Pentagram 2005/6

Igazi önvalónk keresése

 

A hinduk titkos tanításában, az upanisádokban, a következő hasonlat olvasható: „A test a kocsi, a megismerés (buddhi) a kocsis, az önvaló (atman) a kocsi utasa, a gondolkodás (manasz) a gyeplő, az érzékek a paripák és az érzékek tárgyai az út, amely a célhoz vezet.” (Katha-upanisad)¹

 

E magas cél keresése és a hozzá vezető ösvény kitartást követel meg. Mi azonban nem vagyunk képesek minden további nélkül erre a célra összpontosítani. Gondolkodási tevékenységünk egy olyan biológiai életösztönnel van összekapcsolódva, amely az anyagi világ fogságában tart minket. Ez az állapot formálja tapasztalatainkat, megismerésünket, és határozza meg céljainkat.

Gondolkodásunk tehát, logikus módon, mulandó dolgokkal foglalkozik. Kedélyhullámzásaink és érzelmeink gyakran olyanok, mint a féktelen, szinte irányíthatatlan paripák, amelyek a földi világ jelenségei után rohannak, és azokat összekötik velünk. A lovak megfékezése érdekében azon fáradozunk, hogy ösztöneinket kiműveljük. Így egyre kifinomultabb képességekkel rendelkezünk, amelyekkel helytállunk az anyagi világ területén. De igazi önvalónk – amely mint egy kis fénycsíra a csomagok között zötykölődik valahol a kocsin – érintetlen marad az összes, mégoly kifinomult életmegnyilvánulástól is. Mindaddig, amíg életünk – tehát a természetes gondolkozásunk is – az anyagra irányul, addig kedélyhullámzásaink is ennek az életterületnek, az ellentétek világának határain belül maradnak. Így a fénycsíra impulzusai nem tudnak elérni minket.

 

Kísérelj meg a szemlélődésbe nyugalmat vinni

Nem tudunk megszabadulni az öröm és fájdalom körtáncától, amelybe az érzékeink rángatnak bele minket, és kezdetben nem ismerjük ennek célját sem. De egyáltalán nincs is célja! Nem arról van szó, hogy ebben a táncban elérjünk valamit, hanem hogy amennyire csak lehetséges, tudatosan megértsük, hogy egy másik életterülethez tartozunk. Ebből aztán kiformálódhat előttünk a cél! E lelkiállapotban egyszer megtapasztaljuk, hogy a világ, mellyel az érzékeink elámítanak minket, csupán álomkép. Ezt az álomképet a lidércfény módjára ide-oda bolyongó sóvárgás okozza, és emiatt már magában hordja a rákövetkező fájdalmat, a csalódás fájdalmát is. Ezek az álomképek nem mások, mint az életünket meghatározó törvényszerűségekről alkotott hamis elképzeléseink.

Ha ezeket az elképzeléseket feladjuk, és minden dolgot és viszonyt józanul szemlélünk és elfogadunk, akkor a megismerés határához érkezünk. De ha ezután feltesszük a kérdést, hogy a minket elkápráztató külső törvényszerűség tényleg létezik-e, akkor ez már az első lépés az anyagra irányuló gondolkodástól való megszabaduláshoz.

A bennünk rejlő fénycsíra ekkor egy eddig ismeretlen érzést, meghatározhatatlan sejtést és honvágyat keltett. Ha ezt a sejtést figyelmen kívül hagyjuk, akkor érzékeink az értelmünkkel együtt ismét hosszú kerülőutakra visznek, miközben pedig a fénycsíra impulzusai az elveszített belső élet megismeréséhez akarnak elvezetni minket! E szívből eredő felismeréstől függ az, hogy képesek vagyunk-e az anyag fölé emelni gondolkozásunkat. A megtisztított szív igaz megismeréshez vezet – olvassuk az upanisádokban.

A helyes megismeréssel megérthetjük végre az öröm és fájdalom körtáncában szerzett tapasztalatainkat. „Őselvünk” fényében nézve látszik, hogy mindezek a tapasztalatok szükségesek, de ugyanakkor kitérők voltak a valódi célhoz vezető úton. Megértett múltunk táptalajnak bizonyul az elveszített igazi önvalónk számára, amely végre kivirágozhat, mint a lótuszvirág a tó iszapjából.

 

Visnu lakóhelye

Akit eltölt az igazi megismerés és a belső tisztesség, és ezek lesznek a „kocsihajtói”, a tárgyilagos gondolkodást pedig mint gyeplőt használja, az eléri a legmagasabb helyet, Visnu magasztos lakóhelyét. Visnu az istenek istene, aki Lakshmival, a virágba borult lótusz istennőjével a kozmikus világkígyón nyugszik.² Lakshmi azt az isteni bölcsességsugárzást szimbolizálja, amely az érzéki jelenségek szintje fölé akar emelni, és ki akar vezetni minket az illúziók káoszából. Az indiai mítosz arról tudósít, hogy az istenek istene alszik, és a teremtésben minden folyamat, a világok keletkezése és elmúlása csak álomképeinek vég nélküli lánca. Visnu és Lakshmi egységet képeznek; ők együtt a világegyetem első és egyetlen tudatos lénye. Látszatvilágunk minden megnyilvánulása, állapota és kapcsolata mind csak ennek az egyetlen valóságnak az egységből kiesett sokszínű megfelelője.³

A régi életenergiák impulzusaikkal még sokféleképpen összezavarhatnak minket. Ez addig tart, amíg az élet új értelme akadálytalanul át nem tud hatolni hozzánk. A régi életminták, amikről talán azt gondoltuk, hogy már túlléptünk rajtuk, újra lekötik figyelmünket. Csak ha a mélyen gyökerező reagálási minták viharát egy új, tiszta energia lecsendesítette, akkor tudja életállapotunkat egy új rezgésminta megváltoztatni. Akkor az igazság lakóhelyre talált bennünk, de ezt a valóságot külső érzékeinkkel nem tudjuk megragadni.

Ha vágyakozásunk a valódi önvalóra irányul, akkor a külső érzékelések egyetlen belső, egyéni érzékké olvadhatnak össze. Ez a valódi megismerés. Érzékeinknek ekkor már az egyetlen életcélhoz kell igazodniuk. A felesleges holmikat kidobálják a kocsiból! A kocsis végre felismeri saját lényét. A paripákat más irányba terelik, hogy kövessék az isteni bölcsességsugárzás által mutatott utat. Egy ilyen emberről mondják:

„Nem lát, nem szagol, nem ízlel; nem beszél, nem hall, nem gondolkodik, nem érez, és nem ismer meg, mert semmi sincs, ami tőle különbözne. […] És mégis lát, mert a látás és ő egyek; és mégis hall, mert a hallás és ő egyek, […] és mégis érzékel, mert az érzékelés és ő egyek; és mégis megismer, mert a megismerés és ő azonosak.”⁴

Ez a valóság visszatükröződik egy megtisztult személyiségről, aki nincs többé alávetve az élet külső törvényszerűségei által keltett benyomásoknak. Ekkor az örök igazság tiszta tükröződése jön létre, egy sugárzás, amely fényével és szeretetével megragadja életterületünket.

„Ez a lét titka: magunkat, mint személyiségembereket olyan állapotba hozni, olyan életmódhoz vezetni, hogy a valódi, az egyetlen tükröződhessen általunk. […] Ekkor, sokak áldására, hatalmas fény árad szét e lét sötét zugaiban.”⁵

—

Irodalom:

1 Heinrich Zimmer: India filozófiája és vallása, Suhrkamp 1973.

2 Serge Golowin: Az emberiség nagy mítoszai

3 Ugyanott

4 Arthur Schult: A védák és upanisádok bölcsessége, Turm-Verlag 1986.

5 Jan van Rijckenborgh: A kínai Gnózis, 25. fejezet

Az út, melyet Hermész mutat

Jan van Rijckenborgh és a „Corpus Hermeticum”

A Lectorium Rosicrucianum alapítója a múlt század ötvenes éveiben számos konferencián ismertette Hermész tizenhat könyvét, melyek a „Tökéletes értekezéssel” vagy „Aszklépiosszal” (Teleios Logos) együtt a „Corpus Hermeticumot” alkotják.

 

Ezek a könyvek, melyek a hermetikus hagyományok alapjait képezik, akkoriban még teljesen ismeretlenek voltak a nagyközönség számára. Jan van Rijckenborgh érdeme volt, hogy e mű hatalmas és megszabadító értékeit felismerte, és rendkívül közérthetően és világosan elmagyarázta akkori tanulóinak.

A Corpus Hermeticum szövegei időszámításunk III. századában keletkeztek Egyiptomban, vagy pontosabban, az ismeretlen szerzők akkor rögzítették újra írásban őket. E szövegek egy sokkal nagyobb terjedelmű szöveggyűjtemény részét képezik, melyet Hermész Triszmegisztosz mitikus alakjának tulajdonítanak, aki feltehetőleg 3000 évvel Krisztus születése előtt élt. Az egyiptomiaknál ő volt a háromszor nagy Thot.

E szövegek vallási és filozófiai eredete valójában ugyanaz, mint a neoplatonizmusnak, Jézus Krisztus bölcsessége különböző értelmezéseinek és a „gnoszticizmushoz” tartozó legkülönfélébb tanításoknak. E szövegek közötti számtalan kapcsolat, valamint az a magától értetődő természetesség, mellyel ugyanazokat a témákat folytonosan érintik, arra utal, hogy e kor irodalmát egyetlen egészként is szemlélhetjük. Az írások mindegyike azokról a témákról szól, melyekre a korszak kereső emberisége megpróbált választ találni.

