Pentagram 2007/6

Rügyezzenek a szőlőtövek

 

Bámulatos, hogy egy gyermek mennyi életbölcsességről tud tanúbizonyságot tenni, noha mi gyakran úgy gondoljuk, hogy ehhez még túlontúl fiatal. Olyan véleményeket és kérdéseket fogalmaz meg az életről, amelyek közvetlenül a szívig hatolnak. Az Iskola ifjúsági munkatársai megtanulták, hogy ezt a képességet nagy becsben kell tartani. A gyermekben a tüzes mag gyakran még akadálytalanul fejezheti ki magát, mert benne az önfenntartás és az élet többi nézete még nem zárta kalitkába ezt az eredeti lelket.

 

A gnosztikus tanítások abból indulnak ki, hogy az ember egy mikrokozmosz része, melynek közepe egy tisztán szellemi, isteni, tüzes elv. Ebből a nézőpontból az ember csupán egy örök lény, a mikrokozmosz átmeneti lakója. A gyermeket tehát összekötik egy „kis világ”-gal – ahogy a mikrokozmoszt gyakran nevezik. A kisgyermek még őszinte nyitottsággal áll az életben, s így fogékony az őt körülvevő világ befolyásaira. Az ilyen gyermekek gyakran nagyon vallásosak is. Még képesek szabadon gondolkodni és beszélni, s kifejezésre juttatni, hogy mi él belső lényükben. Sokan közülük bizonyos érettséggel érkeznek erre a világra, amelyre a mikrokozmosz korábbi életei folyamán tettek szert. Ők azzal a lehetőséggel születnek, hogy életük folyamán megszabadulhatnak ettől a világtól, s tudatára ébredhetnek az eredeti, isteni világnak. Azt is mondhatnánk: azért születtek, hogy általuk „kirügyezzenek a szőlőtövek”.

Olyan szülőknél jönnek a világra, akik mindebben képesek a segítségükre lenni, s megérteni őket a törvény alapján, miszerint egy mikrokozmosz minden új lakója a karmikus múltjából fakadóan annál a pontnál kezdi az életét, ahonnan leginkább képes ebben az életben továbblépni. Ez a fejlődés – mely azoknak a tapasztalatoknak a következménye, amelyek ilyen módon kísérik a gyermeket – egy átmeneti álomtudatot eredményez, melyben gyakran egyetlen gondolat tudatosul: „Nem ide tartozom. Talán nem a megfelelő világra születtem. Egy másik, messzi országból jöttem, és vissza kell térnem oda.” Ezért képesek a gyermekek órákig tündérmeséket hallgatni, és azokat oly tisztán elképzelni. Ezek a tündérmesék a jóról és a gonoszról szólnak, a hercegről, aki megszabadítja a királykisasszonyt, és a messzi hegyeken túl egy olyan országba viszi, ahol azután „boldogan élnek, míg meg nem halnak”.

A gyermekek gyakran ebből merítik annak bizonyosságát, hogy ez a birodalom, vagy másik ország – ahol a gonosz nem élhet, de ami után hőn áhítozik – valóban létezik. A Lectorium Rosicrucianum modern filozófiája ezt a vágyakozást „a szív ősemlékezésének” nevezi.

Amint a gyermek idősebb lesz, és megtanulja ennek a világnak a dolgait, a visszatérés lehetőségének tudata háttérbe szorul. Ahogy hagyja, hogy „a világ” egyre inkább magával vonszolja, és sok felnőtthöz hasonlóan egyre jobban belegabalyodik, elfelejti feladatát!

A gyermekek számára fontos az iskola által nyújtott fejlődés, hogy később megtalálhassák helyüket a társadalomban, hiszen egzisztenciát kell teremteniük ebben a világban. Ám a másik nézet, a tüzes mag számára is helyet kell készíteni bennük. Sőt e mag rezgésének még fokozódnia is kell!

Számtalan közönséges, józan ésszel rendelkező ember tisztában van vele, hogy mi az, ami korlátozó és lélektelen, mi az, ami eltompítja a gyermekeket. Olyan korban élünk, melyben az elektronikus eszközök megszámlálhatatlan sokaságát kínálják számunkra. Egyre újabb és újabb lehetőségeket kínálnak, amelyek teljesen lekötik a gyermek gondolatait, s amelyekben könnyen elmerülhet. A szülőknek, gondviselőknek hosszú távon is ébernek és felkészültnek kell lenniük a gyermeket érő ilyen hatásokkal szemben. Egyszersmind azonban minden gyermek ennek a kornak is a gyermeke, ezért természetes, hogy egy idősebb gyermeknek már tudni kell ezekkel az eszközökkel bánni.

Mindenben érvényes: próbáljuk megőrizni a fejlődő tudat nyitottságát. Az a fontos, hogy az Önre vagy ránk bízott gyermeknek később meglegyen a lehetősége, s kellően fogékony legyen arra, hogy a lélekmagból eredő apró sugallatokat felfogja, s velük dolgozzon. A végső cél a lélekemberré válás.

Salamon Énekek Énekében ezt olvassuk: „Felkelvén menjünk a szőlőkbe, lássuk meg, hogy fakad-é a szőlő…”¹ Korán kell kelnünk, vagy másként kifejezve: még fiatalon hozzá kell fognunk. Már az élet kezdetén össze kell kötni a figyelmet és a tudatot a legfontosabbal, vagyis „hogy fakad-é a szőlő”. A szőlőtő jelképesen a gerincvelő és a nyúltagy körül keringő tudaterőkre utal, melynek a tudat a megnyilvánulása és lángja. Ezt az ezoterikus tanokban „kígyótűz rendszernek” is nevezik. Ha a szellemmag valóban lángra lobbant, akkor az új lélek fluidumként jelen van benne.

Az új lelket nem anyagi alkotóelemnek, hanem egy hétszeres szerkezetű, teljesen más dimenziójú életfluidumnak tekintjük. A mi világunknak csupán két nézete van. Létezik egy látható, anyagi rész, amelyet a földbolygónak ismerünk, és egy nem anyagi rész, amely ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, s ezért teljesen ehhez a világhoz tartozik. Ez az a birodalom, ahol a mikrokozmosz egy újabb földi életre készül elő, mikor egy emberélet befejeződött. Az isteni maggal s a korábbi lakók összes tapasztalatával együtt itt tartózkodik a mikrokozmosz, amíg földünkön újra össze nem kötheti magát egy gyermekkel.

Ez a két birodalom együtt alkotja ismert világunkat, amelyben minden kettős. Azt is tudjuk, hogy minden folyamatosan váltakozó ellentétekből áll, mint például: jó és rossz, fekete és fehér, szép és csúnya, betegség és egészség, élet és halál, látható és láthatatlan. Ennek a világnak fontos jellemzője a mulandóság is. Erre a múlandó világra gyakran utalunk a „dialektika” szóval. A mikrokozmosz e világ két fele között vándorol: megtapasztalja a születés, kikelet, virulás, hanyatlás, és végül megint a halál úgyszólván végtelen körforgását. Emberként már számtalanszor átéltük ezt a folyamatot. Azazhogy nem is emberként, hanem valójában azt kell mondanunk, hogy mikrokozmoszként, hiszen emberként csak egyszer élünk.

Egyszerűen ilyennek fogadjuk el ezt a helyzetet, mert nem tudunk másról, s mert így neveltek minket. De éppen ez a szokásos élet – amelyet odaadóan gondozunk – bizonyul gyakran a lélekmag megszabadulása szempontjából súlyos kerékkötőnek. Ezúttal azonban az a fontos, hogy mindezt ne csak az életünk végén vegyük észre. Mindent meg kell tennünk azért – ahogy azt korábban már mondtuk -, hogy „felkelvén menjünk a szőlőkbe”. Ekkor tud majd a mikrokozmoszban már elraktározott tapasztalat a lehető legkorábban kifejezésre jutni. Ami valaha, mikor még gyermek volt, öntudatlanul szólt a mikrokozmoszban, azt most tudatosan megtapasztalja. Ekkor felismeri a vég nélküli körforgást, s megoldást keres rá. Mindig a tűzelv az, ami az élet mögött levő igazság keresésére ösztönzi az embert. Az ember középpontjában rejlő élet-misztérium csak arra vár, hogy kibontakozhasson. Amikor ez a tudati állapot egy ember életében utat tör magának, akkor az illető képes lesz magát megszabadítani a születés, felemelkedés és halál korszakok óta forgó kerekétől, mert egy új lélek született meg benne.

Amint életünkben növekedni kezd a másik élet utáni vágyakozás, azonnal megjelenik a világosság. Ez a világosság kétségtelenül megtalálja és segíti a keresőt. Amikor rendelkezésre állnak a tiszta étertérből származó tiszta fényerők, akkor az ember valóban képes felépíteni az új lelket egy élet során. A Rózsakereszt Szellemi Iskolájának részét képezi egy nagyon aktív és örömteli Ifjúsági Mű, ahol mindent elkövetnek, hogy a gyermekszív nyitottságát fenntartsák.

Az Ifjúsági Mű célja a gyermek betokosodásának és megkristályosodásának megakadályozása. A Rózsakereszt Ifjúsági Műve a szív intelligenciájához fordul, amelyben az élet belső misztériuma mozgástérre és táplálékra vár. Ugyanakkor megértik azt is, hogy a gyermek természetes én-tudatának is szükségszerűen ki kell fejlődnie – egy olyan én-tudatnak, amely nincs sem felfújva, sem elfojtva. A gyermekek és fiatalok az ország különböző centrumaiban, az ifjúsági konferenciák alatt pedig Noverosában, az Ifjúsági Mű saját nemzetközi konferenciahelyén gyűlnek össze. A kisgyermekekben mesék és színes, izgalmas történetek segítségével szólítják meg az ősemlékezést, az idősebb gyermekeket pedig beszélgetések révén ismertetik meg az egyetemes tanításokkal, melyeken a Rózsakereszt elemi filozófiája is alapul.

Más iskolákhoz hasonlóan, a Rózsakereszt két hollandiai általános iskolájában is, Heilooban és Hilversumban hagyományos tananyagok segítségével folyik az oktatás. Fontos azonban, hogy a mikrokozmosz, valamint a mikrokozmosz és az ember viszonyának ismeretére fordított figyelem mindig meghatározó marad.

Noverosa, az ifjúsági konferenciahely templomának alapkövén ez áll: „…és akik engem korán keresnek, azok megtalálnak.”² Ez az egyetemes Krisztuserőre vonatkozó utalás örömteli ígéret minden gyermek számára. Hogy ez az ígéret teljesüljön, a Lectorium Rosicrucianum figyelemmel ápolja ezt a konferenciaközpontot. Noverosa a Világosság és a béke oázisa kíván lenni, ahol a gyermekek a barátság légkörében találkozhatnak egymással. Az Európából, s gyakran azon kívül is számos országából összejövő gyermekek játszhatnak, figyelhetnek és megoszthatják egymással az életükről alkotott gondolataikat. Noverosa kivételes hely a világon.

A Lectorium Rosicrucianumnak nem célja nevelési irányelveket adni. Mégis nyújt egy olyan keretet, amelyen belül a gyermek képes védetten és függetlenül fejlődni. Az ehhez szükséges alapot mindig is a szülőkkel való együttműködés képezi, akik szeretettel foglalkoznak gyermekükkel, ugyanakkor nagyon tudatosan és örömmel állnak az életben. Védelmet nyújtunk gyermekeinknek, és megpróbálunk egy teret, egy medret létrehozni, amelyben a gyermek és az ő lélekmagja zavartalanul fejlődhet. Az együttműködés, barátság és megbecsülés e légkörében képesek vagyunk a gyermekeket úgy vezetni, hogy ráébredjenek: „Ezen a világon vagyok ugyan, de úton vagyok, hogy felfedezzem a mögötte rejlő szándékot.”

Jan van Rijckenborgh ezt a következőképpen fejezi ki: „Gondoskodnunk kell tehát róla, hogy a szőlőtövek rügyezzenek. Ne hagyják, hogy mindenféle ellenerő elrabolja gyermekeiktől igazi emberi természetüket. Vigyázzanak, hogy a lélek alapja nyitott maradjon, s kár ne érje, nehogy egy újabb életig ismét semmivé foszoljon. Ha Önök, saját maguk nem kelnek fel idejekorán, hogy megöntözzék és megóvják a szőlőtöveket, vajon hogyan lesznek képesek megoltalmazni gyermekeik zsenge ágait?

Gyermekeiknek szüksége van Önökre: Önök pedig nem tehetnek nagyobb szolgálatot számukra, minthogy ebben a szellemben élik saját életüket.”

