Pentagram 2005/4

Egy este húsvét előtt

Visszatekintés

 

Réges-régen kezdődött, a fiatal éveimben. Akkoriban az őszt találtam a legszebbnek, mivel olyankor az élet a Földdel rokon, és arra irányul. Újra felderengett bennem az elmúlás érzése. Az utcánk kövei között kinövő fű tudatosította bennem, hogy ez az élet, a kultúra, és az ember minden alkotása mulandó. A természet áthatol még a legkeményebb kövek között is! Miért kellene bármit is felépíteni? Mire való a kezdeti virágzás, ha aztán mindennek vége szakad?

 

Nem messze, az erdőben volt egy hely, melyet „a hét kútnak” neveztek. Még éjjel is csak ott szerettem volna lenni. Azon tűnődtem, hogy a csillag, melyet esténként az égen láttam ragyogni, egy távoli ország küldötte-e? Gyakran pillantottam fel rá, és olyan volt, mint egy barát – éppen úgy, akár a naplemente.

Énekeltem a barátomról, bár nem tudtam, hogy ki ő. Ez olyan érzés volt, mint egy álom, vagy mint egy érthetetlen és megfoghatatlan vágy. Ez a földi élet idegen volt számomra, és nem akartam ezen az „ismeretlen baráton” kívül semmi mást. Inkább a halál, mint hogy ne tudhassam őt a barátomnak.

Egyszer az éjszaka közepén felébredtem álmomból. Egy nyitott ajtó látványa tárult elém, s ez a kép mélyen érintett. Felszólítás lenne az indulásra? De merre? A nyugtalanság, igen, a szüntelen nyughatatlanságom űzött tovább. Erősen Istenre és a világra gondoltam. Hiszen nem lehet, hogy semmi más nincs ezen az életen kívül!

Egy meghatározhatatlan vágy terhét hordtam magamban. Különös, hogy egy bizonyos idő után, mindig ugyanabban az időben néztem az órámra. Tizenkét óra – vajon mit jelentett ez? És mi lehetett a belső szemeim elé táruló barlangkijárat képe? Talán emlékezés?

És ha igen, akkor mire?

Egyszer fehér rózsa keresésébe fogtam, mivel olyan érzésem volt, hogy a rózsának valami különös jelentése van számomra. Egyik üzletből a másikba mentem, ám abban az időben nem volt olyan egyszerű fehér rózsát találni.

Így font a „másik” egy szálat az életembe, bár én semmit sem értettem belőle. Egy arany fonál volt ez, melyet megragadtam. Olyan volt, mintha valami kísérne, és üvegfalak mögött mellettem élne. Mit kellett volna kezdenem vele? Mi volt az ő célja velem?

Továbbszőttem hát sorsom hálóját, de a szálak nem voltak aranyból, és egyre inkább belegabalyodtam. Olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy darabka hordalékfa a végtelen tengeren. A megfoghatatlan vágy azonban újra visszatért, és eltépte a fojtogató hálót.

Olyan helyre vezettek, ahol a fény és erő le van horgonyozva az időben és térben. Vannak ilyen helyek! Ekkor egy visszhangra, egy rezgésre lettem figyelmes. Ez a mély, belső érzés azt súgta nekem, hogy jó helyen vagyok, és itt kell maradnom. Ez még nem a cél, vagy a hazába való visszatérés ismerete volt. Hanem mintha egy hídon álltam volna, amely az abszolút igazságba vezetett.

Új életszakasz kezdődött el. Azt azonban még nem tudtam, hogy valójában mit is kellene tennem, vagy melyik úton kéne haladnom. Kezdetben még aggódtam, hogy a „másik” valóban létezik-e, és nem csak a fantáziám szüleménye-e. Kétségbeesésemben gyakran gondoltam erre. Aztán egyszerre úgy alakult, hogy azt éreztem, ő jelenti számomra a legtöbbet, akár magát a teremtés célját is. Milyen apró és senki voltam hozzá képest a hitetlenségemmel? Nagyon szégyelltem magam – és a „másikban” barátra leltem. Te voltál a barátom. Miért is nem ismertelek fel korábban?

Tapostam hát tovább azt az egyetlen utat, melyet magam előtt láttam, és amelyen járnom kellett, mivel a világ még nem vált sivataggá számomra. Igenis megpróbáltam járni az utat, bármit is akart jelenteni számomra. De mindebből az erőfeszítésből, viaskodásból és vágyból csupán a „beteljesületlenség” maradt meg, és az az érzés, hogy Téged egyszer meg kell találnom valahol. Csupán a meghatározhatatlan vágy maradt meg. Minden más elvesztette jelentőségét, üresnek és semmisnek bizonyult.

Végül emiatt mélypontra jutottam. Nincs a világon nálam magányosabb és elhagyatottabb ember – gondoltam. Minden kívánságom és célom jelentéktelenné vált, és minden reményem elveszett. Minden alkalommal, amikor újra az egymást követő mélypontok egyikét éltem át, valami összetört bennem, valami, amit semmilyen más néven nem ismerek, csak úgy, hogy „én”. Az önzőség, az akaratosság, a hamis elképzelések, a fontos és értékes dolgok álmai, a vágy, hogy mások elfogadjanak, a féltékenység és kicsinyesség állandóan feltódultak bennem és meghatározták életemet, igen, általuk éltem. Milyen nyomorult és borzalmas élet ez.

Te minden mélypont után közel voltál hozzám. Éreztem vigaszod, amely jelenlétedből, örömedből, erődből és tartásodból áradt. Ekkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy helyet kell teremtenem neked az életemben. Élned kell, és nekem egy-egy lépéssel mindig vissza kell húzódnom. Mert Te vagy minden, ami lenni akartam. Amint – akár egy kis időre is – elengedtem félrevezető képzeteimet, mindig ott voltál. A közted és köztem lévő különbséget azonban újra és újra elfelejtettem. Gyakran azt gondoltam: Te vagy én és én vagyok Te. Ez a tévedés sokáig eltartott és sok bajt okozott – és okoz még most is.

A megszerzett ismeret és belátás újra meg újra eltűnt, kaotikus gondolatokat és érzéseket hagyva hátra. A belső tartásnak és irányulásnak éppúgy nyoma veszett, amíg csak újból fel nem támadt az intenzív vágyakozás, és meg nem töltötte szívemet boldogsággal, örömmel és békével. Így gyorsan bejártam a legbelsőmet: ég és föld ott volt bennem. Egy napon aztán áttört és felragyogott bennem a fény.

Ekkor láttam be végre, hogy ami eddig történt velem, abból semmi sem volt hiába. Minden lépésnek, minden dolognak és minden eseménynek, mindennek megvolt a maga értelme. Az életem olyan volt, mint egy élő fonálból szőtt ruha. Múltat, jelent és jövőt, mindent megvilágított a ragyogásod. Hirtelen értelme lett az életnek és egy ősi terv részévé vált. Most úgy éreztem, szeretnek és vezetnek. Azonban nem az „én” volt az, hanem belső lényem, a bennem rejlő mag, amivé oly szívesen váltam volna.

Ettől a naptól kezdve újként, újdonságként élsz bennem. Olyan, mintha energiád forrása áradni kezdett volna. Lépésről lépésre leplezed le a tervet, melyet egykor, egy megvilágosodás alkalmával láttam magam előtt. Egy megbízás volt ez, egy életfeladat, melyet saját kezűleg adtál át. Azóta általam valósulsz meg, ha a még mindig bennem lévő balgaságommal ellen nem állok neked, vagy nem akadályozlak. De egyre többször adom át a vezetést neked, és próbálom az útmutatásaidat követni.

Én voltam a hitetlen Tamás, az állandó kétkedő. Habár megmutattad a kegyedet, minden alkalommal, amikor elhagytalak, a fény után kiáltottam. Csodálkozva tudatosodott bennem, hogy úgy tűnik, a te kívánságod az enyém is! A te akaratod az enyém is. Követni foglak és azt teszem, amit kívánsz tőlem. És nemcsak azért, mert a mesterem vagy és én a tanítványod vagyok, hanem mert barátok vagyunk.

Együtt nézünk tehát… a húsvét elébe.

A menyegzői ruha megszövése

 

„Ezután kezdtem felkészülni az útra. Felöltöttem fehér vászonruhámat és derekamat vérvörös szalaggal öveztem körül, melyet keresztben átvetettem a vállaimon.”¹ Rózsakereszt Krisztián ily módon felvértezve indul útnak, hogy részt vegyen a királyi menyegzőn, miután egy magasztos, szárnyas női alak átnyújtotta neki a meghívót.

 

Az Alkímiai menyegző történetét kifinomult jelképekből font háló szövi át, melyben a legapróbb részletekig benne van az isteni ember újjáalakulásának folyamata. A különböző átöltözési ceremóniák, a ruházatok és azok színei nem Johann Valentin Andreae és baráti körének kitalációi. A ruhák mindig is az ember finomanyagi testeinek jelképei voltak, melyek a létállapottól függően más és más színeket mutatnak. Gnosztikus szövegekben, mint például a manicheusok Gyöngy dalában, a herceg leveti királyi öltözetét, midőn atyja birodalmát elhagyva Egyiptomba indul, hogy visszahozza a gyöngyöt. A görög mitológiában hasonlóképpen történik: miután Héraklész véghezvitte tizenkét nagy tettét, élete végén átadják neki a Nesszosz-inget, amely leégeti a (régi!) bőrét. Még a bíbor uralkodói palástok és papi köntösök hagyománya is az e mögött rejlő misztérium-tudással függ össze.

Fehér, vörös, arany, fekete és sárga színűek azok a ruházatok, melyeket Rózsakereszt testvér és a többi résztvevő a hét nap folyamán viselnek. Ezek a színek se nem önkényesen választottak, se nem „újak”. A szűz kék ruhája az első és a második napon a lélek létszintjére utal. A többi szín egy megváltozási folyamattal áll összefüggésben. Nem véletlen, hogy ezek a színek a klasszikus alkímiából származnak.

Bennük tükröződik az ember megváltozása, amely a finomanyagi testekben kezdődik, és végül az új éter-anyagi testig folytatódik. Ez annak az embernek a teste, aki egykor létezett, a valódi alkímia végső célja, amiről az Alkímiai menyegző tudósít.

 

A fehér vászonruha a vérvörös szalaggal

A történet kezdetén Rózsakereszt Krisztián vérvörös szalaggal átkötött fehér vászonruhát visel. A fehér a tisztaság színe, a vörös pedig a véré. Öltözete bizonyítja, hogy a meghívó kézhezvételének pillanatában már jól felkészült. Csakis így képes belépni a második napon a (kék) léleklégkörbe, amely három kapun át a kastélyhoz vezeti őt. Itt egy pár új cipőt adnak neki, „mert a kastély padlója színtiszta fehér márvány volt”, melyet nem szabad bemocskolni. A harmadik nap elején ugyanebben az öltözetben kerül sor a mérlegen való megmérettetésre.

Korszakok óta tudjuk, hogy a lélek a vérben nyilvánul meg, sőt, a vér maga a lélek. A vér finomanyagi folyadék is, melyben a természethez kötött ember vágyai, ösztönei és érzései fejeződnek ki. A harag és a düh forrásba hozza a vért, a fellángoló vágy sebes vérkeringést okoz, a szégyen érzete pedig vörösre festi arcunkat. Ez azonban nem minden, a vér ugyanakkor a legmagasabb szellemi értékeket is tartalmazhatja. Mindazonáltal Rózsakereszt Krisztián vérállapota még nem tökéletesen tiszta. Saját magáról így nyilatkozik: „Így azt is felfedeztem, hogy a testem, az életmódom és a felebarátaimmal szemben tanúsított testvéri szeretetem sem volt még egészen tiszta.”² Mégis, határtalan vágyakozásának jelképeként, egy fehér vászonruhát visel vállain keresztben átvetett vérvörös szalaggal. És ez az oka annak, hogy a megmérettetéskor jobban ellen tud állni a súlyoknak, mint a többiek.