A jelenleg Corpus Hermeticum néven ismert szövegeket, a bizánci kornak (i. sz. 395-1453) nevezett történelmi és kulturális időszakban fűzték össze teljes művé. A rákövetkező ezer év során az iratok feledésbe merültek. Nyugat-Európában egészen 1460-ig nem ismerték az iratokat, amikor is egy kereskedők által megszerzett másolat Lorenzo de’ Medici tulajdonába került. A herceg azonnal megbízta Marsilio Ficinot, aki az éppen akkor megalapított Firenzei Akadémia munkatársa volt, hogy tevékenységét megszakítva (éppen Platón műveinek fordításával foglalkozott) haladéktalanul fordítsa latinra a Corpus Hermeticumot. A fordítás 1463-ban jelent meg, és az elkövetkező évszázadban legalább huszonkét alkalommal kellett újranyomtatni. A lefordított művet Nyugat-Európában is lelkesen fogadták.

A könyveket különböző csoportokba sorolták. Az első könyv (CH I), Pymander, a „lényeges dolgokról” írott kinyilatkoztatás, melyet Hermész azáltal élt át, hogy lelkületének Pymander által megjelent a szellemlélek, mint az egyetemes Szellem kifejeződése. A következő nyolc könyv (CH II-IX), az Egyetemes tanulmányok, rövid párbeszédeket, vagy szövegeket tartalmaz, melyek a hermetikus filozófia egyes alapvető kérdéseivel foglalkoznak. Ezt követi A kulcs (CH X), az Egyetemes tanulmányok lerövidített áttekintése. A következő négy könyv (CH XI-XIV) leginkább Hermész tanainak misztikus nézeteivel fogalakozik: A Szellem Hermészhez intézett beszéde, A mindenséget átjáró Szellem, A titkos beszéd a hegyen és Hermész Aszklépioszhoz intézett levele a mindenség lényét illetően. A teljes művet az Aforizmák zárják. Az Aszklépiosz levele Ammon királyhoz (CH XVI) valószínűleg hosszabb írások töredékeiből lett összeállítva.

„A tökéletes tanulmány”

A tökéletes tanulmányt vagy Aszklépioszt, 1505-ben fűzték a Corpus Hermeticumhoz. A mű korábbi eredetű, és nyugaton sem ment soha veszendőbe. Már a középkorban készült belőle latin nyelvű fordítás, amely feltételezések szerint Lucius Apuleius Madaurensis (i. sz. 124-170; Madaurus Numidiában, Észak-Afrikában van) tollából származik, akinek legfontosabb műve a Metamorphoseis (vagy Az arany szamár) volt. E mű tizenegyedik könyve a római világ Ízisz-kultuszának hozzánk valaha is eljutott legjobb leírását tartalmazza.

Augusztinusz számtalan olyan idézettel tarkította Isten városa című művét, melyek az Aszklépiosz régi latin nyelvű fordításából származtak, és a középkortól a reneszánszig még több másolata volt forgalomban. Sajnálatos módon az eredeti görög példány elveszett, habár különféle antik forrásokban még találkozhatunk belőle származó idézetekkel.

 

A hermetikus íratok jelentősége az európai kultúrában

A késő középkori Európa filozófiai gondolatvilágába és skolasztikus rendszerébe a Corpus Hermeticum bombaként csapódott be. A Krisztust követő első évszázadok folyamán az egyházatyák, akik a hermetikus irodalomból származó hosszú idézetekkel saját álláspontjaikat védték, meg voltak győződve róla, hogy Hermész Triszmegisztosz egy Mózes idejében élt bölcs volt. A reneszánsz korában szintén úgy gondolták, hogy a Corpus Hermeticumot a zsidó és görög gondolkodási irányzatok befolyásolták, mivel zsidó és görög eredetű töredékekre bukkantak bennük. Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy a Corpus Hermeticum az emberiség legősibb bölcseleti műve. A hermetikus filozófiát a legeredetibb bölcsesség-hagyományként tartották nyilván, egy szinten említve azt az Egyiptomiak bölcsességével, melyet Mózes 2. könyvében, valamint Platón Timaiosz című művében is dicsérő szavakkal említenek. Hermész tanítása így támogatta mindazokat a gondolkodókat, akik megkíséreltek kiszabadulni az arisztotelészi gondolkodásmód – a skolasztika – fojtogató szorításából, mely a lélek szabad fejlődését pusztulással fenyegette.

E műveket egyrészt lázas buzgalommal forgatták a kor olyan gondolkodói, mint például Patrizzi bíboros, aki 1593-ban Ferrarában egy átfogó új kiadásról gondoskodott, és annak a reményének adott kifejezést, hogy az iskolákból és kolostorokból ezek kiszorítják majd Aquinoi Tamás arisztotelészi teológiáját. Másrészről azonban egy olyan hermetikus, mint Giordano Bruno, nem menekülhetett az eretnekség vádja alól, és 1600-ban máglyahalált kellett halnia.

Hermész tanításai erős impulzust adtak abba az irányba is, hogy a „mágikus gondolkodásmódot” újra bevezessék Európában. Hiszen más fontos, asztrológiával és alkímiával foglalkozó írásokat, és mágikus szövegeket is Hermésznek tulajdonítottak. Azzal érveltek, hogy Hermész egy történelmi alak volt, akinek írásaiból az egyházatyák bátran idéztek, és ha ezen kívül bizonyítást nyerne, hogy a szövegek megegyeznek a legfontosabb egyházi tanításokkal, akkor a hermetikus tanokat minden további nélkül „igazságként”, vagyis tekintélyként lehetne elkönyvelni.

Az idő azonban még nem érett meg teljesen erre az igazságra. Sőt azt is állíthatnánk, hogy a XV. és XVI. század emberének fogékonysága a megmagyarázhatatlan dolgok iránt, és a megszabadító, hermetikus tanok iránti eredeti érzékenység végül több bajt szült, mint amennyi jót hozott. Ugyanis azonnal megjelentek a negatív reakciók is. Így történhetett meg, hogy a XVI. és XVII. században a reformáció és ellenreformáció idején, a kereszténység radikális újra-meghatározásánál, embereket égettek meg egy olyan gondolkodás miatt, ami két évszázaddal azelőtt a jámborság legmagasabb formáját képviselte.

A XVII. századtól kezdve a hermetikus iratok ismét veszendőbe mentek a nagyközönség számára. A felvilágosodás racionalistái és a merev protestantizmus a „babonaság” bélyegét nyomták rájuk. Egészen a huszadik század közepéig egyetlen akadémikus sem akarta megégetni a kezét ezekkel a „neoplatonista” vagy „egyházellenes hamisítványokkal”.

A hermetizmus azonban soha többé nem tűnt el. Hermész Triszmegisztosz, nyugaton való újra-felfedezése óta, évszázadokon keresztül szilárd pontot jelentett az alkímia, az asztrológia és a mágia sokat gyalázott útjain mindazoknak, akik egy megszabadító filozófiát kerestek. Jelenlétére Jakob Böhménél, valamint a rózsakeresztes és szabadkőműves hagyományokban, olyan emberek mutattak rá újra, mint H. P. Blavatsky és G. R. S. Mead.

 

Hermész megszabadító tanítása

A hermetikus tanokat valójában csak akkor lehet megérteni, ha azokat a szellem világában megszerzett tapasztalatok kifejeződésének tekintjük. Filozófiai magyarázatok és útmutatók ahhoz, hogy meglássuk az emberi lét kettősségét.

A Corpus Hermeticumban és a Tabula Smaragdinában kifejeződő szellemi szemléletet, életbőséget és igazságot Jan van Rijckenborgh Az egyiptomi ős-Gnózisnak nevezi. Bár a hermetikus szövegeket időszámításunk kezdetén – a hellenizmus korában – foglalták írásba, mégis messze visszavezetnek az egyiptomi történelembe. A megváltoztathatatlan igazságról szerzett tapasztalatokat ugyanis már az ősi Egyiptomban úgy ábrázolták, hogy azok később Európában meghatározták a szellemhez való közeledés módjait.

Hogyan kell tehát látnunk Hermész alakját? Hermész Triszmegisztosz (az istenek követe) vagy Thot (az írás istene és az igazság jegyzője) az isteni igazság felismerését, és a belátást – amely maga a Gnózis – képviseli. Annak az embernek a prototípusát testesítette meg, és testesíti meg ma is, aki megnyitja magát a két életterület egyetemes igazságának felismerése felé, mely szerint két, egymástól teljesen elkülönült életterület létezik: az anyagi emberek területe és a Szellem területe. Hermész az az ember, aki újra felismeri és megtalálja önmagában mind a két világot, és egy filozófia formájában elmagyarázza az embereknek.

Ezt az embertípust illeti meg a „háromszor nagy” elnevezés, mert az igazsághoz a szívével, a fejével és a kezeivel közeledik. Azon fáradozik, hogy azt vallássá, tudománnyá és művészetté transzformálja, alakítsa át, melyek megpróbálják a szellemet, Pymandert, újra feléleszteni az emberben. Ez az embertípus arra törekszik, hogy az eredeti szellem erejével legyőzze saját magát. Az igazságban új lénnyé válik, és másokat is megtanít arra, hogy bejárják ezt az utat. A középkor alkimistái számára Hermész Triszmegisztosz az igaz alkimistát testesítette meg, aki a természet ólmát a szellem aranyává változtatta.

