Pentagram 2007/2

A sebhelyes ifjú

 

„Réges-régen nem voltak háborúk, és békében élt minden törzs. Élt akkoriban egy ember, akinek volt egy csodaszép leánya.”

 

Így kezdődik Siksida, a Montanában (USA) és Albertában (Kanada) élő észak-amerikai feketeláb-indiánok egyik meséje. A történet azzal kezdődik, hogy a lányt többen is feleségül kérik, de ő a falujabeli legjobb és legerősebb fiatalemberek házassági ajánlatát is sorra visszautasítja. Amikor a szülei mégis meg akarják házasítani, végül elárulja nekik a titkát:

„Tudjátok meg hát az igazságot. A Nap beszélt hozzám, és azt mondta: ‘Ne menj hozzá egyik férfihoz sem, mert te az enyém vagy. Ha hű maradsz hozzám, mindig boldog leszel, és sokáig fogsz élni.’”

Élt a faluban egy szegény, visszahúzódó ifjú, akinek egy csúf sebhely volt az arcán. A kortársai szüntelenül ugratták, és gúnyosan követelték, hogy kérje meg a lány kezét. A fiú végül rászánta magát, habár valójában nem reménykedett a sikerben. Legnagyobb meglepetésére azonban a lány hajlandóságot mutatott, de az volt a feltétele, hogy keresse fel a Napszellemet: „Menj el a Napszellemhez. Mondd el neki, hogy el akarsz venni feleségül. Kérd meg, hogy tűntesse el az arcodról a sebhelyet. Ez legyen beleegyezésének a jele.”

A Napszellem, a szűz lány, és a sebhelyes arcú ifjú szimbóluma áll itt kapcsolatban egymással. Arról van szó, hogy szellem, lélek és test eggyé váljanak egy egészen új életben. Ha ezt a kincset el akarjuk nyerni, akkor követnünk kell a lélek hangját, és azon az úton kell járnunk, amely a szellemhez vezet.

A történet folytatásában is sok olyan szimbólum bukkan fel, amelyek – mindegyik a maga módján – megvilágítják az ember fejlődését.

Az ifjú szomorúan indul neki a fáradságos útnak, mivel teljesen fel kell adnia eddigi életét. A tenger felé vezető úton a farkastól, a medvétől, és a borztól kér útbaigazítást, de végül csak a lajhár tudja megmutatni neki, merre találja a nagy tenger partját, amelyen át kell kelnie. Mire eléri a tengert – e világ határát – teljesen ereje végére ér.

„A víz végtelennek tűnt. Élelme elfogyott, mokaszinja elkopott, és szíve elszorult. ‘Nem bírok átjutni a nagy vízen – mondta – és nem tudok a népemhez visszatérni sem. Itt fogok a parton elpusztulni.’”

De nem ez történik. Segítség érkezik: két hattyú úszik a partra, majd a kecses madarak biztonságosan átviszik a végtelennek tűnő víz túlsó partjára.

A bátor farkas, az erős medve, és a ravasz borz sem tudott segíteni neki, egyedül a lajhár tudta útbaigazítani. Ez az állat, amely a nap tizennégy órájában alszik, és a többi időt is többnyire mozdulatlanul, egy ágon lógva tölti, sohasem támad, és sosem agresszív, az indiánok számára a béke jelképe.

A lajhár tehát itt annak az állapotnak a jele, amely a túlpart eléréséhez szükséges. A fény szellemerőitől elkülönült ember egymagában nem képes az alapvető szakadékot, vagyis a tengert átszelni. Csak az kaphat segítséget, aki szóban és tettekben is elcsendesedett.

Nagyon erőteljes és találó képek ábrázolják, hogy mi történik a tenger másik oldalán. Először a sebhelyes ifjú egy díszes fegyverzetet lát az út szélén heverni, de nem nyúl hozzá. Ez Hajnalcsillagé, a napszellem legkisebb fiáé, aki máris bizalmába fogadja őt, és szüleihez vezeti – apjához, a Napszellemhez és anyjához, akit „az éj vörös fényének” neveznek. Másnap Hajnalcsillag annyira meggondolatlan, hogy megtámadja a veszélyes halálmadarakat, amelyek a nagy víz közelében élnek, és már a többi testvérét is megölték. A sebhelyes ifjú felismeri a veszélyt, és lándzsájával elejti a madarakat. Ezzel a hőstettével elnyeri az engedélyt, hogy elvegye a lányt.

„Menj most haza – mondja neki a Napszellem -, légy okos, hallgass rám. Én vagyok az egyetlen főnök. Minden hozzám tartozik, és mindent én látok el lélegzettel. Én teremtettem a földet, a hegyeket, a prériket, a folyókat és az erdőket. Én teremtettem az embereket és az összes állatot.”

A lány kívánságát teljesítve a Napszellem meggyógyítja az ifjú sebhelyét, és megtanítja a gyógy-kunyhó építés titkaira. Gazdagon megajándékozva, a tejúton át tér vissza a falujába, ahol a falubeliek szép, idegenszerű ruházata, és meggyógyult arca ellenére felismerik, és örömmel fogadják.

A lányt feleségül veszi és – a Napszellemmel összeköttetésben – megépítik az első gyógy-kunyhót a földön.

A történet vége így hozza el nekünk az új ember üzenetét, aki egyesült a nagy lélegzettel, a szellemmel, és ezért másoknak is segítséget tud nyújtani. Felépít egy gyógy-kunyhót, egy derűs energiamezőt, ahol mindenki, aki elnyerte a belátást és a segítő erő után vágyódik, gyógyulást és megtisztulást találhat.

Chidr, a zöld

Az ember találkozása a Szellemmel

 

Ha a halandó ráhangolja az életét a benne lakozó, újra felébredő isteni elemre, akkor az előkészület időszaka után biztosan kialakul az új tudat, melyben az ember egy az isteni Szellemmel. Az Iszlám belső tanításai ezt az örömteli tapasztalatot Chidr alakjával kötik össze.

 

Suhrawardi (1155-1191)¹, a filozófus egyik történetében a bölcs ezt mondja a kereső léleknek, amikor az megkérdezi, hogy miként tudná megsemmisíteni „az anyag páncélingét”, a mulandó természet kötelékeit: „Válj olyanná, mint Chidr!”

A lélek megtapasztalja, hogy a vaspáncélzattól való megszabadulás nem megy fájdalommenetesen. Felindultan kérdezi: „Mester, mit tehetnék, hogy ez a gyötrődés enyhüljön?”

„Járulj az élet forrásához. Önts a forrásból a fejedre, amíg a páncéling [a durva anyagtest] hajlékonnyá nem válik. E víztől a láncszemek nagyon finommá válnak, és amikor finomak [a test éterivé lett], a kardcsapást könnyű elviselni.”

„Mester, merre találom az élet forrását?”

„Sötét helyeken. Ha vágyódsz utána, húzz megfelelő cipőt, ahogy Chidr tette, lépj a remény ösvényére, és menj, míg el nem éred a sötét helyeket.”

„Hol kezdődik az ösvény?”

„Bárhol. Ha igazán járod az ösvényt, eljutsz a legvégéig.”

„Mi jellemző a sötét helyekre?”

„A sötétség. Sötétségben vagy, és nem tudod. Aki járja ezt az ösvényt, az, amikor észleli magában a sötétséget, felismeri, hogy már előtte is sötétségben volt, és sohasem látta a fényt.”

Ez a zarándok első lépése. Innen tovább lehet haladni. Ha valaki elérte ezt a fejlődési fokot, folytatni is tudja.

Aki az élet forrása után vágyódik, gyakran kétségbeesetten bolyong a sötétségben. Ha méltó a forrásra, a sötétség után végül meglátja fényt.²

Aki megtalálja az élet forrását, és megfürdik benne, az olyanná lesz, mint Chidr.³ Suhrawardi csak egy rövid mondat erejéig tesz említést erről a misztikus alakról, aki az iszlám tradícióban szorosan kapcsolódik az élet forrásához. Chidr mind az ortodox iszlámban⁴, mind a szufizmusban általánosan ismert volt, és még ma is az. Az értelmezések a csodadoktortól és szerencsehozótól a legmagasabb szintű szellemi gyógyítóig terjednek, s előbbi minőségében az iszlám világ számos szentélyében népi tisztelet övezi.

 

Találkozás Chidrrel

A Chidrrel való találkozást sok szufi írásban ábrázolják. Mindig mélyreható élmény, amely megváltoztatja a résztvevő életét. Ez a találkozás gyakran e világ minden dolgától való szigorú elforduláshoz vezet. Vannak azonban olyan szufik is, akik lényeges belső tapasztalatnak tartják anélkül, hogy sokat kellene változtatniuk külső életükön. Sokan testvérnek látják Chidret, mások lelki atyjuknak élik meg. Egyes szufik szerint Chidr az ő személyes vezetőjükben öltött alakot.