 

A vörös bársony öltözet és a babérág

Rózsakereszt testvér, és azok a társai, akik a hét súly próbáját kiállták, vörös bársony öltözetet és egy rövid babérágat kapnak. Ruházatuk most egyforma annak a szűznek az öltözetével, aki már reggel így jelent meg a szertartást levezetni. Így tehát most teljes mértékben a szűz által képviselt szférában tartózkodnak. Ez a sugárzásban vagy rezgésben a földi természet felett álló lélek területe. Ebben a térben egy isteni tűzerő hatékony, melyre itt a vörös szín utal. A babérág azt bizonyítja, hogy véghezvitték első győzelmüket az alacsonyrendű természet felett. Az ebédet egy vörös bársonnyal fedett asztalnál fogyasztják, és megkülönböztetett tisztelettel övezik őket: „Mielőtt leültünk, két apród jött hozzánk, hogy a vőlegény nevében mindegyikőnket az aranygyapjúval tiszteljen meg, amelyen szárnyas oroszlán ragyogott, s arra kértek, hogy az asztalnál viseljük ezt, hogy megtiszteljük a Rend nevét és méltóságát, amellyel minket Őfensége ma megajándékozott, s amelybe nemsokára a kellő ünnepélyességgel beiktatnak minket.”³ Amikor később a szűznél a Rend neve felől érdeklődtek, az így válaszolt: „még nem jött el a kinyilatkoztatás pillanata.”⁴

 

A negyedik nap arany menyegzői ruhája

A negyedik nap reggelén Rózsakereszt Krisztián és „az alkimisták hű serege” megmosakodnak a kert kútjában, s arany serlegeikkel merítenek az Élő Víznek ebből a forrásából, hogy igyanak belőle. „Hermész az ősforrás” – ez a felirat olvasható a kút tábláján, amely „a régi emlékművek közül való” volt. Ezt követően ismét új ruhákat kapnak, melyeket „teljesen arany szálakból szőttek, és pompás virágok díszítettek”. Ehhez még egyszer egy drágakövekkel kirakott aranygyapjú járult, melyen a Nap és a Hold ábráival díszített súlyos aranydarab függött.

Az új sugárzások már oly mértékben megváltoztatták az étertestet, hogy az isteni építőanyagok szilárdan rögzülhettek benne. Ez a „középen lévő test” az asztrál- és az anyagi test között található. Ebben a testben az élő, új lélek az új reggel fényében ragyog.

Az öltözetet díszítő csodálatos virágok a csakrák és plexuskörök rendszerére, az étertest erőközpontjaira utalnak, melyek most új energiákkal töltődtek fel. Az újszülött lelket a következő napokban az arany menyegzői ruha e ragyogása kíséri majd.

 

Találkozás a királyi személyekkel

Csak most, a negyedik napon, az arany menyegzői ruha megszövése után találkozik először Rózsakereszt testvér egy magasabban fekvő boltíves csarnokban a királyi személyekkel. A fenséges alakok látványa mély benyomást tesz rá. „Mert attól eltekintve, hogy a terem is csak úgy tündöklött az aranytól és drágakövektől, a királyné ruhája is olyan szép volt és úgy ragyogott, hogy nem is tudtam ránézni. Bármit is tartottam azelőtt szépnek, mindez oly magasan volt afölött, mint az ég csillagai.”⁵

A jelölteket sorra bemutatják a királynak. A találkozás és a ragyogó királyi öltözetek által keltett lenyűgöző benyomás a szellem hatásának megtapasztalására utal. Mert ebben a pillanatban szellem, lélek és test egyesülése isteni tervként mutatkozik meg, olyan lehetőségként, melyet az elkövetkező napok folyamán kell megvalósítani. Minden készen áll, azonban Rózsakereszt testvér ekkor még boldogság helyett inkább csak zavarodottságot érez. Alig bírja elviselni a látványt, és egy szót sem tud kipréselni magából. Röviddel ezután új kép tárul a szemeik elé: három királyt és három királynőt pillantanak meg különböző öltözetekben. Közöttük van a fiatal pár is, akik felett hatalmas, értékes korona függ. Rózsakereszt Krisztián ezt az észrevételt teszi róluk: „Nem voltak olyan szépek, mint ahogyan elképzeltem. Ennek azonban így kellett lennie.”⁶ Rózsakereszt Krisztián a királyi pár szolgálatába áll.

Az események ezt követően egy másik szintre helyeződnek, és napfényre kerül az Alkímiai menyegző valódi lénye. Megmutatkozik, hogy bár Rózsakereszt testvér és társai nélkülözhetetlenek, mégsem róluk van szó. A királyi személyek azok, akik az alkímiai folyamatban átalakulnak.

Egy étkezés után a jelöltek, egy színdarab megtekintésének alkalmából újra találkoznak a királyi párral. A vőlegény „csak egy olasz szabású fekete atlaszruhát viselt”, és a menyasszony is feketében van. Érdekes az olasz szabásra való utalás. A szerző, Johann Valentin Andreae, ezzel arra céloz talán, hogy abban az időben a hermetikus iratok által közvetített görög-arab alkímia Itáliából kiindulva vált ismertté Európában?

Csak a közös vacsorán, a jelölteknek a királyi asztalnál elköltött első étkezése alkalmával viselnek a királyok még egyszer „ragyogó, hófehér” öltözetet. Azután minden fekete lesz: a királyi személyek öltözete, a fekete bársonyokkal felaggatott terem, az éles bárdot szorongató koromfekete ember és a jelöltek fekete kámzsája is. A nyomott hangulat, mely már a vacsora folyamán érezhető volt, tökéletesen eluralkodik a testvéreken. Amikor pedig szemeik előtt lefejezik a királyokat és királynőket, a szűz ezekkel a szavakkal figyelmezteti őket: „Ezeknek az élete most a ti kezetekben van; ha követtek engem, akkor az ő halálukból sokaknak lesz élete.”⁷

A fekete itt tehát a halál és a pusztulás színe. A negyedik nap végén meghal a régi, és csak a testvérek tökéletes szolgálatkészségén múlik, hogy vajon minden jóra fordul-e.

 

Az ötödik és hatodik nap öltözetei

Az ötödik és hatodik napon, az alkímiai menyegző előkészítésének folyamán, mind a szűz, mind Rózsakereszt testvér és annak társai fekete öltözetben vannak. Életmódjuk tökéletesen ráhangolódik a nagy műre. Nem az ő ruháik változnak meg az Olümposz tornyában eltöltött két nap folyamán, hiszen ők most „csak” szolgálók: mindenféle fűszert és drágaköveket kell szétmorzsolniuk, és ezek leveit és kivonatait előkészíteniük a királyi pár „lefejezett testeinek felélesztéséhez”. A változás abban történik, amit a szűz és az öregúr segítségével megmunkáltak: az arany gömbből kiszabadítják a hófehér tojást. A tojásból egy még véres madár kel ki, és fekete színéből kifehéredik, majd a továbbiakban színessé, végül kékké változik. A madár rubinvörös vére által kifejlődnek a fiatal pár élettelen, gyermeki testei, melyek azután felnőtt nagyságúra növekednek, és „aranyszőke, göndör hajuk lett”. Azonban, amint olvashatjuk, „még nem volt bennük természetes melegség és érzés, csak holt képek voltak…”⁸

Miután a testeket így előkészítették, különféle előkészületeket tesznek azok felélesztésére. A szűz új öltözeteket hoz, „két szép fehér köntöst, amilyet a kastélyban sem láttam még soha, s nem tudok leírni sem. Azt hittem, hogy tiszta kristályból vannak.”⁹

Ez a leírás az alkimista Bernardus Trevisanus (1406-1490) szavaira emlékeztet minket: „Istent tanúként idézve állítom néked, hogy ez a higany a szublimálás folyamatában oly fehérnek látszott, mint a hó a magas hegyek ormán, egészen finom kristályos csillogásúnak. Az edény megnyitásakor pedig olyan édes illat áradt kifelé, melyhez hasonlót e világban nem találsz soha…”

Trevisanus itt az alkímia úgynevezett ‘kis művének’ beteljesedéséről beszél, melyben a lélek-testi forma eredeti tisztaságában újra létrejön. A ‘kis művet’ a ‘test átszellemítésének’ is nevezik. Ezt követi a ‘nagy mű’, a ‘szellem megtestesülése’, vagy a keresztény terminológiában az ‘Ige testté válása’.

A ‘kis mű’ tehát beteljesedett. A jegyespár finom, még élettelen teste, valamint kristálytiszta léleköltözete készen áll. Rózsakereszt Krisztián, a torony nyolcadik emeletén jelenlévő négy társa közül egyedüliként tudatosan átélheti, amint az új életet az alakokba lehelik. A királyi pár ekkor felébred. Szellem, lélek és test tökéletesen egyesült. Miután az alkímiai folyamat végbement, a királyi pár, szavakkal le nem írható új öltözeteikben elhagyja Olimposz tornyát, és visszavitorlázik a kastélyba.

 

Az Arany Kő lovagjainak sárga csuhája

Beköszönt a hetedik nap, és a „hű sereg” leveti gyászruháját. „Egészen sárga ruhákat” kapnak aranygyapjújukkal együtt. A szűztől most megtudják szerzetük nevét is: az Arany Kő lovagjai ők. Később, a kastélyba való visszatérésük alkalmából adott ünnepi lakomán, a rend szabályaival is megismerkednek, és lovaggá ütik őket. A sárga öltözetek a menyegző utolsó napján bukkannak fel először. Kézenfekvő volna, hogy ismét a Szellem aranyára gondoljunk. Azonban J. V. Andreae legapróbb részletességgel ábrázolt szimbolikáján belül a sárga színnek is megvan a maga jelentősége. A megoldást a klasszikus alkímia tartalmazza:

Az alkímia három fő színe a feketétől (Nigredo, vagy rothadás) a fehéren (Albedo, vagy fakítás) keresztül a vöröshöz (Rubedo, a „tűz legmagasabb foka” a befejezésnél) vezet.

Titus Burckhardt (1908-1984) ehhez ezt teszi hozzá: „A ‘test átszellemítése’ után, amely bizonyos értelemben a fakítás folyamatának felel meg, és amely a kezdeti feketét vagy rothadást követi, végső eredményként a ‘Szellem megtestesülésének’ vérvörös, királyi színe következik.”¹⁰

Johann Valentin Andreae ugyan nem említi nyomatékosan a vörös színt, de leírja, hogy „egy világos tűzsugár lövell a csövön át a holttestbe”.¹¹ A hatodik nap végének a nyolcadik szinten végbement eseményeiből is világosan következik, hogy ott a ‘Szellem megtestesülése’ megy végbe, hiszen a történések például tökéletesen egybehangzanak a középkori alkimista, Artephius, következő leírásával: „… főzd (a testet) a fehér vizünkben, azaz a higanyban, amíg az feloldódott a feketében; a hosszú ideig tartó főzés hatására elveszíti feketeségét, és végül a feloldódott test a fehér lélekkel együtt kiemelkedik, tökéletesen elkeveredve egymással egy olyan ölelésben, hogy soha többé nem lehet már őket egymástól elválasztani. A Szellem akkor tökéletes összhangban egyesül a testtel, úgy, hogy közösen egy megváltoztathatatlan dolgot képeznek. Ez a test feloldódása és a Szellem megszilárdulása, ahol mindkettő ugyanazt a művet ábrázolja.”¹²

Az Alkímiai menyegző hét napján keresztül figyelemmel kísértük a ruházatok színeinek megváltozását: fehérből vörössé, majd feketévé, és végül sárgává változtak. Ezeket a színeket az első négy nap folyamán – amint láttuk – nem a klasszikus alkímiai összefüggésben alkalmazták.