 

Amint fenn, úgy lenn

A Tabula Smaragdinában, mint a hermetikus filozófia magjában megtalálható a kulcs ehhez az ősi alkímiai feladathoz. A kulcs így hangzik: „amint fenn, úgy lenn”. Ezt a megállapítást az embereknek szóló követelménynek kell értenünk: ami lent van – a saját útjait járó természetet – újra összhangba kell hozni a fentivel, a Szellemmel.

A természet és az ember világa kizökkent a menetéből. Már nem a Szellem harmóniájának és szépségének a megtestesítője. Egy alkímiai folyamat által, melynek során a természetes tudatállapot visszalép, az új, a Szellemre irányuló tudatállapot ismét életre kelhet. A Tabula Smaragdina úgy írja le ezt a folyamatot, mint azon törekvést, hogy a finomat a durvától elválasszuk.

 

A nagy életkérdések

Azáltal, hogy a Corpus Hermeticum tizenhét könyve felteszi azokat a nagy filozófiai kérdéseket, melyek Európát a kezdetektől fogva foglalkoztatják, fellobbantják az igazság felismerésének tüzét, a Gnózist. Milyen kapcsolatban áll egymással a Szellem és a természet, a lélek és az anyag? Megismerheti-e az ember Istent? Hogyan ismerheti meg? Mi a jó? Mi a gonosz? Létezik-e az ember számára halhatatlanság és megváltás? Hogyan lehet elérni azokat?

Ezek a kérdések Pymander és Hermész, valamint Hermész és Tát, ill. Aszklépiosz által lefolytatott dialógusokban vetődnek fel. A nevek nem személyekhez kötődnek, hanem az emberben lévő szellemi-, és lélekerőkre utalnak. A Szellemet kereső emberi lélek, Hermész, találkozik Pymanderrel, a Szellemmel, és megvilágosodik általa. Hermész, a megvilágosult lélek, bölcsességét továbbadja Tátnak és Aszklépiosznak, az ember új módon irányuló akaratának és értelmének.

 

„Az egyiptomi ős-Gnózis”

Jan van Rijckenborgh Az egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa az örök jelenben című művének első részében a Corpus Hermeticum első két könyvének (CH I és II) alapján az ember alapvető állapotát magyarázza meg, aki az időhöz kötött ugyan, mégis az örökkévalóság várományosa.

A második rész a 3-9. (CH III-IX) könyveken alapul, és a megszabadulás ösvényének feltételeit és fokozatait ábrázolja. Ennek előfeltétele, hogy az ember felismerje valóságos helyzetét: jelenlegi állapotában nem ismeri Istent. Az Istentől való elválasztottság megszüntetéséhez egy búcsú szükséges: ahhoz, hogy a Szellem erői táplálhassák, az embernek fel kell adnia a természeterők által meghatározott létét. Így szűnik meg a halál oka, az „ellenmozgás”, a szellem impulzusaival szembenálló élet, és az igazsággal való egyesülés révén elérhetővé válik a halhatatlanság.

A szerző ennek az útnak az akadályait Az egyiptomi ős-Gnózis III. kötetében tárgyalja, mely a Corpus Hermeticum 10-12. (CH X, XI, XII) könyvein alapul. Az akadályokat többek között az ember jóról és rosszról alkotott elképzelései alkotják, valamint a szüntelenül a saját érdekeire irányuló értelem következményei, melyek az egyént a politika, a társadalom, a kultúra és a vallás területeihez láncolják, végül pedig az a hajlama, hogy a Szellem világából megkapott erőkkel kizárólag a saját igényeit elégítse ki.

A negyedik kötet a 13-17. (CH XIII-XVII) könyveket foglalja magába, melyekben a megszabadulás útjának eredményeit ábrázolták. Az ember szíve és gondolkodása megtisztul az igazság, a Szent Szellem által. E tisztulás egyik eredményeként a karma törvényei elveszítik kényszerítő befolyásukat. Új tudatállapot és új gondolkodás alakul ki, amelyekkel az ember megtanulja megismerni az igazságot. Többé nem képeket alkot magának az igazságról, hanem teljes harmóniában él annak szerkezetével. Jan van Rijckenborgh magyarázataiban olyan elemeket is használ, melyeket a gnosztikus gondolkodásból, mint például Máni és a katárok gondolataiból vett. Ezen kívül szorosan kapcsolódik Jakob Böhme és Paracelsus gondolatvilágához is.

 

Hermész és a Gnózis

Nem meglepő, hogy a Nag-Hammadi leletek között hermetikus művek is találhatók. Mindkét rendszer virágkora ugyanarra az időszakra esik, és mindkettő középpontjában a „Gnózisban”, vagy „Nous”-ban való megszabadító részesülés áll. Különbség csak a kiindulópontot illetően áll fenn közöttük. A Gnózis – például a Pistis Sophia tudósítását véve alapul – az ember szempontjából indul ki, és a hangsúlyt a korlátolt, állandóan viszályt kereső gondolkodás keltette akadályra helyezi. A hermetizmus, Hermész vagy Pymander (Poimandres) személyében, a Gnózisból vagy Nousból indul ki. A két irányvonal azonban újra és újra találkozik ott, ahol az emberek törekvései a feléjük közeledő Szellemmel érintkeznek, például a Beszélgetés a nyolcadik vagy kilencedik szféráról című Nag-Hammadi értekezésben. A jelölt utolsó beavatási fokozatában átvonul a földi világ hét szféráján. Ezeket a hét bolygó jeleníti meg: azok képezik a korlátokat, melyeket az embernek le kell győznie, hogy azután a nyolcadik szférában szellem-lélek-emberré váljon.

Az egyiptomi ős-Gnózis negyedik kötetében így ír Jan van Rijckenborgh:

„Ezért érhet és ér el bennünket is az igazság, emiatt érkezik el hozzánk is a fejek, szívek és kezek munkája által, ha felkészülünk rá! Ahogyan a hazugság hierarchiája sugárzást bocsát ki, és keményen dolgozik az emberek megtévesztésén, úgy az igazság hierarchiájából is árad a sugárzás, és folyik a munka az emberiségért. Aki megnyitja magát az igazi hierarchia asztrális bőségének, az részesül is benne.

Mert az igazság nem csupán szóban és írásban jön el hozzánk, hanem már réges-régen jelen van az emberek által összpontosított és az emberek által az emberek rendelkezésére bocsátott asztrális érték formájában. […] A történelem sok olyan papkirályi emberről tud, aki az igazságot szóban, tettel és erő által közvetítette nekünk. […] A századok félresöpörték üzenetüket, annak tartalmát pedig az ellenség sok tekintetben meghamisította. […] De teljesen hasztalanul! Az igazság él. Elevenen létezik minden évszázadban, minden időkön át.” (2002-es magyar kiadás, 241. oldal)

Az ember, aki kihallgatta, mit mondanak a kövek

 

Sokan ismerik Angelus Silesius „A Kerubi Vándor” című könyvének alábbi sorait: „Megszülethet Krisztus ezerszer Betlehemben, mégis elveszel, ha benned nem.”

E szavak a belső felébredésre szólítják fel az embert. Arról a hatalmas kegyelemről szólnak, amely arra az emberre száll le, aki a benne rejlő Isteninek tudatára ébred.

 

A kegyelem azonban sohasem egyirányú. Mindig fáradozni és küzdeni kell érte. Ahhoz, hogy a kegyelem valóban saját, belső karácsonyünneppé váljon, ezt az ünnepet az annak megfelelő életvitellel kell előkészíteni.

Vannak olyanok, akiknél ez az előkészület mindenféle nehézség nélkül megtörténik. Mivel bizonyos egyensúlyban élnek, mindig meg tudják tenni a soron következő szükséges lépést. Mások élete ezzel szemben kétségbeesett küzdelemről tanúskodik. Rainer Maria Rilke, a német költő is erről beszél a francia festő, Cézanne munkásságáról szóló tanulmányában. Saját belső folyamatait ismerte fel művészkollégájának belső küzdelmében és tette fel ő is a kérdést:

„Hogyan jelenítsem meg a belső, élő valóságot?” és „Hogyan fejezzem ki ezt a mindent megváltoztató élettapasztalatot?” Rilke szerint a meg nem értett életfeladat kergette dühbe és kétségbeesésbe Cézanne-t. Írt arról is, milyen örömtelenül festett Cézanne. Minden egyes képe heves küzdelmet okozott neki amiatt, hogy nem sikerült vászonra rögzítenie azt, amit meg akart jeleníteni. Egyetlen munkája sem felelt meg belső igényének. „La réalisation”, vagyis a megvalósítás, a valóság volt az, amelyre Cézanne vágyott, amely az ábrázolt tárgyon keresztül oly intenzíven tűnik szembe, hogy kitörölhetetlen benyomást hagy maga után.

Rilke nagyon érzékletesen ábrázolja, hogyan tanulta meg Cézanne a valóságot szüntelenül növekvő tárgyilagossággal visszaadni, anélkül, hogy megítélte volna: „Mindinkább észreveszed, mily szükséges volt még magát a szeretetet is túlhaladni. Természetes, hogy minden dolgot szeretsz, amikor megteremted őket. Mikor azonban felismerhetővé teszed ezt, kevésbé jóra alkotod őket, aztán ítélkezel felettük. […] Olyankor az ember azt festi le, hogy ‘íme, ezt szeretem’ ahelyett, hogy az fejezné ki: ‘íme, ez ilyen’. Holott mindenkinek azt kellene – alapos megfigyeléssel – észrevennie és felismernie, hogy én szeretem-e. […] A szeretetnek ez a felemésztése a személytelen alkotás során, mellyel oly tiszta művek jönnek létre, talán senkinek sem sikerült olyan jól, mint az idős Cézanne-nak.”