—

¹ Salamon Énekek Éneke 7:12, a Károli fordítás szerint „akik engem szorgalmasan…”. Az eredeti héber szó azonban azt jelenti „hajnalban, korán”.

² Példabeszédek könyve 8:17.

Adj teret, és nyisd fel a szemet!

 

Aki a Világosság értelmében szeretne jelenteni valamit a gyermeke számára, az a keresést fogja élete középpontjába állítani. Mert egy élő, növekvő és fejlődő lény számára nincsenek előre gyártott és egyértelmű válaszok. Ha azonban a szülők és nevelők magatartása figyelmes, szeretetteljes és reménnyel teli, akkor biztosan találnak válaszokat azon az úton, amelyen a gyermekkel együtt haladnak.

 

Képzeljék el az olyan ember előtt álló lehetőségeket, aki a valódi szabadságot keresi. Ha ebbe az irányba tesz egy lépést, akkor már kezdetben megváltozik valami. A vérében egy új alkotóelem válik felismerhetővé. Ez a változás felnyitja a szemet, és teret ad az eredeti lelkesültségnek. A külső életben a teljesítménykényszer nem lesz ugyan feltétlenül kisebb, de a feszültség csökken, mert a fényre vágyó ember természetes módon tud reagálni a nyomásra. A kudarctól való félelem – például a munkában vagy a családban – már nem olyan nagymértékű, mint korábban.

Az új lelkesültség, a szív rózsája arra sarkall, hogy megtegyük a következő lépést. Megkezdődik a „kapcsolat fázisa”. Az életvitelnek összhangba kell kerülnie azzal, ami legbelül felcsendül.

 

Nézőpontok

Ha ez bekövetkezik, akkor a kimondott szó új kifejezőerőt kap. Élő Igévé válik, ahogyan ezt Catharose de Petri nevezte. Sok fiatalnak az egyszerű szavak sokkal többet jelentenek, mint a nagy elméletek, mert amit mi, felnőttek valóban felkínálhatunk – a belső élet értékeinek közelebb hozását – azt csak úgy közvetíthetjük, ha ott él bennünk. Jól jegyezzük meg, hogy az olyan dolgokról folytatott hosszas viták, amelyek bennünk, önmagunkban nincsenek meg, semmilyen eredménnyel nem járnak, és a fiatalok elfordulnak.

A befelé irányuló figyelemmel megérezhetjük azt, hogy minden gyermek, minden ifjú keres. Ezt a vágyakozást azzal fokozhatjuk, ha mi magunk hitelesek vagyunk, önmagunkat adjuk, és megszólíthatóak vagyunk, valamint ha nyitottnak és akár sebezhetőnek is mutatkozunk. Ezzel közvetlenül minden lehetővé válik.

A kifelé irányuló figyelem ezzel szemben kategorikus, ellentmondást nem tűrő, és korlátozza a lehetőségeket. Nekünk állandóan a gyerek lehetőségeire kell figyelnünk, és nem a korlátaira. A külsőre figyelve az egyéniséget beskatulyázzuk. A szülők nyitott és gondos bánásmódja megakadályozza azt, hogy gyermekeik kényszerűségből egy kijelölt útra térjenek, hogy kényszerítve érezzék magukat ugyanannak a társadalmi vagy világnézeti útnak a követésére, amelyen a szüleik is járnak.

 

Az eredmény néhány nap alatt megmutatkozik

Hagyjuk, hogy minden szabadon fejlődjön. Élvezzük azt, hogy gyermekeink szabadon és elevenen megbeszélhetik velünk gondolataikat és érzelmeiket. Ne terheljük őket elméletekkel, hanem hagyjuk, hogy az élet szépségeit, lehetőségeit és nehézségeit is maguk fedezzék fel. Álljunk mellettük, óvjuk őket, és adjunk nekik tanácsot, ha szükségét érezzük, vagy ha ők kérik. Akkor a gyerek maga fejleszti ki az erőt és nyitottságot ahhoz, hogy a segítséget elfogadja. Csak így lesz az ösvény felismerhető, és a gyermek maga fedezi fel a nagy életlehetőségeket, amelyről Hermész azt mondja: „Az ember, ó Aszklépiosz, egy nagy csoda.”

A szülők és nevelők feladatát a Vízöntő korszak kezdetén nem lehet túlbecsülni! Éppen napjainkban láthatjuk, hogy a szülők irányulása, összetartozása és életvitele milyen közvetlen hatással van a család minőségére és színvonalára. Mert óriási különbség van a külső befolyások – melyeknek a családi életen kívül vannak kitéve a gyerekek – és a között az erő között, ami a valóban feléjük forduló, odaadó szülőkből árad. Azt lehetne mondani, hogy a világ erőszakkal avatkozik be a fiatal emberek életébe. Minden érzékszervet igénybe vesz, és visszaél velük. És ha még ez sem lenne elég, akkor ott van az életünket „megkönnyítő” csábító kis szerkezetek elektromágneses sugárzása, hogy sokak tudatát betokosítsa.

Ezért olyan fontos a döntés. Ha a szülők egyértelműen életük megújítása mellett döntenek a magasabb lélekerők értelmében és a Gnózis értékeinek megfelelően – mindegy, hogy milyen anyagi vagy lélektani helyzetből kiindulva -, akkor gyermekeik egész helyzete meg fog változni. Már néhány nap múlva megmutatkoznak az említett jótékony hatások.

A szülők és nevelők életmódja nagy súllyal esik latba. Ha összeköttetésben állnak a Gnózissal, akkor ez nyitva tarthat egy ajtót, egy kaput, egy utat a fiatalok számára. Az univerzális erők pedig világosságot és nyugalmat hoznak majd, és felépítő tényezőként működnek.

„Most kell valamit tennem”

 

Azok a gyermekek, akiknek szülei a Lectorium Rosicrucianum tanulói, rendszeresen látogatják az Ifjúsági Mű programjait és az ifjúsági konferenciákat. Ez év elején 12 és 17 év közötti fiatalok arra a kérdésre próbáltak választ adni, hogy mit is jelent számukra az Ifjúsági Mű.

„Kiskoromban hallgattam a meséket a templomban, amelyek néha izgalmasak, néha viccesek de mindig gyönyörűek voltak. Teljesen biztos voltam benne, hogy mindez igaz, s közben olyan jól magamra ismertem minden keresésre induló gyermekben! Persze még nem töprengtem rajta, hogy pontosan hogyan is néz ki az a rózsabimbó a szívemben, s hogy miért is lett így ez az egész. De aztán hamarosan elkezdtem kérdezgetni, hogy pontosan hogyan és miért van mindez, elkezdtem felfedezni, hogy mi is rejlik ebben a földi életben. Aztán pár év múlva azt is megtudtam, amit most is tudok: vagyis hogy itt még oly sok felfedezni való van, miközben mintha egyre kevesebb idő jutna a felfedezőútra. Hiszen egyre többet várnak tőlem, mert a világ kiköveteli magának a figyelmet.”

„Az a fontos, hogy ne felejtsd el és tudd, hogy mi az, ami csakugyan fontos az életben. Mert amíg ezt nem látod át, addig felszippant a mindennapi élet. Én tudom, hogy tulajdonképpen egész nap metszegetek: a gondolataimat és a mások meg önmagam iránti előítéleteimet, melyek mintha csak ágak és levelek volnának, amik elfogják az ösvényen a kilátást és akadályozzák a továbblépést. A szellemi iskola segít felismerni önmagamban ezeket a fölösleges ágakat és leveleket, s így le tudom metszeni őket.”

„Noverosában, a hollandiai ifjúsági konferenciahelyen valami különleges van a légkörben – valami olyasmi, amit csendnek lehetne leírni. Itt szó szerint és átvitt értelemben is minden hétvégén kivirágozhatsz. Ezért mindig nagyon zavar, hogy olyan hamar véget ér, és újra át kell váltani a mindennapi életre.”

„Amikor Noverosában vagyok, akkor csak Noverosa létezik. Semmi sem tűnik fontosabbnak. A suli nem létezik többé, és én magam is mintha eltűnnék a földgolyóról. A gondok nem számítanak. A múlt és a jövő nem fontos, most élek, és most kell tennem valamit az életemben!”

„Persze, azért jövünk, hogy találkozzunk a barátainkkal, meg a nyugodt légkör meg a buli miatt, és hogy mindent megbeszélhessünk egymással. Itt nem kell elmagyaráznunk semmit – hogy mi az igaz és mi a hamis.”

„Ezt mi saját magunk választjuk! Ugyanazok a gondolataink és egy a célunk. Érzed, hogy egyek vagyunk.”

Tartsuk életben az álmot

 

Minden emberben él egy álom. Ismerjük a mondást: „Az álom szertefoszlik, mint egy szappanbuborék.” Éjszakai álmaink nagy részére igaz is ez a megállapítás. Léteznek azonban olyan álmok, melyek jobbára a háttérben játszódnak le, és tulajdonképpen egyáltalán nem „szappanbuborékok”. Egy ilyen álom az életnek olykor különös, csillapító hatású színt kölcsönöz, melyből zene árad, egy sajátos ritmus, egy alig érzékelhető dallam.

 

Az ilyen álmok még magukban hordozzák a gyermekkor ártatlanságát, tovasuhanó és soha vissza nem térő boldog pillanatok emlékeit. Úgy is mondhatnánk: Az idő áramlata ragadja meg őket. Az idő olyan, mint egy folyó, amely mindent magával ragad, nekünk pedig sodródni kell az árral. A dolgok és az események naponta újra és újra magukkal vonszolnak bennünket, nem hagynak időt nekünk! Nem adnak lehetőséget arra, hogy elidőzzünk, és egy kicsit kilépjünk az időből, hogy magunkra találhassunk. Álmunk azonban mégis jelen van, finoman a háttérben, mint egy felhő. Ez az álom nem a jövőről szól, nem egy autóról, egy házról vagy egy társról. Az ilyen dolgok csak megzavarják az eredeti álmot, amely mélyebb, melegebb és bensőségesebb. Itt valami ártatlan dologról van szó, amely megnevezhetetlen és semmi köze sincs az előbb említett dolgokhoz, és amelyben egy időtől elszakadt, rejtett és mélységes vágyakozás él. Ez az álom valamiképpen mégis színt, értelmet és életet ad mindennek, ami az időben történik velünk, amit átélünk, és mindennek, amivel találkozunk.

Ha ezt már nem érezzük, akkor már csak az idő marad számunkra, könyörtelen tovahaladása annak az áramlatnak, amely mindent magával sodor, és a különleges iránt érzéketlen marad. Az idő mindent kiegyenlít, és mindent „múlt idővé” változtat. Ezért ábrázolták az évszázadok folyamán kaszás embernek; nem halálnak, hanem olyan alaknak, aki mindent learat.

A homokóra, melyet újra és újra meg kell fordítani, szintén az idő jelképe. A homok megállíthatatlanul, örök ismétlődésben, örök jövés-menésben pereg rajta át.

Fogalmazhatnánk úgy is: Az idő mindig elfolyik, egyre messzebb és messzebb. Hogyan bírjuk ki saját kis életterünk és boldogságunk keresését, ha mégis el kell tűnnünk az idő borzalmas és közömbös árjában? Összefüggésben van-e mindez a különös, szinte földön kívüli álommal, a bennünk lakozó bizonytalan vágyakozással? Annak az érzése okozza ezt, hogy nem vagyunk otthon az időben, hogy eredetünk és tulajdonképpeni énünk az időn kívül fekszik, és hogy többek vagyunk, mint pusztán egy olyan „termék”, amely felnő és fejlődik, de csak azért, hogy megöregedjen, és újra eltűnjön?

 

Megszabadulni a viszonylagosságtól

Akkor azonban ki az a másik, a valódi ember, akiből – mint egy álomban – tudat alatt érzékelünk valamit? Az időtlen örökkévalóság, amely fény, szellem és erő, minden órában, minden másodpercben átragyogja az idő áramlatát. Ez az örökkévalóság a nagy találkozás színhelyén talál el bennünket: a szívben. Ott önti adományait az idő áradatába. Ha teljesen tudatosul bennünk, hogy mi magunk vagyunk e különleges találkozás helyszíne, akkor „megvilágosodunk”. Tudatunk kitisztul, és belső szemünk előtt széles perspektíva tárul fel. Ennek megtapasztalása messze a korlátozott anyagi világon kívül és felül esik. Felismerjük, hogy az örökkévalóság fensége minden dolgot a szívében talál el. Az örökkévalóság mindennel találkozik, az emberrel is. Minden, ami él, közvetlen kapcsolatban van az örökkévalósággal. Egymás között minden relatív és viszonylagos. Belsőleg azonban minden egyetlen hatalmas kérdésként áll az örökkévalósággal és annak válaszával szemben.