Az alkímia tipikus szín-szimbolikája azonban megtalálható a (lélek-)madár alkímiai átalakulásánál, az ötödik és hatodik napon. A madár átalakulásában még egy további szín is szerepet játszik. Közvetlenül az önfeláldozása előtt kék színű.¹³ És miként a kék, ugyanúgy a sárga szín is megjelenik néha kiegészítő színként a klasszikus alkímiai szövegekben. Artephiusnál például így olvashatunk erről: „És miként a nedves dolgokra ható hő elfeketedést hoz létre, vagy okoz, mely a primer, vagy elsődleges szín, úgy hoz létre a még nagyobb forróság a száraz dolgok főzésekor mindig fehéret, mely a második szín. Azáltal pedig, hogy minden tiszta és tökéletesen száraz dologra hat, citrinitást (sárgulást) és vörös színt hoz létre, tehát majdnem négy színt.”¹⁴

 

Rózsakereszt Krisztián a hetedik nap végén

A jelöltek a folyamatban nyilvánvalóan elérték a megsárgulás (citrinitás) fokát, és ettől kezdve az Arany Kő lovagjaiként a Rend megbízásából munkálkodhatnak. Ez a magasztos folyamat egy nehéz fejlődés eredménye, ezért a kastélyba visszatérve nagy öröm tölti el őket. A kastélyban eltöltött hetedik nap csak Rózsakereszt Krisztián számára mutatkozik teljesen másnak. A lovaggá ütés után ő az egyedüli, aki aranygyapjúját és kalapját „örök emléknek” egy kápolnában hagyja. Közvetlenül a kézirat félbeszakadása előtt még megtudjuk, hogy a királyt „utoljára látta ebben az alakban”¹⁵ és a „két öreg ember, a torony örege és Atlasz, egy pompás szobába vezette”¹⁶ őt, melyben valamennyien nyugovóra tértek.

Ami most még megtörténik, az szavakkal elmondhatatlan, mert téridőbeli világunk hét napjában nem részesül már.

—

1 Jan van Rijckenborgh, Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, 1. kötet, Rozekruis Pers, Haarlem, 1998. 19. old.

2 ugyanott, 13. old.

3 uo. 41. old.
4 uo. 42. old.

5 Jan van Rijckenborgh, Rózsakeresz Krisztián alkímiai menyegzője, 2. kötet, Rozekruis Pers, Haarlem, 1991. 22. old.

6 uo. 23. old.

7 uo. 35. old.

8 uo. 58. old.

9 uo. 59. old.

10 Titus Bruckhardt, Alkímia, értelem és világkép, Aurum Kiadó, Ambra Könyvkiadó, 1992. 211. old.

11 Jan van Rijckenborgh, Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, 2. kötet, Rozekruis Pers, Haarlem, 1991. 59. old.

12 Lásd ugyanebben a füzetben A kék madár című cikket.

13 Jan van Rijckenborgh, Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, 2. kötet, Rozekruis Pers, Haarlem, 1991. 55. old.

14 Artephius, A titkos könyv, 15. old., www.wbooks4free.net/esoger.htm.

15 Jan van Rijckenborgh, Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, 2. kötet, Rozekruis Pers, Haarlem, 1991. 72. old.

16 uo.

Rózsakereszt Krisztián Isten kertjében

 

A harmadik nap reggelén Rózsakereszt Krisztián kiállja a hét súly próbáját. Az utolsó és legnehezebb súlyt még akkor is állja, amikor még hárman kapaszkodnak fel a mérleg túlsó serpenyőjére. Ezzel bizonyítja, hogy megnyílt a teljesen új felismerések előtt. Ezt követően egészen más szemmel nézve fedezi fel este a kastélyt.

 

Az isteni rend törvényszerűségei tárulnak elé, melyek felülmúlják a közönséges emberek előtt ismert világot. Ezért csak jelképes nyelven lehet leírni őket. Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének jelképrendszere többek között alkímiai, kozmológiai és mitológiai képekből áll. Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus A szabad szellem filozófiája című könyvében a következőket írja:

„A jelkép ‘közvetítőt’, ‘jelet’ és egyúttal ‘összeköttetést’ is jelentett. A jelkép és a jelképezés két világnak, a létezés két rendjének fennállását feltételezi. […] A szimbólum két világot összekötő híd.”¹

Szavaiból kiviláglik, hogy az Alkímiai menyegző jelképes nyelvének nem csak díszítő szerepe van. E nyelvezettel az olvasó többek között összekapcsolódhat az intuitív belső látással, melyet Rózsakereszt testvér tapasztal a harmadik napon. Keresőként így ő is választ kap a sürgető kérdésekre: „Kik vagyunk, és mi az életünk értelme?” „Milyen természetű a világ, és melyek a belső törvényei?”

 

Szökőkutak, bányák, és a művészet műhelyei

A szökőkutak, bányák és műhelyek látványa abszolút összhangjával és szépségével ámulatba ejti Rózsakereszt Krisztiánt. Rögtön feltűnik neki, mennyire különbözik mindez a földi „művészettől”, amely bizonyára a földi alkotásra és tevékenységre utal. Ugyanakkor felfedezi a „fenti” és a „lenti” asztronómia közötti, tehát az asztronómiával, az asztrozófiával és az alkímiával kapcsolatos összefüggéseket.

A bányákat az „alkímiai anyaöl”², a tűzhely jelképeinek tekinthetjük. Itt ég a szellem láthatatlan tüze. A szökőkutak a láthatatlan ősanyag elevenségének benyomását keltik. Ezt használják fel az isteni terv megnyilvánításához.

 

A félkör a fenséges térségekkel

A bányák, a szökőkutak és a műhelyek félkörben vannak elrendezve. Miért éppen a félkört választották? Talán az asztronómia magyarázattal szolgálhat erre. A középkori csillagász legfontosabb munkaeszköze az asztrolábium³ volt. Ezt a műszert már a görögök is ismerték, a VIII. századtól az iszlám tudósai fejlesztették tovább, majd később a mórok lakta Spanyolországon át jutott Európába.

Az asztrolábium arra szolgált, hogy az eget, csillagzataival és bolygóival, úgy lehessen leképezni, ahogy az egy bizonyos időpontban egy meghatározott helyről látható volt. Így tudtak mechanikus úton láthatóvá tenni meghatározott konstellációkat, és csillagászati problémákat megoldani anélkül, hogy bonyolult matematikai számításokat kellett volna végezniük. Az asztrolábiumnak különböző típusai vannak. Az égboltot ábrázoló fémkorong képezi a forma alapját egy forgatható kiegészítő koronggal, az ún. „pókkal”, tartó csillaggal együtt, melyen az állatöv és különböző állócsillagok vetületei láthatók. Ezenkívül még egyéb korongok is felszerelhetők rá.

A mi összefüggésünkben a főkorong alapvető felosztása fontos: a korongot egy vízszintes vonal felső és alsó félkörre bontja. A felső félkör jelöli az égboltot, az alsó pedig a „föld alatti” eget, amely a szemlélő nézőpontjából nem látható⁴.

Akkoriban közkeletű dolog volt, hogy a szférákat félkörökkel ábrázolták, és bizonnyal ismerte ezt az a baráti kör is, melyben az Alkímiai menyegzőt írták.

A középkori alkimisták kozmológiai képei is gyakran félkörök szerint vannak beosztva⁵. A két félkör itt azonban olykor más jelentést kap. Jó példa erre Matthäus Merian XVII. századi rézmetszete, mely az alkimisták nagy művét ábrázolja, és a bolygói szférákat is feltünteti: a vízszintes vonal választja el az isteni szférát a természet kerekétől, a földi világtól.⁶

 

A torony és az óramű

A félkör középpontjában egy pompás óraművel felszerelt torony áll. Rózsakereszt Krisztián nagy ámulattal szemléli. E torony annak a kettős energiaáramlatnak a jelképe, mellyel a világot és az emberiséget megmentő művet kivitelezik. A lefelé áramló erő fényével felébreszti az emberben az eredeti haza iránti vágyakozást. A felfelé haladó áramlat a visszatérés szakaszait alakítja. Az Alkímiai menyegzőben Olümposz nyolcemeletes tornyánál újra felelevenítik ezt a szimbolikát, ugyanis ott megy végbe a felébredt lélek transzfigurációja az eredeti isteni emberben.

A félkörben álló torony óraműve a bolygók precíz mozgásaira utal, és az isteni erők transzformációjának és alkalmazásának örökös ritmusát mutatja. Rózsakereszt testvér először ismeri fel közvetlenül e folyamatokat, hiszen itt hiányzik a második félkör. A földi világ fátyla nélkül észlelheti az égi harmóniákat.

 

A harmadik nap estéje

„Kik vagyunk, és mi az életünk értelme?” „Milyen az ember és melyek a belső törvényei?”

A harmadik nap estéjén Rózsakereszt Krisztián először képes felismerni az isteni teremtés lényegét. Világossá válik előtte, hogy a földi síkon tevékenykedő „művészek” egyike sem érhet fel Isten élő, harmonikus teremtéséhez. A tulajdonképpeni mű, a transzfiguráció csak ezután következik, és a negyediktől a hetedik napig megy végbe. A makrokozmosz belső törvényszerűségeinek felismerése, és az ember megmentését szolgáló isteni tervbe nyert bepillantás mégis nagy csodálkozással és mély örömmel tölti el Rózsakereszt testvért. Így nyeri el az erőt és a bizalmat, hogy reménykedve nézhessen az eljövendő napok elébe.

—

1. Nyikolaj Bergyajev: A szabad szellem filozófiája, J.C.B. Mohr kiadó 1930, 70. old.

2. Titus Burckhardt: Az alkímia lényege és világképe Ambra kiadó 1992, 155. old.

3. vö. http://www.deutsches-museum.de/ausstell/meister/astrol.htm és http://astrolabes.org/astrolab.htm

4. ld. köv. katalógust Egy háború sem szent – A keresztes hadjáratok, Philip von Zabern kiadó 2004, 451.old.

5. ld. pl. Alexander Roob: Alkímia és misztika. Taschen kiadó, Köln 1996. 39. 54. 75, 101. 168-173. old.

6. Alexander Roob: Alkímia és misztika. Taschen kiadó, 1996. 465. old.

Egy rejtélyes alak

 

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjében az olvasó sok különös és talányos alakkal találkozhat, akiknek a szerepét nem mindig könnyű megfejteni. Az olvasó néha tanácstalanul áll a bizarr jelenetek színes kavalkádja előtt. Az elbeszélés egyik legrejtélyesebb alakja „a mór”, akivel Rózsakereszt Krisztián a beavatási folyamat során három ízben is találkozik. Az is feltűnik, hogy a történet folyamán a mór csodálatraméltó átváltozási folyamaton megy keresztül: erőszakos mór királyból hóhérrá, majd áldozattá válik, akinek levágott feje végül mint dinamikus erő árad be az alkímiai folyamatba. Ki is ez a fekete alak, és mi a mondanivalója számunkra?

 

A mórral – aki egyébként az akkori idők egyik tipikus jelképe – először az alkímiai menyegző negyedik napján találkozunk, a „Színdarab a Napházban” című jelenetben. A színdarabot Rózsakereszt Krisztiánnak és társainak adják elő, hogy ezzel egy bizonyos dologra irányítsák a figyelmüket. A darab egy hercegnőről (a lélekről) szól, akit egy hercegnek (vagyis a szellemnek) ígérnek feleségül, azonban egy erőszakos mór király kezébe kerül. A menyasszony újra és újra enged a mór király csábításának, bár a vőlegényét már ismeri, és tulajdonképpen tudnia kellene, miről van szó.

A színpadi jelenet igen drámaian ábrázolja a lélekért folyó harcot: az egyik oldalon a mór, a másikon a vőlegény. Közöttük a lélek, amint sötétség és fény között ingadozik. Gyengesége, és a tény ellenére, hogy újra meg újra a mórnak adja magát, végül megmentik. A döntő küzdelmet végül közvetlenül a vőlegény és a mór vívja egymással. A történet ‘happy enddel’ zárul. A mórt agyonütik, és a nép éljenez: „Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony!”

 

A három színrelépés: a Napház, a felső terem és a torony

A Napház az ember szívközpontját jelképezi. Ez a lélek lakóhelye, és egyben az emberért folyó harc színpada. A küzdelem azért folyik, hogy helyesen értsük a természetet és a felettes természetet. Arról a harcról van szó, amely egyrészt a sötét érzések és vágyak, másrészt a világosság között zajlik.

Az Alkímiai menyegző elbeszélésében a mór másodszor a színházi darab befejezése után lép színre. A mór itt a vár felső termében, fekete hóhér alakjában jelenik meg. Véres megbízatásának célja a három ott trónoló királyi pár lefejezése. Tettének véghezvitele után kinn a főterem ajtaja előtt őt magát is lefejezik. Mindez hihetetlen és érthetetlen, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy itt a tudat nézeteiről van szó. A három királyi pár nem más, mint a régi tudat nézetei, amelyek a tapasztalatok által megtisztulva készek a transzmutációra. Meg kell halniuk, akár a mórnak – a szolgáló hóhérnak – hogy szellemi aspektusokként születhessenek újjá.

