Pentagram 2008/6

Az ember teremtése Júdás Evangéliumában

 

I. sz. 180-ban Ireneusz egyházatya még aggódva írt Júdás Evangéliumáról. Nemrégiben azonban a National Geographic magazin már világhírként számolt be ennek az evangéliumnak a bemutatásáról, amely 2006. április 6-án, húsvét előtt tíz nappal történt, mint ahogy a Júdás Evangélium eseményei is tizenegy nappal húsvét előtt kezdődnek. Ez az irat aligha kelti fel a történészek érdeklődését, mivel nem szolgál új történelmi tényekkel Jézusról, noha legalább négyszer felnevet ebben az evangéliumban.

 

A gnosztikus irányultságúak azonban örömmel fogadják ezt az evangéliumot, mivel felismerik benne a Nag Hammadi kéziratokban is megtalált hagyományt. Ez nem meglepő, mert a Júdás Evangéliumot tartalmazó korsóban benne volt még két Nag Hammadiból származó kézirat is.

 

A Júdás Evangélium hangneme

Már a bevezető mondat is sok mindent megmagyaráz: „Jézus Iskariotes Júdással folytatott beszélgetése során tett kinyilatkoztatásának titkos beszámolója.” Ez tehát nem a világnak, hanem csupán egyetlen személynek, vagy egy kis, felkészült csoportnak szóló üzenet. Mindez egészen új megvilágításba helyezi Júdás személyét anélkül, hogy a négy evangéliumban megszokott Júdás-ábrázolást használná. Júdás itt a többi tanítvány pozitív ellenképe, akiket még csak nem is említenek név szerint. Jézus háromszor beszél velük, de mindig összezavarodottságot és értetlenséget tapasztal. A tanítványok hamis istenhez imádkoznak, és nem értik, hogy az isteni születésnek az emberben kell végbemennie.

A harmadik és egyben utolsó párbeszéd során Jézus elégedetlen a tanítványokkal, és megdorgálja őket. Az „eltévelyedés szolgáinak” nevezi őket, és megparancsolja nekik, hogy hagyják abba az áldozást. Végül ezt mondja nekik: „Ne küzdjetek velem tovább!” Ez véget vet a Jézus és a tanítványok közötti párbeszédnek, hiszen az holtpontra jutott, és alig hozott valami eredményt. Mindez csak Júdásnak vált hasznára, aki ekkorra már az ideális tanulóként jelenik meg. A négy evangéliummal összehasonlítva, a dolgok itt fordulatot vesznek. A tanítványok nem értik Jézust, és szégyent hoznak áldozati szolgálatukra. Júdás viszont felismeri és megérti Jézust. „Tudom, hogy ki vagy, és hogy honnan jössz: Barbelo halhatatlan birodalmából származol.” Itt nyilvánítja ki magát leplezetlenül a gnosztikus: Júdás tudja, hogy honnan jött Jézus: a múlhatatlan birodalomból, az örök természetből. Jézus pedig megerősíti ezt, és azt mondja: „El fogom mondani neked a birodalom misztériumait, mert neked megvan a lehetőséged, hogy elérd.”

 

A birodalom misztériumai

A következőkben Jézus így oktatja Júdást: „Olyan titkokra foglak tanítani, melyeket még soha senki nem látott.” Jézus elmagyarázza neki, hogy a titkok nem láthatók fizikai szemekkel, hanem csak szellemi érzékekkel, amelyeknek még ki kell alakulniuk az emberben. Az ezután közölt teremtésmítoszban a teremtőt „a láthatatlan szellemnek” nevezi, aki az ige kimondásával teremt. (Az ószövetségi Teremtés Könyvében, a „zsidók” Istene szintén az ige által teremt.)

A láthatatlan szellem azt mondja: „Legyen egy angyal kísérőmnek! Ekkor egy nagy angyal, a megvilágosodott és isteni, Önmagától Létrejött emelkedett ki a felhőből.” Aztán négy másik angyal születik meg egy másik felhőből, akik az Önmagától Létrejött szolgáivá lesznek. Ezután az Önmagától Létrejött létrehoz egy kísérőt, és megteremti az első Fényt, azután a második Fényt az angyalok miriádjaival együtt, később pedig – így tesznek róla említést – ugyanígy teremtik meg a Fény többi eonját is.

 

Adamasz

Figyelemreméltó, hogy nem történik említés Adamasz, a mennyei Ádám teremtéséről. „Adamasz az első fénylő felhőben volt… mindazok között, akiket ‘Istennek’ neveztek.” Ezért Adamasznak az első Fényben levő Önmagától Létrejöttel együtt kezdet és vég nélküli isteni állapotot tulajdonítanak. Ezt követően a második Fényt és a Fény többi eonját teremtik meg.

Itt feltűnő egyezést találunk a zsidó Kabbalával, amely kijelenti, hogy az isteni forrásból tíz fény, tíz „Zefiroth” sugárzik, melyek sugaraikkal elárasztják és kormányozzák a világmindenséget: „Arcuk, mint a sziporkázó láng, és nincs végük, hanem végtelenek. Isten igéje van bennük, amint előtörnek és amint visszatérnek; az isteni parancsnak engedelmeskednek forgószélként rohanva előre, hogy visszatérve leboruljanak a trónja elé.”

A Kabbala is ismeri a mennyei embert, Adam Kadmont, akit sok kabbalista az ember által megérthető első Istennek tart. Egy másik kabbalista kéziratban azt mondják róla: „Amikor megteremtette a mennyei ember alakját, szekérként használta, beléereszkedett, és YHVH néven vált ismertté, hogy tulajdonságai révén felfogható legyen, és mindegyikről külön-külön felismerhessék.” Ezek a tulajdonságok a szent YHVH név négy betűje, melyeket az isteni teremtő erő szimbólumainak tekintenek. Júdás Evangéliumában, az Önmagától Létrejött megjelenése után négy angyal születik, akiket az Önmagától Létrejött szolgáinak neveznek.

Miután az első fénylő felhőben megjelenik Adamasz, létrehozza Széth romolhatatlan nemzetségét. Azokról a fényekről, amelyek most láthatóvá válnak, azt mondják, hogy a romolhatatlan nemzetségben vannak, úgyhogy össze vannak kötve az örökkévalósággal. Széthet nevezik az első embernek, akit romolhatatlan erőkkel ajándékoztak meg. Széth Él angyallal együtt (Él a zsidó Elohim név rövidítése, ami „Istent” jelent), a tudás (Gnózis) felhőjében található.

 

A káosz

Mindig, amikor új lény születik, ezzel egy rendteremtésre szolgáló parancs hangzik el. Valószínűleg – mivel itt egy töredék hiányzik – az Elohim mondják: „Legyen tizenkét angyal, hogy uralkodjanak a káoszon és az alvilágon!”

Először a káosz szót használják, habár nem magyarázzák el, hogy miként keletkezett a káosz. Ezután több kifejezés következik, amelyek a bukott teremtésre emlékeztetnek minket. Egy vérrel beszennyezett „Nebro” (= lázadó) nevű angyal jelenik meg. Nem közlik azonban, hogy honnan származik a vér, és mi okozta Nebro bukását. Saklas (= bolond) angyal ugyanabból a felhőből jelenik meg, mint Nebro…

Ezt követően Nebro hat angyalt teremt, majd Saklas is teremt segítőnek hat angyalt. Ez a tizenkét angyal pedig teremt másik tizenkét angyalt a mennyben, akiknek átadják a mennyország egy részét. Most némi feszültség érzékelhető. A lázadó és a bolond teremtette meg a menny feletti felügyeletet. És nem egy angyal teremtett tizenkét másikat, hanem két angyal hatot-hatot. Ez a kettősség kezdete, mert kezdetben csak Adamaszról, és a romolhatatlan Széthről hallunk. Ezután Saklas azt mondja az angyalainak: „Teremtsünk embert a mi képmásunk és a hasonlatosságunk szerint! És megformálták Ádámot és a feleségét, Évát…” Az ember most Ádám, és felesége Éva, akiket egy bolond teremtett. Az „egység” megtört. Ezt nem említik határozottan, de így magyarázható.

Megfigyelhetjük, hogy az embert nem hibáztatják a bukásért, mivel csupán bolond teremtőjének áldozata.

 

Néhány következtetés

A Teremtés Könyvében Isten Ádámot és Évát a saját képmására teremti. Júdás Evangéliumában viszont elég sok dolog megelőzi ezt: a láthatatlan Szellem, az Önmagától Létrejött Egyetlen, Adamasz, Széth, Él, a tizenkét angyal, Nebro és Saklas.

Az embert, Ádámot és Évát nem Isten teremti, hanem a bolond Saklas.

A Biblia bukásról beszél. Ádám és Éva eszik „a jó és gonosz ismeretének fájáról”, melyet Isten megtiltott nekik. Annak alapján, amennyit a Júdás Evangélium közöl a bukásról, Nebro, a lázadó hibáztatható. Az embert valamennyire meg lehet érteni bolond viselkedéséért, hiszen ő egy megosztott teremtés eredménye. Személyesen nem hibáztatható, de az eredeti élet tiszta, osztatlan és dicső állapotára való ősemlékezése miatt tapasztalja az „elszakítottság” fájdalmát.

E gondolat nyitja az egyetemes tanításokban rejlik. A karma, amivel az ember élete során szembetalálkozik, nemcsak jelenlegi életében halmozódott egymásra. Van egy mikrokozmikus múlt is. Ez azt jelenti, hogy egy nem-megszabadult mikrokozmosznak időről-időre össze kell kapcsolódnia egy személyiséggel az anyagszférában, hogy elérje a megszabadulást. Így találja magát szembe minden új személyiség a múlt örökségével.

 

A halandó ember

Miután Ádámot megteremtették, azt mondják neki: „Élj sokáig gyermekeiddel együtt!” Júdás ezt azonnal megérti, és megkérdezi Jézust, hogy „halandó-e az emberi szellem?”

A kapott válaszból kitűnik, hogy finom különbséget tesznek a halandó „életszellem” és a halhatatlan szellem és lélek között. Jézus azt mondja: „Ezért parancsolta Isten Mihálynak, hogy az emberek lelkeit kölcsönként adja nekik, hogy felajánlhassák szolgálatukat. De a Hatalmas Egyetlen megparancsolta Gábrielnek, hogy Széth nagy nemzetségének olyan lelkeket adjon, vagyis a szellemet és a lelket, amely felett nincs uralkodó.” Ádám uralkodóinak szolgálatára való életszellemmel bírt, míg Széth olyan szellemet kapott, amely felett nincs uralkodó. Mindemellett azonban van Ádám számára remény, hogy megmeneküljön a káoszból és az alvilágból: „Isten odaajándékozta Ádámnak és a vele lévőknek a Gnózist, hogy a káosz és az alvilág királyai ne uralkodhassanak felette.”