Az ítélkezés elhagyása végül elvezetett a festő és festménye közötti minden különbség megszűnéséhez. Cézanne saját elmondása szerint arra törekedett, hogy „a táj általam fesse magát, és én az ő tudata legyek.”

Amint Rilke megértette ezt, neki is sikerült a belső megfordulás, melyet Cézanne festészetében felismert. Attól kezdve másképpen írta verseit, mint azelőtt, és az ekkor keletkezett műveit az Új Költemények (1907-1908) című kötetében adta ki. Azért voltak újak, mert többé már nem szubjektív fantáziája ihletésére hagyatkozott.

Ezt a fejlődést egy göröngyös úthoz hasonlíthatnánk. Hogy ezt az utat folytathassa, előbb a kövek és egyenetlenségek eltávolításával járhatóvá kellett tennie azt.

Rilke erről a munkáról beszél a „köveket kihallgató ember” legendájában.

Amikor Michelangelo – mert róla van szó – a durva követ kezeivel „megbolygatta”, és mindazt levéste róla, ami fölöslegként a nagy művet eltakarta, a kőből egy gyenge, suttogó hang szólalt meg:

„Michelangelo”, szólította Isten szorongva,

„ki van a kőben?”

Michelangelo fülét hegyezte,

s megremegett keze.

Aztán komoran válaszolta:

,,Te, Istenem, ki más.

De eljutni nem tudok hozzád.”

 

És akkor érezte Isten,

hogy ő maga is benne van a kőben,

mely szűk és félelmetes.

És az egész menny ez a kő,

melynek közepébe lett van zárva.

Bízott Michelangelo kezeiben,

melyek őt kiszabadítják majd.

Már hallotta, hogy közelednek,

de még csak igen messziről.

 

Michelangelo nekilátott, hogy kiszabadítsa Istent a kőből, amikor meghallotta a hangot: „Michelangelo, ki van tebenned?”

És a férfi, szűk kamrájában, arcát tenyerébe temetve, halkan válaszolta:

„Te, Istenem, ki más.”

A természetember és a szellemi ember

Z. W. Leene egyik beszéde alapján

 

Ha a bölcsesség lényegét meg akarjuk érteni, akkor alaposan el kell gondolkodnunk a természetben született ember és a szellemi ember jellemzőiről. A kettő közötti ellentmondást nem egyszerű megmagyarázni. A legtöbben azon a véleményen vannak, hogy egy természetember a földi dolgokba kapaszkodik, míg egy szellemi ember kizárólag a földöntúli és érzékfeletti dolgokkal foglalkozik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A természetembert az önérvényesítés teremtési törvénye vezeti, és ennek így is kell lennie, hiszen egyébként nem tudna létezni.

 

Max Heindel A rózsakeresztesek világnézete című írásában megmagyarázza, hogy önérvényesítésünk alapja a történelem előtti időkből származik, amikor az életet még a tiszta természetösztön határozta meg. Az ember a természet terméke volt, még nem rendelkezett tudattal, és ezért bűntelen volt, a bűntől mentes. Fennmaradásáért meg kellett küzdenie a hozzá hasonló lényekkel és a természettel is, mivel a természetösztön ezt parancsolta. Ez az életállapot azonban akkor is és ma is a szellemi világrend felépítésének alapját jelenti. A természethez tartozó embernek mindaddig nem lehet felróni a természetösztön érvényesítését, amíg nem szerez tudomást egy szellemi világrendről.

Amikor azonban az ember e világban egy magasabb életcél tudatára ébred, akkor a természet ösztönzése akadállyá válik számára, és ezért el kell távolítania. Az ilyen embert ekkor – valódi lényének megfelelően – arra hívják fel, hogy minden egocentrikus (én-központú) természeti ösztönét alakítsa át teocentrikus (isten-központú) szellemi ösztönzéssé. Ezt a folyamatot nevezték egykor „megtérésnek” vagy „megfordulásnak”. Ez a pont azonban sokak számára komoly tévedés forrásává válik. Amikor ugyanis az ember bensőjében felhangzik a magasabb életcél hívása, akkor alapvetően nem akar felhagyni önfenntartó törekvéseivel! Ahelyett, hogy a természet ösztönzését engedné feloldódni a szellemi ösztönzésben, saját természetösztönével fordul az érzékfeletti felé, és ezt kezdi csiszolgatni, finomítgatni, és ezt szeretné mindjobban ellátni energiával.

Ezért napjainkban már nem könnyű különbséget tenni egy természeti és egy szellemi ember között. Aki azonban úgy akarja magasabb szintre fejleszteni magát, hogy tudatosan a természetösztönből él, az valójában saját isteni magja ellen fordul. Ebben az esetben a felismerés nem válik megszabadítóvá, csupán én-központú észtevékenység lesz. A bölcsességhez vezető ajtó így visszavonhatatlanul bezárul, ami korunk jellemző sajátossága.

Az is felismerhető, hogy a valódi belátás egyelőre csak nagyon kevesekben születik meg. Ennek az az oka, hogy az embert, mint tömeget, szüntelenül foglalkoztatják. Az ember kétségbeesetten küzd a boldogságáért, vagyis, hogy a látszat-boldogságot megragadhassa. A természeti ember abból az elvből él, hogy „együnk, igyunk, mulassunk, holnap úgyis meghalunk!” Ha pedig más táplálékot keres magának, amely nem a ténylegesen magasabb, valódi táplálék, akkor akár hosszú évekig összetévesztheti pót-kielégüléseit a valódi boldogsággal, anélkül, hogy a szellemi dolgokra irányuló emberré válna. Ugyanaz a természetember marad, változatlanul híján minden valódi belátásnak. A látszatfelismerések okozta örömkiáltások és ujjongás így számára a lefelé vezető utat nyitja meg.

Hogyan juthatunk valódi belátáshoz? Biztos, hogy okkult praktikák gyakorlásával ezt nem érhetjük el. Okkult gyakorlatokkal csak torz képet alkothatunk arról, amit bensőnkben még nem birtokolunk, ezért így nem is érthetjük meg. Ezzel csupán veszélyes, fekete-mágikus tulajdonságokat alakíthatunk ki. Sajnos, mindez természetösztön, amelytől az igazi bölcsesség távol tartja magát. Pusztán természetösztön például az érzékeny emberek úgynevezett tisztánlátása is. Itt csupán arról van szó, hogy egy ilyen ember a megszokott világunk mellett még egy másik világot is birtokol, de ezzel kapcsolatban semmiféle megértéssel nem rendelkezik! Ennek a másik, finomanyagi világnak a nézegetése nem hozza meg a békét, hiszen ha az ember természetember marad, mindenfajta ilyen bámulgatás csak tévutakra vezetheti.

A lényeg abban áll, hogy erőteljesen vágyjunk egy új és helyes megértési képességre, olyan gondolkodási képességre, amely túlhaladja a régit. Ez azonban nem érhető el a régi gondolkodás erőltetésével. Mindenekelőtt azokat a dolgokat kell megértenünk, amik a jelenben állnak előttünk. Nem nyújthatjuk ki a kezünket olyasvalami után, ami meghaladja felfogóképességünket, mert minden ilyen törekvés csak tévútra vezet. És semmi különbséget nem jelent, hogy törekvéseink során az okkult tudást ragadjuk meg, vagy pedig anyagi kielégülést keresünk – mindig ugyanarról a táplálékról van szó! Az éhség ugyanúgy megmarad, mert hiányzik az igazság felismerése és a valódi bölcsesség.

Van azonban egy olyan Istennel való közösség is, amely a mennyeket jelenti mindazok számára, akik felismerik és megértik. Ehhez pedig csakis törekvésünk irányának megfordítása után közeledhetünk. Isten szellemét ekkor először önvádnak tapasztaljuk. Hibás cselekedeti és gondolati életünk minden percében érezzük ezt az ítéletet. Itt azután minden könyvből szerzett tudás és misztikus elmélkedés csődöt mond, mert ekkor valódi, természethez kötött énünket ismerjük fel! Ebből a szempontból Isten szelleme valóban ítéletet jelenthet a természeti ember számára.

Nagy különbség van azonban a betűkhöz ragaszkodó és a valóban szellemi ember között. Ezt a különbséget azonban csak akkor ismerhetjük fel, ha előfeltételként már birtokoljuk a belátást. A szellemi ember nem törekszik érzékfeletti fejlődésre. A szellemi ember nyugtalanított ember, aki tudja, hogy a természet nem örökölheti Isten birodalmát, noha a természet a szelleminek a szolgája. Az őszintén küzdő szellemi ember ismeri a Szellem isteni megnyilvánulását; a Szellem személyes vonatkozása csupán mellékes dolog számára. Az ilyen embert nem a saját akarata mozgatja, hanem az abszolút akarat. Ezért gondolkodása átlépi anyagi létezésének határait. Másképpen fogalmazva: egy valóban szellemi embert sohasem ejthet foglyul egy bizonyos vélemény, amely ketrecként zárja körül. Az ilyen ember már látta az igazságot és meg is vizsgálta azt! Egyszerűen lehetetlen, hogy a természet ösztönzését összetévessze az isteni-szellemivel. A természet ösztönzése ugyanis mindig egy véleményhez való kötődést eredményez.