Harmadízben Rózsakereszt Krisztián a hatodik napon találkozik a mórral az Olümposz tornyának második emeletén zajló titokzatos alkímiai folyamatok közben. A mór levágott fejét üstben felolvasztják, amit a megölt királyi párok alkímiai átváltozásához fognak forró oldóanyagként használni. Itt az étertest, az új testi élet matricájának átváltozásáról van szó.

Mit jelent hát a mórnak ez a három megjelenési formája a mai ember számára? Ezek csak az alkímiai menyegző felé megtett első lépéseinél szolgáltatják ki titkaikat az ember számára. Egy háromszoros folyamatban ekkor kezd el elmélyülten foglalkozni a mór erejével. Az önmegvalósítás útját ezzel leplezett formában mutatják meg neki.

 

Ki a mór?

A mór a szellemtől elválasztott ember akaratát és önfejűségét testesíti meg. Ő a személyiség egyik nézete. A szív vágyaira, a fej gondolkodási funkcióira és a test működéseire fordítja az energiáját. Ezáltal összezavarja, és minduntalan illúziókba és csalódásokba kergeti a lélekelvet. Az ember olyannyira elvakul, hogy nem ismeri fel az ‘egyetlen fontosat’. Olyannyira megsüketül, hogy nem hallja meg a csendes hangot. Cselekvése megbénul, így nem tudja kivitelezni, amit tennie kell. Ezért az ösvényen a saját akaratot mélyen, bensőleg ellenségnek kell felismerni. Az akarati funkció csak alapos tisztulás után képes majd segítséget nyújtani a lélek számára a fény felé törekvése közben, amint azt még látni fogjuk.

 

A színdarab a szívben

A jelölt lelke a beavatás útján egy bizonyos időpontban olyanná válik, mint a színdarabban szereplő hercegnő. Újjászületett, és a vőlegénnyel, a szellemmel való menyegzőre hivatott. Tiszta, mint a frissen esett hó, de még hiányzik a tudata, amely a tapasztalatokból születik meg. Még nem „tudatos” lélek. Bár ismeri a szellem utáni sóvárgást, az őt befolyásoló többi személyiségerő azonban nem ismeri ezt a fajta vágyat. Ezért mindig a saját akarat, a mór áldozatává válik. Ebben a rendkívül fájdalmas folyamatban kell megtanulnia, hogy a csalódás világának foglya. Minden folyamatot, és a sötét hatalommal vívott minden küzdelmét a sajátjaként kell felismernie és átélnie. Ezért az a feladata, hogy megszabaduljon a mór hatalmától.

Minden ember kapcsolatban van az ellentétek halandó természetével: olyan életszemléletek, magatartásmódok és szokások révén, amelyek károsak az új-emberréválás ösvényére és akadályozzák azt. Ezek mind a vágyakozásra és a szíve állapotára vezethetők vissza. Ha a jelölt aztán tudatosan kezd a fény után sóvárogni, a természethez való kötöttségein pedig lazítani, akkor ezzel felhívja a mórt, a nagy ellenállót. Az eredeti lélek megszabadítása, és a szellemmel való végleges egybekelése azonban a saját akarat bukását jelenti. De a mór nem adja meg magát olyan könnyen!

 

A harc a mórral

A lélek az igaz élet utáni sóvárgásával az endúra közepette találja magát. Vágyának iránya kitisztul és megváltozik, így örömmel oldódik fel benne. Az ember ekkor teljesen világosan látja: „nekem alább kell szállanom”. A régi „én” felöleli az értelmet, az érzéseket, és az egész régi tudatot. A másiknak, a tiszta elvnek, a szellemszikrának növekednie kell. Ezért az embernek, aki az endúra folyamatában áll, késznek kell lennie arra, hogy a mórral felvegye a harcot! A „Napházi színdarabban” csodás képi világgal és nyelvezettel jelenítik meg ezt a harcot.

Ha mindezt a lélekmegújulás ösvényén járó emberre vonatkoztatjuk, akkor e képek azt jelentik, hogy ez az ember éppen azt tanulja, hogyan nyíljon meg nagyon is tudatosan az ősatom befolyásainak, lénye középpontjának. Annak vezetésére bízza magát, és megtanulja saját akaratának befolyásait semlegesíteni és elutasítani.

 

Az eljegyzés

A színpadi harcban a hercegnőt, a lelket a „mór országából” mindig kegyelemerők mentik ki. Ezek olyan tapasztalok, amelyek a megszabadulás érzésével ajándékozzák meg az embert. Belül szabadnak és emelkedettnek érzi magát. Egész lénye azt mondja a megváltás ösvényére: „Igen, ezt akarom”. Így bensőséges kapcsolat alakul ki a vőlegénnyel, a szellemmel. Eljegyzésre kerül sor a vágyakozó lélek és a szellem között, és megteremtődhetnek a menyegző feltételei. Milyen feltételek ezek? Elsősorban arról van szó, hogy a vágyakozás végérvényesen és tartósan a világosság felé forduljon.

Ha a szív csataterén a világosság legyőzi a mórt, akkor az ember kész a saját, régi tudatállapotát teljesen feláldozni, és a folyamat folytatódhat. Ez egy rendkívül fontos mozzanat, mert a folyamat most válik igazán izgalmassá: a mór, aki eddig a saját akarat és az önzés formájában nyilvánult meg, most szabad akaratából a megújulási folyamat szolgálatába áll, és egy bárddal felfegyverkezve lép be a főterembe.

 

A fekete hóhér

Az Alkímiai menyegző negyedik napján láthatjuk, hogyan gyűlik össze a tudat hat állapota a főteremben: az emberi gonosz két pólusa a jó két pólusával ül szemben, míg középen a fiatal hercegnő, vagyis az új, nagy lélekvágyakozás ül együtt a herceggel, a hétszellem szüntelenül hatásos befolyásával. Azonban mind a hatan a régi életterülethez vannak kötve, emiatt a történetben meg kell halniuk.

A hetedik aspektus a végrehajtó, a kivitelező, a jelölt akarata. Ez az akarat teljesen megváltozott. A belátás, miszerint a természetállapot a maga gondolkodásával, akarásával, érzésével és cselekvésével valójában sehová sem vezet, a mór megsemmisítő erejét, amely először az újszülött lélek ellen fordult, most a saját szolgájává teszi. Ez az akarat ugyan még nem a feltámadott isteni akarat – ennek még ki kell fejlődnie – de ő a tökéletes önátadás úttörője. Ami korábban gyakran önfejűen és nagy ellenállás árán történt, most önkéntes áldozattá alakul át.

Az akarat bevetése nélkül semmilyen lendület, semmiféle előrejutás nem lehetséges. Ez a pusztán anyagra irányuló utakon kívül az új emberré válás útjára is érvényes. Egy ismert szólás szerint: Aki akar, talál kiutat! Úgy is mondhatnánk: amilyen az akarat, olyan a cél. Ezért kell először a vágyakozásunk irányát megfordítanunk, mielőtt az akarat a főszentélyben „utolsó” tettét véghezvihetné!

Az útról, amelyet az Alkímiai menyegző részletez, mindenképpen elmondható: a fekete hóhér a főszentélyben nem éli túl „hőstettét”: az ajtón kívül elválasztják a fejét a törzsétől. Meghal. Éjszaka lesz.

Mindezek után, Rózsakereszt Krisztián az ötödik nap éjjelén meglátja a hét hajót a hét lánggal, amelyek a tengeren át Olümposz tornyához közelednek. A hat királyi személy holtteste és a mór feje is a hajókon van.

 

A mágikus esszencia

Most a további folyamatok elébe sietünk, Olümposz tornyának második emeletére. A mór levágott fejének és a többi tudati erő maradékának még fontos szerepe van az étertest kialakításában az új emberréválás folyamata közben. A mór fekete fejét egy üstben megfőzik. Ezzel olyan készítményt hoznak létre, melyet oldószerként használnak majd az élettelen királyi testekhez. Ez ismét egy hátborzongató esemény. Ám ebben felismerjük az alkímiai folyamatból ismert feketedésre (Nigredo*) történő utalást, amely itt az éteri szinten megy végbe. Az akarat ereje a finomanyagi testben dinamikus energiaként hat. A lefejezés azonban azt jelenti, hogy régi, természetes életerejétől megfosztották, testetlen lett, így tüzes ereje felhasználható az új étertest képződéséhez. Ezen az alapon folytatódik ekkor a transzfiguráció folyamata, egészen az új ember feltámadásáig Olümposz tornyának nyolcadik emeletén. A mór megtisztított erejét most fel lehet használni. Lendülete az elbeszélésben szárnyakat ad a beavatás folyamatának. A jelölt számára lehetővé teszi, hogy elszakadjon a régi természettől, és a transzfigurációt szellem, lélek és test szerint ténylegesen véghezvigye.

 

* Nigredo: a feketeség az alkímiai folyamatban, ami a desztilláció kezdetén lép fel, amikor az anyagok gőzzé válnak. Gyakran fekete holló szimbolizálja. A csapadék ziláltságot, kavarodást jelent, amit le kell győzni, hogy az új megszülethessen.

A halál, mely élet

 

A negyedik nap végén lefejezik a hat királyi személyt, majd koporsókba helyezik, hogy az ötödik nap reggelén az időközben kiásott sírokba temessék őket.

 

A temetés előtti éjszakán Rózsakereszt Krisztián egy lenyűgöző színjáték szemtanújává válik: a hat királyi testet tartalmazó koporsót, és a hóhér fejét magában foglaló ládikát a hét készen álló hajóra viszik. Másnap, a temetés után, a hajók Rózsakereszt testvérrel és társaival a fedélzetükön Olümposz tornyához indulnak.

 

Temetés, mint álca

E megfigyelésből az következik, hogy reggel üres koporsókat engednek a mélybe, és maga a temetés csak álcát, bizarr tréfát jelent. Ez is egyike azon kulcsjeleneteknek, amelyek miatt ezt a klasszikus rózsakeresztes írást sokan csak tréfának tekintették.

Azonban e leírásból világosan kitűnik, hogy többről van szó, mint hagyományos temetésről. Ezt a tényt, ezt a valóságot az éjszaka történtek szinte megfordítják. Nem a külső történés a valóság, hanem az, amiről az éjszaka folyamán a belsőben lehull a lepel, amikor a léleklény a saját területén tevékeny. Az olvasó figyelmét ezzel a belül zajló, valódi folyamatokra irányítják.

 

Az üres koporsó egy beavatási szertartás

Az üres koporsó és az üres sír jelképével gyakran találkozunk. Ezoterikus kutatók arról számolnak be, hogy már az ókori egyiptomi papok szarkofágba helyezték a neofita újoncot, hogy a halálhoz hasonló álomba szenderítetve kapcsolatot létesítsen a láthatatlan szférákkal. Ott megláthatta azt, ami az anyagi élet mögött rejlik, hogy e belátások és tapasztalatok után új emberként ébredjen fel, aki felismerte az örök visszatérés titkát.

Az alvás egy másik formáját, a gyógyító alvást pedig Aszklépiosz-szentélyeikben a görögök ismerték. Hasonló szokásokról tudunk a germán törzseknél is. Jézust, a bibliai történet elbeszélése szerint, keresztre feszítése után Arimathiai József kertjében szintén egy sziklasírba helyezték. A szabadkőműveseknél is ismert az a szertartás, amikor a jelölt, régi életének lezárása érdekében egy éjszakát egy koporsóban tölt.

 

A misztikus halál

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének történetében ez a misztikus halál egy döntő pillanat. Alkimista szempontból ez a „solve et coagula”, vagyis a régitől való megszabadulás és az újjal való összekapcsolódás. A régi tudat minden nézete meghal. Az az illúzió is a folyamat útjában áll, hogy magunkat tekintjük a világ közepének. Az érzékszervek által meghatározott tudat képtelen felfogni a mélyebb értelmet – az én halálát -, ez túl nagy elvárás lenne tőle.

