Pentagram 2008/3

Mi változik?

 

Cikk Franciaországból

 

A halál közeli élmények, és az erről szóló tanúvallomások olyan csúcs-élmények, melyek azt mutatják, hogy az élet folytatódik a test halála után. De vajon a bennük felfedezett univerzumok valóban a mennyország és az isteni világ, vagyis az igazi, isteni ember feltámadási területe-e?

 

Újabban már rengeteg olyan információ érhető el, amely a „halál fátyla” mögötti élményekről tanúskodik, és számtalan könyvet is kiadtak már róla. E tapasztalatok alapján az ember például megkísérelheti megtudni, hogyan nézett ki a születése előtt. (Azt mondják, hogy regresszív terápiával vagy hipnózisban lehetséges az előző életek megismerése.) További kísérletek történtek más dimenziók felfedezésére is különböző (éteri-asztrális) eszközök segítségével, melyekkel lehetséges az odaát lévő birodalomba utazni. A belépést olykor drogokkal, hipnózissal vagy „a csakrák hét kapujának” stimulációjával erőszakolják ki.

LSD

A 40-es évek közepétől kezdve Dr. John Lilly (1915-2001), amerikai orvos és kutató, nagy buzgalommal kísérletezett „más tudatállapotokkal”, melyekről leírást is adott. A hipnózist, az LSD-t, és a meditáció bizonyos formáit alkalmazta, és megírta a „tudat földrajzát”, a belső tér bizonyos fajta önéletrajzát.

Mindez nem igazán új; mindig is voltak különféle csoportok, melyek számára a túlvilági élet volt különböző típusú „beavatásaik” végső célja. Például a Bardo Thödöl-t, a tibeti Halottak Könyvét teljes mértékben arra szánták, hogy az embert a másvilágon kalauzolja.

Egyrészről az orvoslás és a sebészet mai fejlődése, másrészről a közlekedési balesetek nagy száma miatt egyre több halál közeli élményen átesett emberrel találkozhatunk. (A kutatók, mint Moody, Sabom és Ring a halál közeli élményt NDA-nak – Near Death Experience – nevezik.) Hasonló növekedést láthatunk a túloldalra „kalauzolók”, a „révészek” modern megfelelőinek csoportjában is. Az is egyre többször előfordul, hogy a sebészek vagy a kezelőorvosok megszakítják a halál természetes folyamatát, és így megakadályozzák a fátyol túloldalára való átmenetet. A haldoklót, aki már úton van a másik oldalra, visszahúzzák erre az életterületre. Visszatértekor az illető nem emlékszik már pontosan arra, amit éppen megtapasztalt, egyrészt azért, mert visszatérése előtt ivott a „feledés italából”, másrészt azért, mert amit tapasztalt, azt nem lehet kifejezni, mivel az túl van a közönséges szavakon, lehetőségeken és tudatállapoton. Azt azonban tudja, hogy valami rendkívülit tapasztalt meg, aminek semmi köze az elméhez, a drogokhoz, vagy a meditációs módszerekhez. Mivel a legtöbbjük számára ez életük legalapvetőbb és legelképesztőbb tapasztalata, ezért ez olyasmi, amit soha nem felejtenek el.

 

Létezik egy folyamatos vonal

Így aztán mostanság azt látjuk, hogy a közönséges ember, akár vallásos, akár nem, egyre biztosabbá válik afelől, hogy létezik egy folyamatos vonal, valami folytatódik a halál után, valami, ami „teljesen más”, ami egyáltalán nem hasonlít arra, amit gondolt, vagy amit tanítottak neki, és ami ráadásul valamiféle beteljesülést jelent – a békének egy végső menedékét – ami gyökeresen megváltoztatja az életét.

Habár ezek a testen kívüli, halál közeli élmények összehasonlíthatók az ezoterikus és okkult körökben gyakorolt tudat-hasítás jelenségével, ez a cikk főleg a halál közeli élményekkel foglalkozik, és mindenekfelett azokkal, akik maguk is megtapasztalták ezt. Ők „mentesek a dogmáktól”, és ennélfogva szabad keresők, egy olyan ország ideiglenes lakosai, amelynek a küszöbén álltak, és amelyhez vissza szeretnének térni.

Valóban sok felfedeznivaló van. Az első felfedezés az, hogy van egy „másik oldal”, a szenvedésen és félelmen túl, és hogy az élet feladásának pillanatában – ami a teljes elengedés pillanata – egy fordulat következik be. Mindegyik élmény a derű állapotáról tanúskodik, melyből a félelmet és a szenvedést száműzték, és melyben csak béke uralkodik. Az átmenet alatt felfedezzük: nem az történik, hogy az egész lény feloszlik a semmiben, hanem hogy egy kevésbé sűrű állapot fejlődik ki, egy elválás a fizikai testtől, mialatt finom-anyagi részünk tudatos marad. Aztán az a csodálatos érzésünk támad, hogy fizikai testünk felett lebegünk, amitől megkönnyebbülést és felszabadulást érzünk. Mialatt a körülöttünk állók azt látják, hogy kómában fekszünk, mi ilyenkor hiper-érzékenyek vagyunk. Mindent hallunk, és megpróbálunk beszélni, de a többiek már nem tudnak velünk kommunikálni. Pozitív gondolatokkal vagyunk telve minden létező iránt, és sajnáljuk azokat, akiket még mindig szeretünk, az eljövendő bánatért, de végső felszabadulást érzünk a halálfélelem és a földi korlátok alól. Azt tapasztaljuk, hogy az élők sokkal halottabbak, mint mi vagyunk, és sajnáljuk őket, mert még mindig kételkednek, és mert az anyagban lévő élettel járó korlátoknak vannak alávetve. Emellett néhányan kommunikálnak korábban elhunyt barátaikkal és rokonaikkal, akik szeretettel üdvözlik őket.

 

Határtalanok vagyunk?

Ezektől az első megfigyelésektől eltekintve a majdnem meghaltak alapvetőbb élményeket is nyernek. Úgy tűnik, mintha az ember igazából határtalan lenne, mintha egyidejűleg mindenhol – az univerzum minden sarkában – és sehol sem lenne. Úgy tűnik, mintha az univerzum minden része kommunikálna az összes többi résszel egy nagyszerű organikus egészben, melyben nagy és kicsi elveszíti jelentőségét, az egész körülveszi őt, és ő körülvesz mindent. Megtapasztalja a nem-kettősséget, a nem-elválasztottság állapotát. Ítélő, értékelő gondolatai elvesztik jelentőségüket számára. Többé nem tesz különbséget szent és gyilkos között, mert mindent és mindenkit ugyanazzal az univerzális szeretettel szeret. Mindentudónak is érzi magát, aki birtokolja azt a tudást, ami nem intellektuális, hanem azon a tényen alapul, hogy ő a mindenség része.

Ez a mindenség maga a sokféleség, de mindenekfelett szeretet. Ez a szeretet olyan, mint egy leírhatatlan szépségű és harmóniájú zene, látszólag ebben fürdik minden, és ez táplál mindent. A majdnem meghalt nincsen sem az időben, sem a térben. Valami olyan helyen van, ami semmihez sem hasonlítható, amit addig ismert, és ahol semmi sincs, amit nélkülöznie kellene. Ebben a másholban nincsenek útjelző táblák. Ez az üresség és teljesség bámulatos világa, olyasvalaminek a tudata, ami én, és még több is, mint az én, egy mindent átfogó személytelen tudat, amely már nem ismer vágyakat. Ez annak az érzése, hogy végre az idő- és tér nélküliségben vagyok. Ez azonban sem nem üresség, sem nem lyuk, hanem az abszolút logikus „Az”. És csodálkozunk, hogy miért nem ismertük azt eddig, ami oly természetes és oly közel van hozzánk.

Más megfigyelések is lehetségesek, de ezek fordulnak elő leggyakrabban, és ezeknek a nyomai vésődnek be az emlékezetünkbe leginkább, amikor az orvosok közbelépésére visszatérünk a földi életbe. Ez a visszatérés addig lehetséges, amíg az „ezüst fonál”, mely az élethez köt bennünket, el nem szakad.

Miután visszatért a földi életbe, gyakran tudatos akarata ellenére, a személy, aki átélte ezt az élményt, kíváncsi lesz arra – amikor az érzelmek már valamennyire lenyugodtak, vagy amikor már újra ellenőrzés alatt tartja őket -, hogy ez a tudtaállapot vajon a paradicsom, a nirvána, a szférák harmóniája, vagy valami más volt-e. Mivel égi volt és időtlen, mint egy új pillangó, most úgy érzi, hogy visszahúzták anyagi burkába, amiből azt hitte, már megmenekült, és ami viszonylag szűknek tűnik a számára, mintha megint hernyó lenne. Jobban szeretne visszatérni a „másik oldalra”, mert mostantól az életet itt lent illúziónak és megpróbáltatásnak látja, amit el kell szenvedni. Most, hogy majdnem meghalt, már nem fél a haláltól. Most, hogy már maga is átélte, sem félelem, sem kétség nem maradt benne; megszabadult az ember két átkától.

 

A tudományok víziója

A vallások nagy misztikusai korszakok óta kísérleteztek olyan extrém helyzetekkel, amelyek ellenkeznek az anyagi világ megszokott törvényeivel. Ezeket a helyzeteket az előző századokban még szentnek magasztalták, ha a fő vallások keretein belül jelentkeztek, vagy pedig boszorkányságnak nevezték, ha a másik oldalon élték át őket: Manapság elegánsan és megnyugtatóan a „parapszichológia” fogalomkörébe sorolják be ezeket.

Akik ilyesmivel kísérleteznek, azok látszólag tényleg a „valóságba” hatolnak át, mégpedig olyan módon, ami a legtöbb ember számára ismeretlen és elérhetetlen. Úgy tűnik, olyan érzéseket és tudatállapotokat tapasztalnak meg, melyeket rendszerint „elragadtatásnak” neveznek (ami valójában nem helytelen, mivel a szó etimológiai jelentése elhagyásra utal, ami azt jelenti: „elhagyni a testet vagy az én-tudatot”). Ismert, hogy felfedezőútjuk eredménye személyiségük radikális megváltozásával végződik.

Néhány tudós ezt a „valóság” nem bevett módszerekkel való megközelítésének tekinti, mivel bizonyos mértékig kierőltetik azt egy olyan módszerrel, amely valójában tudománytalan, mert nem lehet tetszés szerint megismételni egyes résztvevőkkel. Ezért mindazok tagadják, sőt elítélik az eksztatikus tudásnak ezt a minden korlátot szétfeszítő, megjósolhatatlan és lemásolhatatlan formáját, akik maguk képtelenek azt gyakorolni.

Másrészről teremtettek egy másik valóságot, amely tudományosan hangzik, és pontosan az anyagelvű ember korlátain belüli térhez, és fontos jellemzőjéhez, az agykéreghez van hangolva. Valójában azonban nem „agresszív”-e ez a tudományos valóság, merthogy főleg „analizál”, ami etimológiailag felosztást jelent, egy egésznek a részekre osztását?

És mégis, még ennek a tudományos-analitikus megközelítésnek a szintjén is, a „valóság koncepciója” tarthatatlannak tűnik a mikrofizikai (kvantumfizikai) kutatások eredményeinek ismeretében.

 

Tudatszintek

Sok kutató egyetért azzal, hogy inkább „a valóság különböző szintjeiről” kellene beszélnünk, hiszen ez a szóhasználat mellesleg nagyon is megfelel a „tudatállapotok” kifejezésnek. A tudat meghatározása kibogozhatatlanul összekapcsolódott a valóságéval: csak tudatunkon keresztül vagyunk képesek megfigyelni és elemezni azt, amit valóságnak nevezünk. Ez nagyon figyelemreméltó dolog, ha számításba vesszük, hogy az elméleti kvantummechanika sok szakértője meg van győződve arról, hogy a résztvevők tudata befolyásolja a fizikai síkon végzett méréseket, habár nem képesek pontosan meghatározni, mi is a tudat. A kvantummechanikában valóban igaz az, hogy amikor egy részecske helyzete pontosan meghatározott, a sebesség meghatározatlan, és fordítva. Még a részecske paramétereit – például specifikus energiaszintjét – is lehetetlen megállapítani.

A kvantum szintjén egy részecske valójában egyidejűleg sokféle állapotban létezik. Ennélfogva csak valószínűségről beszélhetünk. Maga a kutató az, aki megfigyelési módszereivel és szándékaival „hozza” a részecskét ebbe vagy abba az állapotba. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a részecske mérését a kutató tudata, vagy maga a részecske határozza meg. Ahogy azt John C. Lilly már megfogalmazta híres kijelentésében: „A tudat birodalmában az, amit igaznak hiszünk, az igaz is, vagy azzá válik, bizonyos – kísérletek és tapasztalat alapján megtalált – határokon belül.” Ezek a határok pedig a maguk részéről a megszabadulásunkra szánt hittételek. A szellemben nem léteznek határok.