Chidret szellemi, mikrokozmikus lénynek, belső szellem-embernek is láthatjuk, akiben fellobbant az új tudat lángja. Kozmikus szinten ő az emberiség vezetője. Belső vezető szerepében Chidret az iszlám tradícióban Isten névtelen szolgájával azonosítják, aki végigkíséri Mózest a Koránban leírt három kísértés során. Az isteni tudással rendelkező névtelen szolga figyelmezteti őt: „Nem leszel képes lépést tartani velem. Hogyan akarsz kitartani olyasmiben, amiről semmit sem tudsz?”⁵

Magával viszi Mózest, azzal a feltétellel, hogy nem tesz fel kérdéseket a cselekedeteivel kapcsolatban. Természetesen három esemény is történik, amikor Mózes annyira rossznak és kifogásolhatónak találja vezetője viselkedését, hogy nem tudja betartani a megállapodást, és kérdéseket tesz fel. Mózes, a törvény embere, képtelen magyarázatot találni a három eseményre, hiányzik a belső felfogóképessége. Saját erkölcse és logikus észjárása hagyományos szempontjai alapján értelmezi őket, és kudarcot vall. Ezek a Koránban vázolt események a szufi tradícióban a „chidri” és a „mózesi” tudás megkülönböztetéséhez vezetnek. Mózes a külső [világ] népének imámja, míg Chidr az igazi tudás – a Gnózis (arabul „ma’rifa”) – birtokában van. Ő a „misztérium ura”. „Tudd, hogy Chidr nem más, mint Isten rejtett nevének tükröződése, és hogy lakása a Szellem hajléka” – magyarázza a perzsa szufi Abd ar-Razzaq.⁶

 

Chidr és a tudás

Azt a sajátságos tudást, az isteni tudást, melyet Chidr testesít meg, a szufizmusban „ladunikus tudásnak” nevezik, mert a tizennyolcadik szúrában az „Istennel tudás” vagy „Isten színe előtt” (arabul „ladun”) kifejezésekkel jellemzik. A híres „legnagyobb mester”, Ibn al-Arabi egyik levelében elmagyarázza, hogy miről is van szó:

„Tudd, ó testvérem, hogy a tudás szemszögéből nézve az emberiség csak akkor érheti el a tökéletességet, ha tudása közvetlenül Istentől származik, a hagyomány vagy valamely sejk közvetítése nélkül. Aki a hagyományos dolgok és részleteik ismeretének megszerzésével tölti az életét, attól megtagadják Isten örömét. Mert a hagyományos dolgokkal kapcsolatos tudományok esetében az embernek anélkül telik el az élete, hogy találkozna ezzel az igazsággal. És ha te, ó testvérem, ráléptél volna az ösvényre az isteni emberek valamelyik sejkjének segítségével, megengedte volna, hogy eljuss Isten megpillantására, és ösvényeden üdvös sugalmazás révén megtanultad volna Tőle (Istentől) a dolgok ismeretét, ahogy Chidr is megtanulta, minden fáradság, erőfeszítés és álmatlanság nélkül.”⁷

 

Chidr és Nagy Sándor

Chidr nem mindig csak a vezető, hanem gyakran a kereső ember példája is. Muszlim szerzők az idők folyamán különféle ősi hagyományokkal hozták kapcsolatba, hogy bemutassák, miként fejlődik Isten halhatatlan szolgájává. A görög, héber és szír nyelvű, késő ókori hagyományból ismerünk egy széles körben elterjedt mítoszt, amely az élet forrását kereső Nagy Sándorról szól. A tizedik században a síita hittudós Ibn Baboye például ezt mondja róla:

„Egyszer valaki az élet forrásáról beszélt Nagy Sándornak, és elmesélte, hogy aki iszik belőle, addig nem hal meg, míg (a feltámadás napján) meg nem hallja a hívást. Erre ő azonnal útnak indult, hogy megkeresse ezt a forrást, és végül elért egy helyre, ahol háromszázhatvan forrás fakadt. Chidr volt előőrsének a parancsnoka, és Nagy Sándornak ő volt a kedvence. Adott Chidrnek, és mindegyik társának egy-egy sózott halat, és így szólt hozzájuk: ‘Mindegyikőtöknek meg kell mosnia a halát abban a forrásban, amelyiket választja.’ Chidr odament az egyik forráshoz, és amikor belemerítette a halat a vízbe, az életre kelt és elúszott. Amikor Chidr ezt meglátta, tudta, hogy elérték az élet vizét […].”⁸

Későbbi szufi szerzők az élet forrását úgy említik, mint a megismerés forrását, amely „hajlékodban, bár rejtett helyen” található.⁹ Az író Ali al-Qari közvetve összekötötte a tudást a világossággal: „Azt mondják: Az élet vize a tudásra utal, a sötétség pedig a tudatlanságra.”¹⁰ Suhrawardi írásaiban az élet forrása, melyet „Chidr, az idő” őriz, ugyancsak a sötétségben található meg, és aki megfürdik benne vagy iszik belőle, az felemelkedik az örök világosságba.

 

Chidr, a zöld

Chidrnek az élet vizével való szoros kapcsolatára a neve is rávilágít, arabul ugyanis „zöldet” jelent. Gyakran mondják, hogy a föld, a talaj és a virágok kivirulnak, ha megérinti őket Chidr. Mivel a zöld szín az Iszlámban általában, a szufizmusban pedig különösen fontos szerepet tölt be, a magyarázatoknak mélyebb jelentésük is van. Néhány szufi írásban a különböző tudatállapotok és a belső lény fejlődése színekhez van rendelve. Ez a szufi tanítások és az alkímia kapcsolatára utal, mint például Nadjim ad-Din al Kubra XII. századi perzsa írónál (aki eredetét a Kubrawaiya Rendig vezeti vissza, amely ma már nem létezik): „Módszerünk alkímiai módszer” – állapítja meg világosan a sejk Az emelkedettség megnyilvánulásának és kedvességének fenséges illata¹¹ című műve elején. Kubra azt mondja a zöld színről, hogy „az a szív életerejének a színe”.

„A zöld szín halványul el utoljára. Ebből a színből olyan sugárzások áradnak ki, melyek csillogó fényességgel szikráznak, és ragyogva tündökölnek. A zöld szín abszolút tiszta lehet; de megeshet, hogy elhomályosul. Tisztasága az isteni fény uralmát hirdeti, homályosságát a természet sötétségéhez való visszatérés okozza.”¹²

A perzsa Simnani a tizennegyedik században megállapította, hogy az embernek hét finomanyagi szerve van (a csakrákként ismert energiaközpontokra utal), és mindegyiket egy prófétáról nevezte el. Ez a Korán mélyebb értelmezését teszi lehetővé. A nevek nem történelmi személyekre vonatkoznak, hanem inkább jelképes utalások a lélek fejlődésére. A hetedik kifinomult szerv (latifa) „lényed Mohamedje”.¹³ E hét belső erőközpont működésével új szervezet fejlődik ki az emberben, és a fejlődési szakaszokat a különböző színű fényekről ismerjük fel, melyek beburkolják e finomanyagi szerveket. A zöld a hetedik szerv színe. Ebben a szimbolikában Chidr, „a zöld” egy új lélektest keletkezéséhez van társítva. A Szellem csak a lélektestben – amely elég finom szerkezetű ehhez – képes megnyilvánulni és egyesülni a lélekkel.

 

Chidr és az északi királyság

Abd al Karim al-Dsili (meghalt 1428-ban) egy kozmológiáról szóló művében Chidret az összetartozó világmindenségben levő szellemi lénynek írja le. „Kozmológiai rendszere szerint a világmindenségben összesen hét mennyei szféra és hét föld létezik, melyek egymás körül koncentrikusan vannak elrendezve. A hét föld közül a legmagasabb szintű a lélek földje. Isten a tejnél fehérebbnek, és a pézsmaillatnál édesebbnek teremtette, de amikor Ádám a bukás után belépett oda, a lélek földje porszínűvé vált. Csak egy messzi északi terület, ahová bűnös soha nem tette be a lábát, maradt meg még olyan fehérnek, amilyennek Isten alkotta. E terület a ‘rejtett világ embereinek’ lakhelye, akiknek Chidr a királya.”

Az összes fent említett példa azt mutatja, hogy a Chidr királyságába vezető ősvény az anyagvilág sötétségében, az élet forrásánál kezdődik, ott, ahol a Szellem és a természet érintkezik. Az élet vize megismerést és isteni tudást adományoz. Az ó-ember felvétetik ebbe a tudásba, és az új tudattal „olyanná lesz, mint Chidr”. Most már a világosság világának lakója, de még össze van kötve a sötétséggel, hogy megmutassa az utat mindazoknak, akik még keresnek, míg ők is belsőleg át nem élik a Chidrrel való találkozást.

Források:

¹ Shahab al-Din Suhrawardi, De red mind.

² uo.

³ A nevet írják még Khidr, Kheder. Chadir, Chadr, Chezr, Kherz változatban is.

⁴ Korán, 18. szúra: 65-82. vers

⁵ Patrick Franke, Begegnung mit Khidr: Quellenstudien zum Imaginären im traditionellen Islam (Találkozás Chidrrel. Forrástanulmányok a tradicionális Iszlám képzeletvilágáról). Franz Steiner Verlag, Beirut-Stuttgart, 2000, 210. o. (Beiruter Texte und Studien, 82. kötet)

⁶ uo., 200. o.

⁷ uo.

⁸ Muhammed ibn Ali ibn Baboye (meghalt 991-ben)

⁹ Lásd 5.

¹⁰ uo., 221. o., 178. lábjegyzet

¹¹ F. Meier: Die Fawa’ih al-djamal wa fawatih al-djalal des Najm ad-din Kubra (Misztikus tapasztalások az Iszlámban, feljegyzés az i.sz. 1200 körüli időkből). Franz Steiner Verlag, Wiesbaden, 1957.

