Pentagram 2008/2

Eljött az ideje egy belső klímaváltozásnak

 

Át kell alakítanunk a világképünket

Annick de Witt cikke, amely 2007. Július 19-én jelent meg az NRC-Handelsbad című újságban

 

Az üvegházhatás hátterében egy olyan racionális világkép rejlik, amely kevés teret hagy a lét értelmének kereséséhez és a személyiség kiteljesedéséhez. Ezért az enyhe tél és a túl korán beköszöntő nyár által kiváltott aggodalom kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy megdöntsük ezt a világképet. Ez nem a „a ráció elutasítására” szóló felhívás, hanem a „ráció megkerülését” jelenti.

Habár a környezetvédelmi mozgalmak már évtizedekkel ezelőtt felhívták a figyelmet a klímaváltozás veszélyeire, a tömeg számára ez a probléma csak most vált tudatossá. Az éghajlat témája hirtelen a figyelem központjába került. A „trendek őrei” közül senki sem látta előre, hogy a gondolkodási irány megváltozása ilyen gyorsan végbemehet. Erre azonban mégis van némi magyarázat. Gondoljunk csak Al Gore „An Inconvenient Truth”(Egy kellemetlen igazság) című dokumentumfilmjének tökéletes időzítésére. E film „kellemetlen igazságát” a szinte teljesen elmaradó tél, és a jóval korábban beköszöntő nyár következtében saját bőrünkön és közvetlen környezetünkben tapasztalhatjuk meg. A helyzet jelenlegi kedvező, pozitív alakulását a környezetvédelmi kérdések iránti növekvő érdeklődés kíséri. Ezen kívül újra és újra szembesülünk jelenlegi energiaforrásaink megbízhatatlanságával és politikai bizonytalanságával.

A klímaváltozásról folytatott viták olyan irányváltást tettek lehetővé az energiahordozók területén, amely tökéletesen ellenkezik az előző évek tendenciájával. Megmutatkozik a kollektív tudat meghatározó szerepe: Ameddig egy kritikus tömeg a klímaváltozást nem tekinti égető problémának, a megoldás kidolgozásának semmiféle alapja sincs. Ezt a megoldást egyébként a legtöbben egy új technológia kidolgozásában látják. A technológiai optimizmussal szemben azonban számos kifogás emelhető. Egy új technológia nem hullik alá egyszerűen az égből. Kifejlesztéséhez és elindításához a kreativitáson kívül mindenekelőtt politikai érdekeltség és megfelelő társadalmi alap is szükséges. Ezen kívül ismételten megmutatkozik, hogy a technológiai újításokat más (demográfiai, gazdasági vagy kulturális) fejlemények is kísérik.

Az autók benzinfogyasztása mára csökkent ugyan, ugyanakkor azonban az utakon egyre több és nagyobb járművet látunk. Ha pedig a jövőben valóban takarékos autókat gyártanak majd, kérdéses, hogy a fogyasztók tömege azokat meg is fogja-e vásárolni. Ragaszkodik-e majd valaki egy kis autóhoz akkor is, ha az nem illik a társadalmi pozíciójához?

A klímaváltozásról szóló viták jelenleg majdnem kizárólag az új technológiákra és a tartósnak ígérkező energiaforrásokra korlátozódnak, és csak nagy ritkán merészelik az életmód megváltoztatásának témáját érinteni. Bármilyen nagy jelentőségű is legyen a technológiák szerepe, a klíma hatékony befolyása érdekében mindenekelőtt egy belső klímaváltozásra, a kollektív tudat transzformációjára van szükség. Ha azt akarjuk, hogy a klímaváltozást jelenleg kísérő izgalom ne csupán felhajtás maradjon, amely oly gyorsan elcsitul, mint amilyen gyorsan keletkezett, akkor még mélyebben kell saját magunkba pillantanunk. Meg kell értenünk, hogy ez a krízis mit akar mondani nekünk önmagunkról, a világhoz való viszonyunkról és életmódunkról.

 

A RACIONÁLIS-TUDOMÁNYOS VILÁGKÉP

A jelenlegi – és egyre gyakrabban kifogásolt – racionális-tudományos világképben kizárólag olyasmi jöhet számításba, ami tapasztalati úton megállapítható és az érzékszervekkel felfogható. A belső jelenségeket külső megfelelőjükre egyszerűsítik. A tudatot az agy melléktermékének tekintik, a szeretet érzését pedig kémiai folyamatoknak tulajdonítják.

Ez a materialista szemlélet lehetővé teszi ugyan, hogy mélyebben pillantsunk be a világ anyagi oldalába, ugyanakkor azonban hajlamos azt leértékelni egy tárgy, egy fogyasztói birtok, vagy egy eszköz szerepére. Ebből a nézőpontból tekintve a természet nemcsak független minden értéktől, hanem értéktelen is. E világkép jellemzője, hogy alapvetően elválasztja az embert és a természetet, a szellemet és a testet, a szubjektumot és az objektumot (a megfigyelőt és a megfigyelés tárgyát). Egy olyan világban, ahol az anyag képezi az egyetlen valóságot, alapvetően minden mindentől el van választva. A fizikai határokat nem lehet átlépni. Az ember, mint racionális lény, homlokegyenest szemben áll az irracionális természettel – és nem csak az őt körülvevő természettel, hanem a benne rejlő természettel is.

Az, hogy ez a világkép a legszorosabb kapcsolatban van a klímaváltozás problematikájával, az teljesen nyilvánvaló. Egy olyan világképnek, amely minden bensőségességet tagad, egy szélsőségesen „kifelé irányuló” kultúrát kell létrehoznia. Egy ennyire materialista életelvből kiindulva a boldogság keresésének útjai aligha vezethetnek más helyekre, mint a fogyasztói szentélyek csarnokaiba. És éppen ez a makacs fogyasztói kultúra az, amit csak a legnagyobb nehézségek árán lehet a környezet iránti felelősséggel és környezetpolitikával összeegyeztetni.

Ez a világkép még „hitté” is alakulhat, mert – a hagyományos vallásokhoz hasonlóan – boldogságot, sőt egyfajta megváltást ígér. Ennek hátterében egy olyan ideológia húzódik meg, amely erősen az alapvető emberi igényekre, vágyakra és meggyőződésekre hivatkozik. Éppen ezért tekintik ezt a világképet a legnagyobb akadálynak egy tartós társadalmi forma kifejlődése szempontjából.

Nem könnyű megváltoztatni ezeket a meggyökeresedett, gyakran nem tudatos meggyőződéseket és gondolatképeket. Az emberiség történelmében nagyon ritkák a nagy metafizikai változások, tehát a társadalom gazdasági életét, politikáját, erkölcseit és szokásait meghatározó világkép átalakulásai. Az ilyen változások több évszázadot igényelnek, és rendkívül sok ellenállást váltanak ki. Példának okáért az arisztotelészi-keresztény világképből a racionális-tudományos világképbe való átmenet folyamán számos előfutárnak és úttörőnek az életével kellett fizetnie látnoki képességeiért. Gondoljunk csak olyan tudósokra, mint Galilei, Kopernikusz, Kepler vagy Bruno, akiket a világegyetemre vonatkozó felfogásuk miatt eretneknek tekintettek.

A világképeket általában semmi sem gátolja legszélsőségesebb következményeik megnyilvánulásában. Az egyetlen, ami irányukat megváltoztathatja, egy meggyőző, erős világkép, egy új modell, amely az idő kihívásaira megoldást kínálva bebizonyítja a régi modell túlhaladottságát. Egy világképet ezért törvényszerűen mindig korának drámája kísér. Bizonyos értelemben pedig ez az a folyamat, amely jelenleg végbemegy.

 

SZELLEMI NOMÁDOK

Posztmodern társadalmunkon több helyen is szakadozik a materialista világkép ruhája. Minden fronton változások ütik fel a fejüket. Vessünk egy pillantást egyszer az élet minősége és értelme, a fontosság és mélypont, a személyiség fejlesztése és a hitelesség keresésére. Számos ember „szellemi nomáddá” változott. Életünk folyamán különböző forrásokban frissítjük fel magunkat, a meditációs tanfolyamoktól kezdve a Máté-passióig. A nyugati modell ugyanis, minden pazarló anyagi jóléte és végtelen választási lehetőségei ellenére, képtelen volt választ adni az egyén létfontosságú kérdéseire, s azt a szociális összhangot sem tudta megteremteni, amelyre minden társadalomnak szüksége van. A holland kormány új rendeletében a következőket olvashatjuk: „A boldogulás még nem jelent jólétet, a társadalmi biztonság még nem szociális kapcsolat.” A válaszokat gyakran a személyiségművelésnek, az élet értelmének és a spiritualitásnak a szféráiban keresik. Itt hasznunkra válna, ha az amerikai filozófushoz, Ken Wilberhez hasonlóan, különbséget tennénk a szellemiség „pre-racionális” és „poszt-racionális” formái között.

A pre-racionális szellemiséget mágikus és misztikus gondolatképek, valamint romantikus idealizálások jellemzik. A poszt-racionális változat azon képességek fejlődésére utal, melyek fejlődés-pszichológiai szempontból nem a racionális gondolkodás körébe tartoznak, azonban mégis megtartják és továbbvezetik azt. A szellemiség e második formája logikus lépést jelent az emberiség fejlődésében. Ebben a formában az egyén arra törekszik, hogy emberi képességeinek egy újabb rétegét érhesse el, például valódi belső nyugalmat, a kreatív gondolkodás képességét, valódi beleérző képességet és emberséget, hitelességet és feddhetetlenséget.

Amennyiben az értelem elég belátással rendelkezik ahhoz, hogy felismerje saját határait, akkor ez a szellemiség a legcsekélyebb mértékben sem áll szemben a rációval, nem vitatkozik a józan ésszel, hanem éppen ellenkezőleg. Fejlődéséhez e szakterület intellektuális magyarázatai és nyelvi kifejezései nélkülözhetetlenek. Mert, Wittgenstein szavaival élve: „Beszédem korlátai világom korlátaira utalnak.” Különben is, ez a terület már így is eléggé sötét és bizonytalan, további ködösítésekre nincs szükség. Itt nem valami mellékáramlatról vagy perifériás jelenségről van szó. Példának okáért vessünk egy pillantást a hajdani kormánymegbízott, Herman Wijffels személyére. A politikus ragyogó példája annak, aki egy ilyen poszt-racionális szellemiséget képvisel, ugyanakkor pedig egy széleskörű mozgalom vezető egyénisége.

Egészében nézve, a kultúrában olyan fejlemények vannak kibontakozóban, melyek a valóság és az emberek egy másfajta szemléletét hirdetik. A tudományban egyre többször kifogásolják és lépik át pozitivista felfogásának határait. A filozófiában újra előtérbe kerülnek az ősi élettémák, és az életművészet az egeket ostromolja. A gazdasági életbe olyan praktikákat olvasztanak be, mint a meditáció és a személyiség fejlesztése, mert ezek a munkavállalók kreativitását, ezáltal pedig az üzemek termelékenységét növelik. Egy olyan gazdasági élet bontakozik ki, melynek legfontosabb „elemét” többé nem a föld vagy a tőke képezi, hanem maga az ember, annak munkája, kapcsolatrendszere, ismerete, kreativitása és gondolkodásának ereje.

Azonban a szellemiség, a spiritualitás is hordoz negatív terheket. Ezzel kapcsolatban sokan a rajongásra, az irracionalitásra és a regresszióra, a pre-racionális variációkra gondolnak. Mindez teljesen érthető. A társadalom ismeri az olyan emberekkel való rossz tapasztalatokat, akik azt állítják, hogy Isten nevében beszélnek, valójában azonban szégyentelenül visszaélnek vele. A szellemiségről alkotott elképzelés tehertételei a „guruk” és azok követői, olyan félrevezetett egyének, akik „belső gyermekük” emocionális szeszélyeit fontosabbnak tartották, mint egy másik ember személyiségének szféráit. Számos meggyőződéses ateista számára mindez egyenértékű azzal, amitől csak nemrégiben tudtuk oly sok fájdalom és fáradozás árán megszabadítani magunkat. A „szellemi nomádok” útkeresése azonban nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy a szellemiséggel kapcsolatos gondolataink időszerűek. Ez a fogalom, úgy tűnik, a legtöbb gyermekbetegséget sikeresen maga mögött hagyta, s formáját jelenleg a felnőttek világában keresi.

Egy ilyen poszt-racionális szellemiség kiindulópontját az képezi, hogy a szellemi vagy az „isteni” az életen keresztül, és mint maga az élet, fejeződik ki. Tehát nem pusztán a túlvilágra vagy egy saját teremtményein kívül trónoló teremtőre korlátozódik. Evolúció és teremtés nem zárják ki egymást, hanem ugyanazon érem két különböző oldalai. Az evolúció egy folyamatosan lezajló teremtési folyamat, a teremtés pedig az evolúció által jön létre. Minden lélekkel rendelkezik, és az ember és természet között fennálló különbség inkább fokozatos, mint abszolút jellegű. Az ember egy társ-alkotó, egy életművész. Ha képzett, fejlett és művelt, akkor magasabb rendű képességekkel és nagyobb lehetőségekkel rendelkezik, mint többnyire gondolnánk. Ez a potenciál nem csak a lehetőségek széles skáláját hordozza magában, hanem jókora felelősséggel is jár. Így az egész világ, a természet és az élet nagyobb jelentőségre tesz szert. Ez olyan életszemléletet jelent, amely általában a környezet iránti nagy felelősségérzettel párosul, ezért döntő jelentőségű a klímapolitikára, annak valamennyi nézetével egyetemben.