Eltekintve a tudatnak a legmagasabb szintű fizikai tudomány megállapításaira gyakorolt zavarba ejtő befolyásától, van még egy másik befolyás is, amely látszólag természetesebb, de a következményei mélyrehatóak. Most az „információ” fogalmára utalunk, mégpedig különös értelemben. Az információ a (fokozódó) káosz fogalmával függ össze, amit a kémia entrópiának hív. Egy zárt, a környezetétől elválasztott univerzum elkorcsosul, elszegényedik, és fokozódó káosznak van alávetve. Ha az univerzum egy elszigetelt és nem-izotropikus rendszer lenne (ez egy olyan rendszer, melynek nem ugyanazok a tulajdonságai minden irányban), akkor belső káoszának egyre nagyobbá kellene válnia. S amikor az ember mint mikrokozmosz vagy kis univerzum, elvágja magát a természetes univerzumtól, és annak forrásától, a kozmosztól és a makrokozmosztól, akkor ez őrá is igaz. Ebből levonhatjuk a következtetést, hogy hozzáférést nyerni az információhoz, együtt jár a rend helyreállításával. Mivel ha a saját jelentéktelen életével elégedett közönséges ember magasabb információval kerül kapcsolatba, az káosza megállításának lehetőségét jelenti számára. Ekkor már nem tartaná magát mesternek (a saját rendszerében), hanem egy magasabb szintű rendszert hozna létre. Akinek megvan a bátorsága keresztültörni határain, az részesülni fog egy magasabb rendben, amely messze magasan a saját káosza fölé emeli. Ez az elragadtatás.

Végül a fizika egyik alappillére is megingott újabban, különösen a ‘tachionok’ elmélete által. A tachionok olyan részecskék, melyek gyorsabban mozognak a fénynél. A fénysebesség az az általánosan „legyőzhetetlennek” tartott határ, amelyen a világ kozmológiai szemlélete alapul (ezen alapul az ‘ősrobbanás’ elmélete is…). Ha ez az új elmélet igaznak bizonyul, az az egész tudományos struktúrát alapjaiban fogja megrázni. Mégis egyre több tudós hajlandó erre a megközelítésre.

Az állandó fénysebesség e feladásának legfontosabb következménye az, hogy az idő és a tér közti összefüggést sem lehet már tovább fenntartani. Abban a pillanatban, amikor átlépjük a fényhatárt, a végtelenül gyors idő tényezője is eltűnik. Akkor csak végtelen űr van. A múlt, jelen és jövő eggyé olvad, és amihez hagyományosan ragaszkodtunk, füstté válik, úgyhogy ami most még lehetetlen és megmagyarázhatatlan, lehetségessé és megmagyarázhatóvá válik.

A számunkra ismerős világ, amit érzékszerveinkkel megfigyelünk, csupán egy rendkívül apró része a valóságnak. Minden univerzum, amely a fény határán túl létezik, és melyeket a fényénél egy sokkal magasabb sebesség határoz meg, teljesen ismeretlen a mi normál, háromdimenziós megfigyelőképességünk számára, ami azt jelenti, hogy ezek alulexponáltak (vagyis nem eléggé megvilágítottak) maradnak. Az asztrofizika szemszögéből nézve közönséges világunkat esetleg fekete lyuknak tarthatjuk, melybe sem igaz fény, sem teljes információ nem képes behatolni. Ebben a látomásban fizikai testünk, az agyával és a szerveivel együtt, egy mini fekete lyuk lenne. A „szuper-megvilágított” univerzum, és ezért a „szuper-megvilágított” tudat ezen a fekete lyukon kívül lenne. Az a határ pedig, amely a fekete lyuk és az univerzum többi része között van, magának a fénynek a fala lenne.

Ez a megközelítés magába foglalja azt, hogy amikor a tudatot az alulexponált világhoz kötő kapcsolatokat (az agykéreg és a tudat közti kölcsönhatás alapján) egymás után eloldják, amint az a haldoklás folyamatában történik, a haldokló személy megtapasztalja a testétől való elkülönülés csodálatos érzését. Ez az érzet együtt jár a jól-lét érzésével, ami teljesen logikus, mert a testtől elkülönült tudat már nincs alávetve a testiség fájdalmas kihatásainak.

Az egymást követő transzcendentális, érzékfeletti fejlődési fokozatok közben, melyeket tudományosan sokféleképpen leírtak már, a tudat áttör a fényfalon (a sötét zónán), és megérkezik a „szuper-megvilágított” világba, ahol új és kitörölhetetlen benyomások ostromolják. Ebben az összefüggésben a mindenütt-jelenlevőség és a mindentudás érzése könnyen megmagyarázható, ha abból indulunk ki, hogy a „szuper-megvilágított” tudat alkotja a világ mély és alapvető valóságát. A mi „alulexponált” univerzumunk, és mi magunk is a testiségünkkel csak holografikus tükröződései vagyunk ennek a felsőbb valóságnak, eltorzított és elrontott tükörképei.

Ebben a minket körülvevő, szuper-megvilágított univerzumban minden esemény egyidejűleg történik, mert ott nem telik az idő, hanem örökkévaló. Ebben az univerzumban a tudat az élet folyamán bekövetkező minden eseményről közvetlen információt kap, és valószínűleg még többet is. Ebből a nézőpontból az a kép vagy hologram, ami a mi alulexponált világunkban a tájékozódási pontul szolgál, teljesen felesleges a „szuper-megvilágított” univerzumban, mivel önmagunkat hologramnak láthatjuk, pozitív és negatív hullámok – azaz fény és árnyék – fodrainak. Az utóbbi univerzum valami ‘teljesen más’. Ennélfogva el kell vetnünk minden „antropomorf” ötletet, hogy tapasztalhassunk valamit ebből a mindenen-átívelő valóságból. Ez nehezünkre esik, mert ez valóban egy teljesen különböző valóság. De különböző beavatások ebben az irányba hatnak, és időnként ez a halál közeli élmények ideje alatt is részben lehetséges.

 

Az Arany Rózsakereszt látomása

Amikor megértjük a halált, az élet értelmet nyer! Amikor a halál közeledik, abban a pillanatban ismerős kérdésekkel kerülünk szembe, amiket már gyakran fel akartunk tenni: Ki vagyok én? Honnan jöttem? Mi az élet célja?

Sokáig egy sodró áradatban élünk… ezer és egy dolog után rohanunk. Egy bizonyos pillanatban azonban a halál menthetetlenül közeledni fog, és kijelöli a határainkat. A halált lehet alakváltásnak, metamorfózisnak tekinteni. A természetben ismerjük már ezeket a metamorfózisokat. Ismerjük az évszakok folyamatos jövés-menését, és tágabb keretek között a civilizációk is megtapasztalják a sorsot: azok is jönnek és mennek. Az emberiség, mint egész számára a születés, élet és halál majdnem végtelen sorozata egy kerékre emlékeztet minket, amely szakadatlanul forog a tengelye körül. Az ember azonban egyéni, tudatos lény, akinek számára ez a radikális metamorfózis a halál órájában megpróbáltatást jelent.

A tudat olyan, mint egy megkötő tényező, egy erős ragasztó, amely a test minden sejtjét harmonikusan összeköti gondolatainkkal és érzelmeinkkel. A tudatnak köszönhetően egy összefüggő egészet képezünk, amely az önrendelkezés és az önkontroll képességével bír.

A halál összetöri ezt a pompás egészet, mellyel döntéseket hozunk és cselekszünk, és megfelelően viselkedünk. A halálban a sűrű, fizikai rész elválik, de a tudat anyagtalan része folytatja útját az étervilágban. Nem örökké, mint egyesek talán hiszik, és nemcsak örömben és boldogságban, ahogy mások mondják, hanem csak korlátozott ideig.

Minden idők rózsakereszteseinek mindig megvolt a tiszta elképzelésük az emberi testről és arról, hogy mi történik a halál után. A halál akkor jelentkezik, amikor a lelkesítő princípium és a szervezet szétválik. Ha a szervezet egyszer levált a lelkesítő tényezőről, elkezd feloszlani.

A szervezet az anyagi jármű, amely sejtekből és atomokból áll. Az anyagtestnek van egy éterikus mása, egy finomanyagi test (élettestnek is hívják), amely néhány centiméterrel túlterjed a fizikai testen. A lelkesítő princípium asztrális és mentális természetű, és még finomabb rezgésű éterekből áll, mint az élettest. Az asztrál éterek alakítják hajlamainkat, vágyainkat, érzelmeinket és szenvedélyeinket. Mindez egy ovális kagyló alakot formáz, egy asztráltestet, mely körülfogja mind az élet- mind a fizikai testet.

A mentális éterek alakítják gondolatainkat, és gondolkodási képességünket. A gondolkodási képesség még nem alkot testet, mely körülfogná a másik hármat: ez egy felhőhöz hasonlít, mely, mint egy kalap pihen a másik három, egymást kölcsönösen átható testen. Ezek az éterek tökéletes kölcsönhatásban vannak a test sejtjeivel, különösen a véren, az idegközegen, a belső elválasztású mirigyeken és a tudaton keresztül.

Így az ember többé-kevésbé különböző sűrűségű finomanyagi atomokból áll – mentális, asztrális, éteri és fizikai atomokból – melyek mindegyike ehhez a természethez tartozik, és következésképpen bomlásnak van alávetve.

A halál pillanatában, az ezoterikusok szerint, „az ezüstfonál elszakad”. A kapcsolat a két finomabb, és a két sűrűbb anyagból álló jármű között megszakad. Az étertest visszahúzódik a fizikai testből, az anyag körforgásában e két test atomjai visszatérnek természetes gyűjtőmedencéjükbe. „Por a porhoz, hamu a hamuhoz…”

Mindeközben a két finomabb anyagi test megérkezik a fátyol másik oldalára, a Föld asztrál világába, ahol bizonyos ideig egy tapasztalatokkal teli tudatos jármű áll rendelkezésükre.

Azonban sajnos, vagy talán szerencsére, ez a helyzet nem tart örökké. Elválva a fizikai testtől, mely naponta azon fáradozott, hogy fenntartsa a sejteket, nemcsak fizikailag, hanem éterikus, asztrális és mentális szinten is, végül a magasabb, a finomanyagi testek szintén a bomlásnak esnek áldozatul.

Az egyetlen dolog, ami megmarad, a mikrokozmosz, amely tartalmazza az eredeti, isteni magot, vagy szellemszikrát. Az elmúlt élet eseményeinek „egyenlege” elraktározódik a mikrokozmoszban. Ez képezi az élet alapját a mikrokozmosz egy jövőbeni inkarnációja folyamán. Amikor azt magyarázzák, mi is valójában a reinkarnáció, meg kell jegyeznünk, hogy nem beszélhetünk a személyiség visszatértéről. A személyiség magasabb, finom anyagi járművei – az asztrális és a mentális – bár leváltak az alacsonyabb élet- és fizikai testről, de végső soron ezek is elillannak.

A test alvásának idején szintén szétválnak a magasabb és az alacsonyabb testek. Ez a helyzet azonban nem hasonlítható a halál közeli élményhez. Az éterikus élettest önkéntelenül és automatikusan őrködik a fizikai test fenntartásán, mialatt az asztrál- és a mentál testek elhagyják azt, és a saját birodalmuk táplálja őket, a bolygó asztrál síkja. Ennek nyomai álmainkban jelennek meg.

Vannak még más kísérleti módszerek is, melyekkel a tudat az asztrális világba vetül azáltal, hogy gyakorlatozással, vagy pedig alkohol vagy drogok befolyása útján elzárja magát az anyagi világ valóságától. Emiatt óriási különbség van az alvó és a halott test között. Az utóbbi esetben az étertest már elhagyta a fizikai testet. A fizikai test magában hordja az élet korlátját, és meghal, amikor egy szerv abbahagyja a működést, vagy a sejtek degenerálódnak, vagy egy baleset véget vet az életnek. Az étertest megpróbál a végsőkig kapcsolatban maradni a fizikai testtel, de az anyagi lehetőségek végső határán az ember, élet és halál között lebegve, majdnem vagy teljesen áthalad azon a fátyolon, ami elválasztja az itt-és-most-ot a másik oldaltól.

A halálban az étertest feloszlik. Mivel az étertest az emlékezet székhelye is, az éppen befejeződött élet minden eseménye azonnal megjelenik, mint valami vetület: mint a jól ismert „életpanoráma” vagy visszatekintés, amit a haldokló lát maga előtt egy felvillanásban. Mindezen tapasztalatok bevésődnek a most már távozó magasabb járművek, az asztrális és a kifejlődőben lévő mentális jármű mágneses „burkába”.

Nagyon fontos, hogy ez nyugalomban mehessen végbe, mert az élettest két alsóbb rétege, a kémiai éter és az életéter azonnal feloszlik a fizikai testtel együtt. A két magasabb éter, a fényéter és a mentális éter automatikusan a magasabb anyagi járművekhez költözik, mert összefügg azokkal, és teljesen feloldódik bennük.