¹² Henry Corbin: Die smaragdene Vision: Der Licht-Mensch im persischen Sufismus (A smaragdzöld látomás: a fényember a perzsa szufizmusban). Eugen Diederichs Verlag, München, 1989, 110. o.

¹³ uo., 106. o.

¹⁴ Johann Wolfgang von Goethe: Nyugat-keleti díván, Magyar Könyvklub, 2001.

A halhatatlanság álma

 

A tudományos kísérletekről szóló híradások szerint a kutatók legújabb törekvése az emberi szellem és a géntechnológiai (nano-) robotok tökéletes egybeolvasztása, amely a mikrochipek és a biológia összekapcsolásával egy „neuronális gép” megalkotására irányul. „Körülbelül 30 év múlva lehetséges lesz a teljes agyat beszkennelni egy neuronális gépbe” – állítja a tudós, Ray Kurzweil.

 

Ha mindez megvalósul, akkor az embert és a gépet már nehéz lesz megkülönböztetni egymástól. A számítógépek emberi vonásokat mutatnak majd, érzelmeket fejeznek ki, és saját célokat, vágyakat fogalmaznak meg. Ennek megvalósulását a nukleinsavak elektronjainak átvitelével, illetve a gondolkodásminták szilíciumchipekbe való átültetésével, bemarásával akarják elérni.

Vajon az emberiség lesz az első faj ezen a bolygón, amely saját találmányával helyettesíti önmagát?

„A gépek meg fognak győzni minket arról, hogy tudatuk van, és egyet kell érteni velük, különben elektronikus agyuk megbolondulna”¹ – mondja Kurzweil. „Az intelligencia fejlődése a feltöltésektől és letöltésektől fog függeni. De az intelligens számítógépek nem lesznek az ember ellenségei, nem fogják kiirtani őt, hanem összeolvadnak vele.”²

A Vízöntő korszak kezdetével az ember és a természet valóban az anyagiságból az elanyagtalanodásba történő átalakulás óriási folyamatába lépett. A tudat hatalmas, új lehetőségeket pillant meg a láthatáron. Már teljesen e világ anyagától megszabadultnak látja önmagát. Elanyagtalanodás, mint a digitális szabadságba való ellebegés?

 

Örömteli út vissza

Az elanyagtalanodás egy egészen más útja a szív megtisztításában rejlik. De mi is a szív? Milyen folyamatok zajlanak le benne? Ezek vajon banális dolgokra irányuló, késztetések vezette, passzív folyamatok-e? Vagy inkább egy tudatfolyamatról van szó, amelyben megtanuljuk felismerni, hogy a bennünk lévő legfelsőbb elv az élet egy nagy láncolatában áll, és kapcsolatban van mindazzal, aminek része van ugyanebben az életben?

Az ember még alig ébredt tudatára annak a gazdagságnak, amely benne rejlik. Egészen más látásmód fejlődik ki, ha tudjuk, hogy ugyanabban az életben osztozunk felebarátunkkal, bárki legyen is az. Ez a látásmód elmélyül: Megtanuljuk megérteni az emberi törekvést, és felismerni azt is, hogy mitől szenved. Megtanuljuk megérteni a szenvedést, amely minden lény létével együtt jár. A szív sugarának kiterjesztésével – mert ez az, ami történik – új gondolatképességet hozunk elő, amely képtelen az élet ellen „gondolkodni”. Ez ugyanakkor egészen biztos alapot is teremt az akarat teljesen új aktivitásához, a cselekvéshez!

Ez az út – melyet a szívből kiinduló tiszta impulzus fejlődési folyamatának tekinthetünk – a tapasztalat és tudatossá válás útja. Hiszen nem a tapasztalat tanít-e meg minket arra, hogy közvetlen környezetünkben elfoglalt helyünket, és a társadalomban játszott szerepünket felismerjük? A tapasztalat önismerethez vezet és megtanít önmagunk legyőzésére. Az ember belátja, milyen keveset tehet, és így természetes módon alázatossá válik, addig a pontig, míg megérti, hogy önmagunk legyőzése elsősorban önátadás. Milyen egyszerűnek és könnyűnek hangzik, ugyanakkor mennyire fáradságos és finom dolog is ez. Az önátadás révén új képesség aktivizálódik, amely egy az emberrel és elválaszthatatlan tőle. Innentől kezdve tudja, hogy mennyit tehet valójában. Azoknak a láncához kapcsolódik, akik vele járják az utat, és jól megalapozott lelkesedéssel, nagy tetterőt fejleszt ki ezután.

Ez egyúttal az „amint fent, úgy lent” hermetikus törvényének a fordított hatásához is vezet. Ugyanis megvilágosult cselekedetei vissza is hatnak a nagy egészre, a kozmoszra és a makrokozmoszra, csakúgy, mint az egész univerzumra.

Amit most megkísérlünk így néhány szóval bemutatni, az az emberiség útja. Ez a legnagyobb felelősséggel járó és legörömtelibb kibontakozás. Mert, ha erőfeszítés és hatásosság összekapcsolódnak, kialakul az egység: a szív, a fej és a cselekedetek egysége. Ahogyan egy gyermek is örül, ha képes valami új tevékenységre, ugyanúgy tapasztalja meg az ember is, aki a szív és a fej új tudatnézeteire tesz szert, a mély békét, ami egyben nyugalom és felemelkedés, és amely tökéletes egészséget foglal magába. Üdvözült lett – meggyógyult.

Ez az, amit az ember spirituális központja, a szív rózsája keres: tökéletes kibontakozást, amely az egész embert átöleli. Ehhez hihetetlen inspirációt és segítséget jelent a Szellemi Iskola. Tanulói pedig megkísérelnek minden nap egy-egy lépést tenni ebben az irányban.

 

Negatív elanyagtalanodás

Ugyanakkor realistának kell maradnunk. Az ember még képtelen a Vízöntő-erők minden impulzusára pozitívan reagálni, mert ezt a fejlődést, amely igazi rendeltetését tartalmazza, gyakran még fel sem ismeri. Ezért azt akarja, hogy halandó személyiségének nézetei halhatatlanná váljanak, vagy azt, hogy halandó énje, egy mesterségesen élő, fizikai test révén örökké éljen ebben a természetben. Az ilyen felfogások szinte kényszerűen tévedésekhez, és azokkal az erőkkel való visszaélésekhez vezetnek, amelyeket a Vízöntő besugároz.

A vízöntő-hatás következményeként, elsősorban a nyugati civilizációkban, az élet és a munka világának különböző területein egyfajta általános virtualizálódás figyelhető meg. Sok kommunikációs folyamat, amely korábban személyes kapcsolatok útján jött létre, vagy legalábbis a papír révén megjelent az anyagban, manapság már elektronikus úton bonyolódik. Ez a vízöntő-sugárzások hatásainak tipikus jele. Különösen a gyerekek és fiatalok azok, akik szinte magától értetődően már ezzel a virtuális médiavilággal együtt nőnek fel, sokan pedig ennek mértéktelensége folytán lelkileg beteggé válnak.

A gyógyászatban alkalmazott mikro- és nanotechnológiával kapcsolatban szintén új, virtuális technikák jönnek létre, melyekkel például mikrochipeket ültetnek az agyba, a szívbe és más szervekbe. Néhány éven belül, az egészség megőrzése érdekében „nanobotok” milliói surranhatnak majd fel-alá az emberek testében, az erekben, a véredényekben, a kapillárisokban, sőt „önállóan” cselekedhetnek és reagálhatnak is. Hogy eközben az ember finomanyagi testeivel mi történik, azt nem tudni, a mai tudomány ugyanis fel sem teszi ezt a kérdést. Mi történik a lélekkel, a tudattal? Mi a helyzet a manipulációk veszélyeivel?

Másik példaként a biometrikus biztonsági rendszerek szolgálnak. Az írisz-felismerőben egy digitális kamera nagyfelbontású képet vesz fel a szem szivárványhártyájáról (írisz), aztán számítógép segítségével az írisz mintegy 300 jellegzetességét összehasonlítják a rögzített adatokkal. A klasszikus ujjlenyomatnál csupán 40 jellegzetességet vizsgálnak. Az írisz ezért egyedülálló és hamisíthatatlan.

Az emberben rejlő örökkévalósági lény várja, hogy megszabaduljon az anyaghoz kötött élettől, és belépjen egy egészen más életbe.

Vajon van-e hatása annak, ha a szemen keresztül, közvetlenül elektronsugarakat irányítanak az agyra? És mi történik közben fizikailag, lelkileg és spirituálisan? Befolyásolja-e mindez a fej belső elválasztású mirigyeit? A szem a „lélek tükre”. Azon felül finomanyagilag közvetlen összeköttetésben áll a tobozmiriggyel, amelynek az új tudományos felismerések alapján ugyanolyan felépítése van, mint a szemnek. Ezeket a kérdéseket is csak ritkán teszik fel, és válaszolják meg.

Egyesült Államokbeli tudósok azonban még tovább mennek. Ahogyan azt a bevezetőben is bemutattuk, annak a lehetőségét vizsgálják, miként lehet a mikrochipeket a biológiával „neuronális géppé” egyesíteni. Ennek sikerét a nukleinsavak elektronjainak átvitelével, illetve a gondolatminták szilíciumchipekbe történő beégetésével kívánják elérni. A végső következtetést Kurzweil az alábbiakban fejti ki: „Az ember lesz ennek a bolygónak az első olyan faja, amelyet saját találmányaival fognak helyettesíteni. De az intelligens számítógépek nem az ember ellenségei, nem fogják őt kiirtani, hanem összeolvadnak vele.”