Boldog pillanataiban szinte mindenki bepillantást nyerhetett már ezekbe a dimenziókba, talán olyankor, amikor egy éppen meghódított hegycsúcsról letekintve, pillantása az alatta elterülő pompás tájra esett, vagy amikor a szeretet érzése elhatalmasodott benne a számára legdrágább lény iránt, esetleg akkor, amikor egész lénye átadásával belefeledkezett a zene vagy művészet élvezetébe. Ezekben a pillanatokban hirtelen könnyűnek érezzük magunkat, az öröm érzése tölt el bennünket, szívünket megnyitjuk a körülöttünk lévő emberek előtt, és gondolkodásunk megvilágosodik. Életünk értelmet nyer, és jelentőségre tesz szert. A bennünk rejlő legnemesebb életre kel. A mindennapi életben csak nagy ritkán elérhető minőségek hirtelen felszínre törnek. Mindez gyakran intenzív, érzékszervekkel is felfogható tapasztalatokkal jár: A saját testtel való kapcsolat élményével, amikor az ember úgy tapasztalja meg a másikat vagy a világot, mintha a határok feloldódtak, szétporladtak volna. Bármennyire figyelemreméltóak és talán különlegesek is az ilyen pillanatok, a legkülönösebb bennük az, hogy hirtelen összhangban érezzük magunkat saját lényünkkel. Mindent spontán módon és közvetlenebbül élünk át. Saját természetünkkel abszolút egységet alkotunk. Néhány embert egy ilyen élmény arra ösztönöz, hogy az életben valami új elfoglaltságnak szentelje magát, például szívvel-lélekkel egy általa fontosnak tartott dologba fogjon bele. Ebben az értelemben az ehhez hasonló csúcspontok vagy fenséges tapasztalatok erősen hozzájárulnak a személyes értékek fejlődéséhez.

 

TUDOMÁNY ÉS IGAZSÁG

A keresztény világkép tudományos világképpé való átalakulása folyamán az egyház heves ellenállást tanúsított az új felismerésekkel és feltevésekkel szemben. Jelenleg pedig inkább a tudományos világ az, amely a paradigmák, az eddig uralkodó gondolkodási keretek eltolódása ellen védekezik. Mintegy új egyházzá vált azzal, hogy az igazság meghatározásában „vétójogot” tulajdonít magának. A posztmodern, a maga abszolúttá tett relativitásával, e világkép legvégső következményét képezi.

Éppen most, amikor az anyagi világot oly nagy intelligenciával és pontossággal kikutattuk, egy alapvetően más jellegű ismerethiány mutatkozik meg. Ki vagyunk éhezve a szubjektív felismerésekre, tapasztalatokra és élményekre. Igény támadt rá, hogy az ember megértse az egyén belső univerzumát. Értékek és normák felett vitatkozunk. Egyre többen foglalkoznak azzal, hogy feltárják a belső fejlődés útjait. Egy nemrég végzett felmérés például kimutatta, hogy a hollandok kétharmada rendszeresen „imádkozik”. Az esetek többségében ez nem a hagyományos Istenhez-folyamodást, hanem sokkal inkább az önvaló tükrözésének egy meditatív formáját, a belső egyensúly visszaállításának érdekében végzett, egyfajta pszichotechnika alkalmazását jelenti.

A belső élményvilágot azonban, a fennálló pozitivista tudományos szemlélet keretein belül sem megérteni, sem ábrázolni, sem pedig „bizonyítani” nem lehet. A legmegértőbb tudósok nem is tagadják, hogy a racionális tudomány mellett még más legitim felismerési lehetőségek is léteznek, melyekből általában a művészetet és a filozófiát tartják a leglényegesebbeknek.

A látáson, az objektív érzékelés és a távolságtartó, kimért értelem világán kívül ott van még a lét, a szubjektív átélés és az érző szív világa. Az ily módon felismert világot azonban a legtöbbször szigorúan különválasztják a természettudományosan megismert világtól.

Így jön létre az az abszurd helyzet, hogy a két elsődleges felismerési képesség mellett látszólag két különböző valóság is létezik. Ez nem csak a világot tépi szét, hanem bennünket is. Az ember egyrészt mint felismerő alany, másrészt mint maga a megismert ember, a tudomány két nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen területein találja magát.

A tudományelmélet számára ebben egy gigantikus méretű probléma rejlik. Képzeljék el, hogy az új paradigma és számtalan egyén tapasztalatai az igazság egy olyan magját tartalmazzák, amely egy szellemi vagy belső dimenzióként, minden létezőt átjár. Miután ennek jelenléte tapasztalati úton nem mérhető és racionálisan nem bizonyítható, ez a dimenzió kicsúszik a tudományos igazságigény hálójából. Korunk játékszabályai értelmében ugyan beszélhetünk arról, hogy az emberek miként tapasztalják meg (vélik megtapasztalni) ezeket a dimenziókat, ezzel azonban magáról a valóságról még semmit sem mondtunk. Az objektív felismerés tapasztalati úton bizonyul ésszerűnek. A szubjektív felismerés egy társadalom-pszichológiai szerkezet.

Mindaddig azonban, amíg a belső világot – melyet közülünk sokan legjobb pillanataikban teljesen világosan tapasztalnak – nem ismerjük el „valóságként”, nem is várhatjuk el, hogy emberek kiigazodjanak és fejlődjenek ezeken a területeken! Hogyan is tehetnénk nekik szemrehányást azért, hogy üdvösségüket az értelmetlen fogyasztásban, a felületes materializmusban, üres külsőségekben és az érzéki örömök szélsőséges hajszolásában keresik?

És ne felejtsük el: Az élet élvezete csodálatos dolog, és az anyagi világ határtalan szépséggel rendelkezik. Ez a boldogság vagy élvezet azonban kiüresedettnek bizonyul, ha a belső élményvilág igazságtartalmát nem ismerjük el, ha tagadjuk, ahelyett hogy ápolnánk azt. Hiszen végül is ez az egyetlen terület, ahol átélhetjük a szeretetet, értékeket ismerhetünk fel, együttérzés támadhat bennünk, valódi kapcsolatot létesíthetünk önmagunkkal, másokkal vagy a természettel, valamint ahol megtapasztalhatjuk az öröm és boldogság érzését.

Felmerül a kérdés, hogy miként tanulmányozhatjuk ezt a belső élményvilágot anélkül, hogy a materialista tudomány szempontjából tárgyiasítanánk. Hogyan tudnánk az igazságot megőrizve gondoskodni róla, hogy a lét a látás forrásává váljon? És hogyan lehet a látás segítségünkre abban, hogy jobban megközelíthessük a lét titkait? Amíg görcsösen kapaszkodunk a valóság általunk szőtt lepleibe, melyek tekintetünket elzárják a fölöttünk elterülő pompás csillagos égbolt elől, az új világkép, és azzal együtt az új világ, soha nem bontakozhat ki.

KLÍMAVÁLTOZÁS, MINT LEPLEZETT ÁLDÁS?

Egy alapvető metafizikai változás fájdalmas, fáradságos és roppant nehézkes folyamat. Egy kis külső kényszer, amely e folyamat által keltett társadalmi ellenállást legyőzi, ezért még segítségül is szolgál. A klímaváltozás, korunk drámája, ebben kulcsszerepet játszhat, és minden nyomorúsága és veszélye ellenére leplezett áldásnak bizonyulhat. Ugyanis minden szinten való megjelenése és elkerülhetetlensége gondolkodásunk és cselekedeteink megváltoztatására kényszerít bennünket. A természet külső és belső gazdagsága iránti tiszteletet nyilvánvalóan csak kemény tapasztalatok árán tanulhatjuk meg. A klímaváltozás így remélhetőleg történelmi segítséget jelent, és az emberiséget egy komplex, de áldásokban gazdag felnőtté válás irányába tereli.

Al Gore Earth in Balance (Veszélyben a Föld) című könyvében már 1992-ben a következőket írta: „Minél inkább elmélyülök globális környezeti válságunk gyökereinek tanulmányozásában, annál inkább megerősödik az a meggyőződésem, hogy annak oka nem más, mint egy jobb szó híján ‘szelleminek’ nevezhető belső válság külső megnyilvánulása.”

Annick de Witt a „wAarde” Alapítvány – a Természet- és Környezetvédelmi Mozgalom egy kutatócsoportja – munkatársa. Ezen kívül a „NatuurCollage” irányító tagjaként széleskörű kutatásokat végzett a szellemi értékkeresés és a környezetvédelmi felelősség viszonyait illetően.

Valentinusz élete

„Felismertem, hogy ő én vagyok,

akitől valaha elváltam.”

Mani (216-277)

 

Gilles Quispel*

 

Az ókor egyik legnagyobb gnosztikusa az Egyiptomban élő, görög származású Valentinusz volt. Latin nevet viselt, műveit azonban görögül írta. Krisztus után körülbelül 100 évvel született egy ismeretlen helyen, a Nílus torkolatnál, Alexandriától mintegy 120 km-re keletre. Kr. előtt 600-tól sok görög lakott Egyiptomban.

Az iskolában feltehetően olvasta az Iliászt. Ez kiderül az Igazság Evangéliumában szereplő álom leírásából, melyet egy Iliászból vett kép ihletett. Valentinusznak költői lelke volt. Ha meg akarjuk őt érteni, legjobb, ha elolvassuk P.C. Boutens-től¹ a Sponsae aeternae-t, A. Roland Holst-tól² a De Afspraakot, J.W. von Goethe egy gnosztikus mítoszát, a Faustot és William Blake Menny és pokol házasságát.

Valentinusz Alexandriában tudományos tanulmányokat folytatott, ahol Eudorus és Posidonius voltak a kor kiemelkedő filozófusai. Eudorus megkísérelte Platónt Arisztotelésszel kibékíteni, és jámbor, de nem misztikus, hanem nagyon is józan bölcseletet tanított, mely szerint az Isteni ész tartalmazza az ideákat, ám a világ még nem Isten kiáradása (emanációja), mint Valentinusznál és később a neoplatonikus Plotinosznál. Eudorus-szal találkozunk többek között Hermész Triszmegisztosz írásaiban és a gnosztikusoknál is.

Bizonyos értelemben Valentinusz is platonista: szerinte a kozmosz egy hasonlat, ám csupán az ideák szellemi világának hasonlatossága, amelyet ő az eonok pleromájának nevez. Szó szerint ezek Isten eonjai, örökkévalóságai, érzései, gondolatai és kedélyváltozásai.

Posidonius sztoikus volt és a Kr. előtti első században élt. Ő volt Cicero, a római államférfi tanítómestere Rhodos szigetén, amikor Cicerót oda száműztek. Vitalista volt, az élet filozófusa. Cadiz-i tartózkodása során észrevette, hogy az apály és a dagály a hold állásával függ össze. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy valamiféle összhang uralkodik az ég és a föld és minden dolog között. Számára Isten egy szellem, amely áthatja a mindenséget, és mindent mindennel összeköt. Minden tudományos igény ellenére Posidonius mégis kaput nyitott az okkultizmusnak és a mágiának.

Kezdetben Valentinusz is fogékony volt minderre, ám belátta, hogy a platonizmus a racionalizmus egyik formája, amely iránt nem volt képes rokonérzést táplálni. Később azt mondta, hogy a Bölcsesség a merészség révén akar eljutni az Isteni mélységekhez, s ez a hybris (önhittség) a bukásához vezet. Minden bizonnyal ebben az időben kerülhetett érintkezésbe az éppen megszülető kereszténységgel. Az egyiptomi homokban végzett ásatások során keresztény irattöredékek kerültek a felszínre, amelyek arra utalnak, hogy a szinoptikus evangéliumok (Máté, Márk és Lukács) itt már 200 előtt ismertek voltak. János evangéliumából is felfedezetek egy töredéket, vagyis már korán ismert volt Egyiptomban. Az Újszövetség legjobb görög szövegét, az úgynevezett alexandriai szöveget görög filológusok már 200 előtt összeállították Alexandriában. Ott is éltek zsidó nemzetiségű keresztények. Figyelemre méltó, hogy az Új Testamentumban később sehol sincs szó Alexandriáról. Ennek az az oka, hogy az Újszövetség elsősorban Pálra összpontosít, a pogányok apostolára, s ezáltal nagyon egyoldalú.