Aki ezt megtapasztalja, azon fáradozik, hogy megszabaduljon a viszonylagosságtól. „Relációja” Krisztusra, Isten ragyogó szeretetszívére irányul. Ezt a centrumot önmagában akarja felismerni, nem önmagán kívül, a viszonylagosság területein. Belső felismerése nincs időhöz kötve, hanem állandóan és minden élethelyzetben végbemehet.

Ezek a gondolatok szolgáljanak kiindulópontként az ember különböző életszakaszainak felderítésénél. Azért mélyülünk el ebben a témában, hogy még jobban megismerhessük lényünk rejtett oldalait. Ebben találjuk meg ugyanis az örökkévalóság által számunkra felajánlott hatalmas szellemi lehetőségeket. Másképpen kifejezve: a kereszt szívében viruló rózsában, ahol az idő és az örökkévalóság találkozik, keresztezi egymást, és a lélektudat felébred.

Mindez nem a világ nyugtalanságában és viszonylagosságában fejlődik ki, hanem nyugalomban és csendben, azok megvilágosult szívének békéjében, akik harmonikusan megnyitják magukat neki. Eközben felismerjük, hogy minden életszakasz új lehetőségeket és távlatokat nyit meg. Folyamatosan szellemi erők szabadulnak fel, melyekkel saját magunk és teremtménytársaink fejlődése érdekében tevékenykedhetünk. Ebben a fényben szemlélve minden ember, minden pillanatban, amelyben megnyitja magát az örökkévalóság áramlatának, az egyetemes tan egy tanulója. Minden életszakasz alkalmas erre.

Az ember megtanulja, hogy az örökkévalóság miként húzza vonalait az időben, és spontán módon alkalmazkodik hozzájuk. Hogyan megy végbe mindez? Jan van Rijckenborgh ezt írja erről: „Azáltal, hogy ismereteket gyűjt az Isten mérhetetlen teremtésében uralkodó törvényekről, ismereteket mindannak a növekedéséről, melyet a gyermek fogalma átölel. Tehát ismeretet a magasabb szintű világokkal való kapcsolatáról, ugyanakkor pedig ismereteket az egész emberiséget és… önmagát illetően. A nevelés és az önnevelés tehát kéz a kézben halad.” A szülőknek és a nevelőknek ezt a nevelés keretfeltételeiként kellene alkalmazniuk. Nem kikényszerített engedelmességgel, hanem a gyermek belülről irányított vezetése által, és saját – belső és külső – példaképük által.

Ha nem rendelkezünk ismeretekkel a létünk mögött meghúzódó törvényszerűségekről, vagy megtagadjuk az isteni tervet, akkor megzavarjuk és fékezzük a gyermekben szunnyadó szellemi erőket. Akkor belső kibontakozása károkat szenved.

Aki valóban nevelő akar lenni, annak először magának kell belátnia élete megváltoztatásának szükségszerűségét. Kizárólag ez után válik képessé arra, hogy nevelje a gyermeket, és segítsen neki abban, hogy kifejlessze belső erejét, hogy annak segítségével a benne és körülötte lévő zavaros világban megtalálhassa az útját.

 

Az ember belső fejlődése

Az első időszak folyamán – tehát a születést követően kb. a hetedik életévig – a gyermek még alig van tudatában az őt körülvevő anyagi világnak. Ezért fontos, hogy a gyermeket ez alatt az idő alatt ne kényszerítsük bele valamilyen mintába, vagy olyan képbe, amilyennek őt látni szeretnénk.

A szülők belátása a mikrokozmosz – az ember örök aspektusa – és a növekedő fiatal személyiség együttműködésének hatalmas lehetőségeibe, óriási jelentőséggel bír. Ugyanolyan fontos, hogy ezt a folyamatot oltalmazzuk is. A nevelőnek ez az egyik legfontosabb feladata. A védelmezés azt jelenti, hogy a környezetet, melyben a gyermek felnő, tisztán tartsuk, tisztán és negatív befolyásoktól mentesen. Ebből a szempontból figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a társadalmi viszonyok ehhez jelen pillanatban nem nyújtanak kedvező feltételeket.

Miután a gyermek fejlődését ebben az életszakaszban az alakító holderők irányítják, és az nagyrészt utánzáson alapul, a szülők életmódja döntő jelentőségű. Kölcsönös barátságuk fontos belső és külső példaképül szolgál. Magatartásuk, irányulásuk és életük súlypontja nagy hatást gyakorol. Az, hogy életük kapcsolatban áll-e a „Rejtettel”, és hogy az Örökre, az eredeti életterületre és annak saját életükben való megvalósítására irányulnak-e?

Álmukat életben tartják-e és megőrzik-e azt? Amennyiben a belső szerv, a lélek, amely ismeri ezt a tervet, felébredt bennük, és ez határozza meg életük vonalát, akkor a gyermek első fejlődési szakasza nagymértékben biztosított. Ha a lélekminőség összekapcsolódik a magasabb tudattal, a magasabb értelemmel – azzal, amit mi „álomnak” jelölünk -, akkor egy új teremtő képesség első kezdetei bontakozhatnak ki. Az ifjú gyermek mindent magában hordoz: az ígéretet, a mérhetetlen gazdagságot, az isteni teremtés boldogságát és dicsőségét; ezek azonban ekkor még rejtve vannak benne.

A második fázis, a növekedés szakasza

A születés valóban egy csoda, mert az örökkévalóság kíséri. Az első életévekben valami olyasmi nyilvánul meg, melyet az „Atya” fogalmával jelölhetnénk. Az Atya a teremtő, a forrás, melyből minden keletkezik, és amely a mindenséget hordozza és táplálja. Az újszülött élet első szakaszában hatalmas jelentőséggel bír, hogy a nevelőkben éljen ez a felismerés. Akkor képesek lesznek arra, hogy a gyermekben végbemenő fejlődést hatékonyan támogassák. Azonban milyen mélyreható zavarodottság és tudatlanság uralkodik ebben a tekintetben!

Körülbelül a hetediktől a tizennegyedik életévig a hangsúly a gyermek étertestének fejlődésére esik. Az első évek folyamán mindenekelőtt a leendő ember anyagi fejlődésének, alapjainak, ideájának és növekedési vonalainak genetikai rögzülése megy végbe. Ebben az időszakban a gyermek jobbára még nincs saját lényének tudatában. A második szakaszban aktívabbá válik az anyag és az éter közötti kapcsolatot létrehozó vér. Kifejlődnek a tüdők, a szív és a vért hatékonnyá tevő szervek, valamint az akaratunktól független szimpatikus idegrendszer.

Most mindenek előtt a vért kell tisztán tartani, hiszen ez a hordozója a lélek minden nézetének; ez testesíti meg a lelket, melyben az addig csupán szunnyadó „Atya” aspektus most életre kel és kirajzolódik.

Talán szükségszerű, hogy magyarázattal szolgáljunk az „Atya aspektust” és az azt követő „Fiú fázist” illetően. Ebben az összefüggésben ezeket nem tekinthetjük egyéni képességeknek. Itt olyan alakító erőkről van szó, melyek az embert tulajdonképpen nem a Földhöz tartozó lényként jellemzik. Azt mutatják, hogy a földi lét területein ő mintegy számkivetésben él, és valójában magasztos származású. Ezt a gyermek nevelésénél is figyelembe kell venni. Pontosan ebben az életszakaszban fogékony a lélek a nemes lovagról vagy királylányról szóló mesékre, melyekben a hős jócselekedeteket visz végbe.

Ebben a szakaszban fektetjük le a lelki fejlődés alapjait. Ez a Fiú fázisa. Most az igazságról és az önfeláldozásról van szó, mint a növekvő új emberi lélek formáló erőiről. Mint már említettük, a gyermek még nem dolgozik magán tudatosan; azonban mindent, amivel csak szembesül, felvesz magába. A példakép, a nevelő életének irányulása és életmódja ebben a szakaszban fontosabb, mint bármikor.

 

A hatósugár kiszélesedik

Körülbelül a 14. életév körül – ez azonban nagyon különböző lehet – egyre erőteljesebben megjelenik az önálló cselekvés kényszere. Kibontakozik az akaratlagos, az akarattól függő idegrendszer. A fiatal ember egyre erőteljesebb ösztönzést érez arra, hogy tetteket vigyen végbe, és megszabadítsa magát a szülők befolyása alól. Azonban ők éppen ekkor játszhatnak fontos szerepet, mint barátok és olyanok, akik mindent a megfelelő keretek között tartanak. Egy egészségesen felnövekedett fiatal ember esetében az álmélkodás és csodálkozás, az ismeret, a tanulás és a tudás utáni vágyhoz vezet. Ha jól áll a dolog, ez a vágyakozás életösztönző erővé válik ahhoz, hogy a dolgokat a maguk nagyobb összefüggésében felismerhessék.

Azonban mindig jól állnak-e a dolgok? Tapasztalataink azt mutatják, hogy éppen ebben az időben oly sok minden félresikerül. A fiatal ember olyan erőkkel akar hatni, amelyeket még ki kell fejlesztenie. Kifejleszteni pedig úgy tudja, hogy kipróbálja őket; más út nem létezik. Saját mentális képessége még nem bontakozott ki teljesen. Ez szorongatja, és harcol benne. A gyermek a legszebb álmokat dédelgeti magában, és a legtisztább távlatokat látja maga előtt. Habár mind az önuralom, mind az akarat, mind pedig az intuíció potenciálisan jelen vannak benne, a legtöbb esetben még nem irányítóan és szabályozóan hatnak, hanem indulatos és impulzív módon.

Ezért ekkor különösen szüksége van környezetéből a szülőkre, gondozókra és barátokra. Mert most a modern kereskedelem hatalma szorongatja, és hatol belé: a zene, a gátlástalan – gyakran hibás – életerők, mindazzal, ami mögöttük áll.

Mivel pedig még nem rendelkezik az egyensúly és nyugalom képességeivel, csak az életösztön hajtja, rulettgolyóként lökődik ide-oda. A Rózsakereszt Iskolája ezért biztosít Ifjúsági Műve tagjainak egy sokrétű és védelmező területet. Egy élettől pezsgő és mégis kiegyensúlyozott környezetben a fiatal ember fontos fejlődési pillanatokat élhet át. Itt olyan emberekkel találkozhat, akik azon fáradoznak, hogy életüket összhangba hozzák mindazzal, amit belső fejlődési útjuknak ismernek fel. Tudják, hogy egy fiatal mit él át, és min megy keresztül, hiszen ők maguk is átélték azt.

Jan van Rijckenborgh felhívta rá a figyelmet, hogy itt a művészetek, mint például a tánc és a színház is fontos szerepet játszhatnak. A nevelők ily módon irányítani tudják azokat az ifjú emberben meglévő különféle erőket, melyek elsőbbségért küzdenek, és gyakran nyugtalanságot szítanak. Így elejét lehet venni a komplexusok, és az azokkal együtt járó jövőbeli nehézségek kialakulásának is.

És természetesen fellép a másik nem iránti érdeklődés is! Ennek az időszaknak ez a legfontosabb jellemzője. Nem akarjuk az egészet a hormonok hatására visszavezetni. A titkos tanokban a másik nemre irányuló vonzóerőre sokkal egyetemesebben tekintenek, és egy másik módon is értelmezik azt. A fiatal ugyanis érzékeli – az esetek többségében nem tudatosan – hogy a valódi tudás nem lehet egyoldalú. Az egyetlen dinamikusan pozitív erő kizárólag a két nem egymással ellentétes polaritású életerőiből születhet meg. Csak így érhetjük el a valódi tudás területét, az élet túláradó egységét.

Az ifjú ember további fejlődését a tudás, a felismerés, és „az életben valamit tenni” ösztönzése között fennálló kölcsönhatás jellemzi. Pozitív értelemben ez önvizsgálatként, a környezet, a társadalom és az életimpulzusok átfogó érzékelésének kereséseként mutatkozik meg. A fiatal önállóvá válik, és autonóm módon kezd gondolkodni.

Azonban itt is felmerül a kérdés: Mi képezi az ő alapjait, a lételemét? Saját énje érdekeinek megvalósításánál megakadhat. Azonban ki is törhet az önérvényesítésből, és az elsőbbséget gondoskodásra és erősítésre szoruló lelkének adhatja. Ezáltal újra megtapasztalhatja azokat az életerőket, melyeket egykor birtokolt, amikor a tiszta erők még érintetlenül hatottak benne.

