberré válás küszöbén állunk.”

Az előbb mondtam önöknek, hogy a nagy összefüggések, a Mindenséggel való összefüggés is, a mester fokozatban válnak láthatóvá, úgyhogy kijelenthetjük: „a legmagasabb beavatott szemében nem csak az emberiség, hanem az egész teremtés is a leereszkedő és felemelkedő szeretetlánc közötti állandó kapcsolatban áll, mely egyesíti és összekapcsolja a világmindenség valamennyi részét, és amely egy hatalmas fordulatban minden létezőt visszahúz az eredetéhez”.

Kijelenthetjük, hogy ez a tudatossá válás elég kell legyen a szabadkőműves számára. Mi az ami ennél több?

A szabadkőműves tanoncként, segédként, és végül mesterként megy át a fejlődésen. Így tapasztal meg teljesen mindent. Azonban ez sok új kérdést vethet fel, amelyeket azután a maguk területein részletesen ki lehet dolgozni. Egyikük az úgynevezett Rózsakeresztes fokozat, vagy a hollandiai Magas Fokozatok Fő Egyesülete alatti Szabadkőművesek Rendje.

A Rózsakereszt tagjai, hogy a jobb megkülönböztetés kedvéért nevezzem így őket, a 18. század óta tevékenykednek Hollandiában. A nemzeti szervezetet egy évszázaddal később alapították. A kereszt és a rózsa szó szerinti jelentése erősen meghatározta, hogy milyen témaköröket tanulmányoztak. A szertartás elvégzése alatt a következő tudatosodik bennünk:

Ó kereszt, a szenvedés legmélyebb jelképe, amelyet valaha a földön hordoztak,

utolsó kérdéseink válasza, az ősidőktől fogva eljöttél hozzánk.

Utat mutatsz északról délre, és kiterjedsz nyugatról keletre.

Vigasztalni akarsz engem, vándorló jövevényt, az Ige tétova keresésében.

Ó mondd, mi az a hatalom, amely lángra gyúlt bensődben,

mi az a misztérium, amely körülölel téged.

Benned érzem a legerősebb hatalmat, amely valaha is meggyulladt a szívekben,

a belőled eredő csodálatos szeretetet.

Tudjuk ezt mi emberek, érzékelni? Emberként kezdhetünk-e ezzel valamit?

Ha igen, akkor hogyan? Azonosan gondolkodók között sikerülhet ugyan, de mi lesz később visszatérve a világba? Nem egyszerű dolog. Ezért álljon itt a szertartásunkból egy újabb szöveg:

„Amikor a szeretet lelket lehel belénk, a bennünk levő óembert elemészti perzselő és tisztító szent tüze, de új életet is teremt, és új ember kel életre; az az ember, akiben tudatosodik az eszmény: egy olyan emberré válni, akiből folyamatosan szeretet és életerő árad, olyan emberré, aki bárhová érkezve világosságot hoz még a legsűrűbb sötétségbe is.”

Új, tudatos emberekként, Világossághordozókként embertársainkat és magunkat illetően is feladatunk van a társadalomban. Nem tudunk és nem is szabad önelégültségben visszahúzódnunk. Ez az ember feladata – és nekem is szabadkőművesként -, mindenkinek a maga módján és a saját lehetőségeivel élve, társadalomban élő tudatos emberekként a világban élve. Bevezetőmben megkérdeztem önöket, hogy: „Hol siklanak a dolgok oly rettenetesen félre nálunk?” Tudjuk már a választ? „Meghaltam a világ nyüzsgésének, csöndes terekben nyugszom.” Ez akkor történik meg, amikor elveszítjük a kapcsolatot a világgal, arról nem is beszélve, hogy már nem látjuk a Nagy Összefüggést, és már nem halljuk és értjük a hívást.

Bárcsak a Mindenséggel való nagy összefüggés felismerése – ez lenne a szövetség? – soha se hagyna el minket, hogy mi:

Hűen önmagunkhoz,

embertársunkat támogatva,

és a Mesterre irányulva

képesek legyünk a földi eszközök alkalmazására,

amíg napvilág van.

Ex deo nascimur in Jesu morimur per spiritum sanctum reviviscimus

Willem E. Scherpenhuisen Rom

 

„Rátért az útra, tapasztalja a fényt és el fogja nyerni az erőt, hogy önnön lelkében vesse meg az alapjait annak, amivel eddig a jó szerencsének kellett őt megajándékoznia.”

Rudolf Steiner, A beavatás kapuja

 

Így szól a világige, melyet érzékszerveim kapuján át egészen lelkem alapjáig kísérhetek: „Töltsd meg szellemed mélységét világom fenségével, hogy egykor önmagadban megtalálj.”

Rudolf Steiner, 1918

 

Ez a szimpózium mindazoknak szenteltetett, akik arra törekednek, hogy ismeretet kapjanak a szellemi, vagy érzékfeletti világról, amely nagy jelentőségű az emberiség és a földi világ számára. Erre törekednek mindannyian, akik ma beszédet mondtak vagy még szót kapnak, az antropozófiát is beleértve.

A közös érdek tehát az érzékfeletti világról szóló ismeretre való törekvés, s ehhez a világhoz mindenki a maga módján szándékozik közeledni. Nagyon röviden összefoglalva az antropozófia a következőt jelenti:

Az emberlét tudata. E tekintetben az antropozófia emberképe lényeges.

Az ember lénye négy részből áll:

1. a fizikai testből,

2. az étertestből, amely arról gondoskodik, hogy az ember képes legyen élni a Földön, és azt tehesse fizikai testével amit kíván, ill. amit szükségesnek tart;

3. a léleknek is nevezett érzelemtestből, melyben az ember megtapasztalja szeretetét, érzelmeit, valamint cselekvése és nem-cselekvése mozgatórugóit;

4. a tudatból, avagy az „én”-ből, tehát abból, amit az ember a saját személyiségének hív.

 

Ezt az emberképet egésszé formálandó szükséges először az ember létrejöttének és fejlődésének fejtegetésébe bocsátkozni. Az emberiség és a Föld fejlődési útja Istenben ered.

Ebben az összefüggésben idézem a János evangélium első négy mondatát:

„Az őskezdetben volt az Ige alkotó lénye.

És az Ige lénye Istennél volt.

És isteni volt az igelény.

Ez kezdetben Istennél volt.”

 

Az emberi teremtmény különböző fázisokat hagyott maga mögött. Hosszantartó periódusok voltak ezek, melyekben az ember lépésről lépésre fejlődött a mai fejlődési szintjéig. Ez a fejlődés még nem teljesedett be, mert lénye fenn ecsetelt, immár létrejött részei után az embernek még további három részt kell kifejlesztenie, nevezetesen:

a szellemi önvalót, ez az érzelemtest további fejlődésére vonatkozik,

az életszellemet, ez az érzelemtest további fejlődésére vonatkozik,

a szellemembert, ez a fizikai test további fejlődésére vonatkozik.

 

Ehhez az emberképhez tartozik a reinkarnáció gondolata is. Ehhez dolgozta ki az antropozófia, hogy az ember olyan szellemi lény, aki fejlődését ott követendő, ismételten beálló szünetekkel a Földön él.

A szellemi világban való tartózkodásának időszakaiban megtapasztalja, hogy milyen minőségű volt az előző földi léte. Ennek során alakul ki a jónak és a rossznak a képe, amit ott véghezvitt vagy okozott. Ezzel egyidejűleg alkot képet – karmájával összhangban – a következő periódusban bejárandó életútjáról. A fejlődés akkor fog beteljesedni, amikor végigjárta a szellemi önvaló és az életszellem fázisait, és az utolsó fázisban kifejlesztette a szellemembert. Az az ember célja, hogy beteljesedett fejlődése után szellemi lényként, tizedik hierarchiaként váljon a szeretet és a szabadság egy új kozmoszának teremtőjévé.

Krisztus a vezető, aki segít nekünk e cél elérésében. Ezért áll ő az antropozófia középpontjában is. Krisztus halálból való feltámadása központi esemény a Föld fejlődésében. A Krisztus ezzel megmutatta, hogyan él majd egyszer az ember a földi fejlődése után egy nem anyagi fizikai feltámadási testben.

Az antropozófiát az élet gyakorlatában kell alkalmazni. Nem csupán elmélet az elmélet kedvéért. Mindezek összefüggését fontos tudni a dolgokkal való bánásmódhoz. Ez mindenekelőtt annak ismeretére érvényes, hogyan hatnak a dolgok a szellemi világból a fizikaiba.

Ebben az összefüggésben kívánjuk itt a figyelmet röviden az érzékfeletti világban élő szellemi lények rendjére terelni. Az első helyen az isteni szentháromság, a trinitás áll. A szentháromság áll:

az Isten-Atyából, aki mindent teremtett,

Krisztusból mint az Isten-Atya fiából

és a Szent Szellemből, tehát abból a lényből, aki által az Isten-Atya és Krisztus megragadják a kezdeményezéseket.

 

E szentháromság alatt áll a háromszor három angyalhierarchia. A harmadik angyalhierarchia, tehát a legalsó három csoportja, az archékból, az arkangyalokból és az angyalokból áll. Az angyalok állnak a legközelebb az emberhez. Minden embernek saját őrangyala van. A Föld terén belül léteznek még növényekhez, állatokhoz és természeti jelenségekhez kapcsolódó természeti lények. Ezek a lények általános értelemben pozitívan működnek együtt az emberiség és a Föld fejlődésében.

Vannak azonban a szellemi világban magasabb és alacsonyabb lények, akik megkísérelnek negatív befolyást gyakorolni az ember fejlődésére. Az antropozófiában Luciferről beszélnek, aki arra törekszik, hogy elvonja az emberiséget a Földfejlődésből, vagyis, hogy kizárólag az asztrálvilágra korlátozza, ami által az emberiség nem tudja kifejleszteni a szabadságát.

Másfelől vannak olyan szellemi lények (az antropozófiában ahrimáni lényeknek nevezik őket), akik megkísérlik a földhöz, a matériához kötni az embert. Ez a befolyás materialista korunkban különösen erős. Általa veszíti el az ember annak szabadságát, hogy keresse az egyensúlyt a földi élet szükségszerűsége, és a szellemi világban való részesülés között.

Ezenkívül fontos még tudni, hogy mik az állatok, a növények, és a fizikai matéria. A fizikai anyag, például a kövek és a hegyek, a Földön csupán fizikai testet birtokol, a tudata más világokban van.

A növények a Földön fizikai testtel és élettesttel rendelkeznek. A tudatuk nincs annyira távol, mint a fizikai anyagé.

Az állatok rendelkeznek fizikai testtel és élettesttel, és van érzelemtestük, vagy csoportlelkük, tehát nem birtokolnak egyéni lelket. Azt is fontos tudni, hogy az állatok jöttek létre az emberből, és nem az ember az állatokból, ahogyan azt a materialista tudomány feltételezi. Az állatokat az ember olyan leválasztott, extrém tulajdonságainak tekinthetnénk, melyek önállóan fejlődtek.

Az antropozófia ezoterikus és exoterikus, gyakorlati jellegű mozgalom. Az ember különböző munka- és életterületein kell megvalósítani és alkalmazni.

Az antropozófia gyakorlati alkalmazása sok életterületet érint, például:

– a pedagógiát, vagy a nevelés művészetét, különösen az iskolapedagógiát. E tekintetben gyakran nem csupán az oktatási módszerek mások, hanem a tanerő ügyel a gyermek személyes tulajdonságainak a fejlődésére is.

– a gyógyítás művészetét. Léteznek speciálisan antropozófus gyógyszerek, mint például az Iscador a rák esetében, és antropozófus terápiák, mint a gyógy-euritmia, valamint művészeti terápiák. Fontos tevékenység a gyógypedagógia és a drogsegély.

– a művészeteket. Ide számít a festészet, a nyelvoktatás és az euritmia (egy új mozgásművészet).

– a zenét és a színházat, megújító impulzusokkal.

– az építészetet. A szerves építészeti stílus, mint például a svájci Dornachban álló Goetheanum (a nemzetközi antropozófiai mozgalom székhelye), a Gasunie groningeni épülete és az egykori NMB-Bank, a jelenlegi ING az amszterdami Bjelmerben.

