Élő víz - Az egyetemes gyógyír

Élő víz – Az egyetemes gyógyír

 

Korunkban, e nagy politikai, gazdasági, foglalkoztatásbeli, társadalmi és egyéni nyugtalanság közepette, az emberiség – kívül és belül – egyre különösebb és teljesíthetetlenebb életfeltételekkel és követelményekkel szembesül. Egyre többen érik el rendkívül hamar a határaikat mind fizikai, mindenekelőtt pedig lélektani értelemben. Emellett fennáll létünk – dialektikus állapotunkból adódó – alapvető betegsége is. – Hol lelhetünk hát gyógyulásra, és mi módon?

 

Napjainkban a régi struktúrák az élet minden területén összetöretnek. Az egyes ember emiatt bensőleg egyre ziláltabbnak és zavarodottabbnak érzi magát. Ezért testi és lelki síkon kutatja egészsége helyreállítását, és megrekedt élethelyzetéből való szabadulását. Hiszen még a gyógyszer-gyártók is azzal kecsegtetik a mindenféle földrészről, kultúrából és korból átvett, legváltozatosabb gyógyszereikkel és gyógymódjaikkal, melyeket a test, a lélek és a szellem számára kevernek ki, hogy „Ön egészen új ember lesz!”

 

Jó víz – az egyetemes gyógyszer?

Különösen a víznek tulajdonítanak minden változatában kiemelkedő és egyetemes gyógyhatást. Időközben azonban maga a víz is beteg lett, és nagyon régi, vagy nagyon új módszerekkel kezelik (lásd e Pentagram kiadás következő cikkét). Az ember hisz az „élet forrásának” áldásos hatásaiban, és mindent átváltoztató gyógyír gyanánt bőségesen alkalmazza az élettel töltött, úgynevezett „eleven”, „jó” vizet. Ám hamarosan meg kell állapítania, hogy semmi esetre sem lett valóban egészséges, üdvözült vagy új ember: Felismeri, hogy élete problémaköre csupán egy új változatban mutatkozik meg.

A vízöntő korszak a maga különös interkozmikus sugárzásával néhány évtizede növekvő gyorsasággal töri fel a világon és az emberiségben fennálló dolgokat. A most felszabaduló ötödik éter – a tűzéter – tisztító hatására egyre ziláltabbak lesznek, és egyre nagyobb lendülettel hullanak szét a régi struktúrák, és senki és semmi sem vonhatja ki magát ebből a tűzből. Szokatlanul „tüzes időszakba” lépett tehát a világ, az alapvető döntés és az alapvető megfordulás időszakába.

 

Akváriusz és Uránusz

A Vízöntő jegyében Uránusz az uralkodó. Az Uránusz elv az intuícióra, a megújulásra, a géniuszra utal. Emellett Uránusz szeretet, megismerés és olyan tudás is, amely nem szorul magyarázatra. Uránusz egyidejűleg jelent individualitást és önálló akaratot, de a szociális tudatot, az egységet és a szabadságot, a szeretetteljes támogatást, valamint annak akarását és az arra irányuló törekvést is, hogy keressük az újat, a szokatlant és az eszmeit.

Uránusz ezáltal szokatlan veszélyeket hoz az ember számára, másfelől azonban szokatlan lehetőségeket nyújt arra, hogy megszabadítsa magát ebből a természethez kötött életállapotból. Az embert fenyegető veszély abban rejlik, hogy ellenszegülésének feszültségi terében a tudatát illetően szinte „eléghet”. A megszabadító lehetőségek az új ember újjászületésében rejlenek, ő térhet vissza a gyógyulás – a megszenteltetés folyamata – után eredeti életterületére, az isteni természetrendbe. A Vízöntő ezen alapvető változás megvalósítása érdekében önti ki „élő vizét” az emberiségre.

 

Az „élő víz”

Néhány gyógymód azt mutatja, hogy az anyagtest minden betegsége végső soron a vízhiányra vezethető vissza – egyetlen életfolyamat sem lehetséges ugyanis a víz számtalan szerepe nélkül. E gondolatot továbbszőve azt mondhatjuk, hogy az embereknek egzisztenciálisan hiányzik az „élő víz”, az igazi, egyetemes gyógyír. Mit jelent az „élő víz” a rózsakeresztesek és minden idők gnosztikusai számára? Ez a megvalósítás isteni építőanyaga, a kezdet tiszta asztrális tere, az ősanyag óceánja, a foganó anyatérség, melyből újra megszületik Isten gyermeke. Az élő víz tiszta gnosztikus fényerő, az örökkévalóság fényereje, és ősidők óta az egyetemes gyógyírnak hívják.

„Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájok, sem semmi hőség: Mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.” (Jel. 7,16-17)

 

Az egyetemes gyógyír

Hogyan vitelezi ki áldásos munkáját az élő víz, ez a gnosztikus fényerő a megszenteltetést kereső és alapvetően beteg emberben?

Minden a szív tisztaságával és csendjével kezdődik, mert a szív a Gnózis bejárati kapuja az emberi életrendszerbe. Ebbe a csendbe hatol be a fény, mellyel az ember megtisztíthatja a szívét.

Az élő vizet mint fénysugárzást veszi fel az ember éterteste, az élettest.

A víz az életéter megfelelője. Az ember azzal a céllal alkalmazza a gnosztikus fényt, hogy elérje az élet megújulását, aminek az étertestben és az étertest által kell megtörténnie. Az élet megújulása a lélek megújulása, ami ezt jelenti: az „új” lélek (újra) megszületik, és növekedik, majd az átváltozás egy hosszabb alkímiai folyamata után egybekel a szellemmel – a tűzelvvel. A lélek tehát a víz és a szellem között lévő közvetítő.

„Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába.” (Ján. 3,5)

Az ötszörös szentelő rendszer

Az emberi léleknek öt nézete vagy létállapota van, amelyekben – az ötszörös Gnózis ösvényének megfelelően – öt fluidum hat. Az ötszörös szentelő rendszer minden egyes foka tisztít, ami azt jelenti, hogy az öt lélekfluidum egyikét megváltoztatja. A maga részéről minden fok befolyást is gyakorol a többire, hogy előkészítse azokat a következő fejlődési fokozatra. Tehát öt fluidum, stádium és hatáskifejtés jelöli – a vérrel mint alappal – a transzmutáció és a transzfiguráció ösvényét.

  1. A vér fluiduma – belátás ennek a földi életterületnek a mibenlétébe, és annak a benső hívásnak a megtapasztalása, mely az isteni életterületre való visszatérésre szólít.
  2. A hormonfluidum – az igazi üdvrevágyás.
  3. A kígyótűz fluiduma – a személyiség, az én átadása az üdv megvalósulásának.
  4. Az idegfluidum – az ebből önkéntelenül fakadó új életvitel a szellemszikra vezetése alatt, ahogy arra a Hegyi beszéd utal: az új cselekedet.
  5. A tudat fluiduma – ennek az útnak a beteljesedése: a felébredés, a feltámadás az eredeti életterületen.

Ez az ötszörös lélekfluidum – Betlehem csillaga, az élő víz – különösen korunkban töltetik ki kegyelemmel telve mindenkire. Az embernek csak meg kell nyílnia előtte, és készen kell állnia, tehát fel kell készülnie erre.

 

A szenteltetés útja és célja

A „tudni-merni-akarni-cselekedni” formulát a szenteltetés „módszerének”, az új életvitel gyakorlatának is nevezhetnénk:

Tudni, hogy milyen segítséget kap az ember, és miért, mire szolgál a segítség, és hova vezet.

Merni, hogy felismerje a megfelelő következtetéseket, és teljes hittel, bizalommal és mély vágyakozással járja az ösvényt.

Akarni, azt jelenti, hogy az ember az akarat által szakadatlanul figyelemmel tartja az egész lényt, és a várt üdvre – a gyógyulásra – irányítja.

A cselekedetek során pedig az ember az életét olyan új módon vezeti, hogy a hétséges fénnyel harmóniában lehessen, és a lélek növekedhessen.

 

Jelkép, emlékezés, intelem

Ősidőktől fogva voltak emberek, akik ismerték az „Atya házába” visszavezető utat, és akiket jelképek révén emlékeztettek földi életük értelmére, és tulajdonképpeni életfeladatukra.

Ilyen régi jelkép a Grál, amely egy kupa, kehely vagy keverőedény. Benne kell az élő víznek, a gnosztikus fényerőnek az anyagban született embert, alkímiai úton, az eredeti területeken élő szellemlélekkel rendelkező fényemberré transzformálnia.

A Bibliában az élő víz szimbolikáját, jelképes értelmét sok utalás szemlélteti, mint fényerőt, Krisztus-erőt vagy egyetemes gyógyírt: bottal ütnek a sziklára, hogy (élő) vizet fakasszanak belőle. A kánai menyegzőn a víz borrá változtatik. Bethesda tavánál meggyógyul egy beteg. Siloah vizei gyógyulást hoznak. És aztán természetesen itt van a tűzkeresztség előtti vízkeresztség. Csaknem minden vallás ismeri a vízkeresztségnek a „megtérés vizével” történő meglocsolás, vagy a benne való megmerítkezés, illetve alámerülés által végrehajtott rituális cselekedetét.

Az Arany Rózsakereszt gyülekezőhelyein a kutak szintén a szüntelenül mindeneket megújító élő víz jelképei. Ez sarkallja a tanulókat az ösvényen a lélekmunka kivitelezésére, és ellátja őket az ehhez szükséges erővel.

Az egész világ egyre inkább kibillen egyensúlyából. Mivel azonban a harmóniára törekvés az egész megnyilvánulásban mind szellemi, mind pedig természeti törvény, szellemi és természeti erők avatkoznak be a helyreállítás érdekében. Ez összetöretést jelent, de ugyanakkor fokozza – a Vízöntő-hatások támogatásával – a Gnózis megmentő fáradozását is.

Minden mindennel összefügg, és minden kölcsönösen függ egymástól: sőt, egybetartozik – ami többet jelent! Ez összekapcsolódás, egység, egy-lét.

Minden embernek, aki felismeri alapvetően vészterhes – szentségtelen – voltát, túláradó bőséggel megadatik az igazi gyógyulás – a megszenteltetés – lehetősége és a hozzá szükséges erő is: Akváriusz bőségesen tölti ki ránk soha nem apadó korsójából az élő vizet. Az egész teremtés vágyakozva pillant az emberre: használni fogja-e végre az egyetemes gyógyírt, az élő vizet – és lángra lobbantja-e a fényt, amely az anyagban raboskodik?

Minden létező csendes hordozója

Minden létező csendes hordozója

 

Már Lao Ce is azt mondta egykor: A legfőbb erény olyan, akár a víz. A víz erénye: küzdelem nélkül hasznára lenni minden lénynek. A helyes életmód olyan, akár a víz. Mindenütt jelen van, mindenben ott honol, még abban is, amit az ember lenéz…

 

Világunk vize emberi létezésünk minden vonatkozását visszatükrözi. A víz csöndes út-készítőként kérlelhetetlenül megnyilvánítja az emberiség útját. Semlegesen befogad és eltárol minden információt, majd azután szétárasztja az egész világon. A víz a leghatalmasabb oldószer a földön. Nélküle nem keveredhetnének, s nem léphetnének körforgásba az anyagok.

Amikor a mai ember az élő vízről beszél, akkor a földi víz tisztaságára gondol. Ez mind a durva anyagra, mind ennek az elemnek a finom természetére vonatkozik. A népszerű vízszolgáltatók olyan szlogenekkel hirdetnek, mint pl. „víz az élethez”, vagy „a csendes vizek között az első”. Fogyasztói társadalmunk „wellness” igényei azonban éppoly gyorsan növekednek, ahogy a világ szegényei vágyakoznak a túléléshez szükséges víz után. A friss forrásvíz vagy a pezsgő ásványvíz napjainkban a tiszta életminőség jelképe. A vízszűrők választéka is igen széles. E szűrők tisztító képességének hatásfoka a veszélyes anyagok eltávolításától egészen a rezgésmintázatok átprogramozásáig terjed. Ezt gyakran spirituális megtisztításnak nevezik. A tudósok, köztük Victor Schauberger olyan turbulenciára épülő technikákat fejlesztettek ki, amelyek arra hivatottak, hogy segítsenek a víz „életerejét” hosszan megőrizni.

A valódi élő víz, a gnosztikus Fényerő azonban sohasem eredhet a dialektikus életterületről. Csakis a Szent Szellem területéről fakadhat. Ez az eredeti, isteni anyag, a „materia magica” itt és most mindenütt jelen van, „még abban is, amit az ember lenéz” – Lao Ce szavaival élve.

A világ egész háztartását ez tartja fenn, ám a világ mégsem képes közvetlenül felvenni az asztrális ősanyagot. Az eonok, ezek a hatalmas, láthatatlan erőösszpontosulások alakítják át ezt a tiszta anyagot olyan fényenergiává, melyet a természet képes felvenni. Ennek a természetnek a vízszintes erői ugyanis az eredeti természet erőinél alacsonyabb frekvencián rezegnek, hogy így lehetővé tegyék a természetes életet.

 

A LÉLEK SZOMJA

A belső szükségként megélt valódi szomjúság már az idők kezdete óta kíséri az emberiséget. Mindenütt jelen van, s mindig együtt jár az eredetünk, a hazánk utáni mély vágyakozással. Átmeneti korszakban élünk, mely a Vízöntő korszakba torkollik, az új légköri hatások pedig egyre intenzívebb hatást gyakorolnak az emberiségre. A vízöntő kiönti élő vízzel telt korsóját, és Uránusz kardjával elhozza a szellemi felismerés óráját. Az átalakuláshoz vezető ösvényen az elanyagtalanodás hatalmas segítő erőit éppen ezekben az időkben mégis oly sokszor félreértik. Vajon mi ennek az oka?

 

A PÓLUSOK FOGSÁGÁBAN

A H2O két hidrogénatomot és egy oxigénatomot tartalmaz. Együtt képeznek egy molekulát, az anyag egy kémiai építőkövét. Információhordozókként ezek a molekulák folytonosan mozgásban vannak, s épp oly könnyen kapcsolódnak össze egymással, mint amennyire könnyen felbomlanak. Mivel dipólust alkotnak (vagyis a pozitív és a negatív elektromos töltések tömegközéppontjai nem esnek egybe), ezért rögtön reagálnak az elektromágneses impulzusra, és úgynevezett „clusterré”, strukturált molekuláris hidrogénhíddá kapcsolódnak össze. Ezek a kristályrácsok bizonyos frekvencián rezegnek, s mindegyik – a maga rezgésszáma szerint – folytonosan mozgásban van.

Bolygónk minden anyaga e két pólus között rezeg. Ebben a természetben tehát semmi sincs nyugalomban, semmi sem mozdulatlan. A világmindenségben mindennek megvan a saját hullámhossza, s még a legkeményebb anyag is rezgés. Még a fa vagy a beton is szakadatlanul rezeg a rá jellemző rezgésszámon. Az anyagi ember teste átlagosan 70% vizet tartalmaz, míg a fontos szervek s maga a vér is még ennél is többet, kb. 90%-ot. A természettel párhuzamot vonva emellett azzal is szembesülünk, hogy a földfelszín 70%-át is víz borítja. Ezek alapján azt is el tudjuk tehát képzelni, hogy az ember maga is rezgésekből áll – maga is rezgő egész! Ha erre ráébred, nagyon is tudatában lesz annak, hogy mennyire függ mindentől, ami ezt a világot mozgatja.