 

A Nap periódusa

A huszonegytől huszonnyolc éves korig terjedő ívet a „Nap periódusának” nevezzük. Az emberiség fejlődésének jelenlegi fázisában talán ez képezi a legfontosabb életszakaszt. Ebben alakul ki a mentális test. Az egyén önállóvá vált, és a nevelők nem játszanak többé szerepet. Az ifjú ember azonban még nem fejlődött ki teljesen. Most minden azon múlik, hogy felléphet-e egy olyan fejlődés benne, amely a lélektudathoz vezet, vagy egy olyan gondolkodási képesség és intelligencia alakul ki, amely a normális társadalmi vonalat követi.

Az Egyetemes Tanból megtudhatjuk, hogy ebben a szakaszban a naperők, a szellemi Nap erői erős hatást gyakorolnak az ifjú felnőttre. Miután már rendelkezik saját finom- és durvaanyagi testeivel, elérkezik számára a döntés pillanata. A fiatal embernek döntenie kell, hogy a magasabb lélekerők által hagyja inspirálni magát, és azokkal akar együttműködni, vagy teljesen a földi társadalmi erők felé fordul, melyek aztán nagyrészt meghatározzák majd tudatát. A magasabb lélekerők ezzel szemben szellemi eredetével, a napszférával akarják összekapcsolni őt.

Mindezt tekinthetjük a Paradicsomból való szimbolikus kiűzetés egyfajta megismétlődésének is, habár kisebb és személyesebb keretek között megy végbe. Az embernek így minden életben újra döntenie kell. Csakis e döntést követően, és a negyedik test – lehetőségek szerinti – aktívvá válása után lesz teljes értékű a négyszeres személyiség, és kezdheti meg tudatos földi életét. Amennyiben a súlypont egy olyan életre helyeződik, amely tudatosan a belső növekedésre irányul, valamennyi elkövetkező életszakasz egy lépést képez annak megvalósításához.

Ötödik fázisként a tudati lélek fejlődése következik. Ha a fiatal ember pozitív döntést hozott, akkor tudatos kapcsolatba kerül az egyetemes szellemtér, az eredeti lélek-életterület rezgéseivel. A társadalmi kötelezettségek taposómalmán keresztül, a belső csendben egy élő szellem-lélek kontúrjai bontakoznak ki, amely innentől kezdve egészen a hetedik szakaszig, a tiszta Szellem fázisáig bontakozhat ki.

Így látjuk magunk előtt, hogy hogyan alakulhatnak az ember életszakaszai, ha a tiszta Krisztus-impulzus hordozza őket. Ennél a folyamatnál a Szellemi Iskola fontos segítséget nyújthat mindenkinek, aki kapcsolatban áll vele. Az első időszakban oltalmazóan, ölelően és táplálóan hat. A döntő szakaszban, a huszadik és harmincadik életév között, a konferenciák inspiráló magyarázata és ereje által, a választás pillanatában beragyoghatja a tudatot. A következő szakaszokban pedig, egészen a 49. életévig, belsőleg alakítva képes együttműködni az eredeti lélek fejlődésénél.

 

Az élet második fele

Ha az embernek hosszú élet adatik meg, akkor az elkövetkező hétéves fázisok az első hét periódus ismétlődései lesznek, azonban fordított sorrendben. Az első hét életszakaszban világosan felismerhető egy elsődlegesen kívülre irányuló fejlődés és növekedés. A most kezdődő fejlődés elsődlegesen befelé irányul. Az ókori egyiptomiak úgy vélték, hogy a szív nemcsak az élet hajtóerejének szerepét tölti be, hanem a gondolkodás központja is (!) és egészen az 50. életévig erőben és terjedelemben növekedik, azt követően pedig zsugorodni kezd.

Az ötvenedik és hatvanadik életév közötti időszakban az ember optimális esetben betetőzi társadalmi életét, majd fokozatosan visszavonul attól. Amennyiben kifejlesztette belső életét, akkor megfontolás és szolgálatkészség által hatalmas bölcsességhez juthat, mégpedig azon tényezők segítségével, melyekhez a belső élet és a lélekegység utáni vágyakozásában tudatosan közelít. A most elkövetkező időszakban biztonság, rokonszenv és megértés képezi egy jóindulatú, viszonylagos boldogság nyugodt alapját, amely a lélekimpulzusok megvalósításából keletkezik. Ezzel szemben gyakran az élet elszalasztott lehetőségei és az elszenvedett igazságtalanság, gond és halálfélelem kíséri azon emberek végső életszakaszát, akik a belső út bejárására nem törekedtek.

Gyermekeink életének megfelelő fejlődéséhez akkor biztosítunk jó esélyeket, ha összekapcsoljuk őket az eredeti életterület bennünket körülfogó és átjáró fényimpulzusaival. Fejlődésük ekkor ragyogó alkímiává alakulhat.

Természetesen nem csak tőlünk függ minden. Valamennyi gyermeknek megvan a maga útja, a maga álma és a maga fénymisztériuma. Azonban elevenen tarthatjuk önmagunkban a helyes, a pozitív és a Fény által formált életszemléletet, és ez által olyan körülményeket teremthetünk, melyekben a gyermek ebből ismeretet meríthet, valamint erőben, tapasztalatban és tudásban gyarapodhat. Életének akkor nem kell többé a születés és halál kerekéhez kötözött valahányadik ismétlődésnek lennie, hanem egy új, mentális és spirituális környezetben való feltámadáshoz vezethet. Akkor a régiből valóban valami új keletkezik. A gyermek olyan emberré növekedik, aki környezete számára áldássá válik. Akkor az Egyetemes Rózsakereszt élő hagyományában áll.

Noverosa zászlaja

 

Az Ifjúsági Mű zászlaja a maga szimbólumával már nagyon régóta ott lobog a Lectorium Rosicrucianum Ifjúsági Művének Konferenciahelyein, és küldi üzenetét a világba.

Mit is jelent számunkra ez a szimbólum? Azúrkék alapon egy fehér szív látható, benne egy vörös rózsával, melyet arany csillag vesz körül. Ez a jelkép a fiatalok figyelmét korszakunk nagy élettávlatára hívja fel, arra az útra, amely az igazi emberré váláshoz vezet. A fehér szív a tisztaságot jelképezi. Ha a szívet a személyiség indulatai és érzései töltik meg, akkor azok is uralják. A szellemszikra fénye akkor nem képes megnyilatkozni benne, és az ember nem hallja meg a szellem „halk suttogását”. Szívünk egy csodálatos szerv. Nemcsak azért fontos, mert ő az élet motorja, hanem, mert minden visszatükröződik benne, amit az embernek a mindennapi élet során tennie kell. Ezért számos vágy és indulat színhelye.

A szív azonban az a hely is, ahol a mikrokozmosz a szellemszikra segítségével össze van kapcsolva a földi lénnyel, az a hely, ahol a lélek – akár egy alvó hercegnő – arra vár, hogy felébresszék és megszülethessen. Ez a lélek szeretet, és csak szeretetet ismer. Akit szívében a szeretet, a Gnózis világosságsugara megérint, és arra pozitívan reagál, az megtanulja, hogy mi ennek a szeretetnek a szándéka, mi az, amire tanítani akar. Így a szív fokozatosan megtisztul, míg „fehér” nem lesz.

A Szellemi Iskolában a rózsa a mikrokozmosz új, fejlődésben lévő lelkesülésének a jelképe. Habár gyakran arany színben ábrázolják, zászlónkon azért piros, hogy rámutasson a valódi emberré válás folyamatának következő lépésére. A piros szín azt jelenti, hogy az új lélek számára megnyílt a lehetőség. Az új lélek erejének növekedésével arányosan egyre inkább a világ és az emberiség szolgálatának szentelhetjük magunkat. Ezáltal az én egyre inkább eltűnik a háttérben. A vörös rózsa a megváltozó, vörös vért jelképezi. E fejlődés folyamatában a mikrokozmoszt egyre erősebben körülveszi a szikrázó arany fénysugár, míg végül feltámad a halhatatlan szellem-ember.

 

Az arany menyegzői ruha

Azután ott van még az arany csillag. Ha magunk elé képzelünk egy embert oldalra kitárt karokkal és lábakkal, akkor láthatjuk, hogy ez egy ötágú csillagot képez. Ez akkor válik aranyszínűvé, ha az ember megszőtte arany menyegzői ruháját, tehát teljesen kibontakozott benne az új lélek. Ekkor – akár egy csillag – fényesen ragyog, és megérinti a még kereső emberek erre nyitott szívét. Képessé válik arra, hogy másoknak is megmutassa az ösvényt.

A fehér szív, a vörös rózsa és az arany csillag szorosan összekapcsolódik az azúrkék mezőben, az új élet jelképében. A kék mező tehát a jövőt szimbolizálja, melyben ez a fejlődés végbemegy. Ezért lobog Noverosa zászlaja mindig ott, ahol fiatalok határozzák el magukat az ösvény bejárására. Üzenetét a szél világunk minden tájára elviszi.

A Nemzetközi Ifjúsági Mű szimbóluma világszerte védett jelkép, melyet a Lectorium Rosicrucianum Vallásközösség nemzetközi munkát támogató alapítványa jegyzett be.

 

Noverosa zászlaja

Lobogj a szélben, jelképed mutatva,

Noverosának zászlaja!

Nyílt szív, szent rózsa, arany csillag,

Mind hirdeti célunkat.

Íme, a szél vásznadat lobogtatja

Hirdetve jelképid üzenetét.

Mindenki hallhassa –

Ha vágyik a csodára –

Ki nem mondott, szabadító igéd.

 

A szélben szállva vidd üdvözletünket

Noverosának zászlaja!

Örömünkről beszélj mindannak,

Ki szép jelképedet látja!

Mi, Noverosa vidám ifjúsága,

A kapott kincset megosztjuk minddel,

Aki meghallotta

Hívásodat és jönne.

Noverosa így sok barátra lel.

 

(Ifjúsági Mű – 45. templomének)

A lélek hangja, vagy a természeterők hangja

 

Ha van egyáltalán valami, amire a világnak a most kibontakozó időszakban szüksége van, akkor az olyan emberek megjelenése, akik az igazi szellemi életről tanúskodnak – olyan életről, amelyben a szellem hat. Ennek a jelei a beszédről, a cselekvésről, és a problémamegoldás módjairól ismerhetők fel.

 

Ha az embereknek kérdéseket teszünk fel az emberiség és bolygónk jövőbeli kilátásait illetően, gyakran kapjuk azt a választ, hogy gyors iramban haladunk az önmegsemmisítés felé. Ezt mindenekelőtt az ipari országokban érzik így. Sokan lázadoznak az elháríthatatlannak tűnő folyamat ellen, míg mások tényként fogadják el, és megőrzik nyugalmukat. Vannak azonban olyan emberek is, akik minden elképzelhető módon megpróbálják a veszélyt elhárítani. Hallottunk már „a Föld energiapályáinak újbóli harmonizálásáról”, imaláncokról, tudattágításról és az ezoterikus ismeretek szükségességéről is. A felsoroltak mögött a következő gondolat rejlik: ha gondolkodásunk és a bolygó mentális tere megváltozik, akkor az emberiség egy új fejlődés számára nyithatja meg magát.

Egyre határozottabban látjuk, hogy az emberiség fejlődésében fordulóponthoz érkeztünk, és hogy ez a pont nagyon is tudatos döntés elé állít bennünket. A világ körfolyamatainak jelenlegi pontján megmutatkozhat az ember bensőjében az igazi ember ábrája. Az Ő fényében új fejlődési úton indulhatunk el a spirál egy magasabb rezgésű csavarvonalán. Ezzel egyidejűleg azonban egy olyan út is tátong előttünk, amelyet követve sokan fognak alacsonyabb szintre süllyedni, és egyre kevésbé érinti meg őket a kultúra. „A kulturáltság megszűnésének” folyamatában ezek a mikrokozmoszok olyan állapothoz térnek vissza, amelyből kiindulva majd újra felvehetik a fejlődés fonalát.

 

Két út

A napjainkra jellemző útelágazásnál annak a korszakok óta tartó háborúnak vagyunk a részesei, amelyet a régiek „a Világosság és a sötétség harcának” neveztek. Mi azt mondjuk, hogy itt arról a döntésről van szó, hogy a lélek útját vagy az eonok útját fogjuk követni.

A lélek útja nagy erőt, szellemi hajtóerőt szabadít fel, amely összeköt minket a Szellem világával. Sok ember nyitott erre. Ezen az úton nagy lehetőségek és felmérhetetlen távlatok nyílnak meg, tehát itt egy olyan ember újraalkotásáról van szó, aki jogosan beszélhet a szabadságról, igazságosságról és testvériségről.