 

A halhatatlanság álma

A kutatók célja az, hogy az emberi „szellemet” – illetve azt, amit annak tartanak – az esendő, megbízhatatlan, és így felesleges anyagi testtől elválasszák, és chipkártyákra vagy nanobotokba ültessék. Szeretnék az élet alapját digitalizálni, a hibákra hajlamos testet feleslegessé tenni, és az önszervező struktúrával rendelkező dinamikus rendszereknek közelebb kellene vinni az embert a halhatatlanság álmához.

Az extropier-ek, a számítógép-specialisták egy csapata, akik „transzhumanista futuristáknak” nevezik magukat, azon dolgoznak, hogy minden elképzelhető technológiát a lehető leggyorsabban kifejlesszenek, a világ hiperökonómiai, virtuális rendszerré változtatása érdekében. Azt jósolják, hogy az emberek majd a testeikkel és gondolataikkal kísérleteznek, és egy technológiai jártasságú „proto-felettes emberré” fejlesztik magukat, akik hatalmasabbak az emberiség többi részénél, és ez a régi faj eltűnéséhez vezet majd.

Hans Moravec, kutató és élenjáró számítógép-szakember, már a nyolcvanas években az emberiség, mint faj hanyatlásáról beszélt – s tette ezt nem kis lelkesedéssel! A homo sapiensen, mint „a Földbolygó, kisszerű, biológiai bennszülöttjén”, kevés megőrzendőt talál. Az elégtelen biológiainak az átalakulása egy jobb, digitális életformába, szándéka szerint, közvetlen előttünk áll. „Mindannyian robotokká válunk. Ez éppen annyira elkerülhetetlen, mint amennyire kívánatos. – Az evolúció fontosabb, mint mi. Mi csupán csak a nagy egész részei vagyunk.”³

 

A nagy vágyakozás – a nagy félreértés

Milyen evolúcióról beszél Moravec, s beszélnek a kutatók? És melyik „nagy egészről”? Milyen „proto-felettes emberre” gondolnak, hogyan értik a halhatatlanságot? És: Mi az intelligencia? Mi a szellem, és mi a lélek? Mi számukra a tudat, az ön-tudat, és a mindenség-tudat?

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az intellektuális ember szenvedélyes kutató-ösztöne létünkben nem más, mint a halhatatlanság elkeseredett keresése. Ez nem mindig alantas szándékon alapul, hanem gyakran a biztos alap és a valódi ismeret hiányzik a létezés, az emberiség, a mindenség alapjainak és azok értelmének keresésekor. A tökéletesség, a harmónia és a bölcsesség utáni nyugtalanító vágy hajtja az embert előre csakúgy, mint az egyesülésnek, minden elválasztottság megszüntetésének, és a mindenütt jelenvalóságnak a kívánsága. Csakhogy: mindezt a halandó természetben keresik!

Éppen a számítógép-tudományok területén él olyan erősen a halhatatlanság, a mindenhatóság és a mindentudás mítosza. De vajon megszüntethető-e ennek a természetnek a jellege?

Dialektikus természetünk jellemzői a múlandóság, a halandóság. Minden, ami ebben a világban keletkezik, az el is múlik. A változás létünk egyetlen állandója. Előbb-utóbb minden mikrochip is elmúlik, és még egy nanobot sem él örökké. Az, ami örök egy emberben, az újra és újra visszavonul halandó köntöséből – mert nem oda tartozik! Ezen az elektronikus alkatrészek sem fognak soha változtatni. Az, ami az emberben örök, nem arra vár, hogy örökké ebben a világban éljen. Ez a halál világába való örök száműzetést jelentené! Az emberben rejlő örök lény az anyaghoz kötött élettől való megszabadulásra vár, hogy egy egészen más életbe léphessen be.

 

A mindent eldöntő különbség

A tudomány rendszerint egy materiális világképből indul ki. Vezérlő szerve a rendkívül bonyolult, anyagi agy a maga intellektuális gondolkodásával. Meggyőződése, hogy az ember majdan az élet utolsó titkairól is lerántja a leplet, és mindez csak idő kérdése. Egy rózsakeresztes azonban teljesen másképp tekint a világra. Számára a megújult élet kiindulópontja az örökkévalóság, a szívében rejlő szellemmag. Ez vezérli minden cselekedetében. És a szellemmag megváltásának spirituális útján teljesen új gondolkodás fejlődik ki. Ez az új gondolkodási képesség nem intellektuális, hanem megértő. Ez egy tökéletesen új tudat világos alapját képezi, amely egy másik létállapotban gyökerezik.

 

A feloldódás

Tehát a világosság és sötétség ősrégi küzdelméről van szó, amely mára – az új korszak beköszönte után – elért egy döntő állapotot. A negatív elanyagtalanodás nem csak az egyes emberekre van hatással, hanem az egész emberiség, a Földkozmosz, a naprendszerünk és a világegyetem fejlődésére. A hely pedig, ahol ez a küzdelem zajlik, az ember bensője. Ott fejti ki hatását a Világosság, de azok az erők is, amelyek végső soron minden mögött hatva az emberi lelkek megsemmisítéséért, de legalábbis a károsításukért folytatják ősi harcukat, hogy fogságunkat bebetonozzák.

Ám végül minden a tervszerű útján halad. Minden a magasabb törvényeknek megfelelően zajlik, a Goethe Faustjában említett elv szerint: az az erő hat, „amely szüntelenül a rosszat akarja, és mégis a jót éri el”. Vagy másképpen fogalmazva: Részesülünk az erőben és a segítségben, ha felkészülünk rá és megnyitjuk magunkat neki. Mi tartana hát vissza bennünket?

—

Források:

¹ Ray Kurzweil: „Homo sapiens”, és a „Konrad” magazin interjúja Ray Kurzweil-al, 2000.

² Uo.

³ H. Moravec: „Robot: Evolution from Mere Machine to Transcendent Mind” (A puszta géptől a transzcendens értelemig történő evolúció), Oxford University Press, 1998.

A sikoly, a híd, és a Szellem

 

Az ember kettős lény. Erre utal minden gnosztikus és hermetikus írás, amelyek mindig is az emberben rejlő nagy lehetőségekről tanúskodtak. A Gnózis arra hívja fel az ember figyelmét, hogy ő alapjában véve isten. Való élete és a modern tudomány azonban megnehezítik ezen eszmék megértését.

 

A mai ember csak abban hisz, amit lát, meg tud mérni, és bizonyítékokkal alátámasztva meg tud magyarázni másoknak. A szellemi tudományok elvesztették a korszakunk elején még meglévő központi helyüket. E fejlemények ellenére az embereket újra és újra vonzza az emberfeletti, Isten, és a szellem témájának megvitatása. A tudomány határain, ahol a tudósok a gondolkodási rendszereik ellentmondásaival találják magukat szembe, új impulzusok érik a tudományos gondolkodást.

Vajon egy isteni-szellemi nézet az, amely az embereket hajtja? Vagy egy olyan ifjú, játékos elme kíváncsisága, amely területe határait puhatolja? A puszta tény, hogy ezek a kérdések folyamatosan foglalkoztatják az embereket, arra utal, hogy nem könnyű választ találni rájuk. Az elmének nyilvánvalóan megvannak a határai; kétségtelenül vannak olyan birodalmak, ahol az elmének nincs hatalma, és nem is lehet.

Világszerte számos írásmű hívja fel a figyelmet arra, hogy az ember, rendszerének közepén egy szellemi napot hordoz. Valaha ez az elv aktív volt, sőt vezérelte az embert. Manapság viszont vagy keresi valaki, vagy tagadja, hogy valaha is rendelkezett vele.

Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus azt írta: „A szellem és a természet közötti ellentétet alapvetőnek kell tekinteni. […] A szellem egyáltalán nem valóság, és nem ‘lény’ abban az értelemben, ahogy a természetet lénynek és a valóságnak vesszük.”¹

Bergyajev elmagyarázza, hogy minden, amivel a természet-ember rendelkezik – és ez a lélekre éppúgy vonatkozik, mint a fizikai testre -, ebből a világból való, és az állattól csak tartalmában és minőségében különbözik. Viszont a szellem-ember, az ember eredeti, valódi lényege egy egészen más valósághoz tartozik.

Ezen a ponton azonnal felvetődik a kérdés, hogy a szellem tevékeny-e egyáltalán ebben a világban? Bergyajev erről azt mondja: „A szellem csak elképzelhetetlenül nagy mélységben fogadja be a világot, és egy másfajta világosságot sugároztat rá.”² Ezért van az, hogy a szellem a „kis világot”, az ember mikrokozmoszát is csak elképzelhetetlenül nagy mélységben érinti meg. Ha az ember belátással rendelkezik, akkor a szellem érintését tekinti vágyakozása okának. Ez a vágyakozás azonban téves vezető, ha nem magára a szellemre, hanem csak anyagbeli visszatükröződésére összpontosul. Az ember a Paradicsomot keresi, de ha nem „ismeri”, egyre jobban belegabalyodik természetvilágának művelt és kulturált dzsungelébe.