Önmagában ez a felismerés azonban nem juttat el a belső szükségtől való megszabaduláshoz: dolgoznunk kell ezzel a felismeréssel. „Ha az erőt belélegzik, de nem alkalmazzák, akkor nagyban fennáll annak a veszélye, hogy magát a dialektikus állapotot és annak velejáróit erősítik.” – írja J. van Rijckenborgh Az egyetemes gyógyszer című könyvében. Aki megérti, hogy a dolgok így működnek, az azt is megtapasztalja, hogy cselekvésének vagy nem cselekvésének mértéke az egész emberi létezés szempontjából hatalmas jelentőséggel bír.

A Vízöntő korszak roppant hosszú idő, melyben nagyszerű lehetőség nyílik arra, hogy minden bennünket belül s kívül fogva tartó dologtól elszakadjunk. Ehhez azonban világos döntést kell hoznunk, s át kell adni magunkat az ebből a döntésből fakadó cselekedeteknek. A Vízöntő éppúgy összetörhet, mint ahogy vissza is vezethet minket. Éljünk hát intelligensen ezekkel a lehetőségekkel. Világos fordulópont vehető észre az időben. Nem rohan-e az idő egyre gyorsabban? Vajon mennyi időnk maradt még, hogy kövessük a szív rózsájának hívását?

 

A FÖLDI VÍZ TANÚSÁGTÉTELEI

Egy japán kutatónak, Dr. Masaru Emoto-nak vízkristályokról készített fényképek révén sikerült a víz „hangulatát”, állapotát meghatároznia. Ezzel bebizonyította, hogy a víz reagál a különböző szavakra, képekre, zenékre s még az érzésekre is. Fényképein, mikroszkópon keresztül, felülről megvilágított vízcseppek láthatóak, melyek az adott pillanat vízkristályait teszik láthatóvá. Az eredmények szinte nem is lehetnének sokszínűbbek: a legszebb hatszögű kristályok a „szeretet” és a „hála” szavak hatására és az imaszertartások során képződnek. A „hülye”, vagy a „csináld” szavak hatására egyetlen kristály sem jött létre, és az eredmény a rombolás képét mutatta.

Az érzések befolyásolják a víz szerkezetét. Sőt változási folyamatot is előidézhetnek. Ez egy 1999. júliusi kísérlet révén vált világossá, amikor Dr. Emoto mintegy 350 emberrel találkozót szervezett Japán legnagyobb tava, a Biwa tó körül. A csoport tisztító-szertartást végzett a tóért, mely során a „nagy könyörgést” recitálták. A víz kimutathatóan tisztábbá vált, s csökkent az elalgásodás.

Évekig tartó kísérletek után Dr. Emoto a következő felismerésre jutott: ha a víz harmonikusan áramlik, akkor képes megtisztulni. A természetesen áramló folyók rendszerint tiszták. A gátakkal felszabdalt vagy elrekesztett folyók gyakran a víz szerkezeti halálát jelentik. Ugyanez áll az emberi vérkeringésre is. Ha a keringés elakad, a test adott része elhal. Dr. Emoto felismerései szerint harmóniában élni a természettel nem jelent mást, mint a világgal harmonikusan együtt áramlani. E világ gátjai azonban megakadályozzák a víz természetes folyását. „Be kell töltenünk küldetésünket. Az a feladatunk, hogy a vizet tisztává változtassuk, s olyan világot teremtsünk, amelyben jó élni. Ezért az emberiség minden egyes tagjának megtisztított, makulátlan szívvel kell rendelkeznie.”

Ez az idézet Dr. Emoto-tól nem más, mint gnosztikus felhívás a megtisztulásra! De vajon hogyan érhetjük el a megtisztult szív ezen állapotát? Hogyan tudjuk újra megtapasztalni a belső áramlását? Ez csakis önismeret által lehetséges!

Önmagában a jóság ezt nem képes véghezvinni. Az ember szerepével, illetve a természet és társadalom folyását meghatározó erők összefüggéseivel kapcsolatos belátás nélkül Dr. Emoto elméletei és kérelmei újra az ellenkezőjükbe fordulhatnak. Az eljövendő új ember című könyvében Jan v. Rijckenborgh erre vonatkozóan azt írja, hogy korunkban a humanizmus hatalmas hullámokban támad fel. Milliókat izzít át a hatalmas jóság. Az alapvető ok, minden betegség lényege, az életterületünkön való létezés azonban ettől szikrányit sem változik. Sarkosabban megfogalmazva: létezésünk törvényei meghatározzák, hogy a megerősödött jóság magával azonos mértékben erősíti a kollektív gonoszt s az emberiség ebből fakadó szenvedését. Az emberiség betegségének különleges állapota ettől tehát csak elmélyül. Egy tíz évig folytatott, alapjában megváltoztatott életmód azonban friss fuvallatként söpörné el mindezt a gyötrelmet. A lótusz csakis nyugodt vízben képes a felemelkedést szolgáló teljes hajtóerejét kibontakoztatni, s a felszínre törvén pompás virággá növekedni.

Buddha példázata megmutatja a mai embereknek a mély hit szükségességét. Amikor egyszer Buddha szerzeteseivel egy tóparton sétált, a következő példázatot mondta:

„Képzeljétek el, ó, szerzetesek, hogy él valahol egy vak teknős, aki a világtengeren úszkál, és ezen a tengeren sodródik egy járomfa is. Százévente egyszer ez a vak teknős feljön a felszínre levegőt venni. Lehetségesnek tartjátok-e, hogy egy napon sikerül keresztüldugnia a fejét a jármon?

A szerzetesek így feleltek: Nem uram, teljességgel lehetetlen, hogy mindkettő egy időben ugyanazon a helyen legyen a világtengeren.

Buddha így felelt: Valószínűtlen, de nem lehetetlen. Ugyanez a valószínűtlenség vonatkozik egy emberi lény megszületésére is, akinek érzékszervei s tagjai érintetlenek, s akinek ráadásul megadatik a lehetőség, hogy részesüljön az igaz tanításokból.”

E példázat mélységes vigaszként is felfogható. Milyen pompás lehetőséget kínálnak az emberiségnek s minden egyes mikrokozmosznak ezen a világon. Hisz bár világunk bukott világ, egyszersmind mégis a kegyelem helye, ahol felkínálják számunkra az egyetlen lehetőséget arra, hogy ráleljünk a visszaútra. Isten országa minden létező dolog belső forrása. Abban a pillanatban, hogy az új lélek tisztasága visszatükröződik ebben az ősforrásban, az ősforrás képes lesz visszatükrözni a mindenséget.

—

Irodalom:

Lao Ce: Tao te King, 8. fejezet

J. van Rijckenborgh: A kínai Gnózis, Rozekruis Pers

Masuro Emoto: A víz üzenetei

Égi és földi szerelmi történetek

Égi és földi szerelmi történetek

 

A legtöbb szerelmi történet, mely az emberiség egyetemes ismeretének részévé vált, nem happy enddel végződik. Pontosabban: a két szerelmes közötti szerelem, nagyon különböző okoknál fogva, nem teljesül be. Rómeó és Júlia, Fauszt és Margit, Orfeusz és Euridiké, Trisztán és Izolda, s ehhez a listához hozzátehetjük még a keleti Leila és Majnún történetét is. Miért olvassák és mesélik ezeket a történeteket korszakokon át? Újra és újra megelevenítik, megfilmesítik és eltáncolják ezeket. Miért nincsenek boldogan végződő történetek? Mi jellemzi azokat a szerelmi történeteket, amelyek bekerültek az emberiség egyetemes ismeretkincsébe?

 

LEILA ÉS MAJNÚN

Ezt a felfogást jól érthető módon közvetíti Leila (a név jelentése: éjfekete szemű és hajú) és Majnún története, melyet a perzsa költő, Nizami írt 1188-ban. Röviden a következőkről szól a történet. A fiatal beduin, Majnún és Leila egymásba szeretnek. Leila apja azonban ellenzi a házasságot, és lányát máshoz akarja férjhez adni. Majnún kétségbe esik, és megszökik a családjától, a törzsétől és a szülőföldjéről is. Céltalanul és magányosan kóborol a sziklás pusztaságban. „A gazellák szemei elvesztett kedvesére emlékeztetik. Senki sem segíthet rajta; senki sem adhat számára megnyugvást. Nem ismer semmi mást, és nem beszél semmi másról, mint Leiláról.” Elveszti a józan eszét mérhetetlen fájdalmában. Minden erőfeszítés, hogy észhez térítsék és visszavigyék a törzséhez, kudarcot vall. Az apja még egy mekkai zarándoklatra is magával viszi, hogy istenhez folyamodjanak, hogy szabadítsa meg ettől a fájdalomtól, de ez sem használ. Majnún imádkozik, hogy apjának örömet okozzon, és azt kéri: „Te, aki hagytad, hogy a szerelem megrohanjon minket, egy dologért könyörgök hozzád: támassz fel engem a szerelemben, hogy én és a kedvesem boldogok lehessünk, még ha belepusztulnék is.”

Majnún megindító versekben fejezi ki a szomorúságát. Sokan felkeresik, és hallgatják, milyen gyönyörűen énekli költeményeit, milyen szívhezszólóan játszik fűzfasípján és írásba foglalják rögtönzött verseit. Eközben Leila továbbra is hűségesen szereti Majnúnt. Férje halála után elhagyja magát, boldogtalanságáról panaszkodik, és egyfolytában elvesztett kedvese után sírdogál, míg egy hideg őszi éjszakán csendesen eltávozik az élők sorából, szemeit az ajtóra függesztve, s Majnún nevét suttogva. Leila halála után Majnún végső elkeseredésében az asszony sírjához megy, és ő is meghal. Majnún teste egy évig marad Leila sírboltjában, s míg mindkét test el nem porlad, azok a vadállatok őrzik őket, melyek Majnún társai voltak a sivatagban és vigyáztak rá. Egészen az asszony halálának évfordulójáig, amikor is barátai és rokonai megtalálják Majnún testét a sírboltban az asszony sírjára borulva. A férfi iskolatársai ismerik fel a tetemet. Ezután Leila mellé temetik. A két szerelmes, akiket a földön elválasztottak, de akik összekapcsolódtak az örökkévalóságban, most már eggyé vált.

 

A SZERELEM VALLÁSA

Leilának és Majnúnnak nem engedik meg, hogy találkozzanak, de versei révén, melyet az egész országban jól ismernek, Leila tud a férfi bánatáról. Csak egyszer sikerül látniuk egymást egy barát segítségével. Habár senki sem zavarja őket, mégis távol maradnak egymástól. „Leila fátylába burkolózva és az alkonyi félhomály védelme alatt sietett a kertbe. Lelke gyorsabb volt, mint a léptei. Aztán meglátta Majnúnt. Mégis megállt, mielőtt elérte volna a pálmafát, amelynek a férfi támaszkodott. Térdei reszkettek, és úgy tűnt, lábai földbe gyökereztek. Tíz lépés választotta el a kedvesétől. Egy bűvös kör vette körül a férfit, melyet Leila nem léphetett át. A mellette álló öregemberhez fordult, és azt mondta: ‘Nemes uram, eddig jöhettem és nem tovább. Nézd, most már olyan vagyok, mint egy égő gyertya. Ha közelebb mennék a tűzhöz, egészen elpusztulnék. A közelség a bukásunkhoz vezet; a szerelem vallásában ez helytelen…”

Leila olyan szerelmesnek tartja magát, akit a „szerelem vallása” kötelez. Ez vajon mit jelent? Leila tudja, hogy vágya nem teljesülhet a földön. „A közelség a bukásunkhoz vezet.” A szerelem, mely őt és Majnúnt egyesíti, nem teljesedhet be fizikailag. Bármilyen kísérlet arra, hogy szerelmüket ezen a szinten fejezzék ki, ellentmond az említett „szerelem vallásának”. A „vallás”, religio fogalmának használata azt jelenti, Leila tudatában van annak, hogy szerelmi vágyakozása valójában az eredet utáni vágy. Ezért a szerelem vallása valójában a szerelmesek ígérete arra, hogy betöltik az eredetükkel való újraegyesülés feladatát.

 

MAJNÚN, EGY BÖLCS SZERELMES

Ha Majnún szerelmét emberi szenvedélynek látnánk, túlzónak és mértéktelennek ítélnénk. Ha azonban egy magasabb vágy jelképének tekintjük, Majnún valóban szerelmessé válik. Hasonlóan az „akinek nincs elég hite, annak egyáltalán nincs hite” mondáshoz (Tao Te King), Nizami a költő is elmondhatja: „Az a szerelem, mely nem örök, az érzéki szenvedélyek játékszere marad csupán, és elmúlik, mint az ember fiatalsága. Ami azonban elmúlik, az az idő, nem a szerelem. Még ha minden más csak káprázat és a képzelet szüleménye is, a szerelem nem az, mert a kályha, amelyen ég, az örökkévalóság, aminek sem kezdete, sem vége nincs. Mint a szerelem bölcse, Majnún tiszteletreméltó nevet érdemelt ki.”

Majnún mindazonáltal több ennél. Nemcsak a „szerelem királya”, hanem a sivatag magányában az állatok királyává is válik.

Majnún és Leila két olyan ember, akik sokkal jobban emlékeznek az elvesztett paradicsomra, mint sokan mások. Majnún együttélése a vadállatokkal szintén erre utal. „Majnúnt sosem fenyegették azok az állatok, amelyeknek vadászterülete a füves pusztaság és a sivatag. Ezt igen csodálatraméltónak tartják. Az állatok lassan megszokták őt. Igen, vonzódtak hozzá. Már messziről megérezték a szagát, és repülve, futva, vágtatva, csúszva-mászva közeledtek, s a kör mind kisebb lett körülötte. Különféle fajtájú és méretű állatok voltak ott. És, ó csodák csodája, nem tépték szét egymást, sőt, amíg ez a rokonszenves idegen köztük volt, még az egymás iránti félelmüket is elfeledték. Úgy tűnt, mintha hirtelen megfeledkeztek volna ragadozó mivoltukról, és egyre bizalmasabbak lettek egymás iránt. Ezen a kíséreten belül Majnún királlyá vált, mint egykor Salamon… A farkas már nem tépte szét a bárányt, az oroszlán behúzta a karmait a vadszamár láttán, a nőstényoroszlán megszoptatta az árván maradt fiatal gazellát, és a sakál eltemette ősi viszályát a mezei nyúllal…”

A kertben való találkozásuk alkalmával, mely az egyetlen volt az elmúlt évek során, Leila arra kérte barátját, aki a találkozást lehetővé tette, hogy kérje meg Majnúnt, írjon néhány verset a számára. Majnún ezt írta:

„Még ami egy, annak is kettőként kell itt megjelennie, és nem válhat már most eggyé. Nem vezet út az egyik testtől a másikig, csak a lélek mehet a lélekhez. A szív örök, mert szeret téged, halál van ott, ahol te nem vagy. Amíg velem vagy, egész maradok, mert te vagy az én részem az örök életből…”

A Leilának írt költeményben azt olvassuk, hogy megosztottság jellemzi az életünket: „Még ami egy, annak is kettőként kell itt megjelennie.”