A másik út minden erőt, látásmódot és gondolati képet a téridő világán belül kapcsol össze és csoportosít. Miközben ez az út az ember figyelmét, vágyakozását és életerejét folyamatosan önmagára irányítja, az emberiség legnagyobb részét a természetes fejlődésben tartja fogva. Ebben a folyamatban az ifjúság az első áldozat. Ismerjük a mondást: „Aki megnyeri magának a fiatalságot, azé a jövő”.

Ha a gyermek figyelmét már igen korán sikerül folyamatosan az említett természeti útra irányítani, akkor olyan helyzet áll elő, amelyben a gyermek már nem fog tudni reagálni a Világosság szelíd impulzusaira – ezek már semmit sem közvetítenek a számára. Ily módon ragadja meg és tartja kezében a lefelé vezető út a jövő generációit.

 

Harc a tudati határok legyőzéséért

Mi mindent el nem követnek annak érdekében, hogy behatoljanak az emberi tudatba, és onnan irányítsák az egész életet! E törekvést azután (csupán néhány példát kiragadva) a következő jelenségek jellemzik:

– az olcsó, mindenütt rendelkezésre álló, egészen az abszurditásig alkalmazott technológia, amely tönkreteszi a tudatot, és minden célt az emberen kívülre helyez;

– az „ez teljesen normális dolog” hozzáállás, például az úgynevezett szelíd kábítószerek („softdrugs”) kérdésében, melyek erősen támadják az akarat szabadságát;

– a „személyes részvétel” fontosságának leértékelése, melynek következtében az emberek – és ez főleg az ipari országokra jellemző – elveszítik aktivitásukat és függőségbe kerülnek.

Míg korábban konfliktusok esetén az ember mindig saját határainak kiterjesztésére törekedett mások kárára, most azonban már a tudati határok átlépéséről van szó! Aki vagy ami képes egy gyermek tudatában megvetni a lábát, annak több évig hozzáférése, szinte nyitott ajtaja lesz ehhez a tudathoz. Ennek nagyon súlyos következményei vannak. Először is a koncentrálóképesség és a kezdeményező erő szenved kárt – pont az a két erő, amely a legnagyobb jelentőségű a saját bensőnkből jövő szellemi impulzusokra adott válaszunkban. Ezért állandóan azt kell mérlegelnünk: Mit akarunk önmagunkba, a házunkba, a lelkünkbe és a gyermekeink lelkébe beereszteni? És ez még nem minden! Mindegyikünknek bizonyos szerepe és felelőssége van a társadalmi életben. Ebben a vonatkozásban is érvényes: tudatosan élő emberekként vajon milyen gondolatoknak, energiáknak, témáknak, tápláléknak és információnak adunk teret, és melyeknek nem? Ezek a kérdések pedig a következő alapkérdésekre vezethetők vissza: Mire irányul az életem? Hová vezet mindez? Melyik helyet foglalja el életünkben az Egyedül-Jóra való mélységes vágyakozásunk?

Bizonyára nem meglepő, ha megállapítjuk: sok ember vélekedik úgy, hogy a lélek, az univerzális ember szolgálatában folytatott élet szöges ellentétben áll a jelenlegi kulturális és társadalmi környezetben tapasztalt fejlődéssel. Pedig ez nem így van! Hiszen az ember minden egyes szavának és cselekedetének következményei vannak, amelyek minden körülmények között tovább hatnak.

Ha egy embernek megvan a bátorsága ahhoz, hogy hű maradjon belső elhatározásához, akkor ez – magától értetődő módon – sok körülményt megváltoztat. Ha egy felnőtt képes arra, hogy saját helyét a világban magas életnormák alapján, világosan meghatározza, akkor ezzel gyermekei számára is kedvező környezetet teremt, olyan alapot, amelyen a gyermekek és a bennük annyira fogékony lelki nézet szabadon kibontakozhat.

 

Társadalmi elidegenedés

A nyugati társadalmakat a javak és szolgáltatások túlzott fogyasztása jellemzi. Napjainkban a szexuális tevékenység is eltúlzott mértékű. A munkanélküliség és az egyéniség, a tudat, a saját család és a vallásos irányultság hedonista isteniesítése – mind megannyi korlátot állít az ember látóköre elé. A magasabb színtű életet tagadó erőkhöz vezető széles úton az egyik útmutató tábla felirata: TÖMEGKULTÚRA. Jelenleg az erre a célra irányuló folyamat a legalsó pontját is elérte, és a minőség helyett mennyiséget nyújt. Senkinek sem kell lemondania semmiről; legalábbis virtuálisan minden lehetséges, és így mindenki osztozhat mindenki tapasztalatában!

Másrészt viszont sokan új etikai értékekért küzdenek, és sokan vannak azok is, akik újra a régi, jól bevált értékek alapjára helyezkednek. Nagyon sok emberre szinte sokként hat a jelenleg általánosan elterjedt viselkedés. A Föld fenyegető felmelegedése, az emberiséget sújtó katasztrófák, az egészségügyi világszervezet jelentései sok emberben keltenek riadalmat.

És kezdeményezőkészségük megmozdul: „Tegyünk valamit a Föld érdekében!” A felvilágosodás és a gazdaság szolgálatába állított technikai fejlődés évszázada után most a humanitárius ökológia. Vajon feltartóztatható-e a természet, az emberiség és a környezet egyensúlyának megbomlása – ami az emberi célok és az ezekkel összefüggő érdekek egyensúlyvesztésének egyik következménye?

Vajon ezekben a mozzanatokban található-e meg a lélek útja? Vajon ésszerű alternatívát jelent-e a mikrokozmoszban rejlő Örökre, az Istennel való kapcsolatteremtés képességére irányuló törekvés? És ha ezt felismerjük, mit tehetünk ebben a vonatkozásban a jövő generációiért?

Egy gyermek fejlődése mindenekelőtt a szülők által megvalósított példaképet követi. A szülők irányultsága, a lényeges dolgokat illető belátásuk és tetteik építik meg azt a stabil alapot, amelyen a gyermek élete lejátszódik (és ez már a születés előtti szakaszra is érvényes!). A gyermek érlelődésére óriási fontosságú, és közvetlen módon hat rá a szülők mindennapos támogatása – mind biológiai, mind pszichológiai vonatkozásokban. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők vagy nevelők tudatosan együtt rezegjenek azzal a nagy szellemi változással, amely életük minden atomját transzfigurálni akarja.

 

Az önnevelés képessége

Milyen kapukat zárjunk le, és melyeket hagyjunk nyitva? És milyen következményekkel jár majd a döntésünk? Életünkben a folyamatos, belső önvizsgálatnak és az ebből ihletet merítő cselekedeti életnek kell formát öltenie. Ha ez megvalósul, akkor a saját környezetünk olyan szférát hoz létre, amely gyermekeink számára oázisként működhet: olyan helyként, amelyben a lélekre hangolt élet örömét és irányulását kényszer nélkül, szabadon belélegezhetik.

Ezen a helyen nyugalmat találhatnak, mentesülnek a világ idegölő feszültségeitől, hektikus ritmusaitól, és megtalálják azt a nyugalmat, amely elengedhetetlen a tiszta megértéshez valamint az események széleskörű áttekintéséhez, és szeretetteljes támogatást kapnak a nehéz percekben, amelyeket kétségkívül át kell élniük. Mindenekelőtt azonban így olyan légkörben élhetnek, amelyben következetes életvitel valósul meg.

Az említett otthoni légkörben a gyermek megtanulhatja, hogy miként kell egyesíteni a világban most nagyon is érezhetően megnyilvánuló eonikus energiát és a Szellemi Iskolához tartozó törekvő ember életét. Az ilyen környezetben a gyermek megtanulja, hogy az önnevelés az elsődleges követelmény.

A gyermekek már igen korán szembesülnek bonyolult helyzetekkel, és egyre korábban maguknak kell dönteniük. Az ilyen pillanatokban nagyon fontos, hogy a gyermek fel tudja ismerni és át tudja tekinteni a helyzetet. Jó dolog, ha képes belátni, hogy a szülők és a társadalom nevelési mintája – akármilyen szükséges is – határok közé van szorítva. Modern társadalmunkban ezek a határok igen gyorsan megmutatkoznak, ezért szükséges, hogy a gyermek képes legyen az önnevelésre. Ha egy gyerekben belső birtokként működik a vágy a Jóra, a lélek útjára, akkor ez a birtok erős bástya lesz számára a természeterők befolyásával szemben.

 

A barátság a legjobb segítség

A külső tekintélyek egyre inkább elveszítik befolyásukat, és hosszú távon nézve szinte a haladás ellen hatnak. Pillanatnyilag az individuum úgyszólván szent. Ezért azután semmi értelme sincs, hogy szabályokat és előírásokat gyártsunk. Az viszont fontos, hogy a gyermek saját döntési képességgel rendelkezzék, és képes legyen önmaga számára eldönteni, hogy mi a helyes, és mi az, mit nem fogad el; hogy mivel köti össze magát, és mivel nem. Ezt pedig leginkább akkor tanulja meg, ha szülei és nevelői is erre a célra törekednek – el-elesve és újra felállva -, és ha nyíltan és baráti alapon vehet részt ebben a folyamatban. Ez lehetne egy olyan új nevelés alapja, amely egyúttal az emberek egész társadalmi életére nagy hatást gyakorolna.

Mindent az Alkotó mozgat

 

Az oly változatlanul egybefogott világ szemlélése során az értelmesen gondolkodó ember egyszer szükségszerűen eljut arra a következtetésre, hogy létezik az isteniséggel egy örök, töretlen kapcsolat, amely mindent összetart. Egyszersmind azonban látja az anyagi világ törékenységét és mulandóságát is, a mulandóban pedig felfedezi a múlhatatlant.

Az ember ezt képes felismerni. Ehhez azonban szüksége van valamire, ami mindezt felismerhetővé teszi számára. Ez a valami nem más, mint a belső fény, a lelkület – pontosan úgy, ahogyan a külső világban is a közönséges fény tesz láthatóvá mindent.

Az ember mindaddig nem ismeri a lelkületet mint világító fényt, amíg nem születik meg Istenből, vagyis ameddig a dolgokat saját szellemével, a természet szellemével szemléli, nem pedig az isteni szellemmel. Amikor azonban saját szellemében kezdi meglátni Istent, akkor megérti, hogy Isten minden téren, időn, helyen és mozgáson kívül áll, s mégis kell lennie benne valaminek, ami mozgatja és rendezi a teret, az időt, a helyet és mindeneket.

Ez a valami nem más, mint Isten igéje, bölcsessége és dicsősége. Ez az ige pedig nem valami elvont dolog, hanem nagyon is fizikai, melyben az isteni az emberi nézet legtisztább formájával együtt, az érzékfeletti az érzékelhetővel, a szellemi a testivel együtt fejti ki hatását a következőkre:

– az emberben lakozó isteni tényező fogékonyságára,

– a külső (érzéki) ember ama képességére, hogy az érzékfelettihez emelkedjen, és

– az anyagnak arra a képességére, hogy megdicsőülvén felemelkedjen a szellemhez.*

 

 

*Karl von Eckartshausen: A természet mágikus hatalmai, záró megjegyzések. Rozekruis Pers, Haarlem 1996. (az eredeti nyomán).

Atyám háza

 

A nagyobb fiatalok számára tartott esti beszéd a noverosai templomban.

 

Nézzétek, mi lett belőlem. Nézzetek reám, most hogy sötétség vesz körül minden oldalról. Atyám földjén, ahol ő volt a király, minden nap bejártam a házunkat és környékét, egymagamban vagy az ikertestvéremmel. Nagy ház, négy oldallal, és minden sarkán egy torony. A tornyokból látni a rózsakerteket és a házunkat körülvevő falat. Ezen a falon tizenkét kapu van, mindegyikben egy üvegtál, és abban egy gyöngy. Tizenkét gyöngy tündöklik a napfényben. Mögötte, a falon túl, amelynek tizenkét kapuja van tizenkét gyönggyel, a tenger látható minden oldalról. Az atyám háza ugyanis egy hatalmas szigeten épült. Igen, ott van az én atyámnak, a királynak a háza.

Majd’ elfeledtem mondani, hogy a ház előtt van egy oroszlán. Gyermekként biztos voltam benne, hogy ő mindent tud, és a világ összes titkát ismeri. Éjszaka felébred és bejárja az atyám házához tartozó kerteken és parkokon kívüli világot. Ez a világ a tengeren túl van. Napközben az oroszlán bronzból van, őrzi a házunkat, és nem szól semmit. Sosem beszélt nekem a világ titkairól; sohasem mondta, hogy milyen végtelen a pusztaság, milyen magasak a hegyek, milyen vadak a folyók, milyen baljóslatú a menydörgés és villámlás ereje a nyílt mezőn, milyen szörnyűek a füves sztyeppén átvonuló viharok vagy a feneketlen mélységű tengerek, melyeken képtelenség horgonyt vetni.