A valóban szellemi ember, akit itt most a „megfordult embernek” szeretnénk nevezni, nem egy bizonyos szervezet, csoport vagy vallás előírásainak megfelelő életmódot folytat, hanem belekezd a belátása előtt tornyosuló akadályok felszámolásába. Nem kezd kutatómunkába egy-egy szellemi probléma területén, hanem figyelmét a saját problémáira irányítja. Így képessé válik arra, hogy saját magát kijavítsa. Minél több akadályt fedez fel, annál több akadályt fog eltávolítani. Minél több akadályt rámol el az útból, annál nyitottabbá válik az isteni-szellemi impulzusok számára. Így vágyakozik a belátásra, és meg is kapja a belátást. A bölcsességnek ez az áramlata egyre erősödik, abban a mértékben, ahogy saját maga kijavításán dolgozik. A bölcsesség áramlata egyre szélesíti belátását, és lépést tart a belső tisztulásra vonatkozó törekvésével. Itt nem a legmagasabbra való törekvésről van szó, hanem arról a munkáról, amely a legalacsonyabbat nemes jellegűvé változtatja.

Aki ismeri ezt az utat, az tudja, hogy részesül a belátásban. De akár ezer évig is vágyakozhatnánk a belátásra, ha megfeledkeznénk a belső fejlődés útjáról, erről az egyszerű útról, akkor mindhiába vágyakoznánk! Ha továbbra is csupán a természeti ember fenntartásával törődünk, akkor az eredmény csak megkötöttség lesz. Ha azonban alkalmazzuk a szellemi nézetet az idő világában, akkor egészen biztos a győzelmünk!

A szellemi ember útja visszavonhatatlanul elvezet Krisztushoz, a világ legyőzőjéhez, a „Bölcsesség Urához”. Krisztus az az ösztönző erő, aki a szellemi embert előre sürgeti a tapasztalatok útján. Csakis mi, saját magunk vagyunk arra képesek, hogy kielégítsük a bölcsesség utáni vágyakozásunkat, erre senki más nem képes, még egy olyan ember sem, aki magát a bölcsességet birtokolja. És ha a Krisztus bölcsességét akár újabb 2000 éven át írásba foglalnák is, ha dalokban megénekelnék is, ha erővel és jámborsággal hirdetnék is, mindez csak arra lenne jó, hogy elvezessen a forráshoz, amelyből mindenkinek saját magának kell innia – a primitív embernek ugyanúgy, mint a szentnek.

Ha megvalósítottunk önmagunkban a belátást és a bölcsességet, akkor mindennek tudatában vagyunk, és ösztönzést érzünk arra, hogy szellemi örömünkben másokat is részesítsünk. De soha ne felejtkezzünk el arról, hogy a természet ösztönzése is létezik – és hogy a természet ösztönzése a legtöbb esetben erősebb a Szellem sürgetésénél!

Azt is meg kell vizsgálnunk, hogy a minket előre sürgető szellem vajon tiszta és isteni értékű-e, hogy ez a szellem valóban az igazság szelleméből született-e újjá! Az ilyen szellemből újjászületett ember mély tisztelettel és csendben fogadja a Szellemet, amikor az belép az életébe. A szellemi ember tiszta megértéssel, szeretetteljes odaadással, a világ szenvedésétől mélyen megérintve áll az életben. Az ilyen ember természetes körülményei és teljes létezése azt a folyamatot tükrözi, amely a Szellem erejében végbemegy benne – az igazság szavait beszéli, és tekintetéből szívbéli öröm sugárzik.

Az ösvény zarándokainak egysége

 

Másfél óráig is eltartott, míg a közel ezerfős csoport minden tagja belépett a szűk kapun át a katárok Pireneusokban lévő Lombrive barlang-templomába. Miután mindenki összegyűlt az óriási barlangban, eloltották a fényeket, és pár percre mindenki elnémult a sötétben. A hegy gyomrában ez a csend és sötétség sokkal lenyűgözőbb. A szem és a fül, melyeket egyébként szüntelenül – még alvás közben is – ingerek sokasága ostromol, itt különös módon megnyugszik. Mintha megállna az idő. Múlt, jelen és jövő egybeolvad. E lelki szinten végbemenő összeolvadásban egy egészen különleges érzék jelenléte tapasztalható.

 

Ezzel az érzékkel észleljük az egységet mindazokkal, akik a Gnózis útját járják, járták vagy a jövőben járni fogják. Néhány hét múlva, immár újra a dialektikus hétköznapok áradatában, elegendő lehunyni a szemünket és emlékezni. És íme, újra itt van a Lombrive-ban megélt egység, az ösvény zarándokainak egysége.

Ez az egység nemcsak Dél-Franciaországban van meg, hanem mindenütt, mindenek felett. Nincs helyhez kötve. Olyan, mint a sugárzó fény, vagy mint a mély sötétség, melyet a keresők nem a szemükkel észlelnek. Az egység csupa csend és hang. De a keresők nem a fülükkel hallják, hiszen egész lényükön átrezeg. Ez az egység túlhalad téren és időn, most és mindörökké!

„Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,

tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,

lábatlanul is elkúszom utánad,

és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.

Törd le karom és megragadlak én,

szívemmel, mint egy kézzel tartalak,

fogd le szívem, agyam dobog hibátlan,

s ha lángod agyvelőmbe csap,

viszlek tovább, vérem zuhatagában.”

Rainer Maria Rilke (1875 – 1926) Nemes Nagy Ágnes fordítása

 

Ő, aki a csúcsra vezet minket

Újra meg újra, mentén számtalan szálnak

értelmem hozzád visszatéved,

hiszi, hogy képedben nyugtalanságának

végre boldogságot remélhet.

Egyre csak az Egyet keressük,

melyet nem érint a sok:

Hogy egyszer majd megjelen nekünk,

Ő, aki a csúcsra felvezetni fog.

Egyszer ott fenn akarunk állni,

ahol a napba olvad a föld…

És akkor megszűnhet a forma – a mi,

hogy amik vagyunk, azzá legyünk.

C. Morgenstern (1871 – 1924)

—

Irodalom:

Rainer Maria Rilke, A zarándoklat könyve, 1905.

Christian Morgenstern: A Melankólia gyűjteményből

Máni – a világosság ajándéka

 

A 2005. május 7-én a Renova Konferenciahelyen megrendezett Máni-szimpóziumról

 

„Vegyétek fel a kereszteteket.

Vetkőzzétek le a világot.

Oldozzátok el magatokat a vér kötelékeitől.

Vessétek alá a régi embert

és építsétek meg az új embert.

Töltsétek be a szent törvényt.

Adjatok helyet a fehérszárnyú galambnak.

Ne tegyetek mellé kígyót.

Örvendjetek, szeretteim.”

 

Mindenki, aki mély igazságot sejt a dolgok mögött, olyan küldöttet ismer fel Mániban, aki kihordta és szavakba öntötte az isteni igazságot. Jan van Rijckenborgh, aki már 1938-ban részletes értekezést szentelt Máni tanának, ezt így fejezte ki: „Máni tanítása azonos a kereszténység céljával és lényegével, ahogyan a rózsakeresztesek már évszázadok óta hirdették. Ezért Máni a rózsakeresztesek egyik legfontosabb inspirációs forrása.”

A Máni-szimpózium nyitóbeszédében az előző szimpóziumok egyikéből idéztek:

„Azért jöttünk ide, hogy megvizsgáljunk és megtapasztaljunk valamit a Valódiból, hogy belélegezzük az eredeti forrásból kiáradó élő igazság illatát. Erről az illatról szól Máni is az énekeiben. Ez nem egy racionális folyamat, ezt nem lehet kiokoskodni, hanem szüntelenül új, sziporkázó és váratlan:

Elértem az élők kertjére nyíló kaput,

a fák illata áradt felém.

És:

Az Eufrátesz partján ült egy ifjú

és muzsikált, s az élet illata körbelengte őt.

 

Az eredeti, igazi élet kisugárzása

Máni már fiatalon, 12 évesen tudta, hogy körülveszi őt ez az illat. Megnyilatkozott neki isteni társa, ahogyan ő nevezte, a „Parakléta”: „Midőn felnőtt a testem, teljesen váratlanul ereszkedett színem elé önmagamnak eme pompás és ragyogó tükre. […] Akkor a Parakléta feltárt előttem mindent, ami volt, és ami eljövendő, mindent, amit a szem lát, a fül hall, és a gondolkodás megfontol. Általa ismertem meg mindent. Rajta keresztül láttam a világmindenséget, és egyetlen testté és egyetlen szellemmé váltam.”

Ezek a szavak ígéretet hordoznak, és reményt nyújtanak egy másik, magasabb életre. Vigasz ez mindenki számára, ha tudja, hogy a jelenségek világánál több van itt, és ha ismeri a mély vágyódást, a Máni szavaiban világosan felcsendülő honvágyat. „Máni” fénygyöngyöt jelent. Ez az isteni vetés a szívünkben, vagy – ahogy Máni nevezi – az Atya legmagasságosabb rózsája. A rózsakeresztesek is a szív rózsájáról beszélnek, melyet ki kell szabadítani a fogságból, hogy újra teljesen kifejlődhessen. „Gyújtsátok meg lámpásaitokat” – mondja Máni. „Oldjuk fel hamar a test béklyóit, hogy a velük megkötözött ember megszabadulhasson.”