Ez a finom-anyagi, hiányos „személyiség” az, amely az alagutat látja, és azokat, akik a „másik oldalon” vannak, vagy valamit abból, ami kapcsolatban áll velünk. Asztrális minősége alapján meleget, színt, jól-létet érez, vagy akár a megszabadulás érzését, ha a test nagyon beteg volt, vagy csalódott is lehet, amikor egy baleset után az élet kiáramlik a testből, mely még évekig élhetett volna. Mégis jó lesz észben tartani, hogy mindez nem jelenti az istenivel való találkozást, hanem ez inkább a túlsó oldal megközelítése, ahol az élet éterikus, asztrális és mentális szinten folytatódik, még ha meglehetősen különböző feltételek mellett is, melyek azonban nem igazán különböznek azoktól, amik földi életünk során voltak.

Lehet, hogy időközben egy kórházban mindent megtesznek a fizikai test újjáélesztéséért, hogy visszahozzák belé az életet. És az étertest habozik, mert az ezüstfonál még nem szakadt el, ennélfogva ezt a testet még rá lehet venni, hogy visszatérjen, ha lehetséges. Az ember pedig, teljesen vagy részlegesen, emlékszik erre a halál közeli élményre.

Itt a földön anyagi világunk meghatározza a tér és idő szerkezetét. A finomabb szinteken minden rugalmasabb, egyszerűbb; a múlt, jelen és jövő összekeveredik. Számos illúzió létezik. Sok entitás szeretne ezen a szinten maradni, amit a mennyországnak vélnek. Ott ezek még mindig egyének, bizonyos tudattal, de felszabadultak az anyagi rész alól, ami akadályozta őket a három-dimenziós világban. Azonban ott is az önfenntartás uralkodik. Annak, aki ott tovább akar élni, harcolnia kell finomanyagi járművei közelgő felbomlása ellen.

Több ezoterikus írásban is elolvashatjuk, hogy megy ez; most azonban nem firtatjuk tovább ebben a cikkben. Minden eszme, minden emberi elképzelés, a világ minden csoportszelleme képviselve van a másvilágon: mindenkinek megvan a saját mennyországa. Kívánj valamit – és megkapod.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a halál közeli élmény valóban egy magasságos élmény. Ennek köszönhetően első kézből megtapasztalhatjuk, hogy az élet folytatódik a test halála után, és hogy a tudat korlátlan, és túlhaladja az idő és tér határait. A benne felfedezett „univerzumok” azonban nem a mennyország, és nem is az isteni világ; ez nem az igazi istenember feltámadási területe. Egy utazásnak tekinthetjük a földi világ és a túlvilág közötti közbenső rétegen keresztül, ami saját illúzióink asztrál képeit tartalmazza.

A halál közeli élmény miatt áttörjük anyagi börtönünk falát, de csak ugyanannak a börtönnek szomszédos cellájába érkezünk, még akkor is, ha az nagyobbnak és fényesebbnek látszik, mert teljesen különbözik a tér-idő világától, ami a mi univerzumunk része. Annak, aki meg akar szabadulni ebből a börtönből, amely ettől a világtól a másikig tart, annak „az ösvényen” kell járnia. Az életben állva és teljesen kihasználva annak minden lehetőségét, nagyon fontos, hogy tudatosan eloldódjunk mindentől, ami odaszegezi figyelmünket és vágyainkat az anyaghoz.

Ebben a világban élve, az ember kiszabadulhat bebörtönzöttségéből már ebben az életben, a szív rózsájának, az élet szívében szendergő szellemi tűzelvnek a serkentésével. Ezzel a tűzerővel az ember véghezviheti összes járművének vagy testének teljes forradalmát, és megtapasztalhatja az egyetlen élet valóságát. Az idők kezdete óta ez a megszabadulás egyetlen útja.

A teremtés, mint tükör

 

Számtalan történet létezik a világon, amely arról szól, hogyan is ment végbe a teremtés. Közülük azonban csak kevés írja le a teremtés célját: vajon mi okból s mi végre létezünk?

 

A teremtés, a szó legtágabb értelmében ‘alkotást’ jelent: valaminek a megalkotását, létrehozását. A művészek például teremtő, alkotó módon munkálkodnak, legyen szó festészetről, szobrászatról vagy akár zenéről, táncról vagy nyelvről. A cél legtöbbször egy érzés, egy érzelem visszaadása.

Olykor azonban csupán arról a szükségletről van szó, hogy szépséget vigyünk a világba. A vágyról, hogy olyat alkossunk, ami megérinti az emberek szívét. A kreatív embernek szüksége van rá, hogy kifejezze önmagát az anyagban, s valami olyat hozzon létre, ami azelőtt még nem létezett – jobban mondva: ami az anyagban nem volt jelen. Mindez ugyanis ötlet, érzés, illetve elképzelés formájában már korábban jelen van az asztrális szférában, hiszen az ember csak azt tudja előteremteni, amit – akár tudatosan, akár öntudatlanul – ismer.

Egy régi sumér bölcsesség azt mondja: „A tegnap esti élet minden nap ugyanaz”.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában mindnyájan tapasztalatból ismerjük a megújító konferenciákat. Abból indulunk ki, hogy létezésünk célja „a megújuláshoz, az élethez vezető ösvény bejárása”. Mindez arra utal, hogy igenis lehet valami új a nap alatt. Vagyis „a tegnap esti élet teljesen megváltozhat a következő napra.” Hogyan lehet világunkban, a jelen társadalmi keretek között olyan gyökeres belső változást kieszközölni, amely lényünk teljes megújulásához vezet? Éppen ez az ösvényen való járás célja.

 

AZ EMBER HATÁROZZA MEG A VILÁGOT, A VILÁG HATÁROZZA MEG AZ EMBERT

Az egyik lehetséges módja annak, hogy az előbbi kérdésre választ találjunk az, ha belenézünk a tükörbe, amelyet maga a teremtés tart elénk. Ismerjük a kijelentést: „ahogy bent, úgy kint; ahogy fent, úgy lent; ahogy a mikrokozmoszban, úgy a makrokozmoszban.” Az egyik tükrözi a másikat.

Amikor a teremtésről beszélünk, akkor legtöbbször arra a világra gondolunk, amelyben élünk. Össze vagyunk kötve vele, és nem tudunk szabadulni erről a bolygóról. Minden és mindenki együtt alkotja feloldhatatlan egységben a teremtést, s ebből a teremtésből nem léphetünk ki, jóllehet számtalan kísérletet teszünk erre.

Az ember határozza meg, merre folyjanak a folyók, vállalva ennek minden következményét. Az ember dönti el, hogy őserdőket irtsanak ki, hogy erdőket égessenek fel, mert ez egyeseknek pénzt hoz. Ő dönti el, hogy ártalmatlan gyermekbetegségek ellen védőoltást kell beadni, amitől immunrendszerünk egyre csak gyengül. Arról is az ember dönt, hogy a fogyasztásra szánt növényeknek és állatoknak gyorsabban kell nőniük, s ő az, aki ezért olyan anyagokat alkalmaz, amelyek elpusztítják a rovarokat, átalakítják a hormonokat, és manipulálják a növényeket.

Mindennek az a következménye, hogy a rovarok, a baktériumok és a vírusok követhetetlen gyorsasággal alkalmazkodnak és válnak ellenállóvá, a növények és az állati hús pedig, amelyeket a legcsekélyebb tisztelet nélkül manipulálunk, egyre jobban károsítják és ássák alá az emberek egészségét.

Azzal, hogy az ember mind gyakrabban avatkozik be a természetbe, s szinte késztetést érez rá, hogy beszennyezze saját környezetét, egyre nagyobb a hiány tiszta levegőből és vízből. A növények és állatok számára egyre szűkebb a kiegyensúlyozott élettér, s ez a fajták közötti természetes egyensúlyt alapjában megzavarja. A teremtés – az állatokon és a természeten keresztül – így teszi félreérthetetlenül világossá az emberiség számára, hogy mik is a fogyasztói szenvedélyben gyökerező ténykedésünk következményei.

 

FEJLŐDÉSEK A BOLYGÓN

Mindazonáltal zajlanak olyan fejlődések is, amelyeket nem közvetlenül, vagy nem kizárólag az ember okoz vagy befolyásol. A sarkvidéki jégsapkákon s bolygónk magasan fekvő területein a jég és hó olvadásáért csak részben okolható az ember viselkedése. E folyamatok nagy része természetes fejlődés következménye. Földünk hőmérsékleti zónái bizonyos időközönként megváltoznak, s akár tetszik, akár nem, most épp egy ilyen korszak kellős közepén vagyunk. Az ember annyiban gyakorol hatást minderre, hogy a természethez való viszonya felgyorsítja a folyamatokat. Hogy korszakunkban nagyszabású és mélyreható változások mennek végbe, az nyilvánvaló.

Napjainkban egy bizonyos mértékű elanyagtalanodás is zajlik, s ez az emberben is megnyilvánul. Egy ideje már látható, hogy az emberiség egy részének, nevezetesen a nyugati világ lakóinak egyre erősebb ingerekre van szükségük, hogy lehorgonyozzák magukat fizikai testükben, hogy tudatos kapcsolatban legyenek testükkel.

A fizikai, anyagi testtel való egyre hiányosabb kapcsolatnak az az egyik vonatkozása, hogy egy súlyos betegség (pl. a rák) diagnosztizálása és a halál pillanata között nagyon rövid idő, sokszor csupán pár hónap telik el. Ez a folyamat egyébként már egy ideje észlelhető.

Ezzel kapcsolatban párhuzamot vonhatunk a „belső” és a „külső környezet” között. Súlyos betegségeinket (vagyis belső környezetünket) egyre később vesszük észre, s ugyanez érvényes életterünk (vagyis külső környezetünk) betegségeire és egészségére is. A szellemi egészséggel kapcsolatban is láthatóak az elanyagtalanodás hatásai. Nem elképzelhetetlen, hogy a társadalmi elszigeteltség és elválasztottság következtében – amely a virtuális világokba való folytonos menekülés miatt alakul ki századunkban – a különféle elmezavarok hatalmas számbeli növekedésének leszünk tanúi. Az ember elveszíti a kapcsolatot a fizikai valósággal. Ezenfelül oly nagymértékben nő a bennünket érő folyamatos külső ingerek mennyisége, hogy érzékszerveink számára ez már felfoghatatlan, agyunk pedig a benyomások és ingerek e bőségét képtelen feldolgozni. Ilyenkor aztán szó szerint kiégnek a biztosítékok, esetleg disszociáció lép fel, s az ember tudata szinte apró szilánkokra hullik.

Ennek lehetünk tanúi az olyan komoly traumán átesett gyermekeknél is, akik – vélhetőleg éppen e traumák révén – többszörös személyiséget építenek fel, s ettől azután egész további életükben szenvednek. A traumás gyermekek száma pedig inkább nő, mintsem csökken.

 

ÖNMAGUNKRA TEKINTÉS

Miféle társadalmat teremtettünk magunknak? Csatatér ez vagy vidámpark? Vagy talán egy tükör, melynek az a célja, hogy szembesítsen önmagunkkal, és tudatosítsa helyünket ebben az egész rendszerben?

Vajon összhangba tudjuk-e még hozni ezt a társadalmat a teremtés eredeti tervével? Ha a teremtésre tekintünk, önmagunkra tekintünk. Ha a teremtést a véletlen művének tekintjük, a semminek, amely valaha felrobbant, s melynek atomjaiból, molekuláiból és gázaiból végül magasabb rendű teremtményként, egy leszabályozott világ ura és mestereként kifejlődött az ember, akkor ez az elképzelés fog visszatükröződni önmagunkban, a természetben, az állatvilágban és minden alkotásunkban, hisz ezek tudatunk tükröződései. Aki azonban a teremtést egységnek, tudatos tervnek látja, amelynek alapja egyetlen célban gyökerezik, s önmagát e teremtés részének éli meg, az előbb-utóbb áttör a leszabályozott társadalom illúzióin. Ez az ember a teremtés tükrében meglátja a szenvedést és a kárt, amit az ember önmagának, a természetnek és az állatvilágnak okoz, ebből pedig kénytelen levonni a tanulságot: nem ez az igazi út, ez egy tévút! Aki idáig eljut, az elkezdi keresni a teremtés terve mögött rejlő valódi célt. Itt is érvényes: a tudatállapot életállapot. A teremtés részei vagyunk. A társadalom a mi alkotásunk, és benne megmutatkozik, kik is vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk. Ez ismerősen hangzik. Mióta az emberiség létezik, újra és újra a következő kérdések vetődnek fel: „Ember, ki vagy? Honnan jöttél? Hová tartasz?” Ezeket a kérdéseket mindenki meg tudja válaszolni a maga személyes módján. De vajon hogyan felel rájuk a kereső ember, aki a teremtést egy magasabb célon alapuló tudatos tervnek tekinti, ha a tükörbe nézve önmagát mint alkotást látja? Ébredező lélektudata révén belátja, hogy ha tovább halad az „egyre többet” és „egyre gyorsabban” anyagi útján, akkor ez nem vezet máshova, csakis a lélek meggyilkolásához. Amint az eredeti élethez vezető úton megtesszük az első lépéseket, a bennünk lévő másik megnyilatkozik bennünk: ez a kezdete annak a gyökeres változásnak, amely lényünk teljes megújulásához vezet.