 

A feltámadás

Júdás Evangéliumának története hirtelen véget ér, amikor Júdás átadja Jézust a főpapoknak, és nem közöl semmit a feltámadásról, legalábbis nem úgy, ahogy az evangéliumok teszik. Mégis van feltámadás, mivel a feltámadás azt jelenti, hogy a múlhatatlan ember feltámadt a halandó emberben. Júdás Evangéliumában azt mondják, hogy Jézussal ez már megtörtént. Amikor a tanítványok megkérdik Jézustól, hogy hová ment, azt feleli: „Egy másik nagy és szent nemzetséghez mentem.” A tanítványok nagyon érdeklődők, de Jézus azt mondja nekik, hogy „egy halandónak sem lehet kapcsolata vele.” Az örökkévalóság magvából való isteni születésnek végül is végbe kell mennie az emberben. Júdást erről az ösvényről tanítják. Neki megengedik, hogy csatlakozzon a romolhatatlan nemzetséghez. Belép a fénylő felhőbe, ahol Széth szent nemzetsége lakik.

„Lásd, minden el lett mondva neked. Emeld fel a szemed, és nézd a felhőt és a körülötte lévő csillagokat. Az a csillag, amely az utat mutatja, a te csillagod.

Júdás felemelte szemét, és látta a fényes felhőt, és belépett.”

Lilith – az elnyomott női princípium

 

„Amikor Isten megteremtette az első embert, így szólt: ‘Nem jó az embernek egyedül lennie’, és egy asszonyt teremtett számára a Földből, az emberhez hasonlatosat, akit Lilithnek nevezett el. Lilith jelentése: a Földből teremtett nő, aki szárnyaival kapcsolódik a levegőhöz. Nemsokára vitatkozni kezdtek […] Az asszony így szólt a férfihoz: ‘Egyformák vagyunk, mindkettőnk a Földből teremtetett.’ Ádám azonban azt akarta, hogy az asszony fölé rendeltessék, és így történt, hogy Lilith felszökkent a levegőbe és eltűnt.”

 

Ezt az elbeszélést találjuk a babiloni Talmudban.

A történet a továbbiakban arról tudósít, hogy Isten három arkangyalt küldött ki, azzal a feladattal megbízva, hogy hozzák vissza Lilithet. A pusztában találtak rá, a Vörös tenger árterében. Lilith azonban megtagadta a visszatérést.

Az az Isten, akiről itt szó van, nem a tiszta Szellem, az őseredeti Világosságtér, amely mindent magában hordoz, és amelyből minden keletkezik. A Nag Hammadiban talált szövegekből kitűnik, hogy az Ótestamentum teremtési története egy alacsonyabb, tehát második teremtési spirálra vonatkozik. Ekkor már megsértették az Atya-Anya Istenségből eredő szellemi teremtés őselvét, amelyben a kozmikus értelemben vett férfi-elv megszakítás nélküli együttműködésben áll a kozmikus értelemben vett női elvvel. Egy alacsonyabb, a dialektika szintjén teremtő Isten, melyet Jaldabaothnak, vagy Jehovának neveznek, megteremtette a szellemi Fény-Ádám eltorzított kivetülését. Az Apokrifokban a következőt olvashatjuk Jaldabaothról:

Ő azonban, az Elbizakodott, most a Hatalmak dicséretei miatt fennhéjázóvá vált. Féltékeny Isten lett belőle. Felébredt benne az akarat, hogy képet alkosson, pótlásképpen egy másik kép helyébe, és formát alkosson, pótlásként egy másik forma helyébe. Ezért, felhatalmazása alapján megbízta a Hatalmakat, hogy képezzenek halandó testeket.¹

Tehát: Lilith, a női őselv hordozója NEM az isteni Világosságnak áll ellent, hanem Authádész, egy bukott eon törvényeinek. A Lilith-legenda azt mutatja be, hogy az emberiség kollektív, magasabb énjében miképpen keletkezett az a hasadás, amely egy tudatos integrációra vár. A Jaldabaoth által létrehozott torzított vetület és pótlék-teremtmény csak addig tudja fenntartani magát, amíg a férfi és a női elv megtagadja a valódi, egyenértékű egységben végrehajtott együttműködést. Az eredeti teremtési tervben, a Pleroma hatásában, a két kozmikus áramlat tökéletes, kölcsönös odaadásban történő együttműködése elemi alaptörvény:

Ezért, minden olyan szellemi kép, amelyben a férfi (elv) és a női (elv) nem egyesült, nem mennyei eredetű […] olyan helyen, ahol a férfi (elv) és a női (elv) nem egyesült állapotban található, nem vesz lakóhelyet magának a Legszentebb, és az Áldás is csak olyan helyen található, ahol a férfi (elv) és a női (elv) egymással egyesül.²

Ezért Lilith a Vörös tenger sivatagában végzi, a Jaldabaoth-teremtés asztrális mozgalmasságába veszve, kárhozottan. Ott, a dialektikus létezés legmélyebb, vad szövevényében átok sújtja őt, mint egy démont, a férfiak elcsábítóját és a gyermekek elemésztőjét. Neve a „Halvaszületettek Anyja” lesz.

 

Életet adó Menny és befogadó Föld – az idea és a formaalkotás

A Lilith-legendával számos kiadványban találkozhatunk. Lilith a vad, megszelídítetlen asszony őstípusának számít; és ő a nemek harcában az első, sugárzó hősnő is, aki nem hagyja elnyomni magát, és ragaszkodik a férfi és a nő közötti egyenrangúsághoz. Minden nép és kultúra képek és szimbólumok nyelvén fejezi ki a saját teremtéstörténetét. Ezek a történetek az ősok, az őseredeti ok hatalommal bíró erőiről és hatásairól szólnak. Ezért a Lilith-legendához is rendelhetünk egy más értelmezést is, ‘az egyenrangúságért küzdő pár’ magyarázatát meghaladva. A személyes alakok mögött két elvet ismerhetünk fel: Ádámot – az életet adó Mennyet, és Lilithet – a befogadó Földet. Ez a két elv tökéletesen azonos értékű. A megnyilvánulás lehetőségét nélkülöző idea pontosan annyira erőtlen marad, mint a struktúrát meghatározó idea nélkül létrehozott számtalan formai megnyilvánulás.

A két kozmikus elv – a férfi és a női elv – egységének összetörésében a teremtés anyagba zuhanásának sok fázisa közül az egyik megy végbe. Az arkangyalok Lilithet a Vörös tenger árterében találják meg: a női, asztrális elvet magukkal ragadták saját indulatai és érzelmei. A Lilith név a következőt is jelenti: „a Lány, aki a Világosságot foglyul ejtette”. Itt mutatkozik meg a bukott arkangyallal, Luciferrel való rokonság. Semmi esetre sem véletlen, hogy a legenda Lilith és Lucifer nászáról ad hírt. Lilith így válik a „Halvaszületettek anyjává”. A „halvaszületettek” egyrészt ennek a természetnek az emberei, másrészt az elnevezés alkalmazható a bennünk megtalálható sok kedélyáramlatra is, melyek a szívünkben az ösztönök, érzelmek és szenvedélyek vetületeit jelenítik meg. A dialektika erőinek – amelyeket Jaldabaoth, az alacsonyabb rendű teremtő isten jelképez – további fennmaradásához elengedhetetlenül szükséges a két őselv egyikének elkárhozása. Az a tény, hogy ez az átok a női elvet érintette Lilith alakjában, majd később, a „bűnös Éváéban” is, abból magyarázható, hogy az izraeliták kultúrája igen erősen patriarchális volt. Az izraelita kultúrának a régi kelet matriarchális kultúráival – amelyekben nagy istennőket tiszteltek – szemben állva kellett érvényesülnie. A jelenleg ismert legkorábbi Lilith ábrázolás egy sumér terrakotta-dombormű, melyen Lilith felemelt kezeiben egy gyűrűt tart. A szimbólumok pontosan megegyeznek az Ízisz egyiptomi istennő ábrázolásain látható jelképekkel. Lilith mellett mindkét oldalon egy-egy bagoly ül. A bagoly nemcsak az éjszakát és a halált jelképezi, hanem a bölcsességet is, és ezért szentelték ezt a madarat a görög istennőnek, Athénénak.

Lilith madárszárnyakat visel és egy oroszlán hátán áll. A szárnyak – éppúgy, mint az oroszlánok – gyakran a nagy istennők jelképei. Például Maya, indiai istennő egy oroszlánon lovagol. Az említett ábrázoláson Lilith arca egyáltalán nem egy démoni fúria vonásait mutatja, hanem barátságos kifejezést hordoz; orcája Innana sumér istennő arcához hasonlít, amelyet egy alabástrom maszkon láthatunk: a maszkot az Urukban (a mai Irak területén) végzett ásatások során találták.

 

A női (elv) leértékelése az asztrális erők működésétől való félelemből

A női őselv lehasításában és elátkozásában találjuk meg az évezredek során kialakult női ábrázolás magyarázatát. Nagyrészben itt található a női elvvel szemben érzett félelem oka is. Eme félelem másik része az asztrális szféra borzalmas dimenzióinak és hatásainak nem tudatos ismeretéből adódik. Majdnem minden Lilithről szóló legendából ennek a félelemnek a hangját halljuk. Amikor Lilith sötét, pusztító erőit és veszélyes szexualitását mutatják be, akkor ez azon veszélyek képszerű és tehetetlen leírása, amelyek a női elvben rejlenek. „A nőktől való félelem” tulajdonképpen figyelmeztetés, rettegés a kedély mágikus és megkötő hatásaitól, az asztrális erő hatósugarától. Ez a hatósugár a nőkben ugyanúgy működik, mint a férfiakban, csakhogy a nők ezt ős-asszonyi elvként ismerik. Ebből az alapos ismeretből áll elő a negatív nézeteiről való tudás.

A női őselv működése szolgált alapul számos szépségkultusz keletkezéséhez, és ez az elv található a mindig újabb és újabb szépségideálok kialakulásának hátterében is. A folyamat mögött csak felszínesen jelentkezik a tetszés vágya – a női elv öntükrözési indíttatása tulajdonképpen abban a vágyban gyökerezik, hogy magát az Isteniben lássa tükröződni, abban a vágyban, hogy az eredeti állapot újra helyreálljon.

Az „Értekezés a lélekről” című írásban a következőt olvassuk:

Így tehát a Lélek szépségében felékesítette magát és találkozott a Szeretőjével. És a Szerető is szerette őt […] és a Lélek még csodásabban felékesítette magát, hogy tetszésére legyen a Szeretőjének, és hogy az megmaradjon őnála.³

A férfiak az asztrál erők működését gyakran idegennek és félelmetesnek találják. A saját bensőjükből eredő erőktől való félelmüket sokszor kifelé, a nőre vetítik. Ez a magatartás egyfajta védekezéshez vezet, az egyidejűleg megnyilatkozó erős vonzalom mellett, hiszen belső magjában mind a két elv a megváltásra, az újraegyesülésre vágyakozik. Az áhított újraegyesülés egyik leképeződése a férfi és a nő szexuális egyesülésében mutatkozik meg. Eme vonatkozásban nagy zavar uralkodik, a nemek között szinte végtelen a két pólus, a vonzás és taszítás közötti tánc. Az ember bensőjében pedig ugyanezt a két elv közötti táncot figyelhetjük meg, a szív és a fej közötti harcban. Amíg a matriarchális Hold-kultúrákban a kedély szintjén a világot az asztrális szféra működései hatották át, addig a patriarchális Nap-vallások megjelenése óta a racionális nézet, a fej áll előtérben.

Így a női elv elutasítását – ahogy azt a Lilith-legenda leírja – felfoghatjuk a matriarchális időszakból a patriarchális szakaszba való átmenetként is.