 

Szellem és jelkép

Szabadság és szellem című könyvében Nyikoláj Bergyajev a szellem és a természet közötti különbséget egy V. L. Szolovjov idézettel írja le: „Minden, ami ezen a világon látható, az csak tükröződés, csak az árnyéka annak, ami a szem számára láthatatlan.”³

Bergyajev azzal folytatja, hogy természetvilágunk nem ismer semmiféle mélységet, hanem egy másik világból, a szellem világából kap célt és értelmet. A „mint fent, úgy lent” hermészi állítás alapján ez a természet-szülte emberre is érvényes. Teljes felfogóképességével annyira a természetvilághoz, „a tükörhöz” van kötve, hogy a legbensőbb mélységeiben rejlő örök, szellemi elem csupán sejtés lehet. Ahhoz, hogy a szellemi nézet eljuthasson az emberhez, oly módon, hogy legalább valamit megértsen belőle, a jelképek nyelvére van szükség. Csak e nyelv segítségével tudjuk felismerni azt, ami „a szemnek láthatatlan”. Az emberiség kollektív tudatalattijában lévő ősképek ösztönzik a szellemi világ utáni vágyódást, amely az emberiség eredeti hazája.

A szellemi nézet jelképe olyan, mint egy híd, amely átível ebbe a világba, hogy elérjen az emberekhez. A mélységes vágyódás vezeti az embert erre a hídra, mely az első lehetőséget jelenti számára ahhoz, hogy a természet és a szellem közötti szakadékon átkeljen.

 

A bábeli nyelvzavar

A szellemi jelképek eredeti jelentése elvész az egyértelműség sokrétű hiányában. A jelkép ugyanakkor fény és energia. Ki az, akinek még megvan az az érzékenysége, amivel fel tudná fogni a jelképekben vibráló energiát? Bár a szellem világosságereje az eredethez fordul, az isteni ember szunnyadó tudatához, mi gyakran a saját elképzeléseinkkel állunk elő, melyek vagy nagyon ésszerűek, vagy túlontúl érzelmesek ahhoz, hogy erővel rendelkezzenek. Ezek a személyes reakciók számtalan részecskére bontják a fényt, és csak egyre tovább hasítják. Így a természet-adta képességeinkkel csak töredékeket tudunk felfogni.

Ezek a személyes reakciók, és az ebből keletkező félreérthetőség okozzák a „bábeli nyelvzavart”, amelybe a szellem jelképes nyelvének értelme belefullad. A bibliai történetben ennek a hanyatlásnak a kezdetét tapasztaljuk, és a nevezetes bábeli torony építésével e hanyatlás következményeit próbálták ellensúlyozni.

A szellem jelképeire tehát kétféle módon lehet reagálni. Amikor megpróbáljuk megmagyarázni és rendszerezni az elképzelhetetlent, akkor diszharmónia keletkezik a bennünket belülről megérintő energiával. Amikor hallgatunk arra a rezonanciára, amely – Bergyajev szavaival – az „elképzelhetetlen mélységben” visszhangzik, akkor megértés, „harmonikus rezgés” ébred belső lényünkben.

A sok próbálkozás és csalódás által tudatába jutunk a szellem és természet közötti szakadéknak. Ahogy már említettük, a szellem jelképei hídként szolgálhatnak, amely egy darabig átvezet minket a szakadékon. Azután a hídnak a szakadék közepe felett vége szakad. Még nem látjuk a másik partot. Aki ezen a hídon áll, el tudja érni ezt a pontot, mivel magában hordozza az isteni embert mint megvalósítható lehetőséget. Megtanul úgy tekinteni magára, mint egy alvó Istenre.

A ‘Sikoly’ című festményén Edward Munch bemutatta az ember nyomorúságát ezen a hídon: az ember az, aki hallja annak a természetnek a segélykiáltását, mellyel összeforrt. Ez a kép erős iszonyt kelt, ugyanakkor viszont szinte mágikusan vonzza az embert. A sikoly önéletrajzi dokumentum, amely a festőnek az élettől való krónikus félelmére mutat. Egy valós érzésre utal, melyről Munch így írt a naplójában:

„Az utcán sétáltam két barátommal, miközben alkonyodott. Eközben mélabús érzésem támadt – majd az ég hirtelen vérvörössé vált. Megálltam, és holtfáradtan nekidőltem egy kerítésnek, a lángoló felhőket pedig vérnek és kardoknak láttam – a sötétkék fjord és a város -, a barátaim továbbmentek, én meg ott álltam félelemtől remegve – és éreztem, ahogy egy hosszú, végtelen jajkiáltás rengeti meg a természetet.”

E híd közepére érve érezzük, hogy mi, e természet gyermekei nem tudunk semmit, és megszabadító értelemben semmi erőnk sincs: „Megálltam, és holtfáradtan egy kerítésnek dőltem”. Növekvő kétségbeeséssel megpróbáljuk felébreszteni és cselekvésre késztetni a bennünk alvó Istent, mivel csak ő képes átmenni a hídon és a szakadékon.

 

Az Isteni kegyelem

A kiáltásra megérkezik a válasz; a szakadék felett, a hídon állva az ember felfedezi, hogy a híd hiányzó része mintegy körülveszi, s továbbvezeti őt. A küzdő ember a szakadék felett megérti, hogy csak az isteni kegyelemnek van ereje ahhoz, hogy a benne alvó Istent felébressze. Az újjáéledt szellem-ember most belép az új életbe. Pál így ír erről: „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg.”⁴ „Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test.”⁵

—

¹ Nyikolaj Bergyajev, Szabadság és Szellem, New York 1934.

² uo.

³ uo.

⁴ Korinthusbeliekhez írt 1. levél 2,14.

⁵ Korinthusbeliekhez írt 1. levél 15,44.

Ha többé nem számok és alakzatok…

Szellem és természet Novalis egyik költeményében

 

Szellem és természet. Szellem vagy természet? Milyen viszonyban áll egymással e két dolog? Az ehhez hasonló kérdések már ősidőktől kezdve foglalkoztatták a kereső emberek gondolkodásmódját. E kérdés a hermetikus Gnózisban egy másik szellem és egy másik természet alkímiai születésének elméletéhez vezet, amelyek az Új keletkezésének pillanatától kezdve egymással kibékülve egyesülnek.

 

Friedrich von Hardenberg (1772-1801), vagy Novalis, vékony testalkatú és magas termetű. Világosbarna szemei élénk jóakaratot sugároznak. Foglalkozására nézve költő, jogász és bányamérnök. 1794-ben megismerkedik az akkor éppen tizenkét esztendős Sophie von Kühn-nel. Bátyjának, Erasmusnak írt egyik levelében Novalis így ír e találkozásról: „egy röpke negyedóra meghatározta egész hátralévő életemet.” Egy évvel később eljegyzik egymást. A fiatal lány három évvel később, 1797-ben meghal. Friedrich ettől kezdve teljesen a munkájának szenteli magát: Tisztviselőként dolgozik a sókitermelésben, majd a Szászországban lévő Freiberg városába költözik, és beiratkozik az ottani híres Bányamérnök Akadémiára.

Munkája és tanulmányai mellett Novalis megszakítás nélkül ír. Kapcsolatban áll a legjelentősebb német költőkkel és gondolkodókkal. Schillert is meglátogatja, s annak egyik összeroppanása alkalmával több éjszakán keresztül ápolja őt. Novalis mélységesen csodálja a költőt. Goethe is ismeretségi köréhez tartozik. Költőtársairól egy alkalommal így nyilatkozott: „Schiller a keveseknek ír, Goethe sokaknak.” Más romantikus szerzőkkel is baráti viszonyban van, mint például a Schlegel fivérekkel és Ludwig Tieck-kel.

Műve mindenekelőtt töredékekből áll, melyek a művészet és a vallás szinte valamennyi területére vonatkozó gazdag eszmekincset tartalmaznak. A tudományhoz is a maga sajátos módján közeledik. A töredék-formát valójában teljesen tudatosan választotta: „Minden egy vetőmag” – hangoztatta.

Novalis nagy tisztelője volt Jakob Böhmének, és ismerte J.V. Andreae „Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője” című művét is. Mind a „Ha nem számok és alakzatok” című költeményében, mind pedig a „Heinrich von Ofterdingen” című regényében találkozhatunk a hermetikus alkímia szempontjaival, melyek egészen egyéni fényt vetnek a szellemről és természetről alkotott, s a romantika korára olyannyira jellemző felfogására.

Ha minden teremtménynek titkát

Többé nem számok és alakzatok nyitják,

Ha kik dalolnak, vagy adják a csókokat,

Tudásban lehagyják a nagytudósokat,

Ha a világ a szabad létbe,

Majd önmagába visszatérne,

Ha aztán az árnyak és a fények

Újra igaz ragyogásban egybekélnek,

És verset olvasva meg mesét

Felismerjük a történelem valódi menetét,

Akkor majd egyetlen titkos szótól

Az egész zavaros lét meghátrálva bókol.

 

[A mű keletkezésének feltehető időpontja 1800-1801]¹

 

E sorokat német nyelvterületen egészen bizonyosan Novalis legismertebb költeményei között tartják számon. Ezen kívül a szellem és a természet közötti viszony, XVIII. század végére jellemző, romantikus értelmezésére is példaként szolgálnak.