A jelöltek, akiknek részt szabad venniük az alkímiai menyegzőn, az ötödik nap reggelén még a belső történések előtt állnak, melyek Olümposz tornyában fognak végbemenni. Eddig csak a dolgok külső oldalát látták. Ezért is hisznek egy igazi temetésben, amikor – üres – koporsókat engednek a földbe, és érzik az ezzel kapcsolatos bánatot is.

De az ötödik nap egyben a szeretet napja is. A lélekember, akit Rózsakereszt testvér jelképez, felismeri a szellemi valóságot, az alkímiai menyegző mögött húzódó szükségszerűséget. Felismeri őket, mert a lélekélet mindkét tulajdonságát megvalósítja. A nagy vágy jellemzi őt, hogy egy legyen az élettel, ami a királyi pár valódi lényege.

Rózsakereszt Krisztián arra vágyik, hogy összeköttetésben legyen a mindenkiben és mindenben benne lévő szellemi élettel: egyfelől összeköttetésben az emberiség szenvedésével, másfelől beágyazódva a bennünket állandóan kísérő isteni szeretetáramlatok hatásának tökéletes nyugalmába. Ez segíthet nekünk, ha életünkben nyitottak vagyunk rá, és felvállaljuk a megfelelő következményeket. Így születik meg az új lélek!

A kék madár rejtélye

 

Rózsakereszt Krisztián és társai a torony első négy emeletén végzett odaadó munkájuk eredményeként egy csodálatos, fehérarany tojást hoznak létre. A tojás megalkotásával – amely az új, tökéletes élet jelképe – lezárult az előkészítő munka. A tojásból most egy rejtélyes madár bújik elő, amely különböző alkímiai átalakulásokon megy át, végül azonban meg kell halnia. Mit jelentenek e folyamatok, és miért kell a madárnak meghalnia?

 

Az alkimista Artephius minden szépítgetés nélkül a következőket írta: „Te szegény, ostoba ember! Olyan együgyű vagy, hogy azt hiszed, nyíltan és világosan bemutatják neked a legnagyobb és legfontosabb titkot? Biztosíthatlak, hogy aki a hétköznapi értelmezéssel próbálja megérteni a hermetikus filozófusok írásait, az egy labirintus útvesztőjébe vész, ahonnan sohasem talál ki, mert nincs a kezében Ariadné fonala, amely a kijárathoz vezethetné őt.”

Ezek a szavak érvényesek az Opus Magnum (a Nagy Mű) különböző szakaszaira is, amelyet alkímiai elbeszélésünknek ebben a fázisában teljesíteni kell. A folyamat egyes lépéseit jelképekben és nagyon lefátyolozottan közlik; az az igazság ugyanis, hogy a leírt folyamatokra nincsenek szavak. A folyamatokhoz most annak tudatában közeledünk, hogy a rájuk vonatkozó teljes igazság kizárólag a lélekmegszabadító ösvényen szerzett saját tapasztalat során élhető át.

Az Artephius által említett Ariadné-fonál azonban segíthet, hogy megtaláljuk az utat a jelképek útvesztőjén át. Ez az Ariadné-fonál pedig bennünk rejlik! Ez nem más, mint egy olyan élet utáni vágy, amely e téridőrend határain át az örök isteni ismeretlen világába vezet.

Ez az emberi rendszerben lehorgonyzott vágyakozás egyszer majd kifelé tör. Aki ismeri őt, és saját lényében teret ad neki, az megtalálja a kijáratot, és félrehúzza a fátylat a titok elől.

 

A madár megszületése

A fehérarany tojásból egy különös madár bújik elő, amely véres és alaktalan. Sőt, Alkímia leány utasítására meg is kell kötözni. A madár gondozásával Rózsakereszt testvért és társait bízzák meg, akik a madárnak három különböző eledelt adnak:

– a lefejezett királyi párok vérét, preparált, előkészített vízzel hígítva;

– egy másik királyi személy vérét;

– végül egy „másik” eledelt, amelyet a későbbiek során a madár „saját eledelének” neveznek.

Az első eledeltől a madár igen gyors növekedésnek indul, de harapós és mérges, fekete és vad lesz. A második eledeltől minden fekete tolla kihullik, helyettük hófehér tollai nőnek és szelídebbé, kezelhetőbbé válik. Végül a harmadik eledel korábban sohasem látott, csodaszép színűvé varázsolja a madár tollruháját. A madár most már egészen szelíd és barátságos, ezért el lehet engedni.

Ez a leírás pontosan követi a klasszikus alkímia fázisait, melyek során a munka párhuzamosan folyik, egyrészt az anyagban (a külső világban), másrészt pedig a saját lényünkben (a benső világban). Az eljárás alapját Hermész kijelentése tartalmazza: „ahogy fent, úgy lent, ahogy kívül, úgy belül”. Az alkimisták célja a Bölcsek Kövének előállítása volt, amely minden nem nemes fémet arannyá változtat (külső világ, laboratóriumi munka), ezzel egyidőben pedig a halandó emberi lényt halhatatlan szellem-emberré (belső világ, szellemi-lelki munka) transzfigurálja.

A Bölcsek Köve előállításának régi ábrázolásain gyakran látható egy madár, amely alkímiai lombikban az átalakulás különböző fokozatait éli át: először az elfeketedést vagy rothadást (nigredo, putrefactio), ezután a kifehérítést vagy tisztulást (albedo) és végezetül a vörösödést vagy megérést (rubedo). De vajon mi lehet e jelképes beszéd mondanivalója korunk embere számára?

 

A lélek eledelei

A madár az újszülött, halhatatlan lélek jelképe, amely az emberi rendszer bizonyos nézeteinek semlegesítése után születhet meg. Az isteni lélek sem önmagában találja meg rendeltetését, hanem mindig közvetítőként lép fel. Ő az, aki végül elválaszthatatlan egységgé forrasztja össze a szellemet és a testet.

Noha a madár az új lélek megtestesítője, mégsem maradhat abban az állapotban, ahogy a tojásból előbújt. Tovább kell fejlődnie, és rendeltetése irányába kell növekednie. Az ösvényen járó jelölt számára ez azt jelenti, hogy az újszülött állapotban lévő, még segítségre szoruló és „vad” madarat a helyes eledellel kell táplálnia.

Ugyanez érvényes a lélekre is. Az összeolvadási folyamatok egyes lépései nagyon bonyolultak, mint ahogy ez a toronyban lezajló folyamatok eredményeinek leírásából is kiderül. És pontosan ez vonatkozik arra az emberre is, akiben újra felébredt az eredeti lélek. Most mindent el kell követnie annak érdekében, hogy ezt a törékeny lényt a helyes módon ápolja és gondozza.

 

A vér a lélek

Az Alkímiai menyegző nyelvezete a figyelmes olvasó számára sok konkrét utalást nyújt a folyamatok hátterére vonatkozóan. A madárról szóló elbeszélésben főleg a sok a vér tűnik fel. „A vér a lélek” mondja az egyetemes bölcsességtan. A madárról közvetlenül a születése után azt írják, hogy „véres és alaktalan”. Ez az utalás nagyon jól kifejezi a madár lélektermészetét („véres”), amelynek még további fejlesztésre és tisztításra van szüksége („alaktalan”). Ezenkívül azt olvassuk a szövegben, hogy a madár kezdetben még „jól meg is van kötözve”: ez azt jelenti, hogy összeköttetésben áll a személyiséggel és a testrendszerrel.

A munkatársak a madarat vérrel etetik: először a lefejezett emberek vérével, amit „előkészített vízzel” hígítanak. A lefejezett emberek itt a három királyi pár, akik a régi tudatot testesítik meg. Vérüket egy serlegben fogták fel. A régi tudatnak ezt a jelentős energiáját most elkeverik az „előkészített vízzel” és így adják táplálékul a madárnak.

 

Az alkímiai víz

Az alkímia tudománya nem a szokásos vizet használja, hanem az úgynevezett „antimonikus vizet”. Az antimon egy kémiai elem, amely a fémes és nem-fémes elemek közötti határon található, és amely azzal a tulajdonsággal rendelkezik, hogy az összes többi fémet feloldja, az aranyat (szellem) elválasztja az ezüsttől (lélek), és minden tisztátalanságukat leoldja. A hét ismert fémmel ellentétben az antimon, amely a nyolcadik fém, nem fordul elő az emberi testben. Az antimon tehát egy emberen kívüli erőt testesít meg, amelynek az a képessége, hogy elválassza egymástól a testet, a lelket és a szellemet, és mindhármat egy magasabb oktávra (ezt jelenti a 8-as szám) emelje fel.

Artephius azt mondja, hogy ez az antimonikus víz „a lélek közege, és enélkül ebben a művészetben semmilyen eredmény sem érhető el. […] Ezért van meg a mi vizünknek az a tulajdonsága, hogy feloldja vagy elfolyósítja az aranyat és az ezüstöt, és felerősíti ezek színeződését vagy színét. E fémek testét átalakítja, és az anyagi létezésből szellemi természetűvé emeli. […] Vizünkben az arany és az ezüst exaltációja (felemelése) történik meg. A testeket és a fémes formákat elpusztítja, megrendíti és megváltoztatja, így olyan állapotra hozza, amelyben már nem testek, hanem stabil szellemmé válnak.”

Az elbeszélésünkben említett „előkészített víz” fokozza a vérben található régi tudaterőket, és magasabb rezgési szintre emeli őket. Ekkor tehát már nem a régi tudat alacsonyabb nézeteiről van szó, hiszen ezek már régen meghaltak, hanem ugyanezen erők finomabb, magasabb nézeteiről, melyeket most a léleknek kell megmunkálnia – tehát az említett erők „stabil szelleméről”.

Az alkímiai folyamat madarának meg kell innia a vér-víz keveréket. Az eredmény már ismert számunkra: a madár növekszik, de „fekete és vad” lesz. Az igen erősen megfinomított régi tudati erőkkel való belső konfrontáció nyilvánvalóan problémákat okoz számára. Az alkímiai folyamatban a fekete szín a fellazítás (korhasztás, putrefactio) fokozatát jelenti. Ennek során a feloldott alkímiai szubsztanciát egy hővel kiváltott feloszlatási folyamatnak (erjedés) vetik alá. Ebben a folyamatban minden, ami nem tartalmaz örökkévalósági értéket, elpusztul, és elemi alkotórészeire hasad. A lélekmadarat Olümposz tornyában a megemelt potenciájú régi tudati erőkkel szembesítik, és ezzel saját személyes feloszlatási folyamata elé állítják. A madár további fejlődésének érdekében a második szakaszban egy „másik” eledelt nyújtanak át neki: „valószínűleg egy másik királyi személy vérét”, ahogy Rózsakereszt Krisztián feltételezi. Nyitva marad a kérdés, hogy melyik személyről van itt szó. Ez a lelki táplálékként szolgáló vér minden bizonnyal azért „más”, mivel már nem a régi tudati erőket hordozza magában. És a madár azonnal pozitív változást mutat! Lénye megtisztul, és a madár szelíd lesz. Minden fekete tolla kihullik és helyettük új, hófehér tollai nőnek.

Ezzel a madár belép a második alkímiai fokozatba, a fehérítésbe (albedo). A klasszikus alkímiában a fehérítési eredményt a Sol-nak (arany, a szellem) és a Luna-nak (ezüst, a lélek) az antimonikus ecetben történő feloldási folyamatával állítják elő. Az oldatot enyhe hőhatás alatt egy szétbontási folyamatba vezetik: ennek során az oldatban a megtisztított rész felfelé száll, ezt a „fehérség lelkének” (Spiritus Albus) nevezik. A feketeség az edény alján „varangyként” marad vissza. A Spiritus Albus-ra több kifejezést is használtak már, pl. említik „szárnyak nélkül levegőben repülő saskeselyűnek”, „gúnárnak”, sőt, „Hermész madarának” is. Ez mi fehér madarunk.