– A biodinamikus gazdálkodást azért fejlesztették ki, hogy gyógyítsák a földet és helyreállítsák a harmóniát a föld, a növény, az állat és az ember között. Ennek során a kozmosz erőit használják, ami által táplálékunk életerőt kap, és a Földet nem csak kizsákmányolják, hanem táplálják is.

 

Az antropozófiában nagyon fontos pont annak a tudata, hogy az ember itt a Földön három síkon él:

a. a szellemi élet síkján, ami a kultúrában, a vallásban és az életszemléletben nyilatkozik meg,

b. a jogi élet síkján, ami az igazságszolgáltatásban és a demokráciában nyilatkozik meg, és

c. a gazdasági élet síkján.

 

A szellemi életben a szabadságról van szó, a jogi életben a egyenlőségről, a gazdasági élet pedig a testvériségről kellene, hogy szóljon.

Az első két kategória európai fejlődése elért bizonyos magasságot.

A gazdasági életben azonban csak igen korlátozott keretben valósult meg a testvériség. Példák erre a mai társadalomban meglévő munkamegosztás és az embertársakkal szemben tanúsított szolidaritásból létrejövő társadalombiztosítások.

Mint ahogy igyekeztem rámutatni, az ember különböző fejlődési szakaszokat járt végig, és a jövőben még három további fejlődési fázist kell átélnie, mielőtt belépne végső stádiumába. Az elmúlt időszakokban az embereknek a mindenkori periódus lehetőségei szerint fontos igazságok lettek kinyilatkoztatva. Biztosan tudják, hogy az egyiptomi korban a fáraók vezetőként és beavatottként fogadták az isteni világból ezeket az igazságokat, és ezekkel irányították népüket.

Általában a következő periódusokban is úgy volt, hogy akiknek törzsek vagy népek vezetése volt a feladata, azokat beavatták a korszakukban elvégzendő feladatukhoz szükséges misztériumokba.

Erre a célra léteztek misztériumiskolák, ahol beavatott papok, és más beavatottak ceremóniák, koncentrációs gyakorlatok vagy más módszerek révén kapcsolatot létesítettek az isteni világgal, s így tudomást szerezhettek az igazságokról. Gondoljunk csak a delphoi, az eleusziszi, az epheszoszi és a szamothrakéi misztériumiskolákra.

A kereszténység keletkezését követően ezek a misztériumiskolák megszűntek, mert a szellemi világ az ember további individuális fejlődését idézte elő. A kereszténység ehhez új alapot teremtett. Egyes különleges személyek e tekintetben mérföldkövet jelentenek. Olyan individuális személyekről van szó, akik egy korábbi életben már magasabb fejlődési utat jártak be. Európában ilyenek voltak Christian Rosenkreuz, Dante, Jakob Böhme és mások.

Lévén, hogy az ember egyéniesedése egyfelől, valamint intellektuális fejlődése másfelől a középkort követően is tovább haladt, szükségessé vált az érzékfeletti világ e fejlődéshez igazított megismerése. Ehhez járult hozzá nagy mértékben Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, aki a természettudományok és a filozófia területén doktorált.

Tisztánlátó volt, és tovább is fejlesztette ezt a képességét. Olyan megfelelő irányvonalakat adott, hogy mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy járjon a szellemi világhoz vezető úton, és önállóan fejlessze ezeket a képességeket.

Rudolf Steiner sok olyan utasítást, gyakorlatot és meditációt közvetített, melyek segítenek az embernek megtalálni az útját, mégpedig a karma alapján hozzáillő módon és területen. Az a lényeges, hogy az ember szabadon járhatja az útját. Nincs tanár és nincs guru. Mindenki megkaphatja a neki szükséges információkat Rudolf Steiner műveinek és előadásainak tanulmányozása által, még sincs kötelezve semmire, mert az embernek szabadon kell döntenie. Az ember egy a makrokozmosszal összekötött mikrokozmosz, amit Rudolf Steiner a következőképpen fejezett ki:

„Ha tükrében az ember lelkének

az egész közösség életre kél,

és ha a közösségben

minden egyén ereje él,

az gyógyítóan hat.”

 

Megpróbáltam Önöknek egy rövid áttekintést nyújtani az antropozófiában szerepet játszó néhány fontos elemről. Rudolf Steiner és más antropozófus szerzők előadásai és könyvei természetesen még sokkal több témát fejtegetnek. Az itt rendelkezésre álló időben csak a legfontosabb pontokat kívántam közölni Önökkel. Számomra az ecsetelt világkép, valamint az ember és a Föld fejlődése is érthető, logikusan felépített egészet alkotnak. Ez olyan világkép, melyet a 28. és a 30. életévem között személyesen kerestem. Kerestem a protestáns és a katolikus egyházban, és éppúgy megvizsgáltam néhány indiai szellemtudományi áramlatot. Náluk nem leltem logikusan és összefüggő módon létrejött világképre. Az antropozófia közelebbi megismeréséhez a következő könyvre utalok: Antroposofie, een kennismaking (Antropozófia, bevezetés).

Az Antropozófiai Társaság Hollandiában

 

A Holland Antropozófiai Társaságot Rudolf Steiner jelenlétében alapították meg Hágában, 1923 november 18-án. Az orvos és pszichiáter Willem Zeylmans van Emmichoven volt az első elnöke.

Ugyanabban az évben kezdte meg működését Hágában az első szabad iskola, a Rudolf Steiner-klinika és a Weleda gyógyszergyár. 1926-ban jött létre a Walcheren félszigeten Loverendale, az első holland biodinamikus gazdaságok egyike. 1931-ben, az orvos és pszichiáter Bernard Lievegoed, Zeist városában megalapította a szellemi fogyatékkal élő gyermekek számára az első gyógypedagógiai intézetet, a későbbi „Zonnehuizen”-t, ahol jelenleg gyermekeket mellett felnőtteket is gondoznak.

Lievegoed 1961-ben lett a Holland Antropozófiai Társaság második elnöke. Az antropozófia társadalmi téren élénk tevékenységet fejt ki. Belőle jött létre az NPI-Szervezetfejlesztési Intézet, a Zonnehuisen, a szellemi fogyatékosok kezelésére létrehozott szervezet, a művészeti terapeuta képző De Wervel, a driebergeni Szabad Főiskola bevezető tanéve, a Helicon Tanárképző Főiskola, a Louis Bolk Természettudományi Kutatóintézet, valamint a Triodos Bank.

Mire van nagyobb szüksége a világnak?

Johannes Witteveen

 

„Minden gondolat, minden szó, minden cselekedet, amely természetes, egészséges és szeretetteljes, az erényhez tartozik. Ahol ezek a tulajdonságok hiányoznak, fellép a bűn.”

Hazrat Inayat Khan, indiai zenész és misztikus (1882-1927) a többszáz éves szufizmus új és modern nézetét hozta el a világnak.

 

„Bensőmből szólíts meg, Uram,

Szolgád fülei belülről hallgatnak, Uram”

 

TISZTELT HALLGATÓSÁG!*

Minket, mindannyiunkat az Igazság, a számunkra oly gyakran rejtett Igazság keresése hozott el ide. Az imént egy szufi dalt hallhattunk, azzal a céllal, hogy benyomást szerezhessünk a szufi zenéről – a szufi mozgalomban ugyanis a zene a belső átélés fontos eszköze. Inayat Khan, aki az előző évszázadban megalapozta szufi mozgalmunkat, nagy indiai zenész volt, aki Indiában komoly elismerésre tett szert zenéjével. Azért jött Nyugatra, hogy eleget tegyen annak a megbízatásnak, melynek teljesítésére szellemi tanítói felkérték őt: hogy zenéje és a szufi bölcsesség harmóniájával hozza közelebb egymáshoz a Kelet és a Nyugat egymástól oly távol fekvő világait.

Inayat Khan teljesen átitatta zene-kultúrájával a szufi-világot. Testvérei szintén misztikus énekesek voltak. A szufi-világban a zene – a szív megnyitására szolgáló eszközként – folyamatosan fejlődött.

Az elhangzott dalt a feleségem komponálta, a szöveg Inayat Khan-tól származik. Különösen az egyszerű dallam hat sok emberre inspirálóan. Úgy gondolom, hogy a téma: „Nyisd meg a szívünket” különösen jelentős a mai nap szempontjából, amikor a Világ Szívével kötjük össze magunkat, a Világszívre koncentrálunk, amely mindegyikünket hívja. A szufizmus nagyon régi mozgalom, és e misztikus közeledés forrását abban a hermészi bölcsességben találjuk, amely most itt összehozott minket.

A teozófusok, antropozófusok, szabadkőművesek és rózsakeresztesek a világtörténelem során különböző módon és különböző időpontokban kezdték meg belső és külső munkájukat, de mindannyian Hermész ősrégi, nagy jelentőségű bölcsességéhez nyúltak vissza.

A szufizmus világa szintén szokatlanul gazdag – most természetesen csak néhány alapvető gondolatot tudok felvetni. A mi átélésünkben a szív igen fontos szerepet játszik. Hiszen, amikor rátekintünk világunkra, erre a széttépett, materialista és racionális világra, túl gyakran kell megállapítanunk, hogy a szív nagyon elveszett állapotban van.

Ez az oka annak, hogy nyugtalan világunkban számos konfliktus keletkezik, nagyon sok a véleménykülönbség, mely sok vitát és fájdalmat okoz. Materialista világban élünk, amely mindinkább az anyagi jólétre és a pénzre irányul. A nyugati világban ugyan a jólét magas színvonalát értük el, mégis úgy tűnik, hogy minél magasabb szintű az anyagi jólét, annál kevésbé boldogok az emberek.

A túlhajtott nyereségvágy miatt jelenleg pénzügyi krízis tart fogva minket. Ez a helyzet azzal fenyeget, hogy pénzügyi rendszerünk és ezáltal a piacgazdaság teljes mechanizmusa összeomlik, és magával rántja a gazdasági életet is. Ez önmagában nem új dolog, hanem része a több évszázada tartó konjunktúra-mozgalomnak. A jelenlegi hanyatlás azonban különösen komoly, és az embert elgondolkodásra készteti.

Végérvényesen kiderült, hogy a gazdasági élet motivációját is meg kell változtatni. A jelenlegi krízis lehetőséget kínál a gyors anyagi növekedésünk miatt előállt nagy problémák közelebbi megvizsgálására, valamint arra, hogy megtanuljuk ezeket jobban kezelni. Racionalista társadalomban élünk. Erősen el vagyunk foglalva az észműködésünkkel. Az „észjárásunk” – csakúgy, mint a tudomány és a technika – óriásit fejlődött, mégpedig olyan módon, amelyet az emberek nemrég még el sem tudtak volna elképzelni. Úgy tűnik, megnyílik a lehetőség a Teremtés titkainak áttekintésére. Az összes elképzelhető technológia, berendezés és gépezet azt ígéri, hogy az életet könnyebbé teszi majd. Az ész azonban, amivel oly sokat elértünk már, képtelen arra, hogy a szétszakítottság problémáját megoldja. Nem tudja megszüntetni azt az elégedetlenséget, amely mindig is megmarad, amíg csakis az anyagi nézetre irányulunk, vagy ezt túlzott mértékben tesszük. Ez az oka annak, hogy a mai, oly sokat kínáló társadalomban egyre erősödő szorongás tapasztalható.

Ezért azután az emberek felkiáltanak: dehát, ennél többnek is kell lennie az életben! A szorongás egy érzésbe megy át, amely valami magasabbra, egy eszményre történő vágyakozás. Ilyen vágyakozás hozott ide bennünket, ez az, ami különböző szervezeteinkben mégis összetart minket. Ezt a vágyakozást szeretnénk univerzálisan támogatni a minket körülvevő világban, és az ebben kialakult különféle jellegzetes formákban.