Becslések szerint Egyiptomban kétmillió zsidó lakott, több mint Palesztinában. Az eredeti jeruzsálemi közösség hagyományaiban, ahonnan követeket küldtek Alexandriába, olyan tanításokra találtak, melyek szerint Jézus volt az igaz próféta, aki – mielőtt Jézusként határozott alakot öltött volna – korábban már nemzedékeken át különböző alakokban jelent meg. Az elkeszaiták és a pszeudo-clementa hívei hittek ebben, mint ahogy abban is, hogy Jézus a Jordánban való megkeresztelése által Krisztussá lett.

Valentinusz ezt a következőképpen magyarázta: „Jézus meghalt, mikor a szellem elhagyta, aki a Jordánban leszállt reá.” Különbséget tett egyfelől Jézus, a szellemi test között, amely megszületett, másfelől a Logosz között, amely vele összekötötte magát. Valentinusz gondolkodására valószínűleg nagyon nagy hatással volt a János Evangélium Krisztusa. Számára csakúgy, mint János számára, Krisztus a rejtettség megnyilatkozása, az emberfia, vagyis az ember, aki egy kozmikus éjszakában fénysugárként felragyog a világítótoronyból, megérinti a földet, s ismét visszatér eredetéhez. Valentinusz tehát krisztocentrikus gondolkodó volt, aki a jánosi kereszténységet hirdette.

Alexandriában a keresztény közösség tanítója lett, melynek belső felépítése azokban az időkben még nem tekintélyelvű alapokra épült. Ez csak 250-ben változott meg. Valentinusz idejében az egyház vezetése a presbiterek kezében volt, akiket a gyülekezet tagjai választottak. Kr. után 136-ban Valentinusz Rómába utazott, ahol prédikált és megalapította a szellemi tudományok főiskoláját, melynek Itáliában, Antiochiában és Alexandriában is voltak tagozatai. Kidolgozta a valentinuszi hitrendszert, halála után pedig tanítványai elindították Rómában a valentinuszi Gnózis nyugati- vagy itáliai iskoláját. Magától értetődő, hogy a római egyház Markionnal együtt kiközösítette őket, s ez felveti a kérdést, vajon nem a két tanár követői voltak-e többségben a keresztények között Rómában. Valentinusz feltehetően később visszatért Alexandriába, és ott magas kort megélve, kb. Kr. után 160-ban hunyt el.

Valentinusz a Krisztust a logosznak, a rejtett megnyilvánulásának tekintette – egy újjászületett gyermeket látott. Ez az első eset, hogy Isten születése az emberi szívben témaként megjelenik. A létezés alapja, Isten, mélység és csend. Belőle áradnak ki az eonok, a szellemi birodalom gondolatképei. Istennek van egy másik fele is, melyet olykor Bölcsességnek vagy Szent Szellemnek neveznek. Itt anyaméhnek nevezik. A szellemi és a látható világ nem a semmiből teremtettek, hanem Istenből erednek, az isteni Nőből születnek. A párosodás és szül(et)és uralják az evolúció folyamatát. A látó tapasztalja, hogy ő mint szellemi lény felvétetik ebbe a mindenségbe, s azonos a létezés alapjával. Az indiaiak ezt advaitának („nem-kettősségnek”) nevezték. Mindez azt is jelenti, hogy a látható világ, amelyet az érzékszervek és az értelem számunkra megjelentet, csupán illúzió. Ezt fedte fel a gyermek Valentinusz számára.

Valentinusz szerint Krisztus azért jött el, hogy az embert megszabadítsa minden illúziótól, s elvezesse önmaga megismeréséhez. Az Igazság Evangéliumában a világi életet rossz álomhoz hasonlítják, melyből az ember felébred.

„Ezért az, aki a Gnózist birtokolja, önmagában birtokol valamit a fentiből. Ha hívják, meghallja s válaszol. Őhozzá fordul, aki őt hívta, és felemelkedik hozzá. Tudja mit jelent az, hogy elhívják. S most, hogy a Gnózis birtokában van, az Ő akaratát teljesíti, aki őt elhívta, s vágya az Ő örömére szolgálni. Megajándékozzák a békével, s elnyeri a nevét. Aki így birtokolja a Gnózist, az tudja honnan jött és hová tart…”

Amikor az embert a nevén szólítják, tudja hova kell mennie, honnan jött és ki is ő. Krisztus megnyilvánító igéjének köszönhetően, a gnosztikus felismeri önmagát. Valentinusz azt tanította, hogy mikor Krisztus eljött, magával hozta a szellemi emberek védangyalait. Az angyalok pedig annak az embernek szentelik magukat, akihez rendelték őket, s megajándékozzák őt a Gnózissal. Ám nekik is szükségük van az emberre, aki az ő másik felük, mert az emberük nélkül nem léphetnek be a pleromába, a szellem birodalmába. Együtt alkotnak egy párt. Eredetileg ez a védangyal a görög daimon, aki a gyermeket születésekor vezeti, s egyben hasonmása is. Valentinusz az angyalt az ember vőlegényének tartotta, az embert pedig a menyasszonynak. Az öntudatlan önvaló (az angyal) és a gnosztikus ember tudatos énje egy felbonthatatlan egységet alkotnak, és együtt ünneplik „a menyegző misztériumát”. A férfi és nő közötti házasság ennek leképezése.

—

¹ Pieter Cornelius Boutens, holland költő (1870-1943)

² Adriaan Roland Holst, holland költő (1888-1976)

—

*1947-ben Gilles Quispel publikálta az eredeti valentinuszi tan („mythos”) rekonstrukcióját, amelyet az eretneküldöző, Irenaeus írásaiból fejtett ki. Ezt a mítoszt 2003-ban vette fel Quispel Valentinusz, a gnosztikus és az Igazság Evangéliuma című könyvébe. Ez a cikk a könyv első fejezetén alapszik. (Eredeti mű: Gilles Quispel: Valentinus, de gnosticus en zijn evangelie der waarheid. In de Pelikaan, Amsterdam 2003.)

A teremtési mítosz Valentinusznál

 

Valentinusz a szellemi világ lakóit nem „isteneknek”, hanem „eonoknak” nevezi, tartózkodási területüket, a szellemi világot pedig „Pleromának”, ami teljességet jelent.

„Az eonok ősatyja a ‘Mélység’, az ő másik fele pedig a ‘Csend’. A Mélység a megteremtetlen ősalap, az ‘alaptalan alap’. A ‘Mélység’ úgy nyilvánítja meg önmagát, hogy a ‘Csend’ segítségével létrehozza a fiút, a ‘Tudatot’, amely atyjához hasonlatos, és ő az egyetlen, aki képes felismerni az atyát. A ‘Tudat’ másik fele az ‘Igazság’. E kettő, a ‘Tudat’ és az ‘Igazság’ azután, a maguk részéről létrehozzák az ‘Igét’ és az ‘Életet’, az ‘Ige’ és az ‘Élet’ pedig létrehozza az ‘Embert’ és a ‘Közösséget’.”

Ez az első nyolc alkotja a Teljesség magját.

„Az Ige és az Élet azután még tíz eont alkot, az Ember és a Közösség pedig tizenkét eont hoz létre, és ezzel számuk eléri a harmincat. E harminc utolsó tagja a Bölcsesség (a Sophia). Minden létrehozott eonban él a vágy, hogy megismerje lényének eredetét. A Bölcsességben ez a vágy egy eltúlzott, vakmerő törekvésben csúcsosodik. A ‘Határ’ (Horos) óva inti attól, hogy elveszítse magát az Atya feneketlen mélységében, mert ezzel kilép a szellemi világból.”

A valentinuszi mítosz szerint tehát nem Ádámot és Évát űzik ki a Paradicsomból, hanem a Bölcsességet. A Bölcsesség hímnemű fele, „a Szerető”, hátramarad a Teljességben.

„A Bölcsesség, ismeretek nélkül belevész az Ürességbe, amelyet ő, saját maga hozott létre azzal, hogy átlépte a határt. A magasabb világra emlékezve létrehozza Jézust, aki azonban sietve felmegy a Szellem birodalmába, ahová a Bölcsesség nem tudja követni őt. Szomorúan, megrendülten és egyedül marad ott az ürességben. Szenvedésének gyökere a tudatlanság. Miután már teljesen megtapasztalta a szenvedést, Jézus segítségét kéri. Ennek eredményeként minden eon megmozdul, és arra kéri az Atyát, hogy szabadítsa meg a Bölcsességet szomorú helyzetéből.

Az Atya ekkor megteremti a Szent Szellemet, és ő az, aki az eonoknak megmagyarázza a Bölcsesség kapcsolatát az Atyával, és helyreállítja a Teljességben a nyugalmat. Az eonok Teljessége pedig, hálából a neki tett jótéteményért – minden eon a benne lévő legszebb és legcsodálatosabban virágzó része szerint – egy tökéletes szépségű szellemi lényt hoz létre, a Krisztust. Őt küldik azután, angyalaival együtt, a száműzött Világ-szellemhez, a Bölcsességhez.” Feltűnő tény, hogy Valentinusz mítosza az Atya, Fiú, Szent Szellem és Krisztus fogalmakat sokkal hangsúlyozottabban különbözteti meg, mint a hagyományos keresztény tanítás.

„Krisztus megszabadítja a Bölcsességet szenvedéseitől, amikor elválasztja őt a fájdalmaitól, és a fájdalmakat a még meghatározatlan anyaghoz köti. A Bölcsesség üdvrevágyásából keletkezik a Világlélek, megrázkódtatásából a föld eleme, és szomorúságából a víz eleme. Félelme levegővé dermed – és a tudatlanság az összes felsorolt elemben tűzzé válik.”

A Bölcsesség megmentési folyamataiban itt lép fel az ürességben először a négy elem, tehát a föld, a víz, a levegő és a tűz eleme.

„A szenvedésétől megszabadított Bölcsesség elragadtatásban és nagy örömben a Krisztust kísérő angyalok képét veszi fel magába, és a szeretetben lángra lobbanva, és ennek képzetétől megtermékenyítve, az angyalokhoz hasonló szellemi gyermekeket hoz létre.”

Az ember ezután következő teremtése közvetett módon történik.

„A Bölcsesség a lélekanyagból egy isteni lényt teremt, ‘a Demiurgoszt’ az Atya képe alapján. Ő az, aki minden őutána keletkezőnek a formát adja, mégpedig úgy, hogy erre anyja, a Bölcsesség készteti titokban őt. Mivel azonban a Bölcsesség mindezt az eonok dicsőségére kívánta cselekedni, a látható a láthatatlan jelképévé vált.”

Itt a „Mint fent, úgy lent” kijelentés megnyilatkozásával találkozunk. A „János apostol története” című apokrif iratokhoz tartozó „János emlékezései Jézusra” részben ezt olyan megfogalmazásban találjuk, hogy az Úr „mindent szimbólummá tett”.

„Miután a Demiurgosz a négy elemből megalkotta az eget és a földet, megteremti a földi embert is, és beleleheli a lelkét. A Bölcsesség ehhez hozzáfűzi szellemi gyermekét, akit a Demiurgosz nem ismer. Ily módon a Demiurgosz eszközzé válik ahhoz, hogy a szellem belekerülhessen az ember lelkébe és testébe, hogy ott, mint egy anyaméhben, kihordásra kerülhessen. Így a szellem mindaddig fejlődhet, amíg abba a helyzetbe kerül, hogy fogadhatja Isten Igéjét, a Krisztust. Amikor az összes szellemi lény megváltása az említett módon megtörténik, anyjukkal, a Bölcsességgel együtt vissza fognak térni a Teljességbe, és képessé válnak arra – mivel szellemi eonokká fognak válni -, hogy megpillanthassák az Atyát.”

Eddig tart Valentinusz teremtésmítosza, amelyben egyértelműen két, egymástól alapvetően elválasztott életterületről van szó. Itt van egyrészt a Teljesség szellemi világa, másrészt pedig a mi mulandó világunk. Valentinusz meglátása szerint mulandó világunk megteremtésére azért került sor, hogy a Teljességből kiűzött Bölcsességet a visszatérés lehetőségével ajándékozzák meg. E cél érdekében indulnak a Bölcsesség által létrehozott képzetek – vagyis a szellemi gyermekek, melyeket ő a Krisztust kísérő angyalok képére teremtett – az anyagon átvezető tapasztalati útjukra egy földi lélekkel és földi testtel összekötve. A halandó embert nevezhetjük annak az eszköznek, vagy akár „érzékszervnek” is, amellyel a Bölcsesség képzetei tapasztalatokat gyűjthetnek.

A Bölcsesség csakis akkor térhet vissza a Teljességbe megszabadult gyermekeivel együtt, amikor már minden szellemi gyermek, akit a Bölcsesség a földi emberbe „rejtett”, fogadta a Krisztust.

Valentinusz mítosza nyomatékosan hangsúlyozza az ember kettősségét: egyrészt az anyagból hozták létre, és arra ítéltetett, hogy az anyaghoz térjen vissza. Másfelől viszont az ember ugyanakkor a Bölcsesség egy szellemi gyermekének a „rejteke”, tehát ajándékba kapta a Teljesség egy „szikráját” is. Földi lelkesítésünk alapján azonban nem vagyunk tudatában isteni társunknak – pontosan úgy, ahogy a Demiurgosz sincsen tudatában anyja, a Bölcsesség titkos cselekedetének. Arra viszont lehetőséget kaptunk, hogy az isteni szikra befolyását megtapasztalhassuk a tudatunkban. Hiszen ott találkoznak össze a földi lelkesültség – az önérvényesítő törekvés – eredményei és a Bölcsesség képzeteinek hatásai. Földi lelkesültségünknek a tudatunkban megmutatkozó eredményét önérvényesítő törekvésnek jellemezhetjük.