 

Máni evangéliuma

Az első előadást Máni evangéliuma címmel J. van Oort, A kölni Máni-kódex című könyv társszerzője tartotta, aki többek között Máni életéről beszélt:

„Máni i.sz. 216-ban született a mai Bagdad közelében. Valódi neve tisztázatlan. A kölni Máni-kódexből kitűnik, hogy egyfajta kommunában nőtt fel, egy olyan, törvénytisztelő zsidó közösségben, amely a Holt-tengernél fekvő Qumran-ban működő esszénusokéhoz hasonlítható. A közösség Jézust az üdvözítőnek, Sotér-nek (a megmentőnek) tartotta.

Ez tehát egy keresztény-zsidó közösség volt. Abban hittek, hogy Isten minden dolog oka, még a gonoszé is. Az ifjú Máni azonban egyre hevesebben ellenszegült ennek a felfogásnak. Kivált ebből az ortodox környezetből, ahol nagyon szigorúan vették a rítusokat, és a rituális tisztálkodásokat. A kódexből felismerhető – folytatja tovább van Oort – hogyan fejlődött ki a Gnózis Mániban, az isteni önvalóhoz intézett felhívás által.

Máni beszélt „mennyei ikertestvéréről”, „Syzygosz”-áról, igazi önmagáról, és így szólt: „Felismertem őt, és megértettem, hogy ő az igazi önvalóm, akitől egykor el lettem választva.” Máni gnosztikus gondolatvilága olyan utat mutat, amely betekintést nyújt a jó és a rossz misztériumába, mégis túlmutat egyfajta szimpla dualizmuson. Istenismeret és önismeret abszolút összetartoznak Máni tanában. Máni tanítása, a manicheizmus és az iszlám – mindenesetre a Koránban lefektetett iszlám – között meglepő párhuzamok akadnak. A Korán – sok zsidó és keresztény forráshoz hasonlóan – eredetileg egy erős gnosztikus elemet tartalmazott. Így a Syzygosz, Máni isteni társa vagy ikertestvére ugyanaz, mint Mohamed Gaibrilje és az örök Krisztus. A Héberek evangéliumából vett mélyértelmű és lényeges szövegrészlet tanúskodik erről: „Fiam, minden prófétában azt vártam, hogy eljössz majd, és én rajtad fogok nyugodni. Mert te vagy a nyugvópontom, te vagy az elsőszülött fiam, aki uralkodik örökkön örökké.”

„Eretnek” áramlatok gyakran meglepő módon tanúskodnak az eredeti, ősi, zsidó kereszténységről, ahogyan az a kanonizált evangéliumokban, és szembetűnő módon a János evangéliumban is megtalálható.

Jézus a Jordánban kapott keresztséggel lett Isten fiává. Tudatára ébredt krisztusi elhivatottságának. „Te vagy az én fiam, ma nemzettelek.” Ez a belső elhivatás, vagy tudatosodás van leírva az újonnan felfedezett Júdás-evangéliumban is: „És amint én (Jézus) megkereszteltettem, íme egy fényből álló felhő vett körül engem. […] És hangot hallottam a fény felhőjéből és felhangzott felettem: Ó Allogenész, [az, aki más nemből való, idegen e mulandó világban, a szellemi ember] ó Jézus, imád hangja meghallgatásra talált, és engem (a mennyei Krisztust) küldtek hozzád.”

Jézus a keresztelő után ébredt tudatára valódi hivatásának. „Az örök Krisztus szállt le Ádámra, az ősképre, az ember archetípusára – mondja Máni – és a későbbi prófétákra, Séthre, Énósra és Noéra is… A Szent Szellem teljessége azonban Jézusra ereszkedett le!” Így látta ezt Máni, és ezért nevezte magát „Jézus Krisztus apostolának”. A Kölni kódexben ez áll: „Én, Máni, Jézus Krisztus apostola Isten akaratából, az igazság atyjáéból, kiből előjöttem, aki él és uralkodik mindörökké, hiszen Ő mindenek előtt volt és mindenek után lesz. Minden, ami lett és létrejön majd, az Ő erejéből áll fenn. Belőle keletkeztem. Amit felfedett, megszemléltem: az örök igazságot. […] Amit Isten kinyilatkoztatott előttem, elmagyaráztam azoknak, akik az igazságra szomjaznak.”

Máni Jézus nyomdokaiba lépett. Evangéliumát bensőleg kell megvalósítani. Ez az evangélium a belső Krisztussal, az igazi önvalóval történő találkozásról szól. Az ember csak akkor nyeri el a valódi belátást, a megismerést, vagyis a Gnózist. Vagy ahogyan Pál állapítja meg, akinek nézeteit Máni is osztotta: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal. 2,20).

A manicheizmus nyugaton az Atlanti-óceánig, keleten a Csendes-óceánig terjedt. Gnosztikus keresztény világegyház volt, hívek millióival. Ez az eklézsia az egyetemes Krisztus megnyilvánulási terével állt kapcsolatban és vele dolgozott. Ha Mohamed néhány tekintetben tényleg a legkorábbi keresztény teológia utolsó tanúja, és az iszlám az őskeresztény hagyományt őrizte meg abban a felfogásban, hogy Jézus, mint a próféták legjelentősebbje újra és újra visszatér, akkor ez széles, reményteljes távlatot nyit. Ha az egyetemes Krisztus nézetét valóban megértenék, akkor sok vallásos felfogás egyesülhetne, és vallási ellentéteket lehetne áthidalni.”

 

A Kölni Máni-kódex és a Júdás-evangélium

Ezt a manicheizmus egyetemes, gnosztikus-keresztény alapjaira utaló előadást követően Prof. G. Quispel vette át a szót, és megkezdte az általa, valamint van Oort által írt A kölni Máni-kódex című könyv bemutatását. Ezt a kódexet 1969-ben fedezték fel Egyiptomban. A pontos lelőhelyet nem lehet biztosan tudni. A kölni egyetem kairói régiségkereskedőktől vásárolta ezt a régi kéziratot. Innen ered a neve: Codex Manichaicus Colonensis. A könyv csupán 3,5 x 4,5 cm – tényleg egy szürke kis „pergament-csomó” ahogyan van Oort nevezte. Valószínűleg a IV. század vége körül íródott görög nagybetűkkel. Ez az ókorból ismert legkisebb könyv körülbelül 192 oldalból állhatott, melyek fellelésük idején össze voltak ragadva. A betűk kisebbek egy milliméternél!

A kölni Máni-kódex Máni élettörténetét tartalmazza, aki a Krisztus utáni III. században lefektette egy gnosztikus világvallás alapjait. A kis mű első szavai így hangzanak: „Teste keletkezéséről.” Ezt úgy is lehet érteni, mint „egy gnosztikus test – a manicheus eklézsia – születéséről és keletkezéséről”. Ezt követi Máni származásának, ifjú éveinek és első missziós útjainak rövid leírása.

„A jövő, kedves hallgatóim, gnózis-színű.” Ezzel a szellemes megjegyzéssel kezdte Quispel rövid, de tartalmas beszédét. Miután röviden szólt a Tamás evangéliumáról írt, hamarosan harmadik kiadását megérő könyvéről, valamint a kétkötetes A Gnózis és a nyugati ezoterizmus szótárának kiadásáról, az előadó rátért a manicheizmus fejtegetésére. Ez nem nemzeti vallás volt, mint a judaizmus és a hinduizmus, hanem olyan világvallás, mint a buddhizmus. Ezt a vallást nem lehetett csupán arra a formulára egyszerűsíteni, hogy „a szellem kimenti a lelket az anyagból”. Ez egy széthúzástól mentes keresztény egyház volt, amely ezer évig állt fenn! Ugyanakkor gnosztikus vallás is volt – „Gnózis mint világvallás” – ahogyan az a Codex Manichaicus Colonensis-ből megmutatkozik. Az emberben él az isteni szikra, melyet meg kell menteni, „hogy a bukás sebe begyógyuljon, és Isten újra teljes legyen”. Isten minden gnózis és gnosztika számára ezt jelenti: mozgásban lenni. Prof. Quispel a kölni-kódex szövegeit összekötötte az apokrif Júdás evangéliumával, melyben Séth Allogenész-ről esik szó (Séth, Ádám fia, a szellemi ember ősképe). „Leírják, hogyan emelkedik fel Séth, és veszi körül egy fényfelhő. A Biblia szerint Mózes is így megy be a Sinai hegyen a „sötétségbe”, ahol Isten van. A beavatott Mózes, a misztikus ősképe, aki téren és időn felülemelkedve, az érzékek és a lélek éjszakájában megtapasztalja Istent.”

Ez vált a későbbi keresztény misztika fő témájává: az ember magába szállva emelkedik felül a gondolkodáson, hogy megérintse az egyetlent. Quispel olyan meglepő kapcsolatokat tár fel, melyek lehetővé teszik, hogy pillantást vessünk keresztény kultúránk nem is sejtett mélységeibe és gyökereire. Beszédét ezekkel a szavakkal zárta: „Vajon nem figyelemreméltó-e az, hogy nekünk, posztmodern embereknek, az ateizmus olyannak tűnik, mint a levegőnek adott óriási pofon? De a „szakállas öregember” sem győzhet meg már bennünket. Valóban nem létezik semmi, ami mindennek az eredete, és létünknek értelmet ad?”