Mert miről is van szó? Hogyan érhetünk el jelenlegi anyagi létezésünkből egy égi világba? Magunkat kell kikutatnunk? A szabadkőművesek jelszava mindig is a régi görög mondás volt: „Ember ismerd meg önmagad!” „Gnoti se auton!” Ha megfigyeljük magunkat, megláthatjuk, hogy mik vagyunk, és mivel rendelkezünk: birtokolunk egy fantasztikus testet, amellyel sok mindent átélhetünk és megcselekedhetünk. A világot gondolataink és érzéseink útján érzékeljük, és állandóan eme tevékenységgel foglalkozunk. Ezzel egyidőben felismerjük, hogy egy állandó változásban lévő világgal állunk kapcsolatban. Tudatunkban folytonosan más és más gondolatok merülnek fel, egyre újabb benyomások hatnak ránk, újabb és újabb helyzeteket élünk át. Szívünkben és gondolkodásunkban más és más érzések keletkeznek és saját világot formálnak számunkra. De ez a saját világ is folyamatosan változik – mi pedig valami olyasmi után kutatunk, ami maradandó, ami örökkévaló. Hol találhatjuk meg az ilyen értéket?

Megtalálhatjuk, ha megtanuljuk áttekinteni a tudatunkat, melyben a képek úgy mutatkoznak meg, mintha tükörben tükröződnének. Minden kép addig mutatja magát, ameddig a figyelmünket ráirányítjuk. Minden képet egy másik kép követ. De mi maga a tudat? Ez a misztérium!

A tudat, ahogy a szufisták látják, és ahogy azt Inayat Khan oly rendkívül mélyrehatóan leírja, maga a valóság: a teljes Teremtésen átvonuló, mindent átható Tudat egy kis darabja – ő ezt „osztatlan részecskének” nevezi.

Ebben a kis darabkában visszatükröződik az egyes ember, minden minőségével együtt. Ezért, ez a tudati részecske elkülönült embernek érzi magát, saját gondolatokkal és érzésekkel. A valóság azonban az, hogy ez a rész nem megosztott, nem elválasztott, hiszen nincs leválasztva! Az egyetlen nagy Tudat egy kisugárzása, annak az egyetlen Szellemnek egy szikrája, amely áthatol a teljes Teremtésen, amely mindenben megtalálható, és amely a mi valódi lényünk is. A mi életünkben pedig arról van szó, hogy megismerjük ezt a valódi lényt, tudatosítsuk a létezését, úgy, hogy elnyerhessük az isteni tudatot.

Benne egy egészen más világ rejlik, és a mi dolgunk az, hogy kapcsolatba lépjünk vele. Hogy ezt megtehessük, meg kell vonnunk figyelmünket az egész külső világtól, az ezzel összefüggő gondolatoktól és érzésektől, és befelé kell fordulnunk. Ezt annyit jelent, hogy belépünk a Csendbe, amelyről már történt említés, a valódi Csendbe, hogy olyan nyitottak lehessünk, mint egy üres tartály. Hiszen csak akkor töltheti fel tudatunkat a megnevezhetetlen Isteni, amely Világosság, Élet és Szeretet, ha tudatunk tartálya üres. Ekkor tudatosul bennünk, hogy kik is vagyunk valójában. És ez a felismerés sugárzik rólunk.

Az a feladatunk, hogy ebben a Teremtésben dolgozzunk, létrehozzunk valamit. Fontos, hogy belássuk a tényt: ez a teremtés csak akkor válik értelmessé és értékessé, ha a belső Világosság útján, az inspirációból áll elő. Minden vallás misztikusainak ez a megtérés az útja, és ez mindig is így volt. Abból, amit így átéltek, megpróbáltak valamennyit kifejezésre juttatni.

Ez azonban rendkívül nehéz feladat, hiszen az Isteni átélése meghaladja a gondolkozásunkat és a szavainkat. Az ember vágyódhat az Isteni után, szuggerálhatja, felhívhatja, de ez egy másik dimenzió realitása.

Ezért beszélnek ezek a misztikusok, vagy beavatottak különböző módon – gyakran versek formájában. A szufi-költők – mint Rumi, Afis és Sali – verseit még mindig olvassák, mivel ők verseikben jelképes módon az Isteni Szeretetet hívták fel. Ez igen jelentős vonatkozás. Ha csak egyszer is képesek vagyunk valamit felfogni az Isteni Világ csillogásából, nagyon fontos, hogy mély szeretettel forduljunk a titokzatos Isteni Lényhez.

Ez így elég misztikusan hangzik. Egyszerűen így kell ezt elfogadnunk?

Minden megvilágosult szellemű ember beszélt erről a valóságról. Korunknak az a különlegessége, hogy a természettudomány ugyancsak foglalkozik ezzel. A természettudomány adta hírül nekünk, hogy a teljes Teremtésben, minden egyes atomban jelen van egy kvantum-vákuum. Először mindenki azt gondolta: „ez ott egy semmi, üres, ott nem észlelünk semmit”. Nemrégen felfedezték, hogy ez az úgynevezett „üresség” energiával, méghozzá alkotó energiával van feltöltve. Ennek az energiának köszönhetően jönnek az atomok legkisebb részei, melyek a nem-létbe tűnnek el, újból elő, jelennek meg, hogy azután újra elvesszenek. Tehát itt az örök visszatérés energiájáról van szó, az örökké visszatérő életről. A belső hangot, amely a csendben hangzik fel, mindenki meghallhatja, akiben felébred az utána való vágyakozás. De ez egyáltalában nem egyszerű dolog, hiszen a gondolatok és az érzések folytonosan jönnek-mennek. Csak fokozatosan tudjuk megtanulni, hogy miként hozhatjuk nyugalomba ezeket. A misztikus hagyományokban megtalálhatóak az idevágó gyakorlatok. Ezek koncentrációs és lélegzési gyakorlatok, melyekkel az állandóan keringő gondolatokat és érzéseket el lehet csendesíteni, és ezáltal egy nyitottság érhető el. Ekkor megtapasztalhatjuk az inspiráció pillanatait. Hogy ezeket a pillanatokat elmélyíthessük, fel kell oldoznunk magunkat a külső lényünkkel, a tulajdonságainkkal, a problémáinkkal és a céljainkkal való azonosulás alól. Teljes személyiségünket, amelyben élünk, és felépített emlékezetünket, amellyel a legtöbb esetben azonosulunk, el kell engednünk. Azt gondoljuk, hogy „ezek vagyunk mi” – és mégis, be kell látnunk, hogy mégsem ez a valódi lényünk. Ez csak az, amit éltetünk és felépítettünk.

A valódi lényt a belső csendben lehet megtalálni. Ez az önfejlesztés és önfelfedezés folyamata, melynek során újra és újra le tudjuk győzni azonosulásainkat, az Egót. Ezért a szufi mozgalom egy belső iskolában képzést nyújt mindenkinek, aki erre vágyik, hogy bejárhassa ezt az utat. Nagy jelentőségű, hogy a szufi-mozgalom ezt az Egységet, amely végigvonul az emberiség teljes történelmén, ezt az egyetlen isteni hangot, amely az összes valláson keresztül beszél hozzánk, korunkban újra hallhatóvá teszi. Erre a célra univerzális istenszolgálatot tartunk.

A szufizmus az iszlám világból ered – Inayat Khan univerzális jelleggel gazdagította.

Az univerzális istentisztelet alatt a hat legnagyobb vallás részére meggyújtunk egy-egy gyertyát, amelyeket az isteni Világosság lobbant fel. Ugyanaz a Világosság világít a gyertyákon keresztül, ezeken a vallásokon keresztül, egy szent könyvön át, mind a hat vallásban. Felolvasunk egy fejezetet egy bizonyos témáról, hogy minden vallás a saját szavaival beszéljen, és mégis, minden valláson keresztül az egyetlen isteni hang hangozzék fel. Van még egy hetedik gyertya is, minden olyan ember számára – legyen a világban ismert vagy ismeretlen -, aki az emberi tudatlanság sötétségében magasra emelte az Igazság világosságát.

Ily módon, az Igazságot kereső emberek összes fajtáját – akárhogy nevezzék is őket – összevonjuk, és az inspiráció áramlata folyik át rajtuk. Mire van ennél nagyobb szüksége a világnak – amelyben a technikánk által minden vallás egészen közel kerül egymáshoz, és mégis, oly kevéssé értik meg egymást, sőt, harcolnak egymással? Ez az a kérdés, amit előadásom végeztével szeretnék Önökkel megosztani.

Ó, Te, aki a Szeretet, a Harmónia és a Szépség Tökéletessége vagy,

Égnek és földnek Ura,

nyisd meg a szívünket, hogy meghallhassuk a Te hangodat,

amely szünet nélkül árad a bensőnkből.

Tárd fel nekünk isteni világosságodat,

mely a lelkünkben rejlik,

hogy az életet jobban megismerhessük és megérthessük.

Mindenekfelett kegyelmes és irgalmas Isten,

ajándékozd nekünk hatalmas jóságodat,

taníts meg minket a Te szeretetteljes megbocsátásodra,

emelj minket az embereket elválasztó különbözőségek fölé,

küldd el nekünk Isteni Szellemed békéjét,

és egyesíts mindannyiunkat a Te tökéletes lényedben.

Ámen

Hazrat Inayat Khan

A nemzetközi szufi mozgalom

 

A nemzetközi szufi-mozgalmat 1923-ban alapították, központja Hollandiában található. A mozgalom céljai: Az Egység ismeretének, a Szeretet és a Bölcsesség vallásának megvalósítása és kiterjesztése, hogy a különböző vallási irányzatok és meggyőződések által táplált előítéletek maguktól lehulljanak; így az emberi szív a szeretettel telik meg, és a különbségek és eltérések miatt kialakult gyűlölet gyökerestől kitéphető. Az emberben rejlő Világosság és Erő felfedezése. Az egyes vallások titkainak, a miszticizmus erejének és a filozófia lényegének feltárása, a fennálló szokásokba és vallásos meggyőződésekbe történő beavatkozás nélkül.

A szufi mozgalom abban szeretne segíteni, hogy a világ egymással ellentétbe állított két pólusát – a Keletet és a Nyugatot – gondolatok és eszmények cseréjével közelebb hozza egymáshoz, hogy maguktól alakuljanak ki az univerzális testvériségi közösségek és az ember embertársaival a szűk népi és faji korlátok nélkül találkozhasson.

Positio fraternitatis rosae crucis

Klaas-Jan Bakker

 

Isten minden emberé, minden életé, abban az emberiségben, amelyről álmodunk, a spiritualitás egy ideál és életforma, ami egy olyan világvallásból merít, amely inkább alapul az isteni törvények ismeretén, mint az istenhiten, és az emberi kapcsolatokat a szeretetre, barátságra és testvériességre alapozza, hogy ezáltal a világ békében és harmóniában éljen. Ami az ember világegyetemmel való kapcsolatát illeti, azt gondoljuk, hogy ez kölcsönös függőségen alapul. Mivel az ember a Föld gyermeke, és a Föld az univerzum gyermeke, az ember tehát az univerzum gyermeke. Ezért az emberi testet felépítő atomok a természetből valók, és a világegyetem végén újra meg is találják egymást, ami az atomfizikusokat arra a kijelentésre ösztönzi, hogy „az ember a csillagok gyermeke”. Azonban nem csak az ember tartozik hálával az univerzumnak, hanem az univerzum is sokat köszönhet az embernek. Bizonyára nem a létezését, de a létezésének okát. Mert mi lenne az univerzummal, ha az ember szeme nem csodálhatná, ha tudata nem foghatná fel, ha lelke nem tükröződhetne vissza benne. Valójában az embernek és az univerzumnak kölcsönösen szüksége van egymásra, hogy felismerjék egymást, sőt hogy újra egymásra ismerjenek. Tagadhatatlanul ebből keletkezett a szállóige: „Ismerd meg önmagad, és ez által meg fogod ismerni Istent és az univerzumot is.”

A Positio FRC-ből, 2001

 

ANTIQUUS MYSTICUSQUE ORDO ROSAE CRUCIS (A.M.O.R.C)

1909-ben az amerikai üzletember és filozófus Dr. H. Spencer Lewis Franciaországba utazott, ahol a hírek szerint beavatták a rózsakeresztes rendbe. Azzal a feladattal bízták meg, hogy a rózsakeresztes mozgalomnak Amerikában egy új impulzust adjon, így 1915-ben megalapította az A.M.O.R.C. Rózsakeresztes Rendet.