A Valentinuszi mítosz azt is felismerteti velünk, hogy miként mutatkozik meg a tudatunkban a Bölcsesség szellemi gyermeke. Az eonok általánosságban, és különösen a Bölcsesség arra vágynak, hogy megismerjék a Teljesség alap nélküli alapját. Ugyancsak számos ember kutat lelkesen „gyökereink” és „az élet misztériuma” után. E törekvés kollektív megnyilvánulását a tudomány fáradozásaiban fedezhetjük fel. A vallásosság a „megváltásra”, és a „kapcsolatra” irányuló törekvésünket mutatja, azt a vágyunkat, hogy visszatérhessünk elveszített hazánkba.

Az embert megérintik az eszményiség impulzusai is: ezt, és erre irányuló vágyát a művészi alkotás során fejezi ki. Gondoljunk csak a görög szobrok tökéletes arányaira és a festészetben ábrázolt biblikus motívumokra. Vagy gondoljunk akár a vágyról, a honvágyról tanúskodó zenei kompozíciókra, amelyek ezeket az érzéseket a hallgatóban is felkeltik.

Tudomány, vallás és művészet – a fej, a szív és a kezek – mindeddig még nem teljesen tudatosan – és ezért többé-kevésbé féktelenül – reagálnak az isteni szikrára, a Bölcsesség szellemi gyermekére, amely kísér és inspirál minket.

Mindaddig, míg az ember még főleg abból a lelkesítésből él, amelyet a Demiurgosz lehelt belé, energiájának igen nagy részét önmagának és világképének fenntartására használja el. Gondoskodik az egészségéről, a társadalmi környezetéről, táplálkozásáról, tulajdonáról, idős napjairól, és még sok egyébről is. Ebben az önérvényesítő viselkedési mintában igen gyakran előfordul, hogy felebarátját ellenségének tekinti. A létfenntartási harc a partner keresésében, a karrier megépítésében, egy ház iránti vágyban és sok egyébben is megmutatkozik. Mindig vannak mások is, akik ugyanazon dolgok megszerzésére törekednek. Az önérvényesítés szinte elkerülhetetlenül konfliktushoz, a darwini „struggle for life”-hoz, a létért való küzdelemhez vezet.

Ha csakis a demiurgoszi lelkesültség hatna át minket, a létfenntartási harccal együttjáró fájdalmat természetesen ugyanúgy érzékelnénk, mint most – de akkor elkerülhetetlennek tekintenénk. Mivel azonban magunkban hordjuk a Bölcsesség egy szikráját is, intuitív módon érezzük, hogy a világ fájdalma nem elkerülhetetlen, és hogy a csupán állati jellegű élet valójában messze a saját színvonalunk alatt áll. Ezért azt is érezzük, hogy nem szükséges ezzel az élettel megelégednünk, sőt nem is szabad ezzel megelégednünk.

Amikor halványan derengeni kezd bennünk a felismerés, hogy elveszítettünk valami csodálatosat, akkor kialakul a lélek fájdalma.

Amikor tudomásunk lesz arról, hogy létezik egy másik, tisztán szellemi létezés – melyet valamilyen módon megtapasztaltunk – akkor, ezzel egyidejűleg, minden részünket átjárja annak a tudata is, hogy lennie kellett valamiféle „bukásnak”, és hogy most egy olyan világban tévelygünk, amely nem a mi saját világunk!

A teremtés egyik legalapvetőbb jellemzője, hogy végtelenül sokféle. Nem találhatunk két teljesen egyforma levelet egy fán, és a réten nincsen két teljesen egyforma fűszál. Ez a sokféleség jellemzi az emberiségnek az őt átható két befolyásra adott reakcióját is.

A nem földi befolyás nyugtalanítja az embert, és hatására barátságtalan teremtménnyé válhat, aki újra és újra a környezetét okolja, amiért fájdalmakat kell eltűrnie, melyektől szabadulni akar.

Az említett dilemma feloldásához akkor közeledhetünk, ha – mint földi emberek – megfelelő eszközzé válunk ahhoz, hogy „a Bölcsesség szellemi gyermeke” használatba vehessen minket a tökéletességhez vezető útján, melynek megkoronázása azon a ponton következik be, amikor a képzet összeköti magát Krisztussal.

Mivel az ember – valahol mélyen – tudatában van magas elhivatottságának, minden általa felállított célt rendkívül fontosnak tart, és újra meg újra azt hiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt. Még abban az esetben is, ha céljai – pontosabb vizsgálat alapján – csak önérvényesítésre szolgálnak, vagy akár egészen egoista célok. Az ember azért kapta ajándékba a tudati képességeit, hogy kipuhatolhassa a reá vonatkozó isteni tervet – de ő ezeket a képességeket főleg a létfenntartási küzdelemben veti be. Ezért „kultiválja”, műveli a tudatát, mégpedig rafinált, kőkemény módon. Például, kultúránk egyik mércéje az a feltalálói leleményesség, amellyel egyre „okosabb” fegyvereket állítunk elő.

Bár nem kerülhetjük el, hogy reagáljunk az isteni szikra impulzusaira, de az impulzusokra adott reakciónk többnyire csak karikatúrája annak a cselekedetnek, ami az impulzus eredeti szándéka lett volna.

A történelem során igen kevés olyan ember élt, aki saját erejéből képes volt áthatolni élete valódi jelentőségéhez és értelméhez. Ahogy Valentinusz mítoszában a Krisztus siet a Bölcsesség segítségére, úgy – azon időszakokban, amikor az emberiség lelkileg megérett erre – olyan küldöttek érkeznek az emberekhez, akik már születésüktől kezdve tudatában vannak a bensőjükben lévő „egészen Másnak”. Ezek a küldöttek élő bizonyságot tesznek a két világról, és azon új lélek erejéről és működéséről, amely feltámadhat az emberben. Akár barátként, akár ellenségként közelítsenek is hozzájuk az emberek, mindenkit csodálkozásra késztet hihetetlen munkavégzésük és hatékonyságuk. Ezek a küldöttek újra összekötik az embereket a kétféle természetrendről szóló tanítással, és teljesen egyszerű módon megmagyarázzák helyüket és elhivatottságukat a teremtésben.

Többször hangsúlyoztuk már, hogy jelenleg abban az átmeneti időszakban élünk, amely a Halak-korszakból a Vízöntő-korszakba vezet át. A Vízöntő-kor az eredmények időszaka. Ebben a periódusban meg fog mutatkozni, hogy ki birtokolja az új lelkesítést, és ki nem.

Az új időszak kezdetét közvetlenül a II. világháborút követően néhány jellemző esemény jelentette be: Gilles Quispel rekonstruálta Irenaeus irataiból Valentinusz eredeti tanítását. Egyiptomban, Nag Hammadinál 52 eredeti gnosztikus iratot tartalmazó kódexet találtak.

És fellép Jan van Rijckenborgh, azon segítők egyikeként, akik támogatják az embereket a lélekmegszabadító ösvényen, és elhozzák számukra a Rózsakereszt élő kereszténységét.

A Nag-Hammadi iratok holland nyelvű teljes kiadására 1995-ig kellett várnunk. Közvetlenül a háború után a modern Rózsakereszt publikációinak egész sora magyarázta a keresőknek a két természetrend tanát. A Rózsakereszt autonóm módon szellemi iskolává fejlődött, amelyen keresztül a Világosság beáramolhat ebbe a világba.

Számos, úgynevezett „gazdag” országban az emberek a telítettség bizonyos pontjára érkeztek – esetenként túl is lépve már ezen a ponton -, és ez nemcsak az anyagi körülmények, hanem a vélemény-szabadság területén is megfigyelhető. A világ nem tud sokkal többet nyújtani annál, amennyit már így is elértünk.

A XIX. század vége óta, az iparosodással és demokratizálódással párhuzamosan, bizonyos szellemi keresés mutatkozik meg a világban, amely éppúgy megfigyelhető az ezoterikus mozgalmakban, mint az akadémikus tudomány bizonyos területein.

Az eredmény, megnyilvánult igazságként, mintegy tálcán hever előttünk. „A lélek okulására” című hermetikus értekezés 3. fejezetében található egyik bekezdés pontosan a Vízöntő-korszak emberére illik:

„Lent az anyagvilág, ó lélek: a csillapítatlan vágy, a szorongás, a megszégyenülés és az elszomorodás helye. Fent a szellem és a nyugalom világa, amelyhez félelem nem férhet hozzá. Ott nagy a méltóság és az öröm.

Mindkét világot láttad, mindkettőben éltél. Döntsél tapasztalatod alapján. Bármelyik világon lakhatsz. Egyik sem utasít el, és nem fog elhanyagolni téged. Az ember számára azonban lehetetlen egyidőben a csillapítatlan vágyak miatt kínlódni, és a nyugalmat élvezni, fennköltnek, ugyanakkor korcsnak lenni, egyszerre örülni, meg bosszankodni is. Mindkét világ szeretetét ugyanaz az ember nem egyesítheti magában. Ez lehetetlen.”

A tiszta szív

 

Valentinusz a következőket írja egyik levelében: „Egyvalaki jó csak, és ő szabad kinyilatkoztatásban nyilvánult meg a fiában. Csak ő általa tisztulhat meg a szív, és csak akkor, ha a gonosz esszenciája eltávozott belőle. Most még sok olyan esszencia akadályozza a tisztaságban, amely beköltözött a szívbe. És ezek mindegyike a saját tettét viszi véghez, különféle módokon, fékezetlen kedvvel gyakorolván az erőszakot. […] Így a hosszú ideje elhanyagolt, tisztátalan és sok démon tartózkodási helyéül szolgáló szív elég rossz állapotban van. […] De ha az egyedül jó Atya ránéz a szívre, akkor az meggyógyul, és a fény ragyogni fog. És akinek ilyen szíve van, az olyan áldott, hogy meglátja Istent.”

Egy ilyen megtisztult szív birtoklásának a lehetősége a valentinuszi keresztények számára egy állandóan jelen lévő realitás volt. Valentinusz elsősorban nem a szív fizikai szervére utalt, hanem egy olyan spirituális tudásközpontra, amely a fizikai szív magasságában van.

Egy másik szövegben ez áll: „Sokat írtak és sok minden megnyilvánult erről a témáról Isten templomának könyveiben. Mert ezek a sok részre felosztott tanítások nem mások, mint szavak, amelyek a szívből jönnek. Ezek a tanítások alkotják a törvényt, amely a szeretett nép szívébe van írva, akiket szeretnek, és akik Őt szeretik.”

Kik ezek az emberek, a szeretett nép? Ezen a szívben lévő lényt értik, a pneumatikus fényszikrát, az örök zarándokot, aki az anyagba inkarnálódott. Akik őt elevenen és tudatosan magukban hordják, azok a spirituális emberek vagy pneumatikusok.

„Mert a gnosztikusok tudják, hogy ők eredetileg szellemi lények voltak, akik a fényemberek lelkeiben laktak. Egykor még fent voltak a szellemi világban, de leestek az érzékek és a bűnök világába. Az önismeretnek köszönhetően sietnek is vissza, megszabadulva és eloldozva ettől a lenti világtól. Itt születtünk, de most újjászületünk a szellemi világban.”

Az ilyen ember egy gnosztikus, mert igazi lénye megnyilvánulása révén ismeri és tudja, hogy mi a valódi esszenciája. Más vallások különféle módokon fordulnak Istenhez. A gnosztikus a belsőhöz fordul. Érdeklődik ugyan a világ és az ember eredetével kapcsolatos mitológiai részletek iránt, de csak azért, mert ezek saját lényének a megnyilvánulásai, és megkönnyítik saját belső világának a megértését.

„Hagyj fel Isten, a teremtés és más hasonló dolgok keresésével! Azáltal keresd, hogy saját magadat kutatod. Tanuld meg, ki az, aki mindent elsajátít, és azt mondja: Istenem, szellemem, gondolatom, lelkem, testem. Vizsgáld meg gondjaid és örömeid, szereteted és gyűlöleted forrásait! Vizsgáld meg, hogy az ember hogyan néz, hogy lesz dühös, hogy nyugszik meg, és hogyan szeret anélkül, hogy azt akarná. Ha alaposan utánajársz magadban ezeknek a dolgoknak, akkor megtalálod magadban Őt” – írja a második századi gnosztikus szerző, Monoismus. Irenaeus egyházatya pedig ezt írja Valentinusz követőiről: „Úgy vélik, hogy a kimondhatatlan nagyság ismerete már maga a tökéletes megváltás. Mivel a szenvedés és a szenvedély a tudatlanságból keletkezik, a Gnózis megsemmisíti a szubsztanciát, amelyből létrejöttek, és ezért a Gnózis a belső ember megváltása. Ennek azonban nem anyagi természete van, mert a test halandó és állatias. A megváltás tehát szellemi természetű kell, hogy legyen, mert az állatias lélek a hiány gyümölcse, mégis a szellem lakása. A megváltásnak tehát szellemi természetűnek kell lennie, mert bizonyítja, hogy a belső és szellemi ember megszabadul a Gnózis kegyelme által. És akik elérték minden dolgok Gnózisát, onnantól fogva már semmi másra sem fognak vágyni. Akkor ez az igazi megváltás.”