Itt a földön a férfi és a nő eredeti egysége megszűnt. Az ember most vagy férfi, vagy nő. Az egységből kettősség lett. S így az eredeti egység iránti vágy is elveszett. Azóta a földi életet az egység és az elvesztett társ keresése határozza meg. Nyilvánvaló, hogy az emberi lény nem tudja megvalósítani ezt az egységet. „Csak a lélek mehet a lélekhez.”

Van azonban – mondja Majnún – ebben a bánatban egy gyógyító elem is. Ez a szerető szív, ami azonban csak az örök szerelem történetét rejtő öltözet. Ez teszi Leila és Majnún meséjét egy nem mindennapi szerelmi történetté. A szellem és a lélek szerelmének történetét beszéli el.

Amikor Majnún azt írja: „halál van ott, ahol te nem vagy”, ez nem azt jelenti, hogy ő, Majnún meghalna a kedvese nélkül. Azt akarja kifejezni, hogy csak az az élet lehet valódi, melyet a szellem megérintett. Ha a szellem nincs jelen, akkor „halál van ott, ahol te (a szellem) nem vagy.”

Az a sor, hogy „Amíg velem vagy, egész maradok, mert te vagy az én részem az örök életből…”, az imént mondottakat hangsúlyozza. A szeretet örök, múlhatatlan elvére utal, melyet a szív rózsájának vagy lótuszvirágnak is neveznek. Ez a szeretet az örök élet része, vagy – a rózsakeresztesek szóhasználatában – az Örök Világosság szikrája, az örökkévalóság legkisebb része, melyet bensőnkben hordunk.

 

EGY BOLDOG VÉG NÉLKÜLI SZERELMI TÖRTÉNET?

Ez a történet azt magyarázza, hogy az eszményi szerelem nem lehetséges a kettősség, a nemek elválasztottságának feltételei között. Majnún költeménye azonban világossá teszi, hogy az eredeti egység emléke fennmaradt. A szerelem alapelve az örök élet része. Számunkra az eredetnek ez az emléke egyszerre állandó, rejtett bánat, valamint – optimális körülmények között – hajtóerő is, mely arra késztet minket, hogy kikutassuk e bánat okát és a gyógyulás útját. Sokféle módon foglalkozhatunk ezzel a bánattal. Az egyik az ideális földi szerelem keresése. Most már megérthetjük, miért érintenek meg bennünket olyan mélyen a boldogtalan szerelemről szóló történetek. Habár a történet „átlagos” földi szerelmespárokról szól, szerencsétlenségük mélyen megindít bennünket a lélek szintjén. Boldogtalan szerelmükben felismerjük, hogy két ember között nem jöhet létre ideális szerelem, és velük szenvedünk. Tudjuk, hogy ez miért nem létezhet, de újra és újra arra vágyunk, hogy bárcsak nekik sikerülne.

S mivel a múlhatatlan, örök szerelem utáni vágy beteljesületlen marad, az újságosbódék tömve vannak a happy enddel végződő szerelmi történetekkel. Az illúzió megvigasztalhat minket néhány órára, de az éhség kielégítetlen marad. A boldogan végződő történetek lehetnek akár kifinomult irodalmi remekek, mint Jane Austen regényei, de banális füzetes románcok is. Mindkét irodalmi formának ki kellene elégítenie a tökéletes szerelem iránti vágyunkat, de nem ez történik. Ez a téma teszi a televíziós szappanoperákat is oly vonzóvá.

Leila és Majnún meséjéből valami mást is megtudhatunk. Ez a szellem és a lélek története is, melyek nem találkozhatnak e természet emberében, és nem fejezhetik ki magukat teljesen benne. Ezért mondja Leila: „Ha közelebb mennék a tűzhöz, egészen elpusztulnék.” Leila megérti, hogy jelen állapotában nem közeledhet a tűzhöz. A természetlélek ezt nem tudja megtenni. Hogy közeledhessen a tűzhöz, a szellemhez, Leilának – a természetléleknek – át kell változnia. A szellem csak egy felkészült lélekkel találkozhat.

 

AZ EMBERI LÉLEK ÁTVÁLTOZÁSA

E felkészülés során a férfinak és a nőnek más a feladata, és erre különbözőképpen is vannak felszerelve. Ennek az ösvénynek a célja a kettősségből az egységbe való visszatérés. Azt is mondhatjuk, hogy ennek az ösvénynek ki kell minket vezetnie a polaritásból. Ez igazi változáshoz, transzfigurációhoz vezet. Akkor a polaritás, a bukás eredménye – az elválasztottság, ami egyébként ugyanakkor a mozgás és a változás serkentője is – semlegesítve lesz. Ez az állandó változás, a boldogság és a boldogtalanság, az élet és a halál közötti váltakozás az, ami felébreszti a vágyakozást e polaritás hatástalanítására, és ennélfogva az elválasztottság megszüntetésére is.

 

A JÓ VÉG

Az ember szintjén a tűz és a víz nem férnek össze egymással. A szellem és a természetlélek nem tartoznak együvé. De miután a lélek fejlődésen megy át, egy nap képes lesz közeledni ehhez a tűzhöz anélkül, hogy az elpusztítaná.

Angelus Silesius a következőképpen írja le a célt, az egység keletkezését a kettősségből:

„Ha végső végemet s kezdetem’ tudni vágyom,

Magam Istenbe kell s Istent magamba zárnom,

S lennem egészen ő: fényben kell lenni fény,

Egy szó a Szóban és Istenben Isten: én.”

(Tatár Sándor műfordítása)

—

Irodalom:

Nizami, Leila és Majnún, Manesse Kiadó, 1963 Zürich, utószó R. Gelpke.

A. Silesius: http:/felix.unife.it/++gedichte

A tűzből és vízből épült híd, mely a fényhez vezet

A tűzből és vízből épült híd, mely a fényhez vezet

Történet egy öregemberről és a tengerről,

az őserőkről, az eonokról és a Fény mélységeiről

 

Roman a tengernél áll és a távoli horizontot kémleli, azt a megfoghatatlan helyet, ahol az ég és a tenger egymásba olvad. Egy hete minden este kijár ide. Ma szeles idő van, s a tenger erre fehér tajtékos hullámokkal felel. A belső nyugtalanság, melyet már gyerekkora óta ismer, az utóbbi hetekben ismét felerősödött benne. Állandó kísérője ez a nyugtalanság, különösen az életében bekövetkező nagyobb változások előtt.

A mai este azonban valahogy másmilyen… Roman úgy érzi: figyelik. Pillantása újra és újra egy idős férfira esik, aki tőle kissé távolabb ülve, szintén a tengert kémleli. Hirtelen az az érzése támad, hogy gondolatai valahogy egyesülnek az öregével. Ebben a pillanatban azt éli át, mintha gondolatai a szabadság iránti határtalan vágyódásban messzire szárnyalnának a széllel. S akkor hirtelen minden elcsendesedik körülötte: gondolatai áthúznak a látóhatáron, és ott a semmibe olvadnak.

 

Kozmikus tánc

Roman nem tudja, mennyi ideig ült ott így. Arra riad fel gondolataiból, hogy az öreg ott áll mellette. „Hát nem szépek ma este a hullámok? Gyakran üldögélek itt, és arra gondolok, hogy vajon honnan jönnek?” Az öreg leül Roman mellé, és a tengert nézi.

Ez az egyszerű kérdés váratlan képsort indít el Roman belső szemei előtt. Mintha múltjának olyan régi ajtói tárulnának fel hirtelen, melyek még pillanatokkal ezelőtt is szorosan zárva voltak. Az emlékezés hullámai csapnak át rajta. Felvillan agyában, amit a fizikai világ erőiről tud. A hullám: mozgás. Ennek a hullámmozgásnak a fentjeit és lentjeit saját életéből is ismeri. A következő pillanatban a kozmoszban találja magát, és látja minden egyes atom hullámmozgását. Atomcsoportok mozognak ritmikus összhangban. Ahhoz a ponthoz közeledik, ahol az egész kozmikus teremtés mögött álló két őserő találkozik: a Tűz és a Víz.

A Tűz indítja el az atomi szubsztancia szakadatlan mozgását, és alakítja azt folyton újjá. A Víz képezi a szubsztanciát, mindig új formát adva neki. Amint követi a mozgásokat, a Tűz és Víz elválik, s a hullámmozgás teljesen elcsendesedik. Roman nem tudja, mennyi ideig ültek így egymás mellett, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Egyszer csak megszólal az öreg: „Itt az idő.” Fejét még egyszer megbiccenti Roman felé, és eltávozik. Roman is elgondolkozva tér haza.

Másnap olyan gyorsan intézi el a munkáját, amennyire csak lehet, hogy ismét a partra mehessen. Az öreg megint ott ül, és már várja. Roman nyíltan a szemébe néz. Előző esti élménye mint valami háttérzene kísérte egész nap. Tengernyi kép, látomás, benyomás és emlék támadt fel benne, újfajta tudássá egyesülve. Csak most tűnik fel neki az öregember időjárástól cserzett, mély barázdákkal szántott bőre. Minden egyes redőnek megvan a saját története. Az öreg szemei nyugodtan pásztázzák a horizontot. Roman leül melléje, és ugyanabba az irányba pillant. Megint azon a rejtélyes módon kapcsolódnak össze gondolataik és tűnnek el a horizont mögött. Roman látja, hogyan habzik a szél-korbácsolta tenger.

A horizontot nézi, melyhez fokozatosan közeledik a nap. Hirtelen ismét a tegnapi panoráma nyílik meg előtte. Lenyűgözve bámulja a természeti erők színjátékát. Ekkor egy szüntelenül változó formákat felvevő tánc ragadja magával, s ezeket a formákat anyag tölti ki. Megtapasztalja, hogyan keletkeznek ezáltal a terek, melyekben megnyilvánulnak a formák. Ezek azután az idő múlásával megváltoznak.

Az idő ma egészen tiszta. A horizonton világosan látható a keskeny csík, amely lassan szélesedik. Erős vonalat képez, mely ebben a színjátékban minden erőnek a forgáspontja. Választóvonal ez a látóhatár fölötti finomabb szerkezetű erők, és a lenti durvább anyag-erők között: választóvonal ég és föld között. Roman látja magát a horizontra helyezve és a világító erővonalakkal összekötve. Olyanok ezek, mint ragyogó szalagok, amelyek összekapcsolják őt a látóhatár feletti és alatti erőkkel. Érzi, ahogy e világító szalagok százai egy kerékre feszítik őt, amely ide-oda gurul a térben és időben. Látja, hogyan tartják és vezetik őt élete útján ezek a szalagok, amelyek tizenkét nagy erőösszpontosulásban végződnek, amelyek körül e szalagok – mint a kerék küllői a kerékagy körül – forognak. Eszébe jutnak azok az emberek, akiket napközben megfigyelt. Őket is látja most, ahogy bábuként függenek e szalagokon.

A forgatókönyv változik, és hatalmas lény jelenik meg, amely ezt a tizenkét erőösszpontosulást mozgatja. Ez az Uralkodó tűzből és vízből, vagyis az egész kozmoszt kitöltő őserőkből áll. Mindig új módon mozgatja és keveri ezeket az őserőket, és a tizenkét nagy erőösszpontosulásban így miriádnyi formát teremt. Szüntelen gondolatfolyam árad ki belőle, aki tűzbe öltözve, egyre újabb lehetőségeket csal ki a vízből. Hosszabb-rövidebb ideig fennálló szilárd, összetett formák jönnek létre. Minden mozog a térben és időben.

Romanban felmerül a kérdés: vajon mi ad e lénynek uralkodói hatalmat? A világ erői alkotják, amelyeken uralkodik, és Roman mégis érzi, hogy minden más lény alatta áll. Az Uralkodó Romanhoz fordul és kinyitja a szemeit, melyek mintha csak két nagy tűzkerékből állnának. Ugyanebben a pillanatban Roman egész saját lényében észreveszi ezt a tüzet. Úgy érzi, hogy el fog égni. Figyelmét megkísérli elterelni, de valami megigézi. Roman érzi azokat a határtalan lehetőségeket, amelyek ezzel a lénnyel kapcsolatosak, amelynek hatalma és szabadsága lebilincseli. Saját lényének minden porcikája most már csak ezzel az erővel szeretne kapcsolatba kerülni. „Én, az Úr vagyok a te Istened. […] Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2. Móz. 20,2-3). Ez a felszólítás szüntelenül hangzik a hatalmas Uralkodó szájából, és minden engedelmeskedik neki.

 

Két tűz

Hazafelé vezető útján Roman még teljesen fel van zaklatva. Az idős ember valamikor felállt, hogy távozzon, a ma este képei pedig ugyanabban a pillanatban elillantak. Visszatér saját világába, anélkül, hogy az élménnyel elvesztené a kapcsolatot. De valami más is foglalkoztatja: ki ez az idős ember, aki minden este társául szegődik? Egyetlen szót sem szól egész idő alatt, csak kíséri őt. Roman ezen az estén sokáig nem alszik el, és a tetőablakon át az éjszakai eget kémleli.

Alig tudja kivárni, hogy ma este ismét a parton legyen. Nap közben újra és újra tapasztalja, ahogy a különböző érzések küzdenek benne a hegemóniáért. Egy idő után a Világosság és sötétség küzdelmének nevezi ezt, mert éppen ez a kép fejezi ki legjobban az érzéseit. Újra és újra eszébe ötlik az a mondat, amit tegnap este hallott: „Én, az Úr vagyok a te Istened, ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” Ez a mondat mint valami sötét szakadék nyílik meg előtte. Azonban minden egyes alkalommal, amikor Roman ebbe a szakadékba esne, megjelenik egy másik erő, egy hatalmas vágyakozás, amely megóvja őt attól, hogy az erő, ez a szakadék magához vonja. Olyan vágy ég a szívében, amely erősebb e világ minden őserejénél. Tudatára ébred annak, hogy a benne lévő sötétség, a szakadék ereje és az Uralkodó ugyanabból a forrásból származik. A szívében lévő Világosság azonban valami más. Roman érzi, hogy ez a tegnap esti hatalmas lény fél a szívében kelt vágyakozástól.

A partra siet. Ma teljes szélcsend van, és a tenger tükörsimán csillog. Látja, hogy az öreg már ott ül, és ez megnyugtatja. Egyenesen hozzá megy, üdvözlik egymást, és általánosságokról váltanak néhány mondatot. Az idős ember egyszer csak elfordul, és ismét a tenger felé pillant. Roman melléje telepedik, és a biztonság ismert érzése tölti el.