1927-ben a Rend áthelyezte központját a kaliforniai San José-ba, ahol a mai Rózsakereszt-Park található. Ebben a rendben a férfiak és a nők kezdettől fogva egyenjogúak voltak, és a vallási, faji vagy politikai irányzatok sem játszottak szerepet. A Rózsakeresztesek gondolatképei sok évszázad alatt alakultak ki.

A 21. század kezdetén a misztikus tanítások az emberiség fejlődésében egyre fontosabbnak tűnnek. A technikai fejlődés gyors előrehaladása, valamint a környezetre és az emberi szellemre gyakorolt hatása következtében az ember egy belső, megbízható erőforrás és egyensúly után kutat. Minden korábbinál nagyobb igény van tudatra, misztikus megvilágosodásra, spirituális vezetésre, harmóniára és békére. Az A.M.O.R.C. Rózsakeresztes Rend birtokol egy egyedülálló oktatási rendszert, és humanisztikus ideálokért száll síkra. Ezáltal világítótorony mindenki számára, aki egy bölcsességhez vezető belső ösvényt akar követni.

1623-ban a rózsakeresztesek Párizsban plakátokat ragasztottak ki, amelyek igen titokzatosnak tűntek és kíváncsiságot ébresztettek. Így szólt a szövegük:

„Mi, a rózsakereszt legfelsőbb kollégiumának képviselői, láthatóan és láthatatlanul a városban tartózkodunk, és mindezt a mindenható kegyelméből. Hozzá fordul az igazak szíve. Megmutatjuk és tanítjuk azt, hogyan beszélhetünk könyvek és írásjelek nélkül az összes lehetséges nyelven azokban az országokban, ahol meg szeretnénk mutatni magunkat, hogy az ott élő felebarátainkat megvédjük a tévedéstől és a haláltól.

Ha valaki csupán kíváncsiságból érezne kedvet hozzánk közeledni, annak soha nem fog sikerülni kapcsolatba lépnie velünk. Ha azonban saját őszinte akarata ösztönzi arra, hogy testvériségünk listájára feliratkozzon, akkor megláttatjuk vele ígéreteink valóságát, mert értünk ahhoz, hogy mások gondolatait megítéljük, ezért nincs igazi szándékunk arra, hogy székhelyet hozzunk létre ebben a városban, mert az olvasó valódi akaratával összekötött gondolatai már tartalmazzák azt az erőt, amellyel felismerhet minket, és mi is felismerjük őt.”

A rózsakeresztesek már évekkel azelőtt hírt adtak magukról, amikor a három – azóta híressé vált – kiáltvánnyal a nyilvánosság elé léptek: a Fama Fraternitatis (1614), a Confessio Fraternitatis (1615) és a Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzője (1616). Ez a három írás akkoriban számos reakciót váltott ki az értelmiségiek körében, de a politikai és vallásos vezetők soraiban is. A rózsakeresztes manifesztumok megjelenése figyelemreméltó történelmi eseményt jelentett, különösen az ezotéria világában.

A Fama Fraternitatis Európa politikai és vallási vezetőihez, elöljáróihoz és tudósaihoz fordul. Képet rajzol a korszak általános helyzetéről, és Christian Rosenkreuz (1378-1484) allegorikus történetével felfedi a rózsakeresztes rend létezését, az ő eseménydús világkörüli utazásából kiindulva, a Rózsakeresztes Testvériség életre hívásán át, egészen sírboltjának felfedezéséig. Ez a kiáltvány egy általános, teljes reformációra hív fel.

A Confessio Fraternitatis kiegészíti az első kiáltványt, részben azzal, hogy aláhúzza az emberek és a társadalom megújulásának szükségességét, másrészről kiemeli, hogy a rózsakeresztes testvériség birtokol egy olyan filozófiai tudást, amellyel ezt a regenerációt ki lehet vitelezni. Ezért ez a második kiáltvány elsősorban azokhoz a készséges keresőkhöz fordul, akiket az a vágy lelkesít, hogy részt vegyenek a szerzet munkájában, így hozzájárulva az emberiség jólétének megvalósításához.

A Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzője a másik két kiáltvánnyal ellentétben más stílusban íródott, és kimerítően tudósít a megvilágosodás beavatási útjáról. Az utazás hét napja nagyrészt egy titokzatos kastélyban játszódik, ahol egy király és egy királynő menyegzőjét tartják. Az Alkímiai Menyegző jelképes formában tudósít azokról a tapogatózó lépésekről, amelyek minden jelöltet a lelke (a menyasszony) és Isten (a vőlegény) spirituális egyesüléséhez vezetnek.

Ahogyan azt a korabeli történészek, gondolkodók és filozófusok is hangsúlyozták, e három kiáltvány megjelenése nagy jelentőségű volt, és mindenekelőtt a legjobb pillanatban történt. Olyan korban jelentek meg, amikor Európa egzisztenciális krízist élt át. Politikailag szétzilálva, gazdasági érdekkonfliktusokban szabdalta szét magát; vallási háborúk szórták szét a szentségtelenség és vigasztalanság magjait, az otthonok tűzhelyeiig; a tudomány fellendült és materialista irány vett; az életkörülmények a legtöbb ember számára elviselhetetlenek voltak. Ebben az időszakban az egész társadalom átalakulóban volt, de hiányoztak a viszonyítási pontok, a fogódzók ahhoz, hogy a közérdek értelmében fejlődjön.

A történelem ismétli önmagát, és mindig újra azonos eredményeket produkál, de egyre szélesebb területeken. Alig négy évszázaddal a három első kiáltvány megjelenése után, újra megállapíthatjuk, hogy már nem csak Európa, hanem az egész Föld, egy eddig soha nem látott létkrízissel szembesül. Ez a válság nemcsak a gazdaságot érinti, és azt, amit hitelválságnak nevezünk, a vele járó recesszióval együtt, hanem az életünk minden területét magában foglalja, értve ez alatt a politikát, a tudományt, a technikát, a vallást és az erkölcsöt is. Így tehát a bolygónk, azaz élet- és fejlődési területünk, súlyosan veszélyeztetett.

A mai emberiség nincs jól. Ezért mi, rózsakeresztesek, napjainkban is, hagyományainkhoz és ideáljainkhoz hűen szükségesnek tartottuk, hogy e Positio által tanúságot tegyünk.

Ez a Manifesztum 2001-ben jelent meg, a Rózsakereszt 3354. évében, és a következőképpen kezdődik:

Salutem Punctis Trianguli!

A harmadik évezrednek ebben az első évében, minden ember és élet Istenének szemei előtt, a Rózsakeresztes Testvériség Legfelsőbb Tanácsának tagjai, helyesnek tartjuk, mivel itt az idő, hogy a negyedik R+C-fáklyát meggyújtsuk, azért hogy Positionkat a mai helyzet figyelembevételével, az emberiségnek megnyilatkoztassuk, és az őket megterhelő veszélyeket napvilágra hozzuk, ugyanakkor a reményt is felvillantsuk, amelyet adhatunk.

Ad rosam per crucem

Ad crucem per rosam

A manifesztumnak az a célja, hogy ismertessük a jelenlegi világhelyzethez való viszonyulásunkat, és kihangsúlyozzuk azt, ami a jövő tekintetében aggodalommal tölt el minket. Ahogyan testvéreink a múltban, mi is a szívünkön viseljük, hogy felhívjuk a figyelmet a humanizmus és a spiritualitás erősítésének fontosságára, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a modern társadalmakban jelenleg uralkodó individualizmus és materializmus nem segít hozzá ahhoz, hogy az embereknek elhozza a joggal áhított boldogságot. Az emberiség napjainkban megzavarodott és ijedt. Az anyagi síkon elért mérhetetlen előrelépések nem hoztak igazi boldogságot, és nem teszik lehetővé, hogy derűsen pillantson a jövőbe, mivel jelenleg is háborúk, éhezés, járványok, természeti katasztrófák, társadalmi krízisek, és az alapvető emberi jogoktól való megfosztottság ostorozzák, amelyek megcsúfolják jövőbe vetett reményeit. Ez az oka annak, hogy üzenettel fordulunk az arra alkalmas hallgatókhoz, akik készek a megértésére. Kiáltványunk ugyanabból a szellemből merít, melyből a 17. századi Rózsakeresztesek manifesztuma keletkezett.

Az ember az idők folyása során fejlődik, mint minden más, aminek az életében tere van, magával az univerzummal bezárólag. Itt egy olyan jellegzetességről van szó, amely mindent alkot és megformál, ami a teremtett világban létezik. Azt gondoljuk azonban, hogy az emberi fejlődés nem csak létezésének anyagi nézetére korlátozódik, mivel meg vagyunk győződve róla, hogy az ember birtokol egy lelket, más szavakkal: egy spirituális dimenziót. Nézeteink szerint a lélek az, ami az embereket tudatos lényekké teheti, akik alkalmasak arra, hogy gondolkozzanak, és eredetüket és sorsukat átgondolhassák. Ezért tekintjük az emberiség fejlődését szándéknak, a spiritualitást eszköznek, és az időt megnyilvánítónak.

Ahogyan már említettük, felismertük a hasonlóságot a mostani világhelyzet és 17. századi Európa helyzete között. Az, amit ma poszt-modernnek mondanak, számos területen hasonló hatásokat váltott ki, mint amilyen hatások a múltban, szerencsétlen módon az emberiség bizonyos fokú degenerációját készítették elő. Mégis azt gondoljuk, hogy ez az elharapódzó bomlási jelenség csak átmeneti, és végül egy individuális és kollektív regenerációhoz fog vezetni – feltételezve, hogy az emberiség rászánja magát, hogy a jövőjének humanisztikus és spirituális irányt adjon.

A létezésről vallott nézeteinkre támaszkodva, úgy tekintünk az emberekre, mint a földi élőlények között a teremtés legfejlettebb lényeire, figyelmen kívül hagyva az ehhez a státuszhoz olykor méltatlan magatartást. Az ember e kitüntetett helyzetét azáltal tölti be, hogy öntudattal és szabad akarattal rendelkezik. Birtokolja tehát az adottságot, hogy gondolkozzon, és létezését saját kívánsága szerint irányítsa. Azt is gondoljuk, hogy minden ember egy nagyobb test egy-egy alapvető sejtjét képezi, amely ebben az értelemben az egész emberiség. Ezen az alapon nyugszik a humanizmushoz való viszonyunk, abban az értelemben, hogy minden embernek azonos jogokkal kellene rendelkeznie, amihez a megbecsülés joga, és az egyenlő szabadságjogok is hozzátartoznak, mégpedig függetlenül az országtól, ahol született, vagy ahol jelenleg él.

A spiritualitásról való nézeteink azon a meggyőződésen alapulnak, hogy Isten, mint abszolút intelligencia, aki megalkotta az Univerzumot és minden benne lévőt, létezik, és azon a bizonyosságon, hogy az ember birtokol egy Istentől való lelket. Ehhez kapcsolódva azt a nézetet képviseljük, hogy Isten az egész teremtésben törvény és rend útján nyilvánul meg, amit az embernek tanulmányoznia kell, hogy azt saját jóléte érdekében megértse és tiszteletben tartsa. Valójában azt az álláspontot képviseljük, hogy az emberiség az isteni terv megértéséhez fejlődik, és hogy az a dolga, hogy a Földön egy ideális társadalmat alapítson. Ez a spirituális humanizmus utópisztikusnak tűnhet, de itt kapcsolódunk Platónhoz, aki Az állam című művében ezt mondja: „Az Utópia az ideális államforma. Talán a Földön nem realizálható, ennek ellenére a bölcsnek minden reményét ebbe kell helyeznie.”

A történelem egy ilyen fordulópontján úgy tűnik nekünk, hogy az emberiségnek egyre inkább lehetősége van a regenerálódásra, az emberi tudatsíkok közeledésével, a kölcsönös nemzetközi kapcsolatok általánossá válásával, a kulturális keveredés kiterjesztésével, a világot átívelő információs eszközök segítségével, és a különböző tudományágak interdiszciplináris gondolatcseréivel. Meg vagyunk azonban győződve arról, hogy ez az újjászületés, amelynek individuális és kollektív téren is be kell következnie, csak akkor jöhet létre, ha a kulturális sokféleséget a toleranciával támogatjuk. Igazából semmilyen politikai irányvonal, semmilyen vallás, semmilyen filozófia és tudomány nem birtokolja az igazság monopóliumát. Vagyis csak akkor érjük el a célt, ha összefogjuk mindazokat a legnemesebb dolgokat, amelyeket ezek a szakterületek csak nyújtanak az embernek. Ez jelenti az egység felfedezését a sokféleségben.