Korunkban a kereszténység gnosztikus gyökereire történő visszaemlékezés figyelhető meg. Ezért Valentinusz, aki időszámításunk kezdete óta a Gnózis egyik legfontosabb képviselője, ismét elfoglalhatja azt a helyet, amelyet megérdemel. Mert az ember belső, önálló megváltásának gnosztikus gondolata – ami tudata Krisztus erejében történő átszellemítésének nagy távlatát is magában hordozza – mindig is időszerű.

Élünk vagy élnek velünk

 

Bármilyen összetett, sokrétű is az ember, két egyszerű szóval jellemezhető: külső és belső. E két ellentét metszéspontja az, amit mi személyiségnek, „én”-nek nevezünk.

Az ősi, egyetemes tanok azt mondják, hogy világunk hétszeres. Ez érvényes az emberre és világhoz való viszonyára is. Természet-lényének minden síkján – a legdurvábbtól a legfinomabb nézetekig – szinte folyamatosan felvesz és lead valamit. Két egyszerű paraméterrel, a belsővel és a külsővel jellemezhető a szükségletek, a minőségek, a készségek és a lehetőségek széles skálája. Sok minden törekszik befelé, kerül feldolgozásra, asszimilálódik és átalakítódik – majd ismét a szűkebb és tágabb környezetbe lesz leadva.

Szilárd és folyékony táplálékot veszünk magunkhoz, és ezek olyan anyaggá változnak, amelyek a növekedéshez, a fennmaradáshoz és regenerálódáshoz szükségesek. A maradék kiválasztódik. Levegőt lélegzünk be, a benne lévő oxigént felveszi a vér, és a széndioxidot kilélegezzük. A benyomások gondolatokat keltenek, melyek a maguk részéről alkalmas táptalajt keresnek, hogy aztán egy elhatározásban, egy szóban, vagy egy tettben nyilvánuljanak meg.

Az emberekből, állatokból, növényekből, évszakokból, a Holdból, a csillagokból és a bolygókból eredő benyomások akadálytalanul érnek el bennünket, és részt vesznek viselkedésmintánk meghatározásában. Rezgések és sugárzások változtatják meg hangulatunkat, anélkül, hogy ezek pontos működését felismernénk. Vajon lényünk egy transzformációs állomásul szolgál?

Vagy csak egy akarat nélküli közvetítője minden erőnek és hatásnak, amely ér bennünket?

Első látásra úgy tűnik, hogy a be- és kiáramló erők alig ellenőrizhetők. Az anyagi folyamatokra, az evésre és ivásra oda tudunk figyelni. A hallás és látás esetében azonban már nehezebb dolgunk van. A látás még nem észlelés, és a hallás még nem odafigyelés. Szintén alig lehet kontrollálni az érzékelést, a hideg és meleg, a száraz és nedves, a kemény és puha észlelését.

Mégis az aggyal, mint bejövő csatornával kezdődik el az igazi munka: ötlet, képzelődés, benyomás, információ – és így tovább. Milyen szűrőt vagy rostát vethetünk itt be?

Legfeljebb azt, hogy figyelünk a körülöttünk lévő környezetre, megválogatjuk az általunk olvasott irodalmat és azokat az embereket, akikkel érintkezünk – amennyiben megvan a választási lehetőségünk. Sokkal nehezebb a dolgunk, ha a finomabb bejárati kapuink védelmére gondolunk, például a csakra-rendszerére, a szívet megérintő indulatokra és hatásokra, vagy az éteri-asztrális befolyásokra.

E teljes ingerskála mellett hajlamosak vagyunk csak az anyagi oldalra figyelni. Vajon képesek vagyunk-e mélyebbre tekinteni?

Belül és kívül – hol vagyok én magam? Növényre hasonlítok, mely fényt, folyadékot és ásványi anyagokat vesz fel, virágzik, majd elhervad, és az utódok tápanyagául szolgál? Ez elvi kérdésnek látszik, mégsem olyan értelmetlen dolog egy növény esetében közelebbről is megfigyelni ezeket a folyamatokat. Abból indulhatunk ki, hogy az ásványi anyagokban, a növényekben, az állatokban és emberekben a természet négy fejlődési szakasza tükröződik.

Ez a fejlődési tér szorosan összefügg a világegyetemmel. Rendezett, célirányos és nem a körülmények véletlenszerű halmaza. Ebben a teljes fejlődési folyamatban – legalábbis első látásra – elfeledhetjük egy magányos növénynek és virágának a szerepét. Ha azonban a „növényt” mint jelenséget a „növényvilág” képviselőjeként szemléljük, másképp néz ki minden.

 

Egy idill vége

Vizsgálatunkban csak a „növény” jelensége fontos, amely számos formát ölt. Az összes egyéni megjelenési formát figyelembe véve az ember feltételezi a növényvilág evolúciós folyamatát a szabadon mozgó növényekig és onnan az állatbirodalomig. Vajon az állatokból keletkezett az ember? Talán külső megjelenési formáját nekik köszönheti, lényét azonban nem, mivel az eredeténél fogva isteni és természetfeletti. Szellemi magja sem az állatból, sem a növényből, sem az ásványi anyagokból nem származik. Az alapvető természetből származik, és a természeti emberben még mindig a szellem legmagasabb nézetei hatnak. Természeti alakjában sok minden fellelhető, mely az állatból, a növényből és az ásványból származik. Emberré azonban a szellem ragyogása teszi, amely egykor az ember tudatos része volt.

Volt? Valóban. Az idill összetört. A belső és külső a természet alsóbb szintjein növekedéshez vezet, s adott határok közt elér egy érettségi szintet. Az ember belső növekedése azonban a belső és külső ritmus instabilitása miatt gyakran korlátozott. Annak ellenére is így van ez, hogy az ember természetétől fogva egy önszabályozó folyamattal lett ellátva, amely kezdetben teljesen az egyéni fejlődés és építés szolgálatában állt.

Növényeink is arra törekszenek, hogy a szükséges elemek környezetből történő felvételével fejlődjenek és kiteljesedjenek. Ha azonban ezt a fázist elérték, a növényi életben új szakasz kezdődik. A „középpontkeresőből” „középpontot kerülő” válik. A felvett anyagokat és energiákat a növény visszaszolgáltatja a természetes körforgásba, méghozzá mint illat, szépség, és mint a saját faját és a magasabb életformákat fenntartó elemek.

Az ember más. Értelemmel megáldva, már egy korai stádiumban arra a gondolatra jut, hogy e folyamat egyik vagy másik részét saját előnyére váltsa, mindenkori tudati normáinak megfelelően. Műveli, a végsőkig megfinomítja a „belsőt”, a középpontkeresőt, éppúgy, ahogy az a növény esetében is történik. Azonban e szinten a hasonlóság megszűnik! Azon a ponton, ahol a növény példájára a megérést, vagy a „középpontkerülő” fázist várnánk, az emberben erős hajlam alakul ki, hogy az egész felvevő folyamat eredményét, mint új tőkét és ráfordítást még inkább a „belsőben” használja. Többé nem anyagi értékekbe fekteti, hanem „magasabb”, nem anyagi értékeket keres, mint a hatalom, a tisztelet és a kényelem. Az egészséggel kiegészítve ezeket tartják „boldogságnak”. Mindez egy bizonyos fokig igaz is lehet.

 

Az új irányulás

Milyen fokig? A különböző ásványi, növényi és állati élethullámokkal kapcsolatban beszéltünk felnőtté válásról, egy bizonyos érettségi szint eléréséről. Érettségről, melyről az ember esetében azt gondoljuk, hogy nem fejeződik be a természetalak kifejlesztésével, hanem olyan belátást követel meg tőle, amely meghaladja az állatit. Ez az érettség az embert határhoz, az élet egy magasabb megnyilvánulásának határához vezetheti. Az ember, aki az igazi érettségéhez közelít, azt tapasztalja, hogy képességei egyrészt nem terjednek tovább ezen a határon, másrészről benne él egy valóság, egy „nyolcadik” szint, mely ezt a határt átlépi. Ez a valóság szemmel láthatóan „függőleges” a mi természetünkre. Mindamellett egyfajta emlékező felismerést vált ki, az oly sokáig sejtett és keresett halhatatlanság szikráját.

Az így megérintett tudat közvetlenül a megfordulásra ösztönözhet minket. Az új irányulás által felsejlik bennünk a világosság, valami teljesen új keletkezik lényünkben, szívünk mélyén pedig felébred a kristály, amely nem ebből a világból való. Onnan nyílik meg a kilátás az örökké létezőre.

 

A világosság szeretet

Óvatosan, és fénysugárról fénysugárra bontakoztatja ki bennünk a világosság a forrásait olyan mértékig, amennyire a világosságot kereső ember azt elviselni képes. „Ha a tanuló felkészült, nincs messze a mester.” Ahogy a régi ember belátása és vágyakozása lehetővé teszi, a világosság építi az új embert; először összetör és kiküszöböl minden akadályt, majd újból épít és megújít. Az önmagára irányuló belső és külső egy önzetlen, mégis örömteli adássá változik. Ez egészen más, mint amit a mindennapi belső és külső kettősségünkben megszoktunk. Ez az adás az egészből való részesedés, azt jelenti, hogy egy teljesség részesei vagyunk. „Adjatok és néktek is adatik.” (Lukács 6,38) Ez a bennünk lévő birodalom meghívója. Ezt a meghívást követni: az igazi boldogság.

Aki elérte az emberlét kvintesszenciáját, lényegét, az ismeri eredetét, átéli az anyagi világot és megleli helyét és lényének igaz értelmét mint egyén. Az emberiség élő exponense, kiemelkedő képviselője, a szolga, aki előkészíti a házat a Másik számára és meggyújtja benne a világosságot, amely mindenkinek fénylik, aki a házhoz közeledik.

 

Hogy a sárkányt ne küldjék ellenem,

az egyiptomi ruhákat felöltöttem.

Ezt az itt lakók miatt is tettem,

hogy ne lássák az idegen embert bennem,

és gyanút hogy egyik se foghasson,

én a sárkány gyöngyét elcsenni kívánom.

Ám valahogy mégis csak rájöttek,

hogy idegen vagyok, és messziről jöttem.

Csalárd módon kelepcébe csaltak,

minden földi jóval el is csábítottak.

A sok földi jót mind megízleltem,

hogy királyi sarj vagyok, én elfeledtem,

s e sötét pillanattól kezdve,

az ő királyuknak szolgájává lettem.

Még a nagy gyöngyöt is elfeledtem,

miért szüleimtől egykor elküldettem.

Sok jó étektől nehézzé válva

zuhantam az álom mélységes bugyrába.

 

A gyöngy dala (Tamás akta) (Mani, Gyöngy-himnuszok, L. N. L. Kiadó, 2007.)

Isten és a DNS – Isten a DNS-ben?

 

A tudomány azon felismerését, hogy az életet a DNS (DezoxiriboNukleinSav) irányítja, a tudatosság hatalmas ugrásának értékelhetjük. Az ember valóban kinőtt volna gyermekéveiből, amikor még bénultságában és félelmében egy ismeretlen energiához fordult, melyet mi Istennek nevezünk? Megtanulja-e végre, hogy Isten és ember, élet és természet, tudat és fejlődés egy és ugyanaz? Felnőtté válik-e végre az emberiség?

 

AZ „ŐSLEVES”

Francis Crick, a DNS kettős spirál-szerkezetének egyik felfedezője egy előadás alkalmával a következő kérdést vetette fel: „Mi volt először: DNS, RNS? (ribonukleinsav) Vagy minden a fehérjével kezdődött?”

Egy elmélet szerint a DNS úgy keletkezett, hogy a molekulák apró előfutárai az ős-óceán vizében, egyfajta „őslevesben”, csomók hosszú soraiba rendeződtek, melyekhez folyamatosan egyre több molekula kapcsolódott.

E csomóba rendeződés eredménye végül a DNS molekula két párhuzamos láncból álló szerkezetében csúcsosodott ki, melyet korunk tudománya a bolygónkon létrejött minden élet alapjának tekint. 1953-ban Stanley Miller és Harold Urey nevű vegyészek ez irányú kísérleteket végeztek laboratóriumi körülmények között. Az őslevesnek megfelelő közegben aminosavakat hoztak létre. Olyan helyzetet teremtettek, amely szerintük a Föld kialakulásakor uralkodó körülményeknek felelt meg.