 

VÁLASZ A LÉLEK LEGMÉLYÉRŐL

Az első kérdésre: „Ember, ki vagy te?”, akkor felhangzik a válasz lénye legmélyéről: „Én vagyok a világban eltévedt fényszikra, az elveszett fiú.”

Ha az ember szembenéz a második kérdéssel: „Honnan jöttél?”, akkor egy bizonyos pillanatban belülről tudni fogja: „Az egységből származom, az isteni világosságból, lesüllyedtem és foglyul estem a szenvedés eme sötét világában.”

Amikor végül elhangzik a harmadik kérdés is: „Hová tartasz?”, akkor a személyiség erre számtalan módon válaszolhat. Bármit eszeljen is azonban ki a személyiség, örökké ennek a világnak, a születés és halál körforgásának rabja marad. Ám lényünk legmélyén az elveszett fiú így felel: „Követem az utat, amely az eredeti egység isteni világosságához vezet.”

A szférák dallama a zenében

 

Szimpózium a zenéről és a szellemiségről

 

2007. július 28-29-én Caux-ban, a Foyer Catharose de Petri Konferenciahelyen szimpóziumot rendeztek a zenéről, melyben kitértek az ember szellemiségre áhító törekvésére is.

 

A rendezvényt nagy érdeklődés kísérte. Az alábbiakban egy augusztus 3-án megjelent tudósításból idézünk, melyet az egyik érdeklődő egy Internet blogban tett közzé:

„A zenével kapcsolatban arról is szó esett, hogy a kereső embert miként támogathatja a zene szellemi útja során. A meghívó a Lectorium Rosicrucianum svájci munkaterülete volt. A rendezvény több mint háromszáz résztvevővel zajlott, akik Németországból, Franciaországból, Olaszországból és Svájcból gyűltek össze. A megjelentek közel egyharmada vendég volt, tehát nem tanulója az ‘Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolájának’, ahogyan a Lectorium Rosicrucianum még nevezi magát.

Szombatra és vasárnapra elosztva előadások és workshop-ok követték egymást, melyeket zenei példák előadásai tarkítottak, a szombati estét pedig egy zenei program zárta. A Lectorium tanulói közül néhányan kamarazenekart alakítottak, amelyben két hegedű, cselló, zongora, két fuvola és egy hárfa szólalt meg.

A zenét azonban a megszokottól eltérően értelmezték. […] Ehhez idézünk a program szövegéből: ‘Az ember vágyakozása nem mentes a rögeszméktől. Az embernek meg kell vizsgálnia, hogy vágyakozása – esetünkben a zenében kifejezve – valóban a szellemi impulzusok rezonanciájának tekinthető-e, vagy az emberi ész számtalan megnyilvánulásának hatására az elfajulás részévé vált.’”

A tudósítás az alábbi rövid áttekintéssel zárult:

„Nem tartottak meditációkat, nem voltak rítusok, és a templom épülete zárva maradt. Nem voltak térítési kísérletek. Az első előadástól kezdve egy érezhető energiamező alakult ki. Egyéne válogatta, hogy belsőleg ki mit kezdett vele. Mély benyomást keltő a Lectorium azon képessége, hogy az egyes tagok személyes megnyilvánulása nem fajul papi önmutogatássá. Olyan betegség ez, amely miatt a legtöbb más szellemi szervezet előbb vagy utóbb kudarcot vall.

Egyértelműen előnynek számított, ha valaki a Lectorium irodalmában kiismerte magát. Egyébként ugyanis az „Arany Rózsakereszt” teista jellegű filozófiája csak nehezen érthető meg.

Igencsak kiemeltnek érezhették magukat a teozófusok és antropozófusok, miután H. P. Blavatsky Titkos tanából és A csend hangjából, valamint Rudolf Steinertől, mint ‘szellemi munkástól’ több idézet is elhangzott. És mégis: a tökéletes szervezés, és a jóleső, nyílt és harmonikus légkör ellenére a szervezők mindig következetesen, soha nem hagytak kétséget afelől, hogy számukra csak egy dolog fontos: annak legyőzése, amit a buddhisták és a hinduk ‘majá’-nak neveznek, s amit a Lectoriumban ‘természetrendnek’ jelölnek. A szimpóziumot ez kiemelte az egyéb ezoterikus szeminárium-ajánlatok sokasága közül. Semmi Majáról folytatott intellektuális beszélgetés, sem építő jellegű meditációk, semmi tömjénfüstölés. E helyett itt nagyon komolyan veszik a szeretett ego, és az általa teremtett valótlan természetrend legyőzésének feladatát.” (www.trinosophie.info)

A következőkben a különböző előadások összefoglalását tesszük közzé.

Zene – a hatalmas vágyakozás kifejezése. Victor Hugo a zenét a következő ismert szavakkal határozta meg: „A zene azt fejezi ki, amit nem lehet elmondani, és amiről lehetetlen hallgatni.” Rudolf Steiner pedig félreérthetetlen egyértelműséggel így fogalmazott: „Amit a lélek beavatási útja során átél, azt nem lehet ‘átélni’, de el lehet énekelni, vagy meg lehet komponálni.”1

Ezzel meghatározták a zenének az emberiség fejlődésében betöltött helyét. E cikk irányadó gondolatát azzal a mondattal lehetne összefoglalni, hogy „a zene a lélek világnyelve”. A zene rezgésszintje óriási spektrumot, színképet fed le – amely a legegyszerűbb ritmusalakzatoktól kezdve a folklóron, a vallási énekeken át egészen a nyugati zenének a harmóniák és a tételek technikai felépítése szempontjából legbonyolultabb alkotásaiig terjed. Számos átmenet egymásba folyik, és alig lehet meghatározni, hol végződik a klasszikus-, és hol kezdődik a popzene.

Ezen kívül az ember, mintegy belső tűztől hajtva, arra kényszerül, hogy önmagát szellemi szempontból a zenében fejezze ki és nyilvánítsa meg. Ezzel párhuzamosan a zenei tájkép is oly hatalmas méreteket öltött, amekkorát korszakunkban betölt.

 

Hogyan jön létre vágyakozás?

A zene által kifejtett egyik elsődleges impulzus az, amikor közvetítő szerepet játszik valamely vágy ébrentartásában. A vágyakozás léte arról tanúskodik, hogy különböző szintek és különböző állapotok léteznek, s így „az egyik a másik után vágyakozik”.

A rózsakeresztesek egyik axiómája szerint két egymástól alapvetően különböző természetrend létezik – egyrészt az isteni birodalom, másrészt pedig földi természetünk világa. Véleményünk szerint ez képezi e vágyakozás okát.

A tudat, amely korunkban mindenkinek meghatározza az aktuális állapotát, ebből a mi földi világunkból ered, azonban hatalmas, gyakran átfogó fejlődéseknek van alávetve. Nagyon is lehetséges, hogy ez a tudat, bizonyos tapasztalatok után – ezek gyakran határtapasztalatok – mintegy börtönben érzi magát. Ekkor, egy nem kielégítő valóság megtapasztalása után, elkezd valamilyen kiutat keresni. Addig keres és keres, amíg egy másik létvalóság határaiba nem ütközik, amíg bizonyos értelemben Isten birodalmának választóvonalával szembesül. Ebben az állapotában az embert egy határlakóhoz lehet hasonlítani.

E határvidék nem nélkülözi teljesen a zenei érzéket… William Shakespeare ezen életszakasz ábrázolására a „Velencei kalmár”2 című színművében néhány csodálatos, felülmúlhatatlanul szépséges sort szentel. Egy csendes, holdfényes éjszakán Lorenzó a következőket mondja kedvesének:

 

„Jessica, ülj le. Nézd, arany köröcskék

sűrűn borítják a menny boltozatját:

S nem láthatsz ott oly kicsi csillagot,

mely, míg mozog, ne zengne, mint egy angyal,

a csillagszemű kerubok karában.

A nem-múló lelkek összhangja ez!

De míg ez a veszendő sárgúnya

takarja durván, addig meg se halljuk.”

(Vas István fordítása)

 

Határlakóként az ember gyakran nagyon is jól ismeri régi természetét. Új, módosított tájékozódása egy olyan birodalom felé irányul, amely alapvetően, szerkezetileg és minden részletében, tehát mindenben más természetű, és a kereső előrenéző tekintetében jobb, igazabb és szebb is. Az ember lelke, amely egy sokrétű labirintus kibogozhatatlan és félelemkeltően bonyolult tekervényeiben él, hirtelen megsejti, hogy még valami egészen másnak is lennie kell, valaminek, amit elveszített, és ami eddig majdhogynem feledésbe is merült. Az isteni birodalom minden mértéket felülmúlóan más jellegű létállapota miatt, mindenki, aki bárhogyan is, de Isten birodalmát keresi, belsőleg kiegyensúlyozatlan állapotba kerül. A vágyakozás tárgya és saját aktuális állapota között légüres tér keletkezik, melyben a kereső már nem érzi otthon magát. Így születik meg a lélekben a vágyakozás.

 

A vágyakozás nem problémamentes

A vágyakozás óriási hatalom. Ha teljesen kibontakozik, olyan kínná válhat, amely az adott egyén teljes irányulását igénybe veszi. Senkit sem hagy nyugton: mardos, kínoz és felemészt, mint a láz. A zene ezen excentrikus formák kifejezésére a disszonanciákat alkalmazza, melyek oly élesen csendülhetnek fel, hogy a szó szoros értelmében feloldás után kiáltanak.

A vágyakozás nem mentes az illúzióktól és a rögeszméktől. Ha a közlekedésben használatos háromszögletű figyelmeztető táblákra gondolunk, akkor a vágyakozás átélésénél számos ilyen táblát kellene felállítani. A figyelmeztető tábláknak nem kellene ugyan megtiltaniuk a felébredt vágyakozás valamennyi érzését és gondolatát, azonban emlékeztetnének arra, hogy tanuljuk meg megkülönböztetni a valódi vágyakozást a téveszméktől. Az „élni, hogy át-élhessünk” vágyódással teli életet feltételez, hogy a vágyódás által élők maradhassunk.

A vágyakozás akkor válik veszélyessé, ha a vágy szenvedéllyé válik, ha az önző vágyak, a kábítószer utáni vágyakozás, a féltékeny vágyak vagy a bosszúvágy végzetes galériájába illeszkedik bele.

 

A vágyakozás megbízatása a zenében

A vágyakozás célja, hogy ébren tartson, és megindultságot okozzon, hogy addig ne hagyjon nyugton minket, amíg – ha Isten is úgy akarja – Dante szavaival élve, a „Vita Nova”-ban, az új életben meg nem találjuk a beteljesedést. Csakis ekkor alszik ki a vágyakozás tüze. Ez semmilyen más módon nem érhető el. Habár a vágyakozás felemészthet bennünket, az mégsem tartós állapot, annak csak mintegy az emberi tapasztalatok levesét ízesítő só szerepét kellene betöltenie.

Már korábban említettük, hogy a vágyakozás hidat verhet a tökéletlen ember és az eredeti élet, vagyis Isten birodalma között. Ebben a pozícióban található a zene is, a maga legtisztább formájában. A zene a mérhetetlen vágyakozás egyik legfontosabb kifejezési módja. Minél tisztább, közvetlenebb és nyíltabb a zene, annál erősebben érinti meg a keresőt. Egy összehasonlíthatatlanul gazdag világnyelvvé emelkedik, hogy a rejtettet, a hőn óhajtottat a legfinomabb módon fejezze ki. Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a földön egyetlen más nyelv sem tartalmazza a regisztereknek ezt a bőségét, ezeket a kifejezés-árnyalatokat, mint amelyeket a zene nyújtani tud.

 

A hasonló a hasonlóra hat

Ha például egy „A” hangot beleénekelünk a zongorába, akkor pontosan az annak megfelelő húrt rezegtetjük meg benne. Mint már említettük, a zene a vágy világnyelve, és dallamai nemzeti hovatartozástól, fajtól és bőrszíntől függetlenül visszhangra találnak az emberekben. Tehát a zene anyaga és a test anyaga között egy egészen különleges kapcsolat áll fenn: A lélek a zene rezgési teste. A zene dallamai a lélekben zendülnek vissza.

Ezeket a gondolatokat továbbfűzve, a zenének az emberiség állapotában és fejlődésében olyan hatást tulajdoníthatunk, amely alól senki sem vonhatja ki magát. Fel tudja ébreszteni egy nagyon távoli múlt régóta elveszett emlékeit.

A hallószerv az ember legrégebbi érzékszerve, és az első szerv is, amely az anyaméhben kifejlődik. Mindez talán az emberiség ősi fejlődési útjára emlékeztet bennünket.3 Ugyanakkor a János evangélium első szavainak egyik nézetére is utal: „Kezdetben vala az ige.” Az ember auditív érzékszerve tehát kezdetektől fogva létezik.