A verset azonban még napjainkban is, gyakran túlságosan romantikusnak értelmezik, mivel Novalis „Heinrich von Ofterdingen” című regényével való kapcsolatát, és ezzel együtt annak hermetikus hátterét, a legtöbb esetben figyelmen kívül hagyják. Hosszú ideig az a torz nézet uralkodott, amely a költőt életidegen, álmodozó és melankolikus fiatalembernek tűntette fel. A vers első sorai számos olvasóban (tudósokban is!) azt a téves képzetet keltették, hogy Novalis számára ellenszenves volt az olyan gondolkodás, melyben a matematika és a geometria szerepet játszott. Pedig pontosan az ellenkezőjéről volt szó! Maga Novalis hangoztatta, hogy „A legmagasabb szintű élet: matematika.”²

Minden tudását latba vetve, kora tudományának szintjén eleget tett hivatásbeli és társadalmi kötelezettségeinek, bányamérnökként és geológusként, valamint a közigazgatásban dolgozó jogászként is. Úttörő irodalmi munkáját mintegy mellékesen végezte. Olyan ember volt tehát, aki mindkét lábával a valóságban állt, és emellett magasfokú szellemiséggel átitatott életet élt.

A költemény sorai ezt a spiritualitást tükrözik. Novalis költői nyelven fejezi ki azt az öt feltételt, amelyeknek teljesülniük kell, ha a felfordult, zavaros világ ismét vissza akarja nyerni valódi tisztaságát – azért, hogy megváltasson. Mit mondanak nekünk a vers sorai?

 

Az első feltétel

„Ha minden teremtménynek titkát

többé nem számok s alakzatok nyitják…”

A „Heinrich von Ofterdingen” című regényében egészen más összefüggésben említi a „számokat és alakzatokat”. Ott ezek Klingsohr meséjének úgynevezett „írnokára” utalnak. Amit ő ír, legtöbbször nem állja ki a bölcsesség próbáját. Csak egy halom szám és geometriai alakzat marad meg belőlük, „melyeket nagy szorgalommal zsinórra fűz, és ékszerként aggat sovány nyaka kör锳

Ez az írnok egy józan, minden fantáziát nélkülöző, pedáns figura. Alakjában Novalis azon személyek karikatúráját tárja elénk, akiket napjainkban technokratáknak (műszaki értelmiségnek) neveznénk. Az írnok fanatikusan a hasznosság elvét helyezi előtérbe. Számára a hasznosság képezi „minden teremtmény titkát”. Érthető, hogy Novalis az ember rendeltetésének ilyen jellegű felfogását a legcsekélyebb mértékben sem tartja megváltónak.

 

A második feltétel

„Ha kik dalolnak, vagy adják a csókokat,

bölcsességben elhagyják a nagytudósokat…”

Novalis számára a pedáns írnoknál, és a nagy tudósoknál szimpatikusabbak azok, akik „dalolnak vagy adják a csókokat”. Az általában főiskolákon található, mások által tanultnak tartott embereket ironikusan nagytudósoknak nevezi, mert hiszen legtöbbször ők a hibás rend, a világ torz lényének pillérei. Bölcsnek képzelik magukat, ismereteik azonban a valóságban holt tudást képeznek. A dalnokoknak (tehát költőknek) és a szeretőknek, akik odaadással teszik, amit tesznek, osztályrészül jut a magasabb szintű tudás – az, ami valóban lényeges. Novalis felfogása értelmében, a művészekben és a szeretőkben az a közös, hogy egész személyiségükben teremtő módon képesek megnyilvánulni. A költészet és a szerelem Novalis művében központi értéket képvisel. „A szeretet – állította – a világtörténelem végcélja – az univerzum unum-ja”.⁴ Ez az, ami kozmikus vonzerőként az egész világegyetemet a maga végtelenül sokrétű megnyilvánulásaiban összetartja, és minden elválasztottat újra egyesít. „Isten a szeretet. A szeretet a legmagasabb rendű valóság – az ős-ok.”⁵ Az ős-ok és a végcél, az Alfa és az Omega. Ez ismerősen hangzik füleinknek. Feltehetjük azonban a kérdést, hogy mit jelent itt konkrétan a szeretet, és vajon minden az „érzelmekben” merül-e ki csupán?

„Nem” – kiáltja nekünk Novalis: „A szeretet elmélete a legnagyobb tudomány”⁶, amely az egyetemes Éroszról szóló tanításként a magasabb szintű gondolkodási képesség által válik elérhetővé, filozófiai erőfeszítéseket igényel, és akár még természettudományosan is megvizsgálható.

 

A harmadik feltétel

„Ha a világ a szabad létbe,

majd önmagába visszatérne…”

Rejtélyes sorok ezek. Novalis ezen a helyen nyilvánvalóan két világ létezésének elképzelésével játszadozik. A sorokat kiegészíthetnénk: Ha a (zavaros, éretlen) világ a szabad létbe, majd (valódi, mert igaz) önmagába visszatérne… Hogyan lehetséges ez? Hogyan térhet vissza a zavaros világ a valódi világba?

A költemény összefüggésében egy változási folyamatot ábrázol, az „Aranykorba” való visszatérést. Ez a visszatérés azonban nem „visszafordulást” jelent, hanem újra elnyerésnek, helyreállításnak értelmezhető. Hogyan alakul át azonban egy zavaros világ? Mik a mozgató erők, és ki a cselekvő alany?

 

A negyedik feltétel

„Ha aztán az árnyak és a fények

újra igaz ragyogásban egybekélnek…”

A világ megosztott állapota a fény és árnyék elválasztottságában is megnyilvánul. Mindkettőnek újra egyesülnie kell, hogy a természetet egy másik, akkor már „valóságos” ragyogásba emeljék. E ragyogásra mintát keresve a geológus Hardenberg a kristályt hozza fel példaként. „Heinrich von Ofterdingen” című regényében a kristályokról a következő mondatot olvashatjuk: „Azok képezik az átlátszó természetet.”⁷ A „kristálytiszta” kifejezés még mai nyelvünkben is egy pozitív értékelés. Az ékkövek másrészt a kristályok legértékesebb példányai, az alábbiakban pedig megfigyelhetjük majd, hogy a regényben milyen központi helyet foglal el egy kristály, pontosabban egy karbunkulus.

Az „igaz ragyogás” egy romantikus kulcskifejezés, és egy olyan állapotra vonatkozik, melyben minden elválasztottság megszűnik.⁸

 

Az ötödik feltétel

„És verset olvasva meg mesét,

felismerjük a történelem valódi menetét…”

Ha elmélyülünk „a versek és mesék” élvezetében, megélhetjük minden elválasztottság megszűnését, melyeket ellentéteket használó gondolkodásunk szuggerál nekünk. Ennél a pontnál Novalis mágikus idealizmusának középpontjában találjuk magunkat. Az író a mesékkel és költeményekkel a mágikusnak az uralmát szemlélteti a világban, amely a racionális gondolkodás számára még rejtett. A valóságot a mágikus kozmosz képezi. Novalis ezért fel akarja oldani a varázslat alól a felfordult világot, nem pedig elvarázsolni azt, ahogyan gyakran feltételezik.

Bátorít bennünket: Ha a világot mese- és mítoszvilágként kezeljük, akkor annak valóságos rendszere magától láthatóvá válik.⁹ Ez egészen bizonyosan nem egy homályos mágiára való felszólítást jelent. Novalis ugyanis költő, és az ősi alkímiai transzfigurációt, az átalakulás művészetét fordítja le teremtő nyelvre. A „teremtő ige” ezen erejének, melyről a János-evangélium első sorai is tanúskodnak, a „zavaros lét” nem tud ellenállni.¹⁰

 

A metamorfózis

„Akkor majd egyetlen titkos szótól

az egész zavaros lét meghátrálva hódol.”

Amennyiben valamennyi „ha” megvalósult, vagyis minden feltétel beteljesült, akkor a romlott, tévelygő világ éretté válik. Eltűnik és feloldódik, éppen úgy, miként a hermetikus-alkímiai folyamatban a nemtelen anyagok feloldódnak, és „arannyá” válnak. Az alkímiában a bölcsek köve tölti be a katalizátor szerepét. A költeményben kő helyett egy titkos szóról olvashatunk. E szó azonban nyilvánvalóan oly hatalmas mágikus képességű, mint a bölcsek köve.

Ahogyan a hermetikus alkímiában az adeptust (beavatottat) először egy többfokozatú, titokzatos folyamatnak kell felkészítenie a bölcsek kövének elnyerésére, ugyanúgy Novalis versében is először utópisztikusnak tetsző, meseszerű költői viszonyoknak kell megérlelődniük, mielőtt a titkos szó a világban felcsendülhetne.

Ismerjük a titkos szavak gazdag hagyományait, a szövegek és jelenségek kibogozásához szükséges megfejtő kódokat. Az ősi Gnózis mágikus hangzású rítusokként alkalmazta azokat. Honnan is származhatna a versben említett titkos szó?

 

A tűzvörös karbunkuluskő

A „Heinrich von Ofterdingen” című regény harmadik fejezetében az úgynevezett Atlantisz-mese hangzik el. Nevét cselekményének helyéről, Atlantisz csodás szigetéről kapta. Ebben a mesében egy tűzvörös karbunkulus meghatározó szerepet tölt be. A király leánya elveszíti a követ, egy erdőt járó ifjú pedig megtalálja. A karbunkulusba titkos írással, „rejtélyes jelekkel” egy titokzatos szót véstek. A kő teljesen a hatalmába keríti a fiatalembert, aki azt nézegeti „majdnem egész éjjel, és a reggel közeledtével ellenállhatatlan vágyat érez arra”, hogy költeménybe foglalja a hercegnő iránt érzett szeretetét kifejező gondolatait és érzéseit, és a kővel együtt a következő találkozásuk alkalmával átnyújtsa neki.