A madár ebben a fokozatban már eléggé megtisztult ahhoz, hogy megkaphassa a harmadik eledelt – melyet rejtélyesen a „saját” eledelének neveznek. Ez az eledel a madarat végre a „legmagasabb tökéletességhez” vezeti. A lélek csak ezzel a táplálékkal – a szent eledellel – tud ténylegesen növekedni, és olyan irányban fejlődni, hogy végül „el lehet engedni”. Az elengedés itt azt jelenti, hogy a lélekfejlődés elérte azt a pontot, amikor teljesen szabaddá és önállóvá válik, tehát most megszabadítja magát a személyiségtől és annak rendszerétől. A szövegben ezt úgy fejezik ki, hogy az elengedett (eloldozott) madarat a Leány eltávolítja a jelöltek látóköréből. Az említett helyzetben a lélek elfordul az őt szolgáló Rózsakereszt testvértől, és a szellem követe, Alkímia Leány nyomába szegődik.

 

A kék madár

Az ötödik emeleten a kék madarat további alkímiai átalakításnak vetik alá, amelyben újra fontos szerepet kap egy bizonyos víz. „Ebben a teremben madarunk számára fürdőt készítettek, amelyet fehér porral színeztek be, úgy, hogy az végül tiszta tejnek tűnt.”

Artephius is említést tesz egy „második vízről”. „Ez az Aqua Vitae, vagyis az Élet Vize, amely a helyes módon rendezve és a testben elosztva kifehéríti, és fehér színűvé változtatja át (a madarat), mert ez a víz tulajdonképpen fehér pára, amely ezért a testet kifehéríti… Ezt a mi második és élő vizünket „Azoth”-nak nevezik; és ez a víz mossa meg a „Laton”-t, tehát, a Sol-ból és a Luna-ból az első vizünk segítségével összetett testet. Az említett második vizet a feloldott testek lelkének is nevezik… Ez a királyi forrás, melyben a király és a királynő fürdik…”

Az alkímiai laboratóriumi munka során többször is megismétlik a feloldás, elfeketítés (fellazítás) és fehérítés folyamatát. A folyamat minden ismétlése tovább finomítja a szubsztanciát, egészen addig, míg végül „fehér kő” lesz belőle, amelyet azután újra porrá törnek és feloldanak, hogy „fehér párát” készítsenek belőle. Az alkimisták ebben az összefüggésben „a szűzies tej” fogalmát használják. Ezzel arra utalnak, hogy a folyamat előrehaladtával a lélek minősége folyamatosan finomodik, és egyre átlátszóbbá válik.

Ugyanezek a tények megtalálhatók az Alkímiai menyegzőben is. A fehér, tejszerű fürdőben kihullanak a madár tollai. Most a kemény és megkristályosodott részek teljesen leválnak a madárról. A tollak feloldódnak a fürdővízben, és a madár bőre olyan simává válik, mint az emberé. A feloldott tollak azonban a fürdővizet kékre színezik. Ezután a vizet addig főzik, amíg kék színű kővé sűrűsödik össze.

A „hűséges sereg” ezután ezt a kék követ egy másik kővel porrá töri, és beszínezi vele a madár bőrét. A madár most már egészen csodálatosan néz ki: „gyönyörű kék színben sugárzik, csak a feje maradt fehér.”

Az alkímiában a kék színt az ezüst elemmel hozzák összefüggésbe, amely megint csak a léleknézet jelképe. A kék az alkímiában azonban nem az Opus Magnum végső eredményét jelenti (mert ez a piros szín), hanem egy átmeneti állapotot jelöl. A kék színt úgy határozzák meg, hogy ez az a szín, amelyben kifelé megnyilvánul az emberi lélek csillogása. A madár az alkímiai átalakítási folyamaton keresztül már igazi emberlélekké vált: ezért kék, és a bőre olyan, mint az emberé. Ekkor már az új ember lelkét testesíti meg, a testi szemek számára idegenszerű teljes szépségében.

A lélek azonban – akármennyire tökéletesen készült is el a folyamat során – mégsem maradhat ebben az alakban. A madár most a második alkalommal tűnik el jelöltek látóköréből, a Leány elvezeti őt. Haladjunk tehát most tovább felfelé Olümposz tornyában, és próbáljuk megérteni az ottani eseményeket.

 

A hatodik emeleten

Miután a Leány elment az „ő” kék madarával, a munkatársakat a torony hatodik szintjére hívják fel. Rózsakereszt testvér nagyon megrendül, amikor ezen a szinten meglátja ugyanazt a mágikus oltárt, amit már a negyedik napon megcsodált a királyi trónteremben, amikor is először került szembe a három királyi párral. Az oltáron hat tárgy található:

1. egy fekete bársonyba kötött és arannyal díszített könyv;
2. egy égő gyertya;
3. egy óramű;
4. ennek tetején egy kis szökőkút, amelyből vérvörös víz tör felfelé;
5. egy saját magától forgó éggömb;
6. egy koponya, amelyben egy fehér kígyó tekergőzik.

Rózsakereszt Krisztián hetediknek a kék madarat látja meg az oltár mögött. A hetes szám a beteljesülés száma, amely az előző hat minőségeinek az összege. A lélekmadár tehát itt most beteljesíti művét. Először is iszik a vérvörös vízből, majd megcsípi a kígyót, amire az erősen vérezni kezd. A jelöltek a kígyó vérét egy edényben fogják fel és az erősen ellenkező madár torkába öntik. Ezután a megsebesített kígyó fejét a kútba mártják, mire a kígyó újra életre kel és eltűnik koponya-házában.

A leírt műveletek alatt az éggömb folyamatosan tovább fordul, és az óramű háromszor jelez. A harmadik óraütésnél a kék madár önként és alázatosan a könyvre teszi a fejét és hagyja, hogy a jelöltek egyike levágja a fejét. A hatodik emelet mágikus eseményei végül is a madár hullájának elégetésével fejeződnek be. Ehhez mindent elraknak az oltárról, és ott az égő gyertyával tüzet gyújtanak. A hamut többször is megtisztítják, és egy cédrusfa ládikóba helyezik.

Valóban úgy van, ahogy Artephius mondja: Ha a hermetikus filozófiában leírtakat a szavak szokásos jelentését alkalmazva próbálnánk megérteni, akkor igen gyorsan eltévednénk egy labirintusban, ahonnan nem találnánk ki többet.

Dehát mi is ez az Ariadné-fonál, ami hiányzik nekünk? Az igazság utáni vágyakozás.

 

A lélekáldozat

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjéhez írott magyarázatában Jan van Rijckenborgh az oltár jelentését a következőképpen magyarázza: „Az oltár az áldozat helye, és világos, hogy a tobozmirigy-központ e királytermének a tökéletes áldozat, a teljesen új, csak most lehetővé vált áldozat helyének kell lennie.” Az oltáron lévő tárgyak olyan nézeteket jelképeznek, amelyeknek jelen kell lenniük ahhoz, hogy az áldozat végbemehessen. Ezek a következők:

1. A sors nézetei: a könyv, amely tartalmazza mindazoknak a nevét, akik fel akarják magukat áldozni. Minden jelöltnek a nevét be kell írni ebbe a könyvbe, tehát a jelöltet sorsa már eleve kiválasztja erre az áldozatra.
2. A Gnózis nézetei: a koponyában mozgó fehér kígyó az örökké létező isteni bölcsességet és halhatatlanságot jelképezi.
3. A helyes időpont nézetei: az óramű, és ezzel kapcsolatban
4. a helyes kozmikus befolyások nézetei: az éggömb.
5. A vérállapot (lélekállapot) nézetei: a kút.
6. A kígyótűz (tudatállapot) nézetei: az égő gyertya.

Kapcsolódjunk be most még egyszer a történetbe, a kék madár megjelenési formája kérdéséhez, amely az újonnan megszületett emberi lélek jelképe. Ennek a léleknek most még egyszer fel kell áldoznia magát, hogy a szellem, a lélek és a test egyesítése, tehát az isteni ember anyagi feltámadása végbemehessen. Olyan áldozat ez, amely a történet sok olvasóját valószínűleg váratlanul éri. Mert hiszen nem úgy van-e, hogy a fehérarany tojással, amely Olümposz tornyának negyedik emeletén az arany gömbből előkerült, a halhatatlan ember létezése tulajdonképpen már valós ténnyé vált?

Ez a tojás ténylegesen tartalmazta a teljes új életet – de csak elvben, csak lehetőségként. Most pedig, Olümposz tornyának legmagasabb emeletein azért folyik a munka, hogy erről az elvről bizonyságot tegyenek, és hogy a feltámadás ténye most végre élő valósággá válhasson. Most a Nagy Mű mindent megkoronázó befejezéséről van szó, a továbbhaladásról az élő lélektől az élővé tevő szellemhez!

Az a jelenet, amikor a madár önkéntesen hagyja, hogy a fejét leüssék, nagyon szíven üti Rózsakereszt testvért és munkatársait. De végül mégis beleegyezik: „A madár halála nagyon szíven ütött minket, de azért gondolhattuk, hogy egy mezítelen madár nem sokat segíthet rajtunk – így hát, hagytuk, hogy megtörténjen.” Ez a madár azért mezítelen, mert csak egy nézetet, a lélek nézetét testesíti meg, míg a beteljesedés, a szellem, még hiányzik.

Most a menyegző pillanata közeledik, az az időpont, amelyről a Nag-Hammadi evangéliumokban található „A lélekről” című értekezésben az alábbiakat olvashatjuk: „ez a menyegző nem hasonlít a húsemberek menyegzőjéhez […]. Hanem amikor az egybekelést végrehajtják, egyetlen egy életté válnak.”

A lélekmadár számára ez a krízis órája.

 

A kék madár rejtélye

A szöveg szó szerint ezt írja: „Amikor végül a harmadik együttállást megfigyelhettük, és ezt az eseményt egy kis harang is jelezte, a szegény madár önként tette a fejét a könyvre, hogy a közülünk korábban sorsolással kiválasztott személy leüsse a fejét. De egyetlen csepp vér sem folyt, mindaddig, amíg a mellét fel nem nyitottuk; mert onnan a vér olyan világosan és frissen buggyant elő, mint egy kis rubinvörös forrásból.”

A kék madár rejtélye tehát a következő: ez az áldozat nem jár halállal, hiszen az új lélek halhatatlan! Ezért nem folyik egyetlen csepp vér sem, amikor a madár fejét leütik. A melléből azonban a beteljesített alkímiai átalakulás bizonyítékaként a szív tökéletesen tiszta, rubinvörös lelki vére, a rózsakeresztesek „vörös rózsája” forrásozik elő.

Ez a halál a lélek transzfigurisztikus áldozata, a léleké, amely saját vérét ontja, hogy egyesülhessen a szellemmel. A lelket eddig a pontig a víz erőivel változtatták át alkímiailag; most pedig a tűz erői hatnak a lélekre, hogy a szellemmel egyesülhessen. A tudat segítségével meggyújtják a mágikus tüzet – ezt jelképezi az oltáron lévő égő gyertya – éspedig egy előre meghatározott tervnek megfelelően (erre utal az ott található kis tábla). A többször megtisztított hamut cédrusfa ládikóba rejtik. Egy ládikó valójában egy kocka, amely kiterítve keresztet formáz.

Ez a halál – amelyet a víz készített elő, a tűz tisztított meg, és végezetül a kereszt emelt fel – az a csoda, amelyről a Biblia így ír: „ez az a halál, amely elnyeletett diadalra”. Hiszen az elégetett madár megtisztított hamuja lesz az a Prima Materia, amelyből később a nyolcadik szinten feltámadhat az új királyi pár: a szellemember.

A nyolcadik szint és a feltámadás

 

Miután Olümposz tornyának hatodik emeletén elégetik a madarat, a történet teljesen váratlan fordulatot vesz. Mert ahelyett, hogy hű munkálkodásuk jutalmául beléphetnének a hetedik szintre, ahogyan azt várnánk, Rózsakereszt testvért és három társát a Leány gúnyos szavai és a csúfondáros fúvószenekar zajongása közepette egy oldalajtón át kikergetik. Hogy hová vezet ez az ajtó, az a többiek számára rejtély marad. Mi azonban követhetjük őket.