A víz felszíne minden reá eső képet visszatükröz. A víz felszínének csendes, teljesen semleges atmoszférája mintha átköltözne a saját bensőjébe is. Ismét maga előtt látja a tegnap esti képet. Most minden erővonal az Uralkodóban sűrűsödik össze. A víz felett lebeg, és gondolatáram indul ki belőle, amely szünet nélkül hat a vízre, a korlátlan lehetőségek és a végtelen sötétség vízére.

Roman a bensőjében uralkodó csendre összpontosít, és ugyanabban a pillanatban egy új alakot ismer fel, amely csupa fényből áll. Ez a világosság leírhatatlan, mert békét és összhangot teremt őbenne. Nincs olyan tér, amelyet ez a világosság ne hatna át. Az Uralkodó azonban nem észleli ezt a világosságot. Ez a fényből álló lény azonban mégis kíséri és átjárja e világ Uralkodóját. Ebben a pillanatban világossá válik Roman előtt, hogy ez a fénylény anyaként áll az Uralkodó mögött, és erőt kölcsönöz neki, hogy mindenek felett álljon, ami a világához tartozik.

A fénylény maga mintha egy fátyolon át gyakorolna hatást az Uralkodóra. Amikor a fátyol túlságosan elvékonyodik, akkor az Uralkodó tombolni kezd, és az egész teremtés felbolydul. Az Uralkodó újra és újra Romanra szegezi a tekintetét. És ezeknek a szemeknek a tüzét ő a fénylény megváltozott tevékenységének tapasztalja.

Roman a Világosság közvetlen hatását is észreveszi. Ez mint vágyakozás ég a szívében, és megnyugtatja őt. Tudatára ébred annak a harcnak, amely ma tombolt a lényében. E két erő újra és újra egymás ellen támad, és hegemóniáért küzd őbenne.

 

Minden istennél hatalmasabb

Romannak ma szabadnapja van. Elhatározza, hogy a városi parkba megy. Ez az első napfényes tavaszi nap, és sokan vannak a parkban. Alig méltatja figyelemre őket, mivel még a tegnapi képekről gondolkodik. A fénylény lényének olyan mélységét érinti, amely teljesen idegen és új a számára.

Roman nem tudja megérteni, hogy ez a fényből álló lény úgy vesz részt az egész panoráma kialakításában, hogy észre sem veszik. Érzékeli a fény hullámait, és látja a többi embert, akiken ezek észrevétlenül haladnak át. Az az érzése, hogy ő egy egészen más ember, akit valami rendkívülivel ajándékoztak meg. Legszívesebben az egész világgal közölné a felismeréseit, de egyetlen járókelő sem veszi észre, hogy mi foglalkoztatja őt. Gondolataival visszatér a fénylényhez. Környezete rögtön megváltozik. Mindazt, ami körülötte lejátszódik, egyfajta filmnek látja, melyet egy vászonra vetítenek, ő maga pedig nézővé válik. A szívéből kiinduló leírhatatlan nyugalom szállja meg. Olyan érzése van, hogy a vásznon zajló játékban ő már nem vesz részt. Mintha eltűnt volna.

Ez a fény nagyobb és hatalmasabb mindannál, amiről eddig tudomása volt. Létezik egy viszály, félelem és sötétség nélküli világ, amely bizonyára mindenhol jelen van, de senki sem észleli. Ez a lény az istenek Istene, hatalmasabb, mint a leghatalmasabb, és teljesen láthatatlan a látható világban. Roman szédülni kezd, és érzését ismét le kell tompítania, hogy ne zuhanjon valami elképzelhetetlen „semmibe”. Amikor újból magához tér, még egy kérdés lebeg előtte:

Van-e olyan ajtó, amely összeköti ezt az elképzelhetetlent az elképzelhetővel?

A szívét megérintő lény az egész világot kifordítja a sarkaiból. Korábban mindig azt hitte, hogy a teremtés, ahogyan a bibliai Genezisből ismeri, a Szellemmel kezdődik, amely a vizek felett lebeg. Most arra kell rádöbbennie, hogy létezik egy elképzelhetetlen teremtés, amely már korábban fennállt, és magába zárja és áthatja a Genezis teremtését. Ennek az elképzelhetetlennek a tudatára ébred, és – mint egy ablakon át – beletekinthet egy másik világba. Ahol ablak van, ott ajtónak is kell lennie, és ahol ajtók vannak, ott útnak is kell lennie. Ezekkel a gondolatokkal megy a tengerpartra.

 

A Világosság vize

Roman megkönnyebbül, amint a homokbuckákon áthalad, és az idős ember már ott ül. Ma beszélnie kell vele. Leül melléje, és vár, amíg az öreg odafordul hozzá. Ekkor így szól:

„Az elmúlt napok tapasztalatai alapján úgy érzem magam, mintha moziban lennék. Amikor a vászonra nézek, olyan film forog előttem, amelyben én már nem szerepelek. Amikor megfordulok, akkor csak a sötétséget látom, és egy kicsiny lencsét, és mintha ebből indulna ki minden. Én magam egy elképzelhetetlen semmiben vagyok, amelyben nincs sem előre, sem hátra. Egyedül ülök a moziban, és azt veszem észre, hogy valami megfoghatatlan vesz körül.”

Az idős ember bólint, mint aki jól érti őt. „Ezt az állapotot nevezik ‘a világ végének’. Abban a pillanatban, amikor ez világossá válik számodra, tudod, hogy létezik egy új kezdet. Ezen a világon minden ember egy gömbben szalad körbe-körbe. A gömbnek se kezdete, se vége nincs. Olyan pontra érkeztél, ahonnan már kívülről szemléled a gömböt.”

„Alig tudom elképzelni azt, amit itt mondasz. Miért kellene éppen nekem kapcsolatot teremtenem az elképzelhetetlen és az elképzelhető között, ha még ennek a világnak a leghatalmasabb istene sem képes erre? Miért vagyok erre alkalmas egyáltalán?”

„Roman, azért vagy rá képes, mert ember vagy.”

Az öreg ismét a látóhatár felé fordul, és Roman tudja, hogy a beszélgetésnek vége. Így hát ő is a tenger felé tekint, és keresi azt a finom vonalat, amely az eget és a Földet elválasztja. Ugyanebben a pillanatban egy ajtó keletkezik a láthatáron. Azt azonban nem tudja megmondani, hogy a horizont távol van-e tőle, vagy pedig közvetlenül a testén halad keresztül. Ott van-e az ajtó a horizonton, vagy az ő szívében?

Ekkor ismét változik előtte a kép. Újra a látóhatáron áll. Átmegy az ajtón, és rögtön egy sok ajtóval ellátott ismeretlen teremben találja magát. Középső részén, amelyet felül egy magas kupola zár le, szökőkút vize csobog. Ennek a teremnek tulajdonképpen sötétnek kellene lennie. Semmilyen fényforrást sem fedez fel. Az észlelt fénynek nincs középpontja. Amire csak néz ebben a teremben, az világít. A legerősebb fény a tér közepén álló szökőkútból jön. Úgy tűnik, mintha az egyes vízsugarak fény-vízből állnának. Érzi, hogy a fény-víz eléri belső lényét, és érzékelése ezáltal mintha a feje tetejére állott volna. Mindent megfigyelve körbejárja a szökőkutat, amely minden lépésével változik. Az egyik helyen egy középről jövő sugarat lát buzogni, azután, ahogy továbbmegy kettő, majd három lesz belőle, mígnem a végén hét sugár látható. Többször körüljárja a kutat, hogy újra és újra megélje a sugarak színjátékát.

Roman végül odalép a kúthoz, és belenéz a tálba, amely a vizet fogja fel. Mögötte, teljes dicsőségében becsapódik az ajtó, úgyhogy vissza már nem tud térni. Mindaz pedig, ami a múlttal kapcsolatos, feloldódik a Világosság mélyén.

A vízfelület csendjét elérő első gondolata hullámot kelt, amely egy lényt formál: első gondolata élni kezd.

A tűz fia

A tűz fia

 

Szívünkben egy tüzes elvet birtokolunk mint egy néhai isteni állapot kitörölhetetlen bizonyítékát. Az eredeti ember, mint a „tűz fia” Isten Szellemével állt összeköttetésben. Ennek emléke mindmáig kifejeződik a tűzhöz való viszonyunkban.

A tűz mindig is erősen elbűvölte az embert. Alig akad gyermek vagy felnőtt, aki egy ropogó kandallótűz láttán ne kezdene el álmodozni, vagy ne gondolkozna el. Mikor a kígyózó lángnyelvek elvégzik romboló művüket, és a szikrák szétszóródnak, miközben egy nagy fahasáb mintha semmivé válna, a szemlélő egy visszafordíthatatlan folyamat tanújává válik. Ami az egyik pillanatban még olyan valódinak, erősnek és egybefüggőnek tűnt, az parázzsá és duruzsoló meleggé bomlik fel. A hátramaradt hamu-kupacban pedig már semmi sincs a fa minőségéből.

A tűz lényegileg, anyagában változtatta meg a fát. A szerves szubsztanciát tiszta energiává alakította vissza, az anyagit elválasztotta az éteritől, az élőt a holttól, és a változót a változatlantól. A holt visszamaradt a hamuban, minden más pedig a tűz hevében teljesen másfajta állapotba ment át, melyet nem követhetünk minden további nélkül. A fa lényét valahol a levegőben még talán megtaláljuk? Hol maradt? Már nem leljük meg.

 

Alakváltozás a tűz által

Alapvetően ez az, ami a tűzben lenyűgöz minket: megmutatja, hogy az anyag miként válik energiává. Ez annak a jelképe, aminek majdan magával az emberrel is meg kell történnie: pillanatnyi állapotának egy egészen más valóságba kell átmennie, amelyben nyilvánvalóan minden személyes eltűnik. A tűz egy végleges alakváltozást okoz, melyet a gnosztikusok transzfigurációnak neveznek. Ezért mondják, hogy „Isten emésztő tűz” (5. Móz. 4,24).

 

A tűz felfedezése

Az általunk ismert világ emberiségének története szorosan összefügg a tűz lényével. Amikor úgy 1,5 millió évvel ezelőtt az első emberek megtanultak tűzet szítani és a tüzet megfékezni, a civilizáció merőben új szakasza kezdődött. A tűz lehetővé tette, hogy az ember uralkodjon a természeten. Fát tudott égetni, hogy távol tartsa a vadállatokat, megfőzhesse ételeit, és tetszése szerint rendelkezzen fénnyel és világossággal. Később megtanulta, miként éljen vissza a tűzzel azért, hogy más emberek felett hatalmat gyakoroljon – a lőfegyverek minden formájával, melyek rombolnak és ölnek. Még később pedig felfedezte, hogy az anyagban lakozó atomi tüzet hogyan szabadíthatja fel – energianyerés céljából, és megintcsak azért, hogy gyilkoljon és romboljon. Az atomi tűz az anyag legbelső energiája – spirituálisan tekintve úgy nyilvánul meg, mint a sötétség tüze, mint a halandó természet pokoli tüze.

 

A mágikus tűz

A tűz a történelem hajnala óta mágikus jelentéssel is bír az emberek számára. Az egyik görög monda arról szól, hogy Prométheusz, a titán, miként hozta el a tüzet az embereknek, miként lopta el azt Zeusztól, az istenek atyjától. Zeusz olyannyira dühös lett a veszteség miatt, hogy Prométheuszt egy hegycsúcshoz kötözte, amelyen minden nap megjelent egy sas, és evett a májából. De Prométheusz halhatatlannak bizonyult. Ő a gondolkodás tüzének a jelképe is. Azonban nemcsak Görögországban szólnak mondák és legendák a tűz hatalmáról, és arról a tiszteletről, mellyel az emberek mindenkor viseltettek iránta. Mindig az isteni világgal hozzák kapcsolatba, miközben a legendák felváltva hol lopásról, hol pedig az istenek embereknek nyújtott ajándékáról mesélnek.

A tüzet a tűzhelynél őrizték. Később templomtüzeket gyújtottak, melyekre papok vigyáztak. Áldozatokat mutattak be, és az áldozatot azért égették el, mert azt hitték, hogy az istenek a felszálló füsttel táplálkoznak. És még ma is gyújtanak gyertyákat szertartások alkalmával, vagy illó eszenciákat párologtatnak, hogy a légkör átjárható legyen olyan erők számára, melyek amúgy rejtve vannak az anyag durva fátyla mögött. A tűz megtisztítja a légkört, és melege révén emeli annak rezgését és áteresztő képességét.

Hermész Triszmegisztosz azt mondja, hogy a „tűz a leggyorsabb elem”. És valóban, a fizika mechanikus hőelméletéből tudjuk, hogy a nagy hő az érintett molekulák nagyon gyors mozgásával jár.

Láttak-e már valaha, egy forró nyári napon délibábot? Ez is a tűznek a légkörre gyakorolt egyik hatása, melynek rezgését a hő megemelte.

 

Tűz a testi emberben

A külső tűz kutatásával az is egyre tudatosabbá vált az ember számára, hogy ő maga is a tűzből él. A vér melege, az anyagcsere folyamatok és maga az élet is tűzhatásokból eredeztethető. Az anyag tüze az, ami testünket az anyagi világban élteti, míg a halál ki nem oltja e lángot. Ez a tűz az anyagi ember gerincoszlopában ég, mint kígyótűz, és ez tartja fenn energiaközpontjainak, csakráinak forgását is.

 

Az asztrális tűz

Az érzelmi élet is alapjában véve egyetlen égési folyamat. Az ember „lángokban áll”, ha szeret, ismeri az „égő dühöt” és a „lángoló gyűlöletet”. Az érzéki- vagy asztrál-szinten, szintén hatalmas tűz lobog, amely a véren át száguld és újra meg újra nehézségeket okoz az embereknek. Gyakran ki sem lehet védeni, hogy ez a tűz olyan meggondolatlan cselekedetekre vagy megnyilvánulásokra ösztönözzön, amelyek más embereknek esetleg égő sebeket okoznak. A szenvedély tüze a vérben dúl, mígnem „forrni” kezd, és az ember kimerülten vissza nem esik. Ezek a tüzek emésztik fel az életerőnket, míg az életenergia-tartalékok el nem fogynak. Akkor aztán a természetes lélek, a természet asztrális elve elhagyja a testet és feloszlik.

 

A tűz uralkodik

Egy biztos: Nem az ember ennek a tűznek az ura, hanem az anyagi és asztrális tüzek uralják az embert, mint kényszerítő erők. Az atomoknak is van egy tüzes magjuk. Az atomtudósok folyvást azon fáradoznak, hogy az atomi tüzet szándékosan felhívják, leigázzák és felhasználják – éspedig rengeteg megoldhatatlan problémát okozva. Az atomhasítás következtében szabaddá vált atomi energia hosszabb távon összeegyeztethetetlen az élettel.

 

Az elektromos tűz

Az ember gondolkodása is tűzfolyamatokon alapszik. Az agyban számtalan idegpálya és csomópont kapcsolódik össze szinapszisokon keresztül, melyek között elektromos impulzusok sülnek ki. A gondolkodás anyagi szempontból elektromos folyamat. Az elektromosság a tűz egyik formája. Egyetlen elektromos szikra is képes égési folyamatot előidézni. Mindenki látott már zivatart, mialatt hatalmas elektromos erők sülnek ki a Föld és az ég között, amelyek gyakran fákat vagy házakat is képesek lángba borítani. Az indiai védikus hagyományban az elektromos tüzet „Pavaka”-nak vagy „tisztítónak” nevezik.