Ezekről a házunk könyvtárában lévő könyvekben olvastam. A könyvtár magas szekrények útvesztője. A szekrényekhez apró falétrák támaszkodnak, hogy a felső polcokon lévő könyveket is elérjem. Történetekkel, csodálatos históriákkal teli könyvek; különös illusztrációkkal díszített képeskönyvek. Könyvek, amelyek egy annyira más, oly változatos és ismeretlen világról szóltak, hogy belső sóvárgást ébresztettek. Vágyakoztam ezek után az ismeretlen messzeségek után, és tudni akartam, milyen az a vidék, amely a falon kívül, a tengeren túl van; mi van azon a földön. Útnak akartam indulni, de mivel tudtam, hogy senki sem tartaná jó ötletnek, éjszaka távoztam, anélkül hogy bárkinek is szóltam volna. Nem figyeltem, hogy az oroszlán ott van-e, mivel ő, végül is, gyermekkorom ábrándja volt csupán.

Úgy szöktem el, mint egy éjszakai tolvaj. Kilopóztam az ágyból, anélkül hogy az ikertestvéremet felébresztettem volna, kiosontam, és elhagytam a kertet a keleti oldalon. A kapunál óvatosan kivettem a gyöngyöt az üvegtálból, selyemkendőbe kötöttem, és a kabátzsebembe rejtettem. Ez a gyöngy mindig emlékeztetni fog az otthonomra – gondoltam. Honnan is tudhattam volna, milyen hosszú lesz az utazásom? Úgy indultam el, hogy nem volt semmilyen határozott célom. Áthajóztam a tengeren, partot értem, és folytattam utamat az ismeretlen messzeségek felé.

De ez már régen volt. Kezdetben még számon tartottam a távol töltött napokat és éjszakákat. Számtalan nap telt el úgy, hogy hiányzott apám és anyám, számtalan nap, amikor megfeledkeztem az ikertestvéremről, és számtalan éjszaka, amikor egyedül voltam, és vágyódtam atyám – még mindig ő a király – háza után. Olyan kellemes és gyönyörű helyeken utaztam keresztül, hogy tényleg sokkal szebbek voltak, mint ahogy le tudnám írni. De bejártam olyan területeket is, amelyek annyira barátságtalanok és ridegek voltak, hogy emlékezni sem akarok rájuk. Mindvégig atyám háza után vágyódtam.

Bizonyára azt gondoljátok: végül úgyis visszatérek abba a házba, mivel az az otthonom. Az ember hazamegy, és úgy fogadják, mint egy tékozló fiút. A mesékben mindig így történik. A királyfi útnak indul, elfeledi a szülőföldjét, sok tapasztalatot szerez a kalandok során, ínségbe kerül, aztán eszébe jut az otthona, és visszatér oda. Otthon az atyja, a király már várja, és tárt karokkal fogadja. A bátyja valószínűen dühös lesz, mert az elveszett fiúnak nagy ünnepséget rendeznek visszatérése alkalmából. Őt, azt a testvért, aki engedelmesen otthon maradt, nem ünneplik. Megtanítják arra, hogy az embernek útra kell kelnie, tapasztalatokat kell szereznie, hogy aztán képes legyen valóban hazatérni.

Igen, természetesen olvastam ezt a történetet. De az én ikertestvéremmel nem így áll a dolog. Nem azért jöttem el otthonról, hogy otthagyjam a testvéremet. Elismerem, hogy a kaland kedvérét tettem. De mit tudtam én a kalandokról? Azt gondoltam: az ember elindul, de aztán mindig hazatér. Átél néhány kalandot; lehet, hogy a dolgok néha másképpen alakulnak, mint ahogy elképzeli, és néha valami rosszul sül el. De aki becsületes, annak nincs mitől félnie. Végül is a gyöngy megmutatja neki az utat.

Biztos vagyok benne, hogy most azt gondoljátok: „Csak nyugi, nyugodj meg! Haza fogsz térni a világosság földjére, amelyet egyszer elhagytál.” Remélem. Remélem, hogy igazatok van. Mert elveszettnek érzem magam. Éjszaka kószálok, és a távolból hallani vélem az oroszlán üvöltését, a mi oroszlánunkét. Napközben azt remélem, eljön, hogy megvédjen, és magával vigyen engem. Amikor a kabátzsebemben megtapogatom a selyemkendőt, amelybe a gyöngy bele van göngyölve, akkor elhiszem azt a sok történetet, amely a világosság földjéről szól, az én fény-szigetemről, arról a földről, amelyet elhagytam.

Már nem merem kivenni a gyöngyöt a kabátzsebemből. Egyszer majdnem elvesztettem, és ez lenne a legrosszabb dolog, ami csak történhet. De ami majdnem ugyanolyan rossz: a gyöngy már nem kristálytiszta, és nem fénylően fehér. Amikor legutóbb láttam, tompa fényű volt, és én tudom, hogy ez mit jelent – hiszen mondtam, hogy ismerem azokat a történeteket – kezdem elfelejteni a szülőföldemet. Ha jól emlékszem, az arany ragyogása megfakult; az üvegedények összetörtek; attól félek, hogy többé nem fogom felismerni az ikertestvéremet. Annyi minden történt; az események elnyomják egymást: nem bírom már figyelemmel kísérni őket; egyáltalán semmit sem látok, mert sötétség vesz körül minden oldalról.

Bebörtönöztek; a legsötétebb tömlöcbe vetettek, és a kiabálás sem segít. Olyan vagyok, mint aki a pusztában kiált. A cella, amelybe be vagyok zárva, két méter hosszú és egy méter harminc centi magas, egy centivel sem több. Nem mintha meg tudnám mérni; még csak nem is látom, mivel nem látok semmit. Vaksötét van itt, és nedvesség. Két méter hosszú. Mászni tudok, egy kicsit fel-le ugrálok, hogy mozgásban legyek. Egy méter harminc centi magas. Tizenhét éves vagyok, szóval értitek: nem tudok felállni.

Biztosíthatlak benneteket, hogy mindez félreértés. Hogyan kerültem ide? Nem loptam semmit, és nem is hazudtam. Hirtelen zavargás tört ki a piacon. Éppen valami ennivaló után néztem. Nem volt pénzem, mivel előzőleg kiraboltak. Mindig ügyeltem a holmimra, de a ruháim eléggé elkoptak. A nadrágom aranyvarrása eltűnt, a cipőm szakadt, a kabátom elnyűtt. Egy ilyen emberre pedig oda kell figyelni, és szemmel kell tartani. Ilyenkor az ember csavargó, tolvaj. Veszélyes és megbízhatatlan. Az emberek pedig gyanakvóak. Ez az, amit utazásaim során megtanultam. Bizalmatlanok másokkal szemben, mert őbennük sem lehet megbízni. Nem tartják be az ígéreteiket, és a beszédük olyan, mint a kígyóé. Hazudnak és hitegetnek. Álljunk csak meg!

Nézzétek, mi lett belőlem! Milyen mélyre süllyedtem. Nem akarom ezt, ezt a „róluk” való gondolkodást. Én is olyan vagyok, mint „ők”. Ezért ne higgyétek el a mesémet, ne higgyétek el, amit mondok! De ne felejtsétek el, hogy egy két méter hosszú és egy méter harminc centi magas cellában ülök. Titeket ez nem őrjítene meg? Azért ülök itt, mert nem a megfelelő helyen voltam, és nem is a megfelelő időben. Narancsok gurultak le egy kordéról, valaki megbotlott bennük, és ez a valaki történetesen maga a szultán volt. Szemtanúja voltam és elnevettem magam: hahaha, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. De nem sokáig nevethettem, és végül ebben a cellában kötöttem ki.

Az élet gyakran ilyen egyszerű. Az ember ott áll és nézelődik, és mielőtt észre venné, már az események részévé vált. Az emberek naivnak neveztek. Ti is naivnak tartotok? Talán igazatok van. Nem tudtam én semmit sem. Csak a világról szóló történeteket ismertem, a világot csak az elolvasott könyvek képei alapján ismertem. Csak a tornyomból nézve ismertem a világot, abból, amit hallottam, láttam és olvastam róla, de én magam nem tapasztaltam meg az életet.

Most már ismerem az életet, most már jobban tudom, hogy mi vár az emberre a tornyon kívül. Átéltem sok jó és kellemes dolgot. De amikor ezekre gondolok, sírva fakadok itt, a cellámban. Inkább takarékoskodnom kellene ezzel az erővel, mert minden órában kikaparok egy kis falat a nadrágszíjam csatjával. Egy rést érzek, amibe csak a kisujjam fér bele. Ha folytatom, ki tudja hová jutok? Ki mondhatná meg nekem, hogy képes leszek-e kiszabadulni ebből a sírból, ahol élve eltemetettnek érzem magam? Mondtam már? Azt, hogy száraz kenyéren és poshadt vízen tartanak életben? Minden nap kinyílik a bereteszelt ajtó, és egy tálcát tolnak be rajta. Nem tudom, hogy ki hozza. Talán különös, de alig hiányzik az ízletes étel. Az emberek sem hiányoznak, még a saját hangom sem hiányzik. Csak a fény hiányzik! Annyira hiányzik, hogy úgy érzem, vak vagyok. Ezért próbálok rést csinálni, hogy valami világosság szűrődjön a cellámba. Ez a leghőbb vágyam.

Azt gondolom, hogy mélyebbre már nem süllyedhetek, és úgy érzem, remény parázslik bennem, s világosságot gyújt meggyötört szívemben. Igen, van egy szikrányi remény; mivel még nem adtam fel a reményt. Végül is, készítettem egy tervet arra, hogy beengedjem a fényt. Még nem vesztettem el a hitemet. A hitemet, a bizalmamat. Örömömben kiabálok. Hangomtól, úgy tűnik, alapjaiban rendülnek meg cellám agyagfalai, remeg a föld. Ez nem az én hangom. Tudom, hogy nem álmodom; ez nem gyermekkorom képzelete. Ez valóban egy oroszlán!

Tovább kaparom a falat a kisujjam körmével, majd az összes ujjammal. Már eltűnik a kezem, a karom a falon lévő nyílásban. Hullik a vakolat. Látok egy csillagot ragyogni a távolban, fenn az égen. Öröm melengeti átfagyott testemet. Ha az ikertestvérem kinéz az ablakán, ő is ugyanezt a csillagot látja. Most már tudom: ő mindig mellettem volt. Óvatosan kibontom a gyöngyöt a kendőből, és ragyogó, szinte szemkápráztató fény tölti be az apró teret. Kimondhatatlan boldogság tölt el: a csillag látványának öröme. Ez a csillag megmutatja nekem a hazavezető utat apám, a király házába.

Cellám falai leomlanak, de nem temetnek maguk alá. Nagy nehezen feltápászkodom, kinyújtóztatom merev izmaimat; úgy érzem magam, mint aki újjászületett. Tudom, hogy az én országom nem ebből a világból való. Ismét útra kelek.

Ideje élni

 

A felismerésre, a mélyebb belátásra, a dolgok alapos kivizsgálására és a valódi tudásra irányuló vágy az ember egyik legfontosabb ismertetőjegye. Minden felfedezés és haladás ennek az emberben rejlő ösztönnek, vágynak köszönhető. Nevezzük bár kíváncsiságnak, tudásszomjnak vagy valami új, ismeretlen kivitelezésére irányuló hajtóerőnek: általa válik az ember azzá, ami; míg felfedezi, hogy minden kutatását egy még ismeretlen területre, a saját bensőjébe kellene áthelyeznie.

 

De napjainkban az embereknek már egyáltalán nincsen idejük keresni. Az ismeretet könnyen megemészthető falatkákra osztva, a válaszokat pedig rögvest alkalmazhatóan akarják, miközben viszont tér és idő szükségeltetik, ha önmagát meg szeretné ismerni valaki.

Az utóbbi száz évben több felfedezés született, mint azelőtt kétezer év alatt. Gyorsabban és sietősebben cselekszünk, sőt úgy tűnik, gyorsabban gondolkodunk és beszélünk is. A fejlődés régebben sohasem zajlott ilyen sebességgel. Az emberiség rövid idő leforgása alatt teljesen új, az egész világot átfogó civilizációt teremtett. A globalizáció ténnyé vált, és úgy tűnik, hogy a világ kilencvenkilenc százalékban ismertté lett.