 

Érthető, hogy Rózsakereszt Krisztián ebben a pillanatban a legszerencsétlenebb embernek tartja magát. Milyen hibát követhetett el? Aztán hirtelen minden másképp alakul. Amint bezáródik mögöttük az ajtó, a zenészek a kis csoportot egy csigalépcsőhöz viszik, mely a hetedik szint fölé, közvetlenül a tető alá vezeti őket, a nyolcadik szint titkos toronyszobájába, ahol már várják őket. Az „öreg ember”, akit hosszú idő után most látnak újra, barátságosan fogadja őket egy kis tűzhelynél.

Most a Leány is megjelenik a kék madár hamvait rejtő kis ládájával. Ezt átönti egy másik edénybe, majd ládáját másik anyaggal tölti meg a hetedik szinten maradt jelöltek számára, hogy még egy kicsit „az orruknál fogva vezesse őket”.

A négy munkatárs az öreg vezetése mellett, az általuk előkészített vizet hozzáönti a madár hamvaihoz, majd az így nyert sűrű anyagot felforralják, és egy olyan kis formába öntik ki, amely a nyolcadik szinten már készen állt.

 

Szaturnusz kapuja

A nyolcadik szintnek sajátos formája van. Belülről nézve hét félgömbből (kupolából) áll, amelyek közül a középső kissé magasabb, és a tetején kis kerek lyuk van, melyet csak Rózsakereszt testvér vesz észre.

A nyolcas a Szaturnusz száma, amelyet naprendszerünk bolygói közül régebben az utolsónak tartottak. Ezért „Szaturnusz kapujáról” is beszélnek. A számjegyek egytől hétig egy teljes, önmagában lezárt ciklust alkotnak – egy „teljességet” vagy „tökéletességet”. A nyolcassal egy új ciklus (fordulat) kezdődik, egy magasabb oktáv.

Az Alkímiai menyegzőben a nyolcadik szint a szellemlélek-világ kapuja. A négy kiválasztott jelölt számára ez a feltámadási terület – az eredeti ember életterületének bejárata. De miért egy rejtett csigalépcsőn át vezet ide az út, és miért marad ki a hetedik szint?

 

A hetedik szint és a csigalépcső

Míg az öntőformák lehűltek, Rózsakereszt Krisztiánnak sikerült a padló egy kis résén át lekukucskálni a hetedik emeletre. A Leány az ott összegyűlteknek a hamvakat tartalmazó ládikából előzőleg különleges anyagot adott, amellyel dolgozniuk kellett. Minden erejükkel azon fáradoztak, hogy abból aranyat állítsanak elő, méghozzá úgy, hogy a tüzet egy csövön át olyan erősen fújják, hogy „alig kapjanak levegőt”.

Olümposz tornyának hét szintje az emberi kígyótűzoszlop és a hét csakra jelképe is. A tudati tűz a gerincoszlopban lobog. Ezért is mondják, hogy a jelölteknek az egyik emeletről a másikra a tető nyílásain kell átjutnia – vagyis képletesen a csigolyalyukakon. A hetedik csakra a főszentély csúcsán, a tobozmirigy-agyrészben fekszik. A tobozmirigy (pinealis) az a királyi szerv, melyben a tudat összpontosul. A tobozmirigy felett lebeg a monád egyik pólusa, a Szellem. Az eredeti embert áthatotta ez a szellem, amely a tobozmirigyen keresztül lépett be a kígyótűzbe, melyben akadálytalanul föl- és alászállhatott, és így az egész emberi rendszert életenergiával látta el. De miután az ember lebukott a haláltermészetbe, az eredeti kígyótűz elpusztult. A szív (lélek) és fej (Szellem) valamikori egysége a természetszülte emberben megszűnt. Benne már semmilyen kapcsolat sem keletkezhetett a tobozmirigy és a monád között. Mély szakadék választja el őket. A Szellem így már nem fér hozzá közvetlenül a tudathoz.

A történet ezt azzal fejezi ki, hogy egyetlen jelölt sem juthat a szokásos úton – a mennyezet nyílásán át – a hetedik szintről (tobozmirigy) a nyolcadikra (a monád vagy szellemterület), még a hetedik szinten égő tűz fújdogálásával sem. A nyolcadik szintre csakis a rejtett ajtón, és a hetedik szintet kikerülő csigalépcsőn át lehet feljutni.

Erről a csigalépcsőről ezt írja Jan van Rijckenborgh: „Ez a csigalépcső összeköttetést teremt a szív-csakra és a felső csakra között, amely megegyezik a tobozmiriggyel. Ha a lélek megszületett, és a lámpások egyenletesen égnek és egyesültek, akkor szó szerint és testileg éteri fénykapcsolat fejlődik ki a szív és a fej között, minden anatómiai alap nélkül. Ez a kapcsolat visszatükröző éterből, amely mentális (gondolati), és fényéterből áll, amely az érzékszervekkel áll összefüggésben. Mindkettő kivehető csavarvonalas mozgást végez, és ezért beszélnek csigalépcsőről.”¹

Ezt a kígyótűzön felfelé vezető új utat Rózsakereszt testvér a negyedik napon már végigjárta, de nem a torony, hanem a kastély felől, méghozzá Alkímia Leány vezetésével, aki elvezette őt a felső terembe. Itt pillanthatta meg Rózsakereszt Krisztián először a három királyi párt és a mágikus oltárt. Azonban nem volt képes ott maradni, vagy bármit is tenni, mivel fejlődési foka ezt még nem engedte meg. Miután szolgájával megint lejöttek, az ajtót ismét erősen bezárták és lelakatolták.

A történetben a kék madár a lélek jelképe. Ennek véráldozata által vált láthatóvá az ajtó Rózsakereszt Krisztián és három munkatársa számára. Négyüket nagyon dinamikus módon juttatják át ezen az ajtón. Egy fúvószenekarról van szó, amely szinte „átfújja” őket rajta. Végül a lépcsőn, kívülről jutnak fel a nyolcadik szintre, az új tobozmirigy-térségbe, ahol a „nagyon öreg”, és az új ember ősképe már várt rájuk.

 

A nagyon öreg

Nyilvánvaló, hogy az öreg nem lepődött meg belépésükön, és úgy tűnik, mindent tud arról, hogy mi szükséges a folyamat továbbviteléhez. Ki ez az öreg, és mi a feladata? A történetben Rózsakereszt Krisztián már találkozott vele. Amikor a hű alkimisták úton vannak Olümposz szigete felé, az öreg eléjük jön egy kis aranyhajóval. Ő az őr, aki a kezdetektől fogva mindent tud arról, ami Olümposz tornyában történik, és felügyel rá. Ez a „nagyon öreg” nem a szerző kitalációja. Sokkal inkább egy spirituális (szellemi) alak, amely valóban ősrégi. Mi is találkozhatunk vele az Ótestamentumban, Dániel látomásában: „Nézém, míg királyi székek tétetének, és az öreg korú leüle, ruhája hófehér, és a haja, mint a tiszta gyapjú;”²

Továbbá: „Látám éjszakai látásokban, és íme az ég felhőiben mint valami emberfia jőve; és megy az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt. És ad néki hatalmat, dicsőséget…”3

 

A királyi pár feltámadása

A nagyon öreg az isteni ember ősképének az őrzője is, amely itt, a nyolcadik szinten, vagyis az örökkévalóságban létezik. Az elbeszélésben ez a két öntőforma. Ezekbe a formákba öntik bele a Prima Materia-t, melyet a négy jelölt készített a kék madár hamvából, és a tűzhelyen felforralt, „előkészített vízből”.

Miután a négy munkatárs felnyithatja a formákat, két ragyogó, áttetsző alakot látnak, „amilyet ember szeme még nem látott: fiúcskát meg kislányt, mindegyik csak négy láb hosszú volt. […] Ezeket az angyalian szép gyerekeket először atlaszselyem párnára fektettük, és addig néztük, míg a pompás jelenség egészen elcsendesített minket.”⁴

A továbbiakban megtudjuk még, hogyan táplálja Rózsakereszt Krisztián a gyermekeket a kék madár vérével, amelytől mind szebbé és szebbé váltak, és felnőtt méretűre növekedtek, de még nem éltek önálló életet.

 

Az utolsó trombita

A szellem, lélek és test egyesülésének ősi tudását megtestesítő „nagyon öreg” készíti elő a szellemlélek belépését az új királyi pár testébe. Eközben egyedül Rózsakereszt Krisztián láthatja és ismerheti fel az alkímia folyamat utolsó szakaszát. Csak ő veszi észre, hogy a még élettelen királyi pár testébe a mennyezet hetedik boltozatában lévő lyukon át ereszkedik bele tüzes lángként a Szellemlélek, mégpedig a szájukhoz illesztett trombita hangrésén, hangtölcsérén keresztül. Ezalatt a másik három jelölt figyelmét egy mellékes dolog, egy kis tűzvarázs tereli el, így nem tudják, mi is történik valójában. Rózsakereszt Krisztián azt mondja erről: „Társaim mindig csak az alakokat, a testeket nézték, én azonban másra gondoltam.”⁵ Mire gondolt tehát?

Még az első éjjel, amikor álmában fogolyként feküdt egy mély akna alján, trombitaszót és dobpergést hallott, amely közelgő szabadulását hirdette. Ekkor az átható trombitaszó még hívó, ébresztő hangú volt: a Szerzet hívása.

A trombita képe az emberben és az egész teremtésben hatalmasan megnyilvánuló Szellemmel köt össze minket, megszólalása közvetlen kapcsolatban van a feltámadás misztériumával. Az Olümposz tornyának nyolcadik szintjén zajló alkímiai történések esetében nem arról a trombitaszóról van szó, amely az aknában hangzott fel, hanem valami másról.

 

A megelevenítő Szellem

Az új királyi pár egy hosszú asztalon fekszik. A lélekmadár véráldozata révén felnőttek és kimondhatatlanul szépek lettek. Csakhogy még nincs bennük az új élet! A nagyon öreg most egy trombitát helyez az ajkaikhoz – pontosan úgy, mintha maguknak kellene azt megszólaltatni. Aztán meggyújt egy zöld koszorút, amely körülfonja a hangszert. Ebben a pillanatban fénysugár lövell ki a tetőn levő lyukból, és a trombita tölcsérén át az élettelen testekbe ömlik. A tüzes szellemlélek az új testekbe árad és életre kelti azokat!

Hát nem furcsa esemény ez? Nem fordítva várnánk inkább, hogy a mennyezeten lévő nyíláson át egy trombita ereszkedik le, melynek hangtölcsére lefelé irányul, hogy azon át juthasson testükbe a leereszkedő Szellem, melyet belélegeznek – miképpen a teremtés-történetben is? Mindenesetre valami hasonló történt Rózsakereszt Krisztián álmában is. Ott a bukott ember volt az, akit a Szerzet trombitaszóval hívott fel arra, hogy visszatérjen az eredeti életterületre. Csakhogy azok a testek, melyek a történetben az asztalon fekszenek, már az eredeti, isteni emberek új testei!

Az eredeti ember Isten képmása, és arra van teremtve, hogy maga fújja meg a trombitát, hogy az ősanyagot életre keltse. Alakulóban, születőben lévő Isten volt: „a megelevenítő Szellem!”

De itt, a feltámadási térségben eljött az újjászületés ideje. A szellemlélek ugyanazon az úton tér tehát vissza a megújult testekbe. Az új test a szellemlelket mágnesként vonzza magához a trombita hangtölcsérén át. Pál megjövendölte: „Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé.”⁶

Ez a prófécia a nyolcadik toronykamrában teljesedik be. A Szellem beereszkedése után a királyi pár testében a „nagyon öreg” szellemi ereje „tüzes csövek” segítségével keringeni kezd. Míg az életre keltett királyi személyek kissé pihennek, a Leány csodálatos, kristályhoz hasonló köntösökbe burkolja őket. Ez arra utal, hogy mennyire nagyon finom, éteri szerkezetű ez az új test.

„Kikerülve minden kaput és őrt”, az egész csoport lemegy a csigalépcsőn a hajókhoz. Ekkor tudjuk meg, hogy az új kapcsolat a szívcsakra és a tobozmirigy között tökéletesen helyreállt. Most már az összes erő akadálytalanul áramolhat, és feladatukat az egész rendszerben betölthetik.

Ezzel Rózsakereszt Krisztián munkája véget ért Olümposz tornyában. Most, a hatodik nap estéjén az Opus Magnum, a Nagy Mű elvégeztetett. Az új ember feltámadása, a Szellem, a lélek és a test alkímiai egyesülése megvalósult.