 

A manicheus csoda

Francois Favre a Máni – kelet Krisztusa és nyugat Buddhája című nagyon részletesen dokumentált könyv szerzője. A szimpóziumra készített tanulmányát nagyon szépen fordította le Y. de Vries asszony. A tanulmány A manicheus csoda címet viselte.

Az előadás során széles panoráma bontakozott ki, drámai, inspiráló, tragikus és ragyogó. Egyfelől Máni ezoterikus tanítása, kozmológiája, melyben a fény és a sötétség, az isteni és a gonosz egymástól teljesen elválasztva léteznek. Megkapó mítosz ez az anyagi emberről, a sötétség hatalmainak működéséről, a fény áldozatáról, a fénynek az anyagban végbemenő alkímiájáról, és a fénylélek megszabadításáról – a belső alkímiáról, szimbólumokkal, képekkel és szavakkal kifejezve.

Másfelől a manicheizmus sok országra történő kiterjedéséről, és a súlyos üldöztetésekről, melyeknek ki volt téve. Szembeötlő Máni egyházának hatalmas vitalitása. Olyan erő ez, amely az ortodoxia (keresztény, buddhista és taoista hierarchiák) részéről kifejtett súlyos szorongattatás, ellenállás és elnyomás ellenére ezer évig virágzott és számtalan lelket tölthetett el az egyetemes Krisztus világosságának örökké tartó boldogságával.

Mily nagyszerű múlt, amely még jelenleg is megnyilatkozik. Hiszen a manicheizmusnak, mint világegyháznak megnyilvánulást adó szellemi erő nem ment veszendőbe, hiszen elpusztíthatatlan!

Az erre fogékony ember előtt felemelkedik a fénykereszt képe: Máni, Jézus apostola, sotér, megmentő, fénylélek, világlélek.

 

A fény és az anyag keveredése

Ennek az inspiráló napnak az utolsó előadása azzal a szöveggel kezdődik, melyet cikkünk elején a Kölni Máni-kódexből idéztünk: „Én, Máni, Jézus Krisztus apostola, […] az igazságot kinyilatkoztattam zarándoktársaimnak.” Az előadó, Goud úr hangsúlyozta, hogy minden gnosztikus egyazon forrásból merít. Ami azonban a lélek-újjászületés után jelképekben nyilvánul meg nekik, azt olyan szavakba és képekbe foglalják, amelyet meg tud érteni az a kor, amelyben feladatukat és munkájukat kivitelezik. A gnosztikus ember mintegy belső zsinórmértéket birtokol, mellyel felismerhető és megtapasztalható egy tanítás időszerűsége – mint például Máni tanainál.

A gnosztikus tanokra jellemző a teremtésben, és az emberben is uralkodó kettősség, valamint a Krisztus jelentősége. Máni tanában a kettősség úgy jelenik meg, mint fény és anyag, vagy sötétség, melyek tökéletesen el vannak választva egymástól. Itt ügyelni kell arra, hogy az anyagnak (hyle) tudata, intelligenciája van. Máni kozmológiája a fény birodalmát az élet fájának, a sötétség birodalmát pedig a gonosz fájának ábrázolja.

Máni azt is tanítja, hogy a fény és a sötétség elkeverednek. Miért? Mert a sötétség ura nem leli meg nyugalmát önmagában, hanem féltékeny a fénybirodalomra, és ezért démoni alattvalóival megkísérli átlépni annak határát. Isten, aki a fény birodalmában uralkodik, „a Nagyság Atyja”, a szeretet eredete azonban nem harcol, hanem áldozatot hoz. Belőle jön elő az első ember, „az erős fiú”, aki öt erővel ellátva leszáll a sötétség birodalmába. Az öt erő jelképezi a fénylelket, avagy a fényruhát (ahogy azt a Gyöngy dala oly fennkölten ábrázolja). Ezt az élő lelket – az öt fiút – elnyeli a sötétség ura és annak öt fia. A manicheus szöveg úgy fogalmaz, hogy a fény öt fia „bebújt azok zsigereibe”. Foglyul estek az anyagban, de az nem tudta megérinteni őket! Ettől kezdve létezik a sötétség birodalmában egy fényelem, egy megszabadító, gyógyító elem! A sötétség tehát a fény áldozata által lesz megtámadva, nem pedig harc vagy erőszak által.

Máni kozmológiája az áldozatnak és a fényelemek sötétségből való megmentésének sok árnyalatát ismeri. Ezek a fényelemek (istenszikrák) a természeti, a hylikus emberben raboskodnak. A sötét anyagból támadt ember azonban nem birtokolja azt a képességet, hogy saját erejéből szabadítsa meg a fényelemet. A fénylélek sem képes erre, mert ellepte a sötét anyag, és nincs tudomása isteni származásáról.

Az első emberhez hasonlóan a hylikus, anyagi ember is ötszörös lelket birtokol, melyet a sötétség erői támasztottak és alakítottak. A fénylélek szintén ötszörös, de a „halál álmát alussza”. Nos arról van szó, hogy felébresszék a fénylelket, s így újra hatásossá válhasson az ő öt léleknézete. Ezek Máni szerint a türelem, a hit, a tökéletesség, a szeretet és a bölcsesség. Ezek a nézetek azonban csak akkor bontakozhatnak ki, ha a fénybirodalom erői bebocsáttatnak. Hogyan ébreszthetjük fel a fénylelket? Máninál ezt olvashatjuk:

„Mit kell tennem Uram, hogy igazán éljek?”

„Adj a kezeidnek nyugalmat, és öltsd fel a tiszta igazságot.

Adj a tudatodnak szeretetet. Adj az értelmednek hitet.

Adj a gondolataidnak tökéletességet.

Adj az elhatározásodnak tartósságot, és a mérlegelésednek bölcsességet […].

Ezáltal fogsz élni, ó lélek.”

 

Az előadó Jézusnak, a nap ragyogásának egy további hatását is megnevezte: Jézus Paraklétaként, Szent Szellemként beárnyékolja a vallásos áramlatok tanítóit és alapítóit. Ezek a tanítók pedig felébresztik a fénylelket más emberekben, ami által megszilárdul bennük az igazság és a világosság. De amíg az ember az anyag szférájában van, mindaddig sebezhető, és megtámadhatják a sötét anyag erői. Az ember csak akkor mentesül a hibáitól, ha a fénylélek már teljesen megszabadította magát az anyagtól, és felvétetett a fényeonba – abba a térségbe, mely mintegy az evilág és túlvilág kettős világa és a fénybirodalom között helyezkedik el. Az eljövendő fejlődés során a fényeon felmegy a fénybirodalomba. Az első ember fénylelke mint a számtalan tökéletes fénylény egyike már részesül benne.

Az egyedi emberben rejlő fényelemet a fényelemek közösségével fennálló kapcsolata miatt „világléleknek” is nevezik. Az első ember áldozata a Nagyság Atyja fiának az áldozata. Ezért ábrázolják a szenvedő világlelket a keresztre, a fénykeresztre feszített Jézusként.

Máni számára a Nagyság Atyja Isten. Isten és a szeretet azonban egy. Máni tanát áthatja a szeretet áldozata, valamint annak a tudata, hogy a Nagyság Atyjának szeretete által az embernek az áldozatok mintegy egész láncolatát kell megvalósítania.

Mert a Nagyság Atyja szeretete által támasztja az első embert, Krisztust. Minden, ami ezt követően történik, az első ember megmentése, a világ és mindahány természetbirodalom megteremtése az Atya kiáradásának, vagy áldozatának tekinthető. Így az embernek a megmentést az áldozatának meghozatalával kell megvalósítania.

Máni ezt mondja a fény apostolaként folytatott életéről:

„Nincs más szomorúságom, csak ez:

ama lelkek miatt szomorkodom, akik nem fogadták el a reményt, és az igazságot nem szilárdították meg bensőjükben!

Az Istenből megnyilvánuló minden apostol, atya és igaz próféta, eme vesztükbe rohanó lelkek miatt áldozta fel magát a legnagyobb erőfeszítéssel és rettentő szükségben, hogy megmenthesse ezeket a lelkeket a második haláltól.

Egyetlen apostol sem várta jutalmát ezen a Földön.

Egész idejüket kínban és szenvedésben töltötték, és felvállalták testük keresztre feszítését, hogy megmentsék a lelkeket a nagy pusztulástól, és hogy azok felfelé emelkedjenek az új eonban uralkodó örök békéhez.”

—

Irodalom:

Oort, J. van, De Keulse Mani-Codex, Amsterdam 2005.

Favre, Francois, Mani – Christ d’Orient, Bouddha, d’Occident

Minden hallott dolog a végtelenbe olvad

 

Fülünk formája egy fejjel lefelé elhelyezkedő embrióra hasonlít. A csiga a fül belsejében a fülkagyló alakját – és ezzel az embrió formáját utánozza. Az érzékszervek közül a fül alakul ki elsőként. Már a megtermékenyítést követő néhány napon belül, amikor az embrió még alig 0,9 milliméter, megmutatkoznak a fülkezdemények. A megtermékenyítés után négy és fél hónappal a cochlea, a tulajdonképpeni hallószerv már teljesen kifejlődik. Nagysága az élet folyamán többé már nem változik. Tehát ennek az érzékszervnek a jelentősége már embrionális életünk első hónapjaiban megmutatkozik. Vele kezdődik tudatunk fejlődése.