Mivel azonban képtelenek vagyunk feldolgozni a szinte korlátlan mennyiségű információt, sok minden, amit hallunk, tudunk és látunk, közvetlenül törlődik az emlékezetünkből. A felvett ingerek legtöbbje nem marad meg, vagy nem érdekel bennünket. Érzelmeinket pedig azzal tartjuk kordában, hogy elszigeteljük magunkat a minket körülvevő nyomortól. Önfenntartási ösztönből rengeteg dolgot tagadunk, ami körülvesz minket, hogy a negatívot ne is kelljen látnunk.

 

Egy kis kényelmet kérünk szépen!

A nyugati ember mindenekelőtt a kellemes élet mellett voksolt. Ki tagadhatná, hogy a luxus, a kényelem és az ezekhez jutás manapság a mindennapi lét mozgatórugói? Úgy tűnik, hogy az életcél a kényelmes élet, ami felületesen nézve még el is mélyül a személyes gyarapodással, az élethelyzet javulásával, és egy leheletnyi értelmet és jólétet is magával hoz, ami így saját kedélyünknek hízeleg. Tudást azonban sokan csak a szájuk íze szerinti falatkákban vesznek magukhoz. Aki ebben a korban haladni szeretne, annak nem kell ismernie az utakat, csupán az utakhoz vezető bejáratokat.

És mi van a technológiával, ami oly erősen markában tartja az embert? A világ átláthatóvá vált, és már alig lehet valamit titokban tartani. Ezért adtuk fel önként szabadságunkat és önvédelmünket. Navigációs rendszerekkel vezettetjük magunkat, anélkül, hogy törődnénk vele, hogy így saját útjaink is teljesen követhetőek. Az elektronikus fizetési módot, az egész e-mail-forgalmat, a mobiltelefonálást – mindent rögzítenek. Minden e-mail-t huszonöt évig megőriznek bizonyos adatbankokban. A legnagyobb fokú szabadság utáni kutatásunk közben, mi emberek egy világot átfogó hálóban tartjuk egymást fogva. Hogy időt nyerjünk, hagyjuk nyerni az időt. Soha ezelőtt nem volt ennyi szabadidőnk, és még soha ekkora szorítást nem gyakorolt ránk az idő, hogy igazából soha sehova nem érkezünk meg. Az emberiséget belsőleg és külsőleg óriási sietség hajtja, és már igazából semmire nem tud időt szánni.

Áramlatok kaparintottak markukba minket. Médiaszemélyiségek mondják meg nekünk, milyen könyveket olvassunk. Kritikusok határozzák meg, mely filmeket kell látnunk, brosúrák sorolják fel a helyeket, hogy hová utazzunk, azt, hogy mit együnk, milyen normákban és értékekben kell hinnünk. Olyan társadalommá váltunk, ahol bestseller-listák uralkodnak. Olyan emberek társadalma vagyunk, akik önmagukra irányulnak, mások akaratának nem kívánják magukat alárendelni, és mégis folyvást olyan csoport után kutatnak, amelyhez tartozhatnának. Az egyén bálványokba kapaszkodik, hogy megkülönböztesse magát másoktól, és hogy mégse érezze magát elveszettnek.

 

A félelem is egy választás

Beássuk magunkat, és mint vakondok túrjuk a földet. Bár levegőt és fényt keresünk, mégis egyre inkább összekötjük magunkat a földivel, egyre közelebb érünk ennek az életterületnek a közepéhez, a tűzgolyóhoz, ami nem világosságot hoz, hanem eléget és megsemmisít bennünket. Közben pedig azon igyekszünk, hogy modern Ikaroszként felemelkedjünk. De túl közel repülünk a naphoz, és magunk eszkábálta szárnyaink viasza olvadni kezd. Így esünk vissza a kőkemény földre. Kijózanodva és kétségbeesésükben sokan a biztonságot keresik, és régi vallásokhoz térnek vissza. Egyesek a transzcendentális meditációnak adják át magukat, vagy különféle imacsoportokkal lépnek kapcsolatba. Mindeközben egy Buddha áll a síró Mária képe mellett a kandallópárkányon, de azt sem tudják, hogy a karácsony vagy a húsvét mit jelent. Vörös szalagot hordanak a csuklójukon, anélkül hogy valóban megvizsgálnák, mit is tartalmaz a Kabbala.

Az „An Inconvenient Truth” (Egy kényelmetlen igazság) című filmmel Al Gore hatalmas vihart kavart. Nemcsak a politikai pártok mindegyike csapott le rá mohón, hanem az elektronikus készülékek, lámpák, autók, számítógépek gyártói, és még a „szegecses nadrágosok” is rászolgáltak vele az „arany orr”-ra. A nyugati világ nyilvánvalóan zavarban van egy kellemetlen üzenet miatt, ami még világot-átfogóbb a terrorizmus elleni harcnál is. De Al Gore figyelmen kívül hagyott egy alapvető tényt: Az emberek szeretik a rossz híreket. Olyan dolgokhoz ragaszkodnak, amelyek torkon ragadják őket, és amelyek nagyobbaknak tűnnek, mint ők maguk.

Ugyanis a félelem is egy pszichológiai állapot, amelynek teret engedünk. A félelem olyan választás, aminek szinte senki sem képes ellenállni. Aránytalan méreteket ölt, pedig gyerekeinket lehetőleg minél tovább távol kellene tartanunk tőle.

 

Mindent határtalanul megélni

Egy gyerek már korán megtanulja, hogy semmi sem magától értetődő. Úgy tizenkét éves korában felismeri, hogy a dolgok miként függnek össze. Aztán kételyei támadnak, mind a kis, jelentéktelen dolgokat, mind az élet nagy problémáit illetően. Váratlan kérdések merülnek fel benne. Belekezd valamibe, amire azelőtt még sosem gondolt, és mindenben kételkedik, amit eddig igaznak tartott. Felismeri, hogy minden ember, kivétel nélkül, meg kell, hogy keresse saját útját, legyen bár fiatal vagy öreg, szegény vagy gazdag.

A fiataloknak már tizenöt évesként is van tapasztalatuk ebben a keresésben. Megállják a helyüket. Tudják, hogy mit várnak tőlük, és megtanulnak lavírozni a zátonyok között. Sajnos azonban ettől még nem lesz egyszerűbb. A fiatal embereket egyre inkább áthatja az, hogy ebben a világban semmi sem biztos, minden változó, és semmi sem marad ugyanaz.

Felnőtt egy olyan generáció, amelynek fontosabb a forma, mint a tartalom, akik csakis a formát ismerik fel. A szülők tudják, hogy milyen is a világ. Ők maguk már mindent átéltek, és meg vannak győződve róla, hogy tapasztalataikra szükség van ahhoz, hogy magukat és a világot megismerjék. Olyan generációhoz tartoznak, amelynek alig kellett azon fáradoznia, hogy korlátokat gyűrjön le. Gyerekeik sem ismerik ezeket a fáradozásokat. Egyes országokban szinte korlátlan választási lehetőségek közepette cseperednek fel és lehetnek „szabadok”. Vajon üdvözlendő-e mindez? Miért szaporodnak mégis a problémák?

 

Szabad-e, kérem, gyermeknek lennem?

Vannak gyerekek, akik azzal a gondolattal nőnek fel, hogy a világot és az életet ők alakíthatják. És éppen azért, mert öntudatosan és szabadon növekedhetnek fel, közvetlenül szembesülnek saját fogyatékosságaikkal is. Egy olyan civilizációban, amelyben magunk felelünk az életünk alakulásáért, minden sikertelenség hatalmas csalódás. A fiatal emberek azzal a problémával küzdenek, hogy választaniuk kell; úgy érzik, hogy a határtalan lehetőségek folyamának foglyai.

Szüleiken felismerik, hogy egyetlen választás sem végleges. Hiszen a szülők úgy váltogatják partnereiket, házukat és életfilozófiájukat, mintha azok fogyasztási cikkek lennének. A huszonegyedik század elejére az a jellemző, hogy halasztgatják a döntések meghozatalát. Így hát milyen ellentmondásnak tűnik az, hogy a gyerekeket már egyre fiatalabb korban tesztelgetik. Már a kétéveseknek is tudomásukra próbálják hozni, miként is zajlik le az intelligens és szociálisan érzékeny fejlődés. Így kap a gyerek egyfajta metszetet, amit aztán minden évben tovább finomítanak.

Hogyan válhatna meg ettől a bélyegtől? Az iskolában már igen korán valamilyen életutat ajánlanak neki. A gyerekben az a benyomás támad, hogy a további képzés és tanulás teljes mértékben meghatározza jövőjét. Azt a gyermeki léthez tartozó gondolatot, hogy valóban létezik egy határok nélküli élet, az igazi szabadság, valamint, hogy az élet valóban határtalan lehetőségekkel bír, már a napköziben használatos beszédmóddal is megakadályozzák. Így hát csoda-e, hogy ezáltal olyan törekvés alakul ki, hogy elodázza a döntéseket, abban a reményben, hogy megszabadulhat attól a bélyegtől, amit már kisgyermekkorban reá nyomtak? Minden eddiginél több gyermek szenved olyan zavarokban, amelyeknek azelőtt még csak elnevezésük sem létezett. A gyerek többé már nem lehet gyerek, bár olyan szülei vannak, akik legszívesebben fiatalok lennének.

Az ellentmondásosság a pubertásban, a kamaszkorban éri el csúcspontját. Szükségtelen elválni a szülőktől, hiszen nem létezik semmiféle tekintély. A fiatalok korábban válnak szexuálisan aktívvá, testük korábban érik, fiatalabb korban nyúlnak a drogokhoz, alkoholhoz és narkotikumokhoz, bódító hatású szerekhez. Jobban tudják, mint a szüleik, hogy mi zajlik a világban. Az internet korlátlan hozzáférést biztosít számukra mindenhez, ami csak létezik. Ellenben furcsa, hogy a húszévesek, legyenek bármilyen okosak is a világi dolgokban, sokkal tovább maradnak a szüleiknél. A felnőtt élethez szükséges döntéseket, ameddig csak lehet, halogatják.

 

Semmi más, csak boldogság

Az UNICEF egy friss tanulmánya azt mutatja, hogy a mai fiatalság viszonylag boldog. Ez a boldogság annyit jelent: oltalom a családban, biztonság az iskolában és a környezetben. Az európabarométer azt jelezte, hogy Nagy-Britannia, Németország és Franciaország ebben a tekintetben rosszul áll, éspedig az ezekben az országokban megnyilvánuló erős tekintély-elvű gondolkodás miatt. A dán, holland, ír és svéd gyerekek „boldogok” (97 %). Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a holland diákok között sokkolóan magas az alkoholfogyasztás mértéke. Ez újfent csak az ellentétet bizonyítja, az érzések közti eltérést. A fiataljaink boldogok… csak ne lenne a halál. Talán ők is kissé kemény dolognak tartják, hogy boldogoknak kell lenniük, mert úgy illik, hogy boldogok legyenek?

Kezdik belátni, hogy a megelégedettség nincs éppen az ember szolgálatára, hanem inkább fogva tartja. A mobiltelefonon a megállapodások pillanatok alatt megváltoztathatóak, a szabadság alatt tovább folyik a munka és a társadalmi kontroll. A társadalmi versengés és az elvárások kényszerzubbonyában mindenki tesz róla, hogy mindig elérhető legyen. Minden nap számtalan alkalommal bekapcsolódhatunk, és a hétköznapi élet minden oldalról lefoglal minket. Aztán ott van még a virtuális élet. Mint valami visszhang, úgy peregnek a tevékenységek egymás után, mint egy világ a világban, ahol az idő egyre gyorsul.

Az emberek így bilincselik meg saját szabadságukat. Alig marad idő a szemlélődésre, az igazi szabadság belső keresésére, a korlátok puszta látszatának felismerésére. Az ember a korlátokon belül keresi önmagát. Ám eközben jellegtelenekké válunk. Tudatlanságunkban korlátok közé szorítjuk magunkat. Ebben az összefüggésben sokat elárul, hogy üzemek állatkerteket keresnek fel, hogy a majomsziklán felismerjék saját tágas irodájukat, és saját viselkedésmódjaik alapján meghatározzák, ki a főpávián.