A patriarchális szakasz csúcspontján (nyugaton) számtalan nőt égettek meg, akiket boszorkánynak nyilvánítottak. Ahogy a múltban, úgy napjainkban is, a női elven való uralkodási vágy a mozgatórugója a nők ellen világszerte megnyilvánuló elnyomási törekvéseknek. A nőket a jelenben – úgy, mint a múltban – még mindig megfosztják a jogaiktól, megbecstelenítik, elnyomorítják, sőt meg is ölik.

Ennek a minden női jelleg ellen irányuló gyűlöletnek az ereje a mi időnkben is tovább hat. Az említett erő a nők elleni erőszak különböző formáiban nyilvánul meg, a társadalmi élet sok területén, még a nőkkel való nem egyenlő bánásmód ártatlannak tűnő vonatkozásaiban is. A női elv emiatt mindig is mély és fájdalmas sérüléseket szenvedett.

És hova jutottunk mindezzel? Mennyire sikerült Ádámnak megvalósítania a női elv feletti uralmát? Ádám elérte, hogy a világban a férfi-elv racionális, mindig előrenyomuló, dinamikus és agresszív ereje birtokolja a hatalmat. Ezáltal létrejött a magányos harcosok hideg, háborús világa. Ez a világ pedig az egyre hatékonyabb megsemmisítő fegyverek, és a géntechnológiai kísérletek világa, olyan világ, amely életterületünk egyre nagyobb kizsákmányolására tör. Ádám, a női princípiumtól való félelmében eltévedt a hideg intellektus útvesztőjében. A megoldás azonban nem egy olyan változásban rejlik, amely a matriarchális kultúra ismételt kialakulását hozza magával.

Ennek ellenére elkerülhetetlen, hogy ez a fajta változás egy szép napon fellépjen, hiszen világunk minden fejlődési folyamatának követnie kell az ellentétes pólusok közötti állandó váltakozás törvényét. A hatalmi viszonyok cserélődése – azaz: a férfiak hatalmi fensőbbségének egy női hatalmi fensőbbségre való lecserélése – azonban világunk teremtőin kívül senkinek sem segít. Az emberiség nagy, megváltó feladatát ugyanis kizárólag az őselvek hordozóinak tudatos, egyenértékű együttműködésének keretében lehet teljesíteni.

 

Együttesen a közös célra nézni

Ezt a feladatot kapja minden ember, már a születésekor. Ezt a feladatot nemcsak keresztény kultúránk kezdeteinél találjuk meg, hanem az emberiségtörténet minden kultúrájának mítoszaiból ugyanez a feladat szól hozzánk. Hiszen minden mítosz – ahogy a nagy mítosz-kutató, Friedrich von Schelling megállapítja – magából a tudat bensőjéből ered. Ez a folyamat lényünk legmélyebb alapjáig megvizsgál minket – így a mítoszok közelebb vihetnek bennünket saját magunkhoz, és annak a felismeréséhez, hogy miben is áll valódi létezésünk, és mint ebben a világban született embereknek, mi a feladatunk.

Ehhez a feladathoz vezetik el újra és újra mindkét elvet, de az egyik elv mindig eltaszítja a másikat, aminek gyakran kétségek, összezavarodás és tehetetlen düh lesz a következménye. A krízishelyzetekből azonban tudat keletkezik, és ez a tudat elvezethet minket a másik elismeréséhez és elfogadásához. Ebből azután annak a ténynek az elfogadása is kifejlődhet, hogy egy dialektikus világban a pólusok igen erősen közeledhetnek ugyan egymáshoz, arra azonban nincsen lehetőségük, hogy tökéletesen egybeolvadhassanak. Újra és újra meg kell tapasztalniuk az elválasztottságot, és rá kell döbbenniük tökéletlenségükre.

Kizárólag a mind a kettőjükben, tehát a férfiban és a nőben is kibontakozó, és mindkét elvet tartalmazó új lélek képezhet megfelelő alapot ahhoz, hogy a két elv integrációja végbemehessen. A szív és a fej teljes megtisztítása és szerkezeti átalakítása alapkövetelmények, mert így válik lehetővé, hogy a felsőbb természet megújító erői – amelyekben mindkét áramlat harmonikusan együttműködik – megnyilvánulhassanak az emberben. A szívnek, amely minden öntükrözési működés székhelye, meg kell nyugodnia, kiegyensúlyozottá és csendessé kell válnia, hogy tiszta tükörként szolgálhasson az isteni életterület impulzusai számára, amelyek azután felvetülhetnek a fejbe. Ha az emberi szerkezetben sikerül a szív és a fej egységét ílymódon helyreállítani, akkor az isteni Világosság lehetőséget kap arra, hogy ebben az emberben kibontakozzék. Ennek következményeként pedig az emberi rendszerben egy olyan új lény fejlődik ki, amely tudatosan és a szeretettel eltöltve, kapcsolatban áll az örökkévalóság világosságterével.

Vajon mi, emberek, képesek vagyunk-e arra egyáltalán, hogy felfogjuk a csodát, amely bennünk végbemehet? Vajon felismerjük-e ennek a „csodás születésnek” a jelentőségét? Tudjuk-e, hogy mit jelent az, hogy az emberben egy új, isteni ember akar megszületni?

Talán megsejthetünk valamit mindebből. Ebben a sejtésben hatalmas, szent hallgatás rejtőzik, amely létrehozza a Világosság munkájához szükséges teret, és vezetésével az ember képessé válik arra, hogy belsőleg elforduljon a világ hangos zsibvásárától, annak ellenére, hogy ugyanakkor ennek a zsibvásárnak a közepén áll.

Ez a folyamat ugyan nem fogható fel földi értelemmel, mégis, a jelei felismerhetővé válnak. Az isteni kéz láthatatlan marad, de időnként sikerülhet megértenünk az általa alkotott kép egyes részeit. A szív és a fej újraegyesítő folyamatának külsőleg azon emberek együttműködése felel meg, akik átélik ezt a folyamatot. Ebben az együttműködésben nem egymásra tekintenek, hanem együttesen ugyanabba az irányba, ugyanazon célra néznek: mindennek az Istenivel való újraegyesítésére.

Így végzik el a művet, amelyre rendeltettek.

Amikor a férfi nővé lesz,

A nő pedig férfiúvá,

Akkor találják meg önmagukban

az örök egységben lévő legendás képmásukat,

valódi eredetüket,

az alaptalan Mélységben lévő egy és egyetlen ősképet.

Akkor a kettő újra eggyé vált,

ahogy ez az időn kívül létezik.

Ó Idők, akik halljátok szómat,

Adjátok vissza akkor az asszonynak saját helyét

azonos értékűen

a Mélység felett.⁴

—

¹ J. Slavenburg, Kulcs a Gnózishoz, DRP Rosenkreuz Verlag, 50, oldal.

² A Zohár, a Kabbala szent könyve, Diederich sárga Sorozat, 140. oldal.

³ K. Dietzfelbinger: Apokrif Evangéliumok Nag Hammadiból, Dingfelder Verlag, 169. oldal.

⁴ E. van Ruysbeek, M. Messing, A Tamás Evangélium, Patmos Verlag, Válasz a 114. sz. Logionra.

Shockproof – felvértezve a sokk ellen: Rózsakert versus Taipei 101

Egy Pentagram-olvasó gondolatai

 

Az ősi Kínából származó I Tjing orákuluma szerint háromféle megrázkódtatás létezik: az ég, a sors és a szív megrázkódtatása.

Tsjen – A sokk

„Jönnek és mennek a megrázkódtatások: Veszély.

Az ember azonban nem veszít abszolút semmit,

csak meg kell tennie ezt vagy azt.”

 

„Itt nem egyetlen megrázkódtatásról, hanem több sokkhatásról van szó, melyek átélése közben az embernek alig van ideje arra, hogy lélegzethez jusson. Ennek ellenére nem okoznak kárt, ha az ember arra figyel, hogy a mozgás középpontjában maradjon, és így meg legyen óvva a sorstól, a folyamatos ide- és odacsapódástól.”

Ezek a gondolatok arra utalnak, hogy életében minden ember konfrontálódik a sokk egyik vagy másik formájával. Az égi megrázkódtatás, melyet az I Tjing mennydörgésnek ír le, a természetből eredően támad ránk. Minden természeti jelenség, mint a lavinák, az ítéletidők, az áradások és számos más „sokkoló” esemény az égi megrázkódtatásokhoz tartozik.

A második csoportot, a sors által kiváltott megrázkódtatások fajtáit leginkább „óriási pechnek” hívjuk. Értelmünk a balszerencsét nem mindig képes elhelyezni a dolgok logikus menetében. Ekkor azt mondjuk, hogy ez a „sors”, amely egyfelől jelenthet valami megnyugvásfélét, másrészről azonban felfoghatjuk megrázkódtatásnak vagy sorscsapásnak is, mely belső erőt követel, hogy a kívülről jövő veszélynek ellen tudjunk állni. Az igazi erő a veszélyben nem kapkod, hanem megfontoltan cselekszik, miközben a veszedelem a gyengeséget feldúlja, megrendíti, és így az türelmét veszti.

A harmadik sokk a szív megrázkódtatása. Ezáltal eljutottunk a dolog lényegéhez. Az első két sokkfajta kívülről származik, mialatt a szív megrázkódtatása a legbelső lényünkben történő (föld)rengés, melyben a múlt, a jelen és a jövő találkozik.

A szellemi fejlődés a szívben veszi kezdetét. Az örömet és a bánatot is a szívben tapasztaljuk – mint bőséget és egységet, vagy mint ürességet és magányt. Megrázkódtatásnak élhetjük meg az örömet, mely egységként nyilvánul meg, vagy a bánatot, mely a magányban fejeződik ki. Fontos, hogy a két érzés közti folyamatos ide-oda csapongás elkerülése érdekében egyfajta stabilitást fejlesszünk ki.

„Az ember azon fáradozik, hogy igaz módon éljen, és megvizsgálja szívét, vajon nincs-e benne olyan, ami ellenkezik az isteni akarattal. Itt tehát az alázat az igaz élet alapja.”

Talán ez a „shockproof” lét igazi értelme.

A modern Taiwanban a „shockproof” – a földrengésbiztos, ütésálló – kihívása a „Taipei 101” épület formájában ölt testet.

2004-ben 508 méteres magasságával még ez volt a világ legmagasabb épülete, azonban 2007. július 21-e óta a Burj Dubai öt méterrel túlszárnyalta. 2009. végére pedig állítólag elkészül az 541 méter magas Szabadság Torony New York-ban. A Taipei 101 építésze egy dokumentációban leírja, hogy az építkezés folyamán csaknem legyőzhetetlen problémák merültek fel. Az üvegből és acélból álló Taipei építmény egy hatalmas bambuszrügyre emlékeztet. A tervezés során a modernet tudatosan ötvözték a hagyományossal. A bambusz a növekedést, az erőt és a rugalmasságot jelképezi. Az épület nemcsak arra volt hivatott, hogy a fejlődésről tanúskodjon, hanem a földön eddig létező minden építménynél magasabbat akartak alkotni. Taipei és környezete a régmúlttól kezdve bizonytalannak, nyugtalannak számít, mivel itt szinte mindennaposak a földrengések és a tájfunok. A város a földkéreg két tektonikus lemezének hasadékán áll, amely megmagyarázza a mozgások eredetét. A tektonikus lemezek a földkéreg hatalmas, mozgó felületei, melyek többek között vulkánokat és szigeteket alakítanak ki. A Taipei 101 építményének tehát ellenállóvá kellett válnia a természeti katasztrófákkal szemben, miközben az építmény önmaga is veszélyt hordoz. Felépülése óta több szeizmikus mozgást észleltek, mint azelőtt.