A mai emberi lélek minőségi állapota rendkívül különböző. Ha szem előtt tartjuk, hogy az újjászületett, új ember szellemlelke a Logosz magasztos rezgési teste lesz, akkor a Teremtés könyvének ismert szavai új, élő jelentést kapnak: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt.”4

 

A szférák zenéje

Ezek a gondolatok egy ismert fogalmat idéznek fel emlékezetünkben: a szférák harmóniáját vagy a szférák zenéjét. Ezzel az emberi lét egyik ős-témáját pendítjük meg, amely ugyanakkor a hangzás kezdete is volt. A zene történetében számtalan tanúbizonyság vonatkozik – legtöbbször nem tudatosan – erre a misztériumra. Nem tudatosan, állítottuk, mert valójában jelenlegi tudatunk, de még füleink sem képesek a szférák e zenéjét meghallani vagy megérteni.

Ludwig van Beethoven misztikus sejtelemtől indíttatva, mindezt a következőképpen fejezte ki: „Ha este, bámuló szemeimmel a mennyboltot és a vibráló fénytestek seregét szemlélem, akkor szellemem a több millió mérföld távolságra fekvő égitesteken át az ősforráshoz lebeg, ahonnan örökkön-örökké új alkotások áramolnak ki. Mi a test szellem nélkül? Por és föld csupán.”5

A görög misztériumok hagyományaiból megtudhatjuk, hogy a szférák harmóniáját ugyan nem vagyunk képesek meghallani, azonban Püthagorasz, a szamoszi bölcs, képes volt azt szellemi szinten érzékelni. Ezért azt a feladatot tűzte maga elé, hogy e benyomásokat transzformálva, tanítványait a hallható zenei élménnyel egy új lélekállapot elérésére tanítsa meg.6

Maurice Ravel egy idézetet hagyományozott ránk, amely választékos ízléssel fejezi ki a Logosz legmagasztosabb ereje, és az ember olyannyira szerény rezonancia-képessége közötti dilemmát: „A világ leghatalmasabb ereje a pianissimo.”

A zenében a csendnek is óriási jelentősége van. Ezt nevezzük „szünetnek”. A szünet különböző formái – a ritmikus mozdulatok, a ki- és belégzés közötti nyugalmi állapot, vagy a generálpauza, amely az összes szólamra és hangszerre vonatkozó szünet – a zene áramlatával közvetlen kapcsolatban állnak. A zene nélkülözhetetlen alkotórészét képezik, beleértve a zenei mű előtti és utáni csendet is.

 

Ferruccio Busoni látomásai

Az olasz zongorista és zeneszerző, Ferruccio Busoni 1910. március 3-án a következő csodálatos szavakat vetette papírra7: „Gyertek, kövessetek a zene birodalmába! Bilincseiteket, melyek földi léteteket elválasztják az öröktől, leráztátok-e már? Akkor gyertek!

Az álmélkodásnak itt nincs vége! Még semmit sem hallotok, mert minden zengésben van!

Majd elkezditek megkülönböztetni a dolgokat: Minden csillagnak saját ritmusa van, és minden világnak saját üteme. És minden csillagon, és a világok mindegyikében minden lénynek másképpen dobban a szíve. Mégis minden szívdobbanás megegyezik, és egyetlen egységet képez. Halljátok már a mélységeket és a magasságokat? Mérhetetlenek és végtelenek. Nem is sejtett skálák húzódnak egyik világtól a másikig. Szilárdan állnak, és mégis örök mozgásban vannak. Minden hang mérhetetlen körök centrumát képezi.

Ekkor a hangzás megnyilvánul a számotokra: hangjai megszámlálhatatlanok. Ehhez képest a hárfa glissando*-ja dörömbölés, ezer harsona zengése pedig suttogás csupán. Minden idők minden melódiája – ismert, és soha nem hallott – egyszerre és közös erővel csendül fel. Hordoznak, fürösztnek és átjárnak benneteket. Ragadjatok ki egyet közülük, és vizsgáljátok meg közelebbről. Akkor majd észreveszitek, hogy az összes többivel kapcsolatban van; minden alapok alapjáig és minden magasság magasságáig.

Ekkor megértitek, hogy miként alkotnak egységet a bolygók és a szívek, és hogy nem létezik sem vég, sem ellenállás. Hogy mindegyik végtelenül nagy és ugyanakkor végtelenül kicsi, s hogy a legeslegnagyobb akkora, mint egy pont csupán. Látjátok, hogy fény, hangzás, mozgás és erő abszolút egyek. És egységükben valamennyi az élet maga.”

 

A tonális hangrendszer

A képzelet legmagasabb szféráiba tett kirándulás után visszatérünk a földi alaphoz, ahol Püthagorasz felbecsülhetetlen örökséget hagyott hátra számunkra. Hangrendszerünk univerzumáról beszélünk, mellyel minden, amit lelkünk vágyakozása ki szeretne fejezni, a zene által megnyilvánulhat.

Ismerjük a hanglétra fogalmát. Püthagorasz és tanítványai számára ez több volt, mint csupán pontos törvényszerűségek alapján egymás után következő hangok sorozata.

Számukra ez a hanglétra valódi mennyei lajtorjává változott, olyan eszközzé, amellyel a püthagoraszi iskola tanulói egy szellemi folyamatot követhettek.

A zenei oktáv, amelyen belül a hanglétra található, tizenkét félhangból áll, ahol a tizenharmadik félhang a tizenkettő megváltását jelenti. Így a tizenharmadik félhang a következő oktáv alapját képezi. Analogikusan vizsgálva, ezt a tizenkétszeres felosztást a kozmikus állatövi jegyeknek tekinthetjük. Maga a hanglétra hét kiválasztott hangból áll, melyek a hét régi bolygót szemléltetik. Ez a nyolcadik hangban oldódik fel, ami a következő hanglétra alapját képezi.

Ez arra emlékeztethet bennünket, hogy Rózsakereszt Krisztián – egy szellemi fejlődés prototípusa – a hétemeletes „Olimposz tornyának” megmászása után, egy ismeretlen nyolcadik szintre, a torony legfelső szintjére jut.8 Ez a nyolcadik emelet a győzelem kapuját jelenti számára, a szellemileg magasabb oktávhoz vezető bejáratot. A zenében a következő magasabb oktáv új hanglétráján találjuk magunkat.

Mindez az úgynevezett tonális hangrendszerre vonatkozik. A 20. században voltak olyan törekvések, melyek célja e rendszer feltörése volt, miután olyan vélemények alakultak ki, hogy a fül a tonalitás fogságában vergődik. Ennek eredménye az úgynevezett atonális zene lett, amit anti-zenének is neveznek, mert a fizikai törvényszerűségeken kívül helyezkedik el. Bármennyire is érthetőek azok a törekvések, melyek a ránk hagyományozott dolgokat fel akarják törni, itt különösen hatásosan és „hallhatóan” ismerhető fel, hogy egy kierőszakolt megszabadítás végül kakofóniába torkollik.

Korunk emberének cselekvési mozgástere korlátozott. Ezt a tényt Rudolf Steiner a következő szavakkal fejezte ki9: „Jelenleg, a kozmoszt illetően majdhogynem száz százalékosan analfabéták vagyunk. ‘Olvasóvá’ kellene válnunk, azonban csupán egyfajta betűzgetésre vagyunk képesek.”

Az embernek nevezett hangszernek olyannyira elhangolódtak a húrjai, hogy összhangzásunk, „szimfóniánk”, csak feloldhatatlan disszonanciaként képes felcsendülni.

 

Dúr és moll

Természetesen egy jövőbeli, új tudatállapot és új életminta következtében teljesen új hang- és zenei rendszerek jönnek majd létre. Azonban már a püthagoraszi hangrendszerben is a kifejezőképességeknek egy alig felmérhető változatosságát figyelhetjük meg. Például lehetőség van arra, hogy a hanglétra harmadik hangját egy fél hanggal alacsonyabbá tegyük: Így jöttek létre a moll-hangfajták.

Ezzel a kiterjedéssel, bővítéssel, nem sejtett utak nyíltak meg. Úgy is mondhatnánk: a dúr-rendszerrel, amely férfias, kemény és impulzusadó hatást gyakorol (hasonlóan a távol-keleti Yang-elvhez), szembe helyezkedik a moll-rendszer, amely női, lágy és védelmező (a Yin-elvhez hasonlóan). Általánosságban azonban teljesen helytelen a moll-ban írt zenét szomorúnak nevezni.

Ezoterikus értelemben a dúr-moll rendszert a következőképpen is értelmezhetjük: Az ember négyszeres személyisége (fizikai test, élettest, asztráltest és mentáltest) azzal jár, hogy váltakozó módon vagy a két durvább vagy pedig a két finomabb testállapot aktív és meghatározó. Amennyiben a zene egy meggyőző, világos állapotot fejez ki (amely mindenekelőtt a fizikai- és élettestben meghatározó), akkor a dúr-változat kerül előtérbe. Ha ezzel szemben egy megfoghatatlan vagy odaadó érzelmi élmény dominál, amely a finomabb testállapotokban nyilvánul meg, a moll-változat részesül előnyben. Így egy mérhetetlenül gazdag zenei színpaletta mutatkozik meg.

 

Püthagorasz, a haláltermészetben működő szellemi munkás

Püthagorasz neve elválaszthatatlanul összekapcsolódott a nyugati zenével. A természetrendünkben uralkodó törvényszerűségek hatalmas kozmikus életterületünkhöz tartoznak. Ebben az értelemben Püthagorasz egy eszköz, Isten szőlőskertjének munkása volt, aki matematikai kutatásaival nemcsak a hüpoténusz (egy derékszögű háromszög átfogója) és a katéták (a derékszögű háromszög befogói) törvényét tárta fel az a2+b2=c2 képletével, hanem hangrendszerünket is hozzáférhetővé tette. Tanítványainak az ókori Görögországban ugyanis az volt a központi feladatuk, hogy a bukott természet bilincseiből utat nyissanak a megszabadulás felé. E célt szem előtt tartva, közvetlen kapcsolatba hozta az eredeti lelket és a szférák harmóniáját: Mielőtt a lélek világunk testébe merül, már tökéletes harmónia tölti el. Ebben a testben ezért az a feladata, hogy azt ugyanolyan harmonikus állapotba hozza.

Azonban bukott természetrendünk megtört valóságát még Püthagorasznak is úgy kellett elfogadnia, ahogy van. A megtörtség, a kozmikus területünkre való zuhanás ugyanis nem csak részleteiben nyilvánul meg. Itt egészen más szerkezetek és alapvető törvényszerűségek uralkodnak, melyek következményei a megtört részletek. A matematika és a mértan tudósai jól ismerik „a kör négyszögesítésének” lehetetlenségét; a Pi tényezőben mindig benne marad egy végső pontatlanság. Másrészről a transzfiguráció szellemi folyamatában a négyzet körré alakítása egy olyan harmonikus alapfolyamat, melyben az ember fent említett négyszeres személyisége tökéletes önátadásban a Logosz körének adja magát. Egy oktáv zenei szerkezetében is találkozhatunk megoldhatatlansággal: Egy meghatározott hang oktáv-ugrása fizikailag rezgésszámának a megduplázódását jelenti, Hertz száma a kétszeresére nő. Másrészről viszont, egy kvint (a hanglétra ötödik hangja) az oktávot 2:3 arányban osztja meg. Elméletileg hét oktáv egymásra rétegződésének ugyanazt a Hertz-számot kellene eredményeznie, mint amit tizenkét kvint egymásra rétegződése ad. A kvintek összege azonban körülbelül egy nyolcad hanggal meghaladja az oktávok összegét. Ez a különbség az úgynevezett püthagoraszi vessző. A pontatlanságot a gyakorlatban bizonyos hangoknál egy apró frekvencia-korrektúrával küszöbölik ki. A zongoránál ilyenkor beszélünk „jól temperált zongoráról”.

Ezekből a „megoldhatatlan” tényekből jól kivehető, hogy egy „hibátlan alkotás” esetleges elképzelése már a természet adta törvényekben veszít tökéletességéből. Tehát még a zene nyelvezetének is egy tökéletlen rendszert kell használnia, hogy ebben a tökéletlen világban annak minden árnyalatát kifejezhesse.

 

Az emberi természet tökéletlensége

A zene megnyilvánító folyamatában azonban akadnak még további tökéletlenségek is. Itt mindenekelőtt magára az emberre gondolunk, aki hiányos állapotában próbál a zenének kifejezést adni. Már egy gyermek születésekor nagyon gyakran olyan viszonyokat láthatunk, melyek mindennek nevezhetőek, csak optimálisnak nem. Néha az a benyomásunk támad, hogy egy ember éppen az alig legyőzhető nehézségek által nőhet később az elemi-horizontális fölé.

Egy figyelemreméltó apró esemény remekül illusztrálja ezt: „Egy egyetemi professzor a következő esetet tárta hallgatói elé, és felkérte őket, hogy foglaljanak állást az ügyben: ‘Képzeljék el, hogy egy olyan családnak kell tanácsot adniuk, ahol az apa alkoholista, az anya pedig tuberkulózisban szenved. Kettőjüknek már négy gyermeke született, melyekből az első vak, a második meghalt, a harmadik süket, a negyedik pedig, mint az anya, szintén tébécés. Az anya ismét terhes lett, és immár az ötödik gyermekét várja. Mit tanácsolnának?’