Az elektromosság az anyagi világban megjelenő tűz legmagasabb formája, és egyúttal Isten szellemének a jelképe is, amit az ember egyetlen másodpercre sem volna képes elviselni. Milyen lenne Isten szellemével szembesülni? Mintha villámban tartózkodnánk.

 

A szellemtűz az emberben

Ennek ellenére a szellem tüzének mégis van kapcsolódási pontja az emberi rendszerben. Léteznek ugyanis egészen más tűztípusok is, melyeknek semmi közük sincsen a halandó természet tüzéhez. Miért nyűgözte le az embert mindig is a tűz? Miért imádja és próbálja megfejteni? Másfelől pedig miért kínozza az anyag pokoli tüze olyannyira, hogy az emberiség szinte elmerül a szenvedélyben, gyűlöletben és erőszakban?

Mert legbelső, lényegi magva egy olyan tűzelv, melyet nem lehet a halandó világból magyarázni. A szellemtűz, mint egy másik, magasabb létforma látens elve, mélyen legbensőbb lényünkben rejlik, s végső soron ez az az erő, ami sosem hagyja nyugton e világ emberét. Az eredetileg isteni ember a „tűz fia”.

Jakob Böhme a szellemtüzet az Aurora, avagy a pirkadó hajnal című könyvében villámnak írja le: „Jegyezd meg, hogy amikor a villám középen felmegy, akkor az isteni születés teljesen hatásos. Istenben ez mindig, örökké így van, de bennünk szegény húsgyermekekben nem. A diadalmaskodó, isteni születés ebben az életben csak addig marad bennünk, amíg a villám tart. Ezért részleges a felismerésünk, istenben azonban a villám változatlan, örök és állandó.”1

Szívünkben ez a villámszerű tűzelv alakváltozást kíván. Azt akarja, hogy adjuk oda halandó lényünket, hogy felölthessük a halhatatlant. Azt szeretné, ha életünket a szellem világosságára irányítanánk, mert nem az anyagi világba való, nem oda tartozik, és a halhatatlanság világába szeretne visszatérni. Azt kívánja meg, hogy teljes figyelmünket a világosságra fordítsuk, amit a szellem világa sugároz ki, hogy felvonhasson bennünket.

 

A Krisztus-tűz

Ez a vágy – a szellem utáni vágy – a legmagasabb tüzes vágy, amit az ember ebben az életben csak tapasztalhat. Amennyiben ennek a vágynak teret enged, akkor megszületik a halhatatlan lélek új alakja, melynek minősége a nap tüzéhez hasonlatos. Ez a tűz fényt és életet ad mindennek, ami él. Az egyetemes szeretetet testesíti meg, melyet Krisztusnak vagy Napszellemnek is neveznek.

 

Az utolsó alakváltás

Az új lelket, melynek lénye a szeretet, végül felismeri az ő „alkímiai vőlegénye”, Isten szelleme. Elektromos tüze a kígyótűz-oszlopban villám módjára összekapcsolódik a lélekkel az utolsó alakváltáshoz – a végső, visszafordíthatatlan transzfigurációhoz. Ennél az utolsó alakváltásnál nem marad hátra hamu. Ezért is mondják minden nagy beavatottról, hogy sírjuk üresen találtatott, vagy hogy megmagyarázhatatlan módon eltűntek.

Tűz, víz, szeretet

Tűz, víz, szeretet

 

Modern kutatóink elmondhatatlanul magas hőfokokat, és ugyanakkor elképzelhetetlen hideget észlelnek párhuzamosan az univerzumban. A tűz eleme mindig a középponttól távolodó, a hideg viszont a középpontot kereső, összehúzó hatást kelt. A tűz következtében előáll a táguló Világmindenség, az intenzív hideg következtében pedig az összezsugorodó Világmindenség. A hideg megkövesedést és kristályosodást idéz elő. E kettő jelenti az életterületünkön egyértelműen felismerhető iker-erőket.1

 

A szeretet

Az ember számára az élet azt jelenti, hogy gondolkozik, érez, vágyakozik vagy akar valamit, reménykedik annak elérésében, örül, szenved miatta és fájdalmat tapasztal. Az élet mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember kutat a szeretet után, rátalál és átéli azt. A szeretet az az erő, amely kapcsolatot hoz létre két ember között, mint például a férfi és a nő közötti viszonyt. A szeretet azonban jóval több: az az erő, amelyet a Biblia a hit és a remény fölé helyez, az egy egyetemes energia. A szeretet kapcsolatot hoz létre két egymással ellentétes pólus között, egyesíti és továbbvezeti őket. A szeretet a középpontban lévő erő, amely közvetlenül és igen egyedi módon kapcsolódik minden egyes emberhez, megérint, és egész életünkben vezet minket. Sőt, a szeretet még a testi életen túl is vezet minket. Ő az a vezető, amely helyreállítja a kapcsolatot egy magasabb életállapottal. A legmagasabb és a legalacsonyabb szintű erő ez. Kezdete ott található minden ember testében, a lelken keresztül elvezet a szellemhez, majd ezen túl, tovább az Istennel való egységhez.

 

Élet a hőség és a hideg között

Az élet világunkban azt jelenti, hogy két erőközpont között mozgunk: egyrészről a pozitív, a forró és a tüzes, másrészről a negatív, hideg és vizes pólusok között. Ha ehhez a két pólushoz hozzárendeljük a férfi és a női jelleget, felismerhetővé válik a feszültségi viszony: a befogadás – a nőies -, és a teremtés – a férfias – jelleg között. E dinamizmusban nyílik lehetőségünk az élet megtapasztalására. Megtapasztaljuk egyrészt a teremtő energiát, amely aktív cselekvésben jelenik meg, másrészt pedig a nyugalomra és kontemplációra való vágyakozást. Így egy olyan vízszintes vonalat látunk, melynek végpontjain a duális energiák állnak. Az élet ezen a horizontális mozgás-vonalon zajlik. A Földön az élet azt jelenti, hogy anyagunkban össze vagyunk kötve a Földdel, és hogy ezt az életet testileg is megtapasztaljuk. Testünk szerint nemekre vagyunk szétválasztva, és férfiként vagy nőként tapasztaljuk meg önmagunkat. Mégis, minden emberben zajlanak olyan folyamatok is, amelyekben mind a két nézet hatásos. Az egyetemes tanítások rámutatnak, hogy az emberi rendszer négy testből áll, amelyek egymáshoz képest ellentétesen polarizáltak. A nő négy testéből – és a férfiak esetében ugyanez a helyzet – két test pozitívan, kettő pedig negatívan polarizált. A pozitív megjelölés – a nemek tekintetében is – dinamikus, kisugárzó és teremtő jelleget jelent, ezzel szemben a negatív befogadó és megnyilvánító jelleget.

 

A nő testeinek polarizáltsága

Hogyan működik a pozitív polarizáció, tehát a kisugárzás és teremtés a nő esetében? Milyen területen nyilvánul meg a nőben a negatív polarizáltság, tehát a befogadás és a megnyilvánítás? A negatív polarizáltságot a legnyilvánvalóbb módon a nők látható teste mutatja. A befogadó, megnyilvánító, szülő elv minden gyermekszülésnél nyilvánvalóvá válik. A nők asztrálteste (vágyteste) ugyancsak negatívan polarizált. Emiatt erős fogékonyság keletkezik az érzésbeli és érzékszervi benyomásokra és befolyásokra. A nők gondolatteste pozitívan polarizált, tehát kisugárzóan és teremtő módon működik. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy a nők erős gondolati impulzusokat tudnak adni, míg a férfiak nyugodtan és irányt adóan működnek az emberi érzelemvilág nagy területén. Különleges esetekben a férfi felfoghatja a nő gondolati impulzusait és megvalósíthatja azokat. A női étertest – vagy élettest – is pozitívan polarizált, tehát dinamizáló, erőt adó, következésképpen a nők az élet légkörére fejtenek ki hatást. A nők teremtik meg a teret, és ők építik fel azt az energiát, melyből a közvetlen környezetükben lévő emberek élnek.

 

A férfi testeinek polarizáltsága

Mit sugároz ki a férfi? Milyen vonatkozásokban befogadó és megnyilvánító? A férfi anyagi, látható teste pozitívan polarizált. Ez azt jelenti, hogy hogy a férfi alkot, nemz és létrehoz. Dinamikus: tehát erőt és dinamikát sugároz. A férfiak vágy- ill. asztrálteste ugyancsak pozitívan polarizált, tehát a kívánságokat és a vágyakat erőteljesebben tudják kifelé sugározni, mint befogadni. A férfiak éterteste ezzel szemben elsősorban befogadó és felvevő – tehát negatívan polarizált. A férfiak gondolkozási képessége is negatívan polarizált – nyílt, felvevő és befogadó – képes arra, hogy a „levegőben lévő” ideákat megragadja.

 

A kapcsolat

Ha az ismertetett erő-viszonyokat egyszer – csak rövid időre is – hatni engedjük önmagunkra, felismerhetővé válik, hogy mennyire össze vannak kötve a nemek a valóságban. A nemekre ható befolyás főleg atmoszférikusan működik. Minden ember megtapasztalja ezeket az „összeköttetéseket”, ezeket a kapcsolatokat, függetlenül attól, hogy az illető egyedül vagy másokkal együtt él.

Itt az adásról és az elfogadásról van szó. Minden kapcsolatban van mindennel – és minden a két pólus közötti intenzív cserét mutatja, minden szinten, melyek úgy vannak összekapcsolva, mint egy erőkből álló mágneses gömb két fele. És ez az egység mégsem tökéletes. Mint egy belsőleg kiegyensúlyozatlan gömb, ez az egység mindig kiesik a saját középpontjából, egyszer balra, máskor jobbra gurulva. Hiányzik az összekötő erő, a zsinór, a dróthuzal, amire a gömböket gyöngyökként lehetne felfűzni! Teljesen mindegy, hogy az ember egy kapcsolatban az élet mellett vagy ellen hozza meg döntését, konzekvensen végiggondolva – minden életállapotnak szükségszerűen egy bizonyost hiányt kell mutatnia.

A belső nyugtalanság vagy kiegyensúlyozatlanság arra enged következtetni, hogy még mindig keressük azt a valódi, harmonikus kapcsolatot, amely a két pólus között minden szinten működhet. Itt tulajdonképpen egy erő, az univerzális szeretet akar megnyilatkozni, mely egy gigantikus teremtési tervet követ. Ez a dinamikus teremtő energia, amely latensen a szívben nyugszik, meg tud nyilatkozni az emberben. És logikus, hogy ez a szívben, minden egyes ember középpontjában kezdődik. E folyamat abban a nagyon személyes, testi tapasztalatban veheti kezdetét, hogy az ember önmagát férfiként vagy nőként éli meg.

 

A függőleges energia áramlása

Ez az érintés a testben kezdődik, az anyagi létezés világainak idősíkján; mivel az élet testi megnyilvánulási szintjén végbemenő teremtő és fogamzási folyamat a test, a lélek és a szellem között végbemenő folyamatnak egy tükörképe. Ezt a három megnyilvánulási szintet nagyon tudatosan el kell különítenünk egymástól. Mint ahogy a test és a lélek esetében is igaz, a szellem is saját megnyilvánulásokkal rendelkezik. Ezzel párhuzamosan nagyon szoros kapcsolat áll fenn a három között. Egymás nélkül nem létezhetnek – és a három különböző nézet között hihetetlenül intenzív kölcsönhatás áll fenn, amit függőleges mozgásvonalnak nevezhetünk. Itt is fogamzás és teremtés, odaadás és elfogadás történik. Ennek során azonban egy alapvetően más mozgási irányt fedezünk fel, egy olyan mozgást, amely nem marad csupán a Földhöz kötve, hanem a Földtől eltörekedve, valami egészen máshoz vezet. A folyamatot a legmagasabb pontjáról vizsgálva, azt mondhatjuk, hogy az isteni szellem a tüzes elv, amely teremtő energiáját átruházza az erre nyitott lélekre. A lélek fogantatása tűzerővé válik, és a „test” matricája lesz. A „test” alatt jelen összefüggésben a személyiséget értjük, az ő tudatával. A személyiség a megkapott energiát a létezésére viszi át. Magától értetődik, hogy ez az együttműködés állandó, megszakítás nélküli folyamatban történik.

 

Szellem

szellemi teremtés (Tűz)

a lélek befogad (Víz)

a lélek teremt (Tűz)

a test befogad (Víz)

a test teremt (Tűz)

Cselekedet

 

A kereszt és a születés

Ha megfigyeljük az említett két mozgási vonalat, akkor látjuk, hogy ezek keresztet képeznek. A földi mozgás vízszintes vonalát keresztezi a szellemi energiából induló függőleges mozgás. A függőleges vonal a Szent Szellem erejének kitöltése, olyan energiaáram, amely a szellem-lélek-test megnyilvánulási szintekre lépcsőzetesen árad ki.

Itt a következő kérdés adódik: mit kezdünk ezzel mi, emberek? Hiszen ezt az energiát működővé tesszük! Felismerjük vajon ezt az erőt, van-e megfelelő tudatunk ehhez? És ha igen, hogyan reagálunk rá? Készek vagyunk-e arra, hogy ezt a keresztet felállítsuk? A mi létezésünk a vízszintes gerenda, és az egyetemes szeretetáramlás jelképezi a függőleges gerendát. Kifejlesztjük-e vajon a minket elérő legmagasabb energia felvételéhez szükséges képességet? Hiszen, ha nem reagálunk erre az áramlásra, akkor nem élő oszlop vagyunk, hanem az energia áramlásának útját elzáró lámpa, és az energia így nem tud regenerálóan hatni. Mintegy halotti álomban létezünk: az áramlás ugyan megérint minket, de nem vagyunk képesek reagálni rá, ezért nem történik meg a tudatos befogadás, és teremtésre sem kerülhet sor. A Földben mélyen nyugvó magok vagyunk, melyek ugyan magukban hordozzák a növekedéshez szükséges információkat, de nem jutnak sem vízhez, sem fényhez – így a magok zárva maradnak. A növény kifejlődéséhez szükséges információk bezárva maradnak a mag kemény héján belül, és nem valósulhatnak meg. Ha tudatunkat a keresztre irányítjuk, akkor a felvett erőt alkalmaznunk kell. Itt egy teremtő cselekedetnek kellene következnie, és amennyiben ez nem valósul meg, akkor blokk, torlódás következik be, amely vagy kristályosodáshoz (túlzott lehűlés), vagy robbanáshoz (túlzott felhevülés) vezet.

Felmerül a kérdés: Mit tehetünk mi, személyiség-emberek? Ehhez a teremtési folyamathoz mi a fizikai test síkján közeledünk, nagyon egyéni módon, férfiként vagy nőként. De bármelyik nemhez tartozunk is, mint személyiségemberek, a lélekhez – és ezen túl a szellemhez – való viszonyulásunk tekintetében mindig „befogadók” vagyunk, sohasem teremtünk önállóan, önmagunkból. Tudatunkat tekintve eloldozzunk magunkat a külső, testi formától, és a minket megérintő legmagasabb elv után kutatunk.