Az építkezés folyamán történő vizsgálatok kimutatták, hogy az épülettől mindössze kétszáz méterre a tektonikus lemezek két vonala keresztezi egymást. Ahelyett azonban, hogy leállították volna az építkezést, lehetőséget kerestek arra, hogy megvalósítsák a nyilvánvalóan lehetetlent. Mindenekelőtt azért, mert már egy vagyont invesztáltak ebbe a projektbe és bizonyos értelemben kihívásként és presztízs-épületként tekintettek rá. Tehát leginkább arra a problémára kellett megoldást találni, hogy a toronyháznak egyrészt földrengés-biztosnak kellett lennie, ugyanakkor másrészről az erős szélmozgásoknak is ellent kellett állnia, melyek orkánszerűen ostorozzák a falakat. A földrengés az építménytől együttmozgást (a hajlékony nádhoz hasonlóan), míg az orkán viszonylagos mozdulatlanságot követel meg. Hogyan lehet e két tulajdonságot kombinálni – hogy az eredmény ráadásul még szépségdíjas is legyen?

Az építész az épület sarkaira nyílásokat tervezett, melyek a szelet mintegy megosztják, tehát az kisebb felületen tud beleütközni az épületbe, a toronyház csúcsára pedig nehéz lengéscsillapító került, amely az építményt ellenállóvá teszi a viharokkal szemben. Ha a szerkezet ellen tud állni különböző természeti hatásoknak, akkor, úgymond élheti a saját életét, ahogy az építész szándékozta, akit ez éppen erre inspirált.

Egy asszociáció: Emberként szintén kerülhetünk földrengés sújtotta területre, mindenekelőtt akkor, ha a naponta történő megújulásra törekszünk. Szakmai munkánk során olyan befolyások érnek minket, melyekkel szemben az adott körülmények között tehetetlennek érezzük magunkat. Vannak szituációk, melyekben együtt kell mozognunk, és a környezetünk számára egyfajta ütközőként kell működnünk. Ily módon szolgáljuk a munkafolyamatokat. Ugyanolyan gyakran történik meg az, hogy egy heves vihar, vagy akár orkán söpör végig szakmai vagy személyes életünkön, úgyhogy erősen kell tartanunk magunkat, nehogy feldöntsön bennünket. Ekkor szilárdan kell a lábunkon állnunk, és éppen hogy nem szabad együtt mozognunk. Itt nincs szó ütközőről. Időben be kell vetnünk személyes lengéscsillapítónkat, hogy így megtörjük a vihar erejét. Ez megkövetel bizonyos tulajdonságokat vagy lélekminőségeket, amelyeket nyugalmasabb időben kell kifejlesztenünk. Ha mindez nem sikerül, akkor nagy az esélye annak, hogy elesünk.

Napjainkban, miközben a világban kell mozognunk, különösen a hétköznapjainkban kell megvizsgálnunk, hogy miből merítjük inspirációinkat. Itt nagy jelentősége van a saját magunkkal szembeni őszinteségnek. Ha nem vagyunk készek arra, hogy azért keressünk lelkesültséget, hogy azután szabadon tudjuk eldönteni, hogy mit kezdjünk az inspirációval, akkor semmi sem változik. Az inspiráció arra ösztönöz bennünket, hogy egy bizonyos irányba tegyünk lépéseket. Ennek nem kell mindig kívülről látszania. Az ember ugyanis sok lépést tehet belsőleg is, otthon, a munkahelyen vagy bárhol, ahol nyugodtan a saját bensőjébe pillanthat.

Ekkor az ember belép saját labirintusának világába. A rég kitaposott utak nyomvonala mellett, melyeken gyakran nem értük el, amit kerestünk, most egy egészen más út nyílik meg.

Az eddigi kudarcok emléke ellenére jókedvűen lépünk erre az új útra. Tovább haladva „cipőt váltunk”. És minél inkább észrevesszük, hogy a bennünket körülvevő vidék színe és formája megváltozik, annál jobban növekszik a remény, hogy az útvesztő – mivel erősen vágyunk az újra – ezúttal reagál majd erre. A légkör fokozatosan megváltozik. A lélegzetet mintha elvágták volna. Először minden kopárrá válik, valóban semmi sem növekszik. Az egyetlen, amit észlelünk, az a fákat hajlító erős szél. Aztán azt érezzük, hogy egy olyan tisztasághoz közeledünk, mely – ha igazán akarjuk – mindent képes megváltoztatni. Körülöttünk lassacskán minden kiszínesedik és hirtelen virágba borul. Észleljük, ahogy a szél elcsendesedik, és ismét szabadon lélegezhetünk. Leülünk egy kis padra a szökőkút mellett, és legbelül tudjuk, hogy többé nem kell kiutat keresve a tévedések kertjében bolyonganunk. Beléptünk a szabadságba, melyet kerestünk, a saját, belső vidékünkre. Egyetlen dolgot kell tennünk, ha a hétköznapi élet ismét ide-oda akar vetni bennünket: tovább kell haladnunk ezen a belső úton. Itt találjuk a forrást, melyből újra és újra erőt meríthetünk. Nem kell többé a külvilágban keresnünk az inspirációt, mert az mindig velünk van. Csak belülre kell utaznunk, és felvennünk a kapcsolatot az élet és inspiráció megújító forrásával – saját rózsakertünkben.

A nagy kibékülés

 

A halandó emberbe szemlátomást be van építve egy olyan működés, amely minden észlelést eleve két csoportra oszt: igenekre és nemekre. Te és én, ő és mi, kelet és nyugat. Nyilvánvaló, hogy képtelenek vagyunk bármit is gondolni, cselekedni, mondani, vagy egyszerűen csak létezni anélkül, hogy ezzel egyszerre egyetértést, illetve ellenkezést ne váltanánk ki – számtalan intenzitású és színezetű reakciót, a lángoló lelkesedéstől a mélységes felháborodásig.

 

Az egyik csoportban ellenségeskedést és harcot találunk, egy olyan igen-nem ellentétet, amely számtalan nehézséget teremt: akadályokat, kételyeket, halogatást, bosszúságot, testvérviszályt és háborút. Tudjuk: „ahány ember, annyi féle”, s ahány féle, annyi véleménnyel. Az angol hidegvér ezzel szemben mégis azt állítja: „Több szem többet lát”. Akárhogyan is legyen, a világ nem áll meg a mi véleményünknél vagy tiltakozásunknál. Ami ‘lehetetlen’ mégis megtörténik. „A kutya ugat, de a karaván halad.”

A másik csoportban szűnni nem akaró igyekezettel számolják fel a káoszt, korlátozzák az üvegházhatású gázok és a CO2 kibocsátását, s ítélik el az éhezést és a kizsákmányolást. Kongresszusok végtelen egymásutánjában keresik a megoldásokat, s a demonstrációkon egyebek mellett megújulást és változtatásokat követelnek. Végül azonban minden marad a régiben. „Nincs megoldás” – olyan állítás ez, amelyet mindeddig lázasan tagadtak, ám még soha senki nem volt képes megcáfolni. S végül marad minden a régiben. Akkor most itt szakítsuk félbe ezt az újságcikket, és csak várjuk tétlenül a történéseket? Léteznek azonban más utak is: például megkeresni és felfedni a probléma gyökerét. Ebben a keresésben egyébként először a következő felfedezést könyvelhetjük el: az elutasított igen-nem mechanizmus egyértelműen bennünk rejlik. A „problémát” tehát nem is kell olyan messze keresnünk – talán éppen ennek a belátása lehet a kiindulópont.

A gyűlölet-szeretet viszony

A mi világunkban a termodinamika első törvénye, az energia megmaradásának törvénye uralkodik. Ez azt jelenti, hogy az energia soha sem vész el. Az energia átalakítható egyik formából a másikba, de soha sem tűnik el. Így hát semmi nem veszhet el vagy adódhat hozzá. Sem jó, sem rossz. Semmi sem pusztítható el vagy hozható létre, minden csupán átalakítható. Azzal kell tehát dolgoznunk, ami van.

Nos, mi is létezik valójában? Meglehetősen sok minden. Az igen-nem elve születésétől kezdve úgy viselkedik, mint a sejtosztódás. Mindig egy meghasadt egység. A nagybetűs Egység tehát mindent felölel a „kezdetben volt”-tól, az „igen-nem”-en át, a „sokasodjatok”-ig. A sokasodást – vagyis az „igent” -, amikor rákerül a sor, megtöri a „nem”: a mulandóság és a halál. Amit az igen magához vonz, azt a nem eltaszítja, a legkisebb szervezetben éppúgy, mint a világegyetem egészében. A pszichológiában ezt a jelenséget „gyűlölet-szeretet viszonynak” nevezik.

Az őssejtet, minden létező alapját, hagyományosan „Istennek” nevezzük. Ez egy a számtalan név közül, amellyel a „kezdet” sejtjét jelölik. Ez a mag, amely mindent magába foglal, amelyen kívül semmi sincsen, melyet gyakran Világosságnak és Szeretetnek jellemeznek, s amely sem kezdetet sem véget nem ismer. Ám mégis azt halljuk, hogy „kezdetben volt”. Akkor talán mégis létezik egy kezdet, és így egy vég is?

 

Az eredendő ok meglelése

Isten szeretet – mondták a katárok. És ez a szeretet meg akar nyilatkozni, mert ez létének alapja. Ez egy olyan gondolat, amely különböző szellemi áramlatokban fogalmazódott meg. Megtaláljuk többek között a szufi hagyományokban is: „Elrejtett kincs voltam, és megjelenni vágytam; ezért teremtettem a világot.” (Hadith Qudsi)

Feltehetjük a kérdést: ha Istenen kívül semmi sem létezik, akkor kinek vagy minek nyilvánította meg magát Isten? Nincs olyan ember, akinek értelme képes volna az Isteni lény gondolatait és döntéseit felfogni. Mégis megadatott az embernek, hogy megismerje az ég és a föld titkait, mert ezek őbenne magában foglaltatnak. S ez nem csupán frázis. „Ember, ismerd meg önmagad”, tanácsolják már emberemlékezet óta mindnyájunknak, „és megismered a mindenséget (vagyis Istent).”

Ha képesek vagyunk felfedezni a világunkat meghatározó és uraló kettőség eredendő okát, akkor talán egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz az egységhez, amelyből mindez fakadt. Ez a közeledés kezdetben több kérdést fog felvetni, mint választ. Az értelem számára ez a keresés absztrakció, amely legfeljebb a hitben, képzeletben és fantáziában tud alakot ölteni. Az ember azonban rendelkezik egy képességgel, amely képessé teszi a tudatunkat arra, hogy szavak és fogalmak révén olyan képet hozzon létre, amely túlmutat az értelmen. Ezt valamiféle „észlelésnek” nevezhetnénk: örömteli felismerésnek vagy emlékezésnek egy olyan tudásra, amely mindig is létezett.