Ezért bátorkodunk párbeszédet kezdeményezni másokkal, és testvériségünk fontosnak tartja, hogy korlátozások nélkül véleményt alkossunk, és ezt szabadon megnyilvánítsuk.

Előbb vagy utóbb az élet sorscsapásai oda vezetik az embert, hogy felteszi a kérdést: mi a földi lét értelme. Ez a kutatás az ok után teljesen természetes, az emberi lelkek alapvető igényének kifejeződése, és fejlődésük alapját képezi. Egyébként a történelem folyamán az eseményeket nem csak az az egyetlen tény igazolja, hogy ezek léteznek; ezek sokkal inkább egy olyan ok következményei, amely önvalójukon kívül létezik. Azt gondoljuk, hogy ez az ok egy spirituális fejlődési folyamatba van ágyazva, amely az embereket arra ösztönzi, hogy önmagukhoz forduljanak, hogy megtapasztalhassák, mi is az élet misztériuma. Ezáltal egy napon felébred bennük az érdeklődés a misztika és „az igazság keresése” iránt. Ez a kutatás teljesen természetes, melyhez még hozzáfűzzük, hogy az ember a reménytől és optimizmustól, amelyek isteni természetének belső késztetéséből indulnak ki, szárnyra kap, összekötve egy biológiai túlélési ösztönnel. Így megállapíthatjuk, hogy a szellemi transzcendencia iránti epekedő vágyakozás az emberi faj életfontosságú törekvése.

Az emberiség számára itt az idő, hogy új utakat keressen. Az egyes ember politikai elképzelése, vallási felfogása és filozófiai meggyőződése ebben alig játszik szerepet. Ez már nem a különbözőségek – amelyek mindig előkerülnek valamilyen formában – kora, hanem az egység, az összeköttetés ideje. Minden különbözőségnek meg kell szűnnie a közjó szolgálatában.

Az emberek közötti viszony egyike azoknak a témáknak, amelyekre a Positio Fraternitatis Rosae Crucis különös figyelmet fordít. Emellett bizonyos fejezeteiben belebocsátkozik olyan témákba mint a tudomány, a művészet, a technológia, az erkölcs és a vallás. A rendelkezésre álló idő sajnos nem engedi meg, hogy az összes témát kimerítően tárgyaljuk. Az aktualitása miatt azonban röviden szólok még a gazdaságra vonatkozó felfogásunkról.

Azt gondoljuk, hogy a gazdaságnak teljesen új utakra kell térnie. Napjainkban sokkal inkább, mint régebben, mérhető előnyök, előírt értékek, termelési költség, nyereségességi küszöb és nyereségmaximálás alapján működik. Ezek kizárólag anyagias jellegű előírások, mert csak a gazdaságosságot és a határtalan meggazdagodást veszik figyelembe. És így jut el oda, hogy az embereket a gazdaság szolgálatába állítja, holott a gazdaság az, aminek az embert kellene szolgálnia.

A gazdaság csak akkor fogja tudni betölteni a szerepét, ha azt minden ember szolgálatába állítják. Ez feltételezi, hogy figyelnek rá, hogy a pénzt arra használják, amire hivatott, tehát csereeszköznek és energiának, azzal a céllal, hogy mindenki szert tehessen minden szükségesre, hogy az anyagi síkon jólétben éljen. Meg vagyunk győződve arról, hogy az emberiség nem arra rendeltetett, hogy szegénységben tengődjön, és még kevésbé, hogy szenvedjen a szegénységtől, hanem épp ellenkezőleg, minden a rendelkezésére állhasson, ami hozzájárul a jólétéhez, hogy ez által a lelke a legnagyobb nyugalomban, magasabb tudatsíkokra emelkedhessen. Végül a gazdaságot arra kellene alkalmazni, hogy ne legyen többé szegénység, és minden ember jó anyagi körülmények között élhessen, mivel ez az alapja az emberi méltóságnak. A szegénység nem sors, és nem is isteni elrendelés.

Nagy általánosságban az emberek egoizmusának következménye. Így hát reméljük, hogy a gazdaság egy napon a javak igazságos elosztásán, és mindenki jólétének figyelembevételén fog alapulni.

A Positio egy felhívással végződik, melyet a Rózsakeresztesek Utópiájának szeretnénk nevezni, e kijelentés platóni értelmében. Ennél számítunk mindenki és minden egyes ember jóakaratára, hogy ez az utópia – a legnagyobb jólét – egy napon valósággá válhasson az emberiség számára. Talán soha nem jön el ez a nap, de mégis, ha mindenki a legnagyobb jóakarattal fáradozik azon, hogy higgyen benne, és ennek megfelelően cselekszik, akkor a világ csak jobb lehet.

 

Rózsakeresztes-Utópia

Isten minden emberé, minden életé, abban az emberiségben, amelyről álmodunk, amelyben

a politikusok a legmélyebben humanisták, és a közjó szolgálatában tevékenykednek,

a gazdaságért és az állami javak elosztásáért felelősek körültekintéssel, és mindenki érdekében tevékenykednek,

a tudósok átszellemültek, és sugallataikat a természet könyvéből merítik,

a művészek inspiráltak, és műveikben a teremtési terv szépségét és tisztaságát fejezik ki,

az orvosokat felebaráti szeretet hatja át, és a lelkeket éppúgy gondozzák, mint a testeket,

nem lesz se nyomor, se szegénység, mivel mindenki megkapja, ami a jólétéhez szükséges,

a munka nem lesz kényszer, hanem sokkal inkább annak a forrása, hogy a jólét érzése kibontakozzon,

a természetet a létező legszebb templomnak ismerjük majd fel, az állatokat pedig testvéreinknek, fejlődésük útján,

létezik egy világkormány, amelynek tagjai minden nemzet vezetőiből verbuválódnak, és amely az egész emberiség érdekében tevékenykedik,

a spiritualitás egy ideál és egy életforma, amely egy olyan világvallásból merít, amely inkább az isteni törvények ismeretén, mint az istenhiten alapul,

az emberi kapcsolatok szereteten, barátságon és testvériségen alapulnak, és ezáltal a világ békében és harmóniában él.

Úgy legyen!

Nyíljanak ki kereszteden a rózsák

Ger Westenberg

 

„Ne felejtsünk el arra törekedni, hogy tudásunkat ne magáért a tudás kedvéért szerezzük meg, hanem szükséges eszköznek tekintsük egy jobb és tisztább életvitelhez, mert ebben rejlik boldogulásunk titka.”

Max Heindel, Egy beavatott tanításai

 

Rosicrucian Fellowship

A dán származású Max Heindel 1911-ben, a kaliforniai Oceanside városában egy olyan központot alapított, ahonnan a rózsakeresztesek tanait újra kihordta a világba. Mivel az Idősebb Testvérek az ember legnagyobb szabadságára törekednek, így itt nem valami szigorú szervezetről van szó, szabályokkal és előírásokkal, hanem bárki tag lehet.

A tagok sok országban centrumokat hoztak létre, hogy a tanokat tanfolyamok és az illető ország nyelvére lefordított könyvek segítségével továbbadhassák. A Rosicrucian Fellowship olyan szervezet, amely a Rózsakereszt tanát ellenszolgáltatás nélkül terjeszti, és a komoly érdeklődő számára nagyobb rálátást is biztosít. A szervezet a nyugati Rózsakeresztes Misztériumiskola előkészítő iskolájának tekinti magát. A tan alapja ezért a nyugati vallás, a kereszténység. Célja a nyugati vallást tudományosabbá, a tudományt vallásosabbá formálni. A középpontban a lélektest fejlődése áll, ami által megkapjuk a lehetőséget, hogy Krisztus újraeljövetelekor találkozhassunk vele.

Ezt az önzetlen szolgálat által érhetjük el. Azoktól, akik tovább akarnak haladni az ösvényen, elvárják, hogy vegetáriánus életmódot folytassanak és semmiféle kábítószert ne fogyasszanak, ideértve az alkoholt és a cigarettát is.

A tudomány úgy véli, hogy Földünk ötmilliárd éves lehet. Ez olyan nagy szám, amit szinte el sem tudunk képzelni, és még nagyobbnak tűnik, ha belegondolunk abba, hogy az embert a távoli múltban mint szűz szellemet, ősszellemet, a teremtőjétől elválasztották.

Akkoriban isteni tudattal rendelkeztünk, de nem öntudattal. A terv az, hogy ezt az öntudatot megszerezzük. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szükséges volt, hogy – minél hosszabb ideig, annál jobb – az anyagba, ebbe az összesűrűsödött földfelszínbe alámerüljünk. Ennek következtében egyre inkább elveszítettük isteni tudatunkat, az egység érzetét és annak ismeretét, hogy valójában isteni lények vagyunk. Igen, és olyannyira eltértünk a forrástól, hogy azt gondoljuk, anyagtestbe zárt földi létünk az igazi életünk.

Amikor a távoli múltban megkezdtük vándorlásunkat, mint emberi élethullám, nem voltunk egyedül. Előttünk jártak az angyalok és az arkangyalok. Utánunk is következtek életformák, mint az állatok, a növények és az ásványok. Egykor mi is ásványszerűek voltunk, majd növényszerűek, állatszerűek és végül emberekké fejlődtünk.

Egyelőre csak fejlődésünk felét tudhatjuk magunk mögött, egyszer pedig elérjük az angyalok és arkangyalok állapotát. Végül egyesülünk Istennel, de akkor már öntudatunk birtokában. Akkor istenivé válunk. De ez egyelőre a távoli jövőben lehetséges.

Durvaanyagi testünkön kívül létezik egy finomanyagi testünk is, az élettest, amit mások étertestnek hívnak. A Korinthosziaknak írt levél 15 szakaszának 44-50 soraiban írja Pál, hogy két testünk van, egy természetes és egy szellemi. A görög nyelv az utóbbit soma psychicon-nak nevezi, ami lélektestet jelent. A Bibliában az áll tehát, hogy az ember anyagi és lélektesttel rendelkezik. Továbbá azt írja Pál, hogy az első ember a földből van és anyagi, a másik pedig az égből. Az 50. szakaszban az összegzés: „test és vér nem örökölheti Istennek országát”. Ez azt jelenti tehát, hogy meg kell tanulnunk ebben a lélektestben élni.

Hogy ezt megérthessük, nézzük meg röviden az ember felépítését.

A rózsakeresztesek azt tanítják, hogy az ember egy összetett, bonyolult lény. Háromszoros szellem, úgymint isteni szellem, életszellem és emberi szellem, vagy más néven ego, valamint egy háromszoros testtel is rendelkezik. Először is anyagtesttel, ami az anyagvilág szilárd, folyékony és gáznemű anyagaiból áll. Ez a látható szerkezet, amit a szellem használ, hogy világunkban mozoghasson és kifejezhesse magát.

Másodsorban rendelkezünk élettesttel, ami éterekből áll. Ez áthatja a látható anyagtestet. Ez az étertest, ami körülbelül négy centiméterrel nyúlik túl anyagi testünkön, a lépen keresztül veszi fel az életet adó napenergiát, és gondoskodik az asszimilációs funkciókról, a növekedésről és a fajfenntartásról.

Harmadsorban pedig az ember rendelkezik egy vágytesttel, ami érzéseinket formálja. Ez áthatja mind az anyag-, mind pedig az étertestet. Formája tojásalakhoz hasonló, és körülbelül negyven centivel nyúlik túl az anyagtesten. A vágytest észlelő és érzékelő központokat foglal magában, amelyek segítségével, helyes fejlődés esetén, a vágyvilágban tájékozódik.

Az idősebb testvérek remélik, hogy mi, akárcsak ők, a magasabb lelki élet felé vezető utat bejárjuk.