Manapság azonban úgy vélik, hogy az eredeti atmoszféra más jellegű volt. Stanley Miller redukált komponenseket, a metánt és az ammóniákot használta. A tudomány jelenleg azt a nézetet képviseli, hogy az ősatmoszféra elsősorban szénmonoxidokból, széndioxidokból és nitrogénből tevődött össze. Amennyiben Miller kísérletét ezekkel az anyagokkal ismételik meg, akkor nem aminosavak, hanem kis mennyiségű glicerin keletkezik.

„Vége a történetnek, mondhatnánk”. Így fogalmazott az asztrobiológus Dr. Oliver Botta a „Bionieuws” című folyóiratban legutóbb megjelent egyik cikkében. (A tudós a Leideni Egyetem munkatársaként Dr. Pascale Ehrenfreund professzor laboratóriumában dolgozik, és többek között aminosavak és DNS építőelemek szenet tartalmazó meteoritokban való kutatásával foglalkozik.)

„Azonban mégsem teljesen. A Miller által leírt kémiai reakciók igenis végbementek, azonban nem a korai földön, hanem valahol máshol a világegyetemben, aszteroidákban és talán üstökösökben. Ott ugyanis hozzáférhetőek azok a redukált anyagok, melyeket Miller használt a kísérletei folyamán. A csillagok között keletkeznek. Ezeket az előanyagokat az aszteroidák felveszik magukba. Ott ezek a Miller-kísérletben végbement folyamathoz hasonlóan reagálnak, és aminosavak jönnek létre.”

A térben keletkező aminosavak esetében az a probléma, hogy fény hatására instabillá, (állapotukat, helyzetüket önmaguktól megváltoztatóvá) válnak.

„Az aminosavakat akkor egy bolygói test belsejében, pl. egy aszteroidában, kell elrejteni. Ez azt jelenti, hogy a földbe becsapódó meteoritok tartalmazhatják az élet építőelemeit. Mindez pedig még napjainkban is megtörténik, hiszen ezeket az anyagokat valóban megtaláljuk a meteoritokban. E kutatási terület központi kérdését akkor a következőképpen fogalmazhatjuk meg: Külső behatásról, vagy a Földön végbemenő saját alakulásról van-e szó?”

A Leideni Egyetemen végzett kutatásokban abból indulnak ki, hogy az építőelemek a földön kívül jönnek létre. Egyébként az általunk jelenleg ismert élet – DNS, RNS, fehérje – nagy valószínűséggel nem ebben az összetételben keletkezett.

Mostanában úgy vélik, hogy a PNS (peptid-nukleinsav), egy erős és komplex molekula, lényeges szerepet töltött be. Egy másik problémát jelent, hogy léteznie kell egy olyan mechanizmusnak, amely a kettős fonatot folyamatosan megtöri, hogy a ciklust mozgásban tartsa. A különálló fonatok körülbelül 50 Celsius fokon egyfajta mintát képeznek, melyekre mások is rákapcsolódhatnak. Körülbelül 100 fokos hőmérsékleten az egész szétesik, és ez által a molekulák száma megduplázódik. A hőmérséklet csökkenésével aztán az egész folyamat újrakezdődik. A másolatok száma robbanásszerűen gyarapodik. Negyven ciklus egy trillió azonos másolatot hoz létre.

 

EGY EGÉSZEN MÁS HOLD

Nagyon valószínű, hogy a Hold az élet keletkezésében és fenntartásában döntő szerepet játszott, és játszik mind a mai napig. Richard Lathe, az Edinburgh Egyetem molekulakutatója, a következő elméletet állította fel: Miután a Hold a Föld keletkezését követő egy milliárd év folyamán bolygónkat sokkal rövidebb távolságból járta körül, mint napjainkban, állandó hatalmas árapály mozgások mentek végbe. Ebből kifolyólag az akkori partszakaszok erősen ki voltak téve a gyorsan váltakozó sótartalom hatásainak. Ennek kellett végül is az ismételten összefonódó és újra szétszakadó kettős láncmolekula-szerkezethez vezetnie.

Amikor a partokon ezek a mérhetetlenül nagy árapály jelenségek zúdultak át, a sótartalom valószínűleg igen csekély volt. Ilyen körülmények között még napjaink kettős-spirál szerkezetű DNS molekulái is szétbomlanak, mert az elektromos töltéssel rendelkező foszfát csoportok minden fonaton kölcsönösen taszítják egymást. A víz visszahúzódásakor azonban valószínűleg magas koncentrációjú előmolekulák és só maradtak vissza. Miután a magas sókoncentráció semlegesíti a DNS foszfát töltéseit, ez a folyamat pozitív hatást gyakorolhatott a duplafonatú molekulák kialakulására, mint amilyen a DNS. Az állandóan változó sótartalom és a hőmérséklet-ingadozások hatására a DNS-hez hasonló molekulák elszaporodhattak.

Ennél a folyamatnál az árapály jelenségek különlegesen fontos szerepet töltöttek be. A Nap is hatással van a Földön végbemenő árapály jelenségek kialakulására, azonban sokkal kisebb mértékben, mint a Hold. Három és fél milliárd évvel ezelőtt ez a hatás egészen biztosan még csekélyebb volt.

Természetesen a Nap, hatalmas energiájával, nagy szerepet játszott az ábrázolt folyamatok lezajlásában. DNS nélkül nem jöhet létre élet. Az egysejtű amőbától kezdve egészen az óriási méretű bálnáig, a legfontosabb alkotórész a DNS, és a DNS gondoskodik az élet folyamatosságáról is, bármely formáról is legyen szó. Lathes elmélete elmagyarázza ugyan a Hold szerepét a legelső szaporodási folyamatokban, melyek a DNS osztódása révén mentek végbe, a DNS eredetét azonban továbbra is homály fedi.

A tudományos kutatások a lélek adományát és a teremtés hatalmas csodáját, melyek minden kor egyetemes tanaiból ismeretek, figyelmen kívül hagyják.

 

NEM CSAK ANYAGI

A DNS nem létezhet az élet nélkül, azonban élet sincsen DNS nélkül.

Az életet illető hatalmas kérdést korunk tudományának anyagi szintjén nem lehet megválaszolni. Egyre több tudós van azon a véleményen, hogy ebben a folyamatban egy ismeretlen nagyságnak kellett közreműködnie.

Az asztronómus Fred Hoyle professzor véleménye szerint: „Ahelyett, hogy elfogadnánk annak a hihetetlenül csekély valószínűségét, miszerint az élet vak természeti erők által keletkezett, sokkal kézenfekvőbb abból kiindulni, hogy az élet eredete egy céltudatos, intelligens cselekvésben rejlik.”

A filozófus Anthony Flew professzor 2004-ben a következő megállapítását tette: „Az élet eredetére és a természet bonyolultságára vonatkozó egyetlen jó magyarázat egy szuperintelligens, ismeretlen teremtő erő feltételezésében rejlik.” A filozófus Isten-fogalma azonban kevés hasonlóságot mutat a zsidó-keresztény és az iszlám eszmekincs istenségeivel, akiket ő „mindenható, keleti despotáknak, kozmikus Szaddam Husszeineknek ír le.

Einstein egyébként úgy magyarázta, hogy „Isten a világegyetem törvényeiben nyilvánul meg olyan szellemként, amely sokkal, de sokkal magasabb szinten áll, mint az embereké, és amelyhez mi csekély lehetőségeinkkel csak igen szerény mértékben közeledhetünk.” Egyetértett Spinozával abban, hogy „aki a természetet ismeri, az Istent is ismeri. Nem azért, mert Isten maga a természet, hanem mert a természet tudományos megközelítése Istenhez vezet.”

Paul Davies, aki az Arizonai Állami Egyetemen tudósok egy csoportját irányítja, legújabb könyvében annak a megdöbbentő tényét vizsgálja, hogy az anyagi világegyetem számos alapja nyilvánvalóan azért jött létre, hogy az élet keletkezéséhez hozzájárulhasson. Abból indul ki, hogy az univerzum intelligens életet létrehozó képessége nem véletlenszerű, hanem egy logikus fejlődésen alapul. Ezenkívül felveti a kérdést, hogy vajon az univerzum terve nem foglalja-e magába egy gondolkodó (intelligens) tervező jelenlétét. Végül ahhoz a következtetéshez jut el, hogy a kozmoszban egyfajta meghatározhatatlan „életelvnek” kell léteznie, és ehhez még hozzáteszi, hogy ez „olyan valami, melyet inkább a szívemben érzékelek, mint a fejemben.”

 

VALLÁS A DNS-BEN?

Mindaz, amit az ember nem értett és nem ért – beleértve a természeti erőket is, amelyektől fél – egy isteni akaratra vezethető vissza. Így vélte az ember hosszú-hosszú ideig, és sokan még napjainkban is így gondolkodnak. A vallás egyidős az emberiséggel. Bizonyos neurobiológusok és más tudósok az agyban egy helyet jelöltek ki az isten-eszmének; az úgynevezett „istenfolt”-ról beszélnek.

Az egyén szellemi benyomásokra való fogékonysága a DNS-szerkezettel van összefüggésben. Megállapították, hogy azok az emberek, akiknek VMAT2-génjük van, amely egy C-t (citozin) tartalmaz, magasabb szellemi érzékenységűek, mint például az A-val (adenin) rendelkező embertársaik. Bárhogyan is, e felfogás szerint, az ember rendszerében létezik egy Istennek fenntartott hely.

 

KABBALA

Kutatók, akik a Kabbala egy meghatározott értelmezésére irányulnak, megállapították, hogy az istenség nevét kódként minden emberi sejt tartalmazza. A régi héber és arab ábécé betűit összekapcsolták a DNS alapelemeivel: a hidrogénnel, nitrogénnel, oxigénnel és a szénnel.

Genetikai kódunk ezekben az ősi nyelvekben betűzi az istenség nevét. Ez a név minden emberben rögzítve van, függetlenül hitének jellegétől, cselekedeteitől, életstílusától, vallásától vagy társadalmi körülményeitől. Erről a kapcsolatról már legalább ezer évvel korunk tudományának ezen megállapítása előtt említés történt olyan ősi szent iratokban, mint a héber Sefer Yetzirah. A buddhizmus olyan fejlődésből indul ki, amelyben minden keletkezik, megváltozik, és végül újra feloldódik. A buddhista gondolkodók mindig is azt feltételezték, hogy a világegyetem több milliárd éves. Nem ismernek olyan teremtésmítoszokat, mint amilyet a zsidó-keresztény tradíció tartalmaz.

A buddhisták meggyőződése szerint nem csak az emberek, hanem az állatok is rendelkeznek olyan tudattal, amely túléli a halált.

A hinduizmus közelebb áll a modern tudományhoz. Az idő örök kerekéről beszél, amely egymást követő ciklusokban forog egy soha meg nem szakadó keletkezés, virulás és elmúlás egymásutánjában. Az egymást követő teremtések és az egész világegyetem feloszlása kozmológiájának megszokott gondolatmenetét képezik. Maga a lélek is, a születés és halál által, számos átmenetet él át. (Samsara)

 

KREACIONIZMUS

Európában az evolúció elméletét mind a tudományos világ, mind pedig az uralkodó közvélemény szinte egyöntetűen elfogadja. Amerikában egészen más a helyzet. Ott létezik egy elvi vita, ellentét, amelyre mélyreható vallási és filozófiai feltevések, és a fundamentalisták és modernisták között fennálló ellentét nyomják rá bélyegüket.

Az Egyesült Államokban egyre erőteljesebben hallatja hangját egy gyorsan növekedő, fundamentalista keresztényekből álló csoport, amely tagadja az evolúció elméletét. Ezek a keresztények dogmák által tűnnek ki. Abból indulnak ki, hogy az i. e. 6. évszázadban keletkezett, Júdeából és Mezopotámiából származó, ősi mondákat és mítoszokat tartalmazó gyűjtemény, melyet zsidó papok jegyeztek le, és három különböző forrásból ered, szó szerint közli a világ keletkezésének történetét. Eszerint Isten terve időtlen és megváltoztathatatlan.

Semmilyen kapcsolat nincs a különböző növények és állatok között, mindegyiket külön speciális teremtő eszmék hívták életre. E felfogás értelmében a világot kb. 4004 évvel Krisztus születése előtt, egyetlen hét leforgása alatt teremtették. Nagyon lényeges, hogy abszolút különbség áll fenn az állatok és az ember között. Ennél a pontnál különösen világosan megmutatkozik tagadó álláspontjuk az evolúció elméletével szemben, amely szerint az emberek a majmokból fejlődtek ki. A keresztény fundamentalista irányzat a következő csoportokból áll össze:

1. Az „ifjú földkreacionistákból”, akik úgy gondolják, hogy az evolúció tudományosan tarthatatlan, és csak az ateizmust kívánja igazolni. Úgy vélik, hogy a Bibliában leírt dolgok szó szerint valóságosak, és így értelmezik a teremtés történetét is, melynek valamivel kevesebb, mint 10 000 évvel ezelőtt kellett lejátszódnia.
2. A „régi földkreacionistákból” (aktualisták), akiknek meggyőződése szerint az ősi természeti folyamatok ugyanazon törvény szerint mentek végbe, mint jelenleg. A Föld korát sokkal régebbinek becsülik, a Teremtés könyvét mindazonáltal különbözőképpen értelmezik.
3. Végül pedig a „haladó kreacionistákból”, akik azon a véleményen vannak, hogy az emberi faj változott, vagy fejlődött. Úgy vélik, ez a folyamat megszakítás nélkül Isten irányítása alatt áll. Azonban különböző szemléletet képviselnek azon kérdést illetően, hogy hogyan is ment végbe az egyik vagy másik folyamat.