 

„Bárcsak tudnánk, hogy valaha istenemberek voltunk”

De van még egy másik oldal is. Moolenburgh holland homeopata nemrég megjelent könyvében, az „Op je gezondheit!”-ben (Egészségükre!), azt írja, hogy a gyermekeket emlékeztetnünk kell isteni származásukra. Ugyanis már több mint másfél évszázada abban a tudatban növünk fel, hogy csupán a majmoktól származunk. Ezért persze logikus – így Moolenburgh -, hogy már nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt az állati élettől való megszabadulás érdekében. Ha már nem lehetünk többek, mint egy állat, akkor hát minden, amit csak teszünk, felesleges. „Bárcsak tudnánk, hogy valaha istenemberek voltunk” – sóhajt fel. Ha világos lenne számunkra, milyen csoda is az élet, akkor gondosabban bánnánk vele. Akkor gyermekeink életét nem nehezítenénk meg a saját kényelmünk utáni hajszával.

A 20. század végén mindenkinek fel kellett fedeznie saját igazságát. A posztmodernek alapötlete az volt, hogy az igazság nem létezik. Ezzel eltemették a reményt. Az irodalomtudós George Steiner megállapítja, hogy a hit után, most a remény is veszendőbe megy. Megjegyzi, hogy Jézus az evangéliumban mindig a jövőről beszél. Aki hisz a jövőben, annak van reménye, és ad is belőle. Miután a 19. század végére Istent, és ezzel a hitet is halottá nyilvánítottuk, a 20. század végére a remény is meghalt, és félő, hogy a szeretet is kiüresedett fogalommá válik.

A fiatalok erősen tudatában vannak a lét korlátoltságának. Ezért hajlanak a fatalizmusra, és egyszerűen elfogadják, hogy az ember halandó lény, a világ pedig véges. A cinizmus tűnik az egyetlen kiútnak. Ez magányossá teszi az embert. Ha nem akarunk döntéseket hozni, az a bátorság hiányára vall. Így fecséreljük el nagyvonalúan az eredetiséget és a hitelességet. Adjuk meg gyermekeinknek a teret és az időt, hogy felfedezzék önmagukat és a világot, és adjunk ismét tartalmat a formának, úgy, hogy közben mi magunk vagyunk a példakép.

A gyermek felnőtté válása útján azt kérdi: hová vezet ez a kaotikus, túlcsorduló világ a maga problémáival, a légszennyezéssel és a háborúkkal? Körültekint és látja, micsoda világot teremtettek az emberek. Kaptak egy helyet, ahol élhetnek és tanulhatnak, és egy bepiszkított fészket csináltak belőle, és még csak ki sem akarják takarítani. Egy fiatalember még nem felejtette el, hogy mindenki természeténél fogva kereső lény. Minden emberben rezeg egy bizonyos „ős-emlékezet”, néha mélyen elrejtve, sőt esetenként szinte teljesen megsemmisülve. Végül azonban mégis mindenki arra született, hogy mikrokozmoszát továbbvigye, és segítsen neki egyszer feloldódni az új élettérben. A hithez, reményhez és szeretethez bátorság kell. Az életnek bátor emberekre van szüksége.

—

Irodalom:

Georg Steiner, Grammatica van de schepping, De Bezige Bij, 2002 (Grammers of Creation, Yale University Press).

H.C. Moolenburgh, Op je gezondheit!, Ankh-Hermes, 2005.

A természet iskolája és Isten iskolája

 

Az örökkévalóság ideje korlátlan. Az ember azonban nem engedheti meg magának a halogatás luxusát. Bizonyos nyomás nehezedik rá: „most légy boldog!”, „világbékét most!”, „valósítsd meg önmagad!”, „élj a jelenben!” – hirdetik többek között.

 

Úgy tűnik, hogy az embernek nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy megteremtse saját boldogságát, vagy hogy „megjavítsa a világot”, miközben kérdéses, hogy ez utóbbi szükséges-e egyáltalán. A világot nem kell megjavítani, hiszen örökkévaló, ahogy Hermész mondja. De mi a helyzet az emberrel? Mennyi ideje van még hátra? A belátásnak különböző síkjai, különböző rétegei vannak. A feltett kérdések az első síkról származnak. Nézetünk szerint a belátás nem azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan működik az értelem bennünk vagy másokban. Nem is azt, hogy hány pontot gyűjtünk egy pszichológiavizsgán, amely azt vizsgálja, hogy mennyire vagyunk magabiztosak. Az sem számít, hogy ismerjük-e gyengéinket vagy erősségeinket. Nem kell minden összeesküvés-elméletet sem ismernünk. Nem mintha ezek nem lennének fontosak, de csak elterelik a figyelmünket. Nem egyenértékűek a dolgok lényegébe való belátással. Holott egyedül ez teszi világossá, hogy valójában mit tehetünk meg saját életünkben.

 

A szívben keresni a szilárd alapot

A világ olyan, amilyen: örökkévaló, folyamatosan változó és soha nem állandó. Reagál az életet adó Napra és a kozmikus sugárzásokra. Ha elmélyülünk ezeknek a rezgéseknek a szellemi vonatkozásaiban, akkor jobban megérthetjük az univerzum harmóniáját és összefüggéseit.

Az ember is állandóan változik, mindig azon van, hogy megvalósítsa önmagát, és hogy helytálljon. Ha ez az önmegvalósítás a belső Napon, a nagy terven alapul, amelyet a Nap-élet valósága ösztönöz, akkor semmi kifogásunk nem lehet ellene.

De milyen gyakran ragaszkodunk kicsinységekhez – és mások kárára! Milyen gyakran veszünk részt az általános rohanásban, a mások ellen folytatott küzdelemben, hogy magunknak hasznot hajtsunk belőle; és csak milyen ritkán teszünk valamit a többiek érdekében!

Aki eleget tesz az új idők követelményeinek, és szívét szilárdan arra irányítja, ami minden változás közepette is megmarad – a Szellemre -, az a hullámok és a kavargások ellenére is, a mentőövhöz hasonlóan, nemcsak hogy a felszínen tud maradni, de másokat is segíteni tud ebben.

Mit tegyünk? A legfontosabb ugyanis az, hogy segítsünk másoknak megtalálni a boldogságot. Ezt azonban könnyebb mondani, mint megtenni. Hogyan tegyük? És akarják-e ezt egyáltalán a többiek?

Ez a munka odaadást igényel, és ott kell tevékenykednünk, ahol éppen vagyunk. A Szellemi Iskolában van egy összetartozás, amely megteremti a „megértés terét”, egy lélekegységet, amelyet az Iskola légkörileg az egész világra kiterjeszt. Ahol lehet, segíthetünk embertársainknak, és mindenekelőtt megtaníthatjuk nekik, hogyan segítsenek önmagukon. Nem kell messzire mennünk, mint egy hősnek, hogy megmentse a világot, hanem jelen kell lennünk, ha szükség van ránk. És ez általában közel van hozzánk. Ezt neveznénk a belátás második szintjének.

 

A tanulás öröme

Nincs szükségünk jobb technológiára vagy igazságosabb gazdasági rendszerre. A jobbat és igazságosabbat az emberben kell keresnünk. Szeretetteljes szívre, tiszta gondolkodási képességre és egészséges testre van szükségünk.

Ezek által és ezekben születik meg az új lélek, és a mi feladatunk ennek a feltárása. Az életünket arra kell használnunk, hogy az új lélek tudatossá váljon bennünk.

Felmerülhet a kérdés, hogy ez vajon fáradságos munka-e, nehéz út-e, amely megfoszt minket az örömtől, a humortól és idő előtt megöregít? Aki ezt gondolja vagy gyakorolja, az nézzen csak meg egy gyermeket, hogy milyen örömmel teszi meg első lépéseit, vagy írja le első szavait. Milyen elégtétel és öröm ez neki!

Amikor az ember megtanul valami lényeges dolgot, amikor a lelke meg tud tenni egy lépést, akkor belülről sugárzik. Aki lényeges dolgokat tanul meg és sajátít el, az fejlődik és növekszik. És ami növekszik, az többnyire egészséges is. Ezt felismerni, megtapasztalni és érezni – ez „a belátás harmadik szintje”.

Hol tanuljuk meg mindezt? Az élet iskolájában. Van egy régi rózsakeresztes ima, amely néhány sorban kifejezi ezt: „Uram, minden áldás és minden kegyelem a te lényedből ragyog. Ujjaddal te írtad a természet jeleit, és senki nem olvashatja őket, aki nem a te iskoládban tanult.”

 

A természet iskolája és Isten iskolája

A természetben állandó mozgás, változás, növekedés és enyészet uralkodik. A természettől tanuljuk meg, mi az egészség. „Isten iskolájában” megtanuljuk, hogy a lélek lényünk hatalmas és ragyogó nézete. Örömöt ébreszt, ő maga a boldogság. Zsenge tavaszi cseresznyevirághoz hasonlítható, ha Isten eredeti fejlődési tervével összhangban rezeg. Megtanuljuk, hogy a lélek több mint bármi a természetben. Tükrözni tudja a természetet. Persze az elképzelhető legalantasabb dolgokat is vissza tudja tükrözni, amire csak az ember gondolni tud. De a lélek fel is emelheti, és ragyogó beteljesüléshez vezetheti a természetet, ha Isten iskolájában tanul.

A természetet beteljesíteni, határlakóvá válni, és a belső emberrel a határt átlépni – mindez lehetséges. Ez az a cél, amely életünket a „belátás negyedik szintjére” emeli, nevezetesen annak a felismeréséhez, hogy a világ, a természet egy véget nem érő iskola. És ez különösen érvényes az isteni természetre.

Minden emberben rejlik egy fejlődési terv, mint ahogyan egy cseresznyevirágban is benne rejlik az érett cseresznye terve. Ez a fejlődési terv bátorsággal és az üdvözülés utáni vágyakozással tölti el a kereső embert, és arra sarkallja, hogy együttműködjön vele és átadja magát neki. Úgy nyilvánul meg, mint egy örök ígéret, mint nyugalom és biztonság. Jan van Rijckenborgh mondta, hogy ez a terv abszolút biztosan be fog teljesülni; ha igent mondunk rá, akkor velünk, ha ellenkezünk vele, akkor nélkülünk – de mindenképpen értünk fog beteljesülni.

Nem túl nagy egyszerűsítés ez? Nem kell-e fájdalmas halált halnunk? Nem kell-e a lélekmegszabadítás ösvényén az asztrálisomat vagy a magasabb önvalómat megsemmisítenem? Nem kell-e alábbszállanom, és az élet nem szenvedés-e, ahogy Buddha mondta?

Minden azok szerint a vezérfonalak és ösztönző erők szerint megy végbe, amelyeket az univerzális életben őriznek a belső lépések megtétele számára, és amelyeket a Szerzet minden korban újra és újra átnyújt nekünk. Nem helyénvaló, ha ezt a szenvedés ösvényének nevezzük. Amint az ember felismeri, hogy ez nem róla, mint személyiségről szól, hanem a benne lévő Másikról, minden nehézség szertefoszlik. Pontosabban a világ nehezedhet ugyan bármilyen súlyos teherként is a vállára, ő mégis a fényben marad.

Aki magáévá tudja tenni a belátásnak ezt az „ötödik szintjét”, az minden egyes kis lépéssel megelégszik, és nem törődik az ezzel járó (viszonylag) kis kellemetlenséggel, mert tudja, hogy így enyhíti az emberiség szenvedését.

Így győzzük le a vér korlátait. Hogyan történik ez? Azzal, hogy ezeket a belátásokat felvesszük a vérünkbe. A vér, a tudat hordozója kering bennünk, és élettel látja el az összes szervet. Ha a vér megváltozik, és egy új, megszabadító elem jelenik meg benne, akkor az egész ember egy magasabb rezgésre lesz fogékony. Hogyan megy végbe a bennünk lévő Másiknak a tudatossá válása?

Hermész ezt mondja: „Ez a tudatossá válás a belső csendben megy végbe, a szív békéjében, távol a mindennapok lármájától. A tanuló tudatossá válik egy derűs helyen, a tiszta étertérben. Csakis egy tiszta éteri mezőben vagytok képesek a ‘bennetek lévő Másikat’ tudatosan megtapasztalni. Akkor az ő erőiben lélegeztek, amelyek átáramolnak a léleklényeteken. A „bennetek lévő Másik” arany fényével burkol be titeket, amely örvényként kering körülöttetek. Tudatotokkal veszitek majd fel ezt a fényt. Amikor közeledtek hozzá, a tűzhöz közeledtek. Hagyjátok el fizikai testetek érzékeit, és lépjetek be Uratok házába! Akkor a ‘bennetek lévő Másik’ megtanít titeket arra a házatokban, hogy miként működnek az új lélek erői. Mert a ‘Másikhoz’ a csalóka világ összes tudománya nélkül, a mulandó nélkül közeledtek.”

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri: Ébresztő című könyvéből.