Van egy értelem, egy tükör, amely a szellemi világot visszatükrözi, és képessé teszi a szellemet arra, hogy parancsait gondolatokba és szavakba öntse. Ez az összekötő láncszem a szellem és az előbb említett három test között. Ez még csak egy formátlan felhő, de egyszer éppolyan tökéletes lesz, mint amilyen az ember többi teste.

Az ego vagy én a háromszoros szellem, amely ezeket a testeket használja, hogy az élet iskolájában tapasztalatokat gyűjtsön, és ezeket lélekerővé transzmutálja.

A Föld nem egy darab rög csupán, ami a jó szerencsére bízva magát száguld a téren keresztül. A Föld nem más, mint egy fennkölt lény látható teste, amit Platón világléleknek, a rózsakeresztesek Földszellemnek vagy Krisztusnak neveznek. Lesüllyedtünk az anyag völgyébe. Hasznos és szükséges volt számunkra, hogy Krisztus is testet öltött, hogy belülről segíthessen bennünket. Amíg ő a földhöz van kötve, addig szenved értünk és a megszabadulásának napjára vár, amikor már nem lesz szükségünk a jelenlegi sűrű légkörre sem. És tőlünk függ, hogy e nap eljövetelét gyorsítjuk vagy késleltetjük.

Minden évben karácsonykor Krisztus újra születik a földön, majd húsvétkor, amikor a Nap az egyenlítőt keresztezi, ismét visszatér tartózkodási helyére, a mennybe.

Ahhoz, hogy Krisztussal találkozhassunk a légbe való visszatértekor, ki kell fejlesztenünk lélektestünket. Ez a lélektest, amellyel a szellemi világokban tudatosan élhetünk, az étertest két magasabb éteréből áll. Ezeket azáltal fejlesztjük ki, amit a Biblia „Krisztus követésének” nevez, ami annyit jelent, hogy megvalósítjuk Őt a mindennapi életünkben. Röviden ez annak a kifejlesztését jelenti, hogy egyformán szeressünk mindenkit, és mindenkinek segítsünk, akivel életünk során találkozunk. Ennek szimbólumát a vízöntő jelképében és a vele szemben álló oroszlánban találjuk meg. Egy oroszlán-típus saját magára irányul, egy vízöntő-típus mindig másokra. Az oroszlán-típus szívesen helyezi saját magát előtérbe, a vízöntő-típus a háttérben marad. Van még több ellentét is. Amikor Krisztus azt mondja, hogy neki meg kell születnie a szívünkben – a szív, testileg nézve, az oroszlán jegyében áll – ez annyit tesz, hogy a két szembenálló jegynek egységet kell képeznie.

Az elmúlt kétezer év során a Nap a Halak csillagképben haladt előre, ami a Szűzzel szemben álló jegy, a Kos a Mérleggel áll szemben. Ez a periódus Krisztus eljövetelekor épp a végére ért. Ezért mondja Krisztus, hogy ő a bárány, amit levágnak, és a törvényt – amit a Mérleg jelképez – nem rajtunk kívül, hanem magunkban kell megvalósítanunk.

A Krisztusi csodával – a két hallal és a Szűz jelképével, kezében a hét kalásszal, vagyis a hét kenyérrel, amellyel a tömeget jóllakatta – kezdődött a Halak korszaka. Jézus egy Szűztől fogant, Betlehemben, ami kenyérházat jelent.

Ezt a szimbolikát a keresztény egyház keletkezése kapcsán is felfedezhetjük. A püspökök még mindig egy halfejet – Mitrát – hordanak ma is a fejükön, és egy pásztorbot a kezükben. Ez jelzi a Kos korszakból a Halakba való átmenetet. Pénteken halat esznek. A tizenkettedik ház a Halaké, és a világtól való elkülönülést jelenti. A papok kolostorokban laktak és tisztán kellett élniük, mint a szüzeknek. Pénteken halat kellett enniük. A templomban pedig ott állt a szentelt vizes medence, jó esetben mágneses vízzel feltöltve. A templomba járó a homlokát nedvesítette meg vele, méghozzá az orrtő fölött, ahol a szellem székhelye van. Ezzel utalt arra, hogy az egyháznak alávetette magát.

Az Oroszlán öntudatos, saját útját járja, és nem akarja, hogy más gondolkodjon helyette és megmondja neki, mit kellene cselekednie és mit nem. Ezért az egyház nem működhet tovább a mai formájában.

Az emberek öntudatlanul érzik, hogy az Aquarius vagy Vízöntő korszak közeleg, és a krisztusi hitet más módon szeretnék megélni.

A következő kétezer évben az ember a kereszténységet a Vízöntő módján akarja majd megvallani, nevezetesen teljes értelemmel, a gyakorlatban alkalmazott önzetlen szolgálatban és szeretettel, személyre való tekintet nélkül. Mert a Vízöntő egy úgynevezett intellektuális jegy.

Az út, amely Krisztushoz vezet, felfelé vezető ösvénynek tekinthető. Involúciónkat magunk mögött hagytuk, evolúciónk előttünk van még. Meg kell tanulnunk felismerni, hogy a materiális értékek nagyon relatívak. A jelenlegi pénzügyi válság, ezt egyértelműen jelzi.

Az ember a felfelé tartó ösvényt követi, ami szimbolikusan olyan ösvénynek tekinthető, amely fokonként egy hegy csúcsára vezet. De ez az út le is rövidíthető. Ez pedig a beavatás útja, egy nehéz út, amit szimbolikusan a merkúrbot jelenít meg. A két kígyó az involúció és evolúció kanyargós útjait mutatja, míg a felállított bot a beavatás ösvényét szimbolizálja.

A Rosicrucian Fellowship a Rózsakeresztes Rend előkészítő iskolája, és a kis misztériumokhoz tartozik. A kis misztériumoknak hét iskolája vagy rendje létezik a Földön, míg öt iskola képviseli a nagy misztériumokat. Csak aki a kis misztériumok fokain átjutott, azt engedik a nagy misztériumok rendjeinek közelébe. Ahogyan mondtuk, a Rózsakereszt a hét kis misztériumrend egyike, amelyet főleg a nyugati ember számára hoztak létre. A másik hat rend a keleti és déli népekre irányul.

A Rosicrucian Fellowship írásaiban válaszol arra a kérdésre, hogyan is fog kinézni ez a megújult kereszténység, és akik törekszenek rá, azoknak megmutatja, hogyan kell rálépni a beavatás ösvényére.

Ez a Rózsakeresztes Rend előkészítő iskolája, amely a jelölteknek a kilenc beavatás első foka után megmutatja a továbbvezető utat. Ekkor ki kell fejleszteni a lélektestet, a soma psychicon-t, mert egyedül ezzel lehetséges csak a levegőbe, a szellemi világokba emelkedni. Ez az arany menyegzői ruha tehát a feltétele annak, ha „Krisztussal a mennyben” találkozni akarunk – ahogyan Pál írja.

A beavatás útján megtanuljuk, hogyan éljünk és hassunk tudatosan a szellemi világokban. Az első beavatás megtanítja a jelöltnek, milyen módon változtathatja át felépített energiáját dinamikus képességgé. Ehhez nem szükséges semmiféle külső ceremónia, mert – ahogy Heindel mondja – a beavatás szellemi szinten játszódik le.

Fejlődési folyamatunk nagyon hosszú, és sok veszély fenyeget. Idősebb Testvéreink remélik hát, hogy akárcsak ők, mi is bejárjuk ezt az utat. Ezért szolgálatukat szellemi templomukban a következő kívánsággal zárják: „Viruljanak ki kereszteden a rózsák”. Ezzel a kívánsággal zárja centrumaiban a szolgálatait a Rosicrucian Fellowship is.

 

IMA

 

Nem több fényt kérek, Uram,

hanem szemeket, melyekkel láthatok,

nem édes éneket, hanem füleket,

amelyekkel a melódiát hallhatom.

 

Nem több erőt kérek, hanem hogy

használni tudjam azt, amit kaptam.

Nem több szeretetet kérek, hanem a képességet,

hogy homlokráncolás helyett együttérezni tudjak.

 

Nem nagyobb örömöt kérek, hanem hogy

mindenütt jelenlévőségedet érezzem,

hogy minden bátorságomat és boldogságomat

odaadhassam másoknak.

 

Nem új adományt kérek, Uram,

de mutasd meg az utat,

hogy értékes kincseidet használhassam.

melyeket tőled kapott a lelkem.

 

Taníts meg úrrá lenni félelmemen,

hogy a szent örömöt érezhessem,

hogy olyan barát legyek, amilyen lenni szeretnék,

és hogy igaz szavadat meghalljam, Uram.

 

Tiszta szeretet, a jó keresése

emeljen fel engem minden erőmmel.

Hogy minden lélek békében éljen nemsoká,

a szabadság tökéletes pompájában.

Florence May Holbrook

A világ szívének hívása

Joost R. Ritman

 

„Ahogyan János evangéliuma is kifejti: ‘Aki a Fiút követi, az az Atyát követi. Aki a Fiút követi, az ugyanakkor a Vigasztalót is felhívja.’ Ez azt jelenti, hogy a három tűz nem egymás után, hanem egyszerre ég. Aki elindul az ösvényen, az azonnal megrajzolja a trigonum igneumot. A lángoló háromszög azonnal égni kezd.

A misztériumtűz Isten legmagasztosabb jelképe, a Szellem, a Gnózis, az örökkévalóság körének jele. Az Önökben lévő rózsa Isten nyugvó energiája. Ha a szent tűz égni kezd, akkor egy tüzes folyamat veszi kezdetét.

Maga Isten lép be Önökbe, és Ő szólal meg. Az ókori manicheusok azt tartották, hogy a tűz gyermekeiben a világosságba sötétség keveredik. Mi tudjuk, hogy ez való igaz. Természetben-születettsége miatt az emberben számos sötét elem található. Ezek keverednek a benne lévő világosság-tényezőkkel. Ha aztán a megszabadító ösvényre térnek, akkor a fellángoló tűz megtámadja az Önökben lapuló sötétséget. Egy tűzfolyamat veszi kezdetét. Isten maga lép be az Önök lényébe.”

Catharose de Petri, Az élő ige, 12. fejezet

 

A mai napon az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának központi fókuszában gyűltünk össze, melynek neve és jeligéje a Renova szó, ami megújulást jelent. E szellemi gyújtópont szíve a Renova-templom, melyet szerzetünk alapítói a Föld szellemi napszívének szenteltek.

Ez a napszív a végtelen univerzumot előre mozdító központi szellemerő – a szellemi naptűz – Vulkánusz.

Ezen összejövetel keretében minden visszafogottság nélkül beszélhetünk közös alapunkról, amelyen elődeink és a szellemi áramlatok alapítói spirituális építményüket életre keltették. Ez az alap hozta létre azt az ősi hermészi bölcsesség-áramlatot, amely alapítójáig, Hermész Triszmegisztoszig nyúlik vissza. Egy hozzánk közelebb fekvő időszakban a Rózsakereszt szerzetének legendás alapítójához, Christian Rosenkreuz atyához jutunk. Az általunk jól ismert Alkímiai menyegzőben ő is megállapítja: Hermész az ősforrás.

E különleges nap végén, amikor korunk nyugati szellemi áramlatainak hat képviselője jutott szóhoz, most, mint az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája, időzzünk el még egyszer annál a hatalmas szellemi impulzusnál, amely 1875-ben jelent meg a nyugati világban. Ebben a jelentős évben, 1875-ben a civilizáció az egyik legnagyobb, leghősiesebb kezdeményezését élte meg, mellyel egy olyan szellemi lázadás keletkezett, amely egymáshoz vezette a régi és az új világot.

A H.P. Blavatsky asszony és H.S. Olcott ezredes által életre hívott Teozófiai Közösség megalapítása olyan sokk-reakciót váltott ki, amely a vallás és a szellemiség világképét az alapjáig megrengette. Ebben a klasszikus kereszténység alapjaira épített, szilárd és jól szervezett társadalomban – amely 325-ben a niceai zsinaton fektette le egyházi hierarchiájának és dogmáinak alapját – az ember származását és rendeltetését illetően új felismerések kerültek napvilágra.