David A. Kaufmann, a Floridai Egyetem munkatársa, aki szintén ezt az elméletet képviseli, példának okáért a következőket állítja: „Az evolúció tanából hiányzik egy, a tudomány számára elfogadható magyarázat a precízen a sejtekbe illesztett kódexek eredetére vonatkozóan, melyek nélkül egyetlen specifikus fehérje – és ebből kifolyólag semmilyen élet – nem fejlődhet ki.”

Egy kívülálló Isten létezésének klasszikus érve szerint kell lennie egy „első oknak”.

Azonban olyan filozófusok, mint David Hume és Immanuel Kant, felhívják a figyelmet arra, hogy ez a megállapítás nem következetes, mert saját kiindulópontja által elértéktelenedik. Ha valóban mindennek van egy első oka, akkor mi okozta Istent?

Ebből következik, hogy – egy istenhez hasonlóan – az univerzum is spontán módon már ott volt.

Azonban mi van akkor, ha Isten és az univerzum egymástól elválaszthatatlan, sőt egy és ugyanaz?

Fordítsuk most figyelmünket még egyszer a Genezisre, a teremtés mítoszára, amelyben egy ismeretlen szuperintelligencia elképzeléséből indulunk ki. Ebben a történetben valóban szépen ábrázolják a Hold és a DNS keletkezése között fennálló kölcsönhatást, mégpedig úgy, ahogyan az életet ismerjük, és ahogyan az még fejlődni fog. Ez egy teremtésmítosz. Abban, hogy ezt eredeti formájában hagyományozták ránk, nyugodtan kételkedhetünk, tekintve a hatalmi politika által motivált módosításokat, és azokat a jelentős változtatásokat, melyeket a Biblia könyveiben az évszázadok folyamán végrehajtottak.

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” (1. Mózes 1,1) A földet és az eget tehát egy ismeretlen teremtő erő alakította ki, meghatározta a Holdnak a Földtől való távolságát, és gondoskodott a vízről a föld felszínén: „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és Isten szelleme lebeg vala a vizek felett.” (1. Mózes 1, 2) A Hold kezdetben a Földtől igen kis távolságra vándorolt, azonban a keringés mértéke lassanként csökkent, és egy olyan forgás jött létre, amely létrehozta a nappalok és éjszakák rendszeres váltakozásait:

„És monda Isten: Legyen világosság! És lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, az első nap.” (1. Mózes 1,4)

„És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.” (1. Mózes 1,15-16)

A Hold a Föld forgástengelyét ferde állásban tartotta, és ennek következtében létrejöttek a napok, évek és a váltakozó évszakok, melyek meghatározott szabály szerint ismétlődtek.

„És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek…” (1. Mózes 1,14)

A Hold az első időkben hatalmas volt, és erősen világított. A Föld közelében keringve óriási árapály jelenségeket okozott. Ha nem lett volna a Hold, a tengerek beborították volna a Föld nagy részét, és csak nagyon kevés száraz terület maradt volna.

„És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet fölött álló vizektől.” (1. Mózes 1,6-7)

Továbbra is óriási árapály hullámok zúdultak a szárazföld partjaira, és mintegy felkeverték az életet adó „őslevest”, míg végül élet keletkezett. Élőlényekként először a növények fejlődtek ki:

„Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. […] És láta Isten, hogy jó.” (1. Mózes 11-12)

Az első állatok az óceánban keletkeztek. Később kimásztak a szárazföldre, majd szárnyas állatokként a levegőbe emelkedtek.

„És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén. És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszómászó állatokat, amelyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És megáldá azokat Isten mondván: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.” (1. Mózes 1,20-23)

„Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn. És látá Isten, hogy jó.” (1. Mózes 1,24-25)

Sokmillió életforma keletkezett és múlt el. Lassanként egyre bonyolultabb életformákká alakultak, míg végül egy bizonyos intelligencia és öntudat jött létre. 25 000 évvel ezelőtt még három emberfajta létezett: Homo floresienis, homo neandertalis és homo sapiens.

A neandervölgyi embereknek már nagyobb agyuk volt. Képesek voltak sírni, nevetni, és információt cserélni, éppen úgy, mint mi. Temetési szertartásaik alapján pedig vallásos tudatra következtethetünk.

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék (vegye át a felelősséget) a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket és monda nékik: szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; (bölcsen használjátok) és uralkodjatok (felelősségteljesen) a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1. Mózes 1,26-28)

Minden olyan katasztrófa után, amely a földön lévő civilizációkat nagyrészt elsöpörte, az akkori kultúrák túlélőinek a tudatossága ugrásszerű fejlődött tovább.

Az emberiség fejlődését talán leginkább egy gyermek fejlődéséhez hasonlíthatnánk. Az is ugrásszerűen megy végbe. Bizonyos időszakokban a gyermeket impulzusok érik, melyek hatására – akarja vagy nem – cselekedni kényszerül.

Az általunk ismert civilizációk körülbelül tíz-, tizenkétezer évnyire nyúlnak vissza, egészen Kr. e. 7000-10000-ig. Nagyon fontos mindenkor szem előtt tartanunk, hogy az emberiségnek nincs lineáris fejlődési menete. Korunk legfejlettebb gondolkodásmódja mellett a középkor mentalitása is megtalálható. Ezek újra és újra kölcsönösen befolyásolják egymást.

A Föld megszámlálhatatlanul sok, szélsőségesen különböző tudati szinten álló lélek fejlődési területe.

 

TUDATI UGRÁSOK

Egészében véve mégis megállapítható néhány fontos ugrás a tudatossá válás folyamatában:

• A Védák (kb. 6000 évvel és még korábban) nem tesznek különbséget az isteni és a teremtmény között. Minden egy, mialatt ugyanakkor minden úton van.
• Homérosz kb. i. e. 800-ban Odüsszeuszával kimondatja: „Én vagyok”, ami az egyén születésének pillanatát jelöli.
• Jézus Krisztus kb. i.sz. 30-ban a következő kijelentést teszi: „Az Isten országa tibennetek van.” (Luk. 17,21) A DNS-ben?
• 1336-ban Petrarca, a költő, egyik levelében leírja, hogyan mászta meg fivérével a Mont Ventoux hegyet. Amint felért a csúcsra és körülnézett, majdnem a földre roskadt, annyira lenyűgözte az élé táruló határtalan távolság által kiváltott érzés. A távolban más hegyeket pillantott meg, és azt is meg tudta mondani, mi fekszik azok mögött. Felfedezte a perspektívát: „…mennyi verejték és fáradozás azért, hogy a test közelebb kerüljön a mennyhez […] valahogy így érezhet és aggódhat az Istenhez közeledő lélek is…”
• A reneszánsz idején Bruno, Galilei és Kepler megállapítják, hogy a Föld nem a mindenség központja, és hogy a saját tengelye körül forog.
• A világmindenségben keringő kék Földbolygó képe korunkban is (1972) tudati ugrást okozott. Lassanként az egész bolygón felismerték, hogy mi csak egy nagy egész elenyésző részecskéi vagyunk.
• Természetesen olyan tudatossági ugrások is végbementek, melyeket még nem voltunk képesek érzékelni. És ezeket még sok követi majd.

A két tudós, Watson és Crick 1953-ban tett felfedezését, hogy az életet a DNS irányítja, szintén a tudatosság egy ugrásának tekinthetjük. E felfedezés új lépést jelent-e egy kíméletlen materializmusban, vagy ahhoz vezet, hogy az ember gyermekéveit maga mögött hagyja?

Belátja-e végre, hogy Isten és ember, élet és természet, tudat és fejlődés, lényegében egy és ugyanaz? Felnőtté válik-e végre? Olyan egyéniséggé válik-e, aki saját magáért és környezete valamennyi élőlényéért felelőséget vállal?

 

BELSŐLEG SZEMLÉLD!

Egyébként Lao-ce, Konfuciusz, Buddha és az ugyancsak az i. e. 6. évszázadban élt Jina, akinek követői a jáinok voltak, nem egy külső istenségből indultak ki. Megállapították, hogy a belső harmóniát, melyet a szív ismeretének vagy Gnózisnak is lehet nevezni, az embernek saját magának kell elérnie. Szemléletükben és filozófiájukban nem léteznek bosszúálló vagy szerető, külső és megszemélyesített istenek, hanem mindig maga az ember dönt saját sorsa felöl. Már jóval a DNS felfedezése előtt kelet és nyugat misztikusai újra és újra elmagyarázták, hogy az istenség az emberben található és nem rajta kívül.

Eckehart mester egyik prédikációjában a következőket mondta: „Isten mindenütt jelen van és mindenütt tökéletes. Egyedül Isten mozog minden dologban, azok lényegében. […] Isten kiváltképp minden (dolog) legmélyében van.”

Angelus Silesius alkotta a következő szavakat: „Isten semmi, üres; tér- és időtelen. Fognád, utána nyúlsz – s épp így veszíted el.” (Kulcsár F. Imre fordítása)

A szufik egyik mondása így hangzik: „Isten a sziklákban alszik, a növényekben álmodik, az állatokban mozog és az emberekben ébred fel.”

Az Ashtavakra Gitá-ban erről így olvashatunk: „A végtelen mélység vagyok, melyben minden világ eredete megtalálható. Minden megjelenési formán túl és örök nyugalomban, ilyen vagyok.”

Sri Rama Krishna ezt mondja: „Isten neve az ‘Én vagyok’. Isten nem más, mint az Önvaló.”

Shankara: „Én vagyok Brahma. […] Lélekként, tiszta tudatként, minden jelenség alapjaként lakozom minden lényben. […] Tudatlanságom napjaiban azt hittem, hogy azok rajtam kívül állnak. Most már tudom, hogy én minden vagyok.”

És Thomas Merton: „Ha áthatolok saját lényem mélységeihez, saját valóságomhoz, a meghatározhatatlan léthez, ami a legmélyebben létező sejtemben vagyok, elérem a végtelen ‘Én vagyok’ élményét, amely a Mindenható abszolút neve.”

Lewis Carrol Alice Csodaországban című meseregényében világosan ábrázolja az emberiség általános helyzetét:

„Lassú egy ország lehet – mondta a Királynő. – Minálunk, ha teljes erődből rohansz, az épp csak arra elég, hogy egy helyben maradj. Ha máshová akarsz jutni, legalább kétszer olyan gyorsan kell futnod.” (Révbíró Tamás fordítása)

Sophia teremtése

Hit és bölcsesség a Nag Hammadi teremtéstörténetekben

 

A Nag Hammadi-ban talált szövegekben a szellem, a lélek és a test szerinti isteni teremtés keletkezését másféle módon mutatják be, mint ahogyan az a Bibliában található. A különleges felfedezés ebben az, hogy ezen iratok szerint az Ó-testamentum Genezise nem a teremtés kezdetét mutatja be, hanem csak jóval később indul – egy második fázisban, és a fejlődésnek egy alacsonyabb fokán. Ezen összefüggések megértésének kulcsát „Pistis-nek” – hitnek – nevezik. Ebben az írásban „János Apokryphonjára” és a „Világ keletkezéséről” című szövegekre hivatkozunk.

Az első teremtés közvetlenül a nyugalomban lévő szellemből indul, és mint plerómát vagy nyolcságot említik: a mozgásban lévő megnyilvánult szellem világát. A Nag Hammadi iratokban leírják a teremtés első fázisát. A Biblia Genezise ezzel szemben a lélek-anyagi világnak az Eonok által a káoszból való teremtését ecseteli, akiknek legnagyobbja az ó-testamentumi Isten. Ez a bosszúálló, haragos Isten nem a legmagasságosabb Isten, a kimondhatatlan, az egyetlen, akiből az első kezdet lett, hanem az „oroszlánfejű erő”.

Miért volt ez a tudás oly sokáig elveszett? Végső soron mit is jelent mindez? Az anyagban raboskodó, halandó emberek elfelejtették az első teremtés ismeretét, emiatt pedig szellemmagjukat is elfeledték, és így a valódi hit alapját is. Már nem ismerik az „első embert”, a „Fény-Ádámot” – szellemi ősképüket, amely a Plerómában örökké létezik. Ha azonban az embernek sikerül ismét felfedeznie a szívében rejlő szellemmagot, és életét erre irányítani, akkor a hit legyőzi a halált. A benne lévő Fény-Ádámot feltámasztja az anyagi sírból, és az élő jelenben megkezdődik a Plerómába való felemelkedés.