Ez az érintés feladatot tartalmaz, ezért nem szabad megállnunk a puszta szemlélődésnél. A kereső embernek ezt az érintést a testi szinten használatba kell vennie, látható cselekedetté kell változtatnia, ellenkező esetben az érintés elhagy bennünket! Az ilyen cselekedet pedig mindig is emberszolgálatot jelent, azt, hogy nagyon bölcs módon valamit megteszünk a felebarátunkért, embertársunkért. A teremtési terv csakis így válik láthatóvá az idő világában: azáltal ugyanis, amit a tudatos lélekember véghezvisz.

Ennek során azonban jól meg kell gondolnunk, hogy az időnek és a testnek is megvannak a saját törvényei. A vízszintes síkon ott áll a halál ténye. A függőleges vonalon azonban az örök élet pulzál. Ha pedig a lélek és a szellem találkozik, és új egységet képez, akkor megszületik a szellemlélek-ember, aki ráléphet a függőleges pályára.

 

A visszatérés

Ahogy a Genezisben olvashatjuk, a Paradicsom bejáratát a kerubok őrzik. Ádám (eredetileg a szellemi nézet) és Éva (eredetileg a lelki nézet) már nem léphet be ebbe a kertbe. A belőlük keletkezett test, a jelenlegi ember számára egyszerűen lehetetlen, hogy a paradicsomi életállapotban létezhessen. Ezért Ádámot és Évát mindaddig lökdösi ide-oda a két pólus közötti mozgás, amíg felismerik, hogy milyen élet volt és van a kis világukban – a mikrokozmoszukban -, és milyennek kell megjelennie benne. Ez maga a Krisztus, az Atyához vezető Út. A Krisztus az emberben megnyilvánuló új lélegzőtér, amely ugyanakkor Isten szeretet-cselekedete az emberben. Isten szeretetcselekedetének felismerése azt jelenti, hogy az ember rá tud lépni az ösvényre. Az én-tudat emésztő tüze meghódol a lélek szelíd, melengető tüze előtt. Amikor az embert Krisztus megvilágosítja, ez a környezetének igencsak a javára válik. Ez a valódi emberszolgálat, melyből olyan erő keletkezik, mely egyesíti a befogadást és a teremtést. Az új teremtés, „Isten gyermeke” a tűzerő révén születik meg az emberben, és ez az isteni tűz-gyermek az, aki a város kapuit feltárva találja, úgy, ahogy azt János Jelenéseiben olvashatjuk:

 

És annak kapui be nem záratnak nappal, éjszaka ugyanis ott nem lesz.2

És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki.3

—

Irodalom

1 Jan van Rijckenborgh, Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. rész

2 János Jelenésekről, 21,25

3 János Jelenésekről, 22,1

A fazekas művészete

A fazekas művészete

A lélek szellemi ébredése és metamorfózisa

 

Az új lélek születése olyan élettitok, amely a középkorban különösen az alkimistákat foglalkoztatta. A VIII. és IX. században az emberek még ismerték az alkímia igazi jelentését. A belső transzformáció tudományát – az alkímia törvényének megfelelően – leginkább olyan tudósok gyakorolták, akik visszavonultan éltek és munkálkodtak. A régi kéziratokból kivehető, hogy az alkímiát sokszor az evangéliumi elbeszélésekkel hasonlították össze. Az alkimisták tudták, hogy az evangélium történetei – akárcsak az alkímia – nem történelmi eseményekről, hanem belső transzformációról szólnak. Éppen az állítólagos történelmi tartalmazza az evangéliumok mítoszát!

 

Alkímiai kísérleteik során a kutatók megfigyelték, hogy a tűz hatására milyen változások mennek végbe az anyagban, és ebből következtettek az útjuk során önmagukban végbemenő változásokra. Felismeréseik alkalmazása egyidejűleg a fazekasmesterség finomodásához is vezetett: Az edények az égetés folyamán lezajló kémiai reakciók során visszatükrözték a tűz különböző színeit. Ezeket a színeket alkímiai szempontból, a belső átalakulás fázisainak megfelelően magyarázták.

Az evangéliumok három különböző fázisról beszélnek:

  1. Keresztelő János születése és élete.
  2. Jézus születése és élete.
  3. Krisztus születése, élete és szenvedése.

János vízzel keresztel, ő az utolsó próféta, és annak az eljövetelét hirdeti „…akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam” (János 1,27). A „János” szó jelentése „víz”.

Jézust János a Jordán folyóban kereszteli meg. Ezután a szellem galamb képében ereszkedik le Jézusra. Ebben a tűzkeresztségben Krisztus összekapcsolódik Jézussal, az emberrel.

Az apostolokat is tűzzel keresztelik, mégpedig pünkösd ünnepén. Megkapják a képességet, hogy „nyelveken beszéljenek”. „Christos” tehát az, akit „olajjal” vagy „tűzzel kereszteltek”.

A fazekasmesterség a tiszta agyag kiválasztásával kezdődik. A fazekas ezt vízzel vegyíti, hogy az anyag nedves és gyúrható legyen, majd a nedves agyagdarabból a fazekaskorongon edényt formál. Az agyagból készült forma a földi ember jelképe, ahogyan azt a Biblia több ízben is hangsúlyozza.

A szakrális célokra szánt edények agyagjába aranyat kevernek. Az ilyen edényeket különleges módon égetik, hogy felületükön megjelenjen a szivárvány hét színe, melyek a nemesfémeknek felelnek meg. Ezeket az edényeket aztán a templomban Istennek szentelik.

A fazekas nem ismeri a tűz alkímiai hatásának eredményét. Jó kézművesként azonban előre tudja, hogy mire kell majd használni az általa készített edényt, és az istentiszteletre szánt edények anyagát nagy gondossággal választja ki.

Itt párhuzamot vonhatunk egy olyan emberrel, aki keresőként közeledik a Szellemi Iskolához. Ő már egy „gondosan kiválasztott” személyiség. Más úton halad, mint amit a megszokott világ kínálhat. Nem elégszik meg többé azzal, amit mesélnek neki, a megszokott, világi színekkel, a szokásos kedvtelésekkel, hanem „valami mást” keres. Olyanná vált, akit mi keresőnek hívunk. Személyisége agyagát már fokozatosan kioldotta a földi talajból a sok tapasztalat és a számtalan különböző út és módszer. A „fazekas” kikereste az alapanyagot, és gondosan elválasztotta a földtől.

Ekkor következik be az a pillanat, amikor az agyagot vízzel elegyítik, tehát megnedvesítik. Ez a spirituális tannal való első kapcsolat. A kereső életében most megkezdődik a legalsónak a felfelé fordítása. Az élet értékei összekeverednek, a kereső felkavarodik. Mostantól kezdve új módon szemléli az embereket és a dolgokat.

Akit még nem keményített meg az élet, aki még képes elfogadni a dolgok átértékelődését, az megtapasztalhat egy új fiatalságot, egy új lelkesedést és egy új életcélt. A tan irányelvei alapján a kereső megkezdi spirituális útját. Az agyag formálhatóvá vált, és a korongra helyezik. A tan – bármilyen formájában fejezik is ki – az egyetemes Világosság sugarából származik, amely lehet a Világosság egyik követének a tana: Jézusé, Krisnáé, Buddháé, vagy akár egy olyan emberé, aki e Nagyok tanítását magyarázza és testvériséget alapít.

A korong forogni kezd, és eközben a fazekas kezei formálják az agyagot. Az ember fokozatosan alakul át a tannak megfelelően. Életét a tanhoz igazítja. Ez a „vízzel” való keresztelés, a vízzel való beavatás, mert a kereső itt passzív módon reagál. Így történhet, hogy egy egészen nyugati típusú ember zen-szerzetessé, egy koreai Victor Hugo tanítványává válik, vagy hogy egy Andok-béli testvériség tanait egy olyan város kellős közepén alkalmazzák, mint Párizs vagy Amszterdam. Ebben a fázisban a beavatás jelöltje még „képlékeny”, de már összekapcsolódott az örökkévalóság erejével; „a beavató templom előudvarában” tartózkodik, és ott még minden lehetséges. Azért van szükség erre az előkészítésre, hogy a következő fázisban meg lehessen munkálni az agyagot. A jelölt elhatározottan és lényének teljes odaadásával halad útján. Hite mindent lehetővé tesz, és mindent megváltoztat. Nem úgy mondják-e, hogy a hit hegyeket mozdíthat el? Ez az a fázis, melyben az ember rátalál egy csoportra, amely felveszi tagjai közé. Ez a „jámborság” szakasza, a „János-ember” fázisa. János az ebből a természetből született ember, aki szilárdan elhatározza, hogy végigmegy a nagy megszabadulás útján, és az ezzel járó következményeket teljes szívéből elfogadja. Egy ilyen emberből hatalmas erő árad. Egész lényének megtisztításával összeköti magát az eredeti természettel, és képes lesz a kapott erőt másokkal is megosztani.

„Semmi sem hat annál magával ragadóbban és tettre ösztönzőbben, mint az olyan ember, aki azt teszi, amit mond, és úgy él, ahogy tanítja.” (Catharose de Petri)

Ám a vízkeresztség, a János-keresztelő egyfajta határhoz vezet bennünket, melyet az ember-lét, a bennünket alkotó „agyag” képez. A hitállapot, melyre a földi személyiség alapoz, olykor ajtót nyit az illúziókra… és a kiábrándulásokra is! Azt hisszük, hogy elértük a világosságot, a magasztosat, ám lényünk alapvetően még nem változott meg. A természeti lény – főleg nehéz helyzetekben – ellenáll, és újra a régi önérvényesítő ösztönök kerülnek a felszínre. Nem tudjuk tartani magunkat ahhoz a „magasztos” életmódhoz, amelyet elsajátítottunk. Ennek oka az ösztöneinkben rejlik: a biztonság utáni vágyakozásban, a birtoklási vágyban, a féltékenységben és a haragban… stb. Határon állunk, ahol időnként a lelkesedés majd a depresszió különféle formáit tapasztaljuk. Egyik pillanatban még mintegy a felhőkön lebegünk, a következőben pedig már bánat és bűntudat nyomaszt. A földből származó „agyag” – tagadhatatlan minősége ellenére – még nem ment át a tűzön. Természete ugyanis csak akkor változik majd meg.

Rövidebb vagy hosszabb idő múlva saját magunk könyörgünk új világosságért, mélyebb megértésért és lényünk megtisztításáért. János megtisztítja belátását, vágytestét, és összhangba hozza az isteni természettel. Most lép színre Jézus, és természetesen egy adott pillanatban találkozik Jánossal. Eközben valami váratlan dolog történik. Felhívjuk a Világosságot, hogy megváltoztasson bennünket, de a Világosság kiszolgáltatja magát nekünk, és azt kéri, hogy mi változtassuk meg őt. Nem Jézus kereszteli meg Jánost, hanem Jézus merül teljesen a vízbe, hogy János megkeresztelje őt.

 

Miért?

Minden régi testvériség úgy magyarázta, hogy Jézus Krisztus csak egy jelenés, és ezért halála a kereszten nem lehetséges. Ezzel azt akarják mondani, hogy a misztériumok útján haladó zarándok számára Jézus Krisztus nem természetből született ember, nem „agyagból” való személyiség. János a természetből született ember, és neki nyilatkozik meg az Eredeti. Amint a János-ember teljesíti küldetését, tudata a Jézus-ember tudatába siklik át. Jézus pedig átéli keresztútját a János-ember személyében. Felébreszti a karmát, megtisztítja és átváltoztatja a személyiséget. Az isteni belemerül a természetbe, és a szellemszikra teljes mértékben megváltoztatja a személyiség agyagát.

Ez azt jelenti, hogy az agyagedényt a tűzbe helyezik.

Így lép egészen konkrét módon egy másik természet rezgése az életünkbe. Ez az önbeavatás nem egy szertartás alkalmával történik, hanem a soha alább nem hagyó vágyakozás által: „Megtisztult szívet teremts bennem, ó Uram.”

János, ennek a természetnek a megtisztult embere aláhanyatlik, hogy Jézus növekedhessen benne. Így halad át a lélek először a tűzön. Felfedezi, hogy saját korlátozott belátása volt az, ami eddig hátráltatta a továbbhaladásban. A láng meggyullad és fellobban. A felhevített tűzön az agyagedény vörösen izzik, és fehér fénnyel kezd sugározni és világítani. Ebben a parázsban a megszokott tudat nem tud ellenállni, és egyre inkább közeledik a döntő választás pillanata: vagy kitart a tűzben és gyökeresen megváltozik, vagy visszautasítja a tüzet. Aki nem akar kitartani, azt kiveszik a tűzből. Az edény megmunkált agyagát visszateszik a földi alkotóelemek közé. Az agyag azonban magán viseli a tűz halvány nyomait, ami lehetővé teszi, hogy a személyiség egy későbbi próbálkozás alkalmával könnyebben megtisztulhasson.

Ha a természettudat mégis elfogadja, hogy nem ő áll már az első helyen, és a lélek átadja magát Istennek, akkor az új tudat kezdi hallatni a hangját. Ez a lélek nagy metamorfózisa. A tan hangján kívül a lélek hangja is közvetlenül észlelhetővé válik. A fényt árasztó tudat mintha mindenen átragyogna, ami közeledik felé. Kifejlődik a tényleges alkímiai fázis, melyet itt nem magyarázhatunk el minden részletében, ugyanis mindenkinél másképp zajlik.

Csak azt mondhatjuk, hogy a kemencét lezárják, hogy az összes oxigén elégjen benne. A hőmérséklet tovább emelkedik. A természetes oxidációs folyamat megváltozik, és a cserépedény az agyag fémkristályainak transzformációja révén különböző színekben pompázik. Eleven színek díszítik. Ekkor beszélünk a „lélek fényruhájáról”, vagy az „aranyba öltözött” lélekről, az arany menyegzői ruháról.

A Jézus-ember Krisztus-jelöltté válik. Az alapvető, fehér sugárzás elhasad, és megjelenik a szivárvány hét színe. A jelölt „a kő mesterének” nevezheti magát.

Ekkor az edényt kiveszik a kemencéből, és a jelöltnek, egy Szellemi Iskola tanulójának, azt mondják: „Maradj a váza közelében, hogy színeit felismerhetővé tedd.”

Az ébredő lélek hét sugara a következőképpen bontakozik ki:

a. az általános érdeklődés vagy személyes keresés

b. a tanban való hit

c. a tan elsajátítása

d. az élet szervezése

e. a káosz, a hegy, ahol a forma meghal

f. a meghatározó választás

g. a gnosztikus mágia.

 

A rózsakeresztesek és a tűz

„Amikor a szent könyvek arról írnak, hogy Isten eleven tűz, akkor nem arra gondolnak, hogy Isten és a tűz azonosak, hanem hogy Isten, a Logosz a tűzben és a tűz által – akárcsak más elemekben és más elemek által – nyilvánul meg.