A fiatalember és a király leánya a kő által találnak egymásra. Nemcsak a két szerető változik meg, akik egy szent menyegzővel egyesülnek, hanem maga a király és az egész birodalom is visszatér a „valódi világba”: „Megállíthatatlanul hullottak az örömkönnyek. A költők dalra fakadtak, az est pedig szent előestévé lett az egész országban, melynek élete attól fogva csodálatos ünneppé változott.”¹¹ Tehát a karbunkulus által hordozott titokzatos szóból indul ki az egész világ átalakulása. Azoknak pedig, akik „dalolnak és adják a csókokat”, nélkülözhetetlen közvetítő szerepük van ebben a folyamatban.

A karbunkulus itt az alkímiai „bölcsek kövének” funkcióját tölti be. A regény második részének tervezetében Novalis többek között egy karbunkulus kereséséről is említést tesz, melynek hiánya miatt a császár koronáján egy foglalat üresen árválkodik.¹²

Ezzel a leghatalmasabb értéket képviselő, szikraként ragyogó drágakővel, mint természeti képpel ábrázolja Novalis az örököt, a szívben rejlő fény- vagy szellemszikra atomot. A karbunkulus „az éj homályában ragyog, és egy magasabb szintű érzékek fölötti fényt áraszt magából… Annak, aki birtokolja, feltárulnak a világ titkai.”¹³ „A kő nem külsődleges tárgy, hanem a valóság szimbólumával, egy minden emberben szunnyadó képesség lehetőségére utal”, létrehozza „a földi én és a mennyei-én egymáshoz való közeledését.”¹⁴ Ebből a hordozóból indul ki a titkos szó, melytől „az egész zavaros lét” menekül.

 

A természet megváltása

A természetet és a szellemet Novalis nem dualisztikusan értelmezi, mégis két világ létezéséről beszél. Arra, hogy szellem és természet milyen egységben olvadhat össze, Novalis számára mindenekelőtt a szeretet és barátság szolgáltat példát, már amennyire azok egocentrikus hajlamait kordában tartják. Másfajta alkotó tevékenység, és műalkotásokkal való foglalatoskodás is vezethet olyan tapasztalatokhoz, amelyek túlmutatnak a „zavaros lét” realitásain. A természet a maga egységében képes az alakulásra és a megváltásra, várakozik az önmagát megszabadító emberre, aki elindul az „Aranykor” felé.

A valódi megváltáshoz azonban többre van szükség, mint önzetlen szeretetre, barátságra és teremtő hatékonyságra. Novalis többek között ezeket is mondja: A kreativitás (az önmegvalósítás értelmében) nem minden, és nem is tehet meg mindent. Vándorlásunk folyamán szükségünk van a másik oldalról érkező segítségre is: egy titkos szóra, egy jelre, melynek hiányában az Opus Magnum nem teljesedhet be. Ez a titkos jel „karbunkulusként” rejlik az emberben, aki azért vándorol a világban, hogy a kőre újra rátaláljon. Ha meg tudja fejteni annak titkos jeleit, akkor a lélek megváltozhat, mennyeivé válhat. Végül pedig az egész birodalom átalakulhat. A régi alkimistákhoz – Paracelsushoz és Jakob Böhmehez – hasonlóan, nekünk is türelmesen, valódi alázattal és odaadással kell kivárnunk ezt az átalakulást.

A Heinrich von Ofterdingen egy optimális formában megírt fejlődésregény. A művet Novalis válasznak szánta Goethe „Wilhelm Meister” ciklusára, melyet száraznak és polgárinak tartott. A történet a középkorban játszódik. A főszereplővel abban a pillanatban találkozunk, amint éppen egy idegenhez beszél. A beszélgetésben elhangzott dolgok később tovább forognak Heinrich gondolataiban, és egy álmatlan éjszakán rádöbben, hogy valóban tudni akar. Amikor végre elalszik, minden célok céljaként egy kék virág jelenik meg előtte, melynek szirmai egy leány arcát keretezik. Ezt követően Heinrich, anyjával együtt elutazik. Eisenachból a bajorországi Augsburgba utaznak, ahol Heinrich nagyapja él. Heinrich egy Parszifál alak, gátlásos, szerény, a jó és igaz dolgok könnyen lángra lobbantják, ugyanakkor pedig nagymértékben befolyásolható. Roppant érzékeny és nyitott a szépség bármely szinten való megnyilvánulására. Szereti a művészetet, mindenekelőtt a költészetet. Élénk fantáziája és képzelőereje miatt minden dolgot csodaként él meg.

Kalandok sora és számtalan találkozás váltakozik a regény lapjain. Útja folyamán Heinrich kereskedőkkel köt ismeretséget, majd egy remetével, aki ugyanakkor filozófus is, egy bányamunkással és egy közel-keleti leánnyal. Nagyapja városában, Augsburgban, a költő Klingsohr beavatja a fiatalembert a költészet csodálatos szépségeibe és titkaiba. Heinrich elmerül a tömérdek szépségben, és heves szerelemre gyúl Klingsohr lánya, Mathilde iránt. A regény első része Klingsohr hosszú, allegorikus beszédével zárul, melyben a költő néhány vonallal vázolja Heinrich és Mathilde életét.

A második rész megírására soha nem került sor. A műnek Mathilde halálával és Heinrich e fölött érzett kétségbeesésével – mely arra ösztönzi őt, hogy előkészítsen egy zarándokutat – kellett volna kezdődnie. A regény cselekményének „lassanként egy mesébe kellett volna átmennie” – írta Novalis. Szándékában állt „továbbmélyíteni az első rész témáit: az élet és halál egységét, a nőiséget és férfiasságot, valamint kelet és nyugat összehasonlítását.” Mindennek „a költészet apoteózisában” (megdicsőülésében) kellett volna kicsúcsosodnia, melyet az időközben kitanult költő akkor megírhatna.

A regényben sok változás fordul elő: Próza váltakozik a költészettel, az élénkségről mesék és párbeszédek gondoskodnak, a szemlélődő részletek pedig az elmélyült megfigyelést segítik elő.

„A legmeglepőbb előítélet az a vélemény, mely szerint az ember számára megtagadtatott annak a lehetősége, hogy tudatával, és érzékszerveitől függetlenül, önvalóján kívül lehessen. Az ember bármelyik pillanatba lehet érzékek fölötti lény. E nélkül nem lehetne világpolgár, csupán állat. Embernek lenni éppen annyit jelent, mint maga a világegyetem. Az embernek nincsenek korlátai. Egyidejűleg kell valami határozottnak és határozatlannak lennie. A tökéletes embernek mintegy több helyen és több emberben kell egyszerre élnie. Folyamatosan széles társadalmi környezetnek és számos eseménynek kell a rendelkezésére állnia. Ekkor fejlődik ki a szellem valódi, határtalan jelenléte, mely által az ember valóban világpolgárrá válik.”¹⁵

—

¹ Herbert Uerlings: „Novalis”, Reclam Kiadó, Stuttgart, 1998. 118. old.

² Florian Roder: „Az ember emberré válása” Stuttgart, Berlin, 1997. 654. old.

³ Novalis: „Heinrich von Ofterdingen”, Reclam Kiadó Stuttgart, 1987. 126. old.

⁴ Lásd 2, 318. old.

⁵ Dennis F. Mahoney: „A természet poetizálása Novalisnál”, Bonn, 1980, 14. old.

⁶ ugyanott

⁷ lásd 3, 109. old.

⁸ lásd 1, 122. old.

⁹ Hermann Kurzke: „Novalis”, C. H. Beck, München, 2001, 17. old.

¹⁰ Az ige hatalmához, összehasonlítás a János-evangéliummal

¹¹ lásd 3, 49. old.

¹² lásd 3, 193. old.

¹³ lásd 2, 549. old.

¹⁴ lásd 2 536, 542. old.

¹⁵ Novalis: „A kék virág”, Reclam Kiadó, Stuttgart, 1987.

A nagy dob titka

 

Akit érdekel a zene, és tanulmányozza a koncertprogramokat, talán észrevehette, hogy az utóbbi időben mind gyakrabban lépnek fel japán Taiko-dobzenekarok Nyugat-Európában. A Taiko-dobolás művészete Japánban évszázados hagyományokra tekint vissza, azonban semmi köze sincs a tánczenéhez, hanem önálló művészeti forma. A régi időkben az ősöket Taiko dobokkal hívták fel, a települések határait pedig a középső téren elhelyezett, nagy dobbal jelölték ki. Ameddig a nagy dob elhallatszott, addig ért a falu határa.

 

Számunkra mindez igen távoli és nagyon régi. Ezért tűnődünk el azon, hogy akkor miért éppen ez a művészet az, amely akkora visszhangra talál Nyugat-Európában. Mi nyűgözi le ebben annyira a hallgatót?

 

Hatalmas átmérőjű dob

A Taiko dobok testét japán erdei fenyő fajtákból készítik, és marhabőrt feszítenek rájuk. Többféle méretük és típusuk van. Minden dobnak megvan a saját neve. A legnagyobbak akár 3,7 méter átmérőjűek is lehetnek, és 1,2 tonnát is nyomhatnak. Úgy állítják őket az állványra, hogy a dob hártyája előre mutasson, mint egy napkorong. A dobos bizonyos tartást vesz fel, amely leginkább egy fára emlékeztet. A lábak távol egymástól, behajlítva úgy festenek, mint egy fa gyökerei, melyek stabilan a Földben állnak. A felsőtestet és a fejet egyenesen és mozdulatlanul tartják, miközben a kezeket vállból úgy mozgatják, ahogyan egy vihar tépi egy hatalmas fa ágait. Szinte az a benyomásunk, mintha a dobos hallhatóvá tenné egy láthatatlan vihar hangjait, egy erőt, amely ritmusát éppen rajta keresztül adja át a dobnak – az anyagnak.