Habár származás, neveltetés és szellemi hagyományok választanak el minket egymástól, ma mégis mindannyian egy évszázadokat átívelő közös alapon állunk. És válaszút előtt is állunk az időben, ahol számos kulturális áramlat gyümölcsei gyűlnek össze az emberiség új fejlődésének olvasztótégelyében.

Ezért rendkívül fontos, hogy foglalkozzunk a bölcsesség korábbi tanítóinak az ember döntő jelentőségére és e világi fellépésére vonatkozó tanúbizonyságaival.

Pico della Mirandola az Ember méltóságáról tartott felülmúlhatatlan beszédében, melyet a reneszánsz kiáltványának is tartanak, ezt a következőképpen magyarázza:

„Mélyen tisztelt Atyák!

Az arabok írásaiban olvastam, hogy a szaracén Abdala arra a kérdésre, hogy mi az, ami úgymond a legcsodálatraméltóbbnak tűnik e világnak színpadán, a következőt válaszolta: semmi sem tűnik csodálatra méltóbbnak az embernél. Ez a szemlélet alátámasztja Hermész azon kijelentését, melyben megállapítja: ‘Hatalmas csoda az ember, Aszklépiusz…’ […]”

És Pico a következőképpen folytatja: „A legmagasságosabb Atya és teremtő Isten a látható világnak ezen épületét, isteniségének legmagasztosabb templomát, titkos bölcsességek alapján, művészi módon rendezte be. A mennyek fölötti vidéket szellemekkel látta el, a mennyek birodalmát halhatatlan lelkekkel népesítette be, és az alsó világ piszkos és tisztátalan területeit mindenféle élőlények seregeivel töltötte meg.

Amikor azonban a mű elkészült, építőjének az volt a kívánsága, hogy legyen valaki, aki képes megítélni a hatalmas alkotás berendezéseit, szeretni szépségeit és megcsodálni a nagyságát. Ezért, miután az egész megvalósult – miként azt Mózes és Timaios is tanúsítják – utoljára arra gondolt, hogy megteremti az embert.

Így hát létrehozta az embert, mint egy különösebb tulajdonságokkal nem rendelkező képet, a világ közepébe helyezte, és így szólt hozzá: ‘ Ádám, nem utaltam ki számodra semmilyen meghatározott helyet, sem egy adott külső megjelenést, sem különösebb képességeket nem adtam neked, hogy a magadnak kívánt helyet, külső megjelenést és valamennyi adottságot saját akaratodnak és határozatodnak megfelelően szerezhesd meg és birtokold. A szilárd körvonalakkal rendelkező többi teremtmény természete kizárólag az általam meghatározott törvények szerint bontakozhat ki. Te azonban minden korlátozottságtól szabadon, a tőlem kapott szabad akaratodnak megfelelően, természetedet magad határozhatod meg.

A világ közepébe helyeztelek, hogy erről a helyről mindent kényelmesen megszemlélhess magad körül, ami csak ezen a világon létezik. Nem teremtettelek sem mennyeinek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy lényed formálójaként és alakítójaként, saját hatalmadból és a te tetszésedre, olyan alakot készíts magadnak, amilyet akarsz. Lefelé irányulva elállatiasodhatsz, de saját akaratodból újjászületve felfelé is törekedhetsz, az isteniség területeire.’”

A továbbiakban Pico azokról a kb. 5000 évvel ezelőtt mozgásba lendült kulturális áramlatokról ír, melyekben az ősi teremtésmítoszok, valamint a kifejlődő nagy világvallások a régi misztériumiskolákban beavatott, bölcsességet kereső emberekre hangolódtak.

Az ember a Föld nevű, viszonylag kicsiny, kerületét tekintve mintegy 45.000 kilométer nagyságú bolygón él, amelynek népessége 12.000 évvel ezelőtt még csak néhány millió embert volt. Abban az időben, amikor Pico della Mirandola Oratorio című művét nyilvánosságra hozta, kb. 400 millió ember élt a Földön. Amikor pedig H. P. Blavatsky, a 19. század második felében megalapította a Teozófiai Társaságot, a világ népessége – a 20. század elejére – elérte a figyelemreméltó egymilliárdot.

Meggyőződésünk, hogy az emberi és kozmikus fejlődés ezen elképzelhetetlen elmozdulásával párhuzamosan, a háttérben egy szellemi ébresztő hívás nyilvánosságra hozatalán dolgoztak, mely által az emberi szellemet meg akarják ismertetni a születése óta érvényben lévő természetes korlátaival.

Egyrészt ott az a titokzatos bolygói fejlődés, a bolygói rendszer kozmikus összefüggése, beágyazódva a zodiákus rendszer sokkal hatalmasabb területébe, mely a csillagok és tejutak milliárdjait magába foglaló végtelen univerzumba torkollik.

Másrészt e határtalan egészen belül ott látjuk a tökéletlen és mégis megteremtett ember titokzatos fejlődését, az emberét, aki a végtelen világmindenség, a csillagpor építőanyagaiból – melyből teremtett és teremtő egyaránt magyarázható – formálódott.

Bolygói rendszerünkben a sebezhető és halandó ősember egy őt naponta fenyegető, lenyűgöző természettel szembesült, melynek következtében élete kezdetben már néhány évtized után újra véget ért. Ez az ember, az elmúlt tízezer év folyamán, az őt fenyegető természeti erők közepette végbemenő érzékszervi fejlődése által olyan lehetőségeket teremtett, amelyekkel uralkodhat a természeten, és egy sokkal hosszabb életet valósíthat meg benne.

Az ember most azon az úton halad, hogy 100 éves várható élettartamát mint leküzdhető akadályt lépje át. Általa és fékezhetetlen túlélési vágya miatt egy hatmilliárd embert számláló világnépesség jött létre, amely még növekedni fog. Előrejelzések szerint, a 21. század végére a világ népessége elérheti a 9 milliárdot is.

Korunk emberének megadatott, hogy megismerje keletkezésének történetét, valamint annak jelenségét, hogy halandó, változásoknak alávetett lény, és hogy miért nevezik mikrokozmosznak – miként azt a rózsakeresztesek állítják. Megadatott neki az is, hogy felismerje: a Föld a maga kulturális fejlődésével tulajdonképpen egy átjáróház a minden egyes nemzedékbe újonnan belépő születési hullámok számára.

Az idő múlik, a külső burok elpusztul, de maga az élet halhatatlan. És ahogyan a reneszánsz filozófusai és a 17. század rózsakeresztesei kiáltványaikban elmagyarázták, az élet középpontjában ott áll az ember mint mikrokozmosz, mint kis világ. A természetes ember az észlelés eszköze. A teremtő – teremtés – teremtmény, Isten – kozmosz – ember háromságának tagjaként, a szakadatlan változás és megújulás folyamatának részét képezi.

Az emberi tudat a kulcs, az eszköz, amely érzékeli az élet, mozgás és változás megszakíthatatlan folyamatát. Ezáltal az ember, a Teremtő mellett és a teremtésben, saját jövőjének társ-alakítójává válik.

Így tudatosul bennünk, hogy bolygónkon sorstársak, szenvedőtársak, útitársak vagyunk az élet szédületes fejlődési útján. Ezért mi is összekapcsoljuk korunk emberi élethullámát az évezredekkel ezelőtt ezen a Földön inkarnált szellemi úttörőkkel, akiket a hét nagy világvallás ős-alapítóinak nevezhetünk. Beavatásuk bőségének teremtő forrása a következő kijelentésben tükröződik vissza: „Kezdetben vala az ige” – a Logosz, mely az életet létrehozta.

Ebben az ősbölcsességben megleljük annak az alapvető magyarázatát, hogy a Hétszellemből, az isteni Vulkánuszból hogyan nyilvánult meg a teremtés hét eredeti nézete, hogy egy szellemi naperő hogyan hasadt hét sugárra, és azok szellemi, lelkesítő és alakító erejében miként hozta létre az életet.

Ez a prima materia, az osztatlan, szent héterő, amely egykor szellemként lebegett az ősvizek felett, hogy a teremtés és újrateremtés folyamatában a mindenütt jelenlévő szellemi megnyilvánulás állapotához vezessen. Ebben felismerhetjük a Tabula Smaragdinán, a smaragd táblán olvasható hermészi bölcsesség axiómáját is:

„Igaz! Biztos! A teljes igazság!

A lenti a fentinek a hasonmása,

és a fenti a lentinek a hasonmása,

hogy az Egyetlen csodái teljesüljenek.”

Az ember, mint mikrokozmosz így a beteljesedés kulcsa és eszköze. A forma megteremtése után és lélekkel áthatott, belső fejlődésének ereje által, a Szellem összekapcsolódik a halhatatlan lélekkel.

Így most feltehetjük a kérdést: milyen befolyást gyakorolhatunk még az elmúlt idők következményeire, és mekkora hatást fejthetünk ki abban az időszakban, amely még előttünk áll?

Valamennyien saját korunk gyermekei vagyunk, és ritkán képesek arra, hogy átugorjuk a jelenlétünk által okozott árnyakat…!

Nem található-e minden teremtéstörténetben – származzon az akár az egyiptomi, kínai, indiai, babilóniai, hellén, zsidó vagy a keresztény és arab gnózisból – egy központi kulcs elrejtve? Egy kulcs, amely azt a kérdést feszegeti, hogy miért nevezik az embert mikrokozmosznak, miért teremtették meg őt meg nem nyilvánult állapotából, a megnyilvánítás miért nem jelenti a teremtés beteljesedését, miért bizonyos, hogy az emberi alak, ahogyan azt mi ismerjük – egy hatalmas biológiai változás folyamatának van alávetve.

Nem hirdetik-e már régóta minden idők beavatási iskolái, hogy térutazók vagyunk egy idővel nem mérhető dimenzióban? Hogy a látható, időben és térben mérhető valóságunkon kívül létezik egy minden elképzelést fölülmúló valóság, egy lélekkel teli világ, mely belső tudatossá válásunk alapjául szolgál?

Nem tudósítottak és tudósítanak-e minden idők szent írásai erről a szellemi világról, melyből energia és anyag keletkezik – arról a világról, melyet Hermész Triszmegisztosz egy mindenütt jelen lévő, és kiterjedés nélküli szellemi szférának nevez?

Ebben a szférában ég az isteni teremtéstűz, melyből egykor a szellemszikra – amit valamennyien a szívünkben hordozunk – jött elő.

Az eredeti tűz, mely megdermedve, mikrokozmikus alakunk gyémánt magját képezi.

Nem nyitotta-e meg magát a teremtés anyaméhként és az isteni tűz iránti szeretetből, már több milliárd évvel ezelőtt, a jövőbeli élet számára?

A szent és múlhatatlan élet képlete genetikai kódként rejlik bennünk. Ez a teremtés és megnyilvánulás visszatükröződése!

Időzzünk el egy pillanatra ennél a hatalmas világszívnél, bolygónk gyémánt szívénél, melyben a jövőbeni élet teremtési kódját, évmilliárdokkal ezelőtt, mint egy óraszerkezetben, minuciózusan, minden apró részletre kiterjedően elhelyezték. Ebben a világszívben, a teremtésnek ebben az óraszerkezetében, három ős-nézetet lehet megkülönböztetni:

Az önmagát felismertető szellemi teremtést,

a mozgásban lévő, lélekkel ellátott teremtést,

a megnyilvánult, látható teremtést.

Szellem – lélek – anyag, a három, ami egy, a kozmosz mint a végtelen tér ékessége.

Szellem – lélek – személy, a három, melyek úgyszintén egyek, a mikrokozmosz mint a világ ékessége a mozgás és változás örökké tartó folyamatában.

A Teremtő a hatalmas, mozgó és dobogó világszív magjában kapcsolódik össze alkotásával és az emberekkel. „Minden, ami lélegzik, dicsérje az Urat!”

Ebből a hatalmas, mindent megmozgató őskezdetből az elmúlt tízezer év folyamán egy szerzet jött létre, egy olyan Rend, amely korunkban egyre nyomatékosabban egy hétszeres világszerzetként nyilvánul meg.

Az idő és tér által oly sokáig elválasztott kultúrák és szellemi áramlatok között elterülő látszólag áthidalhatatlan szakadék ellenére, új tudatosság rajzolódik ki egy világot átfogó lélekközösségen belül, melyben minden egyetlen bőségbe – mint egy korona gyémántjai – lesz összekovácsolva.