 

Az egyetlen működő ereje

A sejtet körülzárja a sejtfal. Tudatunk számára ez a sejtfal jelenti – meghatározásánál fogva – a bent és a kint közötti elválasztottságot. Isten lényében viszont nem létezik sem bent, sem kint. Valójában az ős-egyetlen jelenítette meg Világosságként önmagát. Ez a világosság, ez a fény nem a tűz, de az atyából indul ki, aki az eredendő ok. A Fény rezgés, a rezgés pedig hangot kelt: az Igét. Ez a rezgés, az Ige, a nem-létezőt létezővé teszi, összesűríti az ősszubsztanciát, a tűzet. Ebből az eonokig tartó lassulásból születik meg végül az anyag. Az anyag, a matéria, a tűz lecsapódása világosságra és anyagra bomolva. Isten lényének működése, eredeti energiája ennek a kétpólusúságnak a kölcsönhatásában nyilvánul meg, ebben képes megnyilatkozni.

Az eredeti-egy, ez a kiterjedés és forma nélküli pont önmagát egy statikus létezésből egy dinamikus, tevékeny erővé alakítja: univerzummá, makrokozmosszá, amelyben teremtő energiaként ott nyugszik minden képessége. Ez a lény – amely tehát szó szerint az eredeti-egy képmása és hasonlatossága – nem más, mint a Fényember a maga eredeti alakjában, vagyis semmiképpen nem az a lény, amit mi most „ember” alatt értünk. Az ember, a kozmosz, a Fény és az anyag az ős-egyetlen külső és egyben belső lényege is.

Az eredeti energia kivetüléseként az ember minden képességnek birtokában volt, hogy használhassa az eredeti teremtő energiákat. Birtokában volt a képességeknek és szabad akaratnak, melyekkel tehetett és tett is valamit. Ezt a „tettet” számos névvel illették a korszellemtől, a tudatállapottól vagy az adott céltól függően. Egyszer „a gőg, a hatalommal való visszaélés és önfejűség” kifejezésekkel illetik, vagy általánosságban a „bukás” kifejezéssel, másszor pedig azt mondják, hogy „a saját útját választotta”, vagy egy kissé tágabb értelmezésben ez a tett volt a „föld meghódítása”. Hogy hová is vezetett ez a saját út – amely szélsőséges formájában inkább Isten mellett, mint Istenből való -, azt nap, mint nap magunk körül tapasztalhatjuk: egyrészt a képességek féktelen kibontakoztatásához, másrészt pedig a lényegtől, a Fénytől – „amelyben semmi árnyék sincs” – való egyre fokozódó eltávolodáshoz. Az árnyék, amely arra szolgált, hogy a fényt láthatóvá, felismerhetővé tegye, az egyetlen valósággá vált, a Fény pedig absztrakcióvá, homályos emlékké, amelyet az ember szikraként még magában hordoz.

A Fény oszthatatlan; egyetlen szikra is tűz. Az emberben féktelenül tomboló tűzet a saját maga által teremtett világ korlátai közé zárták. Így töredezett szét mikrokozmoszként az ember olyan mikrokozmosszá, amely nem ismeri többé önmagát. Mert a fény és az anyag harmonikus kettősségét, amely minden fejlődés alapja, ellentétté, ellenségeskedéssé merevítette – dialektikává, amely szó szerint azt jelenti: két hang beszél. Amit az egyik hang mond, annak a másik rögtön ellentmond. Mindez végül a legerősebb jogát juttatja érvényre, a dialektika sarkalatos törvényét. Az ismert mondásból „Szeresd Istent mindenek felett, és felebarátodat, mint tenmagadat” legtöbbször csak a „tenmagadat” tartjuk meg.

Jóllehet ugyanannak a megnyilvánulásnak a két pólusa, tudatunkban a szellem és az anyag olyannyira eltávolodott egymástól, hogy közöttük szinte minden kapcsolat lehetetlenné vált. A világosság még mindig fénylik a sötétségben, ám a rezgéskülönbség miatt a sötétség már alig képes érzékelni ezt.

 

Egy új törvény

A Fénybirodalom törvénykönyve csupán egyetlen szabályt tartalmaz, ám ezt sokféle módon megfogalmazva: „Szeressétek egymást!” Ez a felszólítás nem hagy egyetlen kibúvót sem. Igaz, hogy ez a világ gyakorlóiskola, s így minden ember iskolatársunk, ám a tanulmányok iránya szemlátomást eléggé különböző. Néhányan az iskolatársak közül a nemes építkezés szakmáját tanulják, míg mások fegyverekkel és robbanóanyagokkal foglalatoskodnak. Némelyek az aktuális törvények helyes alkalmazását tanulmányozzák, mások éppen azt, hogy hogyan lehetne ezeket kijátszani. Jól jönne némi pontosítás az „egymás szeretésével” kapcsolatban, ha csak valamelyest is teljesíteni szeretnénk ezt az egyszerű parancsolatot. Ám a felszólítás rövid: „Szeressétek egymást!” Ez nyilvánvalóan sokkal többet jelent azoknál az érzelmeknél és romantikánál, amit köréje szőttünk.

Az eredeti ember képességeinek már csak az árnyékával rendelkezünk. Szeretetünk, legyen az a legmagasztosabb szerelem, feltételes, s ezzel önmagában hordozza a gyűlölet csíráját is. Ez a csíra talán sohasem lesz aktív, mégis jelen van. Énekeljenek bár mégoly líraian is a költők a szerelemről, az a legjobb esetben is csak „szerelmi öröm és bánat” marad.

„Szeressétek egymást!” Ez egyértelműen egy másik szintre mutat: a fény és az eredeti anyag világára, az isteni pólusokra, melyek közt a kozmikus energia, a teremtő ige lángra lobban. Egyrészt a fiú által, mint az ős-egy világosságtere által, másrészt az ige az emberi szívekben, fejekben és kezekben keltett visszhangja által. Ez a harmónia a szellemi iskolák láncolatában, a világot körülölelő gyújtópontok láncolatában öltött alakot. Az idők során a lánc minden szeme egy élő teret alkot, amely segítő kéznyújtás a kereső ember felé.

Noha az egész láncolat egységként működik, a pillanatnyi körülményekhez igazodva minden egyes láncszem más formát ölt: egyszer élesen világító fénynyaláb, másszor csendes erő. A Világosság működése nem mérhető le a követők száma alapján. Utólag szemlélve a szellemi iskolák ezért mutatták fel ritkán azt a sikert, amit átlagos mércével mérve elvárhatnának tőlük. Bármennyire forradalmi, építő és megújító volt is a fellépésük, első látásra nem sokkal több maradt fenn belőlük, mint az egyéni megélések néhány jelképe és az ellenfelek szitokszavai.

Ilyen szitkokról tanúskodnak például a holland nyelvben az olyan szólások, mint a „káromkodik, mint egy eretnek”, „iszik, mint egy templomos”, vagy éppen a „mániás depresszió”, vagy a magyarban a mániákus, amelyek ma is használatra készen várakoznak a szótárakban. A látszat azonban csal: a külső forma jön és megy, de a lényeg elpusztíthatatlanul megmarad, mint egy élettel csordultig telt mag, hogy ha eljön az ideje, kicsírázzon. Erről tanúskodik például a reneszánsz iránt folytonosan megújuló érdeklődés, vagy a napjainkban a hermetikus bölcsességtan iránt feltámadó figyelem. Ez újra és újra az eredeti szellem, amely a kor „ruhájában” jelenik meg. A Világosság, amely elhozta számunkra a kettősséget szüntelenül aktív. A szellemnek csak egyetlen célja van: Isten és ember egységének a helyreállítása. Ez a tevékenysége pedig mindig is jelen van, észrevétlenül, mégis igazán aktívan.

 

Ki a Világ Világossága?

Az Istent és embert összekötő kapcsot a keresztény hagyományokban Jézusnak nevezik. Jézus, az „ember fia” ezt mondja magáról: „Én vagyok a világ Világossága”. De követőihez is így szól: „Ti vagytok a világ világossága”. Érthetjük mindezt tehát úgy, hogy Jézus követői egyenlőek ővele, a Jézusemberrel, az „atya fiával”, s egyben „az embernek fiával”? Hiszen akkor ennek az embernek a lénye átfogja a menny és föld világát! Vajon a ma Jézusnak nevezett ember hús-vér ember volt-e, vagy ő volt az ige, amely tiszta képként a „kevesek” tudatában megelevenedett? Nyelv által szólott az ige? S vajon kéz rótta-e fel az igét? Vagy tüzes betűkkel íratott a „kevesek” szívébe, hogy fénylő tapasztalatként továbbadhassák? Ez a tüzes nyelv nem képes minden további nélkül megnyilvánulni bennünk: olyan erő ez, amely természeti lényünk számára teljesen idegen. Vagy egyszerűen észre sem vennénk, vagy egy szempillantás alatt megsemmisítene minket.

A tűzből keletkezik a fényenergia, a fiú. A Világosság, a fiú küldi el nekünk a tüzet, a szellemet. A kör bezárul. A szellemben minden újra megtisztul. Az erejüket vesztett ellentétek újra rálelnek az isteni harmóniára. A szeretet, amely minket soha el nem hagyott, amely a jók és rosszak fölött egyaránt felragyogtatja a napot, a szeretet, amely a világ igazságát az együttérzés köpenyébe burkolja, azt mondta: „Aki bűn nélkül való, az vesse rá az első követ”.

Így szól annak a fénylénynek a története, aki kétségbeesetten egy árnyékba kapaszkodik, az „én” illúziójába. Noha mindez csupán mesének tűnik, mégis ez időtlen idők óta a mi valóságunk. Azonban a leleplező Világosság egyszer feltárja számunkra mindazt, ami valaha volt, van és eljövendő, mint az időtlen jelenben zajló egyetlen történést. Aki átlát az én illúzióján, az meglátja a nagy kibékülés csodáját: hogy a Fényember soha nem hagyta el őt. A kibékülés csodája pedig abban áll, hogy a Világosságban (vagyis a Szeretetben) tulajdonképpen nincs mit kibékíteni, mert benne sem jó, sem rossz, sem múlt, sem jövő nem létezik.

A kibékülés fogalma a mi dialektikus, tér-időrendi, büntetésen és jutalmon alapuló világunk része. A Világosság számára mi csak egy kitérőt teszünk, amelyről – ha minden jól megy – ismét rálépünk az egységhez vezető útra.

Christian Rosenkreuz-otthon 1958-2008

 

Ötven éve annak, hogy a dél-németországi Calw-ban létrehozott Christian Rosenkreuz-otthont átadták rendeltetésének. Jan van Rijckenborgh nagy jelentőséget tulajdonított annak a ténynek, hogy azon a területen, ahol Johann Valentin Anreae és a Tübingeni Kör működött, a Rózsakereszt egy új, modern munkaterülete jött létre. Az alábbi sorokban H. Albert Úrnak, a Nemzetközi Szellemi Vezetőség tagjának ez év március 7-én, Bad Liebenzell-ben megtartott jubileumi beszédéből idézünk:

 

Ötven év óta áll fenn jó viszony Calw városa és a Christian Rosenkreuz-otthon között, melyet mindvégig a kölcsönös bizalom jellemzett. Ez a jó kapcsolat mindenkor kiterjedt a helyi bankokra, mesteremberekre és üzletemberekre is, amiért rendkívül hálásak vagyunk.