A dobos, mielőtt elkezd játszani, meditatív csendben és összpontosítva a nagydob elé térdel. Majd hirtelen felemelkedik, és egyszerű faütőkkel dobolni kezd. Teljes erejével üt, minden gátlás nélkül – vagyis nem tartózkodóan – mégis teljesen kontrolláltan és összpontosítva.

Az alapritmust a nagydobon játszó művész adja meg. Ő a dobcsoport „mestere”, aki minden darabot egyetlen, hatalmas ütéssel nyit meg. A nagydob mély, hihetetlenül erőteljes hangokat hoz elő, melyek a csontokig hatolnak. A többi dobos különböző, gyorsabb ritmusokkal egészíti ki ezt, s így épülnek fel a művészi és nagyon különböző hangzásminták, melyekhez néha egy bambuszfurulya hangja is társul.

A dobcsoport tagjai, kb. 6-12 művész, 100 %-os összhangban vannak, és mintha csak egyetlen ütővel vernék a hangszereket. A dobdarabok tartalma gyakran a természetre vonatkozik. Például a csillagos ég szépségét, és annak mozgásait írják le. Egy ilyen koncert, mindent egybevetve, az erre fogékony hallgató számára minden szempontból rendkívüli akusztikus és vizuális élményt is nyújt, amely valamiképpen legbelül megérinti, és még sokáig hat rá. Miért van ez? Mi a nagydob titka?

 

A fényistennő megváltása

A japán hagyományban egy legenda kapcsolódik a nagydobhoz, amely a napistennő, Aratura történetéről szól, aki a Földnek világosságot és meleget adományozott, és így minden életet lehetővé tett. Volt azonban egy fivére, aki sötét és gonosz volt, és idővel egyre gonoszabbá és borzalmasabbá vált. Ez annyira elkeserítette a napistennőt, hogy visszavonult a földfelszínről, és bánatában a föld mélyén egy sötét barlangba rejtőzött. Az emberek erre szomorúak, betegek és gyengék lettek, mivel nem volt már a világosság és meleg, az istennő testvérét pedig megbánás fogta el. Hogy visszahívják a napistennőt, barlangja bejárata elé odaállítottak egy nagydobot, amit addig vertek, míg az emberek örömtől telve nevetni, és annak ritmusában táncolni nem kezdtek, és az istennő ki nem jött a barlangból. Így újra világosság lett a Földön, az emberek pedig kigyógyultak bajaikból és gyengeségükből.

 

Istenek és emberek

De nem csak a japán világban találkozunk a dobbal, mint hatalmas jelképpel. Ellenkezőleg, mindenütt jelen van a szent iratok hagyományaiban, és minden kontinens legendáiban. Azok az erős képek, melyekkel a dob mindenkor kapcsolatban állt, kozmikus és mikrokozmikus dimenziókkal is rendelkeznek – ezért ugyanúgy vonatkoznak az istenek világára, mint az emberek belső világára. Igen, valami titokzatos módon a dob mintha összekötné e két világot.

 

Villám és mennydörgés

A nagydob hangja olyan, mint vihar közben a mennydörgés. A villám becsapását mennydörgés követi. Ez az anyag hangja a földi légkörben, amely a hatalmas érintésre az elektromos tűz kisülésével felel.

Az anyagba inkarnált embernek is van légköre – egy mikrokozmosza -, amely auraként veszi körül. Számára a nagydob hangja az anyagban elveszett istengyermek hangja, aki a szellem elektromos tüzének érintésére reagál. Ha a dob tisztán hangolt, akkor a mélyből, melyhez hatalmas testével kapcsolódik, minden erejével a fent világossága után kiált. A nagydobnál álló dobos – az ember – mindenét odaadja, hogy létrehozza ezt a hangot. Egy ilyen hívást nem lehet nem hallani, és mindig érkezik rá válasz.

 

Az apokalipszis hét villámcsapása

János apokalipszisében az utolsó – a hetedik – trombitaszó fázisát hét mennydörgés jelenti be. A villámcsapások kozmológiai jelenségek voltak, amiket az akkori emberek, mint isteni jeleket értelmeztek. Catharose de Petri „Az élő Ige” című könyvében rámutat, hogy ez a hét villámcsapás a hét sugár tudományára vonatkozik.

Ezek a villámcsapások az ember Hétszellem általi megérintésére utalnak, amely a további alakulás előhírnöke. A szellem hét sugara a mikrokozmosz légkörében felhívja ezt a hét mennydörgést. A mikrokozmosz egének nagy dobjára mért hét ütés jelenti be az utolsó trombitaszó végső fázisát, melyek a mikrokozmoszban lezajló tudati folyamat jelképei.

 

A figyelmeztető isteni dob

Egy XII. századi buddhista tankönyv beszámol az „Istenek dobjáról”, Buddha megvilágosult tevékenységének képéről. Ez a rész értelemszerűen a következőképpen szól: A tökéletes győzelem palotájában felhangzik az isteni dob, a Dharma-dob, melynek neve: „Emlékezés a nemes tan erejére”. Figyelmezteti a gondtalan isteneket, és hangjaival a négy pecsétre emlékezteti őket, Buddha tanításainak ismertetőjeleire:

„Minden viszonylagos mulandó.

Minden jelenség mentes egy éntől.

Minden szenvedés, ami a dualitás szeplőjétől terhes.

A szenvedéstől megszabadulni: béke.”

 

Shiva dobja

Az indiai hagyományban a dob Shiva, a legfőbb isten egyik tulajdonsága. Shiva az az Isten, aki a jobbjában tartott dobbal a tüzet összeköti a Földdel – vagyis a szellemet az anyaggal. A dobolásával teremti és pusztítja el a világot. Amíg dobol, addig teremt, amint felhagy vele, kezdetét veszi az elmúlás.

A teremtés és rombolás hatalma a hétszellem első sugara tevékenységének felel meg. A dob hangja az első sugárnak egy tulajdonsága. A dob ugyanakkor az a hangszer is, amely szerkezetet biztosít az ősanyagnak, amely formálja az atomokat, és helyreállítja a világegyetem rendjét. Ez a Hétszellem hetedik sugara hatásának felel meg, amely az energia egysége, és így életenergiát adományoz. Nem véletlenül alkalmazzák a dobot az ázsiai térség vallásos szertartásainál, mint rituális, mágikus hangszert.

Ha a nagydob teremtő nézetben hat, akkor nemcsak szerkezetet, rendet és élő ritmust nyilvánít meg, hanem nagy öröm kifejezőeszköze is. A bibliai írásokban a dobokat Isten dicséretére használják!

 

A harci dob

A dob romboló nézete a nagy harci dob, vagy a rettenetes, lehúzó dobhangok, ahogyan például „A gyűrűk ura” című könyvben leírják. Amikor a történetben a társak, vándorlásuk legmélyebb pontján Mória barlangrendszerén – az anyagiság mélypontján, a sűrű anyag legyőzésének jelképén – haladnak át, a legmélyebb mélységekből hangzó, tompa dobszóval kergetik őket félelembe és ijedtségbe.* Az ilyen dobok egy messze letűnt fejlődési korban Lemúria hangszerei voltak, amelyekkel az akkori emberiséget belekényszerítették és hozzákötözték az anyaghoz.

 

A saját belső dob

Ezen kívül az emberi fülben is van egy dob, amely a körülöttünk lévő világ rezgéseit átviszi a lelkünkbe. A külső fül dobhártyáján át a rezgések a középfülbe jutnak, ahol a kalapács és üllő szervei belső dobként működnek, és a csigán keresztül az akusztikus ingereket idegimpulzusokká alakítják át. Hallásunk a fül dobja segítségével „teremti” tudatunk számára a világot, éspedig szó szerint, hiszen milyen szelektív módon jutnak is el egyes hangok vagy csengések a tudatunkig, mások pedig egyáltalán nem. Teljesen a hangulatunk váltakozására hangolva, vagyis arra, amivel foglalatoskodunk, a fülnek egészen különleges, nagyon is közvetlen kapcsolata van a lélekkel.

Ha azonban tudatunk belép a csendbe, akkor a lélek füle más irányba nyílik meg. Belső rezgés fejlődik ki, egy új hang. Meghalljuk „A csend hangját”. A szájhagyományban ezt néha úgy említik, mint egyfajta villámot. Így például J. S. Bach egyik koráljában azt éneklik:

„Ó örökkévalóság, te villám-ige, ó kard, mely átfúrja a lelket, ó kezdet és vég!”

Az isteni figyelmeztetés nagy dobja mindig felhangzik, akkor is, ha nem halljuk. Hangja tovább terjed minden idők végezetéig. Folyvást figyelmeztet minket, amíg a bennünk megszólaló hatalmas, hordozó hangot meg nem halljuk, és sugarai olyan teremtő lényekké nem transzfigurálnak minket, akik ismét részesülnek az eredeti mindenségtudatban.

 

* J.R.R. Tolkien „A gyűrűk ura”, I. kötet, 5. rész.