 

Az első teremtés

„János Apokryphonjában” a feltámadt Jézus a láthatatlan Istenből való eredeti teremtés kibontakozásáról oktatja tanítványát, Jánost. Azt mondja: „Egy a birodalom, amely felett semmi más nincsen. A mindenség valódi Istene és Atyja, a láthatatlan szellem, aki a mindenség felett van, aki múlhatatlanul a tiszta fényben lakozik, akit senki szeme fénye nem láthat.” […]

„És amikor az Ő gondolkodása […] hatásos lett, kilépett belőle és megnyilatkozott neki világosságának fényességében – ez a hatalom, amely az Atya minden kinyilatkozása előtt való. Megjelent a gondolkodásából, ő, a mindenség ‘első gondolata’. […] Ez a világosság fényessége, a világosság képe, a tökéletes hatalom, a láthatatlan, szűzies szellem képe, aki tökéletes. […]

Ő a mindenség anyaméhe, ugyanis ő mindnél előbb volt: ő az atya-anya, az első ember, a Szent Szellem, a háromszor férfi, a férfi-nő a háromszoros névvel, a láthatatlan örök Eonja és az első kiáramlás.” Ez az első, mennyei ember a Krisztus, az „Önteremtett”. Létezett, mielőtt a világot teremtették, mert ő volt Isten első emanációja, az isteni gondolkodás első megnyilatkozása. Úgy mondják, a láthatatlan Isten hallgatásából lett. Belőle pedig, az önteremtettből, az Ige által lett a mindenség, mint első, tökéletes teremtés. Ez az első teremtés, amit „Plerómának” vagy „nyolcságnak” is neveznek, a láthatatlan Istennel összhangban létezik, és szorosan kötődik hozzá.

 

Pistis, a hit ereje

Ennek a belső kapcsolatnak az erejét nevezik a Nag Hammadi szövegek Pistisnek, vagyis hitnek. A hit által – Pistis által – kapcsolódik az eredeti teremtmény az alkotójához.

De ez az ősállapot nem maradhat meg. Az Istenhez kötött hit ugyanis Isten teremtésének láttára önmagából bölcsességet fejleszt. Isten teremtésének felismerése szükségszerűen bölcsességhez vezet! Ezért a teremtés további menete folyamán Pistisből projekcióként indul ki a bölcsesség ereje, amit Sophia-nak neveznek. Így keletkezik a hatalmas erő, a „Hit-Bölcsesség”, melyet a szövegekben „Pistis Sophia”-nak neveznek.

 

A mikrokozmikus Pistis Sophia

A Pistis Sophia keletkezése mikrokozmikusan is végbemegy. Ha egy halandó ember a mulandó természettől való megváltást keresi, és követi szíve rózsájának hívását, akkor ő az énelölés útját járja. A benne lévő „Másik” az állhatatos hit, a Pistis által növekedni kezd. Adott időben, amikor a másik tudatossá válik, elkerülhetetlenül kifejlődik belőle az új bölcsesség: Sophia. Tehát a jelöltben a rózsa újjáélesztése által a mikrokozmikus Pistis Sophia – a hithez kapcsolódó bölcsesség – is megelevenedik.

Ám ez a mozzanat a legnagyobb krízis pillanatát is magában rejti. Mit tesz a Sophia, ha öntudatára ébred? Marad társához, a Pistishez kötve, vagy sem? Tehát vajon a bölcsesség minden körülmények között egységben marad-e a láthatatlan szellemmel, vagy sem?

 

A Sophia krízise

„János Apokryphonja” így folytatódik: „A gondolaterő Sophia-bölcsessége […] azonban egy Eon. Ezért elgondolkodva egy gondolatot keletkeztetett önmagából, mint a láthatatlan szellem és az ‘első felismerés’ visszatükröződését. Az volt a vágya, hogy megnyilvánítsa önmagának egy tükörképét. Ám ez a Szellem akarata, és társa beleegyezése nélkül történt – ugyanis ő nem értett vele egyet… A Mű azonban, ami keletkezett benne, egy tökéletlen megnyilvánulás volt. Eltért az ő alakjától, mert társa nélkül teremtette. […]

Amikor érzékelte akaratának ezt az eredményét, akkor annak sárkányalakja és oroszlánarca volt. Szemei viszont világító tűzvillámok voltak. Ekkor ellökte magától, el a helyéről. […] És a „Jaldabaoth” nevet adta neki. Ez az „Első Uralkodó”. Miután sok erőt vett anyjából, eltávolodott tőle, messze attól a helytől, ahol született. Erőssé vált, és más eonokat is készített magának világosságból, tűzből és lángokból, melyek még most is léteznek.”

 

Az oroszlánfejű erő

Jaldabaoth, Sophia (bölcsesség) fia, annak önhatalmúságából születve, az oroszlánfejű erő, amely a továbbiakban a sötétség káoszából megformálta világunkat és a földi emberiséget. Jaldabaoth az ősatya, az ó-testamentumi Isten, akiről írva vagyon: „Az isten Szelleme lebeg vala a vizek felett”. (1. Mózes. 1,2) Ezeket a vizeket a Nag Hammadi szövegekkel összefüggésben a sötétség káoszának fogják fel.

Az Ó-testamentum teremtéstörténete ezek szerint a második teremtés története, ami nem a Láthatatlannak a Szelleméből keletkezett – a csendből – és nem is első emanációjának Igéjéből, hanem a hittől és így a Szellemtől elválasztott Sophia önfejűségéből.

Ez az esemény is mikrokozmikus valóság. Minden nap lejátszódik az emberben, mikor a gondolkodás a szellem nélkül működik! Ugyanabban a pillanatban a gondolkodás az anyaghoz kötődik, és ennek a természetnek az eonjait teremti. A világon mindenütt ezt látjuk az emberek „oroszlánfejű” gondolat-teremtményeiben. De mindenekelőtt arról van szó, hogy ezt az oroszlánfejű lényt, az önfejűség teremtményét, leleplezzük önmagunkban. Hogyan történhet ez meg? Ki segít nekünk ebben? A Nag Hammadi szövegekben ehhez egy fontos kulcsra lelünk.

 

A vak isten bűne

Jaldabaoth, a Pistis Sophia fia, hét fiút nemzett, és mindegyikőjüknek kiosztott egy mennyországot. A „Világ eredete” című könyvben ez áll: „Ez a káosz hét mennyországának hét hatalma.” […]

„És minden Istenek és angyalaik áldoztak és hódoltak neki. Ő azonban szívében örült ennek és szünet nélkül pöffeszkedett, és azt mondta nekik: ‘Senkire nem vagyok ráutalva!’ Majd folytatta: ‘Isten vagyok, senki sincsen rajtam kívül!’ De amint ezt mondta, vétkezett minden halhatatlan ellen, akik hallották szavát és megőrizték maguknak.

És Pistis (hit), aki látta a legnagyobb úr istentelenségét, haragos lett és így szólt, anélkül, hogy (amaz) láthatta volna: ‘Tévedsz, Samael!’ Samael azt jelenti: ‘vak Isten’. Egy fényes, halhatatlan ember létezik előtted. Meg fog nyilvánulni a ti teremtett testeteken belül. Úgy lép majd rátok, mint az agyagra. És Te a tieiddel alá fogsz szállani anyádhoz, a mélységbe. Ugyanis tevékenységed végén, az igazságban minden tökéletlenség nyilvánvalóvá lesz, majd feloldatik. El fog múlni, és olyanná lesz, mint ami sosem volt.

Az ősatya válaszolt: ‘Ha valaki előttem létezik, akkor hát mutatkozzon meg, hogy láthassuk világosságát!’ És lásd, onnan fentről, a nyolcságból, fény jött, és a Föld minden egén át levilágított. Ekkor látta az ősatya, hogy a világosság szép volt, ahogyan ott fénylett, és erre zavarttá vált és nagyon szégyellte magát. Amíg a világosság megjelent, egy csodálatos ember képe nyilvánult meg benne. Senki sem látta az ősatyán kívül és a Pronoián (értelmen) kívül, aki vele volt. De a kép világossága a mennyek minden erőinek megnyilvánult, és ez mindannyiukat megzavarta.

Mikor Pronoia (az értelem) meglátta az angyalt, az iránta érzett szeretet meghatotta. Ám ő gyűlölte őt, mivel a sötétségben volt. Pronoia (értelem) most az után kezdett sóvárogni, hogy átölelhesse, de képtelen volt rá. Mivel szeretetét nem tudta kielégíteni, kiöntötte világosságát a Földre. Ettől a pillanattól fogva nevezték az angyalt ‘Fény-Ádámnak’, ami azt jelenti: a fényes Vér-Ember.”

 

A tökéletes ember képe

Bukottságában az embert is újra meg újra megzavarják az isteni életterületről érkező fényimpulzusok. A tökéletes ember benne lévő képét nem látja ugyan, de a világosság mégis megzavarja. Az értelem ekkor megkísérli megkaparintani a világosságot, de nem képes rá. Ezért önti ki szeretetét a Földön. Ez azt jelenti, hogy elferdíti az eredeti életterület fényimpulzusait a földi gondolatteremtményekbe.

Térjünk azonban még egyszer vissza a Nag Hammadi szövegekre. Tehát irigység és rosszakarat keletkezett az eonok között, mert fel kellett ismerniük, hogy létezik egy fényes ember, aki már előttük volt, és nagyobb hatalma van, mint nekik. Ezért Jaldabaoth a káosz hatalmaival, a szükség uraival együtt elhatározta, hogy önmagából teremt embert, azon minta szerint, amit ő és a hatalmak láttak. Foglyul akarták ejteni benne a világosságot, amire olyan féltékenyek voltak. Ezért emberi testeket alkottak a sötétség anyagából, „karámnak a világosság számára”. Ez volt az anyagi ember.

A „Világ eredetéről” című műben ez áll: „(Az anyagi ember) teste hasonlatos az ő testükhöz, ősképe azonban olyan, mint azé az emberé, aki megjelent nekik.”

Mielőtt azonban elkészültek, Sophia Zoe (Bölcsesség Élet) ereje megelőzte őket, és maga is egy embert alkotott, aki arra volt hivatott, hogy tanítsa, és majdan a sötétség erőitől mentse meg az anyagi embert: a lélekembert, akit ‘Hermafroditának’, vagy az élet tanítójának is neveznek, ez héberül: ‘Éva’.

 

Az ember három manifesztációja

Az ember mindhárom manifesztációjának ősképe (Szellemember, lélekember és anyagember) tehát a Fény-Ádám, aki a nyolcságból – amely az Isteni teremtés – ereszkedett alá, hogy a sötétség urát korlátok közé utasítsa, és hogy a sötétség hatalmainak megmutassa az Isteni világosságot. Ez Krisztus ereje, aki leereszkedik világunkba, mikrokozmoszunkba, hogy mikrokozmikus Jaldabaoth-unkat – az aurikus ént, az önfejűség teremtményét – megtámadja. A sötétség hatalmai azért alkották az anyagi embert, hogy a világosságot foglyul ejtsék. De a lélekemberen keresztül, Sophia Zoe teremtményén át a sötétség feltöretik és feloldatik, és az első, a tökéletes ember képe ismét megnyilvánul.

Végezetül még egyszer idézünk a „Világ eredetéről” című írásból:

„Tehát az első Ádám, a világosságé, szellemi. Az első napon nyilvánult meg. A második Ádámot lélekkel látták el. A hatodik napon jelent meg, és ‘Hermafroditának’ hívják. A harmadik Ádám földi, ez annyit jelent, hogy a ‘törvény embere’.

A világban háromféle ember létezik, és az ő utódaik, míg az Eon a végére nem ér: a szellemi, a lelki és az anyagi. […] Ennek megfelelően a keresztelésnek is három módja van. Az első szellemi, a második tüzes, a harmadik pedig a víztől való.”

 

A Fény-Ádám hagyatéka

A Fény-Ádámból, a szellemiből, az első emberből, az anyagi ember számára csupán a szív rózsája maradt hagyatékul. A szellemember utolsó maradéka, amely a mikrokozmosz közepén található, fényimpulzusaival megzavarja a földi embert. Ez a világosság nyugtalanít, és keresésre ösztönöz: „Létezik egy másik természet, amely más, mint ez a halandó”, így szól a Fény-Ádám hangja a szívünkben.

Hol van az odavezető út? Pistis, a hit ereje láthatatlan nehézségi erőként köti össze a szellemember utolsó maradékát az eredeti teremtéssel. Ez a rózsából eredő erő a hit, amely a megszabaduláshoz vezet, a hit, ami napvilágra hozza az igazi Sophiát, a hit, ami hegyeket mozdít el. A földi ember a világossággal szembeni alázatossággal és áldozatkézséggel közeledhet a hitnek ehhez az erejéhez. Akkor az igazságban megtapasztalja, mit jelent az, hogy „Legyen néked a te hited szerint.”

—

Források:

János Apokryphonja, Konrad Dietzfelbinger, Nag Hammadi teremtéstörténetek című művében, Andechs 1989.

A világ keletkezéséről, Konrad Dietzfelbinger, Nag Hammadi teremtéstörténetek című művében, Andechs 1989.