A legtöbb hallgató természetesen, a modern felfogás képviselőjeként, az anyának terhessége azonnali megszakítását javasolta. A professzor erre mogorván így válaszolt: ‘Ebben az esetben közölnöm kell, hogy Önök most éppen Beethovent gyilkolták meg!’ A felsorolt születési körülmények ugyanis pontosan a zeneszerzőre illettek.”

 

A zene, mint a lélek eszköze

A kisebb és nagyobb egomániások környezetében a zenének most az emberek lelkében, mint rezonancia-testben kellene megalapozódnia? Ki ül egy zenekarban? Leonard Bernstein, a híres amerikai karmester, arra a kérdésre, hogy „Egy zenekarban melyik hangszeren a legnehezebb játszani?” átgondoltan és egyben provokatívan a következőt válaszolta: „a másodhegedűn!”10 Előidézhetnek-e egy másfajta irányulást azok az impulzusok, melyeket a zenének kellene közvetítenie? Számtalan bizonyíték létezik arra, hogy a zene mégis megtalálta és megtalálja az útját.

A folklór hatalmas és sokrétű területe az egész világra kiterjedő olyan zenei közeg, médium, amely a maga eredeti formájában ismételten és mindenhol, megdöbbentő eredményeket mutat. Legtöbbször egyszerű, azonnal érthető, és az érzelmi rezdülések egész spektrumát lefedi. A tánccal és mozdulatformákkal együtt mindenekelőtt a vallásos érzelmek és a szerelem kapnak benne kifejezési formát. Ebben jól felismerhető, hogy az embernek, lelki fejlődése érdekében, hogyan lehet és kell azokat használnia.

Az ember számára bármikor is kell megnyilvánítani az igazság egy aspektusát, azt tulajdonképpen a zeneiségbe kellene felemelni. A vallási hagyományokban félreérthetetlenül megmutatkozik az énekelt zene mérhetetlen jelentősége. Gondoljunk a Pistis Sophia tizenhárom bűnbánó énekére; a manicheusok Gyöngy-himnuszról beszélnek; a 33. zsoltárban pedig a következőket olvashatjuk: „Énekeljetek az Úrnak új éneket”. A fiatal Jakob Böhme első művében, a zseniális „Aurórá”-ban11 ezt írta: „Te is az angyalok körtáncába tartozol. Így kedvvel olvasd a dalocskát, akkor a Szent Szellem felébred majd benned.”

Általánosságban hajlunk arra, hogy a klasszikus zenében valamilyen kereső, törekvő elemet tételezzünk fel. Azonban a rock- és popzenébe is behatolhatnak ilyen impulzusok. Emlékezetünkben még erősen él egy dal, amely a nyolcvanas évek elején hosszú hónapokig állt a német slágerlisták élén:

„Neked hét hídon kell átkelned,

hét sötét évet átvészelned.

Hétszer vagy porrá széthullott lény,

de egyszer te magad leszel a fény.”12

 

Vajon a szövegíró, az énekes vagy a hallgatók tudták-e pontosan, hogy ez a négy sor mit is mond ki tulajdonképpen?

 

Zenét alkotni

Számtalan olyan zenei inspiráció létezik, melyek lényegükben a kiemelkedés, a megszabadulás impulzusát hordozzák magukban. Érdekesség, hogy Japánban, különböző körökben, Beethoven zenéjét egy nyugati Zen-mester zenei kifejezésmódjának értelmezik.

Maga Beethoven a következőket mondta: „A kemény, lezárt magnak szüksége van a nedves, elektromosan meleg talajra, hogy kihajthasson. A zene az az elektromos talaj, melyben a Szellem magja él. Minden valódi műalkotás hatalmasabb, mint maga a művész, és megnyilvánulása után az istenihez tér vissza. Az emberrel csupán abban az értelemben van kapcsolatban, hogy tanúskodik az isteni benne keltett rezonanciájáról. Minden, ami elektromos, a szellemet zenei, kiáramló alkotásra ösztönzi.”13

Amikor egy zenei mű létrejön, szívesen beszélnek „zenei ötletről”. Ez valóban tökéletesen kifejezi a hamisítatlan alkotási folyamatot: Az inspiráció útján a zeneszerzőnek vagy improvizátornak a szó szoros értelmében eszébe ötlik egy zenei téma. Ettől kezdve az a feladata, hogy önmagában és egy lehetséges hallgatóságban rezonanciát keltsen, és kidolgozza a témát. Ezen előrehaladó folyamat ideális kifejezését képezi számos variáció formájában megkomponált zenei mű. Ezt a kifejezési formát sok zeneszerző éppen érett alkotó periódusában alkalmazta.

Néhány, muzsikusoktól származó idézet remekül szemlélteti mindezt. Georg Friedrich Händel egyedülálló Messiás című művének első londoni bemutatóján, egy rajongva dicséretét zengedező személynek így válaszolt: „Roppantul sajnálnám Mylord, ha szórakoztatnám az embereket. A célom ugyanis az, hogy megjavítsam őket.”14 Leonard Bernstein úgy vélte, „hogy az emberiség még megmenthető lenne, ha képesek lennénk Beethovent a megfelelő módon hallgatni, és hogy Haydn ‘A teremtés’ című oratóriuma, helyesen hallgatva, hozzájárulhatna a veszélyeztetett teremtés fenntartásához.”15 Itt külön ki kell hangsúlyoznunk: amennyiben helyesen hallgatnánk ezeket a műveket. Ahhoz azonban, hogy helyesen vagy a megfelelő állapotban hallgassunk, egy átfogó előkészítő folyamatra van szükség. És így a mély benyomást keltő szavakból sajnos csak illúzió marad.

Itt nem csak kizárólag a zenéről van szó, hanem az emberi élethullám színvonaláról, amely természetesen a zenében is visszatükröződik. Hanns Eisler, modern zeneszerző így vélekedik erről: „Aki csak a zenéhez ért valamit, az nem tud semmit róla.”

Richard Wagner egyik ragyogó idézete a probléma lényegét ragadja meg: „Zeném bemutatására csak egy forradalom után gondolhatok. Kizárólag az teremthet számomra tehetséges művészeket, és nyílt, fogékony hallgatóságot. A forradalom romjaiból hívom össze, amire szükségem van. Nem vagyok sem republikánus, sem demokrata, sem szocialista, sem kommunista. Újat csakis a régi lerombolásával hozhatunk létre. Ha a zene nem arra rendeltetett, hogy megújítson, akkor nincs sok értéke.”16

Ebből jól kivehető, hogy az a zeneszerző, aki művét, művészetét vagy misszióját szenvedéllyel gyakorolja, igen különleges ember: Folyamatosan az eszményiség és a valóság között ingadozik. Modern, a tudományosság határát súroló kifejezéssel élve azt mondhatnánk: Folyamatosan vibráló finomanyagi és durvaanyagi szubsztanciákat fókuszál.

A finomanyagi szubsztanciában megpróbálja eszméit megteremteni, azonban állandóan visszakerül a durva anyag valóságába. Mindez folyamatosan kompromisszumokra kényszeríti, melyekkel valamilyen módon együtt kell élnie.

Ezt a kompromisszumot sokan a művészetükben felmerülő hatalmas akadályként és labirintusként élték meg. Eric Satie, a 20. század elejének különc zeneszerzője, egy alkalommal a következő vallomást tette: „Amikor fiatal voltam, az emberek azt mondták nekem: ‘Várj, míg ötven éves leszel, akkor majd megérted.’ Most ötven éves vagyok, és nem értettem meg semmit.” Vajon ez 60, 70 vagy 80 éves korban másképpen lesz majd? Ez nem felületes tréfálkozás vagy játék a szavakkal, mert ugyanaz az Eric Satie, egy másik alkalommal így nyilatkozott: „Soha egyetlen egy hangjegyet sem írtam le, amit ne úgy gondoltam volna.” Ez sokkal inkább egy olyan ember tanúbizonysága, aki a 20. század tragédiájának kezdetén egy teljesen korrupt világ bilincseitől való megszabadulásért küzdött.

 

A zene egy szellemi folyamat szolgálatában

A zenealkotás legnagyszerűbb képe a zenekar eszményképében mutatkozik meg. Ez a legapróbb részletekig megszervezett organizmus azt a célt tűzi maga elé, hogy a sokrétűségben megtalálja az egységet. „Filharmonikusoknak” nevezik magukat, ami azt jelenti, hogy „egy zenekar tagjai, akik a harmóniát szeretik”. A zenekar maga az ember. Mi lehet átfogóbb, mint az egész emberiség e keresztmetszete? A zenészek szívében a zene harmóniái vibrálnak, a fejekben a dallamok csendülnek fel, a medence-szentélyekben pedig a ritmusok dobognak. Minden jellem és vérmérséklet képviselteti magát, magasságok és mélységek, piano és forte, adagio és allegro, húzva, pengetve, fújva vagy ütve! A zenekar élén, középen állva a karmester kezeskedik arról, hogy káosz helyett rend, és viszály helyett harmónia uralkodjon. Ő is egy szerszám, eszköz a zenei áramlat befogadására, melyet hatékony, irányító mozdulatokkal ad tovább hangszereinek. A zenekar így minden lény paradicsomi életközösségének hasonlata lehet; igen, egy létfontosságú, impulzusadó és hűséges közösségé, melynek tagjai saját személyiségüket az egész szolgálatába állítják, hogy egy igaznak felismert szellemi törvény irányítása alá vessék magukat.

A hatalmas zenei tájképet így, minden elképzelhető szinten, az emberi lélek kifejezésének tekinthetjük: Mint a kommunikáció eszköze, minden egymás közötti különbség fölé emelkedik, legyen az kulturális, faji vagy családi. Ahol pedig a zene a vágyakozást a Fény határvidékeire irányítja, ott egy ritkán járt út nyílik meg az ember előtt, melynek kezdetén szívet vigasztaló, tiszta dallamokat hall. Az út végén pedig ezek a dallamok a szférák zenéjévé alakulnak át, melyek a lélekembert egész életén keresztül kísérni fogják.

 

Irodalom:

Rudolf Steiner: A művészet a misztérium-bölcsesség fényében, 1990, Dornach, 64. old.

William Shakespeare: A velencei kalmár, V/1.

Rudolf Steiner: A szellemtudomány eredet-impulzusai, 1989, Dornach, 129. old.

Mózes I. 1,27.

Zene és megvilágosodás, 1984, Hieber, 40. old.

Jamblichos: Püthagorasz, §65, 1963, Artemis.

Zene és megvilágosodás, 1984, Hieber, 160. old.

Jan van Rijckenborgh: A kínai Gnózis, 1991, Rozekruis Pers, 323. old.

Rudolf Steiner: A művészet a misztérium-bölcsesség fényében, 1990, Dornach, 112. old.

Leonard Bernstein: Egy zenész végtelen sokrétűsége, 1984, Atlantis.

Jakob Böhme: Aurora, 1992, Insel, 123. old.

Peter Maffay

Zene és megvilágosodás, 1984, Hieber, 32. old.

E. Himmelsbach: Az örökkévalóság impulzusa nagy zeneszerzők életművében, 1983. Zbinden, 21. old.

J. Kirchhoff: Hang és átalakulás, 1989, Kösel, 39. old.

J. Kirchhoff: Hang és átalakulás, 1989, Kösel, 174. old.

Rudolf Steiner: A zeneiség lényege, 1975, Dornach.

I. Korintusi levél, 15,42

*glissando: Olasz zenei kifejezés. Zene csúszás egyik hangtól a másikig a közbeeső hangok futamszerű érintésével.

A valódi erény magától jelenik meg

 

Lao-Ce Taot követte, az Utat, és teh-t, az Erényt. Tanításaival nem kívánta felhívni magára a figyelmet, inkább a magányt és az ismeretlenséget kereste. Lao-Ce-ről sok különleges és titokzatos dolgot mesélnek, ahogy az a nagy bölcsek esetében mindig is lenni szokott.

 

Az életéről szóló egyetlen történelmi híradás egy kínai történetírótól származik, aki Krisztus előtt 91-ben így írt: „Lao-Ce a Csu állambeli Khu tartomány Li területének Csu-Zen nevű falujából származott. Családneve Li volt, személyneve ‚R’, címe Peh-Jang, emlékneve Tan.” Lao-Ce tehát abból a tartományból származott, melyet a mai Kínában Honan-nak neveznek. Mintegy 54 évvel Konfucius előtt született, és 604-től 531-ig élt. Állami levéltárosként dolgozott, és a név, amelyet a későbbi generációk adtak neki, „öreg bölcset” jelent.