 

A fül egy központi érzékszerv, hiszen amit hall, az közvetlenül a bensőnkbe jut. A fül ebben különbözik a szemtől, amelynél az észlelt dolgok kívül maradnak. Amit hallunk, az megragad minket. A dobhártyán keresztül a hangok eljutnak a fül belsejébe. Ott a hallócsontocskákba, s velük a csontos csigára ütköznek, melynek vizes belsejében ott függ a hártyás csiga. Mind a csontos, mind a hártyás csiga spirális alakú. A spirál egy pontból kiinduló, a végtelenbe futó, transzcendens nyitott kanyar. Minden a fül belsejébe hatoló hang visszaverődik a spirálmenetekben, a végtelenbe futó kanyarokban. A rezgések logaritmikusan fokozódnak, s végül elhagyják az anyagi világot, és elérik a már mérhetetlent. Minden hallott dolog a végtelenbe olvad.

 

A hangok bennünk keletkeznek

A hallható és hallhatatlan dolgok folyamatosan átmennek egymásba, és ugyanúgy hatnak ránk. Minden egyes hangban vannak felhangok, vagyis magasabb hangok, melyek rezgésszáma az alaphang sokszorosa. Így válnak a mélyebb, már nem hallható hangok, felhangjaikon keresztül érzékelhetővé számunkra, majd elhagyják ezt a területet is, és ismét eltűnnek a már hallhatatlanban.

A hallószerv azért alakult ki, hogy az ember primitív körülmények között is meg tudjon élni. Heidegger azt mondja: „Nem azért hallunk, mert füleink vannak. Azért vannak füleink és lehetünk testileg felszerelkezve fülekkel, mert hallunk…” Ez azt jelenti, hogy a hangok keltik fel bennünk a hallást. Pontosabban mondva, nem csak füleinkkel hallunk, hanem egész testünkkel és minden sejtünkkel. A minket érő rezgések, azok is melyek füleink számára hallhatatlanok, minden sejtünket megragadják. Beethoven, a nagy komponista, miután megsüketült ebben az értelemben hallott. Valami nagyobbat hallott, mint ami külsőleg hallható.

Két hallójáratunk a fej közepébe vezet. Minden, amit hallunk, visszhangzik az ott található lelki fluidumokban. Tőlük kapja a tudat az impulzust ahhoz, hogy bizonyos hangokra odahallgasson, vagy elforduljon. Így a fül az egész testben végbemenő hallási folyamat szabályozója. A fül egyrészt a lelki nézetek, másrészt pedig a hang és zajvilág összekötője.

Ha egy embert hallgatunk, számunkra nem hallható rezgéseivel együtt felvesszük magunkba. Vele rezgünk, mert megnyitottuk magunkat a belőle kiáradó rezgéseknek. E hallás által meg-hallgathatunk egy embert, ami azt jelenti, hogy rezgéseinek sajátosságát és tartalmát felvehetjük magunkba és megérthetjük azokat. Ezen a módón belsőleg, objektíven és tárgyilagosan hallunk. Akkor már nem csak az értelem szintjén hallunk, hanem a lelki síkon is. Megértés, esetleg részvét is támad bennünk az iránt, akire odahallgatunk. A megkülönböztetési képesség növekszik, és előítélet-mentes lesz a hallás. Azonban szelektálni, válogatni kell, mert nem minden méltó arra, hogy a fülünket adjuk hozzá! A hallásnak ez a módja olyannyira intenzív, hogy a beszélő és a hallgató közti szakadék pillanatokra eltűnik, úgy hogy egy szavak nélküli információcsere jön létre.

Az érzékszervek a kereső, kérdező ember számára zajok, benyomások és információk vevőkészülékei. A lélekember számára inkább adókészülékként működnek: a szemekben tükröződik az emberben ható Istenerő. És a fentiekben leírt módon odahallgató a vigasz és a segítő erő valódi forrása lehet.

Felülemelkedhetünk a megtévesztésen

Az öntudattól a mindenségi tudatig

 

A szívünkben rejlő szellemi elvvel képesek vagyunk hidat verni az ismert hetedik kozmikus terület és a teljesen más rezgésű hatodik kozmikus terület között. Ezen az alapon a Logosz energiája új lélekerőt kelthet bennünk, amely a mikrokozmoszban, az ember kis világában minden istenit kibontakoztat.

 

Ha ezzel az energiával dolgozunk, belátás fejlődik ki. Lendületes kereséssel, munkával, észleléssel és valódi törekvéssel ismeretet kapunk, hogy a magasabb lélekerő értékeit fogadhassuk. Ha beengedjük és alkalmazzuk ezt az energiát – ahol lehet és kívánatos -, akkor képesek leszünk a dolgok mélyére látni. Megtanuljuk megérteni életkörülményeinket és felismerjük, hogy a nehézségek ellenére, hogyan válhatunk magunk, a szellemi lehetőségek megvalósításának fontos, sőt talán legfontosabb tényezőjévé. A növekvő megértés maga a belátás, amely a teljes későbbi élet irányító elvévé válhat. Ezért a fény megváltásának útján az első lépés a belátás.

Mialatt a személyiség átéli az „ember, ismerd meg önmagad” mondását, növekszik belátása, és megismeri „Istent és a világot”. Lelkes szolgálatban átengedi magát az új lélekfejlődésnek, amely az elkövetkezendő időben az egész emberiség számára nagy jelentőségű lesz.

 

A külsőtől a belsőig

Hermann Hesse Sziddhárta című művében, Sziddhárta megtanul odafigyelni a folyó tízezer hangjára, és megtalálja bennük a Másiknak a hangját. És Govinda ott pillantja meg Sziddhárta arcában minden létezés ezerarcúságát. Jakob Böhme a benne nyugvó, kinyílásra váróból érez meg valamit, amikor a napsugár visszatükröződik egy ónpoháron. A külső életet észlelve ébred fel benne a szellem visszatükröződésére való érzékenység.

A külső élet végtelen sok pozitív és negatív tapasztalatot nyújt. Először ezen keresztül tapasztaljuk meg és ismerjük fel a bennünk lévőt, ezért csak a külső életen keresztül közeledhetünk a belső élethez. Sok időbeli és térbeli tapasztalat után életünk az örökkévaló kapujához vezet. Így a természet és az ehhez tartozó érzékszerveink és érzékeléseink nagy jelentőségűek fejlődésünkben.

Így ismerhetjük fel látásunk magasrendű feladatát is, amely természetrendünkben mindenütt jelképekben mutatja meg nekünk a léleknövekedést: például a növények kiteljesedését csodálatos virágpompájukban, vagy a madárfióka esetlen repülését, amikor szinte kizuhanva, először hagyja el a fészkét.

 

Körbevesz minket

Éppígy megtapasztalhatjuk hallásunk feladatát, amikor a zenében átéljük a belső harmóniát, mint az érzések és gondolatok csodálatos tisztaságát és megszabadító mélységét, melyek paradox módon az örökkévalóság területére emlékeztetnek, amely pedig színtiszta csend. Egy szerző így szól erről:

„Egy idegen ország egyik városában vagyunk. Ismeretlen hangok, színek és illatok vesznek körül minket. Mindenütt életvidám zene szól. A tavasz ébredése különleges légkört áraszt. Aztán abbamarad a zene. Megállunk. Cseng és vibrál a kozmosz. Együttrezgünk-e ezzel a csendüléssel? Ajtót nyit ez a gondolat, mélyről jövő érzés támad fel, és gondolataink elcsitulnak. Egy vagyok a csenddel. Aztán egy mindenen átütő hang hatol el hozzám. Minden sejtem éber és figyel. Leírhatatlanul idegen és mégis ismerős.

Ez egy határtalan tér, a lélek térsége, amely a világ zajain felülemelkedik, egy magas rezgés, az élő alap, az örök anyalény. Mi közeledik, mit hallunk? Életünk talán a hívogató rezgés visszhangja? Odahallgatunk, és mély megértés tölt el minket. De nemsokára visszatérnek a régi gondolatok, a múlt külső és belső hangjai. A belátás öröme azonban ebben a lármában is megmarad: átölel, táplál, és egyszer az újra ébredünk.

Folytatjuk utunkat a tömegben, ezer csendülésben. A másik világ alaprezgése tovább hat bennünk. Olyan pillanat volt ez, amely egyúttal örökkévalóság is volt, és visszhangként belénk vésődött. Ez a visszhang megjelölt bennünket. Olyanok vagyunk, mint egy számtalan hangot megszólaltató hangszer, amely az emberi létről ad hírt. Ez az egyetlen zendülés mégis újra megtalál minket, mert megnyitottuk magunkat a rezgésének. Ez a csend hangja, a végtelenség mindent átható zendülése.”

Milyen különös, valóban, hogy még az ember érzékszervei is a végtelenre, az örökkévaló területére emlékeztethetik őt, ami az abszolút csend. Ilyen élményeken keresztül a természet újra és újra a mindent felülmúló abszolútra irányítja a figyelmünket. Ez csak a lelkülettel „látható” vagy „hallható”. Az isteni szellem fényében minden tévedés szertefoszlik.

—

Irodalom:

Rudolf Steiner: Az Akasha Krónikából, 6. kiadás, Dornach, 1986.

Hermann Hesse: Siddharta, Berlin 1922.

Jakob Böhme: Egy egyszerű élet Krisztusban, Haarlem, 1999.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri: A kínai Gnózis, Haarlem, Rozekruis Pers, 1988, 12. fejezet, 130. oldal.