Johann Valentin Andreae, a középkori rózsakeresztesek atyja, tizenkilenc éven keresztül, 1620-tól 1639-ig volt a calwi Péter és Pál Várostemplom dékánja. A 17. században folytatott tevékenységük által a rózsakeresztesek és Calw városa között szoros kapcsolat fejlődött ki.

Ha meggondoljuk, hogy őt tekintik a klasszikus rózsakeresztes iratok szerzőjének, akkor egészen biztosan nem véletlen, hogy az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Szellemi Iskolája olyan központot hozhatott létre ezen a helyen, ahol már ötven éve tartanak konferenciákat, amelyeken nagyon mélyrehatóan foglalkoznak a rózsakeresztesek szellemi javaival.

A klasszikus rózsakeresztesek eszméi az úgynevezett Tübingeni Körben születtek meg, melynek Andreae ifjú kora óta tagja volt. Ehhez a körhöz tartozott többek között Tobias Hess, aki Paracelsus követőjeként vált ismertté, valamint Christoph Besolt, a tübingeni egyetem jogászprofesszora. Besolt-ot a 17. század első felének legnagyobb német jogtudósaként tartották számon.

Andreae korának számos olyan jelentékeny személyiségével állt kapcsolatban, mint pl. Johannes Amos Comenius, Johannes Kepler, Johannes Arndt, August von Lüneburg herceg és az itáliai Tomaso Campanella. Campanella műve, A Napállam ihlette Andreae-t Christianopolis című könyvének megírására.

A stuttgarti hercegi udvarban való tartózkodása idején is, ahol udvari prédikátorként működött, volt alkalma rá, hogy terjessze haladó szellemű gondolatait. Jó példával szolgál erre Antonia von Württenberg hercegnő kabbalista oktatótáblája, melyet a hercegnő a 30 éves háború után a Bad Teinachban lévő Szentháromság-templomnak adományozott. A kutatók egyetértenek abban, hogy ezt az egyedülálló műalkotást Andreae inspirálta, aki hosszú időn keresztül a hercegnő tanára volt. Ezt bizonyítja, hogy ezen a táblán Ézsaiás prófétát Andreae arcvonásaival ábrázolták.

Most azonban szeretnénk még néhány szót szentelni a Christian Rosenkreuz-otthonnak.

Az elmúlt évszázad ötvenes éveiben a Hollandiából érkező támogatás segítségével a Rózsakereszt Iskolája Németországban is megvetette a lábát. Már néhány év eltelte után szükségessé vált, hogy Németországban is munkahelyeket hozzanak létre, mert a műhöz egyre több ember kapcsolódott.

A wimbergi erdő szélén, egy csodálatos telken, tizenegy hónap alatt épült fel az első épület, melyet 1958. március 8-án adhattak át rendeltetésének. Jan van Rijckenborgh, az Iskola vezetője és nagymestere, a konferencia-centrumnak a Christian Rosenkreuz-otthon nevet adta.

Az ötvenes években létesített főépületben a konferenciák látogatói számára berendezett hálóhelyiségek, az étterem, a konyhák, az irodahelyiségek és az állandó munkatársak lakásai kaptak helyet. A kezdeti időszakban az étkezde felét templomnak is használták.

Az első húsz esztendő folyamán a Christian Rosenkreuz-otthont számos svájci látogató is támogatta, mert abban az időben ott még nem volt konferenciahely.

Ennél a kezdetnél azonban nem álltak meg. Tizenegy hónapos építési munkát követően, 1964. augusztus 16-án, a Rózsakereszt Krisztián-templomot is felavatták, és átadták rendeltetésének. Ennél az eseménynél kb. 2200 tanuló volt jelen, akik nemcsak számos európai országból, hanem Kaliforniából és Brazíliából is érkeztek.

Közösségünk munkája számára ez roppant nagy jelentőségű fejlemény volt, mert ettől kezdve egy 600 személyes templom állt itt, Európa szívében, a rózsakeresztesek klasszikus földjén.

Az ezt követő években az építési munkálatok tovább folytatódtak egészen a kilencvenes évek elejéig, mert egyre több háló-, és tartózkodási hely vált szükségessé, többek között a gyermekek és a fiatalok számára is. Napjainkban az iskola tanulói és tagjai havonta két hétvégi konferencián vehetnek itt részt.

Ezeken a konferenciákon a Biblián kívül a gnosztikus evangéliumokról, a hermészi iratokról, valamint India és Kína szent könyveiről, és különösen a klasszikus rózsakeresztes iratokról beszélünk…

Ezen iratok közül a legismertebb a Christian Rosenkreuz alkémiai menyegzője anno 1459. Ez a mű az elmúlt évszázadok folyamán mindig nagy figyelmet keltett, és terjedelmes magyarázatokat írtak róla, mert az ember szellemi fejlődésének számos aspektusát tartalmazza. Egy régi tanulótársnőnk, aki nagyon intenzíven foglalkozott a klasszikus rózsakeresztesekkel, néhány évvel ezelőtt erről a műről a következőket mondta: „Ez a könyv, megjelenésének pillanatától kezdve bestseller volt, és egészen napjainkig az is maradt.”

Amint már a cím is utal rá, ebben a könyvben Andreae nagyon részletesen egy szimbolikus menyegzővel foglalkozik, Christian Rosenkreuz „kémiai” menyegzőjével. A csúcspontot és az ideált eközben egy emberpár fejlődési útja képezi, melyet egy magasabb életre transzformálnak.

Örökkévalóságról örökkévalóságra

 

Tudás – képesség – akarat – bátorság – cselekedet – hallgatás

Minden beavató-tan vörös fonala, az idők kezdetétől egészen „az utolsó napokig”, az összes teremtmény, minden kultúra és a világ minden helye számára ugyanaz. A teremtési napok során át – az egyik csavarmenettől a másikig – mindig érvényesek a Zarathustra óta különböző változatokban fennmaradt szavak:

Tudás – képesség – akarat – bátorság – cselekedet – hallgatás.

A beavatáshoz közeledő ember tudata a régi időkben a testérzetből, az ember állati, animisztikus részéből fejlődött ki. Azt mondhatnánk, hogy a misztériumok függönye fokozatosan emelkedett fel. Az ún. gyökércsakránál kezdődött, hogy aztán a szívcsakrán keresztül felemelkedjen a fejbe, a „koronacsakránál” történő beteljesedésig. Ez vezetett az elsősorban Ázsiában ismert Buddha-ábrázolásokhoz, melynél a szobor vagy kép fején egy fenyőtoboz alakú fejdísz található, amely a pinealis vagy tobozmirigy – a kis, fenyőtoboz-szerű középagyi mirigy – jelképe.

Azonban időszámításunk kezdete óta, amely az individuum mentális fejlődésének is a kezdete, a fejlődési folyamat egyre inkább megfordult. A lény legmélyebb rétegeiből – először talán még észrevétlenül – belátás és megmentés utáni vágy emelkedik fel. Habár mindezt még nem érti meg teljesen, mégis mélyen megrendíti az embert. Az ezáltal keletkező új tapasztalatokra reagál az intellektus, amire aztán a szív is válaszol. Miután a szív és a fej kapcsolata során egyfajta tisztulás megy végbe, ez a folyamat végül minden fizikai szervet is befolyásol és megváltoztat, még a „mélyben” ható ösztönös erőket is. Az evangéliumok az új korszak beavatási útjára történő áttérést az alábbi jelképes utalással ábrázolták:

„És a templom kárpitja a tetejétől az aljáig kettéhasadt” (Mk 15, 38).

Az általában „templom”-nak fordított görög „náos” szó azonban valójában a „legszentebb”-et jelenti. Nyelvileg a „hajó” szóval rokon kifejezés, és ugyanúgy emlékeztet a mózesi szövetség bárkájára, mint Noé bárkájára, és természetesen a keresztény templomépületek „hajóira” is. Így pecsételik meg az új szövetséget – az Új Testamentumot.

Amíg tehát az ókorban a pinealis új funkciója a fejlődési folyamatok csúcsát jelentette, addig mindez manapság a kezdet kritériuma. Ezt az első lépést a régi rózsakeresztesek a 17. században az „Istentől való megszületésnek” nevezték. Az egyetemes, megújító erő tehát a vesékig és a velőig hat.

A tobozmirigy az érzékszervi és az érzékek feletti, a fizikai és a szellemi, az emberi és az isteni világ közötti híd. Aki nem csak akadémiailag foglalkozik az emberi testtel, az felismerheti, hogy a tobozmirigyben a tiszta, kozmikus energia miként serkenti egy olyan hormon képződését, amely az összes többi hormon termelődése és szabályozása szempontjából alapvető jelentőségű. Azok a hormonális folyamatok, amelyek önmagunk és környezetünk észlelésével kapcsolatosak, ettől az egyetlen hormontól függenek, és – nagyon leegyszerűsítve – lényegében a középagyban zajlanak le. Identitás, önmegvalósítás és szaporodás egy olyan láncon „függenek” (görögül hormos= lánc), ami a pinealistól a hipofízisen, a pajzsmirigyen és a timuszmirigyen át, egészen a vesékig vezet. Tehát felismerhető, hogy a bibliai jelképrendszer mögött természetes, élettani folyamatok is vannak. A tobozmirigy által az ember és az isteni hatalmak között képezett hidat vagy összeköttetést (religio) a régi időkben szimbolikusan fejfedőkkel ábrázolták. Ilyenek voltak a hegyes kalapok (törpéken és varázslókon), a „korona-mennybolttal” díszített császári koronák (kereszttel a tetején, ami a Szellemtűz jele), csakúgy, mint a tibeti vagy más szerzetesrendek csuklyái.

 

Tiszta gondolkodás, tiszta szív, tiszta megkülönböztetés

Az első lépések egyike a gondolkodás megtisztítása. Ezáltal lehet a fejet lassanként „főszentéllyé” alakítani. Ezért hasadhat a tudatlanság kárpitja „a tetejétől az aljáig” ketté. A szívnek a beavató folyamatok során játszott fontos szerepét manapság aligha kell magyarázni: A népezoterika rózsaszín hulláma, a „Flower Power”, és a hippi mozgalom vezetésével – melynek jellemző szlogenje a „szerelmeskedj, ne háborúzz!” volt – már évtizedek óta, különféle módokon utalt rá, hogy a „szív útját” járjuk. Így sok emberben megnyíltak a kapuk más tudatrezgések számára. A szív megtisztítása ugyanis éppúgy a beavatás középpontjában áll, mint ahogyan a szellemszikra is a mikrokozmosz közepén helyezkedik el. Ennek során egy új, tiszta megkülönböztetési képesség emelkedik a személyes rokonszenvek és ellenszenvek fölé, és mindenki javára irányul.

Az intellektuális tudás, legyen az bármilyen értékes, hatalmas ellenerőket hívhat fel, ha nem válik bensőséges, lelkesített és megélt tudássá, azaz képességgé! Mégsem mondhatjuk, hogy „Mivel minden a belső felismerésen – a Gnózison – múlik, lemondok minden könyvből megszerezhető tudásról, és csak belső ismeretekre törekszem”.

„Tudás és képesség egy párt alkotnak”. A Zarathusztra-idézetben ez az iniciáció, az önbeavatás alapja, ami akaratot és megerőltetést követel. Ezzel az idézet második fogalompárja előtt állunk: akarat és bátorság.