Lao-Ce egyike volt országa „csendes embereinek”, aki – amennyire csak lehetett – a háttérben maradt. A dolgok lényegében merült el, és kevés érdeklődést mutatott a hagyományos formák iránt. Képes volt arra, hogy a megnyilvánulások állandó váltakozását annak az egyetlen szellemi valóságnak a háttere előtt lássa, amelyhez nem ér fel semmilyen változás vagy korlátozás sem. Olyan széles és zseniális látásmóddal rendelkezett, mellyel meglátta minden felismerés és minden emberi nézet viszonylagosságát. Felismerte, hogy mindennek megvan a saját ideje, amelyben az illető megnyilvánulás valóban jó – és azt is, hogy ugyanez a megnyilvánulás egy későbbi időben a saját ellentétébe fordul át. Minden beszédében felfénylenek az örök folyamatról, a keletkezés, virágzás és pusztulás folyamatáról alkotott gondolatok, melyek gyakran paradoxonként hangzanak, néha pedig finom irónia csillan meg bennük. A felkészületlen olvasó vagy hallgató Lao-Ce kijelentéseit furcsának, ködösnek vagy érthetetlennek találhatja. Az öreg bölcs azonban szándékosan nem világította meg ezt a sötétséget, hanem paradoxonok segítségével gondoskodott róla, hogy a sötétség még áthatolhatatlanabbá váljék. Spirituális misztikusként a Szellem dicsőségében élt. Mindazokat, akik nem képesek belső meglátásában követni, összezavarodott állapotban hagyja hátra. Nem az volt a célja, hogy „gyöngyöket dobjon a disznók elé”.

Korának többi filozófusához hasonlóan, erősen támadta a kínai birodalom elkorcsosultságát, és – Konfuciushoz hasonlóan – az elmúlt évszázadok aranykorára tekintett vissza. A jóról szóló beszédet haszontalannak tartotta, és meggyőződése volt, hogy ha a lényeg hiányzik, akkor az erényről szóló sok beszéd csupán képmutatáshoz vezet. Véleménye szerint az erénynek magától kell kialakulnia, egy mélyebb alapból, azaz Tao sértetlen erejéből, a Mindenséggel való egységből. A régi emberek magától értetődő módon voltak az erény állapotában, anélkül, hogy az erényt mutogatták volna. Abban az időben az erényeknek még nem volt elnevezésük – erre csak akkor került sor, amikor a világ megismerte az erények hiányát, a rossz szokásokat. Lao-Ce az eredeti egyszerűséghez, vagy ahogy ő nevezte, „a faragatlan fához” akart visszatérni. Meg volt győződve róla, hogy az aranykorban az erény volt az uralkodó, amikor a régi emberek még önmaguk voltak az erény, és amikor még „minden önmagától volt jó”.

Nem meríthetünk bölcsességet a régiek szavaiból, hanem annak belőlünk kell felszállnia – és ha ezt élővé akarjuk tenni, akkor alkalmaznunk is kell.

Erről beszél Csuang-Ce, Lao-Ce legfontosabb tanítványa, az egyik könyvében:

„A világ azt gondolja, hogy a Tao fogalmának legjobb magyarázatait könyvekben lehet megtalálni. A könyvek azonban csak szavak gyűjteményei. A szavakban van ugyan némi érték – az a gondolat az, melyet a szavak hordoznak. A gondolat azonban valami Másnak a következménye – és pontosan ezt a Mást nem tudják a szavak kifejezni. Ha a világ azt az értéket, amelyet a szavaknak tulajdonít, átviszi a könyvekre, olyan dolgot tart értékesnek, ami nem szolgált rá erre a méltatásra, hiszen nem a könyvek jelentik a valódi értéket. Ami számunkra látható, az a külső forma és szín, ami hallható, az a név és a hangzás. Sajnálatos dolog, hogy az emberek azt hiszik, hogy a forma és a szín, a név és a hangzás elegendő ahhoz, hogy visszaadják Tao valódi lényét. A forma és szín, a név és a hangzás ehhez nem elegendőek. Ezért: Aki tudó, nem beszél, és aki beszél, az nem tudó. Hogyan is ismerhetné meg a világ Tao valódi lényét!”

 

Csuang-Ce ezt a következő elbeszélésen keresztül magyarázza:

„Hwan herceg a fogadószobájában ült és egy könyvet olvasott. Lent, a belső udvarban Pthien, a kocsikészítő éppen egy kerékkel foglalatoskodott. Egy idő után letette a kalapácsot és a vésőt, felment a lépcsőn és így szólt a herceghez: ‘Szabad megkérdeznem Őfelségét, hogy milyen szavakat olvas?’ A herceg így válaszolt: ‘A bölcsek szavait’. ‘Élnek még ezek a bölcsek?’ kérdezte Pthien. ‘Már meghaltak’ hangzott a válasz. ‘Ha ez így van, ó Uralkodó – folytatta Pthien -‚ akkor a szavak, amelyeket Őfelsége olvas, csak a régi emberek üledékei és leülepedett maradványai’. A herceg így szólt: ‘Hogyan mondhatsz te, egy kocsigyártó, ilyesmit egy könyvről, melyet én olvasok! Ha elfogadható magyarázatot tudsz adni, akkor rendben van; de ha nem, akkor kezdhetsz remegni az életedért!’ A kocsikészítő erre így szólt: ‘Fenséged szolgája ezt a dolgot a saját szakmájának szemszögéből látja. Amikor egy kereket készítek, és óvatosan végzem a munkám, akkor a kerék látszólag jó, de valójában gyenge. Ha kemény ütéseket alkalmazok, akkor a kerék kifárad, és a kötések nem illeszkednek. A szellemem gondolati képét csakis akkor tudom megvalósítani, ha a kézmozdulataim nem túl finomak, és nem is túl hevesek. De ezt nem tudom szavakba foglalni. Ez a biztos ütéstől függ. Ezt a tudást még a fiamnak sem tudom átadni, és ő sem tudja megtanulni tőlem. Ezért van, hogy noha hetven éves vagyok, öreg napjaimra még mindig kerekeket készítek. Ha a régiek – mindazzal, amit nem tudtak elmondani – meghaltak, és elmentek, akkor az, amit Őfensége olvas, csak a régiek üledéke és leülepedett maradványa lehet.”

Egy napon Khung-Ce egy látogatót hozott Csu-ba, aki Lao-Ceval a rítusokról és ceremóniákról kívánt beszélni. Lao-Ce szavai tisztán tükrözik szelleme egyszerűségét és világos jellegét:

„Azok az emberek, akikről beszélsz, minden földi maradványukkal együtt már régen elmentek. Csak a szavaik maradtak meg. Ha a bölcs elérkezettnek látja az időt, akkor elfoglalja hivatalát. Ha nem találja meg az alkalmas időt, akkor csak körbe-körbe szállong, mint egy köteg szalma a szélben. Hallottam, hogy a jó kereskedő elrejti kincseit, és nagyon szegénynek tűnik, a magasrendű ember pedig tökéletes erényével egy ostoba emberhez hasonlít. Bocsásd el magadtól az elbizakodott lényt, a sok kívánságot, a mesterkélt fontoskodást és a nagyravágyó törekvést! Ez mind nem vezet semmire. Ez az, amit neked mondhatok.”

Khung-Ce elment és így szólt a tanítványaihoz: „Tudom, hogy a madarak tudnak repülni, a halak úszni, a mezei állatok pedig futni. A futó állatoknak hurkokat lehet készíteni, az úszók számára hálókat, repülni tudók ellen pedig nyilakat lehet használni. A Sárkány (az isteni ember) esetében azonban nem tudom, hogyan vitorlázik a széllel és a felhőkkel, és hogy miként száll fel a mennybe. A mai napon láttam Lao-Ce-t. Ő olyan, mint a Sárkány.”

Lao-Ce a Taot és az erényt követte. Hosszú ideig Tsu-ban tartózkodott, azonban amikor előre látta Tsu hanyatlását, továbbvándorolt és elért a határhoz. A határátkelőnél álló vámos megszólította: „Uram, látom, azt tervezi, hogy visszavonul. Arra kérem, hogy írjon számomra egy könyvet.”

Kérésére Lao-Ce egy két részből álló könyvet írt, a Tao-ról és az Erényről, kb. ötezer írásjellel (szóval). Ezután tovább vándorolt, és senki sem tudja, hol halt meg.

„A Tisztaság Könyve” címet viselő rövid írás (lásd 39. oldal) a Lao-Ce által megtestesített tisztaságot szeretné bemutatni. Szerzője a Krisztus utáni harmadik században élt Ko Juan.

A Tisztaság Könyve

Írta: Ko Juan, a Krisztus utáni III. évszázadban

 

1. Lao-Ce, a Magasztos így szólt: A nagy Tao forma nélkül való, de Menny és Föld általa jött létre, és ő táplálja őket. A nagy Tao kívánság nélkül való, de ő okozza a Nap és a Hold mozgását. A nagy Tao név nélkül való, mégis általa marad fenn és növekszik minden. Nem tudom a nevét, de törekszem megismerni, és Tao-nak nevezem.

2. Tao megnyilvánul a tisztában és a tisztátalanban, a mozgásban és a nyugalomban is. A Menny tiszta, a Föld nem tiszta. A Menny mozog, a Föld mozdulatlan. A férfias erős, a nőies gyenge. A férfias mozog, a nőies pedig mozdulatlan. Az eredetileg tiszta leereszkedett és a nem tiszta eredmény messzire kiáradt. Így jött létre minden dolog. A tiszta a nem-tiszta forrása, és a mozgás a nyugalom alapja. Ha az ember képes lenne mindig tiszta és csendes maradni, a Menny és a Föld visszatérne (a Nem-Léthez).

3. A mai ember szelleme szereti a tisztaságot, de ezt az elméje megzavarja. Az értelme szereti a csendet, de a vágyai elűzik. Ha az ember a vágyait mindig el tudná utasítani, elméje magától elcsendesülne. Ha elméje megtisztulna, szelleme magától tisztává válna. A hat vágy (az öt érzék vágya és a beképzelés vágya) így nem jöhetne létre, és a három méreg (a birtokvágy, a harag és az ostobaság) elvétetne és eltűnne.

4. Az emberek két ok miatt nem tudják ezt elérni: nem tisztították meg elméjüket, és nem utasították el vágyaikat. Ha valaki el tudja utasítani vágyait, és elméjére figyel, akkor ezek már nem az ő sajátjai. Ha letekint a saját testére, akkor az már nem az ő sajátja. Ha a külső dolgokra pillant, azok olyan dolgok, melyekhez semmi köze többé. Ha az ember megérti ezt a három gondolatot, minden üresnek tűnik majd számára. Az Üresség megfigyelése felébreszti a Semmire vonatkozó gondolatokat. Az ilyen Semmi nélkül nem létezik Üresség. Ha az üres térre és a Semmire vonatkozó gondolat egyaránt eltűnik, érthető, hogy bekövetkezik az állandó Csend állapota. Hogyan is keletkezhetnének vágyak e tértől független nyugalom állapotában? Ha pedig nem keletkezik többé vágy, megjelenik a valódi Csend és Nyugalom. A valódi Csend tartós tulajdonsággá válik, és ebben az állapotban minden dolog lényegét felismeri; igen, a valódi és tartós tulajdonság uralkodni fog az ember természetén. Az ilyen állandó ábrázolásban és állandó Csendben van a tökéletes Tisztaság és Nyugalom. Aki birtokolja ezt a tökéletes Tisztaságot, az fokozatosan eléri a valódi Taot. Ha elérte ezt, a Tao mesterének nevezik. Noha a Tao mesterének nevezik, nem gondolja, hogy bárminek is a mestere volna. Olyan ez, mintha minden élő dolog állandó változása okozná, hogy őt a Tao mesterének nevezik. Aki ezt megérti, az másokkal is közölheti a szent Taot.

5. Lao-Ce, a Magasztos, így szólt: a magas fokozatú tanult emberek nem törekednek; a törekvés az alacsonyabb fokozatúak szenvedélye. Azok, akik egy tulajdonságot nagy mértékben birtokolnak, soha nem mutatják azt – akik csak kis mértékben birtokolják a tulajdonságot, belekapaszkodnak. Akik kapaszkodnak, és megmutatják a tulajdonságot, úgy jellemzik, hogy „nincsenek Taoban és Tao tulajdonságaiban”.

6. Annak, hogy nem minden ember kapja meg a valódi Taot, az az oka, hogy az emberek értelme megromlott. Mivel az értelmük megromlott, összezavarodott a szellemük. Az ilyen ember a külső dolgokhoz vonzódik. Mivel a külső dolgokhoz vonzódik, mohó keresésbe kezd. A mohó keresés elfogultsághoz és gyötrelemhez vezet. Emiatt pedig megint csak a zavarodott gondolatok jelennek meg, amelyek a testnek és a szellemnek félelmet és nehézségeket okoznak. Az ilyen emberek ezután csúfosan megszégyenülnek, vadul átszáguldanak az élet és halál egymást követő állapotain, és folyton arra vannak kárhoztatva, hogy a keserűség tengerében süllyedjenek el. A valódi Taot mindörökre elveszítik.

7. Aki megérti a valódi és örök Taot, az egyszerűen megkapja őt. És aki eljut a Tao megértéséhez, az a Tisztaságban és Nyugalomban marad.