Ha egy úgynevezett tűzimádó a szent tűzhöz közeledik, akkor ő nem pogány, és nem is volt az, hanem olyan ember, aki bebizonyítja, hogy birtokában van az isteni tudomány ismeretének! Ha a rózsakeresztesek közelednek a tűz titkához – ahogy Mózes közeledett Isten kezét fogva az égő csipkebokorhoz – akkor harmóniában vannak a szent nyelvvel. Akkor a tűz filozófusai közé tartoznak, és megértést mutatnak a szellem szent alapja iránt, amely elé állnak.

Mi történt Mózessel?

Közeledett az égő bokorhoz. Ez azt jelenti, hogy szemtől szembe került a korszakában alámerülő, isteni étererővel. És a tűz kijavította őt, a visszahúzódását, a tökéletlenségét, és megbüntette félelmét.

Hiszen nem menekül-e először saját, magasabb hívatásától? Az volt a küldetése, hogy önmagát és a rá bízott sereget kivezesse a dialektikus szolgaság házából, és a szent, új földre vigye. Amikor azután a sok mérlegelés után teljesítette ezt a hatalmas feladatot, előtte ment ‘az úr felhője’. […]

A szent tűz, amely egy nem ebből a természetből származó éteranyagban ég, nem emészt fel. Éppen ellenkezőleg, az őt legbelül észlelő embert az új, ragyogó életben történő feltámadásra vezeti.”

 

Catharose de Petri: A Rózsakeresztesek és a tűz, Neue Orientierung, 1948. május.

A Hopi-indiánok teremtésmítosza

A Hopi-indiánok teremtésmítosza

 

A hopik annak a nagyon különleges indián népnek az utolsó élő leszármazottai, akik elsősorban Új-Mexikóban és Arizona észak-keleti részében éltek. A hopik tehát a puebló-indiánok legnyugatibb csoportját képezték. Teremtéstörténetük a megsemmisítés és örök visszatérés mítosza, amely addig folytatódik, amíg a „Hangyaember” felismeri, hogy teremtőjének milyen tervei vannak vele. A végtelen teret, amelyből minden keletkezik, a hopik Tokpelának nevezik.

 

Tokpela – az első világ

Nem létezett sem kezdet, sem vég, sem idő, sem forma, sem élet – csak egyetlen végtelen semmi. Ebben – ha egyáltalán mondhatjuk azt, hogy ebben – működött a teremtő, az ősteremtő, Taiowa. A végtelen tér pedig kezdetét, végét, formáját és életét Taiowa szelleméből nyerte. A hopik az eredeti világot Tokpelának – végtelen térnek – nevezik.

Ő, a Végtelen, elképzelte a végest és az életet. Mindezt meg akarta nyilvánítani, ezért először megteremtette Sótuknang-ot, és azt mondta neki: „Te vagy az első erő, akit mint eszközt, egy személynek teremtettem meg, hogy végrehajtsd a tervemet, és a végtelen térben előhívd az életet. A nagybátyád vagyok, te pedig az unokaöcsém. Most pedig indulj, és formáld meg az univerzumokat, hogy a terveim szerint harmonikusan működjenek együtt.”

Sótuknang végrehajtja a megbízatást, és a végtelen térből kiveszi mindazt, aminek az a rendeltetése, hogy anyaggá legyen, majd kilenc egyetemes birodalommá alakítja és rendszerezi: egyet Taiowa számára, egyet saját magának, hét univerzumot pedig az eljövendő életnek. Taiowa jóváhagyásával Sótuknang létrehozza a vizet, majd a levegőt és a szelet is. Ezek után Taiowa azt mondja neki:

„Műved még nem készült el. Most meg kell teremtened az életet, valamint annak mozgását, és ezáltal be kell teljesítened, Túwaqachi, egyetemes tervem négy részét.”

Sótuknang így az univerzum azon lényébe megy bele, amely arra rendeltetett, hogy az első világ – a Tokpela – legyen, és abból megteremti Kókyangwuti-t, vagyis Pókasszonyt, aki segítőtársaként ezen a földön marad. Amikor Pókasszony életre kel, megkérdezi, hogy ki ő és miért van itt? Sótuknang pedig így válaszol:

„Nézz körül. Itt a Föld, melyet mi ketten hoztunk létre. Van formája, tömege, iránya és ideje, kezdete és vége, de nincsen rajta élet. Semmilyen örömteli mozgást nem láthatunk, és boldog hangokat sem hallhatunk. Mi az élet mozgás és hangzás nélkül? Ezért adatott meg neked az erő, hogy segítségünkre légy az élet megteremtésében. Ajándékba kaptad az ismeretet, a bölcsességet és a szeretetet, hogy minden lényt, akiket meg fogsz teremteni, részesíts az áldásodból. Ezért vagy itt.”

Pókasszony ezután egy kevés földet elvegyít a nyálával, és két lényt formál belőle, majd beteríti őket fehér leplével, amely maga a bölcsesség, miközben a Teremtés dalát énekli. Amikor az ikrek életre kelnek, megkérdezik, hogy kik ők, és miért vannak itt. Pókasszony a Pöqánghoya és Palöngawhoya nevet adja nekik, és azt a feladatot bízza rájuk, hogy tartsák egyensúlyban a világot, amikor az élet megjelenik a földön. Pöqánghoya bebarangolja a világot, és kezeivel addig gyúrja a földet, míg az teljesen megsűrűsödik. Palöngawhoya is útra kel a világban, és előhívja a hangzást, melyet az egész földön hallani lehet. Ez a visszhangok valódi eredete, mivel minden hangzás a Teremtő visszatükröződése.

Feladatukat elvégezve, Pöqánghoyát a Föld tengelyének északi, Palöngawhoyát pedig a déli sarkához küldik, és megbízzák őket, hogy együtt gondoskodjanak a Föld megfelelő forgásáról.

Ezen kívül még Pöqánghoya hatalmában áll az is, hogy a földet a sűrűsödés egy stabil állapotában tartsa. Palöngawhoyának pedig arra kell ügyelnie, hogy a levegő nyugodt mozgásban maradjon, és arra is, hogy a Föld rezgésközpontján keresztül a jóra felhívó vagy figyelmeztető kiáltását hallassa.

A hopi indiánok felfogása szerint a Földnek és az ember testének egymással összhangban álló szerkezete van. Ezért nem csak a Föld tengelye mentén található rezgésközpontokat ismerik, hanem tudomásuk van az ember tengelye mentén elhelyezkedő rezgésközpontokról is, melyek a csakrákkal egyeznek meg. Ezekből viszont a hopik csak ötöt tartanak számon: a fejtetőcsakrát, a homlokcsakrát, a gégecsakrát, a szívcsakrát és a köldök- vagy napfonatcsakrát.

Pókasszony a továbbiakban a földből fákat, bokrokat, fűszernövényeket, virágokat és különféle magot és gyümölcsöt hozó növényeket fakaszt, melyekkel felöltözteti a földet.

Ugyanígy teremti meg a madarakat és a többi állatot is. Sárból gyúrja, majd fehér leplével beborítja őket, miközben a Teremtés dalát énekli.

Sótuknang is boldogan szemléli, milyen szép lett minden – a föld, a növények, a madarak, a többi állat, és az erő, mely valamennyiükben hat.

Mélységes örömmel így szól Taiowához: „Jöjj, és nézd, milyen lett a világunk!” „Nagyon jó lett – mondja Taiowa -, most már kész arra, hogy befogadja az emberi életet, mely az utolsó lépés ahhoz, hogy tervem beteljesedjen.”

 

Az emberiség teremtése

Pókasszony a földből, amely négy színben – sárgában, pirosban, fehérben és feketében – létezik, négy emberi lényt formál Sótuknang, a férfi képére. Majd négy emberi lényt hoz létre a saját képmására, mellyel megteremti az asszonyt is. Ezekben az emberi lényekben olyan fejlődés megy végbe, mely a napfelkeltével hasonlítható össze, s ami a legkorábbi pirkadat sötét bíborával veszi kezdetét. Ez az a pillanat, melyben Pókasszony, miután teremtményei fölött elénekelte a teremtés dalát, az őket betakaró fehér leplet eltávolítja. A formák életre kelnek, a bíbor szín sárgába megy át.

Az emberbe, akit akkor még ködfátyol borít, a feje tetején lévő lágy részen keresztül hatol be az élet lélegzete.

Amint a Nap megjelenik a horizonton, a köd eltűnik, és a fejen lévő lágy rész megkeményedik. Az ember elkészült, és büszkén tekint teremtőjére.

„Íme, a Nap – mondta Pókasszony -, először álltok szemben atyátokkal, a teremtőtökkel. Mindig emlékeznetek kell létrejöttötök folyamatának három szakaszára, a három fény idejére: a sötét bíborra és a misztérium sárga és piros palástjára, az élet lélegzetére és a szeretet melegére, melyek a teremtés tervében nyugszanak, ahogyan a fölöttetek énekelt Teremtés dalában hallhattátok tőlem.”

Az első világ első emberei azonban nem válaszolnak neki, mert nem tudnak beszélni. Miután Pókasszony a hatalmát Sótuknangtól kapta, a visszhang, Lapöngawhoya segítségével magához hívja őt. Sótuknang még abban a pillanatban, egy hatalmas szélzúgásban megjelenik előttük: „Itt vagyok. Miért van rám oly sürgetően szükségetek?”

Pókasszony magyarázni kezd: „Megbízatásod szerint megteremtettem az első embereket. Tökéletesek és jó formájúak. Megfelelő a színük, megvan bennük az élet, és mozogni is tudnak, de nem tudnak beszélni. Ez még hiányzik belőlük. Meg akarom adni nekik a beszéd készségét, mellé pedig a bölcsességet és a szaporodás képességét, hogy élvezhessék az életet, és teremtőjüknek hálát mondhassanak.”

Sótuknang ekkor megajándékozza az embereket a beszéddel, melynek hangzása bőrük színe szerint változik. Megadja nekik a bölcsességet, valamint a szaporodás és sokasodás képességét, majd így szól hozzájuk: „Nektek adtam ezt a világot, hogy benne éljetek és boldogok legyetek, és ezért csupán egyet kérek tőletek: Teremtőtökkel szemben mindenkor hódolattal viseltessetek. A bölcsesség, a harmónia és a teremtőtök szeretete iránti tisztelet gyarapodjon bennetek. Ezt ameddig csak éltek, soha ne felejtsétek el.”

Az ember ekkor benépesítette a földet. Békességben élt vele, valamint embertársaival és az állatokkal is. Egy idő múlva azonban néhányan megfeledkeztek a Sótuknangtól kapott megbízatásukról, hogy mindenkor tisztelettel övezzék teremtőjüket. Azzal kezdték, hogy rezgésközpontjaikat kizárólag földi célok követésére használták, miközben teljesen megfeledkeztek elsődleges céljukról, a teremtő tervének kivitelezéséről.

Az ember egészen addig békességben élt együtt az állatokkal, melyek azonban most eltávolodtak és „elvadultak” tőle. Végül az emberek már egymás ellen is harcolni kezdtek, és már csak egy egészen kis csoport emlékezett eredeti megbízatására.

Taiowa elhatározza, hogy az első világot megsemmisíti azon kis csoport kivételével, amely hű maradt a törvényeihez. Sótuknang ezeknek elmagyarázza, hogy fejtetőcsakrájuktól kell hagyniuk irányítani magukat. „Belső bölcsességetekkel nappal egy felhőt, éjszaka pedig egy csillagot kell felismernetek és követnetek. Semmit se vigyetek magatokkal, és vándorlásotok csak akkor ér véget, ha a felhő és a csillag megállapodik.”

Az egész világon vannak olyan emberek, akik házukat és tűzhelyüket elhagyva követik a felhőt és a csillagot. Sokan teszik fel nekik a kérdést, hogy mi hajtja őket. Amikor aztán a felhőről és a csillagról kezdenek beszélni, senki sem hisz nekik, mert a többiek semmit sem látnak.

Végül, egy adott helyen összetalálkozik a csoport, amely a szélrózsa minden irányából gyűlt össze. Amikor valamennyien megérkeznek, megjelenik előttük Sótuknang, és egy dombra vezeti őket, melyben a hangyaemberek élnek. A csoport lyukat fúr a tetőn, és úgy jutnak be a domb belsejébe. Sótuknang pedig így szól hozzájuk:

„Most beléptek a hangya-kivába, (Hopi-település) ahol biztonságban lesztek a világ pusztulása idején. Azt akarom, hogy itt-tartózkodásotok alatt tanuljatok a hangyaemberektől, akik szorgalmasak, és nyáron élelmiszert gyűjtenek télire, akik hűvösek maradnak, ha meleg van és melegek a hideg időben. Békében élnek egymással, és engedelmeskednek a teremtési tervnek.”

Így végződik az első világ, amely a vulkánok tüzétől semmisül meg.

 

Tokpa – a második világ

Sokáig tart, míg a föld felszíne kihűl. Időközben pedig az emberek boldogságban élnek a föld alatt, annak ellenére, hogy az élelmiszer-készlet egyre szűkösebbé válik. Sótuknang ekkor megteremti a második világot, amely teljesen más, mint az első. Ahol korábban víz volt, az most szárazföld, és ahol szárazföld terült el, ott most víztükör fénylik. Sótuknang ismét megbízza az embereket, hogy a Teremtő tervének megfelelően éljenek.

Az emberek újra benépesítik a földet, de egy idő múlva újra eltévelyednek. Az állatoktól elkülönülten élnek, és kizárólag saját magukról gondoskodnak. Házakat építenek, szerszámokat állítanak elő, kereskednek és csereberélnek. Ezzel pedig megkezdődnek a nehézségek is. A második világban bőségesen rendelkezésre áll minden, amire az embernek szüksége van, de ő mégis egyre többet és többet akar. A Teremtőt dicsőítő hálaadó himnuszokat lassanként felváltják a föld javait magasztaló énekek. Így egyre jobban eltérnek megbízatásuktól, és kinevetik azokat, akik még mindig éneklik a Teremtés dalát.

Taiowa, az ősteremtő és unokaöccse elhatározzák, hogy ezt a világot is megsemmisítik. Azok, akik hűek maradtak megbízatásukhoz, ismét a hangyaembereknél találnak menedéket.

Az ikreket, Pöqánghoyát és Palöngawhoyát, újra megakadályozzák abban, hogy egyensúlyban tartsák a világot, így az őrült módon ismét össze-vissza kezd forogni, miáltal a hegyek a tengerbe zuhannak, és hatalmas áradatok söpörnek végig a partokon. Ezért a föld erősen lehűl, és elborítja a jég. A túlélők pedig eközben békésen élnek a hangyaemberek között.