Nem elég sokat tudni, az utat ismerni, széles és mély látókörrel, tudományos, vagy világ- és nyelvismerettel rendelkezni: aki az utat nem akarja valóban járni, az egyhelyben toporog. Sem áradozó kívánság, sem lelkes fellángolás; sem valamilyen spirituális tan vagy hagyomány követése, sem pedig üres szólamok vagy kiszabott törvények nem elegendőek ebben az esetben. Akarni azt jelenti: egy ideált megérteni, belülről felfogni, célul kitűzni, és naponta elhatározni az elérését.

 

A tiszta gondolkodástól a tiszta cselekedetig

Minden beavató útnál arról van szó, hogy „erőt kell venni valamin”. Ez azt akarja mondani, hogy el kell fordulni e világ urától, hogy teljesen odafordulhassunk minden világ urához. Azonban: ami az eredeti birodalomnak nyereség, az e világ urának veszteség. És melyik úr mond le szívesen az alattvalójáról, aki hatalmának alapját képezi? Ezért természetes, hogy egy beavatási úton gyakran akadályok is emelkednek. Másképpen kifejezve: A természet legyőzésének ára van. Az akarás ezért azt is jelenti, hogy készek vagyunk „megfizetni” ezt az árat. És mivel ez a követelés nem előrelátható és felbecsülhető, hogy mikor és milyen rátákban hajtják be, arra van szükség, hogy már előre bensőleg és alapvetően elforduljunk ettől az ismert világtól, és minden fenntartás nélkül az új, ismeretlen világnak szenteljük magunkat.

Akkor igaz lesz, hogy bele merünk ugrani az ismeretlenbe, Márk 10,21 szavai szerint: „Add el minden vagyonodat, és […] kövess engem”. Ez ugrás a hideg vízbe és egyben a lángoló tűzbe is – ugrás fenntartások nélkül. Így válik az eddig csak lelkes akarás élő bátorsággá.

Most arról van szó, hogy amit az imént megígértünk, azt valóban tegyük is, és tartsunk ki benne. Akkor a belső keringést naponta megélt, cselekvő odaadással tápláljuk, s így a bátorság és tett újra és újra megújítja és megerősíti a tudást és az akaratot. Így a cselekedet is egyre jobban sikerül. És ha ebben az értelemben „a legnagyobb a szükség”, ahogyan a szólás is tartja, akkor „a segítség is a legközelebb van”, vagyis a Szerzet különleges segítsége.

A híres Zarathusztra idézetben végül a hallgatást említik. Ennek három nézete van: Az egyik nézet Krisztus követése az életvitelben: „Mindazáltal ne az én akaratom, hanem a Tiéd legyen.” (Lukács 22,42)

Egy másik nézet a belső csend, egy intelligens diszkréció, amely a lehető legkevesebb ellenerőt hívja fel és provokálja. A harmadik nézet pedig az olyan emberekre jellemző hallgatás, akik úgy tudnak és cselekednek, hogy közben semmilyen más dolog sem tántoríthatja el őket.

 

Az alkímiai formula: Kérj, olvass, cselekedj és találj

A régi alkimisták mottója az volt: „Ora, lege, lege, lege, relege, labora et invenies – kérj, olvass, olvass, olvass, ismét olvass, dolgozz – és találni fogsz. Fulcanelli, az egyik legnagyobb alkimista írta a Katedrálisok misztériumát. Ez a könyv rámutat a külső alkímia, az egyes ember beavatási útja, és az egész világ és emberiség fejlődése közti összefüggésekre. Fulcanelli a végén Zarathustrát idézi, és ehhez magyarázatul, teljes összhangban a fent leírt metafizikai út kiindulópontjaival, ennyit fűz:

„Nem elegendő buzgónak, aktívnak és kitartónak lenni, ha nélkülözzük a szilárd elvet, a konkrét alapot, ha mérhetetlen lelkesedés vakítja az értelmet, és az elbizakodottság leigázza az ítélőképességet. […] A misztériumok felismerése nagy alkalmasságot és pontosságot feltételez; éleslátást a tények megfigyelésénél; egészséges, kiegyensúlyozott és logikus szellemet; eleven, de nem egzaltált képzelőerőt, és égő vágyakozást egy tiszta szívben.

Mindemellett elvárja a legnagyobb egyszerűséget, valamint a teljes közömbösséget mindazokkal az elméletekkel, rendszerekkel és hipotézisekkel szemben, amelyeket az ember általában minden nyomtatott könyvvel szemben tanúsított jóhiszeműségből – vagy azok szerzői iránt érzett tiszteletből – ellenőrzés nélkül átvesz. Azt akarja, hogy a jelöltek tanuljanak meg inkább a saját fejükkel, mint másokéval gondolkodni. […]

Végül, ha a sok-sok évi fáradozást siker koronázta, a bölcs, e világ hiúságainak teljes megvetésével közeledni fog az alázatosakhoz és az örökségből kitagadottakhoz – mindahhoz, ami idelent szenved, harcol, panaszkodik és kétségbeesik. Mint az örök természet névtelen és néma tanítványa, mint a határtalan irgalom és szeretet apostola, hű marad hallgatagságra tett fogadalmához. Ismereteit és jócselekedeteit illetően a beavatottnak örökké hallgatnia kell.”

Aztán, hogy most az alkimisták fizikai és metafizikai útját, vagy egyedül a metafizikai utat választjuk: Mindkét út a „bukás”-nak és „az Atyához való visszatérés”-nek azon az ősrégi hagyományán alapul, amelyet a sok módosítás ellenére az „ortodox” zsidó-keresztény tanokban ma is őriznek. Ezt az egyetemes hagyományt, amely dogmáktól és a tekintélyektől, időtől és kultúrától független, az egyetemes tanokban – Hermész Triszmegisztosz neve után – hermetikának hívják. Számtalan irat maradt fenn, amelyek szerzőjének Hermészt tartják. Ezek között találhatóak azok a meghatározások is, melyeket Hermész Triszmegisztosz adott tanítványának, Aszklépiosznak. Itt, a Krisztus utáni harmadik században ugyanaz csendül fel egyiptomi földön, amit Zarathusztra kilenc évszázaddal korábban Perzsiában mondott.

Hermész így szól Aszklépioszhoz:

„Lehetőségetek van megszabadulni, hiszen mindent nektek ajándékoznak. […] Megvan az ahhoz való szabadságotok is, hogy semmit se akarjatok megérteni. És megvan a szabadságotok ahhoz, hogy hiányában legyetek a hitnek és elcsábítsanak, hogy a valódi dolgok ellentétét értsétek. […] De magatok Istenné is válhattok, ha akarjátok; ugyanis ez lehetséges. Ezért: akarjatok, értsetek, higgyetek, szeressetek, és azzá lesztek!”

Ez lényegében megegyezik a Zarathusztrától fennmaradt jelmondattal:

„Tudás és Képesség – Akarat és Bátorság – Cselekedet és Hallgatás!”

Felkelés vagy feltámadás

 

Irányított interkozmikus reakciók megváltoztatják a bolygókat és az embereket

 

George Orwell angol író, az 1984 című ismert könyv szerzője vezette be az azóta ismertté vált kijelentést: „Big brother is watching you” („A nagy testvér figyel téged”). Ebben a művében egy olyan államot ábrázol, melyben mindenkit megfigyelés alatt tartanak. Amint a közelmúltban felfedezett levéltári dokumentumok bizonyítják, Orwellt magát az angol titkosszolgálat szinte egész élete folyamán figyeltette.

A mai Internethez hasonló első számítógépes hálózatot a múlt század közepén az amerikai hadsereg hozta létre belső adminisztrációs, kommunikációs és más ellenőrző feladatok ellátására. Az idők folyamán mindez hatalmas multi-mega-computerhálózataival egy olyan egész világra kiterjedő eszközzé nőtte ki magát, amellyel majdhogynem minden digitálisan rögzíthető, ellenőrizhető, lehallgatható és megfigyelhető. A virtuális valóság hatósugara gigantikus méreteket öltött, végkifejlete pedig egyáltalán nem belátható. A jól ismert „Google Earth” csak a csúcsát képezi egy képzeletbeli digitális valóságnak, az emberek számára pedig csinos kis játékot jelent.

 

Tagadni – nevetségessé tenni – elsajátítani

Világviszonylatban a legtöbb kormány tagadja, és kétségbe vonja, hogy a Földet és annak lakóit pontos megfigyelés alatt tartanák más, nagy valószínűség szerint magasabb rendű intelligenciák, bárhonnan származzanak is. Ezt a tényt, félelemből és önérvényesítő törekvéseik miatt, a kormányzatok – a mexikói és a francia államvezetés kivételével – még mindig nem merik beismerni. Azonban annyira megszaporodtak azok a látható jelenségek, amelyek erre utalnak, és amelyeket teljesen alátámasztanak a hivatalos televíziós adásokban is részben ismertetett műholdas megfigyelések, hogy az egyszerű tagadás immár értelmetlenné vált. Időközben még a római egyház is beismerte, hogy valószínűleg létezniük kell más, magasabb szintű kultúráknak is.

A tagadást követő második fázis, a nevetségessé tétel és hihetetlennek minősítés szakasza is mostanra már csaknem teljesen lejárt. Jelenleg a harmadik fázis van soron: az elsajátítás – vagyis a saját haszon érdekében történő alkalmazás. Ha aztán körbepillantunk „e világ állatkertjében”, akkor felmerülhet a kérdés, hogy most végül is ki kit tart megfigyelés alatt, vagy ki képes a másikat jobban átlátni, és miért.

Valóban létezik egy kollektív, elektromágneses mező, amelyben minden gondolat és érzés nyomot hagy maga után. Az ember mentálisan ebből táplálkozik, és érzelmileg is ettől hagyja befolyásolni magát. Az ősi indiaiak ezt Akashá-nak nevezték, amely nem csak a Földet fogja körül, hanem az egész megnyilvánult világegyetemet. Úgy tűnik, hogy az idő többé-kevésbé megérett arra a felismerésre, hogy feltételezett egyedülállóságunk és autonómiánk nem más, mint illúzió.

 

Az anyag valójában nem létezik

Az efézusbelieknek írt levél 6. részének 12. szakaszában megemlített „gonoszság lelkei…, melyek a magasságban vannak”, akik mind a Gnózis, mind pedig a modern Rózsakereszt irodalmában Arkhonok és Eonok néven szerepelnek, egy teret alkotnak, ami a Rózsakereszt Iskolájában a tükörszféra gyűjtőfogalom alatt vált ismertté. Miután ezek a finomanyagi összpontosulások intelligenciájukkal az emberiséget minden szinten befolyásolják, az ember sokkal kevésbé önálló, mint ahogyan azt képzeli. Újra és újra bebizonyosodik, hogy még akkor sem „lát tovább az orránál”, amikor nagy intenzitással, saját eredete után kutatva vizsgálja a mennyboltot. A múlt évszázad elején Albert Einstein „egyesített tér-elméletében” megállapította, hogy anyag a valóságban nem létezik, és minden látható univerzum csak „időben összesűrűsödött elektromágneses mező”. 1920-ban így írt ezzel kapcsolatban: „Az általános relativitás-elmélet szerint a teret anyagi tulajdonságok töltik ki: ennek értelmében tehát létezik egy éter”.