A szív misztériuma

 

Az emberi test legerősebb izmáról beszélünk, amely a többi izommal ellentétben nem öregszik. A szív sejtjei csodálatos tulajdonsággal rendelkeznek: úgy tudnak egymással kommunikálni, hogy abban idő, távolság és tér nem játszik szerepet. Mindez – más sajátosságokkal együtt – olyan eszközzé teszi a szívet, mellyel az isteni Világosság hatni tud az emberben.

 

Szívünk sajátosságát szemlélve megértjük, hogy miért éppen ez a szerv lehet az isteni fény eszköze. A szív az emberi test legerősebb izma, és az összes többi izomtól eltérően nem öregszik. Természetesen megbetegedhet, károsodhat vagy elgyengülhet, de maga az izomszövet nem öregszik. Arra teremtetett, hogy az ember első lélegzetvételétől az utolsóig betöltse rendkívüli szerepét. Két, fallal elválasztott, egymás mellett fekvő részből áll. Mindegyik rész saját energiával, feladattal és szereppel van felruházva. Mindkét résznek van egy felső kamrája, amit pitvarnak nevezünk, ahol a vér összegyűlik, és egy alsó kamrája, amelybe a vér beleömlik. A baloldali rész – fizikailag tekintve – erősebb, mint a jobboldali. A vért a véredények hatalmas hálózatába taszítja. Nyomása olyan nagy, hogy egy szökőkút vizét képes lenne két méter magasra fecskendezni. A jobboldali rész főleg a tüdőn áthaladó véráramot szabályozza. Ez oly erővel történik, mellyel a víz körülbelül harminc centiméter magasra lövellne.

A szív az összehúzódás és elernyedés szakadatlan ritmusában lát el minket energiával egy életen át. Az energia az új idők, a Vízöntő-korszak kulcsszava. Tanuljuk az iskolában, könyvekben olvassuk, és a modern fizika arról tájékoztat, hogy „minden energia”! Még a szilárd, tömör forma is legmélyebb lényében energia, rezgés, vibrálás. Hanem ez olyan energia, amely – képletesen szólva – tudja, hogy mit cselekszik. Az atom legmélységesebb mélyéig olyan energiaegységekkel van dolgunk, melyek pontosan tudják, hogyan viselkedjenek, hogyan működjenek együtt más energiaegységekkel, ahol is bizonyos szinten a tér és az idő már nem játszik szerepet. Ma azt mondjuk: az energia információ.

Csak mert az energia információ, csakis ezért létezhet minden lény, dolog és tárgy, az atomtól az egyes sejtig, az egysejtű szervezettől a tejútrendszerek megszámlálhatatlan milliárdjaiig. És itt csupán az úgynevezett fizikai világról beszélünk.

A vízöntő-tudat azt jelenti, hogy az ember tudatában van annak, hogy minden anyag és minden egyes lélekkel ellátottság energia, és minden energia információ, azaz: ismeret, tudás, intelligencia, és a legmélyebb lényében: bölcsesség, szellem. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában az „alapvető eszmeképző erő” fogalma is használatos.

A szív atomjai csodálatos tulajdonsággal rendelkeznek: úgy tudnak egymással kommunikálni, hogy nem játszik szerepet az idő, a távolság és a tér. A test minden más sejtje az idegek hálózatán keresztül kommunikál egymással. A szív sejtjei azonban minden további testi segédeszköz nélkül „beszélnek” egymással. Az időn és a téren túl tudják egymástól, hogy mit tesznek. Úgy viselkednek, mint egy magasabb színvonalon lévő energia. Akárcsak a lélek színvonalán, az időnek és a térnek már itt sincs befolyása.

Sejtjeinek figyelemreméltó tulajdonságai révén a szív egy magas rezgésszámú energia – a lélekenergia – generátora is. Egy generátor energiát alakít át, például fizikai vagy mechanikus energiát elektromos energiává. A szív testünk legnagyobb és legerősebb generátora. És mivel az energia mindig információ – ez két szó ugyanarra a fogalomra – információ-energiáról beszélhetünk, legmagasabb jelentésében pedig szellemről. Szívünk szakadatlanul küldi az információ-energia hullámait a test minden részébe, szervébe és sejtjébe. A test minden sejtje – ezekből 75 billió van – mintegy fürdik a szív energiájában. A szív minden egyes sejtjének pedig – számuk sok millió – saját szívverése van. A test többi sejtje ezzel nem rendelkezik. Jóllehet a test minden sejtje vibrál és rezeg, hiszen minden energia, de a szív minden egyes sejtjének dobogása egyedülálló. A szív sokmillió sejtjének mindegyike szakadatlan, finom kommunikációban áll a többiekkel. Így jön létre szívünk különleges dobogása.

Zenészek millióiból álló zenekarhoz hasonlatos ez, akik elképzelhetetlen ritmikus összeköttetésben adnak elő egy szimfóniát, mely által hallhatóvá és érezhetővé válik életünk titka. Szívünk dobogása sokkal több egy lüktető mozgásnál. Energiamisztérium ez, mind az anyagi síkon, mind a lélek szintjén, mégpedig egy olyan energiamisztérium, melynek révén hatni képesek a szellem csodái, időtől, tértől és távolságtól függetlenül. Szívünk a szellemszikraként benne nyugvó, és egyidejűleg mindenütt jelenlévő isteni lét legerősebb, és mégis oly finom, csendes hírnöke.

Ez az isten életerő, melyet pránának, vagy őspránának is neveznek, mélyen a szívünkben vibrál, és mindenütt jelenlévő. Ezért mondhatjuk, hogy a többi szerv közül fizikai szervként is leginkább a szívünk van összhangban az eredeti életenergiával. És éppen ezért ez a legalkalmasabb eszköz, mellyel az isteni szellem megnyilatkozhat az emberben.

A szív elektromágneses tere ötezerszer erősebb az agyénál, melyről azt állítják, hogy ha fényként láthatóvá válhatna, akkor a napba vetett pillantással megtapasztalt fényerőhöz hasonlítható optikai hatást fejtene ki. A szív elektromágneses tere ennél ötezerszer erősebb! És mindez csupán az orvostudomány jelenlegi méréseinek felel meg.

Szívünkben olyan misztériumok rejlenek, melyekről gondolkodásunk még csak nem is álmodhat, nemhogy elképzelése lehetne róluk. Szívünk a szó szoros értelmében egy lüktető energia- és fénymisztérium. Egy fényszerv, amely alkalmas arra, hogy reagáljon az időt és teret felülmúló isteni fényre. Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri gyakran mondták: „Minden szívdobbanással megszületik bennünk a Krisztus” A szívdobogásként hallhatóvá váló csodálatos szimfónia a nagy életmisztérium csendes üzenete. E misztérium még inkább elmélyül, ha meggondoljuk, és szeretetben mérlegeljük, hogy szívünkben az isteni fény egy szikrája van jelen. Ez a fény oszthatatlan, hatásában mindenütt jelenlévő, egységes, és kívül áll téren és időn. Egyidejűleg azonban valódi lényünk központja, mikrokozmikus magva. Középpont és mindenütt jelenvalóság.

Szívünk az eredeti fény rezgésének generátora, átalakítója. Egy áldott állapotát gyakran még nem is sejtő asszony várandósságának huszonötödik napja körül az embrionális szív már kialakult és dobogni kezd. Naponta körülbelül százezerszer, évente közel negyvenmilliószor dobban. Egy hetvenéves élettartam alatt csaknem hárommilliárdszor. Felvethetnénk a kérdést, hogyan lehetséges, hogy egy ember életében legalább egyszer nem hallja meg szívének szellemi hívását, életében legalább egyszer nem hallja meg a szellemszikrából jövő titokzatos dobogást.

Testünk más szerveivel ellentétben szívünket szakadatlanul hallhatjuk. Saját hangja van, és mint érverést, csaknem egész testünkben érezzük e dallam ritmusát. A többi szervünket csak akkor érezzük – mint nyomást, rossz közérzetet vagy betegséget – ha nincsenek rendben. Szívünket mindig hallhatjuk és érezhetjük; szakadatlanul észlelhetjük létét. Ez is egy fontos üzenet: a szív az isteni fény örök jelenlétének testi példázata.

Fejünk az egónk, földi énünk jelenlétét jeleníti meg. Időbeni énünk természetesen sokkal több tényezőből képződik, de az agy a fő székhelye. Az én hangja soha nem hallgat el. Az agyban zajló „locsogás” és „kelepelés” vízeséshez hasonlatos, és áthatja testünket. Az agyból az egész testben szétterjedő számtalan idegszálon át árad az én hangzavara a test minden részébe. Az öreg agyisten kormányozza és uralja, és nem hajlandó feladni befolyását. Az agy szakadatlanul tevékeny, és önfenntartásból folyton reagál minden impulzusra. A testi önfenntartást az ember egészen természetesnek tartja, és ez megnyilatkozik az érzésében, a felfedezni akarásában valamint a gondolkodásában.

Az agy, avagy az agyisten állandóan résen van, és metsző, acélos tekintettel néz körbe, hogy reagáljon a legcsekélyebb valós, vagy vélt támadásra, hogy védekezzen, támadjon. E tekintetben a legkülönbözőbb stratégiákat alkalmazza önmaga bebiztosítására és túlélési programjának kivitelezésére. Érdekes, hogy az agy soha nem alszik teljesen. Ezen nem azokat a funkciókat értjük, melyek éjszaka úgymond takarékon működnek tovább a test karbantartása érdekében, hanem az agyisten gondolati tevékenységét. Az önfenntartással kapcsolatos mérlegelések éjjel is a szokott módon zajlanak tovább. Az álmoknak szintén sok közük van ehhez. Minden félelem az agyban támad.

Tulajdonképpen csak egyetlen félelem létezik, a halálfélelem. Még ha különböző dolgoktól félünk is, mégis mindig az egyetlen félelem áll ezek mögött, egészen mindegy, hogy milyen ruhába burkolózik. Az agyisten halálfélelemben szenved. Retteg a saját végétől, és ezért folyton új ingerek után kutat. Semmibe veszi a régi dolgokat. Szenzációt keres, mely szó szerint az érzékszerveken át történő stimulálást jelenti. E táplálék nélkül elsorvad. Az igazi nyugalom és csend kín az agyistennek, még ha időről időre azt sugallja is magának, hogy nyugalomra van szüksége ahhoz, hogy levegőhöz jusson. Ha azonban azért kíván levegőhöz jutni, hogy a megszokott módon folytathassa tovább, akkor az nem az igazi csend. Sokáig lehetne beszélni az agyisten tulajdonságairól. Nagyon ügyes abban a tekintetben, hogy önmagát kifejezze. És legfontosabb tulajdonságainak egyike, hogy sokat beszél.

Térjünk vissza a szívhez, és a szíven át a tiszta isteni lét csendjéhez. A csend által lesz megfosztva az agyisten trónjától, a csend által válik a törvénytelen mester szolgálóvá. Az agy valódi feladata a szolgálat, nem az uralkodás. Fel kell készülnie arra, hogy egykor a szellem székhelye, avagy trónja legyen.

Az energia mindig információ. És az információ a legtisztább, isteni állapotában: szellem. A „szellem” szó eredeti jelentése mozgás, hatás. Hermész azt tanítja nekünk, hogy minden mozgás valamiben történik, valamiben jön létre, mely önmaga mozdulatlan. Nem ezt mondja-e az intuíció is szívünk legmélyéből? Képzeljük csak el szívünk csendes tudása alapján a következőket: létezik egy olyan magas, gyors rezgésszámú energia, hogy a „magas” szó már nem is illik rá. Ez az energia „magas”, „gyors”, mindenütt jelenlévő. „Isteni”-nek nevezhetnénk, hiszen tényleg megismerhetetlen számunkra. Minden energia forrása, minden mozgás mozdulatlan oka ő, a csend. Tiszta, mindenütt jelenvaló, isteni létnek tekinthetjük. Ahol ez az isteni energia tevékeny, ott örök háttérként áll fenn a csend. Minden ebből a csendből jön elő.

Eckhart mester mondta: „A mindenség fennállásában semmi nem hasonlít annyira Istenre, mint a csend.” Minden szívdobbanással megszületik bennünk a csend titokzatos ereje. Mert a szív az az eszköz, mellyel az időt és a teret felülmúló energiák dolgozni tudnak.

A csenddel kapcsolatot létesítendő, és a csendtől kapott stimulálás érdelében az agyistennek, az egónak át kell adnia magát a szíven át behatoló impulzusoknak. Saját magától soha nem válhat csendessé. Minden ebben az irányban kifejtett fáradozás csak az önmegerősítés egy újabb fajtájához vezet. Tehetetlenségének mély felismerésével azonban az ego átadhatja magát a szívéből jövő erős impulzusnak.

Egy ilyen átadás nem pusztán az én akciója, és nem is lehet az. Mert ez csak erősítené az ént. Az átadás azt jelenti, hogy az embert vonzzák a szívben rejlő isteni misztériumok, a mélyen a szívünkben vibráló szellemszikra. Az önátadás keletkezik, nem lehet akarni, gyakorolni vagy színre vinni. A központunkban vibráló isteni fénymag vonzereje által fejlődik ki, mely az eredeti éltre nyíló kapu.