 

Kuskurza – a harmadik világ

Hosszú-hosszú idő múlva az ikreket ismét megbízzák azzal, hogy a sarkoknál újra betöltsék feladataikat. A Föld így újra egyensúlyba kerül. Lassanként felmelegszik, és Sótuknang harmadszor is belekezd az élet teremtésébe a földön. Amikor az megint alkalmassá válik az emberi települések befogadására, elindul a hangya-dombok felé, előhívja az embereket, és azt mondja nekik: „Megmentettelek benneteket, hogy a világot újra benépesíthessétek. Azonban mindenkor emlékeznetek kell arra a két dologra, amit most elmondok nektek. Először is: Hozzám, a teremtőtökhöz, mindig hódolattal közeledjetek, és tiszteljétek egymást. Másodszor: Minden hegycsúcsról minden időben dicsőítő dalokat énekeljetek. Amikor már nem hallom a teremtőtöket dicsőítő himnuszokat, tudni fogom, hogy újra a gonosz hatalmába kerültetek.”

Az ember újra benépesíti a földet, és követi fejlődésének útját. Az első világban az emberek együtt éltek az állatokkal. A másodikban megtanulták a kézművességet, a kereskedelmet és házakat emeltek. A harmadik világban most már hatalmas városokat építenek, és egy egész ipart fejlesztenek ki. Még repülésre alkalmas eszközeik is vannak, melyekkel más városokat megtámadhatnak, és kreativitásukat arra használják fel, hogy másokat elpusztítsanak.

Sótuknang, Pókasszonnyal együtt elhatározza, hogy ezt a világot is feloszlatja, s csak azokat menti meg, akik továbbra is éneklik a dicsőítő himnuszokat. A megsemmisítés ezúttal a víz által megy végbe. Az egész szárazföldre óriási forgószelek hoznak áradatot. A túlélésre szánt embereket Pókasszony magas bambuszszálakon rejti el, és hosszú időre ellátja őket élelemmel. Amikor az esőzés abbamarad, Pókasszony a bambuszszálakon lévő embereknek nádból tutajt készít, melyekkel azok a felkelő nap irányába vonulhatnak. Számukra ezért fenntartottak néhány szigetet, ahol vethetnek és arathatnak, mielőtt továbbvonulnának.

 

Túwaqachi – a negyedik világ

Az emberek végre elérnek egy magas hegyekkel tarkított földterületet. Ezen a helyen újra megjelenik előttük Sótuknang, és azt mondja nekik: „Tekintsetek abba az irányba, ahonnan jöttetek, és nézzétek a szigeteket, amelyeken éltetek. Utazásotok lábnyomai ezek, a harmadik világ magas hegyei, melyeket én pusztítottam el. Nézzétek.”

Ekkor az emberek szeme láttára egyik sziget a másik után alámerül a vízben, és eltűnik. Sótuknang pedig így folytatja:

„Nézzétek, én magam töröltem el lábnyomaitokat, a ti érdeketekben hátrahagyott szigeteket. Mielőtt most elhagylak benneteket, még valamit el akarok mondani nektek: A negyedik világ neve Túwaqachi, a tökéletes világ. Ti magatok fogjátok felfedezni, hogy miért. Nem olyan kényelmes és szép, mint az előzőek. Van benne mélység és magasság , forróság és hideg, szépség és aszály. Bármit is válasszatok, megmutatkozik majd, hogy a teremtés tervét ezúttal megvalósítjátok-e.”

—

Források:

F.Waters, Book of the Hopi, Peguin Books, 1977.

Dick de Soeten, Hopi, deur van verleden en toekomst (Hopi, a múlthoz és a jövőhöz vezető ajtó), Ankh Hermes, 2. Átdolgozott kiadás, 1992.

A Hopi egy név rövidítése, melyet e nép használt: Hopituh Sinom, vagyis „a Hopi emberei”. Korábban a hopik a Moqui vagy Moki néven is ismertek voltak. Az uto-azték nyelvcsalád egy tájszólását beszélik. A jelenleg élő kb. 18000 Hopi indián nagy része a Navajo Rezervátumban, 11 autonóm faluban szétszóródva él, a jellegzetes teraszos pueblo-házakban.

A Hopi névnek különböző fordításai ismeretesek, mint például: „Emberek, akik a megfelelő módon élnek”, vagy a „Békében élők”, vagy pedig „Jók, békések és bölcsek”. Mélységes békeszeretet jellemzi őket, mely a sors majdhogynem ellenállás nélküli elfogadásával párosul. Elveszett fehér fivérük, Pahána visszatértére várnak, éppen úgy, mint ahogy a maják szakállas, fehér istenüket, Kukulcant, a toltékok és aztékok pedig Quetzalcotl-t várják.

 

A hopik teremtésmítosza

A hopik teremtésmítosza figyelemreméltó, és tulajdonképpen két részből áll. Az első rész az első, eredeti világ és az első ember teremtését tárja elénk. A második rész az ezután következő újrateremtéseket írja le, melyek az istenek által végrehajtott világpusztításokat követik. Ezek azért zajlottak le, mert az emberiség újra meg újra eltért megbízatásától, és elfeledkezett teremtője dicsőítéséről. A hopi hagyományok értelmében a világot napjainkig már háromszor pusztították el, így az ember jelenleg a negyedik világban él.

 

A Teremtés dala

A sötét, bíbor fény északon felragyog.

Egy sárga fény világítja be keleten az eget.

A föld növényeiből ekkor előbújunk,

hogy nyerjünk egy derűs, hosszú életet.

Pillangó-szüzeknek nevezzük magunkat.

 

Férfi és nő imáját kelet felé fordulva mondja.

Teremtőnk napja előtt tisztelettel hajtják meg fejüket.

A levegőt harang zengése tölti be.

És örömteli hang járja át a földet,

melynek visszhangját mindenütt hallani lehet.

 

Atyámat alázatosan kérem,

közös atyánkat, a tökéletes Taiowát,

a hibátlant, mely a tiszta életet hozza létre,

aki látni engedi a sárga fény ragyogását,

adja nekünk a tökéletes fényt végre.

 

A tökéletes kibontakoztatta tervét,

és hosszú időt ajándékozott nekünk,

megteremtette a dalt, hogy életünkbe örömet vigyen.

Az öröm ezen ösvényén, mi, a pillangószüzek mindent teljesítünk,

amit csak kíván, azáltal, hogy Atyánk Napját üdvözöljük.

 

Örömmel csendül fel Teremtőnk dala.

És mi, földi lények, ezt a dalt trónjáig visszhangozzuk fel.

Ha a sárga fény megjelenik,

a boldog visszhang megsokszorozódik,

cseng és zengedez vissza az időkig,

melyek még csak ezután közelednek el.

Szedjétek fel a horgonyt

Szedjétek fel a horgonyt

 

+++ Az első kormányos naplójából +++ Feljegyezve és átnyújtva a nyílt tengeren úszó élethajóknak, felhívás minden belső hajós számára, és szellemi tisztelet a tengeri hagyományoknak. +++ Hajóink találkozzanak az új hajnalpír fényében. +++ dicsőség Jézusnak +++ hahó +++

 

A kapitány személyes hajónaplója, 7. év, 40. nap, 09:00 óra +++ Megérkezés a kiindulópontra +++ az admiralitás új parancsai +++ kapitányként az utolsó bejegyzés +++

 

A hosszú utazás befejeződött: a kormányosi fedélzetről megpillantottuk a hazai kikötőt. A behajózás a koraesti órákban várható. A látási viszonyok jók, a háborgó tenger ellenére jól haladunk előre. Történt valami váratlan: révkalauz érkezett a fedélzetre, aki a vezető tisztnek átnyújtott személyes sürgönnyel a legtitkosabb sejtéseimet támasztotta alá. Az admiralitás parancsainak megfelelően, érkezésünk után rögtön új kapitány veszi át a hajót. Lefokoztak első tisztnek, és a sürgöny mellett egy új legénységi lista is volt. Azonnali hatállyal új küldetést rendeltek el.

Tartottam tőle, de titokban reméltem is, hogy a parancsnokságom alatti utolsó utazás nem marad következmények nélkül. Alapjában véve, a büszkeségem és a tengerészeti karrier körül forgó gondolataim ellenére az elbocsátás híre majdhogynem megkönnyebbülés volt számomra. Mintha a szégyentől vagy egy megmagyarázhatatlan bűntől való megszabadulás lenne – de egyidejűleg mégis visszatérés a becsülethez és felelősséghez.

Három hajótörés, a legénység tagjait ledöntő fertőző betegségek, kizsákmányolás, a rakomány hűtlen kezelése, és a küldetések során történő önhatalmú útirány-változtatások – mindez egyértelműen az én felelősségem volt. Emellett történtek halálesetek is, és nem csak a távoli vidékeken kitörő erőszakos nézeteltérések miatt, hanem a helyzet teljesen hibás megítélése miatt is. A legénység sok hűséges és tiszteletreméltó tagja sincs már a fedélzeten, szomorúak voltunk, hogy meg kellett válnunk tőlük.

Különösen ezek a tragédiák, minden küldetésünk végső zátonyra futása, és a hajón keletkező javíthatatlan károk vetettek véget valóban és végérvényesen a felsőbb vezetés türelmének. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a legénység tagjai között mindig akadtak olyanok, akik már a felsőbb vezetés puszta létezését is megkérdőjelezték. Az önhatalmú útirány-változtatások, és a magunk választotta küldetések túlságosan is megerősítették azokat a gondolatokat, hogy hogyan is létezhetne egyáltalán valamiféle rendező elv vagy felsőbbrendű parancs. Folytonos bizonyítékul szolgált erre a minket körülvevő valóság is: a tenger végeláthatatlan messzesége és ijesztő kilátástalansága, a legkülönbözőbb, és gyakran veszélyes élőlényekkel teli lélegzetelállító mélységek, a fedélzeten előforduló megfékezhetetlen erőszak és gátlástalan fegyelmezetlenség, és ehhez még az állandóan romló ellátás – és a mardosó elégedetlenség amiatt, hogy egy kapitányban csak azért kell bízni, mert ő került a fedélzetre, és ő határozza meg az irányt. Milyen gyakran álltunk csupán hajszálnyira egy zendüléstől. Előfordult, hogy a legénység feldühödött tagjai elfoglalták a parancsnoki hidat, és gúnyos kacajjal tagadtak meg minden parancsot. Csak az ezután eluralkodó káosz, és a végérvényes elsüllyedés veszélye érzékeltette, éppen a legszörnyűbb lázongások közepette, hogy még mindig jobb egy rossz kapitány, mint ha egyáltalán nincs vezetőnk.

Annál meglepőbb volt mindannyiunk számára a felső vezetéstől kapott révkalauz. Olyan volt ez nekem, mint egy csoda, habár a révkalauz ismeretlen maradt, és rögtön a parancsok átadása után el is hagyta a hajót. Ez az esemény egy pillanat alatt több nyugalmat, rendet és világosságot teremtett a legénység sorai között, mintha az összes eddigi parancsot egyszerre mondták volna ki. Én, mint az eddigi kapitány, aki soha nem kérdőjeleztem meg a felsőbb vezetés létezését, még mindig hivatottnak éreztem magam arra, hogy szabadon cselekedjek, és az önálló döntéseimet egy magasabb elv kifejezésre juttatásának tekintsem. De volt még egy utalás – valami oly félelmetes és elutasíthatatlan, hogy a mai napig próbáltam titkolni a legénység elől: a hajó rejt valamit.

Már az első utunkon feltűnt, hogy a hajó szerkezetének időről időre új lehetőségei és tulajdonságai nyilatkoztak meg – mindenekelőtt akkor, ha különleges kihívásokat vagy veszélyeket kellet megoldani.

Az első parancsnokságom alatt például meglepődve állapítottuk meg, hogy a hajónk messzemenően biztonságos, és a tájékozódáshoz nincs szükségünk arra, hogy valamelyik ismert szárazföld közelében legyünk. Az új kétéltű funkciók – mint vízi és léghajó – mellett még a nagyságát és formáját is mindig újra meg kellett változtatni. Sőt, tisztként még én sem tudtam a valódi hosszát, szélességét, magasságát, vagy a fedélzetek igazi számát.

Rémülettel és rettegéssel emlékszem vissza arra esetre, amikor behatoltunk az egyik alsó fedélzetre. Csupán kíváncsiságból és kutatási vágyból, az akkori első tisztemmel erőszakkal felfeszítettük a padlózat egy addig lezárt nyílását. Az ajtó alatt megszámlálhatatlan további kabin és fedélzet vált láthatóvá, ahol ráadásul olyan lények laktak, akik ijesztő módon, nagyon ismerősek voltak számunkra. Nem mintha valaha is találkoztunk volna velük, de különleges kisugárzásuknak és kedélyüknek hatalmas vonzereje volt. Csak nagy erőfeszítésekkel tudtuk kivonni magunkat e mágia alól, és a nyílást újból lepecsételni. Akkoriban esküt tettünk, hogy soha többé nem hatolunk be erőszakkal ezekre a területekre. Egy másik eset a parancsnoki hídon történt, amikor a stáb azzal volt elfoglalva, hogy új készülékekkel segítse a kormányzást és a tájékozódást. Úgy el voltunk ragadtatva az új technológiától és a modern szerszámoktól, hogy a parancsnoki pultba beépített hagyományos műszerekre már alig figyeltünk. A kormányosunk nagy buzgalommal végezte ezeket a munkálatokat. Mindez abban csúcsosodott ki, hogy a meglévő navigációt teljesen új készülékekkel helyettesítette. A következmények azonban katasztrofálisak voltak, és mementóként a mai napig ezek az élmények a hajónapló legszörnyűbb bejegyzései. A navigációs készülékek teljesen rossz irányt mutattak, és a térképészet elvesztette a csillagászati összefüggéseket – mindezt azonban csak utólag fedeztük fel egy másik baleset javítási munkálatainál, és nagyon csodálkoztunk rajta.

Ezután a hajónk olyan utazásokra is alkalmassá vált, amelyekre addig a legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. Már nem csodálkoztunk azon sem, hogy a műszerfal mögött olyan teljesen ismeretlen készülékeket és műszereket találtunk, amelyek optimálisan illeszkedtek a hajóba, de nem szerepeltek az általunk ismert műszaki leírásban, és a működésüket sem ismertük. Csak az alsó fedélzeten tett látogatásunkkor szerzett tapasztalataink alapján csírázott ki bennünk lassan bizonyos tisztelet, és az a felismerés, hogy ezeket a dolgokat nem érthetjük igazán. Nem lehet letagadni, hogy az új kapitány kinevezésekor különösen ezek az emlékek éledtek fel újra, és törtek elő merész összefüggésben. Milyen küldetés áll előttünk? Hová vezet minket az új kapitány?

Visszatérünk a kikötőbe, ahonnan egykor az első küldetésünk indult. Riadót rendeltem el, és teljes fordulatra adtam parancsot a horgony-vetés előtt. Az új kezdet jeleként, és az elkövetkező misszióra való tekintettel, az egész legénységnek a legfelső fedélzeten kellett lennie. Az új munkatársi lista alapján néhány nagyon régi barátunktól meg kellett válnunk, és új stábtagokat is üdvözölhettünk. Természetesen nem csodálkoztunk, hogy ezek a változások egy ilyen hosszú utazás után nem mentek végbe zökkenőmentesen. Az általános morál erősítése érdekében a legénységnek 12 órára bejelentettem egy rövid beszédet, és a parancsnokság hivatalos átadását.

+++ Isten legyen velünk. +++