Napjainkban úgy tűnik, hogy a Föld a lázadás állapotába került a lakói által elkövetett számos visszaélés és szeszélyeskedés következtében. Emiatt egyensúlyának felborulása egyre fenyegetőbb ténnyé válik. Amennyiben bolygónkat élőlénynek tekintjük, megállapíthatjuk, hogy az nem hagyja többé kizsákmányolni és leigázni magát. Az ember a tátongó sebeket tapaszokkal próbálja gyógyítani. Bármennyire jó szándékkal teszi is ezt, a Földet más befolyások irányítják. A Nap impulzusairól és a kozmosz hatásairól van szó, melyek az embert tetteinek következményeivel szembesítik.

Ezért írta Jan van Rijckenborgh a Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című könyvének 7. fejezetében:

„Mindenekelőtt egy olyan életszakaszban, mint a miénk, melyben számos történés egyedül a mágneses befolyások hatásaival magyarázható, mérhetetlen fontosságú, hogy a kereső ember felismerje az események összefüggéseit.”

Ezzel együtt az ember, vélt nagysága ellenére, nem jelent aktív tényezőt. Tulajdonképpen semmit sem képes irányítani. Minden pozitív kezdeményezés ellenére legfeljebb csak a felszínen kapirgálunk, és túlbecsüljük önmagunkat. A Nap a Földet és annak lakóit, a naptest hatáskörén belül megújító tevékenységre és messzemenő valódi kibontakozásra ösztönzi. A rózsakeresztesek ezt nevezik „Vulkánusz hatásának”. E névvel illetik a Nap mögött álló szellemi Napot, mely személytelen szeretettel mindent a nagy lehetőségek terébe állít. Rezgései a lélekembert a tér és idő határai fölé emelik, hogy beteljesedésre és további szellemi tudatossá válásra ösztönözzék. Mindez a korlátoktól való teljes elszakadást és örök alakulást jelent.

Azonban ilyen messzire egyelőre még nem jutottunk el. Ha látjuk körülöttünk a Föld állapotát, megállapíthatjuk, hogy az ember beteg, és saját élet-klímáját pusztítja. Magában az emberben gyógyító erők működnek, melyek által testének sejtjei és szervei intelligensen reagálnak a benne lévő betegség-gócokra, anélkül, hogy ez számára tudatossá válna. Egészében véve ugyanez történik bolygónkon az emberiséggel is. Egy tudatunk fölött álló és irányított interkozmikus reakció helyreigazító gyógyszerként hatást gyakorol a földi feltételekre. Az emberiség lelkében pedig fokozottan megmutatkoznak ennek eredményei.

A klasszikus rózsakeresztesek írásaiból megtudhatjuk, hogy ezek a reakciók nem csak napjainkban, vagy a közelmúltban léteztek. „Isten bölcs akaratának küldötteiről” tesznek említés, melyek „Cygnus-ban és Serpentarius-ban [a Kígyó és a Hattyú csillagképben] jelentek meg, hogy megsegítsék az emberiséget”. Jan van Rijckenborgh három misztérium-bolygóról beszél, melyek sugárhatásai egészen a Földig elhatolnak.

Jelenleg számos embernek van tudomása azokról a növekvő sugárhatásokról, melyek a világegyetem meghatározott területeiről befolyásolják a Földet. A tudósok arra számítanak, hogy a korszakunkban egyre növekvő radioaktív gamma-sugárzás, finom hatása révén sok mindent megváltoztat majd. A gamma-sugárzás röviden szólva egy olyan láthatatlan elektromágneses sugárzás, amely exponenciálisan magasabb rezgéssel rendelkezik, mint az ibolyántúli- vagy a röntgen-sugarak. Így például egy szuper- vagy hipernova esetében egy olyan gamma-villám keletkezik, amely a világegyetem egy másik szegmentumában még a viszonylag közeli égitesteket is elpárologtatja.

A gamma-sugárzás nagyon erősen befolyásolja földünk atmoszférájának levegőmolekuláit, s ezzel együtt a légzésünket is. A sugárzás „feltöri” a levegőmolekulákat, a szabad atomok pedig végzetes hatást gyakorolnak az ózonrétegre. Ezenkívül egy gammafront támadja az ionoszférát, és befolyásolja hírközlési technológiáink azon magas rezgéseit, melyek különösen testidegen, digitális frekvencia-mintával rendelkeznek.

 

Kozmikus sugárzásból eredő tiszta energia?

Különböző kutatók bebizonyították, hogy az elektromágneses mezők közvetlenül hatnak az emberi szervezetre. Sejtbéli és kémiai változásokat okoznak. Ezáltal az agy és más szervek irányító impulzusai esetlegesen nem a megfelelő módon továbbítódnak és mennek végbe. Az úgynevezett elektroszmog következtében, amely mindent átjár, és lehetetlen elkerülni, az emberek komolyan megbetegedhetnek. A tudomány ezért nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy meg nem terhelt, tiszta energiákat fogjon fel. Erre mindenekelőtt a sarkokon van lehetőség. Ugyanakkor magfúzió által is megpróbálnak tiszta energiához jutni, s ezáltal helyettesíteni a maghasadással járó folyamatokat. Nem beszélve a világegyetemből származó energiák utáni kutatásról, melyek révén a világ teljes gazdasági rendszere megváltozhatna. Itt akaratlanul is Tesla neve merül fel bennünk. Ez a korábban sokat szidalmazott tudós a 20. század elején, a kozmikus sugárzásokat tanulmányozva kijelentette: „Meghódítottam a kozmikus energiát, és egy készüléket működtetek vele.” Az UNESCO ugyan Tesla-évnek nyilvánította a 2006-os évet, ezt az impulzust azonban szélesebb körben elhallgatták.

Az elmúlt évszázadban először irányították a figyelmet azoknak a feltételezett és az egyéni tudattól függő, mindeddig még nem mérhető, éterinek ható energiarészecskék létezésére, melyeket tachyonoknak vagy neutrinóknak neveztek el, s melyekbe feltételezések szerint a világegyetem ágyazódik. Az univerzum életerejét a tachyonok „szabályoznák”. A teremtési folyamatba rendszert, irányt és tudatot visznek bele, és mozgásban tartják azt. Ezek őrzik meg a teremtő impulzusok által megérintettek legmagasabb teljesítőképességének az emlékét is. A tűzön, vízen, levegőn és földön kívül ezek a tachyonok képviselik az „ötödik anyagi elemet”.

Működésbe hozásuk és alkalmazásuk szub-molekuláris szinten változtatná és erősítené meg az energiát, ami által az ember is egy magasabb szintű anyagi tudathoz juthatna hozzá. Mi történik velünk? Valóság ez, vagy játék? Mindenesetre földünk nagy feszültségeknek van kitéve. És bárhogyan is, de az embernek erre reagálnia kell – különösen a fiatal embernek, aki számára a lehetőségek korlátlanoknak tűnnek.

Ezoterikus körökben, de a modern Rózsakereszt Szellemi Iskoláján belül is, a kozmikus sugárzásokat illetően, javító és regeneráló behatásokról beszélnek, melyek a naptesten belül, amelyhez tartozunk, újra visszaállítják az eredeti viszonyokat. Az elmúlt évszázad hatvanas éveiben megrendezett Aquarius-konferenciákon Jan van Rijckenborgh mélyrehatóan elemezte az éghajlati változásokat, a sugárhatásokat, és az emberi tudat megváltozását. Hermész egykor megállapította, hogy Isten maga az örökkévalóság, és az örök teremti a világot. A világ hordozza az idejét, az pedig a nemzedékek áradatát. Ez megszámlálhatatlan lény, köztük az ember, tarka sürgés-forgását jelenti. A világ hozzájárul az ember – mint mikrokozmosz – örök alakulásához. A Föld az emberiség iskolája. Ebben az értelemben a Föld sokkal többet tesz annál, mint hogy csak hordozza az embereket, és elviseli önző kísérleteiket.

 

Az első feltétel az önismeret

Újra elérkezett egy olyan pillanat, melyben az ember elhagyhatja a mulandóságot. A Föld és lakóinak egy magasabb szintre történő transzformációja egyértelműen elkezdődött. Az új energiák a lélek táplálékforrásai, ugyanakkor pedig az emberiség számára próbatételt is jelentenek. Ahhoz azonban, hogy ezeket az energiákat korunkban helyesen és célra irányultan vehessük használatba, az embernek újra meg kell ismernie önmagát. Kizárólag ezzel az ismerettel képes arra, hogy a múlt kényszerítő befolyásait, a karmát semlegesítse. Ekkor a mában nem teremt már többé új karmikus okokat. A tudatosan átélt jelen ugyanis jövőt ajándékoz az embernek. Ez a lélekemberiség útja.

Az egyik embernél arról van szó, hogy tudatos, belső együttmozgással átlépjen egy másik életritmusba. A másiknál pedig a korunk lehetőségeivel és változásaival való szembenállás esete áll fenn. Más szóval: Vagy feltámadás az életben, vagy pedig felkelés és lázadás az élet ellen.

A felkelés az egész világon alakot ölt, és számtalan formába burkolózik. Úgy tűnik, az ember már egyértelműen semmivel sincs egységben.

A demokrácia például, melyet a nyugati világban sokáig ideális állapotnak tekintettek, elérte lehetőségeinek határait. Más szavakkal: horizontális szinten, vagyis a „természet keresztjének vízszintes gerendáján” új fejlődésre nincs többé lehetőség, csak ismétlésekre. Kizárólag egy magasabb terület erői képesek arra, hogy áttörjék az alacsonyabb határait, és ebben az értelemben valóban tovább segíthessenek. Amennyiben az emberiség nagy csoportjai – az új kozmikus befolyásoktól ösztönözve – a kereszt középpontja felé törekednek, a függőleges gerenda mentén eljuthatnak a feltámadáshoz. Ekkor következhet be fejlődés, és jöhet létre új társadalmi forma, a „szent demokrácia”, amelyben az emberek belső egységben, valóban találkoznak egymással. Ebben az egységben megszűnik az eddigi természethez-kötöttség.

Minden univerzumnak megvannak a saját viszonyai és törvényszerűségei. Egy alacsonyabb területre beható magasabb szintű erő példája az örökkévalóság megnyilvánulása a jelenben. Egy magas rezgés következtében az örökkévalóság elve feléled az emberek szívében. Ez a feltámadás!

Ez egy rendkívül aktív és valóságos rezgés. A két mező között feszülő teret, azt a területet, melyben a változás fokozatai végbemennek, a rózsakeresztesek a transzmutáció vagy transzformáció területének nevezik. Költői nyelven fogalmazva ezt egy fényhídhoz hasonlíthatnánk, mely a két univerzum között tátongó szakadékot íveli át.

Ez a „szent demokrácia” a Fényben bebizonyosodottak „demokráciája”. Itt a Krisztus-hierarchiáról van szó, amely korunkban, kozmikus területéről kiindulva nagy hatást fejt ki.

A múlt számos fejlődési szakaszában, az emberi személyiségben különféle funkciókat hoztak működésbe. Korunk megváltozott sugárértékei pedig szívünknek, de fejünknek is – most még rejtett – funkcióit fogják elindítani. Ez által válik lehetővé, hogy tudatosan és megértéssel működjünk közre halhatatlan lelkünk fejlődésében. A külső élet erői lassanként elveszítik felettünk hatalmukat. Így jelentéktelen átmeneti lényekké válva, úgyszólván áttetsző állapotban lépjük át a határt – és az új élet valósággá válik.