„Az alkimisták hű serege”, amely Alkímia Leány vezetése alatt a hetedik szinten dolgozott, magához veszi a vacsorát. Az egész csoport együtt készül elő az Alkímiai menyegző napjára, amely visszavezeti őket a kastélyba, ahol mindnyájukat az „Arany kő lovagjává” ütik.

—

1. Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, II. rész, Rozekruis Pers, Haarlem, Hollandia/Magyarország, 1991, 132. oldal.

2. Dániel Könyve 7,9.

3. Dániel 7,13.

4. Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, II. rész, Rozekruis Pers, Haarlem, Hollandia/Magyarország, 1991, 58. oldal.

5. Ugyanott, 59. oldal.

6. Korinthusiakhoz írt első levél 15,45.

A hét nap

 

Az első nap

A meghívás

Húsvét előtti este kezdődik, mégpedig egy olyan ember számára, aki már „több dologról” tud. Rózsakereszt Krisztián az első napon levelet kap, melyben meghívják a királyi menyegzőre. Bár vendégül hívják, a hozzá eljutó figyelmeztetések arra utalnak, hogy részvétele messze túlmutat majd a vendégeskedésen. „Ha nem fürdenél tisztára, a menyegző neked megártna.”

A menyegzőt egy látomásban már hét évvel ezelőtt bejelentették neki, és jól felkészült rá. De ezen a különleges „húsvét előtti estén” háromszor is hangsúlyozzák azt, hogy „ma”. A szellemi utat csak a „mában”, a jelenben lehet megvalósítani. Noha Rózsakereszt Krisztián várta a meghívást, félelem tölti el méltatlansága és gyengesége miatt. Habozik, és tudatlannak érzi magát, mert mit sem tud a dolgok rejtett oldaláról vagy a természet titkairól, életmódja és testvéri, felebaráti szeretete pedig nem mentes az önzéstől. Ugyanígy él még benne a testiség ösztöne is, amely csak a tekintélyekre és a világi pompára irányul. Erősen nyugtalanítják őt a három templomra utaló homályos szavak is, és így készül fel az éjszakára.

A napközben az illúziók és a tudatlanság miatt homályban maradt szellemi eseményekről leginkább éjszakánként lebben fel a fátyol. Csak itt éli meg – az anyagtest korlátozottságától megszabadulva – a szellemi, a valódi szintet. Az első éjszaka arról álmodik, hogy másokkal együtt egy veremben raboskodik (amely az emberiség jelenlegi állapotát jelképezi), akik közül néhányat, egymás után, hét kötéllel kihúznak a mélyből a világosságra. Rózsakereszt Krisztián is a megmentettek közé tartozik. Világosan felismeri, hogy megszabadulását nem az egyéni képességeinek, hanem egyedül a kegyelemnek köszönheti. Ebben a tudatban ébred fel, és ebben a tudatban éli át az előtte álló folyamatot.

 

A második nap

Az utazás és a megérkezés a kastélyba

A második nap Rózsakereszt Krisztián kilép a világba, a dualitásba. A dualitásban megismerés keletkezik. Négy út közül kell választania, ez azonban nem sikerül neki. Mivel ennél az útelágazásnál egy holló üldözi az általa megetetett galambot, elriasztja a hollót, és közben a négy út közül az egyikre kerül, amelyről már nem tud letérni. Így önkéntelenül is a galamb, a lélek megmentése mellett döntött.

Végül elérkezik a kastélyba, ahol a menyegzőt tartják majd. A kastélyhoz általában a nemesség, magasztosság, tisztaság és hatalom képzetét társítjuk. A kastély itt egy asztrális tér, egy különleges tisztaságú szellem-lélek tér jelképe. Rózsakereszt testvér elcsodálkozik azon, hogy jelen van néhány olyan vendég is, akiknek lélekállapota igen távol áll az ő alázatos és öntudatos magatartásától. Andreae ezzel azt akarja kifejezni, hogy milyen meglepő, hogy ők egyáltalán el tudták érni ezt a területet. Mivel Rózsakereszt Krisztián még nem ismeri ki magát ebben a világban, él a lehetőséggel, hogy feszült figyelemmel és éberen töltse az éjszakát a kapu előtt. Ez azt jelenti, hogy összpontosítja erőit, összeszedi magát, hogy tájékozódjék, és tudatossá válhasson ebben az új helyzetben.

 

A harmadik nap

A hét súly napja

A rózsakeresztesek „Fama fraternitatisából” ismert klasszikus axiómát a háromszög jelképezi: „Isten szellemében lángra lobbanva. Jézusban, az Úrban alászállva. A Szent Szellem által újjászületve.” Mély benyomást kelt, ahogy az „Alkímiai menyegző” kiáltványában sikerül összhangba hozni egy hermetikus folyamatot az őszinte, keresztény életvitellel. Tiszta ismerettel kell rendelkezni a lélek alkímiai folyamatáról, és a léleknek egyúttal teljesen előítélet-mentesnek, sőt semmit sem tudóan nyitottnak kell lennie. Csak így tud az ember tájékozódni és helytállni a szellemi világban. A harmadik napon ennek meg kell mutatkoznia: a vendégeknek be kell bizonyítaniuk, hogy alkalmasak az alkímiai menyegzőre, úgy, hogy kitartják a hét súlyt, mégpedig pusztán erényességük és életvitelük súlyával. Rózsakereszt Krisztián azzal bizonyítja különleges helyét a résztvevők csoportjában, hogy a súlyoknak háromszoros erővel áll ellen.

A harmadik éjszaka Rózsakereszt Krisztián megpróbál álmában egy ajtót kinyitni, ami végül sikerül is neki. Ez azt jelenti, hogy számára megnyílt a kastélyba, a szellem-lélek területre vezető ajtó.

 

A negyedik nap

Az elhalálozás napja

A kertben, a király és a királyné jelenlétében, a vendégek először egy színdarabot tekinthetnek meg, amelyben egy mór, valamint egy hercegnő szerepel, aki királyi menyegzőre van szánva. Nem meglepő, hogy a színdarabnak is hét felvonása van. Ebben a darabban azonban a tévútra vezetett hercegnő megadja magát a mórnak, akit az ifjú király, a fiú és vőlegény, végül párviadalban győz le. Bármennyire ármányos és jelképes is a darab, nem több mint a nap tulajdonképpeni drámájának előjátéka.

A hét felvonás középpontjában a negyedik nap, az „alkímiai menyegző” negyedik stádiuma áll. A négyes szám a szőnyeget, az alapot jelenti, amelyre építeni lehet. Ezt az alapot – hogy a szellemi úton tovább lehessen haladni – az endúra képezi. A személyesnek fogyatkoznia kell, miközben megtanulja, hogy a szőnyeg négy oldalának szentelje magát. E négy oldal pedig az önfeledt szolgálatkészség, az egyértelmű irányulás, a csoportegység, és a harmónia az élet folytonosan változó körülményei között. Halál nélkül nincs új élet. Így nagyon is logikusnak látszik, hogy e negyedik nap további szakaszában hét személyt fejeznek le. Ők a három királyi pár és a mór, aki – ne feledjük – a többiek hóhéra volt.

A három királyi pár az emberben lakozó gonosz két pólusát jelképezi, amely folytonosan szemben áll a benne lévő jó két sarkával. A fiatal hercegnő pedig a lélek nagy, új vágyakozása, amelyben állandóan érvényesül a Hétszellem befolyása. Ők azonban mind a régi természethez vannak kötve, és ezért meg kell halniuk. A mór, aki utolsóként hal meg, az emberi akarat jelképe.

Mint már korábban is, ezen az éjszakán is jelentős dolog tárul fel Rózsakereszt Krisztián előtt. Amint kitekint a tengerre, látja, hogy ládákat visznek a hajókra, és észreveszi, hogy a lefejezettek szellemei lángokként lebegnek a sziget felé haladó hajók felett. A régi személyiség tüzes elve megmarad, hiszen ez az örökkévalóság magja.

 

Az ötödik nap

A szeretet napja

Az ötödik napon temetik el a lefejezett személyeket. Rózsakereszt Krisztián azonban tudja, hogy a koporsók és a sírok valójában üresek.

Rózsakereszt Krisztián előzőleg, apródjának kíséretében látja, amint Vénusz istennő egy díszes ágyon holtan és meztelenül fekszik a sírboltjában. Teljes dicsőségében látja tehát a szeretet még nyugvó, meg nem elevenedett erejét. Hogy látta őt, annak a hetedik nap végén még következményei lesznek.

Rózsakereszt testvér számára új távlatot nyer a szeretet. A szeretet az egyetlen állapot, amely mind a mi anyagi természetrendünket, mind a lélek- és szellemvilágot át tudja hatni. Mielőtt tehát a jelölt elkezdi a tulajdonképpeni alkimista művet Olümposz tornyában, amelyre az ötödik napon szánja el magát, ahhoz e szeretet-élménynek kell benne alappá válnia. Az Olümposz tornyához vezető úton a tengeri nimfák is a szeretetről énekelnek:

„Mivel leszünk győzelmesek? Szeretettel.

Hogy találunk szeretetet? Szeretettel.

Mi tűnik ki jó tettekkel? A szeretet.

Mi egyesíti a kettőt? A szeretet.”

Az ötös szám, mint a pentagram az új lélek tevékenységét jelképezi. Az új lélek-ember azonban szeretet. Rózsakereszt testvér az éjszaka folyamán látja, ahogy a hét láng leereszkedik Olümposz tornyának csúcsára. E szokatlan megfigyelés jelentősége csak az elbeszélés végén nyilvánul meg számára.

 

A hatodik nap

Az alkímia napja

Ezen a hatodik napon megy végbe a tulajdonképpeni transzfigurisztikus munka. Társaival Rózsakereszt Krisztián a királyi pár, a szellem-lélek ember helyreállításán és feltámadásán dolgozik. Emeletről emeletre halad tovább az alkímiai mű. Az olvasó elsősorban itt szerez benyomást arról, hogy saját szellemi megújulásának megvalósítsa közben milyen hatalmas, saját belső laboratóriumban áll és tevékenykedik. Munkájának gyümölcsét az alkimista a nyolcadik emeleten aratja le. Az ifjú király és királyné feltámadnak. Az életet azonban csak akkor nyerik el, amikor beléjük száll a lángoló örökkévalósági elv. Ez maga a szellem, amely Istentől van. Ismét élettel tölti el a királyi párt, az emberi ősképet, aki tehát – a transzfiguráció által – az alulról jövő megtisztult erőből, és a felülről, a szellemből származó erőből keletkezett. Ez a nagy hermészi axiómára, az „amint fenn, úgy lent”-re emlékeztet minket, melyet két háromszög ábrázol, és a hatos szám jelképez.

Miután a testvérek megalkották ezt a művet, Rózsakereszt Krisztián a hatodik éjszaka mélyen, nyugodtan és sokáig alszik.

 

A hetedik nap

Egy új megbízatás

A hetedik napon, a teljesülés napján ünneplik a királyi menyegzőt. Rózsakereszt Krisztiánt és társait az arany kő lovagjaivá ütik. Rózsakereszt Krisztiánnak csak egyetlen vágya van: hogy mindig a király közelében lehessen. Végül azonban azt a feladatot kapja, hogy a királytól „távol”, kapuőrként vezesse be az újonnan érkezőket a kastélyba. Mivel Vénusszal, a szeretettel különös módon kapcsolatban van, feladata abban áll, hogy ezzel a szereteterővel az emberiséget szolgálja, és ajtót nyisson számára. Rózsakereszt Krisztián szomorkodik emiatt, mert így látszólag el van választva a királytól, a szellemtől. A dolgok értelme itt is csak éjszaka nyilvánul meg számára: átéli, hogy hazaérkezett. Mert éppen feladatának betöltése bizonyítja a szellem, vagyis a király, a lélek, vagyis a királyné és a test, vagyis a kapuőr összetartozását.

Az elbeszélésnek ezután hirtelen vége szakad, és látszólag lezáratlan marad, de az olvasó értesül róla, hogy „ő”, a szerző, „hazaért”.