Be fog bizonyosodni, hogy a folytatásnak és követésnek egy olyan szellemi vonala tevékeny, ami a az emberi tudat vérét minden másodpercben ellátja a világszívből származó új, szellemi üzemanyagokkal.

Jelenleg mi vagyunk azok, akik e hatalmas szellemi egység hatósugarát megjelenítő központi csoportként gyűltünk össze, akiket felvettek egy világot és emberiséget átölelő közösségbe.

A szédítő sebességgel minden irányból felénk áramló információmennyiség gyarapodása révén létezik egy gyorsulási diagramm, amely úgymond két összetevőből, az időgyorsulás és tércsökkenés komponenseiből áll. Ez egy új paradigmát okoz, melyet „globalizációnak” nevezünk. Ez egyrészt a legapróbb felosztható részekhez, az energia világához való áthatolást jelenti, másrészt ahhoz vezet, hogy a határok a legtávolabbi terekig kitolódnak.

A természettudomány ezt implicit (rejtett, burkolt) rendszerként írja körül, mint az információk egyesítését, mely a kiindulóponthoz, a keletkezéshez tér vissza, és mint explicit (világos, egyértelmű) rendszert, az információk szétterjedéseként és kibontakozásaként, amit folyamatos „határtalanításnak” is értelmezhetünk. Ennek következménye a legutóbbi évezredek egyik mindenki által ismeretes vonatkozási keretének megszűnése.

A nagy szellemi áramlatok így egy hihetetlen feladat előtt állnak, nevezetesen, hogy legyen bátorságuk az általunk geocentrikus világképnek nevezett, zárt gondolkodási rendszereket nyílt, hermészi vagy heliocentrikus gondolkodási rendszerekkel felváltani.

Így az ismert, megszokott vonatkozási kereten belüli észlelést egyidejűleg egy új tudat, számunkra ismeretlen vonatkozási keretével kell összekapcsolnunk. A folyamat hiányzó láncszemét az önmagunkban nyugvó nem tudatos létben fedezhetjük fel.

Egy utazóhoz hasonlóan, aki határokat átlépve új tájak szemlélésével tágítja észlelését, nekünk is el kell távolodnunk a magunk által felállított korlátoktól, melyet az idő és tér világában való tartózkodásunk okoz.

Az elkövetkező években egy új ismeretterület fog létrejönni. Ez a jövőben rendelkezésre álló új információs rendszerektől táplálva, tudatunkat és az azzal kapcsolatos észlelést, alapjaiban fogja megváltoztatni. Ez az abban összegyűjtött bölcsesség és felismerés lényegére is vonatkozik, amit a régi brahmanok a halhatatlanság nektárjának neveztek, és ami az emberekben, az emberekkel és az emberek által fejti ki hatását.

Mint amikor a szőlő leve egy erjedési folyamat során borrá változik, mint amikor a tésztában lévő élesztő megkeleszti a kenyeret, úgy fogja magát az évezredek alatt felhalmozott bölcsesség-tapasztalat, mint egy kis csoport emberi lélekben működő szellemi erjedési tényező, a társadalomban bizonyítani és abban hatékonnyá válni. Ez a láthatatlan szellemi hierarchia célja, mely megbízottjai által az emberi méltóság kiáltványát, annak célját és rendeltetését újra meg újra napfényre hozza.

Ezen ősi hagyomány közvetlen követőiként és képviselőiként jelenleg mi vagyunk felelősek az emberiség-lázadás egy szükségszerű, következő lépéséért: egy új emberi képesség kifejlődésének a kinyilvánításáért. Arról van szó, hogy életre hívjuk belső útitársunkat, a bennünk rejlő Másikat, a halhatatlan lelket.

Ha megnyitjuk magunkat a bennünk lévő útitársunk előtt, fel fogja fedni nekünk emberré válásunk eredetét, és ezáltal elősegíti egy új érzékelés, az „Ember, ismerd meg önmagad!” létrejöttét.

El fogja magyarázni nekünk, hogy minden elképzelhető életformának megvan a maga jelentősége ezen a csodálatos, milliárdnyi életformának otthont adó bolygón. Az egyik mindig sorstársa a másiknak.

Az egyént arra szólítják fel, hogy a kollektíva, a társadalom szolgálatában álljon és maradjon.

A kicsi mindig a nagy szolgálatában áll.

A nagy mindig elajándékozza magát, hogy végül mindent áthasson szellemerejével.

A szövőszéket kezelő takács kezeiben összefutó hét szál így új mintát hoz létre. Az évezredek folyamán az egész emberi fajra kiáramló hét ősáramlat így egy mindenki által felismerhető referenciakeretben új perspektívaként nyilvánul meg az emberiség most kezdődő, erősen változó időszakában.

Ennek erejében a világszívből, e bolygó napjának szívéből kiáramló hét sugár hét arany körré alakul át. És ezek egymással összekapcsolódva képezik a hétszeres megszabadítás isteni láncolatát. Az eredeti Catena Aurea Homeri, Homérosz arany lánca megmutatja, hogy milliónyi lélekemberből áll, akik ebben az arany láncban találják meg eredetüket, feladatukat és jövőjüket.

A mai napon azért egyesültünk a szellem – lélek – élet visszatükröző ragyogásában, hogy a szellemmel, lélekkel és élettel való egységünket és összetartozásunkat kifejezésre juttassuk.

Kapcsolatban állunk a Szerzet elmúlhatatlan láncával, mely vesződségek és sorscsapások által sújtott emberiségünket fénypalástjával már évezredek óta átöleli az ősi jelszó erejében: Isten szeretet! Beszédünket e szeretet erejében az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája megalapítójának, Jan van Rijckenborghnak egy költeményével szeretnénk zárni:

A hívás a világon zeng!

Mindenki hallja-e?

Nyitott fülekben hangja zeng!

Erejét érzik-e?

És ki e hívást érti már,

új erőt kap, ha „úton” jár.

Istennek hangja bennünket,

sötétből fény felé vezet.

Erős kézzel

visz már hazánkba be.

Tűnik homály és éjsötét,

hozzánk a fény jön el.

Ontja benne forrásvizét,

áradó bőséggel.

A szellemtűz meggyulladt már,

fényesen ragyog a sugár,

Világnak szíve hívta fel:

bajt, gyűlöletet hagyja el,

a tetterő,

dicső hatalma jő!

 

„A szelídek, a Jézus Krisztus szellemrendjéből születettek örökségül kapják a földet, és nagy békességben és boldogságban részesülnek. Barátaim, legyen bátorságuk szelídnek lenni! Harcukat a személytelen szeretet fénytüzével vívják meg. Semmit se erőltessenek, és soha ne támadjanak. Engedjék, hogy a győzelem csodája a szelídség által menjen végbe.”

Jan van Rijckenborgh, A boldognak mondások misztériuma, IV. fejezet

Lectorium Rosicrucianum az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolája

 

A Haarlemből származó fivérek, Jan (1896-1968) és Wim (1892-1938) Leene, 1924-től a második világháború kitöréséig egy egyetemesen megalapozott kereszténység elterjesztésének szentelték magukat. Kezdetben Max Heindel tanaira támaszkodva, 1935-től azonban mint önálló Rozekruisers Genootschap. Ők tették hozzáférhetővé többek között a 17. századi RC szerzetének kiáltványait, mint korunk emberiségének szellemi útját.

A szervezet a háború után Lectorium Rosicrucianum – az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolája – néven működött tovább. Jan van Rijckenborgh (Jan Leene szellemi neve) és Catharose de Petri (1902-1990, H. Stok-Huizer szellemi neve) a művet az egyetemes Gnózisra alapozták, és a katárok kereszténységével kapcsolódtak össze, melyet a francia származású Antonin Gadal képviselt. Az ötvenes években Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri konferenciáikon kifejlesztették azt a hermészi gondolatokon és az egyiptomi Gnózison alapuló, mélyreható szemléletet, melyet kapcsolatba hoztak a mai ember isteni-szellemi elvével (a Szellem szikrájával). Ezt a hatvanas években az emberre és annak közeli jövőjére vonatkozó, hatalmas szellemi inspiráció követte, melyet az öt Aquarius-konferencián közvetítettek.

A Lectorium Rosicrucianum a 21. század elejére olyan azonos gondolkodású csoportot alkot, amely kb. 15.000 tanulóból áll, és világviszonylatban több mint negyven országban működik.

A világ szívének hívása

Bilthoven, 2009. május 23.

 

ZÁRÓNYILATKOZAT

 

Számos kezdeményezés létezik földünk megmentése érdekében, és hogy az éghajlatot, a gazdaságot, a vízgazdálkodást, az egészséget, a tudományt, az élő vallást és a szabad gondolkodást egy harmonikus társadalom medrébe tereljék.

Mivel a világ több szempontból az első lépéseit teszi egy változás felé, és egy új társadalom reményteli kontúrjai vannak kibontakozóban, korunkban hét modern „szellemi” szervezet fordul az ember belső tudatához.

Ez annak a felismerésében történik, hogy a világ szíve – vagy Platón szavaival élve, a világ-lélek, az isteni Szellem – egy olyan esszencia, melyből egy szellemi impulzus árad. Ez összekapcsolja egymással az embereket, és szemeiket és szíveiket megnyitja az emberi lét értelmes fejlődésére.

Az emberiség ezen új fejlődése már megkezdődött. Az elmúlt időkben olyan úttörők jártak előttünk, akik aktív szellemmel, szeretetteljes lelkesültséggel és fáradhatatlan munkájuk által, sokak számára szabaddá tették az utat. A hívás most minden tudatos lélekhez szól, arra buzdítván, hogy minden képességük bevetésével csatlakozzanak. A teher most nem egyes emberek vállára nehezedik, hanem a korunkban végbemenő szellemi változásokért mindenki felelősséggel tartozik. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy „az ember kevesebbet tesz, mint amit kellene, és nem tesz meg mindent, amit megtehetne”. Sokan keresnek egy értelmes életet, és ezért kapcsolatba lépnek egymással. Ez mindenkit érint.

Egy értelmes élet azonban több annál, mint újra harmóniában élni a természettel és a környezettel. Egy értelmes élet emberséget és szellemiséget hív elő. A tekintetet az ember valódi lényére irányítja, az pedig pillekönnyű és tiszta, mint a szellemi tűz. Azonban gyakran elfedik az anyagra irányuló érdekek és gondolatok.

Ahhoz, hogy az eredeti, belső ember ragyogása kibontakozhasson, felebaráti szeretetre és szolgálat általi tisztulásra van szükség. Az eredeti ember kezdetben egy néma alakhoz, egy mátrixhoz, egy formához hasonlatos, majd a lélek szeretetteljes vonzalmaként nyilvánul meg, mint aki a világ szívének tudatára ébred.

Így megállapítjuk:

– Minden vallás az egyetlen igazságot keresi.

– A bölcsesség, a szeretet és az erő forrása érinthetetlen.

– Isten önmagában, a világ Istenben, az ember pedig a világban van.

– Az ember megbízatása: anyagi megnyilvánulás, lélek-megnyilvánulás, mindenség-megnyilvánulás.

– A szellemi lényünkhöz vezető bejárat a szívünkben található.

– A belső fényben az ember mindenen átlát.

– Önmagunkról megfeledkezve szolgálni – ez az Istenhez vezető legrövidebb és legörömtelibb út.

– Egyetlen szellem létezik az egész teremtésben; ez bennünk is él, és az életnek értelmet ad.

– Szabadítsuk meg a végtelen Szellemet azáltal, hogy felismerjük a „bennünk lévő Másikat”.

– A Szellemben gondolkodjunk el saját magunkról, ismerjük meg önmagunkat.

– Aki önmagát ismeri, a mindenséget ismeri: a mindenség az emberben található.

– Egy szeretetteljes szív által áthidalhatjuk az embereket egymástól elválasztó szakadékokat.

Ehhez a következő felhívást intézzük:

Ember, fordulj lényed legmélyéhez!

Találd meg az anyagtól a misztériumhoz vezető utat!

Fordulj vissza az isteni ősforráshoz, az élő jelenhez!